Elosztás vagy termelés

Kopátsy Sándor                 EE                 2014-07-22

Elosztás vagy termelés

A háború végén nagyon kevés marxista ismerem volt. Annak ellenére, hogy Kelet-Európától nem várhattam társadalmi modernizációt, mégis örültem, hogy Hitler elvesztette a háborút, és az általam ma is nagyon rossz, porig összedöntendő rendszernek tartottam a Horthy rendszert, örömmel fogadtam a nálunk is elmaradottabb világot képviselő szovjet csapatokat.

Arról, hogy a sztálini marxizmus legfeljebb egy kelet-európai marxista vallás, az első május elseje győzött meg. A felvonulás külső jellemzői, a marxista szentek képei, a marxista dogmák szövegei a kereszténység ortodox világát jelentettek nekem. Nem azt, amire vágytam. Az én vágyam Széchenyi Istváné volt, legalább annyira nyugat-európai társadalom építését, mint az osztrákoké és a cseheké.

A magyar belpolitikai helyzet, mindenek előtt az első szabad, általános és titkos választás azonban arról győzött meg, hogy a magyar társadalomban eleve, különösen azonban a magyar zsidóság nagy többségének elvesztése után, nincsen elég politikai belső támogatása a társadalmi modernizációnak. Nekünk külső segítségre volt szükségünk ahhoz, hogy a korábbi rendszert összetörjük, hogy egy korszerűbbet építsünk.

A következetes földreformot, mint életem legszebb idejét éltem át. Nem azért, mert naivul azt hittem, hogy a törpebirtokos, konzervatív parasztság farmerekké alakulhat át. Lelkes földosztóként sem hittem abban, hogy ezekből, a konzervatív törpebirtokosokból valaha farmerek lehetnek, hanem azért, mert éreztem, hogy a nagybirtok cselédeinél szabadabb emberek lesznek. Szabadabbak, de továbbra is szegény parasztok maradnak.

Már sokszor leírtam, hogy még abban sem reménykedtem, hogy ötből egynek, öt éven belül, egypár lova lehet. Reálisan felmértem, hogy 1945-ben minimum ötször, inkább tízszer annyi ember akart a falu határában lévő földből megélni, mint amennyi nyugat-európai szinten valaha megélhet.

Mivel világosan láttam a magyar falvak túlnépesedettségét, már az első hároméves tervet örömmel fogadtam. Végre, a politikai nemcsak a keveset akarja jobban elosztani, hanem munkaalkalmat akar, a falvakban rekedek többsége számára teremteni. A Parasztpártban ez elsők között voltam, aki felismerte, hogy semmi sem segíthet annyit a parasztságon, mint a munkaalkalom teremtés az iparban és a szoláltatásokban. Márpedig az első hároméves terv már az erőltetett iparosításra épült.

Máig nem találkoztam olyan történésszel, aki felismerte volna annak jelentőségét, hogy a parasztok nagyobb fele munkássá, tisztviselővé válhatott. Százszor akkora irodalma van annak, hogy kiket ért sérelem az erőltetett iparosítás és a kollektivizálás során, mint annak, hogy ezek milyen előnyökkel jártak. A jelenkori politika tele van a szocialista évtizedek sérelmeinek felhánytorgatásával, de fel sem vetik, hogy milyen borzalmas helyzet volna a falvakban, ha nincs onnan elvándorlás, ha a falvak lakosságának nagyobb feléből nem lett volna munkás és értelmiséi. Ebben az a furcsa, hogy a jelenlegi politikai elit nagyszüleit, szüleit a szocialista rendszer emelte ki a paraszti szegénységből és elmaradottságból.

Mint a kor résztvevője, nem tagadhatom, hogy az alkalmazott módszerek között sok volt a kegyetlenség, a túlzás, de abban már kételkedem, hogy kesztyűs kézzel is el lehetett volna érni mindazt, amit elértünk. Abban biztos vagyok, hogy az államalapítás óta nem történt soha akkora pozitív változás, mint a szovjet megszállás alatt. A módszerek ugyan kelet-európaiak voltak, az egyenlege azonban a magyar társadalom legnagyobb nyugatosodását jelentette.

István, a király történelmi érdeme, hogy létrehozta a magyar társadalom nyugat-európai felépítményét, de sikertelen maradt a társadalom polgárosodása. A bolsevik megszállás alatt sikerült a magyar társadalom nyugat-európai alépítményét a kor követelményéhez igazítani. Lecseréltük az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudális hatalmát, és kialakítottuk a jelenkor tudásalapú társadalmi szerkezetet. Magyarország a 20. század végén lett először a nyugat-európaiakhoz hasonló társadalom. Megszűnt az arisztokrácia és az úri középosztály politikai hatalma. Közel hatodára csökkent a parasztság, háromszorosra nőtt a munkásság, és tízszeresre nőtt a diplomások aránya. Természetes, hogy az ilyen arányú átrendeződés nem a jelenkor társadalmi átalakulásától független folyamat a térségünkben, de a mértékét a szovjet befolyásnak köszönhetjük. A parasztság száma csökkent, a munkásoké és az értelmiségieké nőtt volna, de nem ilyen mértékben és összetételben. Elég volna, ha a jelenlegi politikai elit tagjai néha arra is gondolnának, hol lennének ma, ha nincs szovjet megszállás. A jelenlegi magyar politikai elit nagyszülei, szülei nem lettek volna diplomások, ha az úri középosztály gyermekei nincsenek korlátozva az egyetemi felvételek alkalmával. A mai politikai elitnek nem a német megszállás, hanem a népi kollégiumok rendszerének elindítását kellene emlékművel megörökíteni.

Az átélt élményeknek köszönhetem, hogy egyre következetesebb híve lettem Móricz Zsigmond általam sokszor idézett jelmondatának: Ne politizálj, építkezz!

Nem az elosztás módja, hanem a mennyisége elsődleges.

Számomra a marxizmus, kezdettől foga, túlságosan elosztás centrikus volt. Ezt Marx esetében még megértettem, a marxisták esetégen tévútnak tartottam. Mivel én már a tudomány és a technika korának gyermeke vagyok, kezdettől foga irritált az erkölcsi normák alapján történő elosztás.

Az életem során nagyobbat nőtt az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, ezzel a többet keresés lehetősége, mint előttem sok száz év alatt. Ez azonban nemcsak rám vonatkozott, hanem az emberiség nagy többségére, mindenek előtt a protestáns Nyugatra és a konfuciánus Távol-Keletre.

Fajunk múltjára ez nem volt jellemző. Az egy laksora jutó jövedelem, hosszú távon, legfeljebb ezrelékkel növekedhetett, vagyis érzékelhetően nem változott. Ebben a helyzeten az egyed csak mások rovására élhetett jobban, lehetett nagyobb vagyona, ha másoknak kevesebb jut. A múltunkban csak egymás rovására lehetett gazdagodni, azt az egyenlő összegű játék korának kell nevezni.

Marx is ebben a világban akart megváltó próféta lenni. Nem a több eloszthatóra, hanem az erkölcsének jobban megfelelő elosztásra törekedett.

A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott. Előtte, hatezer éven keresztül, túlnépesedés nyomása, és a fizikai erőre épülő termelési mód volt jellemező. Az egy lakosra jutó növekedés átlaga nem érte el az egyetlen ezreléket. Az egyedek helyzetének javulása csak mások rovására történhetett. Ezért minden próféta és forradalmár csak az adott jövedelem jobbnak tartott elosztását javasolta, követelte.

Marx sem lépett ki ezek sorából annak ellenére, hogy társadalomtudósként újat hirdetett. Elmélete szerint, a társadalom felépítménye az alépítményétől determinált. Ebből fakadóan a történelmet nem kritizálni, hanem megérteni kell. Aki a múltat meg akarja érteni, az ne azt keresse, hogyan lett volna jobb, mert az nem lehetett, hanem azt, milyen okokból volt olyan, amilyen. Ő azonban megtagadta saját elméletét és az erkölcsösebb elosztást követelt. Fel sem merült benne annak a keresése, hogy miért volt minden tőkés osztálytársadalomra jellemző a tőkés profitja, és a munkás kizsákmányolása. Ezt a problémát kikerülte azzal, hogy a tőkeprofit és a kizsákmányolás a tőketulajdonból fakad. Ez azonban idealista magyarázat volt arra, hogy az emberiség legfejlettebb ötöde olyan társadalmakban élt, melyek mindegyikében a tőkének profitja van, és a munkásokat pedig kizsákmányolják.

Ezzel szemben, ami a társadalomban általános, azt nem lehet eltévedésnek minősíteni, mert nem véletlen, hanem valamilyen okból determinált.

Marx legnagyobb tévedése azonban az volt, hogy az elosztást tartotta megváltoztathatónak. Ezt a logikai hibát azért kellett elkövetnie, mert az elosztható mennyiséget, a történelmi tapasztaltok alapján, megváltoztathatatlannak tartotta. Ez nemcsak az ő korában, de előtte mindig is így volt. Az egy lakosra jutó jövedelem évezredek alatt sem változott lényegesen. Ezt a kétségtelen tényt azért lehetett félreértelmezni, tudomásul nem venni, mert a közgazdaságtan a társadalmakra és nem az egyénekre vetítette a jövedelmet és vagyont. A társadalmi egységek, a közösségek jövedelme ugyanis a lakosságukkal párhuzamosan akkor is nőtt, ha az egy lakosra vetítve nem változott. A közgazdaságtan csak azért számolhatott növekvő jövedelemmel és vagyonnal, mert egyre nagyobb lett a népességük.

A szakirodalom még ma is azzal számol, hogyan nőtt az egyes országok nemzeti jövedelme. Alig néhány évtizede jelent meg először, hogy a társadalmi fejlettséget az egy lakosra vetített három mutató, az egy laksora vetített nemzeti jövedelem, a várható élettartam és az átlagos iskolázottság, eredőjével méri az ENSZ. Ez a mutató azonban leleplezi, hogy az emberiség többsége még ma is olyan társadalmakban él, amelyikek, ezzel a mutatóval mérve, egyre jobban lemaradnak. Ezeket mégis fejlődőknek hívják.

A fejlődőknek nevezett, egyre jobban lemaradó országok közös jellemzője, hogy a lakosságuk az elviselhető 1-2 ezreléknél tízszer, hússzor gyorsabban szaporodik. Ez bármennyire egyértelmű tény, ma sem mondják ki a társadalomtudományok, hogy a fejlődéssel való lépéstartás egyik alépítményi feltétele a viszonylag változatlan népesség.

Csak az a társadalom képes a fejődőkkel lépést tartani, amelyiknek lassan változik a lakossága. Ezek közül is csak azok, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

Az elmúlt hatezer év minden osztálytársadalmában az elviselhetőnél egy nagyságrenddel gyorsabb lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem vált volna az egyik fő halálokozóvá. A túlnépesedés ellen nem volt más védekezési lehetőség. A túlnépesedő társadalmat akarták a próféták és a forradalmárok megjavítani, a nélkül, hogy felismerték volna a halálokozás objektív okát.

Lassan húsz éve próbálom bebizonyítni, hogy az osztálytársadalmakat létrehozó első alépítményi alap a túlnépesedés elleni védekezés elkerülhetetlensége. A múlt egyetlen társadalma sem maradhatott volna fenn, ha nem válik az egyik fő halálokozóvá. Ezt a felismerést azonban senki sem vette tudomásul.

A 20. században a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, alapvetően új társadalmi alépítmény jött létre. A jelenkori már nem túlnépesedő társadalom az első, amelyik képes az elosztható mennyiséget gyorsan növelni. Ezzel létrejött a lehetősége annak, hogy ne csak az elosztható mennyiség elosztására korlátozódjon a próféták és a forradalmárok programja. A jelenkori fejlett társadalom már nem az adott jövedelem újraelosztására korlátozódjon, hanem az elosztható jövedelmet lehet növelni. Fajunk új korszakba lépett azzal, hogy a jövedelem gyorsabban növelhető, mint a lakosság száma. Vagyis, a lakosság egészének az átlagjövedelme és vagyona is növelhető. Ezzel fajunk új korszakba lépett, nem az elosztáson kell vitatkozni, hanem a termelés, az elosztható mennyiséget lehet a lakosság számánál gyorsabban növelni.

A 21. század küszöbén az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amelyekben a megtermelt jövedelem és a társadalom vagyona gyorsabban nő, mint a lakosság.

Ez a protestáns Nyugaton és már gazdag Távol-Keleten spontán megoldódott, Kínában pedig erőszakkal megoldották. A tények azt is bizonyítják, hogy a túlnépesedés megállítása nem elegendő feltétele az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedésének, e mellett feltétel az is, hogy a lakosság viselkedését a puritán életvitel jellemezze. Ezt bizonyítja a tény, hogy a latin és az ortodox keresztény kultúrájú népek is, egyre jobban lemaradnak még akkor is, ha a természeti adottságaik nagyon kedvezőek. Lemaradnak, de a lemaradásuk sokkal lassabb, mint a nagyon gyorsan szaporodó népeké.

A második világháborút követő hetven év tapasztalata azt bizonyítja, hogy egyelőre csak a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus népei számára kezdődött el az osztálytársadalmakon való túllépés kora. Csak ezekben állt le, vagy állították le a túlnépesedést, és az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedhet.

Újdonság fajunk történetében, hogy a népesség sokkal lassabban növekszik, mint az elosztható jövedelem. E két mutató aránya a legmagasabb a Távol-Keleten, ahol a nemzeti jövedelem és vagyon ötször, tízszer gyorsabban nő, mint a lakosság. A protestáns Nyugaton kétszeres, háromszoros.

Az emberiség háromötöde azonban egyre jobban lemarad. Ezt a lemaradást rejti, hogy a természeti erőforrások és adottságok ára a túlnépesedés esetén növekszik. A túlnépesedés hatására ugyanis a természeti adottságok ára emelkedik. Minél túlnépesedettebb egy társadalom annál magasabb lesz a hasznosítható terület ára. Japánban például, a telekárak az Ausztráliainak tízszeresét haladják meg. Ugyanakkora lakástelek, vagy ipari terület tízszer annyit ér. Ezért aztán a világ leginkább túlnépesedett országában a legnagyobb az egy laksora jutó vagyon ára. Az a drága, amiből kevés van.

Ennek legjellemzőbb példája az, amikor a tudásigényes társadalmakban azért differenciálódnak a jövedelmek, mert a tudáshiányos társadalomban a tudás ára nagyon magasra emelkedik. A közgazdaságtudomány egyelőre képtelen kezelni, hogyan hat a kereslet-kínálat arányának változása az árakra. Minden drága, amiből kevés, és minden olcsó, amiből sok van.

Összefoglalás.

A marxizmus azért bizonyult múló divatnak, vallásnak, mert nem a minél több eloszthatóra, hanem az adott minél jobb elosztására törekedett.