Kopátsy Sándor EE 2016 11 21
Miért használhatatlan a klasszikus
közgazdaságtan
A klasszikus közgazdaságtan a tőkés
osztálytársadalom gazdasági működését feltáró tudomány volt. Ezért a termelési
tényezők közül csak a tőkét érdekelte, annak az érdekét szolgálta. Ez
jelentkezett meg abban, hogy a termőföld és a bányák jövedelmét
megkülönböztetetten a tőkejövedelemtől járadéknak tekintette, a legfontosabb
termelési tényezőt, a munkaerőt pedig számba sem vette. Ezt megtartotta még a
munkások rendítetlen híve, Marx is, azzal, hogy ezeket a tőketulajdonos
kizsákmányolta, a munkaerő újratermelését pedig költségként vette figyelembe.
Ez utóbbi csak azért nem okozott
elméleti zavart, mert a munkaerő olyan
áru volt, aminek a mennyisége és a minősége meghaladta a tőke igényét. Azt
azonban nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de a marxizmus sem vette
tudomásul, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformából, hanem a
társadalom igényénél nagyobb kínálatából fakadt. A munkaerő kizsákmányolása azért volt minden osztálytársdalomban
általános, annak tulajdonformájától függetlenül általános jellemző, mert a
kínálata mennyiségben és minőségben meghaladta a társadalom igényét.
A rabszolgatartó, a földesúr és a tőkés azért volt kizsákmányoló, mert a
munkaerő mennyisége és minősége minden tulajdonviszony esetén meghaladta a
társadalom igényét. A
munkaerő olyan termelési tényező volt, ami számában és minőségében gyorsabban
növekedett, mint ahogyan nőtt a társadalom mennyiségi és minőségi igénye. Minden osztálytársadalom közös jellemzője
volt, hogy a munkaereje több, a minősége pedig jobb volt, mint a társadalom
igénye. Mind a földművelés, mind a pásztorkodás, mind a kereskedelem olyan
termelési mód volt, amiben a lakosság szaporodása és szellemi képessége
gyorsabban nőtt, mint a társadalom fejlődése. Az osztálytársadalmak olyan
technikai alapra épültek, ami olyan életviszonyokat teremtett, ami mellett a
lakosság létszáma gyorsabban nőtt, mint ahogyan az adott technikai feltételek
mellett növelni lehetett az életteret, a technikai fejlődés pedig egyre
alacsonyabb tudásigényt támasztott a munkaerővel szemben.
A munkaerő mennyiségi és minőségi feleslegének a ténye ugyan
felismeretlen maradt, de minden társadalom ösztönösen növelte a halálozást, azaz
fékezte a spontán népszaporulatot, és üldözte a tudásvágyat. A technika fejlődése növelte a
termelés hatékonyságát és a várható életkort. Ez gyorsította az életviszonyok
javulását, a várható életkor növekedését, ezzel a népesség szaporodását és a
minőségének javulását.
Mivel az emberi faj szaporasága a 25
év körüli várható életkornak megfelelő. Az
éltkor hosszabbodása növeli a születések számát, és csökkenti a halálozási
rátát, ezzel felgyorsítja a népszaporulatot. Tekintettel arra, hogy
bizonyos kor után megszűnik az utódok születése, és lecsökken a munkavégző
képesség, az ember a 70 év körüli
várható életkorban a legszaporább. Ekkor már nem szaporodik, de még bizonyos mértékig munkaképes. Ez a
felső küszöb annál magasabb, minél kevesebb fizikai erőt, és minél több
ismeretet kíván a hatékony munkavégzés.
A lakosság mennyiségi túlszaporodása
bármennyire egyértelmű volt, a tudomásul vételét sikerült mind a politikai,
mind a vallási halomnak elfojtani. Az angol lelkész ugyan már a 19. század
elején felvetette, de a logikája még gyenge volt, mert az eltartó képesség
határát az élelmezés korlátolt kapacitásával bizonyította. Felvetését azonban
nemcsak mind a politika, mind a vallás hisztérikusan elutasította, hanem a tény
is, hogy ma tízszer annyi ember él, mint Malthus korábban, és ráadásul, ha nem
is mindenki jól, de Malthus koránál jobban táplálkozik.
Nemcsak Malthus, de a demográfusok
sem ismerték fel, hogy nem annyira a
népesség száma, hanem a növekedésének sebessége az elviselhetetlen. Az
ugyan tény, hogy a társadalomtudománynak feladata volna a társadalmak
életterének optimális lakosságát ismertetni, de ennél sokkal nagyobb feladat
annak megmutatása, hogy milyen népességnövekedés mennyire elviselhető.
A történelem azt tanítja, hogy az
ember olyan faj, amelyik fejlődőképessége a sűrűségével hatványozottan nő. Mindig a sűrűbben lakott életterekben volt
fejlettebb a társadalom. Ez fakad abból, hogy a gazdaság működésének
hatékonysága a lakosság sűrűségével hatványozottan nő, mert a munkamegosztás, a
tapasztaltcsere a múltban elsősorban ettől függött. A nagy lakosságeltartó
képességű önözéses földművelésen jöhettek létre a magas-kultúrák. A társadalmakon belül a városok jelentették
a társadalmi fejlődés élcsapatát. A nem urbanizált társadalmak elmaradottak
voltak.
