IZINGER PÁL életútja

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-06-23

IZINGER PÁL életútja

OIRIS

Nekem nagy ajándék volt, amikor kezembe kerülhetett a fenti könyv. 1953 nyarán ismerhettük meg egymást a Hegyi Bizottságban, Nagy Imre mezőgazdasági reformját kidolgozó kollektívában. Nem tudom, hány óra kellett, hogy örök barátságot kössünk. Máig hiszem, sőt tudom, hogy nála nagyobb érdeme nincs senkinek abban, hogy a magyar mezőgazdaság, mindenek előtt az állami gazdaságok 1990-re, elsősorban technikai tekintetben, világszínvonalra emelkedhettek. Ő volt a híd a szakma apolitikus kiválóságai és a politikai hatalom között. Őt elfogadta a szakmai elitnek az a része is, akik idegenkedtek a rendszertől, és azok is, akik a hatalmi eliten belül a mezőgazdaság szerepét a szívükön viselték.

Nagy Imre politikai hősiességét sokan hangsúlyozzák, de arról viszonylag kevés szó esik, hogy neki köszönhetjük, hogy mezőgazdaság sorsa 1953-1990 között talán minden másik szocialista országnál nagyobb politikai súlyt kapott, és még annál is nagyobb sikert ért el. Ő teremtette meg az apjait annak, hogy a szakma elitje nagyot alkothatott.

Ennek az okait alig tártuk fel.

Moszkvai nyomás alatt.

A háború után a sorsunk Moszkvához, a kelet-európai, a bolsevik marxizmushoz lett kötve. Azoknak, akik a megkötött sorsunkon belül a reformokat akartak, Lenin volt, Sztálin zsarnokságával szemben az egyetlen kapaszkodó. A polgárháború megnyerése után azonnal felismerte, hogy Oroszország lényegében még a parasztok országa, a közeljövője elsősorban a mezőgazdaság fellendítésén múlik. Az általa kidolgozott Új Gazdaságpolitika feladata a paraszti mezőgazdaság fellendítése volt.

Mint a Nemzeti Parasztpárt apparátusának volt tagja, az Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályára kerültem. Ott a lenini politikához való csatlakozásban kerestük a reformok útját. Azt, hogy Moszkvában is ilyen erők ébredésére lehet számítani, csak a Hruscsov beszéde után érezhettük meg. Ez akkor vált egyértelművé, amikor Rákosi hatalmának korlátozása céljából Nagy Imrét az elsőszámú kommunista agrárpolitikusunkat nevezték ki miniszterelnökünknek. Benne tehát Moszkva bizalmasát láthattuk.

Azzal, hogy az első dolga az átfogó agrárreform kidolgozására létrehozta a Hegyi Bizottságot azzal, hogy az előzményektől függetlenül, szakmai szempontok alapján dolgozzunk ki egy tervet a mezgazdaság fellendítése érdekében. A bizottság összetétele teljesen új utat mutatott, a szakmai legjobbjait válogatták össze, a tagok többsége, az ortodox kommunisták fogalmai szerint, osztályellenség volt.

Magyarország még agrár ország volt.

A magyar történészek sem hangsúlyozzák, hogy Magyarország gazdaságföldrajzi adottsága, különösen a Trianon utánié, az igen kedvező mezőgazdasága volt. Különösen a Trianon után. Ráadásul Európa nyugati felnek országai között nálunk volt a mezőgazdasági nagyüzemek aránya a legmagasabb. Igaz, hogy ezek többsége fél-feudális, technikai tekintetben elmaradott, de már volt néhány korszerű is. A felső szintű szakképzés ezeknek az igényéhez igazodott.

Amivel ezer év óta nem számolt a politika, hogy az ország mezőgazdaságból megélni akaró lakosság sokkal több volt annál, amennyit a földek hasznosítása igényel. Mint földosztó riadtan láttam, hogy a falvak mezőgazdaságból megélni akaró lakossága többszöröse volt annak, amire szükség lenne, amennyi meg akart élni belőle. Ezt máig nem valljuk be.

Arról pedig szó sem esik, hogy a két háború között Magyarország uralkodó osztályai, a földbirtokos arisztokrácia és a nagyon széles nemesi osztály szerepét folytató úri középosztály a lakosság eltartását a mezőgazdaságból akarta megoldani. A politikai elit a mezőgazdaságban látta az ország jövőjét.

Ezzel szemben a háború után a Szovjetunió által diktált politika egyre inkább az iparosításra koncentrált. Annak ellenére, hogy a háború után az erőltetett iparosítás városba csábította lakni, de legalábbis dolgozni a falusi lakosság nagyobb felét, megoldatlan maradt a falusi lakosság foglalkoztatása.

Nem véletlen tehát, hogy amikor Moszkvában, Sztálin halála után, a felső vezetés gazdasági reformok beindításában gondolkodott. Ezt a mezőgazdaságban akarták elkezdeni. Ennek kipróbálására Magyarországot látták a legalkalmasabb csatlósnak, és megbízható káderüket az agrárpolitikus Nagy Imrét a legalkalmasabb személynek. Így ért bennünket a szerencse, hogy a Szovjetunió kezdeményezésével, mezőgazdasági reformokba foghatunk.

Azt ugyan még a felső vezetésbe tartozók sem eléggé láttak, hogyan alakulnak Moszkvában az erőviszonyok a reformok hívei és az ortodoxok között.

Az azonban egyértelmű volt, hogy itthon kik a reformerek. Kezdetben csak a párton belüli népiek számítottak ilyennek. Nagy Imrének nem volt csapata, hiszen ő Moszkvában, a magyar viszonyoktól izoláltan élt. A hazai kommunisták között, rajta kívül, Donáth Ferenc és Fehér Lajos, valamint a Győrffy Kollégisták voltak ilyenek. Ezeket Rákosi vagy becsukatta, vagy félreállította. Érzésem szerint, Nagy Imrét Beria védte meg Rákosi bosszújával szemben.

Beria nemcsak Nagy Imrét emelte a miniszterelnöki székbe, de a párt elitjébe számos népi kollégistát is behozott, Donát Ferencet kiszabadította a börtönből, Fehér Lajost pedig a Nagybereki emigrációból.

1953-1968 között a párton belüli népiek jelentették a reformerek élcsapatát. Ezt Izinger Pál életútja jól bizonyítja, mivel Fehér Lajos, Erdei Ferenc, Donát Ferenc, Hegedűs András, Pogácsás György, Burgert Róbert, Dimény Imre, Váncsa Jenő, Romány Pál és számos reform kommunista társuk nélkül az ő nagyszerű modernizációja aligha valósult volna meg.

Izinger Pál sikerének a másik feltétele az volt, hogy ő hangot talált a nem kommunista szakmai elittel is. Az utóbbiak ugyanis nem a pártban, hanem az ő szakértelmében hittek.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy csak azok a szakemberek érhettek el szakmai sikert, akik kapcsolatot tudtak tartani a hatalom elitjébe tartozó reformerekkel. Ebben Izinger nagy volt. Ezt nemcsak igen nagy szakmai rangjának, hanem viselkedésének is köszönhette. Ez neki százszor nehezebb volt, mint nekem, mert ő nem volt baloldali. De nála talán senki sem tudta meggyőzőbben bizonyítani, hogy számára a szakmai igazságok az elsők, és az embereket szakmai tudásuk és erkölcsük, nem a politikai hovatartozásuk alapján kezeli. Ennek köszönhette, hogy megbecsült szakembere volt Károlyi Gyula grófnak, Donáth Ferencnek, Fehér Lajosnak, a szakma politikából kiszorult nagyjainak, de még a csanádi püspöknek is. Tette azt annak ellenére, hogy soha nem kellett képmutatónak lennie.

Ezért lehetett nemcsak a szakmája egyik legnagyobb, de a leghasznosabb tagja is.

Az életútjának megismerése hasznos iránytűje lehet minden szakembernek.