A második világháborút követő világtörténelem

Kopátsy Sándor                 EH                   2014-07-06

A második világháborút követő világtörténelem

Már sokszor leírtam, hogy a második világháborút követő hetven év történelme volt az emberiség messze legmozgalmasabb, legnagyobb változásokat hozó kora. Az útját Jaltában, Roosevelt amerikai elnök azzal jelölte ki, hogy Szovjetunió számára katonai szuperhatalmi szerepet biztosított. Az ő elsődleges célja az imperialista gyarmati rendszer gyökeres felszámolása volt, tehát nem a nyugati szövetségesei érdekét szolgálta, hanem azok meggyengítésére játszott.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy mennyire volt tudatos ez a cél, de azon nem, hogy történelemformáló lett a következménye. Ha a sztálinista Szovjetuniót nem hozza Roosevelt olyan helyzetbe hozni, hogy elhiggye magáról, hogy valóban katonai szuperhatalom, egészen más lett volna a következő évtizedek történelme. A Szovjetunió fegyveres erejétől való félelem nélkül, soha nem lehetett volna a háborút megnyerő gyarmattartó győzteseket, és a háború veszteseit az Egyesült Államoknak maga mögött szoros szövetségbe állítani Csak az imperialista Szovjetunió katonai túlerejétől való félelem tette lehetségessé az Egyesült Államok vezetése alatt a polgári demokráciák szoros szövetségét.

- A gyarmatok felszabadulása nem történt volna meg ilyen gyorsan és simán.

- A vesztesek, elsősorban a két legerősebb, Németország és Japán, nem lett volna ilyen gyorsan a háborús ellenfeleinek szövetségese.

- Nem jöhetett volna létre a NATO, a fejlett nyugati demokráciák összességének katonai szövetsége.

A fentiek csak azért történhettek meg, mert hozzájuk viszonyítva, a Szovjetunió imperialista katonai szuperhatalom lett. Tehát Roosevelt tervei szerint alakultak az események. Ezért tartottam Rooseveltet kezdettől fogva a 20. század legnagyobb politikusai egyikének.

A történészek azonban a második világháborút követő félévszázadot, a hidegháborút a demokráciák és a bolsevizmus harcának látják ma is. Nem veszik tudomásul, hogy a hidegháború demokrata oldalán nem jöhetett volna létre egység, ha a gyarmattartó demokráciáknak nem kell félni az imperialista Szovjetuniótól. Az Egyesült Államok védelmére szorulás nem valósulhatott volna meg a Nyugat egysége az a Szovjetunió fegyveres erejétől való félelem nélkül. Roosevelt tisztán látta, hogy a Szovjetunió agyaglábon álló óriás, nincsenek meg a tartós szuperhatalommá válás feltételei. Hiányzik a megfelelő viselkedési kultúra és gazdasági erő. A Szovjetunió fegyveres erejének fenntartása olyan anyagi áldozattal járt, ami lehetetlenné tetette a lakosság életviszonyainak elviselhető javítását. A katonai szuperhatalmai szerep azzal járt, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, három-négyszer annyit volt kénytelen fegyverkezésre költeni, mint az Egyesült Államok. Ráadásul, amíg az USA polgári gazdasága mindent megkapott, amit a fegyverkezési ipa elért, a Szovjetunió hadipara pedig hermetikusan el volt zárva a gazdaságtól. A két ágazat külön pályán futásának az lett az eredménye, hogy az USA gazdasága élvezhette a hadiipar tudományos és technikai eredményeit, a Szovjetuniónak a hadiipara ugyan fejlett volt, de a gazdasága messze lemaradt mögötte.

Az Egyesült Államok számára a hidegháború kettős előnnyel járt.

- A polgári demokráciákat szoros szövetségbe kényszeríttette az Egyesült Államok mögé.

- A Szovjetuniót, az erejét messze meghaladó fegyverkezés gazdasági és politikai csődbe kergette.

1990-re az Egyesült Államok minként háborús célja megvalósult, tehát értelmetlenné vált a hidegháború fenntartása. Nagyrészt a hidegháborúnak köszönhetően, a történelem során először jött létre olyan szuperhatalom, amelyik nemcsak a saját kultúrkörében, hanem a világ egészében megkérdőjelezhetetlen katonai, gazdasági és tudományos fölényt élvez.

A hidegháború nyertesei és vesztesi.

A legnagyobb nyertes az Egyesült Államok. A hidegháborúnak köszönhetően először van egyetlen birodalomnak minden térségben, kultúrában érvényesíthető hatalma. Ezt megelőzően ugyan azon nem lehetett vita, hogy Nagy Britannia a legnagyobb gyarmattartó birodalom, de annak is tudomásul kellett venni, hogy vannak versenytársai. A két világháborúban azonban már kiderült, hogy a vetélytársaival, elsősorban Németországgal és Japánnal szemben csak az Egyesült Államok segítségével képes megvédeni önmagát. A második világháború végére már a nyugat-európai gyarmattartók együttes ereje is eltörpült az Egyesült Államokéhoz viszonyítva.

Ezt mindennél jobban bizonyította a Szuezi Csatorna megszerzését célzó, 1956-os angol–francia-izraeli kaland. Ennek a rendezése érdekében a szövetségeseivel szemben az Egyesült Államok a Szovjetunióval szövetkezett. (Itt csak megjegyzem, hogy a magyar történészek utólag sem hangsúlyozzák, hogy a Szuezi vállság kezelése egyértelműen megmutatta, hogy az Egyesült Államok továbbra is tartja magát a Jaltai egyezményhez, és nem vitatja a Szovjetunió beavatkozási jogát.)

Az Egyesült Államok első helyét a világpolitikában, a világgazdaságban és katonai erejében még a 21. század folyamán is megtartja. Legfeljebb a jelenlegi kiemelkedő fölénye a század második felére csökkenni fog a Távol-Kelettel, elsősorban Kínával szemben.

A háború két legnagyobb vesztese, Németország és Japán, nagyon hamar a volt gyarmat tartó imperialisták között legnagyobb nyertes lett. A háború előtti nagyhatalmak közül csak ez a kettő áll ma jobban a rangsorban, mint a háború előtt. Ilyen sem fordult még elő a történelemben, hogy a történelem legnagyobb háborúinak vesztesei egy évtized után, a nyertesekhez viszonyítva, a legeredményesebbek lesznek. Ha valami, ez bizonyítja, hogy a háborúban győztes, nem mindig a legerősebb. Ennek a két országnak a példátlan eredménye azt bizonyítatja, hogy a jelenkorban a siker elsődleges feltétele a lakosság puritanizmusa.

A protestáns, Nagy Britannia a háború előtt még világbirodalom, a legnagyobb tengeri flotta birtokosa volt, ma a gazdasági súlya lényegesen kisebb, mint Németországé.

A protestáns Németország először érezheti jogosan magát, nemcsak Franciaországnál, de Nagy Britanniánál is nagyobb európai hatalomnak. Az egyre hátrább szorult Európában az elsősége megkérdőjelezhetetlen.

A latin katolikus Franciaország ezer év után először, nem a legnagyobb európai hatalom. Mint háborús győztes, még állandó tagja ugyan az ENSZ Biztonsági Tanácsának, de ez már csak itt felejtett jutalom.

A mediterrán katolikus Olaszország ma már legfeljebb a fejletek hátsó sorában van.

A mediterrán katolikus Olaszország ma már legfeljebb a fejletek hátsó sorában van.

Az ortodox keresztény cári Oroszországnál lényegesen nagyobb Szovjetunió 1990-ben szétesett. Nem azért, mert 1917 után a cárinál is rosszabb rendszer lett volna, hanem azért, mert a heterogén, kulturális, nyelvi, vallási és gazdasági összetételű népek nem férhettek meg közös országban. A Szovjetunió, függetlenül az alkalmazott rendszerétől életképtelen volt. A cári Oroszország még előbb elemeire esett volna szét. Erre is jó példa az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül a történelmi Magyarország.

Ezért semmi alapja nincs annak, hogy a Szovjetunió szétesését a bolsevik rendszerrel indokolják. A Szovjetunió bármilyen rendszerben szétesett volna. Ugyanúgy, ahogyan India is szét fog esni.

A Távol-Keleten még nagyobbat változott a helyzet.

Japán a háború előtt a térségben az egyedüli imperializmusra érett hatalom volt. Mára, Kínához képest, másodrangú lett, és a négy kis tigris mindegyike megelőzte. Annak ellenére, hogy a térség példátlanul gyors fejlődésén belül a leglassabban növekedett, elhúzott minden európai ország előtt.

Kína az egyetlen olyan ország, amelyik a 20. század elején még elmaradtnak, szegénynek számított, de a harminc éve bevezetett gazdasági reformnak és a gyermekvállalás csökkentésének köszönhetően, példátlan gyorsan fejlődik. Várhatóan, 21. század második felén az Egyesült Államok mellé kerül, mint gazdasági szuperhatalom.

A volt gyarmatok világban nem történt lényes változás.

A gyarmati rendszer megszűnését ugyan joggal tekintjük pozitív eseménynek, de ennek nemcsak eddig, de még belátható ideig sehol nem lesz felzárkózási eredménye.

A hidegháborúnak a világtörténelem számára pozitívek az eredményei, de voltak a hátrányait elszenvedő érintettei is. A politikai elit, és a történészek csak a hátrányait látják, holott az előnyei nagyságrenddel nagyobbak.

A Jaltában a Szovjetunió felügyelete alá rendet államok három csoportba sorolhatók. A három csoport egyike sem homogén, de a felosztásuk érthető.

I. Akik többet vesztettek, mint nyertek.

A protestáns kultúrájú népek, kelet-németek, csehek, észtek és az alpi népnek számító szlovének. Ezek mindegyike lényegesen többre ment volna, ha a nyugati hatalmak szállják meg, és a polgári demokratikus utat járhatják. Ezt jól bizonyítja Ausztria, ami 1954-ben megszabadult a szovjet fennhatóság alól, és utána gyorsan a tőle nyugati germánokkal és az alpi népekkel azonos színvonalra emelkedett.

A skandináv kultúrájú észtek a finnek színvonalán lennének, ha nem csatolják őket a Szovjetunióhoz.

A szlovének, ha nem a kommunista, nagyon heterogén Jugoszlávia része, a többi alpi nép színvonalán lennének.

II. Akik esetében a mérleg vitatható.

A katolikus lengyelek ezer éve nyugatiak akarnak lenni, de a kultúrájuk és a társadalmi struktúrájuk visszatartotta őket.

A katolikus magyarokra is az vonatkozik, mint a lengyelekre. Nyugati társadalom akarnak lenni, de eddig sikertelenül.

Ennek a két népnek ugyan közös a társadalmi struktúrája, de eltérő a gazdaságföldrajzi adottságuk. Lengyelországnak tengeri és belvízi útja van Nyugat-Európához, Magyarországnak pedig még belvízi útja sem volt. A vasút előtt, szinte legyőzhetetlen volt a személyek és áruk a szállítása nyugatra. A vasút csak 150 éve hozta közelebb, de még mindig nem közel. Mindkét társadalomban aránytalanul sok a nemes és nagyon kevés a polgár volt. Ezért aztán az ipari forradalomból is keveset nyertek. Szénben gazdag és tengeri kikötőkkel ellátott lengyelek ekkor is a magyaroknál többet.

A katolikus szlovákok, a horvátok és a két délebbi balti nép viszonylag kevés államszervezési tapasztalattal rendelkezik.

Ezek a katolikus népek képesek lehetnek felzárkózni a Nyugathoz, de azért az EU szervezetében ma még csak a második szintűnek kezelendők.

Ezek a népek mindegyike sokat vesztett és nyert ahhoz képest, amilyen élete lett volna, ha szuverénen élhetnek a háború után. Sokat nyertek azzal, hogy az idejét múlt, fél-feudális erőket a bolsevikok szétverték. Meggyőződésem szerint, egyik nép sem lett volna képes az idejétmúlt társadalmi erői felszámolására. Ezt jól bizonyítják a tények, hogy nem volt olyan szabad választás, amiben nem a múlt erői győztek, nem volt olyan forradalom, amiben a régi rend restaurációja nem jelentkezett.

III. Akik a szovjet megszálláson szinte csak nyertek.

Az ortodox keresztény népek. Ezek, elsősorban kulturális okokból, fejlődésképtelenek, elengedhetetlen szükségük volt a durva bolsevik társadalmi átalakításra. Az EU brüsszeli vezetésének ostobasága, hogy Romániát és Bulgáriát felvették tagoknak. Erre csak ráraktak egy lapáttal, amikor Ukrajnát is beleugrasztották az Oroszország érdekét is érintő EU csatlakozásra.

Az emberiség sorsa.

Az emberiség számukra a második világháborút követő hetven év a történelemben példátlan mennyiségi és minőségi ugrást jelentett. Ezt a Nyugat tudományos és technikai forradalmának köszönhető. De a viharos fejlődés nem minden népet és kultúrát érintett egyformán.

Tekintettel arra, hogy a megelőző mintegy hatezer év elsődleges társadalmi feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt, meg kell állapítani, hogy a népesség szabályozásban a 20. század csődöt jelentett. Száz év alatt az emberiség létszáma ötszörösére ugrott. Ráadásul, ez a fékevesztett népességnövekedés a társadalmak fejlettségével fordítottan arányos volt, és maradt.

A fejlett puritán kultúrájú országok népessége száz év alatt ötödével nőtt. Ugyanakkor számos nagyon elmaradott országban a lakosság hússzorosára dagadt. Néhány kivételtől eltekintve, a népesség növekedése a fejlettséggel fordítottan arányos

A politika és a társadalomtudományok azonban szinte figyelmet sem fordítanak a népességrobbanásra, annak a társadalmi és kulturális hátterére. Nemcsak most, de a múlt értékelésében sem. A történészek is alig figyelik a fajunk demográfiai fejlődésének törvényét. Még az sem tudatosult, hogy az elmúlt hatezer év minden osztálytársadalmának az elsődleges feladata a túlnépesedési nyomás elleni védekezés volt. Pedig minden osztálytársadalom, függetlenül attól, milyenek voltak abban a tulajdonviszonyok, kikből állt az uralkodó osztály, elsődleges feladata a halálokozás növelése volt.

Bármennyire nyilvánvaló, hogy minden osztálytársadalomban a ténylegesnek sokszorosa lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem fokozza a nagy többség nyomorát, nem háborúzik, nem pazarolja el az erőforrásait, és nem üldözi a tudást. Ha minden osztálytársadalom nem lett volna képes a jelentős halálokozásra, képtelenné vált volna arra, hogy bejárja azt a hatezer éves utat, aminek végén, a 20. század során a legfejlettebb, leggazdagabb, puritán kultúrájú társadalmakban spontán leállt a túlnépesedés, és ezzel az osztályuralomra épülő, halálozást növelő társadalmi felépítmény objektív szükségessége.

Ezért az elmúlt hetven év történelmét csak annak alapján lehet feltárni, hogy hol, hogyan alakult a népszaporulat. Csak akkor lehetett túllépni az osztálytársadalmi felépítményen, ha leállt, vagy leállították a túlnépesedést. Ugyanakkor, a 20. században a korábbi sokszorosára gyorsult fel a népszaporulat, ezért a korábbinál is nagyobb szükség van a halálozást fokozó osztálytársadalmi felépítményre. Ennek érdekében azt kell először megnézni, hogy hol, milyen gyors a népszaporulat. Ahol ez gyors, ott a társadalom stabilitása csak akkor teremthető meg, ha a felépítmény akkora halálozást teremt, amelyik mellett a népesség növekedése nem haladja meg az 1-2 ezreléket. Ha ezt tudomásul vesszük, kiderül, hogy az emberiség négyötödében jelenleg nagyobb szükség van, és a belátható jövőben lesz a halálozást fokozó eszközök használatára, mint valaha volt. Pedig az osztálytársadalmakban nagyon jelentős volt a közvetlen és közvetett halálokozás.

Nem sok fantázia kellene annak megértéséhez, hogy a kevésbé fejlett társadalmakban, a század végére akkora népesség lesz, ami eltarthatatlanná válik még akkor is, ha a gazdag világ a jelenleginél nagyságrenddel nagyobb segélyt ad. Azt sem vallja be a farizeus világ, hogy minden segély, alamizsna nemcsak csökkeni a halálozást, de növeli a gyermekvállalást is.

Nem beszélve arról, hogy a fejlett világ, egyelőre csak olyan segítséget nyújt, ami nem csökkenti, hanem növeli a népszaporulatot, növeli a megfékezhetetlen túlnépesedést.

Az emberiség túlnépesedési problémája.

Demográfiai szempontból az emberiség a 20. században két részre szakadt. A puritán kétötödben megállt, illetve megállították a túlnépesedést. Az emberiség nagyobb fele azonban lassulva, de még mindig az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik.

Az alábbi megosztásban ugyan vannak átfedések, mert bőven vannak katolikusok is a protestáns államokban, de azok viselkedését is a puritanizmus jellemzi. Van néhány olyan ország is, ahol lassú ugyan a népszaporulat, de nem megfelelő, nem puritán a lakosság viselkedése.

A protestáns Nyugat és a Távol-Kelet.

Az elmúlt hetven évben ez a két kultúra magasan a többiek fölé emelkedett. Az emberiség egyötödét teszik ki. A protestáns Nyugat és a már gazdag konfuciánus Távol-Kelet adja jelenleg a világ tudományos, szellemi vagyonának kilenctizedét, és a gazdasági teljesítményének héttizedét.

A népszaporulatát megfékező Kína az emberiség másik ötöde. Az elviselhetetlen népszaporulata és a gazdasági elmaradottsága lehetetlenné tette, hogy polgári demokrácia lehessen. Nagyon kemény politikai diktatúrára volt szüksége a népszaporulat leállításához, és a kezelhetetlenül gyors urbanizáció féken tartásához. Tehát alapvető tévedés a kínai politikai diktatúra szükségtelenségétől beszélni.

Az egy lakosra jutó jövedelmük, vagyonuk növekedése soksorosa a másik háromötödében élőkének.

Itt kell megemlíteni, hogy nem minden tekintetben, sőt a lényeget illetően is, hiba a kelet-európai és a kelet-ázsiai marxista diktatúrák között egyenlőséget tenni. A kelet-európai marxizmus megbukott, ugyanakkor a kelet-ázsiai Kínában példátlan diadalt arat. Az kelet-európai és a kínai bolsevik rendszer között két minőségi különbség volt.

1. A kelet-európai, ortodox keresztény kultúra elve alkalmatlan arra, hogy versenyképes társadalmi felépítményt hordozhasson. Ahogyan versenyképtelen volt előtte a cári, és a bolsevik, az lett bukása után a több párt rendszerű is. Ezzel szemben, Kína lakossága konfuciánus, tehát keményen puritán kultúrájú, ami eleve nagyon alkalmas arra, hogy versenyképes felépítményt működtessen.

2. A kelet-európai ortodox keresztény társadalmakban a diktatúrát működtető párt az ortodox keresztény vallás elvárásainak megfelelőn hitbeli, azaz ideológiai hűség alapján szerveződött, szelektálódott. Ezzel szemben a konfuciánus Kínában évezredek óta mandarin rendszer működött, ami elsősorban minőségi alapon szelektált. A Szovjetunió Bolsevik Pártja szellemiében az ortodox keresztény egyház klérusának utódja volt. A Kínai Kommunista Párt pedig az évezredes mandarin rendszer utódja. Elég arra gondolni, hogyan zuhant a felső vezetés színvonala a Szovjetunióban a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsától a bukását megélő Politikai Bizottságig. A kínai vezetők ma is mandarinok, szelektált értelmiségiek.

E két, puritán kultúrájú térség az emberiség szellemi és fizikai vagyonának aránya példátlan mértékben megnőtt. Ezek az emberiség mintegy kétötödét jelentik. Kezükben van a fajunk jövője. Amit az emberiség a 20. században kapott, azt szinte kizárólag a két puritán kultúrától kapta, és a szerepük a belátható jövőben csak tovább fog nőni.

Az emberiség háromötöde.

A fajunk többségének a sorsa a 20. században egészen más, a katasztrófába vezető vágányon haladt, és halad. A népességük rákosan, az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban gyarapodott és gyarapodik. Ma hatszor többen vannak, mint száz évvel korábban, és ha nem történik óriási változás, a század végére, az emberiség háromnegyedég fogják jelenteni. Ekkora tragédia az emberi társadalmat még nem érte.

A társadalomtudományok azonban a közelgő, már elkerülhetetlen katasztrófát fel sem ismerték. A klímaváltozás felett sopánkodnak, ezt a nagyságrenddel nagyobb veszélyt azonban tudomásul sem veszik. Az emberiség nagyobb fele a század végére tízszer nagyobb létszámra duzzad, mint amennyi a számukra optimális volna. Ezen belül az urbanizációjuk a fejlettségüknek megfelelő szintet még ennél is inkább meghaladta. Az emberiség létszámának növekedése ma már szinte csak a sokmilliós városok lakosságában jelentkezik. Ezért a lemaradó társadalmakban ma már elkerülhetetlen a társadalmi katasztrófa a lakosságuk, mindenek előtt a városiak, robbanásszerű növekedése okán.

A gyarmati sorból való felszabadulást nemcsak a társadalomtudományok, de a közvélemény is, csak a pozitív oldaláról látja, de nem veszi tudomásul, hogy a nagyobb szabadsággal egyetlen gyarmat nem volt képes élni. Nem ismerek olyan volt gyarmatot, amelyik sikerrel élt a nagyobb politikai szabadsággal. Még olyant sem, amelyik nem csúszott hátrább a volt gyarmattartójához, az élvonalhoz viszonyítva. Vagyis minden volt gyarmatnak nőtt a lemaradása.

Ez is bármennyire cáfolhatatlan tény, a liberális politikai elit a gyarmati trendszer megszűnésének csak a pozitív oldalát látja. Ez nem azt jelenti, a gyarmatok felszabadulása nem pozitív eredmény volt, de tény, hogy a szuverenitásuk elnyerése eredménytelen maradat. Minden népnek joga van az önálló állam alapítására, függetlenül attól, hogyan tud azzal élni. A többségük erre képtelennek bizonyult. Nigériát hozom fel példának. Ennek az országnak száz éve annyi lakosa volt, amennyi a Magyarországnak. Ma azonban 22-szer annyian vannak, mint 1912-ben voltak. Elképzelni sem lehet, mi lett volna Magyarország sorsa, ha mára már 200 millióan volnánk. Nigéria is csak azért lehetett ekkora népességű ország, mert vállalták a nagyobb szegénységet, és a kis jövedelmük nagyobb fele is bányajáradék.

A fenti rövid összefoglalás is arról tanúskodik, hogy reálisabb volna az emberiségről, a fajunkról, azon belül a fajokról, kultúrákról, államokról alkotott kép, ha az egy lakosra jutó jövedelmet a bányajáradék nélkül vetnénk össze. Oroszországnak a nemzeti jövedelme kétharmad, Nigériának fele, Szaúd-Arábiának a jelenlegi tizede volna, ha az egy lakosra jutó általa megtermelt jövedelme. Márpedig minden munkanélküli jövedelem, akárcsak az alamizsna, végső soron többet árt, mint használ.

Európa jövője.

Európa fejlődik, de az élcsoporthoz képest lemarad.

Az ENSZ mércéje alapján, Európa egésze gyorsan lemarad a távol-keleti és a tengerentúli országokhoz képest. A lemaradás viszonylag kicsi puritán nyugat-európaiak esetében a protestáns tengerentúliakhoz, de nagyon jelentős a Távol-Kelethez képest. Világtörténelmi esemény viszont az, hogy protestáns, puritán Nyugat-Európa teret veszít az emberiség harmadát kitevő hányaddal, nemcsak a távol-keletei konfuciánusokkal, de a tengerentúli protestáns országokkal szemben is.

A lemaradás viszonylag nagyobb az európai latin, különösen pedig a mediterrán államok esetében. A mediterrán országok népszaporodása ugyan már nem gyors, mégis egyre jobban lemaradnak nemcsak az európai protestánsokhoz, hanem még a latin-amerikai latinokhoz képest is. Történik ez annak ellenére, hogy a mediterrán országok nemcsak a gazdag északi szomszédok turistáinak pénzét, de hatalmas EU támogatását is élvezik. A lemaradás elsődleges okát a mediterrán népek könnyedebb életvitelében látom. De újabb ok, hogy az EU a kívánatosnál jóval szorosabb viszonyt kényszerít rájuk. Ez elsősorban a közös valután keresztül történik.

Az EU tagságuk óta, a közép-európai és a balti államok lemaradása is nőtt. Ez is az EU bürokratikus elvárásaival magyarázható. Elsősorban azzal, hogy szorosabb lett a fejlettekkel való kapcsolatuk a kívánatosnál. A jelenlegi vállságuk elsősorban abból fakadt, hogy a valutájuk értékét, és az inflációjukat a fejlettekéhez igazították. Ezek számára a közösség csak akkor lehet előnyös, ha nagyobb az inflációjuk, és leértékelhető a valutájuk.

A pravoszláv kultúrához tartozó két tagországnak pedig még nagyon messze van a számukra előnyös közösségi tagság.

Európának meg kell érteni, hogy három jelentősen eltérő kultúrájú, és különböző fejlettségi szintű országok alkotják.

A latin, a közép-európai és a balti országoknak az EU tagság csak nagyon laza szervezetben, maximálisan közös vámunióban oldható meg. Még az is csak akkor, ha szabad kezet kapnak a pénzügyeik terén, az inflációjuk méretében, és a valutájuk leértékeltségében.

Ennél szorosabb közösség nem csökkenti, hanem növeli a már meglévő különbségeket.

A fentiek ellenére szinte minden európai állam a második világháborút követő hetven évben gyorsabban fejlődött, mint valaha a történelem során. Európa az emberiség nagyobb feléhez képest, javított a helyzetén. A javulás ugyan általános, de jelentősen eltérő mértékű. Az európai kultúrák közti különbségek nőttek. A növekedés mértéke elsősorban a lakosság puritanizmusának mértéktől függ.

A puritán népek, elsősorban a skandinávok, az alpiak, az angolszászok és a germánok helyzete Európán belül is javult. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az ipari forradalomban létrejött gyáripar és szállítás nagy fegyelmet, de nagyon kevés tudást igényelt.

Még egyetlen társadalomtudós nem vallotta be, hogy fajunk fejlődése során ugyan egyre nőtt a társadalom tudásának a mennyisége, de egyre csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Az ipari forradalom két évszázad alatt elérte, hogy a munkaerő nagy többsége esetében alacsonyabb lett a szakismerettel és képességgel szembeni igény, mint valaha volt. Például a gyáriparban néhány hét munkavégzési gyakorlat elég volt arra, hogy részt vehessen a munkamegosztásban. A 19. század végén az ipari államok voltak a legalacsonyabb munkaigénnyel dolgozók.

Ezt mindennél jobban jellemezte, hogy a tőke a fejlettektől az elmaradottabbak felé áramlott. Nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is, teljes fordulatot hozott. A jó munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlenné vált, annak ellenére, hogy a képzettsége, és a viszonylagos ára sokszorosára emelkedett.

Ez azon is mérhető, hogy a hidegháború keleti oldalán lévő országok közül, 1990 óta, a legjobban a csehek, a szlovének és az észtek szerepeltek. Az okok: A csehek kulturálisan lényegében germánok, a szlovének alpiak, az észtek pedig skandinávok.

Európán belüli verseny eredményében is a teljesítmény, elsősorban a kulturális megfeleléstől függ. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál jobb az eredmény, és minél kevésbé, annál gyengébb.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a tudományos és technikai forradalom óta a fejlődés tempója egyre inkább a lakosság szellemi vagyonának értékén múlik. Ennek az igénynek elsősorban a puritánok felelnek meg. Hetven év óta a társadalmi fejlődés tempóját a lakosság viselkedésének puritanizmusa határozza meg.

Olaszországban élve megtanultam, hogy az északi részen az emberek olyanok, mintha Svájcban lennének, az olasz csizma talpánál pedig olyanok, mintha már Afrikában lennék.

Jugoszláviában a szlovének számítottak a leggyengébb tagállamnak, mégis azok vitték a legtöbbre.

A vietnámi háború kimenetelét is előre láttam, mert tudtam, hogy az észak-vietnámiak olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig olyanok, mint a többi dél-ázsiai nép. Nincs az a technikai segítség, ami ezt a különbséget áthidalhatná.

Ezért aztán soha nem értettem meg a politikusok és a tábornokok buzgalmát. Azt hiszik, hogy a társadalom sorsa a vezetés minőségén múlik. Ezt boncolják a történészek is. Nem veszik tudomásul, hogy hosszabb távon minden a lakosság viselkedésén múlik.

Ezért nem győzöm hangsúlyozni, Móricz Zsigmond jelmondatát:

Ne politizálj, építkezz!