A 20. század azonban kettős
fordulatot hozott, előbb a Nyugat puritán társadalmiban. Egyrészt kiderült, hogy a jómódú, iskolázott ember még a létszáma
tartásához szükséges gyermeket sem vállal, másrészt a tudományos és technikai
forradalom abban a tekintetben is fordulatot hozott, hogy kielégíthetetlen
igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben. Ezzel az osztálytársadalmak
alépítménye megfordult. A fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedési
nyomás és a munkaerő eddig felesleges tudása hiánycikké vált. A puritán erkölcsű és fejlett
társadalmakban a minden tekintetben új alépítményre, a több születést ösztönző
és képzettebb munkaerő minőségét javító felépítményre lett szükség.
Ezzel szemben már a háború vége előtt
Oroszországban győzött a marxizmus kelet-európai változata a bolsevik rendszer,
a két háború között pedig a fél-perifériákon sorra győztek a tömegek
munkavállalását a polgári demokráciáknál jobban megoldó fasizmusok.
1930-ban megjelent Ortega y Gasset
spanyol filozófus könyve a Tömegek lázadása
címmel. Ő mind a baloldal, mind a jobboldal sikerében a tömegek társadalmának a
megjelenését látta.
A magyar Németh László gyorsan
reagált Ortega könyvére, és kiadta esszéinek gyűjteményét Minőség forradalma cím alatt. Ezt a művet azonnal elolvastam, és
életem egyik legnagyobb hatású műve lett annak ellenére, hogy a tömegek
lázadásai csak később buktak meg. A fasizmusok a második világháborúban, a
bolsevik rendszer pedig 1990-ben. Engem lenyűgözött Németh László szellemi
fölénye. Neki köszönhetem, hogy a szakmámat is polihisztor módon kezelem. Ekkor
még történelemtanár, majd mérnök, végül társadalomtudós lettem.
Közgazdász pályám elején került a
kezembe Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami adatok sorával bizonyította, hogy
a munkaerőt nemcsak felnevelni kell,
hanem vagyont is kell adni alája. Az egy lakosra jutó vagyonigény
elsősorban a természeti környezettől függ, de a gazdasági fejlettségtől
független. A hideg éghajlaton nagyobb a melegen kisebb. Ez számomra is
közérthető volt, mert a hidegben melegebb lakásra, öltözködésre és a
terméketlen télen táplálékra van szükség. Arról a szerzők még nem számoltak be,
hogy a vagyonigény a kultúrától is függ.
Azt azonban megtanultam, hogy a túlnépesedett társadalom nem jelentős hátrány,
de azért elemi követelmény, hogy a társadalomtudomány adjon segítséget abban
is, hogy mikor, mekkora volna az optimális lakosság. Azonban sokkal fontosabb
volna a lakosság változásának az optimális sebességét és az attól való eltérés
hátrányát tudni. Száz éve ugyanis az
emberiség nagyobb fele elsősorban azért mard le egyre jobban, mert a lakossága
elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.
Az elmúlt és a várható száz év
legnagyobb gondja abból fakad, hogy lépéstartást is kizáró mértékben gyors a
népesség növekedése.
Az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség
növekedés ugyanis elviselhetetlen vagyonigénnyel jár. A hivatkozott könyv
olvasása után azonnal kiszámoltam, hogy mekkora a 2 százalékos népesség
növekedéssel járó felhalmozási igény már akkor is, ha az egy laksora jutó
vagyon újratermelése is a nemzeti jövedelem 6 százalékát igényli ahhoz, hogy az
egy laksora jutó vagyont is újra termelhessük.
Ez az újratermelési igény tanított
meg arra, hogy a társdalom fejlődését soha ne az országra, hanem az egy
lakosára vetített mutatókkal mérjem. Ez esetben ugyanis azonnal kiderül, hogy
India nemzeti jövedelme ugyan 7 százalékkal nő, de ez sem elég arra, hogy az
egy laksora jutó vagyon ne csökkenjen. Ugyanakkor Kínában a születéskorlátozás
óta példátlanul gyors az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedése.
A Rácz-Bródy könyv ugyan jól
bemutatja az egy lakosra jutó vagyon újratermelési igényét, de említést sem
tett arról, hogy a többletlakosság felnevelése
mennyi költséggel jár.
A klasszikus közgazdaságtan hibája az is, hogy a lakosság mennyiségi és
minőségi többletének felnevelését nem tekinti felhalmozásnak. A tőke, a termőföld, a bánya növelése
felhalmozás, a munkaerő növelése azonban figyelembe vételre sem kerül, pedig az
a legfontosabb termelési tényező.
Annak az indokoltsága is elavult,
hogy a munkaképességet a statisztika 15 évtől számolja, holott a fejlett
társadalmakban egyre indokoltabb volna 20 éves kortól számolni a
munkaképességet. De így is logikátlan a munkaképes korban az iskolában
tanulókat, a társadalom szellemi vagyonának legfontosabb termelőit, passzívaknak
tekinteni.
A meglévő lakosságot leváltó létszám azonos szintű újratermelését
amortizáció pótlásának, a meglévőnél magasabb képzését pedig felhalmozásnak
kell tekinteni. Ezért
az oktatás, az egészségügyi ellátás,
a családi pótlék is részben amortizáció, részben felhalmozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése