Kopátsy Sándor
EE 2015 11 30
Gondolatok a társadalomról
Az osztálytársadalmakban a társadalmi mobilitás kicsi volt,
és csak az osztályok közti mozgásnak volt társadalmi tartalma. Minőségi
változást az jelentett, amikor változott az uralkodó osztály. Az uralkodó
osztály mindig az lett, akik a társadalom szűk keresztmetszetét birtokolták.
Rabszolgatartó
társadalom csak ott alakult ki, ahol valamilyen okból munkaerőhiány
keletkezett. A Nyugat történelmében ez egyszer volt viszonylag általános, az
ókorban, amikor Európában még csak a mediterrán térségben volt magas-kultúra,
de ott a Közel-Keletről behozott betegségek szinte kiirtották a városok
lakosságát. Ezek a Földközi Tenger kereskedelmi kikötőiben kialakított
városállamok voltak, és a térség két birodalma, Egyiptom és Mezopotámia távolsági
kereskedelmi igényét szolgálták.
Először a görög városállamok alapítottak magunknak olyan gyarmatokat,
amelyek átmeneti kikötők és gabonatermelők lettek. Virágzásuknak viszonylag
hamar véget vetett a malária. Az önözött
gabonaföldek szúnyogjai elterjesztették a maláriát, ami kiirtotta a vele
szemben védetlen lakosságot.
A megüresedett térségben a pásztorkodó rómaiak felfedezték,
hogy a Földközi Tenger déli és keleti térségéből szerezhetnek gabonát. A viszonylag gyorsan kialakuló Római
Birodalom alapja a város, a katonai terjeszkedés és a távolsági gabonaimport
volt. A városállamokat felváltotta egy óriási birodalom, amely a városok
hálózatát alakította ki. Ezért nevezem polisz-társadalomnak, amiben a városok a
vidék adóztatásából, kizsákmányolásából éltek. A városok élelmezését pedig a Közel-Keleten termelt gabona oldotta meg.
Ezt jól jellemzi a birodalom jelszava: navigare necesse est.
A római kor
történészei máig kevés figyelmet szentelnek a Római Birodalom városainak
kenyérrel való ellátásának, pedig a birodalom élete arra épült. Ahogyan ez
összeomlott a birodalomnak is ez lett a sorsa.
A közel-keleti kikötőkben megfordult tengerészek százezrei
megfertőződtek az ottani kórokozókkal, ami először őket az egészségtelen
hajótérben pusztította, a halandóságuk elviselhetetlenné vált. Aztán nemcsak a tengerészek
pusztultak el, de megfertőzték az európai kikötők lakosságát is. A Római Birodalom ugyan elképesztő
erőfeszítéseket tett a városi lakosság egészségvédelme érdekében, mégsem tudta
megállítani a városi lakosság kipusztulását. A városok egészséges ivóvízzel
történő ellátása érdekében óriási távolságokról hozták az ívó vizet, és óriási
arányban termelték a bort. E két feladat
ellátása olyan beruházás és költségigényes volt, amihez a történelemben nem
találunk hasonló erőfeszítést.
Az osztálytársadalmak
történelmét minden kultúrában a városi halandóság magas halandósága jellemezte.
Ezt csak a vidékről történő folyamatos betelepítéssel lehetett pótolni.
Nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy a többi
magas-kultúrában mekkora volt az urbanizáció, csak feltételezni tudom, hogy a Római Birodalom városai számára nagyon
kicsi és nehezen adóztatható lakosság jelentette a belső forrást. Vélhetően,
a vidéken ismeretlen kenyérért vásárolhatták a nyerstermékeket a pásztoroktól.
Ezzel szemben az öntözéses gabonatermelő társadalmak városi,
az állandó telephelyű lakosságtól viszonylag könnyen behajthatták az adót.
Azt is figyelembe kellene venni, hogy az állam az adóként
begyűjtött gabonát csak vízi úton tudta elszállítani. Nemcsak akkor, de a
vasúthálózat kiépítéséig a gabona egynapi járóföldnél messzebb csak vízen volt
szállítható.
Arra, hogy a
rabszolgatartás csak ott lehet jellemző, ahol általános a munkaerőhiány, az
amerikai ültetvények rabszolgákkal való művelése hívta fel a figyelmemet. Amerikában
a jövedelmező ültetvények műveléséhez nem volt munkaerő, mert az indiánokat
kipusztították a behordott kórokozók, a bevándorlók pedig nem mondtak le a
szabadságról.
A Nyugat történészei alig foglalkoznak azzal, hogy a legnagyobb kultúrában, a kínaiban és a Nyugat
számára jelentős oszmán kultúrában a korlátlan uralkodói hatalom apparátusa is
lényegében rabszolga volt. Az utóbbival a magyar történészeknek is többet
kellene foglalkozni. A
parasztpolgárosodásunkat és a reformáció megmaradását az oszmán hódoltságnak
köszönhetjük.
A feudális társadalom.
Ha e fogalom alatt csak az európai földműves társadalmat
értjük, szem előtt kell tartani, hogy az ipari forradalom előtt nem volt és nem
lehetett olyan társadalom, ami nem a földművelésen, az élelemtermelésen
alapult.
Európa nyugati felén, a közép-kor dereka után, két
tekintetben nagyon speciális földműves társadalom alakult ki.
Egyrészt az első
természetes csapadékra épült szántóföli művelés itt jelent meg, másrészt a
sejtjei a kiscsaládok voltak.
A természetes
csapadékra épült szántóföldi földművelés.
A szántóföldi földművelés ötezer évig lényegében csak az
öntözést igénylő gabonákat termelte. Mi, európaiak sem tartjuk szem előtt, hogy
a búzát és árpát már mintegy ötezer éve önözéssel termelték, amikor ez
Nyugat-Európában a téli fagyokat elviselő, és a természetes csapadékkal
megelégedő kenyérgabonává válhatott.
A telet nem ismerő
térségekben viszonylag korlátolt volt az a terület, amint öntözni lehetett. Ezen
a viszonylag is terülten élt az
emberiség nagy többsége, és erre korlátozódott minden magas-kultúra. Ezen a
viszonylag kis területen az ötezer év alatt alig változott a gabonatermelés
technikája és termelékenysége. Ezzel szemben az első ezredforduló végén a
Golf-áram által mérsékelt telű és viszonylag csapadékos térségében kialakult a
négy évszakos éghajlaton is hatékony gabonatermelés. Nem ismerek adatot, csak
becsülni tudom, hogy a természetes csapadékra épülő gabonaterelés többször
nagyobb területen megvalósítható, mint az önözéses. Ezért tartom a
világgazdaság történelmében óriási jelentőségűnek, hogy megtanultuk a
természetes csapadékon történő gabonatermelést.
Nem kisebb
jelentősége lett annak, hogy a természetes csapadékon történő gabonatermelés
nemcsak sokkal nagyobb területet hódított meg, de sokkal gyorsabban történt a
termelékenységének a növekedése is.
A kiscsaládos
társadalmi sejt.
Ennek jelentőségét
alig említi a történelemtudomány. Ebben is úttörő volt Nyugat-Európa. Ezt
külön anyagban fejtettem ki.
Az ipari társadalom.
Sokkal általánosabb ezt a társadalmat tőkés
osztálytársadalomnak hívni, mert az uralkodó osztálya a tőkések volt.
Amennyire hangsúlyozott az ipari forradalom által hozott
termelékenységi fölény, annyira kevés hangsúlyt kap, hogy csökkentette a
népgazdaság munkaerőigényének a minőségi oldalát. Pedig a tőkéseké azért lett a
politikai hatalom is, mert megsokszorozódott a tőkeigény. Ugyanakkor azért nő a
munkások kizsákmányolása, viszonylagos nyomora, mert hatalmasat zuhant a
munkaerővel szembeni minőségi igény.
Azt a közgazdaságtudomány elfogadta, hogy az áruk ára akkor
kerül az értékük fölé, ha a kínálatunknál nagyobb a keresletük, de azt nem
vette tudomásul, hogy ez a munkaerőre is igaz. A munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformától, hanem a munkaerő
keresletének és kínálatának arányától függ. A munkások nem azért voltak
kizsákmányolva, mert tőkések vásárolták fel, hanem azért, mert a kínálatuk több
és jobb volt, mint amire a termelés hatékonyságának szüksége volt.
A tudásalapú társadalom.
A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a
munkaerőigényben is. A fejlett
társadalmakban visszaállt a gyűjtögető társadalom abban a tekintetben, hogy a
létszám túlnövekedése leállt, és az egyének társadalmi értéke újra a
képességükhöz igazodik. Ez a társadalmi változás egyelőre csak a puritán
erkölcsű társadalmakban következett be. Ezt a társadalmi igényt azonban a
család már nem képes kielégíteni. Méghozzá jóval a fizikai érettség után, és
csak a társadalom közreműködésével. Értékes egyedeket csak akkor képes
felnevelni a társadalom, ha a családokat erre orientálja, ebben érdekeltté
teszi.
A modern
társadalmaknak nem uralkodó osztályuk van, ami vérségi vagy vagyoni alapon
öröklődik, hanem minden család abban legyen érdekleve, hogy gyermekéből
minőségi elitet termeljen. Ez sem új, hiszen a távol-keleti és a
közel-keleti társadalmak már bizonyos értelemben ilyenek voltak. Ezekben
nemcsak a vallás és a hadsereg klérusát szelektálta a képzési rendszerben
történő minősítés.
A kínai földművelő
társadalomban a korlátlan politikai hatalmú uralkodó végrehajtó apparátusát már
a mandarin rendszer szelektálta. A mandarinképzésben kiválók a császár
rabszolgái lettek, és szolgáltatásuknak megfelelő anyagi és erkölcsi
elismerésben részesültek.
Az oszmán
társadalomban lényegében ugyanaz történt, mint a kínaiban, a korlátlan hatalmú
szultán hatalmát végrehajtó apparátus az iskolarendszeren keresztül
szelektálódott. A maga idejében, a nyugat-európai ipari forradalom előtt ez
a társadalom is az élvonalat jelentette.
Lényegében a vallás és a hadsereg vezetése is nemcsak
felfelé korlátlan engedelmességet, de képességet és képzettséget is igényelt.
A társadalom gazdasági teljesítménye azonban nem igényelt
képességet és képzettséget. A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtudománya
túlhangsúlyozta a tőkés vállalkozóval szembeni igényt. Arra épült, hogy a tőkés
vállalkozó képessége szelektálta a tőkések közti különbséget. Ez közel sem volt
annyira igaz, amennyire az elmélet hangsúlyozza. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a
tőkések között is verseny folyt, de ez nem volt másként a rabszolgatartók és a
földbirtokosok esetében is. Mégsem jutott senkinek eszébe, hogy az a két
társadalmat képesség alapján történő szelekció szabályozta. Ha úgy lett volna,
nem maradhatott volna osztály.
A rabszolgatartók és a földbirtokosok gazdagságát a vagyonuk
alapján mérték. Mennyi rabszolgája, illetve mennyi földje van. A nyugat-európai
feudális társadalmakban a földesurak gazdagságát már nem is a földjük
területével, hanem a jobbágyaik számával mérték.
A tőkéseket sem a nyereségük, hanem a tőkéjük nagyságával
vetették össze. Az ugyan igaz, hogy a nagyobb nyereségből nagyobb tőke is
származhatott, de a tudományos és technikai forradalom előtt a tőkésosztály is
zárt osztály maradt, kevesen voltak benne az újak, és kevesen a kiesők.
