Az 56-os forradalom világpolitikai háttere

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 12 21

Az 56-os forradalom világpolitikai háttere

Az új egyenlítő októberi száma elolvasását mindenkinek ajánlom. Ma már kevesen vagyunk, akik megélhettük. A hazai események példás részletességű tárgyalása alapos ismertetésre szorul. Ezt szolgája az a ritka a tárgyilagos beszámoló. Ezért mindenkinek ajánlom. Ugyanakkor hiányolom a világpolitikai környezet szerepének ismertetését. A magyar történészek egyik hiányossága, hogy éppen a történelmünk legfontosabb eseményeinek nem, vagy nem elég súllyal ismerteti a világpolitikai környezet szerepét, pedig e nélkül gyakran ismeretlen marad a végkimenete indoklása.

Az államalapításunk alakulása nehezen érthető, ha említést sem teszünk arról, hogy ez egybeesett a nyugat-európai agrártechnikai forradalom győzelmével. Velünk egy időben tértek át a földművelésre és a keresztény hitre a dánok, a frízek, a szászok, a csehek és a lengyelek is. Azzal a különbséggel, hogy ezek már állandó telephelyen lakók voltak, mi pedig még nomád módon sátorokban lakók voltunk.

A reformáció és az oszmán hódoltság volt történelmünk nagy társadalmi átalakulása. Ezt is csak a pogány törökök megszállásaként tanítjuk, a mohamedánok sem voltak pogányok, a reformáció vallásforradalmi szerepéről és jobbágyok polgárosodásáról említést sem teszünk. Akkor az Oszmán Birodalom Európa legfejeltebb társadalmú térsége volt.

Az 1848-49-es szabadságharc alakulása, kimenetele érthetetlen, ha a Habsburg Birodalomban történteket nem vesszük figyelembe.

A második világháború után a Jaltai Egyezmény, a Szovjetunió megszállása, a gyarmatok felszabadulása és a hidegháború alatt a magyar történelem érthetetlen ezek figyelembe vétele nélkül. ezen belül az 1956-os forradalom alakulása sem.

Ennek ellenére az új egyenlítő részletes beszámolója sem lehet teljes.

Nagy Imre támogatása és ellenzése a Szocialista táboron belül.

1953 nyarán Nagy Imrét a Szovjetunió Bolsevik Párta helyezi a miniszterelnöki pozícióba azzal a feladattal, hogy Rákosi vezesse a Pártot, és Nagy Imre kezdje meg a gazdaság piacosítását. Ez a kompromisszumos megoldás egy évig működik, de úgy, hogy Nagy Imre kezében csak a mezőgazdaság megreformálása, a többi ágazat Gerő Ernő irányítása alatt maradt.

Nagy Imrét a Szovjet vezetés reformerei, élükön Hruscsovval támogatják. A vezetésben a sztálinisták is bent maradnak, köztük az erőviszony folyamatosan változik. Erre a tanulmányok is hivatkoznak. 1954 őszén az egész gazdaságot érintő mechanizmussal jelentkező Nagy Imre leváltásával Moszkva is egyetért, de Nagy Imre életét és mozgásszabadságát garantálják. Ő és a köre szervezkedik.

Az európai csatlós államok vezetői egységesen ellene vannak a reformnak. Ez biztosítja, hogy megengedik Nagy Imre miniszterelnökségének felszámolást.

Kína és Jugoszlávia, vagyis Mao és Tito egyértelműen Nagy Imre támogatói. Márpedig Hruscsov egyre inkább felértékeli őket. Ezt azért kellene hangsúlyozni, mert a több pártos demokráciát éppen ók ketten utasítják el a leghevesebben. Nagy Imre tehát súlyos hibát követett el akkor, amikor a második kormányába bevonja a nem kommunistákat is, és több párt között történő választást ígér. Sajnos, ezt még Kádár is elfogadja, annak világosan látja, hogy a pártja nem nyerhet ilyen választáson. ebben nagyon igaza volt. Ezt kell kimondani, akkor világossá válik, hogy a második Nagy Imre kormány megalakulása, a több párt indulásának garanciája elkerülhetetlenné teszi a Szovjetunió katonai beavatkozását, amit minden csatlós ország lelkesen támogat.

A szabad választás eredménye ugyanis látható volt. A forradalom nyomán egyértelművé vált, hogy a választók négyötöde ellenségét látja nemcsak az állampártban, de a baloldali blokk tagjaiban is. A rájuk szavazók lincselését nehéz lett volna megállítani. Aki csak beszél a pártok szabad választási indulásáról, annak meg kell becsülni, mint várhattunk volna attól a választástól. Szerintem, maximum tíz százalékot sem. Szinte minden körzetben a jobboldal, elsősorban Mindszenty hívei győztek volna.

