A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 12 03

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom

Az ipari forradalom előtt minden a városnál nagyobb társadalom lényegében mezőgazdasági társadalom volt. Még azok is, amelyek uralkodó osztálya a katonai vagy a vallási vezetés volt. Nyugat-Európa a középkorban a földesurak politikai uralma alatt élt. Ez a társadalom azonban több okból egyedülálló volt. Mi úgy tanítjuk az európai középkort, mintha nem lett volna sok tekintetben egyedülálló és a jövőbe mutató.

Kiscsaládos jobbágytársadalom volt.

Az első olyan társadalom, aminek sejtjei nem nagycsaládok, hanem kiscsaládok voltak. Ezt úgy tálaljuk, mintha természetes volna, pedig ez volt a társadalomfejlődés történetének talán legnagyobb forradalma. Nyugat-Európa az utóbbi ezer évben elsősorban azért lehetett a világtörténelem alakítója, azért itt született és valósult meg ebben az utóbbi ezer évben szinte minden társadalmi, tudományos és technikai vívmány, mert kiscsaládos volt.

A történelemtudomány azért nem vette, és veszi ezt tudomásul, mert a politikai hatalom szolgálóleánya maradt. Szinte minden jelentős történelmi változást a politikai felépítménnyel igyekszik megmagyarázni. Pedig elég volna az utóbbi ezer év Európa történelmét megnézni, ami fontos történt, elsősorban a kiscsaláddal magyarázható.

Erre először a Nyugat nagy szellemi mozgalmai hívták fel a figyelmemet. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom nemcsak a kiscsaládos Nyugat-Európában született, de szinte a jelenkorig csak a kiscsaládos térségben győzedelmeskedhetett.

Azt csak jóval később ismertem fel, hogy a humanizmus is csak Nyugat-Európában verhetett gyökeret. Már a két világháború között a francia történészek kimutatták, hogy a kiscsaládos társadalom volt az első olyan, ami a túlnépesedését lényegesen jobban féken tudta tartani, mint minden más kultúra. Elsőként bizonyították be, hogy Európa nyugati felén a gyermekvállaló család alapítása a nemi érettség után jó tíz évvel történt. Ezt megállapították, de nem vonták le belőle a következtetést. Csak a házasságkötők életkorát nézték, nem tették hozzá, hogy ez azt jelentette, hogy a biológiailag lehetséges első 2-3 szülés kimaradt. Ezzel a következő generáció utánpótlása, gyermekvállalása fele akkora volt, mint amennyi az adott fejlettségi szinten az összes többi társadalomban a jellemző várható életkor mellett történt.

Még olyan felméréssel sem találkoztam, ami megmutatná, hogy mekkora várható életkorban mennyi születés biztosította volna a létszám megtartását. Az ilyen felmérésből kiderült volna, hogy a gyűjtögető társadalmakban, ahol a várható életkor a húszas évek közepén volt, nem okozott problémát, mert a születettek nagyobb fele nem érte meg a termékenységét. Ezért a létszám tartásához is 3-4 születésre volt szükség ahhoz, hogy a létszám tartható legyen.

Ahogyan az élelmet termelő társadalmakban a táplálkozás biztosabbá és jobbá vált, megnőtt a várható életkor, a nők egyre alacsonyabb termékenysége elég volt a létszám tartásához. Az életkor néhány éves hosszabbodása is jelentősen felgyorsította a spontán népszaporulatot. Ugyanakkor az öntözéses gabonatermelésre, és pásztorkodásra fogott terület sokkal nagyobb eltartó képessége egy ideig felvette a növekvő népességet. Ez azonban egyszeri ugrás volt, a magasabb szinten az eltartó képesség lassan növekedett, mert viszonylag kicsi volt a potenciálisan növelhető öntözéses terület. A sokkal magasabb eltartó képességet gyorsan elérte a nagyobb népesség növekedés. Utána annak növelhetősége visszaállt az évi 1-2 ezrelékre.

Az osztálytársadalmak azért voltak a halálokozásra kényszerítve, mert az életterük eltartó képességük legfeljebb évi 1-2 ezrelékkel nőtt, a népességük spontán szaporodása azonban ennél nagyságrenddel gyorsabb, azaz elviselhetetlen volt.

A 20. század közepéig minden termelő társadalom, azért volt közvetett és közvetett halálokozó, mert a társadalom stabilitása a spontán népszaporulatának tizedét sem bírta el. Ez bármennyire nyilvánvaló, a társadalomtudományok máig nem vették tudomásul.

Pedig elég lett volna feltételezni:

Hogyan alakult volna a népesség növekedése, ha minden osztálytársadalom nem sújtja nagy adóval az értéktermelő többséget, azaz ha azok az általuk megtermelt jövedelem szintjén élhettek volna?

Mi lett volna annak a következménye, ha minden osztálytársadalom erőforrásinak jelentős hányadát nem költi hadviselésre, közvetlen és közvetett halálozásokozásra?

Mi történik, ha az elvont jövedelem, jelentős hányadát racionális célra fordítják, és nem luxusra, kincsképzésre pocsékolják?

Miért kellett minden osztálytársadalomban üldözi az emberek természetes tudásvágyát?

Ez a négy látszólag irracionális módszer mindegyike a halálozást fokozta, a társadalom túlnépesedése ellen szükséges racionális védelmet szolgálta. Ha akárcsak az egyik is elmarad, a társadalmak úgy jártak volna, ami néhány száz év alatt a Húsvét Szigeteken történt.

Az is csodálatos, hogy mind a négy védekezési mód ösztönösen minden osztálytársadalomban kialakult. Ennél is csodálatosabb, hogy a forradalmárok és a társadalmat jobbítani akarók elsődleges célja e négy társadalmi viselkedés felszámolása volt.

Elég a múlt század legjelentősebb forradalmárának, Marxnak a legfontosabb céljait megnézni.

A megtermelt jövedelmet egyenlőbben kell elosztani.

A fegyverkezést, a háborúkat ki kell küszöbölni.

Az elvont jövedelmet racionális célokra kell fordítani.

Szabad utat kell biztosítani az emberek tudásvágyának.

Ha a 20. század tudományos és technikai forradalma előtt, ezek a célok közül csak egy is megvalósul, elviselhetetlen lett volna a népesség növekedése. Ezért az elmúlt száz évben bekövetkezett népességrobbanásának fő okozói között Marx is ott szerepel. Ugyan ő volt az első, aki felismerte, hogy a társadalom felépítménye az alépítménye alapján determinált, de itt megállt és az akaratunktól függetlent, erőszakkal akarta megvalósítani. Vagyis forradalmárként antimarxista volt. Ez sem jelenti azonban azt, hogy nem Marx volt a legnagyobb társadalomtudós, és a 20. század legjelentősebb forradalmára.

A kiscsalád tudatformáló szerepe.

A kiscsaládban először lett a gyermekük felnevelésének gondja a szülőké. Még az sem tudatosítjuk, hogy a szülők nem voltak családfők. A római jogot máig oktatjuk, mégsem tudatosul, hogy jogi személy csak a családfő volt. Nemcsak a család vagyona feletti rendelkezés, de még a házasságkötés is raja múlt. A témánk szempontjából azonban a legfontosabb az, hogy a család jövedelme felett is a családfő rendelkezett.

Még a gyermekek felnevelése is nagyrészt a nagycsalád közös gondja volt. A nagycsaládos társadalmakban a családtagok önállósága ismeretlen volt.

A család jövedelmét a munkaképes családtagok termelték, a megtermelt jövedelem felhasználása felett azonban a többnyire már csökkent munkaképes családfő döntött. Tehát a közvetlen értéktermelők nem voltak közvetlen érdekleve a munkájuk eredményében. Nem véletlen, hogy a kelet-európai marxizmus is ilyen nagy közösségeket kényszerített a kisparasztokra.

A közgazdaságtan a vállalkozói érdekre koncentrál, de nem veszi tudomásul, hogy a család is gazdasági egység, ami csak akkor hatékony, ha a kiscsaládban valósul meg.

A kiscsalád közvetlen érdekét látom abban, amit Max Weber jó száz éve a protestáns etikáról mondott: A tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ez a családra lefordítva azt jelenti, hogy a gazdaság csak ott hatékony, ahol a megtermelt érték maximalizálása közvetlenül a termelőjét érinti. A tőkés munkaadó is érdekelt legyen a vállalkozás hatékonyságában. Amikor azt állítja, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság erkölcsét a protestáns etika jellemzi. Azt is mondhatta volna, hogy protestáns erkölcs csak ott lehet általános, ahol a kiscsalád a társadalomban nemcsak biológiai, de gazdasági sejtje is.

A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy a kiscsaládos társadalmi formát nemcsak Európában, de minden más kultúrában az iparosodással járó családformának tekintette. Amíg a kisipar és a háziipar a nagycsaládos rendszerekben nem kívánta a kiscsaládot, a gyáripar, általában a nagyvállalati forma mindenütt bevezette a kiscsaládos társadalmi sejtet.

Ennek ellenére még nem találkoztam annak a felismerésével, hogy a tudomány és technika forradalma mindenütt szétveri a nagycsaládot.

A kiscsalád azonban csak a nyugat-európai feudális társadalomban kényszerítette ki a későbbi gyermekvállalást. Ebben ugyan szerepet játszott az is, hogy nem volt megoldható a fogamzásmentes szexuális élet. A 20. század közepére azonban a családok gyermekvállalása történelmi mélypontra csökkent.

A házasságok kitolódását nemcsak a fogazásgátlás tette ezt lehetővé, hanem a munkavállalása és a családalapítást megelőző magasabb képzési igény, és a gyermekvállalásnak a nők karrierjében okozó kiesése is.

Arra sem figyeltek fel a történészek, hogy a tudományos és technikai forradalom a fejlett világban felszámolta a nagycsaládos formát. Európa keleti felén a nagycsaládos rendszernek mára csak a tudati elemei maradtak fenn.

Meggyőződésem szerint, csak idő kérdése, és a családforma a történelmi folyamatok feltáráshoz a politikánál sokkal fontosabb kulcs lesz.