2015. október 12., hétfő

Az Európai Unió a mérlegen

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 10 03

Az Európai Unió a mérlegen

Az Európai Uniónak Brüsszelben óriási felülfizetett apparátusa máig nem jutott el odáig, hogy felmérje működése eredményeit. Ettől nem ok nélkül óvakodik. Nem kellene sokat fáradozni, hogy megállapítsa teljes kudarcát.
Lemaradás az élvonalban.
A közösséget azért hozták létre, hogy legalább Európa nyugati fele mind a tengeren túli Nyugat, mind a távol-keleti konfuciánus térséggel versenyképes maradjon. Ezért először azt kell megnézni, hogyan alakult a helyzete a két versenytársával szemben. Minden adat illusztrálása nélkül megállapítható, hogy csúfosan lemaradt.
Az EU jelenlegi 28 tagországa ma mintegy negyedével hátrább van, mint ahol ötven éve volt. A lemaradás akkor egyértelmű, ha a Nyugaton belül a puritán országokat állítjuk egymással szembe. Jelenleg a négy tengerentúli angolszász országgal hasonló színvonalon már csak a négy skandináv ország, Svájc és Hollandia van. Vagyis a kis jóléti országok. A négy európai nagyhatalom, Németország, Nagy Britannia és Franciaország egyre jobban lemarad.
Itt jegyzem meg, hogy a társadalmi fejlődést négy mutató alapján nézem.
1.     Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Fogyasztói árparitáson.
2.     Az egy lakosra jutó nemzeti vagyon. Az egy lakosra jutó nemzeti vagyon, a külső adóssággal módosítva.
3.     A várható életkor.
4.     Az átlagos iskolázottság.
A Távol-Kelettől való lemaradást 1990-ig Kína nélkül, utána azzal együtt mérjük. Nyugat-Európa, azaz az Európai Unió lemaradása a Távol-Keleti térséghez viszonyítva példátlan. Még inkább azzá változott 1990 óta. Először Japán zárkózott fel a Nyugat puritán társadalmaihoz, aztán a négy kis tigris. A fejlődésük még egyszer gyorsabb volt, mint az EU tagországoké. 1990-ben Kína felzárkózása kezdődött el, a fenti négy mutatóval mért sebessége négyszerese az EU országokénak. Kína felzárkózása a század közepe előtt bekövetkezik.
Az EU tagországok közti különbség csökkenjen
Ez is célja volt az alapítóknak. Ennek eredménye még könnyebben mérhető volna. De a brüsszeli bürokráciának nincs erre ideje, de mérés nélkül is mindenki tudja. A feni négy mutató közül a nemzeti vagyonban történt a legnagyobb differenciálódás. Elsősorban a külföldi adósság nőtt meg a gyengébb országokban.
Még inkább egyértelmű, hogy a puritán, protestáns országok fölénye nőtt, a legnagyobb vesztesek pedig a mediterrán országok. A legnagyobb nyertes, méreteinél és befolyásánál fogva Németország.
Nemcsak az alapítók hitték, de a közvélemény ma is elhiszi, hogy az EU költségvetésének a kevésbé fejlettek felé történő elosztása fogja csökkenteni a tagországok közti különbséget. Arra senki nem gondolt, hogy az EU tagországokra kényszerített, németekre szabott pénzügyi követelmények differenciáló hatása el fogja nyomni a költségvetési támogatások, a jótékonykodás hatását.
Az EU azért differenciálta és differenciálja a tagországok közötti fejlettséget, mert a kikényszerített pénzügyi szabályozás a fejlett, puritán társadalmakra szabott, azok számára hatékony. A nem puritán és kevésbé fejlett társadalmak számára azonban többet árt, mint használ. Ami megfelel a már gazdag germánoknak, az megnyomorítja a laza pénzügyi erkölcsű és még viszonylag szegény görögöket.
Az EU tagállamara kényszerített költségvetési egyensúly természetes a németek számára, de természetellenes a mediterrán népeknek. Minden társadalom akkor fejlődik egészségesen, ha a felépítménye az alépítményéhez, a lakosságának a viselkedési kultúrájához, és az elért fejlettségi színvonalához igazodik. Az EU azzal, hogy a nagyon heterogén tagságára rákényszerítette a puritán, már gazdag németeknek megfelelő pénzügyi rendszert, a nem puritán és kevésbé fejlett tagországok lemaradásának növekedését fojtotta el.
Az a társadalmi törvény, hogy minden társadalom olyan felépítményt igényel, ami a fejlettségének és erkölcsének megfelel, azzal járt volna, hogy az EU megálljon azzal, hogy az áruk és személyek számára megszüntette a határokat.
Az EU tagországai számára azonos szabályokat előíró bürokratáknak elég lett volna megnézni, hogy miért kellett az Egyesült Államoknak magas kerítést építeni a mexikói határra. Azért mer a fejlett, protestáns Észak Amerika magához szippantott volna sok tízmillió mexikóit. Neki azonban nem jutott az eszébe, hogy Mexikótól megkövetelje, hogy olyan legyen az inflációja, a költségvetési egyensúlya, amilyen az övé.
Amerikában senkinek nem jutott az eszébe, hogy az EU-hoz hasonló közösséget alkossanak az angolszász és a latin országok.
Számukra katasztrofális lett volna az áruk és a lakosság szabad mozgása előtt felszámolni a határokat. Elég arra gondolni, hogyan lehetett volna védekezni a drogok beáramlása ellen. A lakosság szabad áramlása sem lett volna elviselhető. Ezen a téren ugyan Európa nyugati fele lényegesen jobban állt. Ezért az áruk és személyek szabad mozgása a határain belül mindenki számára előnyös volt. Azzal azonban nem számolunk, hogy a külső határokat védeni kell, mert a közelünkben tízszer annyi ember él a Nyugat-Európában ismeretlen nyomorban, hogy ide akar jönni. Ezért az áruk és személyek szabad mozgása csak az EU térségén belül engedhető meg.
Ezt éppen most tanuljuk.
A mezőgazdaság nagyarányú támogatása.
Az, hogy a Nyugat-Európára jellemző mezőgazdaság nem lehet a világpiacon versenyképes, még a hozzá nem értéknek is látni kellett volna. Azt azonban, hogy a nyugat-európai mezőgazdaság egyre versenyképtelenebb mindenki látja, és már az EU vezetése is ráérzett, hogy a támogatását mérsékelni kell, de azt még nem írta le senki, hogy az eddigi támogatás kidobott pénz volt. Lehetetlen feladatra költötte az EU a pénzének többségét.
Ez a szamárság következett abból, hogy az EU tényleges megalakítója, a német Adenauer, és a francia, de Gaulle olyan konzervatív párt első embere volt, aminek az ereje a vidéki lakosságra támaszkodott. Adenauer pedig tudta, hogy Franciaország támogatását csak a mezőgazdaság támogatásával lehet megvásárolni. Mindketten féltek a tengerentúli angolszász országok mezőgazdasági fölényétől is. Az már nem zavarta őket, hogy a mezőgazdaság támogatása következtében drága lesz a lakosság élelmezése. Erre még a városok szoclib pártja sem figyeltek.
Azt sem merte még egyetlen brüsszeli bürokrata leírni, hogy az agrártámogatásra fordított pénz kidobott volt. Nyugat-Európának nem azt a gazdasági ágat kellett volna kiemelten támogatni, ami eleve reménytelen, hanem a tudományt és az oktatást.
A magas agártámogatás azért is népszerű volt, mert ebből a kevésbé fejlettek aránylag többet kaptak. Azt lehet mondani, hogy az agrártámogatás olyan karitatív újraelosztás volt, a mit a lemaradók vigaszdíjának lehetett tekinteni.
Azt fel sem lehet mérni, mi lehetett volna annak az eredménye, ha az agrártámogatás összegét a műszaki fejlesztés, az oktatás kapja.
Összefoglalás
Ha Adenauer, és de Gaulle láthatná hova jutott Európa versenyképességét biztosító tervük, elszégyellnék magukat. A brüsszeli bürokrácia azonban sokkal alacsonyabb szintet képvisel, utólag sem érti meg, hogy az EU-nak vissza kell menni a kezdetéhez, és tudomásul venni, hogy Nyugat-Európa Észak-Amerika nélkül nem lehet versenyképes, és tudomásul kell venni, hogy mind kulturálisan, mint gazdaságilag sokkal heterogénebb annál, hogy a bürokraták homogenizálhatnák.
Európa nyugati felének ereje azon múlik, mennyire virágozhat sokszínűsége. Minden a tagállamok szuverenitását korlátozó erőfeszítés kudarcra van ítélve.
Európa nyugati fele száz éve egyre több szuverén állammá tagozódik. Ahogyan törvényszerű volt az Osztrák-Magyar Monarchia, a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése, ketté fog válni Olaszország, önálló lesz Katalónia is. Európa az elmúlt ezer év sikereit annak köszönheti, hogy a sok államának többsége a kultúrájához, és viszonylagos fejlettségéhez igazodott. mindig
Brüsszel erőszakos homogenizálási erőfeszítéseit pedig el fogjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése