A gyermeknevelés társadalmi struktúrája

Kopátsy Sándor                 ED                   2016 11 30

A gyermeknevelés társadalmi struktúrája

Erre a mutatóra akkor volna szükség, amikor a gyermekvállalást kellene szabályozni. Ezt ugyan sehol nem szabályozzák, pedig mindenütt kellene. A társadalom érdekét ugyanis az a gyermekvállalási struktúra szolgálná maximálisan, ami mellett az egy gyermekre jutó jövedelem a maximális volna. Ez másként azt jelenti, hogy a családoknak a gyermekvállalását az egy családtagra jutó jövedelem arányában kellene szabályozni. A tudományos és technikai forradalom ugyanis olyan gyermekvállalást kíván, ami a gyermekvállalást az egy családtagra jutó jövedelem arányához igazodik. Ezt az állításom az igazolná, ami kimutatná, hogyan aránylik az egy családtagra jutó jövedelemhez a felnevelt gyermekek társadalmi értéke. Véleményem szerint ez a kimutatás azt igazolná, hogy a gyermeknevelés eredménye elsősorban a családok egy tagjára jutó jövedelemmel arányosak. Legalábbis ez bizonyulna a legjobb mutatónak. Ugyan nem vitatható, hogy a szülők gyermeknevelésre való alkalmasságában igen jelentős különbségek vannak a jövedelmen kívül a szülők, elsősorban az anyák alkalmasságában, de ez előre nem mérhető. Minden bizonnyal a kicsi korban az anyák, a kamaszkor után, főleg a pályaválasztásban az apák szerepe fontosabb. De ebben is óriási a szóródás.

Mivel nem találnánk jobb mutatót, az egy családtagra jutó jövedelem lenne a megfelelő iránytű.

Nem véletlen, hogy az ilyen szabályozás fel sem merült, mert az osztálytársadalom számára a fizikai képesség szelekciója volt az elsődleges. A gazdaság teljesítménye, a haderejének ereje elsősorban a lakosság fizikai erején múlt. Ez alól nyilvánvaló kivételt a művészetek és a cirkuszok jelentettek. Ezek voltak a kivételek abban, hogy a társadalmi érték a képességen múlt. A jelenkori fejlett társadalomban szinte eltűntek azok a munkák, amelyek teljesítménye elsősorban a munkavégző fizikai erején múlik. Ezért kellene minden képzést a képesség fejlesztésére építeni. Vagyis minden lakos képzését a képességéhez kellene igazítani. Ezt a feladatot kellene a következő generáció képességének a maximalizálására építeni.

Az 1990-es kínai reform volt az első nyílt gyermekvállalási korlátozás, nem szabályozás, hanem a túlnépesedést megállító korlátozás. Ez is szerves része volt a tudományos és technikai forradalom következményeihez való igazodásnak. A kínai vezetés rájött, hogy az éves 30 milliós lakosság növekedés olyan felhalmozási igénnyel jár, ami eleve lehetetlenné teszi az ehhez szükséges vagyon megteremtését. Illetve, a lakosság létszámának növekedéstől független feladatok, urbanizáció, az iskolázottság, a tudomány, a hadsereg fejlesztését. Ha Kína nem korlátozza a gyermekvállalást, ugyanott tartana, mint India, ahol továbbra is évi 30-40 millióval nő a lakosság, és csak ötödével nőhet az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság annak ellenére, hogy mindkét ország nemzeti jövedelme évi 7-8 százalékkal nő.

Azt ugyan nem tudom megítélni, lehetséges lett volna a gyermekvállalás szintjét az egyetlen gyermeke átlagra szorítani, de abban biztos vagyok, hogy sokkal hatékonyabb lett volna, ha ezt az átlagot úgy érik el, hogy a jövedelemmel arányos legyen a korlátozás. Vagyis sokkal eredményesebb lett volna az olyan korlátozás, ami a képzetlen, munkanélküliek gyermekvállalását az anyák 30 éves koráig kitolja, a magasabb jövedelműek és képzettségűek felé pedig lassan növekvő gyermekszámot engedélyez. A családok felső tizedében akár négyet is.

Ha történnének olyan felmérések is, hogy a felső tizedbe tartozó családok gyermekei olyan értékűek lesznek, ami a társadalom számára akkor is nyereség, ha létszámnövekedést okoz. Sajnos nincsenek adatim, de szerintem a felső tizedben felnevelt gyermekek társadalmi értéke az átlag többszörösét is meghaladja. A kiemelkedő értékű állampolgár akkor is érték, ha népesség növekedést jelent.

A következő nemzedék értékének maximalizálása olyan értékké válik egy nemzedékkel később, aminek javítása érdekében mindent kötelessége volna megtenni a társadalomnak. Ezért lettem híve még a hatósági párválasztási tanácsadónak is. Az ösztönre, a szülők elvárásra kötött házasságok néhány százaléka biológiai okokból hibás, ezek kiszűrése is jelentős társadalmi érdek. Ha spontán kialakultak házasságközvetítő vállalkozások, amelyek hasznosságát nem vitatom, akkor vitathatatlan, hogy hatósági házasságfelügyeltre is szükség volna.

A fajunk történetét alakító találmányok között az elsőnek a fogamzásgátlást tartom. Ennek hatásáról még nem találtam tudományos felmérést, de egyértelmű, hogy ahol elterjedt lényegesen csökkent a nők termékenységi mutatója. Ennek köszönhető, hogy az emberiség felében azért csökkent a gyermekvállalás, azért tolódott ki a házasság, mert a szexuális élet gyermekvállalás veszélye nélkül megoldható.

A tudományos és technikai forradalom ma már a következő nemzedék harmadától diplomás, és a többiektől is legalább középfokú képzést vár el. Ezt a társadalmi érdeket ugyan a katolikus egyház sem tagadhatja meg. Ebből fakadóan az életteljesítmény egyre későbbi házasságot követel meg. Ma a fejlett társadalmakban a házasságkötés a 30 év körül történik. Az iskolai végzettség és a szakmai karrier elindítása ezt követeli meg. Jelenleg a fejlett országokban a diplomás nők termékenységi mutatója 1.5 szülés körül van. A legjobb nevelésre alkalmas nők a természetes szaporodásukat sem biztosítják. A római katolikus egyház azonban makacsul ragaszkodik a fogamzásgátlás használata és az abortusz ellen. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem lehet a faj érdekét sértő isteni parancs.

A magzati kihordás.

Nyolcvan élve törvényes gyakorlat a születéskori adatok, a testsúly, a testhossz és a koponya körméret rögzítése, és az életpályák követése ennek tükrében. A felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy a magzat kihordás minősége jelentős befolyással van az életpályák alakulásra, a társadalmi teljesítményekre. Ezért fontos társadalmi érdek volna a szülések után a kihordás eredménye alapján történő jutalmazás. Ennek ellenére ez sehol nem történik meg, ugyanakkor a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére százszor annyit költenek, ami szükséges volna az eredményes kihordás ösztönzésére.

Az első négy év jelentősége.

Az Egyesült Államokban tizenöt éve mérik a négy éves gyermekek szókincsét. Az első meglepetést az okozta, hogy a felső és az alsó tized között 4:1 különbség van. Most már jönnek az első eredmények, amelyek azt mutatják, hogy a szókincsekkel arányosak az iskolai eredmények. Az agykutatók pedig megállapították, hogy az emberi agy fejlődése a születés után mintegy négy évig tart. Vagyis az ember agya azért fejlettebb sokkal biológiai elődeinél, mert a fejlődése a születés után még négy évig tart. Vagyis az agy fejlődése a fogamzás után nem fejeződik be a születéskor, hanem még mintegy négy évig tart. Az agyfejlődés egyik fontos tényezője a négy éves korig megszerzett szókincs. Ezért az Egyesült Államok szülői kötelességnek tekinti, hogy minden gyermek négy éves korig közösségben vegyen részt.

A magyar oktatásügy egyik fogyatékossága, hogy minél vegyesebb képességek és szülői hátterek legyenek a tanulócsoportokban. Ezzel szemben a tanulás és az oktatás hatékonysága a minél homogénebb tanulócsoportokon múlik. Tehát a minél hasonló irányú és szintűek legyenek a tanulócsoportok. Azt kell követni, amit a művészetekben és sportokban évezredek alatt követtek. Az országban legyen olyan iskola, aminek érettségiző osztályában együtt tanítják a legjobb matematikusokat, fizikusukat, történészeket, nyelvtanárokat, stb. Néhány középiskola ilyen szintre emelkedett, annak ellenére, hogy az oktatáspolitika az ellenkező irányban húz. Szerencsére, a legjobb pedagógusok és szülők ezt megvalósítják. Egy ingatlanforgalmazó ismerősöm mondja, hogy a középiskolás szülők keresik az olyan lakásokat, amelyek valamelyik kiváló iskola közelében vannak.

Több tucat gimnáziumban voltam érettségi elnök, azzal a szándékkal, hogy felmérjem a következő nemzedék minőségét. Tudtam, mégis megleptek a különbségek. Megállapítottam, hogy az iskolák minősége elsősorban a térségük társadalmi szintjétől függ. Ezt kellene tudomásul venni azoknak, akik az oktatáspolitikát irányítják.

A szülői környezet szerepe az oktatásban.

Mivel a következő nemzedék minősége, értéke elsősorban a szülők hozzáállásán múlik, a társadalom jövője elsősorban attól függ, hogyan lehet a szülőket érdekeltté tenni abban, hogy az öregkoruk színvonalát a gyermeknevelésük eredménye biztosítsa.

Húsz éve javasolgatom, hogy a nyugdíj nagysága ne ez életkeresettől, hanem a gyermeknevelésük minőségétől függjön. A jelenlegi nyugdíjrendszer azonban ezzel ellentétesen hat. Az számíthat nagyobb nyugdíjra, aki a saját jövedelmét maximalizálja. Ez pedig fordított eredményt ér el a gyermeknevelés hatékonyágával. Az ideális megoldás az lenne, hogy a szülők nyugdíja a gyermekeik adófizetésével legyen arányos. Ennél egyszerűbb megoldás, ha a végezettségük alapján súlyozzuk őket. A középfokú képzetség legyen 1, a diploma 3, az alapképzettség 0.5, a képzetlenség pedig nulla. Vagyis átlag feletti nyugdíjra csak az a család számíthat, amelyik legalább egy diplomás gyereket nevelt. Gondtalan öregkort pedig azok élvezhet, akiknek egynél több diplomás gyermekük lett.

A jövőért felelés politikusoknak azt kellene szem előtt tartani, hogy a következő generáció nyugdíjalapja nem attól függ, hogy hány munkaképes emberhez viszonyítva kell megteremteni a nyugdíjak fedezetét, hanem attól, mennyi nemzeti jövedelmet, adót fizetnek a dolgozók. Ez pedig attól függ elsősorban milyen képzett a munkaerő. Elég volna egy olyan munkaügyi statisztika, ami megmutatná, hogyan aránylanak az átlagkeresethez viszonyítva az iskolázottsági szintek keresetei. Ehhez kellene igazítani a gyermeknevelés hatékonysági mutatóit.

Illene tudomásul venni, hogy ma már a minőség társadalma van, és a következő generációban még sokkal inkább a minőség társadalma lesz.