Egy megyeszékhelyen nőttem fel, nem emlékszem olyan esetre,
hogy egy tőkés tönkrement volna, szinte mindegyik család harmadik generációs
volt. Nemcsak az iparos vállalakozó gyermekei iparos vállalkozók, a kereskedőké
kereskedők maradtak, de még azon belül sem változtattak szakmát. A
gabonakereskedőnek már a nagyapja is az volt, akárcsak a vaskereskedőé.
Tönkremenőkről csak a háborús hadikölcsönjegyzésekkel
kapcsolatban hallottam, de mégsem ismertem egyetlen konkrét esetet, olyanról,
aki munkás sorba süllyedt.
Az is ritkaságnak számított, hogy valaki hirtelen
meggazdagodott. Egyetlen ilyen családot ismertem, amelyik gyorsan gyáros lett
annak köszönhetően, hogy a hadsereg számára konzerveket szállított. De az is
eltűnt.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tőkések között nem
folyt verseny, de azt vallom, hogy ritka kivételnek számított, amikor valaki
munkásból tőkés, vagy tőkésből munkás lett. Még a hadsereg tiszti karában is
generációk követték egymást.
De a napokban hangsúlyozta egy történész barátom, hogy a
munkásosztály zártsága és homogenitása is megszűnt. Ez nemcsak azért volt
országunkban feltűnő, mert a bolsevik rendszerben a munkásból könnyen lehetett
menedzser, a munkás fiából akadémikus, hanem a tőkés demokráciákban is megszűnt
a munkásosztály homogenitása. A munkás vagy a paraszt gyermekéből könnyen lehet
akadémikus, nagyvállalati vezető, vagy nagyon sikeres kisvállalkozó.
Az osztályok lényegében megszűntek, a gyakorlatban alig
használjuk az osztályok fogalmát. Társadalomszemléletem alakításában inkább a
jövedelmi és képzettségi tizedeket használom. Többet mond az, ki melyik jövedelmi illetve iskolázottsági tizedbe
tartozik, mint melyik osztályba.
A jelenlegi magyar társadalomban egyetlen réteg és egyetlen
etnikum viszonylag zárt, a tartósan munkanélkülieké és a cigányságé. Ráadásul a
kettőben nagy az átfedés.
A legtöbb társadalmi információt az Egyesült Államokból
lehet kapni. Ez a társadalom nemcsak etnikailag nagyon tarka, de ezt nem is
igyekszik eltitkolni.
Most, hogy a feketék társadalmi kizártságának a
megszűnésének hatvanadik évfordulója van, érdekes adatok jelennek meg arról,
mekkorák az etnikai, vallási különbségek.
Pár hónapja egy adatuk foglalkoztat. Felmérték a fehérek és
a fekték esetében az éves jövedelmük és vagyonuk arányát. Megdöbbentő a
különbség, nem annyira a ténye, mint az elhallgatása. Az európai eredetű
lakosság éves jövedelme 35 százalékkal magasabb, mint a feketéké. Ez nem lepett
meg, mert a feketék olyan munkákat is elvállalnak, amelyikre kicsi a kínálat,
tehát viszonylag jól megfizetik.
Annál megdöbbentett, hogy a fehérek vagyona az éves
jövedelmük 15-szörse, a feketéké pedig 1.3-szoros. Ez nem azért volt
megdöbbentő, mert óriási a különbség, hanem azért, mert ilyen mutatóval először
találkoztam. Nem lepne meg, ha a cigányokat hasonlítanánk össze a cigányokéval.
Ezt a mutatót úgy képzelem el, hogy a cigányok éves jövedelme még kisebb lenne
a nem cigányokéhoz viszonyítva. A jövedelmük és a vagyonuk aránya azonban
hasonló arányú volna, azzal a különbséggel, hogy a magyar cigányság
jövedelmében sokkal nagyobb súlya van a munkanélküli segélynek és a családi
pótléknak, azaz annak, ami még katasztrofálisabb helyzetüket bizonyítja.
A társadalmi
tájékozódást igazán a tizedekbe tartozásokkal lehet mérni. Ezt a
képességünket kellene állami eszközökkel, elsősorban az oktatással növelni.
Mivel az emberek saját társadalmi helyzetének felismerését nagyon fontosnak
tartom, néha megkérdezem, hova sorolja magát. Még nem találkoztam olyannal, aki
ezzel foglalkozott volna. Ebben elsősorban az államunk hibás. Nem közöl erre
vonatkozó adatokat sem a kommunikációban, sem az oktatásban.
Az egyetlen közölt adat az egy lakosra jutó jövedelem. De még
nem találkoztam olyannal, aki ezt a saját családjára vetítette volna. Arról
nekem is csak becsléseim vannak, hogy az alsó tizedbe, aminek a fele a
cigányság, mekkora az egy családtagra jutó mutató, és ezen belül a munkával
szerzett jövedelem.
Gyermekkorom óta a történelmünk ismeretét fontosnak tartom,
de e téren is óriási a mulasztásunk. A királyok uralkodási éveit tanítjuk, de
azt még nem olvastam, hogy mikor hol tartottunk az egy alakosra jutó
jövedelemben, a várható életkorban, az átlagos testmagasságban az utolérni
vágyott Nyugathoz képest.
Néha az ilyen adatok kijózanítók volnának.
Az én mániám, hogy a legjobb életszínvonal mutató az átlagos
testmagasság. Ez már kétszer fejbe kólintott.
Először, akkor, amikor kiderült, hogy történetünk során az a
mutató leggyorsabban az általam nagyon leminősített Horthy rendszerben nőtt a
leggyorsabban. Amikor megtudtam, meg is magyaráztam. A Trianoni Magyarország
lakossága az átlagnál jobban élt. Az
elveszített területek szegényebbek, elmaradottabbak voltak. Ez az adat
megtanított arra, hogy van jobb mutató is a területben mért veszteségnél. A terület kétharmadát veszettük el, a
magyarságnak azonban csak a hatodát, az egy lakosra jutó jövedelmünk viszonylag
nőtt. Ez bármennyire cáfolhatatlan állítás, a magyarság óriási többsége ma
is árulónak minősítene.
Még nagyobb meglepetést okozott, amikor 2.000-ben
megszereztem a háború utáni sorozási adatokat. Ebből kiderült, hogy a magyarság
átlagos testmagasága soha nem nőtt olyan gyorsan a történelmünk során, mint
azoknál, akik a háború utáni öt évben születtek, vagyis a Rákosi uralma, a
padlások seprése idején. ezt is utólag meg tudtam magyarázni. Az a tény, hogy a földreform szinte minden
parasztnak földet adott, ezzel sokan először termelhettek maguknak gabonát, több
kenyeret ehettek a padlásuk felseprése ellenére, mint amikor nem volt mit
seperni. Ráadásul gyorsan nőtt azoknak a száma, akik munkások lehettek, és
kosztoltak a vállaltnál, illetve volt annyi pénzük, hogy vásárolhattak a
boltokba legendásan olcsó kenyeret. Ez is példám volt arra, hogy nem a
párt, a hatalom újságát kell olvasni, hanem a tényekkel kell ismerkedni.
Azt ma sem szabad kimondani, hogy a Rákosi rendszerben sem
mindenkinek volt rossz. A föltulajdon és
a munkaviszony fontosabb, mint a sajtószabadság, vagy a több párt közötti
választhatóság.
Petőfinek és Marxnak abban igaza volt, hogy a hajónak a
vízállás, a társadalomnak a munkavállalás az elsődleges. Ezt pedig most sem
szabad kimondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése