A születés és a halálozás egyensúlya.

Tartalom

Az elmaradt világban évente 80 millióval többen születnek 1

A születés és a halálozás egyensúlya. 1

A vízözön. 2

Igavonó háziállat. 2

Az állatok domesztikációja. 2

A szántóföldi növénytermelés. 2

A termelő társadalmak demográfiája 2

Kontraszelekció. 2

Hét betegség legyőzése 1.2 millió életet menti meg. 2

A magyar oktatási rendszer, 2

A halálozás legyen összhangban a születéssel. 2

Kopátsy Sándor               ED                    2015 10 14

Az elmaradt világban évente 80 millióval többen születnek

A születés és a halálozás egyensúlya.

Minden faj elsődleges érdeke, hogy a születések és a halálozás egyensúlyban legyen. Ez alatt az értendő, hogy a populáció lassan az eltarthatóság optimuma irányában mozogjon. Sajnos a társadalomtudományok ez az elvárást az emberi faj esetében fel sem vetették. Ezért aztán a történészek soha és sehol nem vizsgálták, hogy mennyit vesztettek a társadalmak annak okán, hogy túlnépesedtek. Ez azért volt és maradt lehetséges, mert minden társadalmi felépítmény ösztönösen védekezett a túlnépesedéssel szemben.

Fajunk, a fejlett agyának köszönhetően, mégis ösztönösen a halálozás fokozásával oldotta meg a túlnépesedés olyan mértékű féken tartását, ami még nem okozott katasztrófát.

A gyűjtögető társadalmak populációja.

Azt jól bizonyítja a tény, hogy fajunk létszáma egészen az utóbbi mintegy hatezer évig, nagyon lassan, legfeljebb ezred százalékkal növekedett. Közvetlen biológiai elődeink elterjedéséről nagyon keveset tudunk, legfeljebb annyit, hogy nagyon kis létszámúak voltak, de nagy térségben szétszóródtak. Az biztosnak tartható, hogy a homo sapiens volt az első, amelyik néhány tízezre év alatt szinte a föld minden természeti környezetében megjelent.

Ezt a képességét annak köszönhette, hogy a környezetéhez nem a darwini mutáció és szelekció alapján lassan alkalmazott, hanem ennél nagyságrendekkel gyorsabban az eszével idomult. A nagyon eltérő természeti környezetekhez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott, de ennek során genetikai értelemben alig változott. Az ember a fajfejlődésben azzal hozott minőségi változást, hogy nagyon eltérő környezetekben nagyon eltérő életmódot alakított ki, de ez nem járt jelentős genetikai változással, azaz ugyanaz a faj maradt.

A gyűjtögető életmód mellett a populáció változásának sebessége nagyon lassú volt, Az egyszer berendezett élettérben tízezer évek alatt sem változott. Ezt bizonyítja a tény, hogy a fent maradt gyűjtögető társadalmak létszáma alig változott tízezer évek alatt.

A termelő társadalmak populációja.

Fajunk életben minőségi változást okozott az éghajlat felmelegedése. Vagyis egy fajunktól független változás az élettereinkben. Ezt a legendák szörnyű eseményként őrizték meg, annak ellenére, hogy az első és egyetlen minőségi előrelépésünket köszönhetjük ennek.

Darwin történelmi szerepe a fajfejlődés tényének megállapítása. Ő azonban azt nem ismerte fel, hogy a fajfejlődés órája csak akkor jár, ha az életfeltételek jelentősen megváltoznak. Fajfejlődés csak a környezetváltozás hatására történhet. Az életet más bolygókon kereső csillagászok abban a hitben kutatnak, hogy hol vannak olyan életfeltételek, mint a földünkön, és azt hiszik, hogy ahol ilynek vannak, ott hasonló életet is lehet találni, de ahhoz, hogy ember is lett a hasonló bolygón, hasonló történelmi váltásokat is kellettek volna, aminek már szinte semmi esélye nincsen a földi életforma keresésnek, mivel a hasonló életfeltételek milliárdod részének sem lehet hasonló története.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedésben semmi szerepe nem volt annak, hogy ember él a földön. Az embertől független felmelegedés azonban sokkal nagyobb változást hozott az ember életében, mint a megjelenését követő mintegy hatezer esztendő. A felmelegedés nemcsak egészen más életformákat alakított ki az emberi faj életében, mint ami a változatlan földi életfeltételek mellett megtörténhetett volna, de ez a megváltozott életforma elképesztően gyorsan változó, fejlődő is lett.

Asz ember jelenlététől teljesen független felmelegedés azonban katasztrófaként jelent meg az emberiség emlékezetében, mind szinte mindent elpusztító vízözön, amitől az életformákat az ember által épített bárka mentette meg.

A felmelegedés ugyan az ember megjelenését követő legnagyobb fajtapusztulással járt, de az ember számára megsokszorozta az életterének eltartó képességét.

A vízözön.

Még nem láttam olyan térpépeket, amelyek megmutatták volna, hogy hol, mekkora területet öntött el a tenger, ugyanakkor mekkora terület szabadult fel a jég fogságából. Mégis könnyű elképzelni, hogy százszor nagyobb terület vált termékennyé a jégtakaró visszahúzódása következtében, mint amekkora területet elfoglalt a 70 méterrel magasabb tengerszint. A beindult felmelegedés okozta legfeljebb néhány méteres tengerszint emelkedés okozta károkkal a tudósok ezrei riasztatják az embereket, de eszükbe sem jut, hogy a felmelegedés hatására mekkora terület válik eltartó képesebbé.

Természetesen a tengerszint emelkedés által okozott károkozás könnyen megjósolható, sőt számszerűsíthető, de ez nem lehet ok arra, hogy az esetlen százszor nagyobb pozitív hatásokat figyelmen kívül hagyják. Ennek az egyoldalú megközelítésnek klasszikus példája a vízözön legendája. Az is csak az okozott károkkal foglalkozott, a kapott százszor nagyobb eredményekről szót sem ejtett. Pedig, ha nem emelkedik 70 métert a tenger, nem jöhettek volna létre az önözéses gabonatermelő magas-kultúrák.

Fentebb azért panaszkodtam, hogy a tengerpartok és a jég borította térségek jégkorszaki határát nem illusztráljuk. Most azt tartanám fontosnak, hogy a jégkorszakot követő önözéses szántóföli gabonatermelést csak a tengerszint 70 méteres emelkedése tette lehetővé. Ezért kellene megmutatni, hogy milyen sebességű folyamok voltak Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában azok, amelyek a jégkorszak megszűnése után gyorsan öntözéses gabonatermelő kultúrák hordozóivá váltak. Elég elképzelni, hogyan lehetett volna a Nílus völgyét önözni, ha a Földközi Tenger szintje 70 méterrel alacsonyabb. A Nílus gyors folyású folyam volt, ami rohanó vizet vitt a tengerbe, és nem volt árterülete, nem lehetett rajta vitorlázni.

Lényegében ez volt jellemző Eurázsia minden meleg tengerbe ömlő folyamára. Ezért az önözéses növénytermelésre épülő kultúrák számára előfeltétel volt a tengerszint emelkedése. Magas-kultúrák csak ott alakulhattak ki, ahol a tengerszint felemelkedése visszaduzzasztotta, önözhetővé tette a síkságokon korábban átrohanó folyamokat.

Igavonó háziállat.

Az önözhető síkságokon az szántóföldi növénytermelésnek nemcsak az öntözés volt az előfeltétele, hanem az ember erejét többszörösen meghaladó igavonó állat, ami egyúttal a talajerőt visszapótló trágyát is megtermeli.

Ez volt a szarvasmarha és a bivaly. Még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a szántásra épülő földművelés feltétele a szántáshoz szükséges erőt biztosító háziállat. Emberi erőre csal a kapás földművelés épülhet, de az legfeljebb kiegészítő élelemforrást jelenthet. Ezt megértjük, ha a két amerikai magas-kultúra megfeneklésének okát keressük, gyorsa érhetővé válik, hogy nem volt szántárhoz elég erős, és trágyát termelő háziállatuk.

A fajuk történetét megfejteni hívatott történészek képtelenek megérteni, hogy a háziállatoknak milyen fontos történelmet formáló szerepük volt. A bika azért volt szent állat, mert felmérték a szerepét. Dél-Ázsiában azért szent a tehén, mert nélküle fele ekkora lakosságot sem tarthatott volna el az életterük.

Azt csak sokkal később ismertem fel, hogy miért volt Egyiptomban szent állat a macska és a kígyó. Mert tudták, a gabona nem tárolható, ahol nincs e két állat, ami megvédi a gabonát a rágcsálóktól.

Az állatok domesztikációja.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés a fajok jelentős hányada számára akkora változás kényszerét hozták, amire képtelenek voltak. Ezek a fajok kipusztultak volna, ha az ember nem gondoskodik az etetésükről és az itatásukról. A felmelegedés sok több tízmillió négyzetkilométeren kipusztította a növényevők táplálékát, megrikította a vízlelő helyeket. Ezeken a területeken számos növényevő állat kipusztult volna, ha az ember nem gondoskodik a táplálékáról és az itatásáról.

Eddig az állatok domesztikációját az ember tudatos szelídítési igyekezetével magyarázták. Nem tűnt fel senkinek, hogy egyetlen olyan állat sem domesztikálódott, amelyik vadon is megél. Sokáig a macskát és tengeri malacot tartottam kivételnek. Ma már tudom, hogy ez a két állat ugyan vadon sem életképtelen, de szára az ember lakóhelye az ideális élettér. Ezt a két állatot nem a létérdeke, hanem a számára megtalált ideális élettér hozta az ember lakóhelyének közelébe.

Az ember csak felismerte, hogy mindketten jól járnak a közös élettérben.

A szántóföldi növénytermelés.

Eurázsiában csak három kapásan már termelt gabona hozama volt olyan magas, amelyik nagy lakosságsűrűséget képes volt eltartani, a rizs, a búza és az árpa. Mindhárom azonban öntözésre szorult. Közel ötezer éven át csak ott volt magas-kultúra, ahol a gabonát öntözhették. Ezt a tényt Európa ókori történészei sem hangsúlyozzák, pedig Európa egészen az első ezredforduló végig képtelen volt a lakosságát saját kenyérrel etetni. A görög és római társadalmak gabonaigényének többségét csak mezopotámiai és egyiptomi gabonával tudta kenyérhez juttatni. A sötét középkor pedig kenyér nélküli kor volt.

Európa lakosságának többsége csak az ezredforduló végén, a természetes csapadékon is megélő, és a téli fagyokat is elviselő gabonának köszönhette, hogy végre a maga által termelt kenyeret ehetett.

A termelő társadalmak demográfiája

A termelt gabona, és az állandó lakás jelentős minőségi javulást hozott az életvitelben, ezzel a nők termékenysége és a várható életkor néhány éves meghosszabbodása felgyorsította a spontán népszaporulatot. Megnőtt a születések és csökkent a halálozások aránya. Berobbant a túlnépesedési nyomás. Az évenkénti 1-2 ezreléknél gyorsabb létszámváltozás elviselhetetlen társadalmi terhelést, az egy laksora vetített eredmény csökkenését okozta. Annak ellenére, hogy ez minden fajra jellemző, a társadalomtudomány fel sem vetette. Minden társadalmi jobbító próféta és forradalmár a minél több születés és a minél kevesebb halál érdekében osztogatta a tanácsait. Tekintettel arra, hogy ez lehetetlen, és deformációhoz vezet, máig nem tisztázódott.

Ennek ellenére, fajunk mindig spontán megoldotta, hogy a populációnk csak a még elviselhető szinten növekedjen. Történelmünk egyik csodájának tartottam, hogy a példátlanul fejlett agyunk, az életünk legfontosabb parancsát, a lassú létszámváltozást ösztönösen megvalósította.

Ahogy életünk fenntartását termeléssel biztosítóvá váltunk, a spontán népszaporultunk sebessége az elviselhetőnek a többszörösére ugrott. Ennek hatására gyorsan olyan társadalmi felépítmény jött létre, ami a halálozás követlen és közvetett formáival a népszaporulatot az 1-2 ezrelékes növekedés mértékére csökkentette.

A biológusok tudják bizonyítani, hogy ez az ösztönös védekezés számos fajra jellemző. Már a biológiai fejlődés korai szakaszán néhány rovar képes szabályozni a létszámát, és annak szerkezeti struktúráját. A méhek, a termeszek birtokában vannak annak a képességnek, hogy a populációjukat ösztönösen szabályozzák.

A népessége létszámát néhány csúcsragadozó is szabályozza. Az oroszlánok, a jegesmedvék, a ragadozó madarak esetében a szülők csak annyi utódot nevelnek, annyi fiatal etetését biztosítva érzik. Ha ezt az anyák nem teszik meg, a hímek ölik meg a kölyköket.

Az embernél az önpusztítást a társadalom oldja meg.

Jó huszonöt éve felismertem, hogy minden osztálytársadalom azonos módszerrel növelte a halálozást.

1.  A lakosság fokozta a többségének nyomorát. A nyomor lett az elsődleges halálokozó. Ezt jól bizonyítja, hogy a népszaporulat ingadozása elsősorban az időjárástól függött. Kedvező időjárás idején jobb lett a táplálkozás, megugrott a népszaporulat. A természeti katasztrófák esetén pedig nőtt a halandóság.

2.  A társadalom erőforrásainak jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. Ez egyrészt tovább növelte a nyomort, másrészt közvetlenül és közvetve halálozás okozó volt. A történészek a háborús emberveszteségnek a harctéri veszteséget hangsúlyozzák, a hadviselés közvetett áldozatait alig említik, pedig sokkal többen haltak meg a háború által okozott járványokban és az anyagi pusztítások következtében, mint a harcmezőkön.

3.  A tudásvágy üldözése mögötti cél rejtve maradt. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki az eredendő bűnnek, a tudásvágy üldözésének a célját kereste volna. A társadalom fejlődésének motorja a fejlett agyunk, a tudásvágyunk. Mivel a többség tudatos nyomorban tartása és az emberölés szükségessége elfogadhatatlan volt, a dogmák feletti kétkedést el kellett fojtani.

Még inkább rejtve maradt, hogy a túlnépesedést féken tartásának természetes eszköze, a gyermekvállalás korlátozása két okból megoldhatatlan volt. Mindkettő rejtve maradt annak ellenére, hogy nagyon egyértelmű okai voltak.

1.  A társadalom elemei között verseny volt, amiben a létszámfölény volt az elsődleges. A családtól az államokig, az győzött, amelyik számosabb volt. Ez az államok esetben volt a leginkább egyértelmű. A versenytárs a versenytársával szembeni fölényét elsősorban fegyveres erőszakkal érvényesíthette. Az államok ereje elsősorban a létszámuk nagyságától függött.

2.  A születések számát a szexuális ösztön szabályozta. A szexuális ösztön kiélése azonban a fogamzás állandó veszélyével járt. Alig lehet nyomát találni annak, hogy az emberi faj szexuális ösztöne és termelékenysége csak nagyon alacsony várható életkor esetében nem okoz elviselhetetlen túlnépesedést. Még a demográfusok sem jutottak odáig, hogy megállapítanák, hogy milyen várható életkor mellett nincs túlszaporodás ott, ahol a fogamzásmentes szexuális élet nincs megoldva.

Fajunk életének nagy része a gyűjtögető életmódban történt. Akkor azért nem fenyegetett a túlnépesedés, mert a várható életkor valahol a húszas évek közepén volt. Ez azt jelentette, hogy a létszám növelése csak nagyon lassú lehetett, és az is szinte csak új életterek betelepülése után történt. Ezt a népességi küszöböt gyorsan elérték, aztán az éhhalál volt az eltartó képességet keményen korlátozó akadály.

A termelt javakból történő megélés azonban gyorsan néhány évvel megnövelte a várható életkort. A demográfusok kötelessége lenne megrajzolni a várható életkor és az annak következtében beálló népességnövekedés függvényét. Ez megmutatná, hogy néhány évvel hosszabb várható életkor esetében mekkora a népszaporulat. De a függvény ismerete nélkül is egyértelmű, hogy a termelő társadalmak a várható életkor meghosszabbodása után azonnal bevezették a többség nyomárak növelését, a fegyveres emberölést és a tudásvágy üldözését.

Az osztálytársadalmakban hatezer éven keresztül a legnagyobb társadalmi problémát az jelentette, hogy nem sikerült az egyre növekvő életkor következtében az egyre csökkenő születésigényt megvalósítani.

A 20. század közepén évente mintegy 70 millióval többen születek, mint amennyit az eltarthatósághoz történő alkalmazkodás megenged. Ez azt eredményezte, hogy az elmúlt száz év során mintegy 13 év alatt az emberiség létszáma egymilliárddal nőtt. Pedig eleve is sokkal többen éltünk a földön, amennyi az adott feltételek mellett optimális volt. leírni is bátorság kell, ma négy-ötször több ember él a földön, mint amennyi optimálisan élhetne. Az optimális létszámunk alatt nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, hanem a földünk optimális eltartó képességét is értem.

A jelenleg folyó felmelegedés és fajpusztulás elsődleges oka ugyanis, hogy messze túlléptük a föld eltartó képességét. Ez alatt nem azt értem, hogy ez valami abszolút szám, mert az eltartható létszámunk attól is függ, hogyan élünk. Ugyanakkor logikai hiba a környezet szennyezésünk mértékét a létszámunktól függetlenül mérni. Még senki nem mutatta meg, hogy mekkora volna a felmelegedés akkor, ha csak annyi embert kellene a földünknek eltartani, amennyi száz éve voltunk.

Kontraszelekció.

Nem csak az okoz katasztrófát, hogy sokan vagyunk, és gyorsan szaporodunk, hanem az még nagyobb veszélyt jelent, hogy kontraszelekcióval szaporodunk. Kontraszelekciót jelentett az, hogy a fejlődésre kevésbé alkalmas világban mintegy 80 millió az éves népszaporulat, a fejlettben pedig évente 10 milliárddal kevesebben születtek, mint számukra kívánatos volna. Ez nemcsak az emberiség kultúrái között van így, hanem még a fejlett világ azon részében is, ahol minden tekintetben az élvonalon van a társadalom.

A fejlett világban létrejöttek a gyermekvállalás szabályozásának a feltételei. Az elmarad világban pedig az orvostudomány legyőzte a legnagyobb népbetegségeket, a fejlett világ egyre inkább arra használta a hadseregét, hogy megakadályozzák, megfékezzék a túlnépesedő világ emberpusztító hámorúit.

A Nyugat társadalomtudománya nem értette meg, hogy a túlszaporodó társadalmakra jellemző háborúzás lényegében társadalmi érdeket szolgál azzal, hogy növeli a halálozást. Még egyetlen materialista történész nem látta be, hogy a minden osztálytársadalomra jellemző háborúzás objektív szükségszerűség, és a társadalom érekét szolgálja akkor is, ha még nem ismertük fel a háborúk társadalommentő szerepét. Pedig elég lett volna megnézni, bármelyik társadalom néhány száz éves történelmét. Kiderült volna, ha nincsenek háborúk, a túlnépesedés elviselhetetlenné válik.

Ez az osztálytársadalmak minden kritizált általános jellemzőjére igaz.

Mi lett volna, ha nem vonják el a szegény többség jövedelmének jelentős hányadát?

Nagy gyorsan beáll az elviselhetetlen túlnépesedés.

Mi lett volna, ha nem fordítanak óriási erőforrásokat a háborúzásra, ember és vagyonpusztításra?

Nagyon gyorsan beáll az elviselhetetlen túlnépesedés.

Mi lett volna, ha nem üldözik a tudásvágyat?

Nem lett volna elviselhető az osztálytársadalom.

Ahol azonban spontán leállt a túlnépesedés, spontán megszűnt az osztálytársadalom.

Már néhány fejlett társadalom fürödhet a tudományos és technikai forradalom áldásaiban, mégsem veszi tudomásul, hogy fajunk nagyobb fele továbbra is túlnépesedik, és az egészére a kontraszelekció jellemző marad.

Hét betegség legyőzése 1.2 millió életet menti meg.

A The Economist legutóbbi számának ez van a címlapjára felírva. A Gates Alapítvány pedig azt jósolja, hogy a malária legyőzése 2040-re 2 trillió dollár megtakarítást eredményezne.

Ezek a hangok akkor kapnak súlyt, amikor az emberiség létszáma mintegy ötször nagyobb, mint amennyit a tudomány és technika mai állása mellett optimális volna, és továbbra is az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik. Közel száz éve az emberiség nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, mint amennyit fajunk érdeke a fejlettség jelenlegi szintjén megkíván. Optimálisnak az a létszámunkat értem, amelyik mellett az egy laksora jutó jövedelem optimális volna.

Fajunk szaporodása akkor szabadult el, amikor az egészségvédelem nemcsak a fejlett világban, de a lemaradóban is, a legnagyobb halálozásokozókat, a gyermekhalandóságot, a járványokat a korábbi tört részére szorította vissza. Ennek következtében a várható életkor gyorsan növekedett.

A létszámnövekedés ugrásával párhuzamosan a gyermekvállalás kontraszelekciós lett.

A fajok életében általánosan jellemző a minőségi szelekció. Ennek ellenére egyetlen fajnál sem látjuk ennek az eredményét. Ennek Darwin ugyan nagy jelnőséget tulajdonított, de még tízezer évek alatt sem vált egyetlen faj esetében sem jelentőssé.

Ismereteim szerint, az ember az egyetlen faj, amelyik nagyon rövid élete során is óriási fejlődést ért el. De ez is annak ellenére történt, hogy nyomát sem látjuk a szelekciónak. Az ember páratlan sikerét nem a szelekciónak, hanem az agya kapacitásnak köszönheti.

A múltunkban ugyan nem találunk szelekciót, az elmúlt század során azonban óriási kontraszelekció történik.

Az emberiség fejlett ötödében spontán leállt a túlnépesedés. Vagyis fajunk legfejlettebb, leghatékonyabb ötöde megszűnt szaporodni. Kiderült, hogy a gazdag és iskolázott réteg szaporodása leáll, ha ezt a fogamzásgátlás lehetővé teszi. A stagnáló népesdés azonban nagyon erős kontraszelekció mellett történik. A családok felső harmadában a gyermekvállalás jelentősen a létszámot tartó szint alá süllyedt, ugyanakkor az alsó harmadban sokkal több gyermek születik.

Ez ugyan példátlan fajunk történelmébe, mégsem veszi tudomásul nemcsak a politika és a vallás, de még a társadalomtudomány sem. Ezt a biológiai kontraszelekciót ugyanis ellensúlyozza a társadalom a fokozódó jóléttel, a kommunikációs vívmányaival és a viharosan fejlődő oktatási rendszerrel. Amíg a gyermekvállalásban soha nem tapasztalt kontraszelekció folyik, a felnevelési feltételek javulása ennek ellenére egyre hatékonyabb, értékesebb nemzedéket produkál.

Az emberiség másik ötöde, Kína.

Az egyetlen társadalom, ahol a gyermekvállalást egy család egy gyermek rendszerre korlátozták. Ezzel a lakosság nagy többségben megszűnt a kontraszelekció. A megszorítás hatása ugyan az 1990-es korosztály munkába állításakor jelentkezik igazán. Kiderült, legalábbis számomra, hogy az egygyerekes családok gyermeknevelése sikeresebb, mint a több gyermeket nevelőké. Eddig csak a több gyermeket nevelő családok méltatása folyt. Arra senki sem hívta fel a figyelmet, hogy több gyermek esetén egy gyermekre kevesebb anyagi ráfordítás és szülői figyelem jut. Még ilyen felméréssel sem találkoztam. Most azonban kiderült, hogy ahogyan az egygyermekes családok gyermekei beiskolázásra kerültek, gyorsan javulni kezdett az oktatási eredmény. Erről tanúskodnak a PISA felmérések. A kínai nagyvárosok iskolái Szingapúr és Dél-Korea színvonalára emelkedtek. Kiderült, hogy a jó iskolák körzeteiben gyorsabban emelkedtek a lakásárak.

Azt már korábban is tudtam, hogy a kultúrák között a távol-keleti konfuciánus népek értékelik a legmagasabban a gyermekeik oktatását, időt és pénzt áldoznak arra, hogy az iskolai eredmények minél jobbak legyenek. Ezzel magyarázható az is, hogy a kelet-ázsiai diákok a világ nemzetközi egyetemin is a legjobban szereplő etnikumot jelentik. Márpedig a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, hogy milyen korán ismerik fel a képességeket, és mennyire a képességek szempontjából homogén tanulócsoportokban folyik a képzésük.

Ez a követelmény a konfuciánus társadalmakban évezredes hagyomány, a Nyugaton azonban ez a képzési rendszer csak a művészetek és a hivatásos sportok képzésében vált jellemzővé. Nem véletlen, hogy ezen a két területen a Nyugat megelőz minden más kultúrát.

A magyar oktatási rendszer,

Ennek jó illusztrációja a magyar oktatási rendszer. Ezen a két területen világszínvonalú eredményeink vannak. Ugyanakkor az oktatás egyéb területein a helyezésünk legfeljebb a gazdasági fejlettségünk szintjén van, és a helyezése egyre romlik. A romlás leginkább a képzés alacsony szintjein történik. Ennek az elsődleges magyarázata, hogy az alapfokú képzésben romlik a diákok mögötti családi háttér, nő a szegény és képzetlen szülők gyermekeinek aránya.

Márpedig, eredményesen oktatni csak a homogén csoportokat lehet. A képesség és kultúra tekintetében heterogén tanulócsoportok oktatása nem lehet eredményes. Ez az elv azonban csak a művészek és sportolók esetében érvényesül.

Erre tanít a magyar oktatás száz éves története is.

Az iskola előtti képzés csak a szocialista rendszerben kezdett terjedni. Ezt a szintű oktatást ugyan nagyon fontosnak tartom, de a képesség homogén csoportosítás ezen a szinten csak a nyelvtanulás esetében indokolt.

Az alsószintű oktatás 6 éves korban kezdődött, és az is csak a múlt század harmincas éveiben vált általánossá. Ekkor oldották meg a tanyai és pusztai gyerekek iskolaigényeit. Ennek a viszonylag jó színvonalát az biztosította, hogy a tanítók többsége a parasztfiúk javából, a tanítónőké pedig az úri középosztály lányaiból került ki. A tanítók társadalmi szintje, és rangja magas volt. A falusi pedagógusok tisztelete megalapozottan volt magas. Száz éve még vitán felül állt, hogy a falu tekintélylistáján vitathatatlan volt a pap, a tanító és a jegyző elsősége.

Ez a tekintélysorrend mára eltűnt, ezzel az elemi szintű oktatás rangja is. Ezt ugyan visszaállítani nem lehet, mert nem csak a pedagógusok színvonala csökkent, hanem szinte minden szakma javának a rangja sokszorosára nőtt. Ez még a szellemi színvonalnál is jobban megváltozott az anyagi elismerésben. A gazdag papok szegények lettek, a fix fizetésű jegyzők, tanítók jövedelme az élről a falusi középmezőnybe süllyedt. Nyolcvan éve nem találkoztam olyan fix fizetésű állami tisztviselővel, aki a falujában nem az öt legjobban kereső között volt.

A középfokú oktatásunk a két háború között sokkal jobbnak minősült, mint az egy laksora jutó jövedelmünk. Ennek a magyarázata ugyan kézenfekvő, de leírva még nem találkoztam vele. A két háború között a középfokú képzésben a fejlett nyugati társadalmakban a korosztály harmada részesült, nálunk két százalék. Vagyis egészen más, tizedénél is szűkebb társadalmi háttérből kerültek ki a magyar középiskolások. Magam is nehezen hittem el, hogy az én középiskolás koromban a korosztályos fiuk 4.2 százaléka, a lányok 1.2 százaléka végzett középiskolát. Ezek 90 százaléka a társadalom felső ötödéből származott. Ha ma megnéznénk, hogy ma a társadalom felső tizedéből származó diákoknak milyen az iskolai eredménye, a világ legjobb oktatási rendszerének a színvonalát kapnánk.

Sajnos, a statisztikusok szinte soha nem veszik figyelembe, hogy az eredmény milyen társadalmi réteg képviselőiből születik.

Az én időmben az egyetemre a korosztályos fiuk 1, a lányok 0.2 tizede járt, és ha ebből leszámítjuk a papokat és tanárokat, akkor kiderül, hogy csak nagyon szűk társadalmi elit gyermeki jártak egyetemre. Tehát szinte természetes volt, hogy néhány egyetemi kar eredménye a legjobb nyugati egyetem szintjén volt. Ezt nem volna szabad az egyetemeink mai szintjével szembeállítani, mivel egészen más lett a társadalmi, a családi háttér. Ez a különbség ma is jól olvasható a legjobb középiskolák és az átlagosak különbségén. Ha megnézed az iskolák diákjai szüleinek társadalmi szintjét, abból sokkal jobban leolvasható az oktatási eredmény, mint a pedagógusok közti különbségből.

Ez az alapfokú iskolák esetében is katasztrofális különbségeket mutat. Az elcigányosodott falvak iskoláinak az eredménytelensége közel van az afrikai szinthez. Ennek ellenére a liberális pedagógusok a vegyes etnikai és anyagi hátterű család gyermekinek a közös képzését erőltetik. Ezt a képességrombolás egyik hatékony eszközének tekintem.

A halálozás legyen összhangban a születéssel.

A halálozás csökkentése csak ott társadalmi érdek, ahol kevesen születnek. Jelenleg az emberiség legnagyobb problémája, hogy sokan születnek a halálozáshoz viszonyítva. A hosszú élet csak azonban a társadalmakban érték, ahol a várható életkor rövidebb, mint a munkaképesség és ehhez képes kevesen születnek. Hatezer éven keresztül mindig többen születtek, mint amennyi emberre a társadalomnak szüksége volt az egy főre jutó fogyasztás optimuma érdekében.

Ezért volt a halálozás fokozása minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ennek ellenére senkinek nem jutott az esszébe, hogy a halálokozás csökkentése érdekében a születéseket kellene csökkenteni. Természetesen, ezek is rájöttek arra, hogy a születést korlátozni nem lehetett, ez csak akkor valósulhat meg, ha az ember már gazdag és iskolázott, és megvalósult fogamzásgátlás. Hatezer éven keresztül azonban nem lehetett a társadalmat gazdaggá és iskolázottá tenni, mert annak előfeltétele volt a meggazdagodás. A társadalom azonban a gazdagodásával párhuzamosan egyre szaporább lett. Minél gazdagabb lett, annál gyorsabban szaporodott. Minél gyorsabban szaporodott, annál kevésbé lehetett gazdag.

Ebből a csapdából csak a Nyugat kultúrája tudott kimenekülni, mert az életterét megtízszerezhette és a többi kultúrát kizsákmányolhatta. Mindkét feltétel fajunk történelme során csak egyszer jött létre.

Azt csak valami csodával lehet megmagyarázni, Nyugat-Európa minek köszönhette az olyan feudális társadalom kitalálását, amivel egyrészt szabályozhatóvá vált a gyermekvállaló családok száma, és ezzel a gyermeket vállalhatók első szülését mintegy tíz évvel későbbre kitolni, ezzel a 2-3 első szülést kihagyni. Ezt a tényt ugyan a francia történészek már a két világháború között feltárták, de a társadalmi jelentőségét nem ismerték fel. Azzal, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer körülbelül felére csökkentették a nők termékenységét, minden más kultúrához képest felére csökkentették a születések számát. Ebben látom Nyugat-Európa felemelkedésének kulcsát. Jó ötezer év után az volt az első társadalom, amelyiknek sikerült megfelezni a születések számát. Ezért lehetett humanistább.

Az ipari forradalommal és a jobbágyok felszabadításával azonban megszűnt a házasságok késleltetése, azonnal visszagyorsult a túlnépesedés. Megszűnt a családot anyagi tekintetben ellátó vagyoni feltétel. A proletárok hamar házasodhattak. Elkezdett Európa népessége gyorsan növekedni. Ebből csak azért nem született elviselhetetlen túlnépesedés, mert egyrészt felfedezték Amerikát, ezzel az élettere tízszeresre nőtt, másrészt a gyarmatosítás külső jövedelemforrást jelentett Nyugat-Európának.

Ebből Nyugat-Európa úgy meggazdagodhatott, hogy létrehozhatta a tudományos és technikai forradalmat. Ez olyan komparatív előnyt jelentett, amiből létrejöhetett a gazdagságnak az a szintje, amin a gyermekvállalás lelassult.

A tudomány megoldotta a másik előfeltételt is, a fogamzásgátlást. Ezzel létrejött a gyermekvállalás korlátozhatósága. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy korábban is lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ezt egyértelműen bizonyítja egyrészt a múltban jellemző számos próbálkozás, a fogamzás megakadályozása, illetve a fogamzás megszakítása érdekében. Ezt a néprajz ugyan feltárta, de a vallás eltitkolta.

Azt, hogy a szülők sokkal kevesebb születést akartak, mint amennyi megtörtént, jól bizonyítja a tény, hogy a nagyon elmaradott és szegény társadalmakban is lényegesen csökken a gyermekvállalás, ha megoldható a fogamzásmentes szexuális élet.

Ezért mondom, hogy fajunk legjelentősebb találmánya a fogamzásgátlás. Ennek százszor többet köszönhet fajuk fejlődése, mint bármelyik technikai eszköznek. Ezen túl semmi nem tett elkerülhetővé annyi egyéni és társadalmi tragédiát, mint a fogamzásmentes szexuális élet lehetősége.

Ennek köszönhetjük, hogy az életösztön utáni legerősebb ösztönünket szabadon kiélhetjük.

Ebben az írásban azt bizonygattam, hogy a halokozást csak az a társadalom kerülheti el, amelyikben a születések számát a várható életkorral összhangba lehet hozni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szexuális ösztönünknek a kiélése nem okoz túlnépesedést. Amíg ezt nem oldhatjuk meg, az erőszakos és a szükségetlen halálozást nem lehet korlátozni. Ha legyőzzük a hét betegséget, megmentjük 1.2 millió ember életét, de ezzel ugyanennyi halálokozást idézünk elő.

Aki az emberiség jobb életét akarja, vegye tudomásul, hogy ehhez egyetlen út vezet, a csökkenő halálozással párhuzamosan csökkenteni kell a születések számát.

Szókincs

Kopátsy Sándor                PP                    2015 10 14

Szókincs

A szavak eredete mindig érdekelt, és sokszor értékes felismerésekre vezetett. Most is kedves meglepetés ért. A szókincs alatt, mint irodalomkedvelő a szavak értékét értettem. Ez volt az oka, hogy az ismert szavak magas számát kincsnek minősítették.

A közelmúltban azonban arról győződhettem meg, hogy a sok szó ismerete egy másik értelemben is kincs. Az Egyesült Államokban felfigyeltek arra, hogy milyen nagy különbség van a beszéd megtanulását követő első években annak, hogy mennyi szót használnak. Ezt a technika ma már megmérhetővé tette. Ma már ötmillió négyéves gyermek szókincsét mérik.

Az első eredmény is meglepő volt. Felső tized szókincse ötszöröse az alsó tizedének. Az agykutatók előre feltételezték, hogy a nagyobb szókinccsel dolgozó gyerekek agya életre szóló előnyt jelenthet. Ez beigazolódott akkor, amikor az első felmérések után tíz évvel felmérték az oktatási eredményeket. Meglepően szoros volt a korreláció a négy évesek szókincse és a 14 évesek eredménye között. Kiderült, hogy a szülők talán semmivel nem adhatnak többet gyermekük várható teljesítménye érdekében, mint a minél nagyobb szókinccsel. Ez a megállapítás azért ütött szíven, mert néhány szülői ajándékot már gyermekeim nevelése során felismertem, de később másoknak tovább adtam.

Az első ilyen korai lecke az egyensúly és a tériszony volt. Erre már nyolc éves koromban egy vándorcirkusz kötéltáncosa hívta fel a figyelmemet. Megkérdezte, hogyan lehet ezt a mesterséget megtanulni. Közölte velem, hogy erről már lekéstem. Ezt igazán eredményesen csak akkor fejlődhet az egyensúlyérzék, amikor járni tanulunk. Még az is elárulta, hogy ennek jó módszere, ha egy lécen, élére állított deszkán kezdik. Az egyszerűbb és veszélytelenebb.

Azt is hamar megtanultam, hogy a tériszony ellen is korán lehet védekezni. Kétéves korban a szekrény tetején állva kell a ledobott pénzről megállapítani, hogy fej vagy írás.

A tapintó érzéket is egyetlen délután is ki lehet fejleszteni. Ez már egy kisség fárasztóbb előkészületet igényel. Vagy két tucat szövetből kell két kis darabot kivágni, az egyiket kirakni az asztalra, a másikat egy kis zsákba. A zsákba nyúlva kell megfogni egy anyagot, és megmondani, melyiket fogja. Ennek egy egyszerűbb formája a könyven összefognia néhány tucatnyi anyagot és megmondani, hány lapot fogott össze. Ezt jó papírpénzzel is játszani. Tapasztalatom szerint, 3-4 éves gyerek órák alatt legyőzi a felnőttek többségét.

A nagy sikerem a korai úszással volt. Elhalt feleségemnek nem volt gyereke, hát fogadtunk unokákat. Az egyik a pálinkafőzőnk leánya. Őt vettük rá arra, hogy a leányát az első hetekben vigye el egy úszómesterhez. Azt már tudtuk, hogy magzatvízben az embrió tudott viselkedni, tehát a vízben nem vesz levegőt. Ezt az úszómester tudta. Elég volt néhány leckére elvinni, és máig úgy viselkedik a vízben, mint egy hal. A faluban, és a Balatonon csodájára jártak. Más lett ez önbizalma, mint olyanak, aki valamiben másoknál sokkal ügyesebb.

A fenti fizikai képességek tehát nagyon korán, nagyon gyorsan kifejleszthetők.

Azt, hogy szellemi képességek esetében is vannak könnyen járható eredményes utak a szókincs fejlesztéséből tanultam meg. Márpedig ez százszor fontosabb a modern társadalomban. Ezzel nem kicsinyítem a fizikai képességek korai feltárását, de a nagyobbtól nem lesz kisebb a kisebb sem.

Azt még nem tudom, hogyan lehet a szókincset hatékonyan növelni, de azt tudom, hogy ez lesz a jövőben az egyik legfontosabb feladat. A tudósoknak fel kell tárni a módszerét, az óvónőknek pedig a tanítását.

A társadalomtudósoknak pedig tudatosítani, hogy a képességek feltárása és fejlesztése a legfontosabb a társadalom jövőjének szempontjából.

Diákkoromban felismertem, hogy valakit arra tanítani, amire képes, nagy öröm. Ezért iparkodok máig azon, hogy minden képességet úgy kell feltárni és fejleszteni, ahogyan az a bűvészek és a sportolókkal történik.

Az a társadalom, amelyik minden veleszületett képességet úgy tárja fel, és úgy fejleszti, mint ez e két szakmában történik, a társadalom teljesítményét gyorsítja fel.

Én pedig megtanultam, hogy az egyik legnagyobb kincs a minél több szó korai elsajátítása. 

Átlépik az alkotmányos határt

Kopátsy Sándor                PP                    2015 10 13

Átlépik az alkotmányos határt

A Népszabadság e cím alatt botránkozik azon, hogy félszáz cseh katona átlépi a magyar határt azzal a céllal, hogy segítsenek a déli határunkat illegálisan átlépő közel-keletiek napi 5-6 ezres tömegével szemben.

Ez az újság annyira szoclib lett, hogy teljesen elveszette a határ érzékét a Fideszt gyűlölete tekintetében.

Középiskolás korom óta ezer éves történelmünk egyik nagy hibájának tartom, hogy nem a csehekkel közös úton járunk. A szlávoknak ugyan ma négy, eleve a nyugati kereszténységet választó államuk van. Csehországon kívül Lengyelország, Szlovákia és Horvátország. A múlt héten annak örülhettem, hogy e négy ország államfője Magyarországon ült össze, és egyetértett az EU határvédelmében, és nem értett egyet a befogadási kvóta ügyben. Ezt a találkozást és a Visegrádi Négyek egyetértését történelmi fordultnak tekintettem. Erre tett rá nekem egy lapáttal, Csehország felajánlott segítsége.

A személyes gyökerem is gyerekkorom óta nőttek. Apám, és két testére az első világháború alatt a csehországi Reichenberg ezredében szolgáltak. A csehek pedig onnan jöttek Somogyba, a kaposvári 44.es ezredbe, besorolásra. Bécs tehát tudta, hogy egyikünkben sem bízhat, de mindkettőnkben bízhat, ha távol a másik térségében hordja a fegyvert.

Azt csak a második világháború alatt tapasztalhattam meg, hogy Csehország sokkal demokratikusabb volt.

Az 50-es években hivatalos utakon ismertem fel, hogy nekik sikerült nyugat-európai, polgári társadalommá emelkedni. Ebből vontam le a következtetést, hogy mi már ott hibáztunk, hogy nem a német-római császártól, hanem a római pápától kértük a koronát.

Az 1867-es kiegyezést is elhibázottnak tartottam, mivel hisztérikusan tiltakoztunk az ellen, hogy az osztrák császár ne csak magyar, de cseh király is legyen. Ebben még Deák sem volt megértő.

Ezért örültem, hogy a közel-keleti népvándorlás végre közel hozott bennünket. Bosszankodom viszont azon, hogy a Népszabadság, a volt állampárt lapja ma annyira elégedetlen a Fidesz népszerűségével szemben, hogy az alkotmányunkra hivatkozik, ha ide jön segítségünkre félszáz cseh katona.

Kezdettől fogva ennek az újságnak az előfizetője vagyok, mert a Fidesztől balra áll. De fogytán a türelmem, amikor azt látom, hogy az ország lakosságának a négyötödével sem tud egyetérteni, mivel a Fidesz ezzel a többséggel egyetért. Utálom az olyan politizálást, ami szemben áll az ország óriási többségével.

Ezer évig sikerült a magyar közvéleménnyel elhitetni, hogy a csehek az ellenségeink, a szlovákok és a horvátok pedig alattunk állnak. Most, hogy egyetért a négy nyugati keresztény szláv ország velünk, akkor is vannak olyanok, akik ennek nem örülnek.

Jövedelem és vagyon aránya

Kopátsy Sándor               EE                    2015 10 13

Jövedelem és vagyon aránya

Talán 65 éve jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami azt bizonyította, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya adott földrajzi környezetben viszonylag állandó. Ez az arány az óta életem egyik fontos iránytűje lett.

Ennek köszönhettem a felismerést, hogy a társadalmak 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosság növekedést tartósan nem viselhetnek el, mert a népesség növekedése ekkor már óriási felhalmozási igénnyel jár. Ez a lassú népesség növekedés jellemezte egészen a jelenkorig fajunk történelmét is.

A gyűjtögető társadalmakban a vagyonigény tisztán a földrajzi környezettől függött. A trópusokon nagyon alacsony volt, hiszen a természet adta táplálék és a szükséges eszközök nem igényeltek nagyobb felhalmozást. Arról pedig, hogy mégse legyen túlnépesedés, a természet adta táplálék nem változtatható mennyisége gondoskodott. Az adott térségben tízezer évek alatt sem nőhetett az eltartó képesség. Ennek betartásáról az éhhalál gondoskodott.

Ez volt az oka annak, hogy az ember lett az első emlős, amelyik életterének kiterjesztésére kényszerült. A tudomány máig nem feszegette, minek köszönhette az ember, hogy nagyon rövid idő alatt szinte minden földrajzi környezetben megjelent. Ezt fejlett agyának köszönhette. Az ember az első élőlény volt, és maradt, amelyik az életteréhez nem a mutáció és szelekció nagyon lassan működő útján, hanem az eszével alkalmazkodott. Darwin sem figyelt arra, hogy az ember volt az első abban, hogy az új környezetében azonnal másképpen, a környezetéhez tudatosan alkalmazkodva viselkedett. Az eltérő környezetben eltérő életvitelt alakított ki.

Az ember lett az egyetlen faj, amelyik életmódját, az eszének köszönhetően, a természeti környezetéhez igazította. A gyűjtögető életmódok között óriási különbségek alakultak ki attól függően, milyen életmód volt az adott élettérben a racionális megoldás. A gyűjtögető életmódok nagyon eltérők voltak attól függően, hogy a trópusi erdőkben, a szavannákon, a sarki tundrán, a sivatagban, vagy a halakban gazdag tengerparton éltek.

A gyűjtögető életmódban élő társadalmak között nem volt különbség a várható életkorban. Ez mindig, és mindenütt valahol a húsz év közepe körül mozgott. Ez a mai szemmel nagyon rövid várható életkor volt összhangban az emberi faj természetes szaporaságával. Az ember szexuális vágya és a nők viszonylag nagy termelékenysége ellenére nem volt túlnépesedő. Nagyon kíváncsi lennék olyan demográfiai elemzésre, ami megmutatná, hogy a 25 év körüli várható életkor mellett mekkora a fajunk szaporasága.

Vadászként lettem figyelmes arra, hogy mekkora lehet a szarvasok és a vaddisznók átlagos várható életkora, hogy ne szaporodjanak túl. Megdöbbenve ismertem fel, hogy a megszületett egyedek nagy többségének nem lehet utódja. A többségüknek előbb kell elpusztulni, mintsem utódai lennének, ha nem növekedhet a létszámuk. A megszületett szarvasok negyedének, a vaddisznók tizednek lehet utódja. Ezen az alapon jutottam odáig, hogy a gyűjtögető társadalmakban a 25 éves várható életkor mellett az emberek felének sem lehet utódja.

Vagyis az ember várható életkora nem haladhatja meg tíz évnél jobban a termékennyé válását, a várható életkornak pedig 25 év közelében kell maradni, ha a létszámváltozásnak csak az l-2 ezreléknyi szaporodás körül szabad ingadozni. Ennek a küszöbnek a betartásáról a táplálék adott mennyisége gondoskodott.

Ezért az élelemtermelés elterjedése előtt a várható életkor csupán a húszas évek közepén ingadozott. A fajunk létszáma ugyanis csak addig nőhetett, ameddig voltak olyan életterek, ahol az ember berendezkedhetett. A lehetséges életterek lényegében Eurázsiában és Afrikában a jégkorszak végére elfogytak, e két kontinensen be nem maradt benépesítetlen élettér. Annak az okára itt. és most nem tétek ki, hogy Amerikában és Ausztráliában miért maradtak benépesítetlen térségek.

A gyűjtögető társadalmak vagyonigénye, elsősorban az éghajlattól függött. A hideg éghajlaton elsősorban a hideg elleni védekezés, a lakás, az öltözködés igényelt vagyont. Ezért volt a fogyasztás és a szükséges vagyon aránya az átlaghőmérséklettel fordítottan arányos. Az elfogyasztott jövedelem mindenütt viszonylag azonos szinten, a létminimum közelében volt.

Véleményem szerint, a legnagyobb viszonylagos vagyonigény a tundrán volt. Amíg a sark közeli tengerparton volt a legkönnyebben megszerezhető táplálék, a bunkóval is elejthető foka, az ívásra patakokig visszavonó halak és ikrájuk, addig a tengerparttól távoli tundrán volt a legalacsonyabb az eltartó képesség. Figyelemre méltó, hogy ahol a gyűjtögetésből, vadászatból és halászatból való megélés a legnehezebb volt, ott alakult ki először a pásztorkodó állattartás.

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy mintegy 20 ezer éve, jó 10 ezerrel a jégkorszak megszűnése előtt a tundrákon már létrejöttek a rénszarvasokkal pásztorkodó kultúrák. Ezek váltak először vagyonigényessé. Ezekben a közösségekben egy lakosra vetítve minimálisan soktucatnyi rénszarvasra, valamint szánokra, hordozható lakásokra, jurtákra volt szükség. Ezek voltak az első már nem gyűjtögető társadalmak, amelyek a felmelegedés előtt létrejöttek.

Ez a felismerés a számomra azért volt fontos, mert korábban a termelésre való áttérés egyetlen okának a környezetváltozást tartottam. A rénszarvasokkal való pásztorkodásnak a jelentősége össze sem hasonlítható a szántóföldi növénytermelésre való áttéréssel, hiszen ezen a módon a kor emberiségének legfeljebb néhány ezreléke élt, mégis több tudományos figyelmet érdemelne.

Fajunk fejélődésének többségét azonban a felmelegedés állította olyan kényszerhelyzetbe, ami a teremésre való áttérésre kényszerítette.

Azt csak a jelenlegi biológiai forradalom tudta megállapítani, hogy a mai kultúrnövények többségét, már kapáskultúra formájában sok ezer évvel korábban termelték, mint az alapvető élelmezés alapjává válhattak.

A burgonya már közel tízezer évvel a felmelegedés előtt a lakóhelyek közelében termelt kiegészítő táplálék volt. Alapvető, szántóföldi élelmiszerré azonban csak néhány száz éve vált.

A kukorica sorsa hasonló volt. Ez is megelőzte a jégkorszak megszűnését. De a szántóföldi termelése csak ötszáz éves.

A köles, a rizs, a búza és az árpa is néhány ezer ével korábban megjelent a lakhelyek közelében kapásnövényként, mint kiegészítő táplálék. Alap élelmiszerré azonban csak a jégkorszak megszűnése után vált.

Magyarázatra szorul, hogy a szántóföldi élelem termelése csak Eurázsiában és Észak-Afrikában jelent meg, méghozzá mindegyik öntözéses szántóföldi művelés formájában.

Ennek a termelési módnak ugyanis két előfeltétele volt. Az egyik az önözhető síkság, a másik az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igavonó állat. Ahol ez hiányzott, Amerikában és Ausztráliában csak az európai telepesek indították el a szántóföldi termelést.

Vízözön.

Az első magas-kultúrákat a vízözönnek köszönhetjük. A biblia ezt az állatokat megmentő események állítja be. Ez alapvető tévedés. Egyetlen fajt sem veszélyeztetett a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése. Ez igaz, hogy az ember számára legjobb adottságú térségek jelentős hányadát elfoglalta a tenger. Nem a csapadék, hanem a jég elolvadása következtében felemelkedett tengerszínt. A fajunk történetében minőségi előrelépést azonban a tengerszint felemelkedése okozott. Az északi mérsékelt öv egészében mintegy 70 máterrel visszaduzzasztotta a tengerbe ömlésük szintjét, ezzel önözhetővé tette a síkságaikat. Az ókor legnagyobb kultúrái a kínai, az indiai, a két közel-kelti hat, a tengerszint felemelkedésével visszaduzzasztott folyam síkságain jöttek létre. Vagyis, amit vízözönként emlegetnek, az teremtette meg a gazdaságföldrajzi feltételét a szántóföldi földművelésnek.  Volt azonban két másik sehol nem említett feltétel, az igavonó állat kettős funkciója, a talajműveléshez és termékszállításhoz szükséges ereje, és trágyatermelő képessége.

A szarvasmarha és a bivaly csülkös lába a vízben és sárban nem igényelt patkót.

A trágyája pedig biztosította a talajerő fenntarthatóságát.

Ezt a két feltételt akkor vettem tudomásul, amikor annak az okát kerestem, miért rekedt meg kapás kultúraként a burgonya és a kukorica Amerikában. Azért mert nem volt erős domesztikált igavonó állatuk, és nem volt a talajerőt megőrző trágyatermelőjük. Azért nem léphetett a sok ezer éves, a gabonánál is hatékony két kultúrnövényük a kapás kultúrából a szántóföldi művelésre, mert nem volt a talajműveléshez elég erős, és a talajerő megőrzéséhez szükséges trágyát termelő állatuk.

Ezek a magyarázatok nagyon egyszerűek, mégis rejtve maradtak. Pedig ezek megértése nélkül nincs magyarázat arra, miért maradt meg Amerika és Ausztrália 50 millió négyzetkilométeres térsége a jégkorszak szintjén. De azt is megmagyarázza, hogy miért volt szent állat a tehén és a bika.

Témánk szempontjából azonban az a legfontosabb változás, hogy a gyűjtögető emberi közösségnek szinte semmi olyan vagyonigénye nem volt, amire a termelés érekében szükség van. mai fogalmak szerint nem volt szüksége infrastruktúrára. Az önözéses szántóföldi földművelés működő képességéhez szükség volt csatorjákra, vízi és szárazföldi járművekre. A családok vagyonigénye is jelentőssé vált, igásállatot kellett tartani, szükség lett a háziállatok számára istállóra, takarmányra, vetőmag- és gabonatárolásra.

Amennyire köztudott, hogy a termelésre történő áttérés megsokszorozta a terület eltartó képességét, annyira elkerülte a figyelmet, hogy ez tette az emberi társadalmakat vagyonigényessé. Lényegében az osztálytársadalmak vagyonigényével foglalkozott az idézett Rácz-Bródy könyv is.

Abban azonban vagyonnak csak fizikai vagyont értették. Ez már a klasszikus közgazdaságtan születési hibája, hogy a tudásvagyont figyelme sem vette. Ez ugyan megengedhető volt az osztálytársadalmakban, de megengedhetetlen a tudásalapúakban.

Az osztálytársadalmak lényegét máig nem hangsúlyozzák. Azokban emberből és annak képességéből mindig több és jobb volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ez most megfordult, a fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban leállt a túlnépesedési nyomás, még a létszám tartását is a gyermekvállalás társadalmi támogatásával kell biztosítani.

A következő generáció minőségével szemben kielégíthetetlen igény jelentkezik. A tudásfelesleges osztálytársadalmak átalakultak tudáshiányos társadalmakká.

A munkaerőhiányos társadalmakban a munkaerő tulajdonosai, a rabszolgatartók lettek az uralkodó osztály.

A termőföldhiányos társadalmakban a földbirtokosok lettek az uralkodó osztály.

A tőkehiányos társadalmakban pedig a tőkések lettek azok.

A minőségi munkaerőhiányos társadalomban a minőségi munkaerő válik uralkodóvá. Ezért anakronizmus a munkaerő értékének a mellőzöttsége. A közgazdászok ugyan emlegetik a tudásalapú társadalmat, de a tudásvagyon, illetve a minőségi munkaerő értékével nem foglalkoznak. Még az sem kap hangsúlyt, hogy a munkaerő értéke mekkora, és hogy az személyi tulajdonban marad akkor is, ha a használatát megvásárolják.

A munkaerő felnevelésének az értéke.

A munkaerő felnevelése korábban a családok gondja volt. Ma már annak is jelentős hányadát a társadalom fedezi. Elméletileg a munkaerő újratermelése lényagában amortizáció. A társadalom által elfogyasztott munkaerő újratermelése amortizáció. Mind a mennyiségi, mind a minőségi növelése pedig felhalmozás. A társadalom mérlegében így kell számba venni. Felbecsülve is óriási szám.

A család felnevelési költsége.

Ma a munkába lépés a 20. életév közelében van. Erre a család ráfordítása a fogyasztásuknak az egy gyermekre jutó hányada. Ez megközelítően az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy kétharmada. Ha az egy lakosra jutó fogyasztás évente tízezer euró, akkor egy gyerek nevelése ennek kétharmada. Húsz év alatt mintegy 120 ezer euró. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy nyolcszorosa.

A társadalom hozzájárulása.

A társadalom, becslésem szerint, ennek mintegy ötödét fedezi a családi pótlékon keresztül, és egy másik ötöde lehet az oktatás, és egészségvédelem költsége.

A végeredmény 240 ezer euró. az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy hússzorosa. Ennek a becslésemnek nagy a hibahatára, de a nagyságrendje kétségtelen. Ez azt bizonyítja, hogy a népesség egyetlen százalékos növekedése is óriási társadalmi terhet jelent.

Ehhez járul hozzá, a lakosság növekedésével és az új munkahelyteremtéssel járó felhalmozási igény.

Ezt mérték fel Kínában az 1990-es reform előtt. Ott az előző évtizedben 2 százalék felett volt a népszaporulat. Ennek a felnevelése, tőkeigénye, és munkahelyteremtése önmagában meghaladta a lehetséges gazdasági növekedésből fakadó többletforrást. Tehát nem volt elég a gazdaság piacosítása, le kellett állítani a népszaporulatot is.

Ismereteim szerint, az fel sem merült, hogy a kevesebb gyerek sikeresebb felnevelést is jelenthet. Erre én sem gondoltam. A legutóbbi PISA felmérések döbbentetek rá, hogy az egy családra jutó kevesebb gyermek eredményesebb gyermekneveléssel jár. Nagyobb jövedelem és figyelem jut az egyetlen gyermek nevelésére, ami a családok szegényebb és kevésbé iskolázott kétharmadában jelentős előnyt jelent. Ennek felismerése engem is megdöbbentett, de azonnal felfogtam az igazságát és jelentőségét. A jelenkori társadalmakban nemcsak a gyermekszámot kell a létszám stabilitását jelentő szinten tartani, de a felnevelés minősége ennél is fontosabb lett.

Elmúlt az a világ, amikor a társadalom értékét a lakosság darabszámával is lehetett mérni. Ennek elavulása csak fajunk életének utolsó ezredében jelentkezett, és az óta gyorsuló ütemben vált elsődlegessé. Százötven éve a legszegényebb és a leggazdagabb társadalom egy főre jutó jövedelme között 1:5 szóródás volt. Ma ez a mutató 1:100-ra ugrott.

A társadalmakon belül ugyanez a differenciálódás sokkal nagyobb lett. Hányadossal már ki sem lehet fejezni, mert nemcsak a jobbak értékelődtek fel, de a gyengébbek társadalmi értéke negatívvá vált.

Erre a fontos változására még utalással sem találkoztam, pedig egyértelmű, hogy az osztálytársadalmakban a nem használható minőségű munkaerővel nem foglalkozott a társadalom, azzal nem jártak jelentős kiadások, legfeljebb nem nagyon költséges rendészeti feladatot jelentettek. A szaporaságuktól sem kellett félni, mivel nagyon alacsony volt a várható életkoruk.

A jelenkori fejlett társadalmak eltartják őket, ami nemcsak társadalmi kiadással jár, hanem megnőtt a várható életkoruk, ezzel a társadalom leggyorsabban szaporodó rétegévé váltak. Ezért kellene a társadalomnak számukra munkaalkalmat biztosítani, még akkor is, ha ez költséggel jár. Nincs ugyanis akkora foglalkoztatást támogató költség, ami meghaladná a munkátlansággal okozott kárt. Ezt felejtette el a magyar rendszerváltás, azzal, hogy a veszteséges vállalatokat leállította. Ezzel a munkaképes lakosság alsó minőségi negyedét foglakoztatásra képtelenné tette.

Ennél nagyobb kárt a társadalom tudatos ellenségei sem okozhattak volna. Becslésem szerint, az elmúlt 25 évben az egymillió ember munkátlansága a nemzeti jövedelmünk, illetve az államadósságunk öt-hatszorosánál nagyobb veszteséget okozott. Ennek ellenére nyomát sem találtam olyan felmérésnek, mekkora kárt okoz a magyar társadalomnak az egy millió ember munkátlansága. Ennél is nagyobb kárt okozott ez a munkátlanság azzal, hogy a gyermekvállalásban viszont az élen járt.

Ezek azonban tabutémák annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt okoztunk ezzel, mint az ugyancsak kártékony korrupcióval.

Visszatérve a címben felvetett problémára. Engem fejbe kólintott az Egyesült Államokban élő fehérek és feketék jövedelme és vagyona közti szembeállítás. Ez a mutató még megdöbbentőbb volna, a magyar és a cigány etnikum esetében. A munkaképes cigányság munkajövedelme ugyanis jóval kisebb, mint a társadalomtól élvezett juttatásoké, tehát a jövedelmük negatív. A vagyunk is eltörpül a magyar etnikuméhoz viszonyítva.

Ezért nem a cigányság, hanem a magyar társadalom a felelős. A szocialista rendszerben a jövedelmük többsége munkabér volt. A magyar társadalomba, ha nem is gyorsan, és zökkenőmentesen, de asszimilálódtak. A rendszerváltás óta azonban ez megfordult. A munkavállalásból származó jövedelmük a tört részére csökkent, a társadalomtól élvezett támogatásuk pedig megtöbbszöröződött.

Azt, hogy a cigányság problémája a rendszerváltás óta sokszorosára duzzadt a közvélemény ugyan érzi, talán még a valóságosnál is nagyobbnak látja. Nemcsak a megoldás érdekében nem történik semmi, de a kérdés felvetése is kockázatos.

Utolsók vagyunk a legutóbbi PISA-felmérésben

Kopátsy Sándor                PO                 2015 10 05

Utolsók vagyunk a legutóbbi PISA-felmérésben

A legutóbbi felmérés 2013-ban készült a digitális szövegértést rangsorolták. Azt ugyan nem tudom megítélni, hogy a digitális szövegértés mennyire tükrözi az oktatási rendszer minőségét, de ebből is fontos következtetéseket lehet levonni.

A rangsorban 22 OECD ország szerepel, köztük az utolsók vagyunk. Ez ugyan a nemzetközi élmezőny, de utolsónak lenni, mégis elgondolkodtató.

Az első Dél-Korea. Ez nem meglepő, hiszen évtizedek óta Finnországgal cserélődnek az első helyen. De minden bizonnyal ezeket is megelőzi a két távol-keleti városállam.

A második Japán. A két első távol-keleti, homogén etnikumú, konfuciánus kultúrájú ország. Azt mindig előnyösnek tartottam, ha az ország kulturálisan nagyon homogén.

A harmadik Kanada. Ez ellentmond az előnyt jelentő etnikai homogenitás elvének. A négy tengerentúli angolszász ország mindegyike az első tíz között van. Köztük az Egyesült Államok az utolsó. Ez is magyarázatra szorul. A másik háromban kicsi az afrikai és a mediterrán etnikum aránya. Az Egyesült Államokban ugyanis ezek rontják az átlagot. Azt már Max Weber felismerte, hogy a négy angolszász országba bevándorolt európai népek puritánok lettek. Azt hozzá tehetjük, hogy a latin-amerikai gyarmatokra bevándorló puritánok is latin viselkedésűekké váltak.

Meglepett, hogy Izrael az utolsóelőtti helyen van. Pedig érthető mert a sok közel-keleti zsidó bevándorló, és az arab lakosság is nagyon nehezen oktatható. Amennyiben ezt elfogadjuk, magyarázatot találunk a mi utolsó helyünkre is.

A két háború közt azért volt jó a magyar közép- és felsőfokú oktatás, mert a középfokon tanulók szinte csak az úri középosztályból és a zsidó polgárságból kerültek ki. Az egyetemekre pedig már a felső húszadból szelektálódott a nagy többség. Ezeket könnyű volt tanítani.

A bolsevik rendszerben aztán felhígult a családi háttér.

A rendszerváltás után aztán az alsó fokú képzés színvonala már azért esett, mert a cigányság gyermekvállalása felgyorsult, az értelmiségé pedig lelassult.

Ezzel el is jutottam mániámhoz, hogy az oktatás eredménye elsősorban a szülői háttértől és a diákok képességéhez igazodástól függ. Talán századszor idézem a véleményem: Ha a családok felső harmadában születne annyi gyermek, mint az alsó harmadba, és fordítva, az alsó harmadban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, 50 után az ország fejlettsége közel kerülhetne az élvonalhoz.

Életem egyik álma teljesülne be, ha készítenénk egy olyan felmérést, hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága a családok iskolázottságától, jövedelmétől és etnikai hovatartozásától függően. Egy ilyen felmérés várható eredményét a közvélemény ösztönösen és gyermekei iskolai tapasztalatai alapján érzi, de már ez is politikai bűnnek számit.

A magyar oktatási rendszer azért van az utolsó helyen, mert a népszaporultunk kontraszelektív. Márpedig ettől függ a jövőnk.

De nemcsak az iskolarendszerünk romlott le, hanem a következő generáció javát is megcsapolja a kivándorlás. A sikeresen iskolázottak ugyanis hatványozottan nyernek abból, ha fejlettebb társadalomba mennek.

Recsk legyen az énekes madarak paradicsoma

Kopátsy Sándor                 PP                  2015 10 04

Recsk legyen az énekes madarak paradicsoma

Gyermekkorom óta szerettem az énekes madarakat. Apámat a madarak is szerették. Volt egy szabadon élő fülemüléje, ami a vállára szállt, ha ásott, és leste a hangyatojásokat. Az én életem azonban sokkal mozgalmasabb volt annál, hogy a madarak barátjuknak fogadjanak. Tudósként azonban megtanultam, hol érik otthon, biztonságban magukat. A parkokban, a temetőkben, a kertes nyaralókban. Az énekes madarak ugyanis csak érzik magukat otthon. ahol a költésük idején nyugalom honol, nincsenek macskák, de van sokféle fa és bokor. A monokultúrák ugyanis csak egyszer jelentenek táplálékot. A sokféleség azonban midig kínál valamit.

Ezt előszór, Siófokon az üdülők közt sétálva ismerem fel. Egyetlen óra sétálás közben több énekes madarat láttam, mint az erdőben egyetlen év alatt. Ott ugyanis a költés idején nincsenek emberek és macskák, viszont a sokféle növény gyümölcse, magja, tetvei bogarai mindig adnak táplálékot.

A nagy bakonyi kertünkben már tudatosan ültettem több tucat különböző fát és bokrot, hogy mindig legyen táplálékuk.

Öreg koromban Miskolcra kerültem, szerencsére a kis kertes házunk, feleségem kertészkedő kedvének megfelelően néhány öreg fának, tucatnyi bokorfajnak ad otthont. A közelünkben két nagy temető van, ahol szinte minden fa más fajta, és már öreg. macskák ott sincsenek. A két madarakat itató tavacskánknak és a madarak etetésének köszönhetően 16 általam is ismert madárfaj az állandó vendégünk. Fő életterünk a három oldalról üvegfalú, télre is jól szigetelt veranda. Munkánk, vendéglátásunk, étkezésünk szinte a szabadban van.

Ebben a környezetben, 94 évesen ért a hír, hogy Recsken, a száz éve meghalt első és legnagyobb magyar kertépítő arborétumát vissza lehet foglalni az erdőtől. Ötömmel ugrottam a lehetőségre. Alapítványt alapítottam a helyreállítására, és azt tervezem, hogy Recsk az énekes madarak magyar fővárosa legyen.

Recsk ugyan a legjelentősebb színesfém bányakincs az országban. A bányát a rendszerváltásig működtették. Akkor aztán leállították, mert veszteséges volt. Az óta a színes fémek kitermelésében is technikai forradalom történt. A bányászat újraindulása sem reménytelen.

Az ország legmélyebb bányája a rendszernek arra adott alkalmat, hogy az osztályellenségnek minősítetteket ide internálják. A bolsevik rendszerben talán ez a láger volt a magyar értelmiség fővárosa. Vagyis Recsk nemcsak a növényfajták arborétuma, hanem a magyar szellemi elit javának is gyűjtőhelye.

Ezért az arborétum felújítása mellett egy a ragokra emlékező kálváriát is szeretnék építetni a Tábor Emlék Alapítványának közreműködésével. Már festőt is kerestem a stációk képeinek elkészítéséhez. Tervem szerint a golgota szereplői rabok és ávósok legyenek. Az Alapítvány jelöljön ki 12 tagot az ott szenvedők közül, akik neve a stációjukon szerepelne. Minden stáció építésére keresnénk vállalkozót. Annak a neve is szerepelne az oszlopon.

Minden stáció mellé más fajta olyan fát, bokrot ültetnénk, aminek gyümölcsét szereik a madarak, és lenne mindegyiknek saját madáretetője.

A madárcsalogatásra van egy régi tervem. Az arborétumhoz vezető út mellé minden újszülött emlékére különböző fát ültessen a család, és ha menő a fa rakjon rá madáretetőt. Ezek a fák is vissza fogják csábítani az elköltözötteket.

Az arborétumba pedig a látogató iskolák állítassanak nevüket is megőrző madáretetőket.

Külföldre elszármazottaknak is biztosítsunk lehetőséget arra, hogy pihenőpadot, madárfigyelőt építsenek.

Kopátsy Sándor

Utóirat Csetényieknek.

A kastélykertben már talán húsz éve olt egy tervem, hogy a bakonyi vadvirágoknak, cserjéknek legyen gyűjteménye. Ezt akkor úgy terveztem, a község keresse meg a bakonyi erdészetet, hogy készítsen tervet arról, milyen virágok legyenek telepítve. Ezeket vállalja el egy-egy bakonyi község iskolája, aki aztán évente néhányszor ellátogatnak és ápolják.

A parkban is lehet emlék madáretetőket állítani.

Az újszülöttek emlékfái számára is lehet utat kijelölni.

A jövő héten lemegyünk és beszélgethetünk a részeltekről.

Az alamizsna nem megoldás

Kopátsy Sándor                PP                    2015 10 03

Az alamizsna nem megoldás

Klasszikus bölcsességgé vált a megállapítás: Ne halat osztogassatok, hanem horgászbotot. Ez azt jelenti, hogy ne alamizsnát osztogass, hanem csökkentsd a nyomor okait.

Ez a két megközelítés lényegében, fél évezreddel ezelőtt a reformáció, a Nyugat kereszténységének szakadása során fogalmazódott meg. A római katolikus egyház az óta is ragaszkodik az alamizsnaosztáshoz, a protestáns egyházak pedig szegények maradtak, de a híveik sokkal gyorsabban gazdagodtak.

A tudományos és technikai forradalom hatására a katolikus egyház kincsekben ugyan gazdag maradt, de bevételeikben szegénnyé változott. Ennek ellenére továbbra is alamizsnaosztásra szólítja fel a híveit, akik a protestánsokhoz viszonyítva egyre szegényebbek lesznek.

Azon lehet vitatkozni, hogy miért nő egyre a társadalmi szakadék a katolikus és a protestáns hívek gazdagsága, iskolázottsága tekintetében. Én azokkal értek egyet, hogy nem a két vallás volt a gazdagodás mértéke között növekvő különbség oka, hanem fordítva. A reformáció során az angolszászok, a germánok és a skandinávok választottak a maguk puritán erkölcséhez jobban illő vallást. Európa három puritán erkölcsű etnikuma eleve puritán volt. Mikor a fejlődésük felzárkózott a latin népekéhez, felismerték, hogy nekik puritánabb vallásra is szükségük van. Ez nem annyira tudatos volt, mint amennyire ösztönös.

Aztán az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom felértékelte a puritán erkölcsöket. A két vallás között nem annyira a teológiájuk dogmái között, hanem a vallásuktól független magatartásukban van különbség.

Én azt tapasztaltam Európában járva, hogy a kultúrák közti különbségek tévedhetetlenül felismerhetők a temetők, a piacok, a parkolók, az államosok képén. Ez ugyan a templomokban is azonnal felismerhető. Ott azt vettem észre, hogy a katolikus templomok díszítése sokkal gazdagabb, a hívők azonban szegényebbek. A protestáns templomokban éppen fordított a helyzet.

Ennek a különbségnek az első elméleti megfogalmazója a német politológus, Max Weber volt, aki jó száz év felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmak ott működnek hatékonyabban, ahol a lakosság puritán. Az óta beigazolódott azzal, hogy ma már minden puritán kultúrája nép gazdag, és hozzájuk képest a latinok egyre jobban lemaradnak. A két viselkedési forma közti különbség egyre látványosabb, ennek ellenére az elméleti közgazdászok még ma sem veszik tudomásul, hogy a társadalmak működésének hatékonysága nem a szorosan vett gazdasági módszereken, hanem sokkal inkább a lakosság viselkedési kultúráján múlik. Minden tény azt bizonyítja, hogy a legfontosabb társadalmi alépítmény a lakosság kultúrája. Ezt pedig figyelembe sem veszik.

Visszatérve a jó tanácsra: Ne halat osztogass, hanem horgászbotot. Ez általánosítva: A munkaképesek szegénysége ellen ne alamizsnával, hanem a jövedelemszerzésben kell segíteni. Az alamizsna osztás csak növeli a szegények számát. Annak ugyanis nagy a vonzása arra, hogy a szegények nem a munkából, hanem az alamizsnából való megélés lehetőségét keressék.

Amíg én filozofálok, Nyugat-Európát eléri egy közel-keleti emberáradat, amit egy protestáns állam, puritán kancellárasszonya indított el azzal, hogy felhívta az évek óta polgárháborúban pusztuló ország veszélyben élő lakóit arra, hogy gazdag országa befogadja őket. Németországnak ugyan kevés köze volt ahhoz, hogy szétessen Szíria, mégis úgy érezte, hogy neki kell segíteni.

Ebből az a tanulság, hogy ne politizáljon az, aki nem az országa érekét szolgálja, hanem a szívére hallgat.

Ez még a szociálpolitikára is igaz. Csak növeli a szociális különbségeket, aki alamizsnával akarja csökkenteni a nyomort.

Ezt számomra mindennél jobban bizonyíja a magyar cigányság nyomorának kezelése. A liberális politikusok ugyan a cigányság védelmezőinek szerepében pózolnak, de ők tették a privatizáció során tartósan munkanélkülivé a korábban munkaviszonyból élő cigányságot. Azzal vigasztalták a lelkiismeretüket, hogy majd jön a nyugati tőke, és munkahelyet teremt a számukra.

Nem állítom, hogy előre látták tettük következményét, a cigányság máig, és még sokáig tartó munkanélküliségét. Azt azonban állítom, hogy abban a hitben éltek, hogy a veszteséges vállatok léte a bolsevik rendszer betegsége volt. Nem ismerték fel, hogy a legnagyobb veszteséggel működő vállalat sem okoz akkora kárt, mint a munka