Kopátsy Sándor EE 2017 10 08
Nem sok, hanem jó
dolgozókra van szükség.
Először a rendszerváltás során
hagytam ott a jól fizető, és kevés munkát igénylő munkámat a Nyugdíjasok
Önkormányzatának az elnökségében azért, mert a magán nyugdíjpénztárak lázas
szedrezésével nem értettem egyet. Szakmai ostobaságnak tartottam az olyan
nyugdíjrendszert, ami a bérarányos elvonás tőkepiaci befektetésével kívánta
biztosítania a nyugdíjak fedezetét. Könnyű volt kiszámítani, hogy ez irreális
feladat, mert egyrészt a gyermekvállalás ellen ösztönöz, másrészt a tőkék
hozadéka nem lehet akkora, ami a bérekkel arányos, és az életkor növekedésével
növekvő nyugdíjak fedezetét fedezni képes. De nem is ezért lett olyan sok
lelkes híve a magán nyugdíj pénztáraknak, mert ezt járható útnak tartották,
hanem ezekben a pénztárakban vállalt szerep a legjobb mellékes kereset volt.
Ekkor számoltam ki először, hogy
miért működtek eddig a nyugdíjpénztárok. Mert a születéskor várható életkor
alig volt magasabb, mint a nyugdíjkorhatár. Ezt a rendszert nem is a tőkések
találták ki, hanem Hindenburg, a konzervatív német kancellár. A bevezetéskor 75
éves korhatárt terveztek, de két év után kiderült, hogy a dolgozók tizede sem
éri meg a nyugdíjazását, hát leszállították a korhatárt 60 évre, de még ez sem
jelentette, hogy a dolgozók fele megéri, ennél kevesebb volt a várható életkor.
Gyorsan kiszámoltam, hogy csak a cigányok számára volt megoldás a magánpénztár,
mert azok várható életkora 60 év alatt volt.
De annyi lelkes híve volt a
magánpénztáraknak, hogy a szerveződésüket nem lehetett megállítani, tehát
felmondtam. De egy élete megtanultam, hogy az öregekről történő gondoskodást
csak a dolgozók által megtermelt nemzeti jövedelemből lehet fedezni. Az
öregekről való társadalmi gondoskodás fedezetét az egyre hatékonyabban dolgozók
jövedelméből kell fedezni.
Azt sokkal később ismertem fel,
hogy a keresetarányos nyugdíjrendszer
kontraszelekciós gyermekvállalást okoz, vagyis nem a minél hatékonyabb
gyermeknevelésre ösztönöz. Ezért lettem az olyan öregkori társadalmi gondoskodás
híve, ami nem a keresettel, hanem a gyermeknevelés eredményével arányos
juttatást biztosítja.
Egyik jelmondatom lett: „Ha a családok felső képzettségi és kereseti
harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és az alsó harmadban
csak annyi, mint jelenleg a felsőben, a következő generáció még egyszer annyi
nemzeti jövedelmet termelne.” Ezzel azt mondom, hogy a társadalom várható
teljesítménye elsősorban azon múlik, milyen a gyermekvállalás mögötti családi
struktúra. A társadalmak következő
generációjának az értéke elsősorban attól függ, hogy a gyermekvállalások száma
a szülők iskolázottságával és keretével legyen arányos. Minden fejlett
társadalomban ennek az ellenkezője jellemző, vagyis a
gyermekvállalás mögötti szülői háttérrel fordítottan arányos. Érthetetlen
módon, ezt a társadalom jövőjét leginkább sértő állapotot senki sem veszi
tudomásul. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valahol mérnék, milyen szülői
háttér mellett mekkora a gyermekvállalás. A közvélemény azonban tudja. Sokakat
megkérdeztem: Hol születik több gyermek,
a gazdag és iskolázott, vagy a szegény és iskolázatlan családokban? Minden
válaszoló a tényleges kontraszelekciót látja. Arról azonban senkinek sincs
fogalma, hogy mi lesz ennek a várható következménye. Legfeljebb azt látják,
hogy megnő a cigányság aránya. Ezt ugyanis a gyermekei iskoláiban tapasztalják.
Mit látnak a közgazdászok és a politikusok?
Kevesen születnek, kevesebbnek kell az egyre több nyugdíjasról
gondoskodni. Az senkinek nem jut eszébe, hogy az öregekről való gondoskodás
forrása nem a dolgozók számától, hanem a keresetétől függ. A diplomások kétszer
annyi értéket termelnek, mint az átalag és négyszer annyit, mint az alsó
harmad, aminek fele is segélyből él. Az öregek ellátásnak forrása nem a dolgozók
arányától, hanem értéktermelésétől függ. Ez Kínára lefordítva azt jelentené,
hogy 1990 óta csökkent a nyugdíjak fedezete, mert kevesebben dolgoznak,
kevesebben fizetnek járulékot, mint előtte. Ebben ugyan van annyi igazság, hogy
kevésbé nő a járadékfizetők aránya a
nyugdíjasokhoz képest, de a járadékfizetők tízszer több kereset után, tízszer
többet fizetnek, ezzel ma tízszer nagyobb a várható nyugdíj, mint 1990-ben
volt.
A keresetarányos nyugdíjjárulék ugyanis két tényező, a járadékfizetők számának
és befizetésének, a szorzata. Az ugyan igaz, hogy a járulékfizetők száma
lassabban nőtt, mert kevesebben váltak munkaképes korúakká, de tízszeresére
nőtt az egy járulékfizetők keresete, azaz a nyugdíjalapba fizetett bérjáruléka.
Nincs olyan ország, ahol olyan gyorsan
nőtt volna a nyugdíjalap, mint Kínában. A nyugati közgazdászok mégis azon
siránkoznak, hogy a jelenleg még dolgozók nyugdíjának nem lesz fedezete. Az még
elképzelhető, hogy az akkori keresetekkel arányos nyugdíj tejessége nem lesz
biztosítható, de addigra Kínában lesz a legmagasabb a maihoz viszonyított
kereset és a nyugdíj is. Az lehet, hogy
a leggyorsabban növekvő keresetekkel nem tarthat lépést a világon leggyorsabban
növekvő nyugdíj.
A közgazdaságtan azonban nem
jutott el odáig, hogy a nyugdíjak fedezete is a megtermelt nemzeti jövedelem,
ha az gyorsan nő, akkor a nyugdíjak is nőnek, ha lassan, akkor a nyugdíjak is
lassan nőhetnek.
Nem a munkaképes korúak, hanem a járadékfizetők keresetétől függ a
nyugdíjak fedezete. Az még senkinek nem jutott az eszébe, hogy az országok
foglalkoztatási rátái között nagyobbak a különbségek, mint a munkaképesek számában.
A társadalom azzal tesz a legtöbbet, az öregek támogatása érdekében, ha
minél keresőképesebb nemzedéket nevel fel, és a meglévő munkaképes lakossága
munkaerejét minél jobban hasznosítja. Mivel ebben a távol-keleti országok
járnak az élen, nem félteni, hanem követni kell őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése