Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 13

II.

A felzárkózó országok helyzete

Elsősorban azért, mert a társadalmi fejlettséget csak az egy főre jutó jövedelem függvényében vizsgálja. Figyelmen kívül hagyja. A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerő erkölcsi magatartását, minőségét elsőleges szemponttá tette. Max Weber már a múlt század küszöbén felismerte, hogy a kor követelményének csak az a társadalom felel meg másoknál jobban, aminek a lakosság magatartását a puritanizmus jellemzi. Ez az óta fényesen bebizonyosodott, ma az emberiség puritán része, az egyötöde már sokkal gazdagabb az átlaghoz, illetve a szegényebbekhez képest, mint a történelem során valaha volt. A másik ötöde, a Kommunista Kína pedig tízszer gyorsabban növeli az egy lakosra jutó jövedelmét, vagyonát, a várható életkorát és az iskolázottságát, mint ami valaha előfordult, és a század közepére az élvonalba kerül.

Másodsorban a középmezőny nagyon széles, és vegyes kultúrájú népek országait tartalmazza. Ebbe sorolják azokat az országokat, amelyekben az egy lakosra jutó jövedelem az Egyesült Államokban elértenek az 5 és 50 százaléka között volt 11960-ban. Ez az 1-10 jövedelem arány olyan széles, amit nem lehet homogén csoportnak tekinteni. A 20. századig a világ legszegényebb és leggazdagabb társadalma között ekkora különbség soha nem fordult elő. Ezt mindennél jobban jellemzi a tény, hogy Kína a 1960-ban a csoport alján volt, és 2008-ban már tízszer gazdagabb lett, de csak a csoport aljáról a tetejére került. Vagyis a világon a leggyorsabban javította az egy lakosra jutó jövedelmét, mégis a középső csoporton belül maradt.

Önmagában súlyos tudományos hiba a társadalmi fejlettséget egyetlen mutató alapján mérni, és erre nem a legfontosabbat, a lakosság magatartását és a csoporton belül elért javulást figyelmen kívül hagyni. Ezzel szemben tudomást sem venni arról a vitathatatlan tényről, hogy az elmúlt száz év során csak a puritán népek javítottak a viszonylagos helyzetükön, ha a bányajáradék átmeneti felértékelődését figyelmen kívül hagyjuk. Ezt joggal tehetjük, mert semmi okunk nincs arra, hogy még egyszer olyan magasak lesznek a bányajáradékok, mint 1990-2014 között voltak. Erre két okból nem kell számítani.

Egyrészt nem fordulhat elő, hogy megismétlődhet a kínai iparosítás. Nincs a világon jelentős mennyiségű puritán kultúrájú lakosság, amelyik olyan mértékben iparosodhat, ahogyan ez Kínában 1990-2014 között történt.

Másrészt ugyan a nyersolaj és a földház fogyasztás ugyan az iparosítástól függetlenül is nőni fog, az árak mégsem emelkedhetnek az 50 dollár/hordós ár fölé, mert ezen az áron óriási mennyiségű palaolaj, és palagáz termelhető. Ugyanakkor a közlekedésben vissza fog szorulni a robbanómotorok aránya, a villanyáram pedig megújuló energiával is termelhető.

A fejlődése a népesség növekedésének a leállíthatóságán múlik.

Az elemzés említést sem tesz arról, hogy a társadalmak várható növekedése elsősorban az oktatás hatékonyságától függ. Ezt a szellemi tőke szerepét leértékelő közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Még utalást sem találtam arra, hogy a társadalmak várható teljesítménye, esetleg az oktatás színvonalától függ. Pedig amióta az ENSZ a PISA mutatóval méri az iskolarendszerek működésének hatékonyságát, egyértelmű ennek a következménye. E mutató alapján az elsők között csak a már gazdag távol-keleti országok, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong, valamint az európai skandinávok, Finnország, Norvégia, Svédország és Dánia állnak az élen. Ez sem elég a pedagógusoknak arra, hogy elismerjék az oktatás hatékonysága elsősorban a társadalom, azon belül is a szülők puritánságnak a függvénye. Az is egyértelmű, hogy az említett országokban alacsony a gyermekvállalás, vagyis a képzett szülők kevés gyereke kerül az iskolába.

A kínai egyetlen gyermek engedélyezése pedig egyértelműen az is bizonyítja, hogy az egyetlen gyermek nevelése sokkal hatékonyabb, mint a többé. Ennek köszönhetően ugyanis Kína a születéskorlátozás után a világ oktatási élvonalába került.

Azzal, hogy Kína is kilépett a közepesen fejlettekből, egyértelművé vált, hogy jelenleg már miden konfuciánus kultúrájú ország, Dél-Korea, Szingapúr, Hong-Kong és Tajvan, Japánt követve, kilépett a közepesen fejlettek közül. Tehát, azt kell megállapítani, hogy minden konfuciánus ország, miután leállt a túlnépesedése, kilépett abból a csoportból, amint a tanulmány szerzői zárt csapdának neveznek.

Amit a szerzők tehát a közép-fejlettek csapdájának tekintettek, az nem vonatkozik a puritán kultúrájú népekre, ha már akár spontán leállt, akár erőszakkal leállították a népességük növekedését, megnyílt előttük az élvonalba kerülés lehetősége. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a túlnépesedés a már gazdag, iskolázott, a nőket felszabadított társadalomban spontán leállt. Ahol ezek a feltételek nem jöttek spontán létre, ott erőszakkal kellett leállítani. Ez vonatkozik Kínára, tehát a kínai siker elérhetőségének feltétele volt a politikai diktatúra fenntartása akkor is, amikor a gazdaságot piacosították. Demokráciák csak akkor kerülhetnek az élvonalba, ha elég gazdagok és iskolázottak ahhoz, hogy spontán megszűnjön a túlnépesedésük. Amíg ez meg nem szűnik spontán, addig nem kerülhetnek a társadalmi élvonalba. Ez a Nyugat és a Távol-Kelet puritán, már gazdag és iskolázott országaiban spontán megtörtént, nem kellett a gyermekvállalást erőszakkal korlátozni, maradhattak politikai demokráciák. Ezt a még szegény és alacsonyan iskolázott Kínában meg sem történhetett, mert olyan gyors volt a népszaporulata, ami képtelenné tette a kívánatos gazdagság és iskolázottság elérését, ezért egyetlen megoldás maradt, a gyermekvállalás erőszakos korlátozása. Erre pedig a demokrácia nem lett volna képes.

III.

A felzárkózó országok helyzete.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

III.

A felzárkózó országok helyzete.

Az inflációtól való félelem.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

1999-ben a fejlődő országokban 14 százalékos volt az infláció, 2016-ban csak 4.4 százalék, a felzárkózókban ennél is kisebb. Megállapítható, hogy a tagállamokra jellemzővé vált a világvalutákhoz történő nagyobb illeszkedés szándéka.

A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank véleménye is ez volt. A túlzott infláció okozta károk után elfogadták, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a gyengébb, kevésbé puritán erkölcsű országok számára elengedhetetlen lehetőség a fedezet nélküli pénzteremtés. Ezt ugyan egyértelműen bizonyította a gyakorlat, hiszen száz éve, mióta az állam feladata a pénzteremtés, a gyengébb, és kevésbé puritán erkölcsű országokban lényegesen nagyobb volt az infláció, mint a fejlett, puritán erkölcsűekben.

Mivel az államok pénzteremtési joga is a felépítmény része, azt az alépítmény igényének kellene jelenteni. Az is természetes, hogy az infláció indokoltsága nem azt jelenti, hogy minél nagyobb annál jobb. A pénzteremtés olyan állami feladat, aminek nemcsak az eltúlzása, de a vele nem élés is kártékony. Ezért lett volna a közgazdaságtudománynak feltárni, mitől függ a fedezet nélküli pénzteremetés nagysága. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fedezet nélküli pénzteremetés nagysága a fejlett, puritán lakosságú országokban az átlagnál kisebb, a kevésbé fejlett és kevésbé puritán országokban nagyobb. Nemcsak az indokoltnál nagyobb, de a kisebb pénzteremtés is károkozó. Ezért a kormányoknak arra kell törekedni, hogy a fedezet nélküli pénzteremtés mértéke optimális legyen. Az optimum megállapítása a közgazdaságtan feladata.

Ezt a tárgyalt tanulmány is elismeri. „Rugalmas valutapolitika hatékonyabb, mint a világvalutákhoz való illeszkedés. Ez az illeszkedés annál nagyobb lehet minél kisebb a külkereskedelmi deficit, kisebb az infláció és a külső eladósodás,” Ezt kellet volna kőbe vésni azoknak, akik a minél kisebb az infláció, annál jobb elvét vallották és vallják ma is. Az aranyalapú valutákat azért kellett felváltani az állam által teremtett pénzre, mert a kor társadalmi között többszörösére nőttek a fejlettség különbségek, amit a közös aranyvaluta csak fokozott. Az államok pénzteremtési joga tehát a megváltozott feltételekhez történő igazodást jelentette.

Az is kiderült, hogy főleg háborúk és az újjáépítés viszonyai között a pénzbevételek sokkal kisebbek, mint az állam által elvonható, fedezetet jelentő jövedelem. Ezért a két világháború után, főleg a vesztesek öntötték a fedezet nélküli pénzt. Az elszabadult infláció olyan keserves károkozással járt, hogy nemcsak a közgazdászok, de a közvélemény is félelmemmel kezelte az inflációt.

Keynes, a kor legnagyobb közgazdásza ugyan soha nem állította, hogy az infláció nélküliség előny, a közgazdaságtan mégis önmagában, mértékétől függetlenül negatív jelenségnek tartotta. Pedig a két világháborút követő gyors újjáépítés csak azért valósulhatott meg, mert azok az államok is gátlástalanul éltek annyi fedezet nélküli pénzteremtéssel, amelyek sokszorosan meghaladta az indokoltat.

Ez sehol nem volt annyira jellemző, mint az EU tagországaiban, egyrészt annak következtében, hogy az olyan tagországokban is szigorúan vették a költségvetési hiány alacsony szinten tartását, ahol az indokolt volt, másrészt a tagállamok többsége tagja lett az euró övezetnek, ott a kultúrája és viszonylagos fejlettsége a valutája leértékeltségét kívánta volna.

Nemcsak a közgazdaságtudomány, de a nemzetközi pénzügyeket szabályozó szervek is elfogadták, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Még azt pozitívnak minősítették, ha tucatnyi eltérő kultúrájú és fejlettségű ország valuta övezetet alakít. Ez bármennyire eladósította a kevésbé fejlett mediterrán országokat, máig nem akadt senki, aki ezt ostobaságnak, vagy akár lelkiismeretlen szélhámosságnak minősítse.

De nemcsak az euró övezet bizonyult kártékonynak, hanem az Európai Unió is, aminek egyértelmű célja a három eltérő európai kultúrához tartozó, és 1:4 arányban különböző fejlettségű szintű nemzetekből Európai Egyesült Államokat formálni. Elegendő közös alapnak a kereszténységet tekintették, pedig még az sem közös.

Azt ez a tanulmány sem mondja ki egyértelműen, hogy Európa nagyobb nyugati a közös állammá válásra alkalmatlan, de még arra is, hogy a tagállamok szuverenitása sérüljön. Márpedig az államok szuverenitása nemcsak a közös valutát, de még a közel azonos pénzügyi egyensúlyt sem engedheti meg. Az, hogy ezt az EU két legnagyobb tagja tudomásul vegye, elképzelni sem tudom. Talán először az unokáim érhetik meg. Ez pedig Európa fokozatos lemaradását jelenti.

IV.

A felzárkózó országok helyzete.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

A bányajáradékok csökkenése

Ezt a témát már én is többször érintettem. Ez az elemzés is reálisan tárgyalja. Hibája, hogy meg sem említi, a bányajáradékot élvező országok melyik viselkedési kultúrához tartoznak.

Az olajárak csökkenése Oroszországot és a három olajtermelő latin-amerikai országot érinti katasztrofálisan. Az olcsón kitermelő olajban gazdag arab államok jövedelme ugyan csökken, de azok fölénye megmarad. A palaolaj feltárásának hatását jól értékeli, de említést sem tesz arról, hogy az olcsóbb olaj hogyan fog hatni a felhasználó államokban, és mit jelenthet, ha a robbanó motorokat felváltják a villamos motorok.

Azt ugyan közli, hogy a bányajáradékok csökkenése leginkább a Dél-afrikai Köztársaságot sújtja, de érzékenyen érinti a Szahara alatti szegény és vészesen szaporodó fekete Afrika országait is.

Oroszország esetében utalnák arra, hogy katonai ereje ugyan ma sem hagyható figyelmen kívül, de a súlya egyre gyorsabban csökken.

A legfontosabb tényezőt viszont meg sem említik: A bányajáradékot élvező országok között puritán, ezért már gazdag és továbbra is gyorsan növekvő Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália nagyon erősek és egészségesek maradnak.

Ugyanakkor az EU mediterrán országai azért adósodtak el reménytelenül, és kerültek még hátrább, mert az euró övezet tagjai lettek, Németország rájuk kényszerítette a fejlettsége és puritanizmusának megfelelő pénzügyi fegyelmet és inflációt.