Akkor sem értettem Nagy Imrét, hogy még azt sem látta, amit Kádár látott. Még értehetetlenebb, hogy a szovjet csapatok elől a Jugoszláv nagykövetségre menekült, a nélkül, hogy kíváncsi lett volna Tito véleményére. A forradalom céljai közül akkor lett volna a legtöbb megmenthető, ha Nagy Imre hívja be a szovjet csapatokat. Ez még Kádár Jánosnak is sikerült, mennyivel könnyebb lett volna, ha ezt Nagy Imre oldja meg. Nem ismerek olyan Nagy Imre célt, amit Kádár nem valósított meg. A 80-as években egyedüli társadalom voltunk a világon, ahol a falusi lakosság jobban élt, több házat épített, mert több lehetősége volt arra, hogy a hivatalos munkaidőn túl is dolgozhasson. Az is példa nélküli volt, hogy a falvak lakossága sem ismerte a munkaalkalom hiányát.

A hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálta.

A második világháború és a Szovjetunió összeomlása közti fél évszázad világtörténelmét azért nem értik meg a történészek, mert a második világháborút leegyszerűsítik arra, hogy a diktatúrák és a demokráciák harca volt. Akárcsak a hidegháború.

A második világháborúnak két győztese volt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A vesztesek pedig fasiszták és a gyarmattartó demokráciák voltak. Az Egyesült Államok érdekét szolgálta az imperialista fasiszták és az imperialista gyarmattartók közti háború. Minél jobban kivéreztették egymást, annál jobb volt a gyarmattartás ellenzőinek.

Roosevelt azzal lett a 20. század legnagyobb politikusa, hogy nem a bolsevik Szovjetuniót, hanem a puritán fasiszták és a gyarmattartó demokráciákat tartotta félelmetes ellenségnek.

A kizsákmányolásra, a gyarmattarásra eleve alkalmatlan Szovjetuniótól nem kellett félni. Azt sem írta még le egyetlen történész, hogy a Szovjetunió ugyan a politikai rendszerét rá tudta kényszeríteni a csatlósaira, de a kizsákmányolásukra képtelennek bizonyult. A 70-es évektől a szovjetlátogatók már úgy érezhették, a Nyugaton vannak. Ezt Roosevelt úgy magyarázta, hogy a Szovjetunió durva, az akaratát kikényszerítő, de nem kezeli alsóbbrendűnek a csatlósait. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a közte és a csatlósi közötti külkereskedelem az utóbbiak számára volt kedvező, hiszen a nyersanyagok ára viszonylag alacsony, az agrártermékeké és a feldolgozott termékeké magas volt.

A magyarok 56-os tiltakozási között például szinte mindenütt a magyar uránérc exportját kizsákmányolásként említik. Aztán kiderült a Nyugaton nem is volt rá kereslet.

A rendszerváltás után az ország számára veszteséget jelentett a „konyec”, a Szovjetunióval folytatott külkereskedelem felszámolása, mert általában a Nyugattól drágábban vásároltuk és olcsóbban adunk el. Jelentős agárexportunk a nyugati piacon el sem lehet adni. Az ostoba követeléseket meg kellett volna cáfolni. De az a kisebb hiba volt. A nagyobb hiba az volt, hogy a követelések nemcsak hibásak, de irracionálisak voltak.

A legtöbbet hangsúlyozott tiltakozás a szovjet csapatok kivonása volt. Nekünk nem a szovjetcsapatok kivonása volt a fontos, hanem annak irrealistása. Amíg a forradalmárok csak a sztálinistavezetők leváltását követelték, Nagy Imre egy párti kormányát elfogadták, nem kellett a nálunk állomásozó csapatoktól félni. Amíg a tüntetők követelési között csak a reformok szerepeltek, a szovjet csapatokra csak számíthattunk. Ezek csak akkor váltak fenyegetéssé, amikor a hidegháborúban át akartunk mennyi a másik oldalra.

Mint a forradalom oldalán álló, nem éreztem a szovjet hadsereget veszélyeztetőnek. Nem az volt a baj, hogy itt voltak a szovjet csapatok, hanem az, hogy mi mentünk el olyan messze, amit nemcsak a Szovjetunió nem tűrhetett el, hanem az Egyesült Államok sem akart.

Nagy Imre, és tábora akkor tévedett irreális útra, amikor engedett az olyan követeléseknek, amelyeket a szocialista tábor reformerei, Moszkvában, Kínában és Jugoszláviában, de még az Egyesült Államok sem támogatott volna. Nagy Imre katasztrofális hibát követett el azzal, hogy nem vette tudomásul nemcsak a világpolitikai erőviszonyokat, de még a szocialista tábor reformpárti erőinek a tűréshatárát sem.

Hatvan év elmúlt, és máig nem tisztázta senki, hogy hol volt a forradalom követelésének a reális határa.

Engem október 24.-én néhány nappal megválasztottak az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottsága elnökének, néhány nappal később a Minisztériumok Forradalmi Bizottsága elnökének. A Tervhivatalba helyezett négy elnökhelyettesét, de nemcsak pártagok, de szakértőkként maradtak. Mindegyikükkel személyesen beszéltem, ezt nem tekintették ellenforradalmi tettnek, sőt utólag engem sem minősítettek ellenforradalmárnak, ahogy ők is, én is végig pártag maradtunk.

Fehér Lajossal és Donáth Ferenccel a forradalom alatt és után is személyes barátságban voltam. Az előbbivel a forradalom alatt és utána a rendszerváltásig, az utóbbival a forradalom alatt nem, de utána a haláláig jó viszony volt köztünk. Donáth Ferenctől kaptam életem talán legnagyobb kitüntetését, amikor nem sokkal a halála előtt a kórházban meglátogattam, bejött egy KB tag ismerőse, akinek így mutatott be: „Kopácsi Sándor, nem a hős, hanem a bölcs.”

Ma is az a meggyőződésem, hogy Nagy Imrének százszor könnyebb lett volna megvalósítani a megvalósíthatót, mint Kádár Jánosnak.

A politikusok és a történészek hatvan év után sem jutottak el odáig, hogy az 56-os forradalmárok előzetes minden célja a 70-es évekre megvalósult. Szerencsémnek köszönhetően 1953 és 1954 között Nagy Imréhez közel voltam. 1954 nyarán én kezdeményeztem, és Nagy Imre követlen utasítására harmadmagammal én dolgoztam ki az első mechanizmus reformot, ami szigorúan megmaradt a megreformált egyetlen marxista párt vezetésének az uralmán, és csak a gazdaság egészének a piacosításánál. Ez az anyag annyira megnyerte Nagy Imre tetszését, hogy azonnal a minisztertanács napirendjére tűzte. Ezt azonban Gerő Ernő azonnal bucharinista förmedvénynek minősítette, és Rákosi vezetésével összehívott fórum azonnal megsemmisítésre ítélte. Rövidesen Nagy Imrét is leváltották, de Moszkva nyomására a mozgásszabadságát biztosították.

Tehát két évvel a forradalom előtt közel állt az ország ahhoz, hogy megvalósulhasson egy, Moszkva számár is elfogadható reform. Ezzel a forradalmi feszültség levezethető lett volna azzal, hogy a pártvezetés a sztálinisták kezéből a reformot támogató kommunisták kezébe kerül.

Arra nem lehet válaszolni, hogy ez az út járható lett volna?

Az azonban biztos, hogy más elképzelés még valószínűtlenebb lett volna. De az tény, hogy Rákosit és társaikat a forradalom leverése után sem hozták vissza és 1968 után hozzájárultak a mechanizmus reform bevezetéséhez. Vagyis Nagy Imre minden 1954-es tervének megvalósulásához.

Ennek ellenére még ma sem vesszük tudomásul, hogy Nagy Imre minden reformját sikerült Kádár Jánosnak húsz évvel később megvalósítani.

Még nagyobb hiba, hogy most sem vesszük tudomásul, hogy Kádár Jánosnak köszönhetjük, hogy az elérhető maximum tizenkét évvel később megvalósult.

Azt a vitát értelmetlennek tartom, amit az új egyenlítő is folytat, hogy meddig forradalom, mettől ellenforradalom. Azon kell a történészeknek vitázni, hogy meddig voltak reálisak a célok, mettől kezdve irreálisak. Az irreális forradalmi cél értelmetlen, az azért harcolók, azért az életükkel fizetők hősök, hanem megtévedt áldozatok.

Ezért a szovjet csatlósság ideje alatt Kádár János volt az egyetlen sikeres vezető. Neki köszönhetjük, hogy amíg nem volt más reális lehetőség, mind a Szovjetunió csatlósának maradni, az egyetlen megoldás a legvidámabb barakknak lenni. Ennél több lehetőségünk csak a Szovjetunió szétesése és a hidegháború megszűnése után volt. De ez már egy egészen más világpolitikai környezetet jelent. Sokkal nagyobb mozgásszabadságot.