A több kultúrájú államok

Kopátsy Sándor                EE                    2016 11 25

A több kultúrájú államok

Az államok jelentős hányadában több kultúrára és fejlettségre, illetve ezek egyikére oszlik a lakosság. Kevés a homogén nemzetállam. Márpedig minél fejlettebb a tudományos, és technikai színvonal, annál nagyobb problémát jelent az ilyen államokban az egységes szabályozás.

Marxtól azt tanultam meg, hogy minden alépítményhez más felépítmény tartozik. Az ebből fakadó tanulságot azonban Marx sem fogadta meg, és prófétai buzgalmában minden társadalomra azonos felépítményt talált sikeresnek. A kitalált, minden kultúrára és annak minden fejlettségi szintjén a kommunista társadalmat tekintette tökéletes felépítménynek. Legfeljebb annyi engedményt tett, hogy a kommunista társadalomnak szüksége volt egy előszobára, amit egységesen szocialista társadalomnak nevezett. Annak ellenére, hogy a felépítményt az alépítmény által determináltnak minősítette, azzal már nem is foglalkozott, hogy mi is az alépítmény.

Azt viszonylag korán felismertem, hogy minden osztálytársadalom közös alépítményi eleme hogy abban a lakosság elviselhetetlen mértékben túlnépesedik. Ez a felismerés adott aztán kulcsot ahhoz, hogy minden osztálytársadalom felépítménye közös volt abban, hogy fokozta a halálozást és üldözte a tudásvágyat. Ebből következett, hogy minden túlnépesedő társadalom csak osztálytársadalom lehet. Vagyis az osztálytársadalmon csak akkor lehet túllépni, ha a népszaporulat plusz-mínusz 1-2 ezrelék közelében ingadozik. Ennek a követelménynek azonban egyetlen termelő társadalom sem felelt meg, függetlenül attól, hogy elsősorban gabonatermelő vagy állattartó volt.

A tények azt bizonyították, hogy a spontán népességnövekedés a pásztornépek esetében gyorsabb, az öntözéses gabonatermelők esetében lassabb, de az utóbbiakban is elviselhetetlenül gyors volt, mindkettő csak osztálytársadalom formában működhetett.

A pásztortársadalmakban mivel a pásztorokat nem lehetett a nyomor szintjére adóztatni, szolgáltatásokra kényszeríteni, mint a földhöz kötött, az állandó lakhelyű földműveseket, a halálozásukat csak háborúzással, emberöléssel lehetett megfelelő szinten tartani. Ráadásul a ritka lakosságú és nomád pásztornépek táplálkozását az állatállományuk fedezte, nem éheztek, közöttük a járványok is kevésbé terjedtek. Ezért volt gyors a népesség növekedésük, nagyobb szükség a háborús emberveszteségre, illetve a kirajzásukra. Ráadásul, egészen a lőfegyverek megjelenéséig, a pásztor jobb katona volt, mint a szarvasmarhákkal, bivalyokkal szántó, fuvarozó földműves. Ezért jellemezték a megismétlődő sikeres kirajzások a történelmüket.

A pásztortársadalmak hátránya volt a nagyon alacsony lakosságeltartó képességük, ezért a munkamegosztás és az urbanizáció hiánya. A pásztortársadalmakban a népsűrűség alig haladhatta meg a négyzetkilométerenkénti egyetlen lakost.

Az önözéses gabonatermelő társadalmak eltartó képessége a pásztorokénak mintegy százszorosa volt. Az önözhető területek nagysága ugyan nem érte el a pásztortársadalmak tizedét, mégis tízszer nagyobb lakosságot tartott el, és egészen az időszámításunk utáni első évezred utolsó századaiig, magas-kultúra csak az önözéses gabonatermelő társadalom lehetett. Ezeket a társadalmakat nemcsak a magas lakosságeltartó képesség, de az időjárástól való nagyobb függetlenség is jellemezte, mert mind a termőterület nagysága, mind a termések viszonylag stabilak voltak.

A szántóföldi kultúrnövények megjelenése.

A jelenkori biológia viszonylag megbízhatóan megállapította, hogy a rizs, a köles, illetve a búza és az árpa több évezreddel a felmelegedés előtt a lakóhelyek közelében kapás kultúrával termelt, kiegészítő táplálékot adó növények voltak. Csak ez ad alapot annak megértésére, hogy miért alakulhatott ki nagyon rövid idő alatt a gabonatermelés szántóföldi módja. Az egyiptomi öntözéses gabonatermelő társadalom történelme említést sem tesz arról, hogyan terjedt el a szántóföldi búza és árpa termelése. A két gabona öntözéses szántóföldi termelése, és az első piramisok építése szinte egy időben jelennek meg. Márpedig a vadbúzából, öntözéssel termelhető gabona legyen, több ezer éves szelekcióra volt szükség. Elég arra gondolni, hogy Európában a búza és az árpa öntözéses termelése a malária emberpusztító hatására önözéssel nem volt termelhető már az időszámításunk előtti 6. században. Arról ugyanis nincs említés, hogy a Római Birodalomban még lett volna európai területen önözéssel termelt gabona. Ismereteim szerint, az önözéses gabonatermelés az időszámításuk előtti 5. században megszűnt. Az utolsó öntözött gabonatermelő területek a görög gyarmatok voltak. Miután ezek lakosságát a malária kipusztította, aztán egészen a két háború közti évekig lakatlanok mocsarakká váltak. Csak a görög romok jelzik, hogy itt 2.500 év óta emberek sem éltek. Elég volna megállapítani, hogy minden görög gyarmat mocsárrá változott, és minden római település a dombokra épült. Ezt követően az időszámításunk utáni első ezred végévig, jó ezerötszáz évig kellett várni arra, hogy kiszelektálódjon az olyan búza és árpa, ami elviselte a fagyos telet, és megelégedett az 500-1.000 milliméteres természetes csapadékkal. Ha ez a mediterrán magas-kultúrában ezerötszáz évig tartott, akkor megértjük, hogy a vadbúzából csak több ezer éves szelekció után lehetett csépelhető kalászú gabona. Ezt a folyamatot megpróbáltam a Nyugat felé címmel megjelenő könyvemben leírni.

A tudásvágy eredendő bűn volt.

Az általános tény volt, hogy tudásvágy eleve veszélyes volt minden osztálytársadalomban. Márpedig, ami minden társadalomban jellemző volt, annak objektív oka volt.

Amennyire közismert a zsidó, a keresztény és a mohamedán világban a tudásvágy eredeti bűnként kezelése, annyira elhallgatjuk, hogy minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat. Ez a görög kultúra drámáiban úgy jelent meg, hogy a legnagyobb bűn a tradíció megszegése volt. De nem ismerek olyan vallást, ami nem a dogmák szentségére épül.

A zsidó vallás egyik oszlopa volt a megváltó várása, aki az eredendő bűntől való megváltást hozza. A zsidóság évezredek óta várja a megváltót.

A keresztény vallás pedig a megváltó eljövetelével kezdődik. A keresztény vallások Krisztus eljövetelével a megváltást megtörténtnek tartják. Pedig a megváltás feltétele kettős, egyrészt a túlnépesedés megszűnése, másrészt az olyan tudományos és technikai bázis, aminek hatékony működtetése a munkaerő minőségétől függ. Ennek bekövetkeztére Krisztus után még kétezer évet kellett várni, és ekkor is csak a világ fejlett ötödében lett a tudásvágy bűnből erény. A tudásvágyat Krisztus vallása kétezer éven keresztül épen úgy üldözte, és üldözi, mint az osztálytársadalmak minden más vallása is ezt tette. Az eredendő bűntől csak Krisztus születése után kétezer évvel szabadult meg az emberiség már nem szaporodó része. Az emberiség csak olyan társadalomban nem kényszerül a tudásvágy üldözésére, amelyik már nem szaporodik. A megváltó csak a már nem túlnépesedő társadalmakba jött el. Mivel 1990-ig az emberiség négyötöde, és háromötöde ma is tízszer gyorsabban szaporodik, mint valaha az idő során, a többség számára ma is távol van a megváltás. A halálokozás és a tudásvágy elfojtása az emberiség háromötöde számára jelenleg keményebb szükségszerűség, mint valaha volt.

A történészek máig nem veszik tudomásul a természetes csapadékra épülő földművelés megjelenésének és elterjedésnek világtörténelmi szerepét. Ez csak az időszámításunk első évezredének utolsó századaiban jelent meg, és sokáig csak Európában. A nyugat-európai, természetes csapadékra épült földművelés szinte minden tekintetben középutat jelent az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás között. Egészen a 20. századig középen volt az eltartó képesség, az urbanizáció tekintetében. A nyugat-európai feudális társadalom csak közepes urbanizációt tudott eltartani, és a gabonatermelése is közepes hatékonyságú volt. Az önözéses gabonatermelésnél hatékonyabbá csak a gépesítésnek köszönhetően vált. Máig sem hangsúlyozzák, hogy az igavonó állatokat felváltó gépek mennyivel gyorsabbá és olcsóbbá tették a termeléssel járó szállítási feladatokat. A síkvidéki gabonatermelés azért volt sokkal hatékonyabb a szárazföldi gabonatermelésnél, mert a szükséges szállítási feladtok elvégzése tört részébe került az öntöző csatornákon, mint az igavonó állatokkal a szárazföldön. A mezőgazdaságban a legnagyobb technikai ugrást a gépekkel történő talajművelés és szállítás jelentette. Ezt jól illusztrálja az adat, hogy mennyi idő és költség megtakarítást jelentett az igavonó állatok gépekkel történő leváltása.

Ugyanakkor a nyugat-európai agártechnikai forradalom megoldotta az állattartás olyan szintjét is, ami az egészséges táplálkozáshoz, és a talajerőt megtartó trágyázáshoz szükséges volt.

A természetes csapadékra épülő mezőgazdaság legnagyobb előnyeit azonban máig nem ismerték fel a történészek.

Ez a termelési mód tízszer, százszor nagyobb területen valósítható meg, mint az árasztásos öntözés. Ezt egy olyan adat tenné, ami megmutatná, hogy az öntözéses gabonatermelés mekkora redukált szántón történik, és milyen nagyon a természetes csapadékon épülő.

Azt is meg kellene mutatni, hogy az elmúlt ezer évben hogyan nőtt a termelékenység e két termelési módban.

A legnagyobb hatású változást azonban a kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ez volt az első és az ipari forradalomig az egyetlen termelési mód, ami korlátozta a gyermekvállalásra jogosult családok számát. A nyugat-európai feudális mezőgazdaság azzal, hogy a jobbágytelkek számához kötötte a gyermekvállaló családok számát, ezzel a nemi érettségnél mintegy tíz évvel későbbi gyermekvállalási lehetőséget jelentett. Még nem találkoztam olyan demográfussal, aki felmérte volna annak a szerepét, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban kitolódott házasságkötés 2-3 szüléssel kevesebbet jelentett. Ez volt az emberiség történelmében az egyetlen a gyermekvállalást korlátozó rendszer. Ennek köszönhetően a gyermekvállalás fele akkora volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Ezért élhetett a nagycsaládos társadalmakénál lényegesen kisebb halálokozással, humánusabban a feudális Európa, mint a többi nagycsaládos magas-kultúra. Mivel a nyugat-európai jobbágycsaládok lényegesen kevesebb gyermeket neveltek, az egy családtagra jutó jövedelem lényegesen nagyobb lehetett.

Az, hogy a nyugat-európai jobbágyok lényegesen jobban élhettek, mint a nagycsaládos társadalmakban, folytatódott az ipari forradalom után is kiscsaládos proletárokhoz viszonyítva is. Ezt a kedven mutatóm a testmagasság alakulása leplezte le. Nagy Britanniában az ipari forradalom után lényegesen csökkent az átlagos testmagasság, mert a városokban élő proletárok lényegesen alacsonyabbak volt. Ez kitűnt abból, hogy a következő száz évben a proletárok közel tíz centivel alacsonyabbak voltak, mint a jobbágyok illetve a felszabadulásuk utáni kisárutermelő parasztok. A munkások testmagassága csak a 20. század elején érte el a parasztokét. Lényegében ez történt a várható életkor alakulásával is.

Ezért szeretem a történelemben is az objektív mércéket, a történészek pedig azért kerülik, mert sok romantikus hiedelmünk megalapozatlanná válna.

Ebbe az írásba is azért kezdtem, mert először találtam statisztikai adatokat annak bizonyítására, hogy mennyire hátrányos az állam számára az a tény, hogy nem egy kultúrájú a lakossága. A közelmúltban került a kezembe az egyik kedvenc kulturális mutatóm, a családoknak az egy éves jövedelméhez viszonyított vagyonuk aránya. Ezzel a mutatóval az 50-es években, Rácz Jenő és Bródy András könyvében találkoztam. Az óta az egyik iránytűm lett ez az arány. A könyv szerzői még csak azt bizonyították, hogy az adott földrajzi környezetben ez a mutató a fejlődés során nem változik. Azt bizonyították, hogy minél hidegebb a társadalom életterében a klíma, ez a mutató annál nagyobb. Ez érthető, mert a hideg klímában melegebb lakóházra, ruházatra, több tüzelőre és nagyobb téli élelemtartalékra van szükség. Ezért a hidegebb éghajlaton nagyobb a vagyonigény. A mienkéhez hasonló klímában a családoknak az éves jövedelmüknél háromszor nagyobb vagyonra van szükségük.

Ez a mutató tanított meg arra, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan nemcsak a jövedelmet, a vagyont is növelni kell. Ettől kezdve számba vettem az elmúlt száz évben jellemző gyors népességnövekedés mellett a vele járó vagyonigényt is. Ez győzött meg arról, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár.

Ekkor még nem ismertem fel a klasszikus közgazdaságtan egyik eredendő fogyatékosságát, hogy a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő felnevelési, újratermelési és létszám növekedésével járó költségével nem számol. Pedig nagyon egyértelmű a logikája, hogy a létszám újratermelési költségét az elhasznált munkaerő újratermelésének, amortizációjának kell tekinteni. A többlet munkaerő felnevelése pedig felhalmozás, a munkaerő vagyon növelése. Ezt a klasszikus közgazdaságtan nem veszi tudomásul. Megtehette, mert a munkaerő többletre nem volt szüksége. Az osztálytársadalmak közös jellemzője, hogy a munkaerő mennyisége és minősége gyorsabban nő, mint amennyit a társadalom hasznosítani tud. Ezért a klasszikus közgazdaságtanban nem okozott problémát, ha a munkaerő ennyiségének és a minőségének bővítését nem tekintette felhalmozásnak.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan új technikát hozott létre, ami a működetésének hatékonysága kielégíthetetlen minőségi munkaerőigénnyel jár. Ez a közgazdaságtan nyelvére lefordítva: a jelenkori fejlett társadalom működésének hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ. A társadalomtudományok azt sem ismerték fel, hogy ezt megelőzően, a technikai fejlődés nem növelte, hanem csökkentette a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Vagyis minél fejlettebbek voltak a szerszámok, annál kisebb létszámú munkaerőre volt szükség az adott teljesítményhez, és a hatékony használatuk egyre kevesebb képességet igényelt a munkavégzőktől. Ez a tendencia egészen a tudományos és technikai forradalom beköszöntéig, a 20. századig tartott. Ettől kedve jelentek meg azok a gépek, szerszámok, amikhez ugyan egyre kevesebb fizikai erőre, de egyre több tudásra és képességre lett szükség.

Ezt a minőségi fordulatot a munkaerőpiac azonnal felismerte, minden szakmában a bérek egyre inkább a munkaerő minőségével arányosan differenciálódnak. A szakmák java egyre többet keres, az alsó minőségi tizedre pedig nincs elegendő kereslet. Erre azzal reagál a lakosság, hogy egyre inkább a szakma elitjébe akar kerülni. Ez jelenik meg abban, hogy minden jelenkori társadalomban gyorsan nő a képzettségi szint. Ennek ellenére a szakma javában hiány, a gyengéjében pedig felesleg van annak ellenére, hogy a munkabérek egyre inkább a minőségtől függve differenciálódnak.

Azt először, jó száz éve Max Weber ismerte fel, hogy a munkaerő minősége elsősorban a viselkedési kultúrától függ. Ezt azzal fejezte ki, hogy csak a puritán kultúrájú munkaerő képes a társadalmat hatékonyabban működtetni. Ez fényesen igazolódott. Azt azonban nem ismerte fel, hogy a puritán népek is csak akkor sikeresek, ha nem túlnépesedők és a gazdaságukban a piac hatásai érvényesülnek.

A 20. század végére minden olyan ország, amelyik lakosságát a puritanizmus jellemzi, a lakossága lassan változik, és a gazdaságban a piac erői érvényesülnek, a világgazdaság felső ötödébe került, és a gazdaságtörténelemben példátlanul gyorsan fejlődik.

1990-ben azonban a puritán népek négyötöde Kínában és Vietnámban élt, és ezek nem fejlődtek, mert a lakosságuk még szegény és túlnépesedő volt, a piaci hatások pedig nem érvényesültek. Ekkor Kína két hiányosságát, a túlnépesedését és a piac hiányát korrigálta. Ennek a világgazdaság történelmének legnagyobb csodája lett az eredménye. Negyedszázaddal a reform után Kína felzárkózása a világgazdaság élvonalába, csak idő kérdése. 2050-ben már az emberiség puritán kétötöde messze a másik háromötöd előtt lesz.

Az Egyesült Államok kulturális tagoltságára.

Ez a példátlan szuperhatalommá emelkedett birodalom azért van a másik három, óceánokon túli angolszász mögött, mert hozzájuk képest kevésbé puritán a lakossága. Aránylag sokkal többen élnek ott az átlagnál lényegesen kevesebb teljesítményt nyújtó latinok és afrikaiak.

A négy kultúra között a legnagyobb aránya, és még ennél is nagyobb súlya a protestánsoknak van. Ezek fejlettségi színvonala megelőzi a másik három társában élőkét. Azonban a protestánsok teljesítményét visszahúzza a latin és az afrikai etnikum. Az utóbbi jobban.

Ezt karakteresen mutatja a már idézett jövedelemhez viszonyított vagyon aránya. A protestánsoknál is nagyobb a távol-keleti etnikum vagyona, a létszámuk azonban kicsi ahhoz, hogy ellensúlyozza a visszahúzókat. De lássuk a mutatókat. A távol-keletiek vagyona az éves jövedelmük négyszerese, a protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, az afrikaiaké egyszeres sincsen. Ebből levonható a tanulság. Ha az Egyesült Államokban is csak annyi volna a latin és az afrikai, mint a másik háromban, akkor megelőzné azokat.

Minden viselkedési kultúrának más felépítményre van szüksége.

Ezzel szemben minden államban egységes a felépítmény, aminek a hatékonysága annál alacsonyabb, minél több kultúrájú és fejlettségű lakosság. Ezt először az Osztrák Magyar Monarchia és Magyarország kiegyezés utáni történelmében ismertem fel.

Máig nem akadt történész, aki bemutatta volna, hogyan oszlott meg a Monarchia lakossága nyelvekben, vallásokban és fejlettségen. Pedig nagyon egyértelmű, hogy ezért esett szét. Ezt ugyan a császári udvar vezetése már 1848 tavaszán felismerte, és az Olmützi Alkotmánnyal olyan reformot akart, ami viszonylag egyrangú örökös tartományokat jelent.

Nem véletlen, hogy a magyar történészek azt mélyen elhallgatják, említést sem tesznek erről annak ellenére, hogy ez osztotta volna fel a Magyar Királyságot is, vagyis megelőzte volna Trianont.

Előbb az Egyesült Államok kulturális megosztottságát elemeztem, az Osztrák Magyar Monarchia annál százszor heterogénebb volt.

Hogyan is nézett ki a Monarchia.

Az élcsapatot a zsidóság jelentette. Nincs most rá adatom, de el tudom képzelni, hogy a Monarchiában élt a világ zsidóságának harmada, ráadásul a leginkább azok legaktívabb élcsapata.

A csehek voltak a legpolgárosultabb nép. Ők a Nyugat puritán élcsapatához tartoztak.

Az osztrákok is jelentősen előttünk jártak. Ők nyertek a legtöbbet azzal, hogy Trianon után magukra maradtak. A három katolikus, az Alpok térségében élő germánság, az osztrákok, a bajorok és a svábok az első világháború óta egyre jobban vizsgáztak. De nemcsak ők, hanem az Alpokban élő svájciak, franciák, olaszok és a szlovének is.

A magyarok, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok az átlagot jelentették. Mindegyik nép érett volt arra, hogy saját állama legyen.

Az ortodox keresztény népek számára a Monarchia és abban Magyarország jogtalanságot és a vallásukat üldöző börtönt jelentett. A Habsburg császárok türelmetlen pápistasága őket sértette a leginkább.

A cigány kisebbséget ember számba sem vettük.

Ez az állapot elfogadhatóbb volt az örökös tartományokban, mint a királyi Magyarországon, amit 1849. áprilisban aláírt az Olmützi Alkotmányban maga az ifjú Ferenc-József császár is. Ebből azonban a Szabadságharc bukása után eltekintett, mert az arisztokrácia és a katolikus papság Magyarországát a Monarchia megmaradása érdekében a kisebbik rossznak talált. A császár aztán a következő 66 évet is azzal a meggyőződéssel élte végig, és ennek reményében kötötte meg az 1867-es Kiegyezést is, amiben megbékült a magyar uralkodó osztállyal.

Nemcsak a Monarchia, de Magyarország etnikai felosztása, az első világháborút követő békeszerződés, ha a magyarok számára nem is igazságos, de a háború előtti állapotnál lényegesen jobb megoldás volt. Trianonban lényegében az történt, ami a század végén a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése esetében. Pedig ezeknek a kisebbségi politikája sokkal korszerűbb volt, mint amilyen a Monarchiáé, és azon belül Magyarországé. De még a leginkább rokon két nép közös Csehországa is kettészakadt. Ezzel lényegben Európa népei a saját országokban élhetnek. Jelenleg probléma csak az egynyelvű Olaszország maradt, ahol a nyugat-európai szinten élő észak-olaszok és a görögök szintjén tartó dél-olaszok egymás fejlődését fékezve élnek. Más olyan ország nem maradt Európában, aminek két fele kulturálisan és gazdaságilag nagyon eltérő szinten élnek.

Két probléma ugyan ezen túl is marad, Spanyolországban a katalánok érdekét sérti, hogy az alanyosabb szintű spanyol többség húzza vissza őket. abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Anglia és Skócia szétválása nem volna hátrányos a skótoknak. Ezért állapítom meg, hogy Európa az egyetlen kontinens, ahol szinte minden népnek végre saját állama van. Ezt a történelmi folyamatot igyekszik visszaforgatni az Európai Unió, aminek két tucat hivatalos nyelve és egy tucat nagyon különböző kultúrájú nyelvnyi és gazdasági fejlettségű országnak közös valutája van. Ezért vallom, hogy a vámhatárok felszámolásán túl minden további közösség kártékony. Örülni kellene annak, hogy a sok európai etnikum szuverén államokban élhet. Ami ezen túlmegy károkozó.

Mi magyarok, lassan száz évvel Trianon után sem értjük meg, hogy ma lényegesen jobban élünk, mint élnénk akkor, ha az egész Kárpát Medence a mi országunk maradt volna.

Vére etnikai és kulturális tekintetben lényegében homogén nemzeti állam lettünk. A nálunk fejlettebb zsidóságunk létszáma és hatalma olyan kicsi lett, amit talán a nemzeti büszkeségünk is képes elviselni. Csak egyetlen viszonylag kis, de nagyon elmaradt kultúrájú kisebbségünk, a cigányság maradt, de még ezek foglalkoztatását sem vagyunk képesek megoldani. A magyar hazafiak nem értik meg, hogy szerencsénk, hogy Trianonban harmadnyi, de nagy többségben magyarok lakta területen kell megoldani népünk sorsát.

A nálunk sokkal fejlettebb és dinamikusabb magyar zsidóság öthatodának elvesztését súlyosabb vesztességnek tartom, mint a nálunk is elmaradottabb etnikumok által többségben lakott területek elvesztése. Ezért még száz év múlva is fizetni fogunk. De nemcsak mi, hanem szinte minden állam, aminek volt zsidó kisebbsége.

Hogyan lehet megoldani a nem homogén etnikumú államok gondját.

Mivel minden társadalom hatékonyága elsősorban attól függ, mennyire puritán a lakosság erkölcsi magatartása, tudomásul kell venni, hogy a jelenkorban csak a puritán erkölcsű népeknek lehet hatékonyan működő felépítményük. Azonban hiába voltak puritánok kezdettől fogva az angolszászok, a germánok, két további előfeltétele a sikernek, a társadalmi és gazdasági fejlettségük és a népességük elviselhetetlen növekedése ezt lehetetlenné tette. A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire csak akkor jöhet létre a többinél hatékonyabb társadalom, azon túl, hogy a lakosság viselkedése puritán, ha a népességük növekedése leáll, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet.

Az elmúlt száz é történelme azt bizonyítja, hogy a lakosság növekedése néhány nem puritán, mediterrán és kelet- és közép-európai országban is leállt, de ez sem volt elég a versenyképességükhöz, mert még nem elég gazdagok és nem elég iskolázottak voltak. Ezért az elmúlt száz évben mind a mediterrán, mind a közép- és kelet-európai népek országai egyre jobban lemaradnak.

A nemzetállamok feltételei.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a homogén nemzetállam a legmegfelelőbb politikai felépítmény. A homogénség közös kultúrát és a viszonylag egyforma gazdasági fejlettséget jelent. Ilyen Európa hat legfejlettebb, viszonylag kis országa, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ezek között öt mind kultúrában, nyelvben és vallásban is homogének. Egyetlen kivétel Svájc, ahol több a nyelv, és több a vallás, de a puritán kultúra és a gazdasági fejlettség homogén.

Különös kivétel a négy óceánokon túli angolszász ország, amiben az etnikai összetétel példátlanul tarka, gyökértelen, hiszen Európa és Afrika népei vegyesen élnek ezekben. A betelepülők többsége azonban hamar homogénné válik. Kemény kivételt csak a gyér őslakosság és az afrikai rabszolgák utódai jelentenek. Ez a négy angolszász ország azonban a tíz legfejlettebb között van, és a jövőjük is a legbiztatóbb.

Azon érdemes elgondolkodni, hogy az első tízben nincsenek az európai nagyhatalmak, a sokáig a legnagyobb európai ország, a latin Franciaország pedig még a második tízből is kimaradt.

A várható jövőben a lényeges változás abban lesz, hogy az európai nagyhatalmak hátrább, a távol-keleti Japán, Dél-Korea és Tajvan pedig előbbre kerül. 2050-re pedig Kína lesz az Egyesült Államok mellett a másik fejlett szuperhatalom.

Nyugat-Európa egésze lényegesen hátrább kerül. Be fog bizonyulni, hogy az Európai Unió koncepciója hibás utat jelentett azon túl, hogy vámuniónál több akart lenni.

A kulturálisan heterogén társadalom mikor lehet egészséges.

A heterogén kultúrájú állam csak akkor lehet hatékony, ha a felépítménye igazodik az eltérő kultúrákhoz. Erre Magyarország történelme tanított meg.

A magyar történészek sem hangsúlyozzák az országunk társadalmi deformációját. Túl sok volt a politikai tekintetben a földesúri osztályhoz tartozó, de anyagilag szegény nemességünk, és abnormálisan kevés a magyar etnikumú polgárságunk. Ezt jól kifejezi, hogy nemcsak a magyar etnikum volt példátlanul kevés, de magyar polgárság az oszmán uralom előtt nem is létezett. Ezzel szemben a nyugat-európai feudális társadalomban tized akkora volt a nemesek aránya, és náluk hatszor több volt a földesurakkal azonos etnikumú polgárságuk. Franciaországban 1 százalék volt a nemesek aránya, de azok egyben gazdag földesurak voltak. Magyarországon a lakosság 6, a magyar etnikum 10 százaléka volt nemes, ezek tizede sem volt földesúr. Ez a társadalmi deformáció ezer évig folyamatos volt.

A török uralom hozta ez első változást azzal, hogy a földesurához szorosan kötött jobbágyság polgárosodása megindult. A Hódoltság területén a tanai települési rendszer átalakult parasztvárosokká, kialakult a parasztpolgárság. Ezek az oszmán hódoltság megszűnése után a városukban a saját törvényeik alapján polgárok lettek, de az országos politikába nem volt beleszólásuk. Ez az állapot megmaradt a jobbágyrendszer megszűnése után is, csak a nemesség átalakult úri középosztállyá. A két háború között Magyarország olyan társadalom volt, amiben tovább élt az arisztokrácia és a nemesség uralma annak ellenére, hogy ennek már csak mi és a lengyelek jelentettük a feudalizmust.

Ebbe a megállt társadalmi fejlődésbe egyedüli változást az jelentette, hogy a magyar polgárok nélküli társadalomban a gettókból kiszabadult zsidóság lett nagyon gyorsan nyugat-európai értelemben vett polgár, nemcsak a gazdaság ura, de a kultúra hangadója is. A magyar zsidóság gazdasági és kulturális hatalmát azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a politikai uralmat továbbra is birtokló arisztokrácia és az úri középosztály, aminek olyan nagy befolyása volt a magyar közvéleményre, hogy alapvető társadalmi reformokat csak a Szovjetunió megszállása hozhatott.

A vasúthálózat kiépülése megsokszorozta az ipar és a kereskedelem potenciális lehetőségeit. Az ezzel élésre azonban mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály alkalmatlannak bizonyult. A kínálkozó lehetőségekkel csak a zsidó etnikum élt. A 19. század végére már nemcsak a magyar ipar és kereskedelem, de a kultúra alakítása is a zsidó etnikum kezébe került.

Trianon után a politikai hatalmat az arisztokrácia és az úri középosztály vette át, akik nem voltak hajlandók a polgárosodásra, ezért a magyar zsidóság gazdasági és kulturális fölényének eltűrésére. Azonnal türelmetlen antiszemiták lettek, és ennek érdekében Hitler befolyását is békésen tűrték.

A második világháborúban elszenvedett vereség után is csak azért történhetett meg a feudális erők felszámolása, mert Jaltában a Szovjetunió befolyási övezetébe csatolták az országunkat is.

A fél évszázados bolsevik uralom sem volt elég arra, hogy a szuverenitásunk visszanyerése után következetes polgári társadalom lehessünk. Ezt jól jellemzi, hogy a magyar közvélemény egyre nagyobb többsége jobboldali politikát támogat. Az EU 27 tagállama közül nálunk a legnagyobb a jobboldal választói támogatása. A Fidesz azért nyerhet példátlan többséget, mert a közép-jobb magyar közvéleményhez igazodik. Az olyan választási törvény esettében, amiben képviselő csak az lehet, akit a körzetében megválasztanak, a Fidesz 2010-ben 99, 2014-ban 90 százalékos parlamenti többségben lenne. Más ilyen ország nem volt, nincs és nem is lesz az EU