István, a király – János, a főtitkár

Kopátsy Sándor                PH                    2013-09-17

István, a király – János, a főtitkár

Két fiatal művész, a diktatúrák korában írt egy modern zenés történelmi drámát, István, a király címmel. Sem a pártdiktatúra, sem a nemzeti ellenzék nem értette meg annyira, hogy ne tűje el, a közönség ösztöne jól fogta, anélkül, hogy a mondanivalóját megértené. A szerzők is megelégedtek a sikerrel.

Aztán mégis elővették, és a szerzők megértették, amit a kormány nem, hogy rendezze a darabot a nagyon tehetséges Alföldi, akit éppen kirúgták a nemzetiszínház igazgatói posztjáról, mert nem volt elég nacionalista. Ő meg elvállalta, legalább elmondhatja a politikai véleményét. Méghozzá sokkal nyersebben, mint ahogyan a szerzők megfogalmazták. A történelem őt fogja igazolni.

A katolikus egyház klérus ugyanis István, a szent szobrát állította a magyar nép elé. A fiatal szerzők jó ösztöne ugyan megérezte, hogy István, nem szent, hanem államalapító király volt. Még arra is jól ráéreztek, hogy a magyar politikai elit jól megérezte, hogy István nem az ő számukra építi a magyar társadalmat, hogy számukra nem marad politikai levegő, az ő érdekük a korábbi társadalmi, vallási viszonyok fenntartása. Ezért vált Koppány, a pogány társadalom védelmezője a darab kulcsfigurájává.

István, a király azonban világosan látta, hogy a népe jövője csak akkor biztosítható Európában, ha a pogány, nomád társadalom átalakul keresztény földműves társadalommá. Azt is érezte, hogy a nép már döntött ebben a kérdésben, a sátorból házakba költözött, feladta a pásztorkodást, ekével szántó földműves lett. Sajnos, sem a szerzők, sem Alföldi ezt nem értette meg. Pedig a dráma kulcsa, hogy István, a király, a saját népei uraival és táltosaival szemben a néppel való szövetséget választotta. Ehhez a feladathoz azonban külső támaszra volt szüksége. Német lovagokra, és germán, szláv, olasz papokra. Ezek voltak az ország építő, és kereszténységre térítő munkájában az egyedüli támaszai. Ezt a szerzők is megmutatják, de Alföldi náluk sokkal keményebben fogalmazza meg.

Ki is tört a politikai vihar.

Nem is annyira a katolikus klérus, ami csendben figyeli a tábora háborgását, mint sokkal inkább a nacionalista közvélemény botránkozott. Alföldi ugyanis ledöntött egy hamis bálványt. A papságnak tetsző jámbor szentből kemény forradalmárt formált.

A szerzők és Alföldi szándéka akkor is nagyszerű, ha nem hangsúlyozzák, hogy a nép már keresztény és földműves. István a hatalom csúcsán ugyan egyedül is képes megállni, de azt valósítja meg, amit sem ő, sem az ellenfelei meg sem tudnának állítani.

A magyar történészek felelőssége, hogy máig nem vált köztudottá, hogy a Római Birodalom északnyugti határvidékén mind a földművelésre, mind a kereszténysége való áttérés velünk egy időben történik. A dánok, a frízek, a szászok, a csehek, a legyelek velünk egy időben lesznek pásztorokból földművesek, pogányokból keresztények. Erre a magyarázat nagyon egyértelmű, de számunkra soha meg nem fogalmazott.

Az Alpoktól északra, illetve, ahol már keményebb a tél, a 10. századig a pásztor jobban él, mint a földműves, mert a közel-keleti gabonák, a búza és az árpa a keményebb teleken kifagy. Ezért a földművesek csak tavasszal vetnek, és a másik évben tarlót tartanak. Vagyis csak a föld felén van termés, és az is gyakran kifagy. A középkor két gabonája még nem vált télállóvá. Ez csak a 10. század elején történt meg. Ennek hatására általánossá vált az őszi és a tavaszi vetés, a hármas vetésforgó. Itt csak megemlítem, hogy más technikai eszközök is megjelennek, a patkó, a szügyhám, a talajforgató eke. Ezek együttes hatására az eddig lenézett földművelés a pásztorkodásnál sokkal biztosabb, és jövedelmezőbb életforma lett. Alig száz év alatt az új termelési mód eljut a Kárpát Medencébe, azon belül elsősorban a Dunántúlra és az Alföld peremvidékére. A honfoglaló őseink a szlávok mellett ezeken a területeken már jórészt keresztény és földműves szlávokat és avarokat találnak. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy István, a király a püspökségeket mind a földművelésre alkalmas térségekben alapítja. A sztyeppe síkságokon nincs püspökség. Az utolsót, Szent Gellértnek, a trónörökös nevelőjének a Maros völgyében, mint Maros-erdei Püspökséget alapítja.

Nincs olyan püspökség és apátság, amelyik előzőleg már nem működött.

István, a király tehát a népének az útját, a földművelést és a kereszténységet válassza, szemben a sámánok és törzsvezérek érdekével szemben.

A darab megjelenése előtt világosan láttam az első királyunk, és Kádár János szerepe közti varázslatos párhuzamot. Az övékéhez hasonló párhuzamot nem ismer a történelmünk. Mindkettő magányos hős, akinek nincs belső politikai támasza. Mindkettő csak külső segítséggel szolgálhatja népe sorsát.

Shakespeare kellene ahhoz, hogy a két történelmi alakunk közti párhuzamot drámává formálja.

Mindketten idegen segítségre szorultak, a b első erőkre nem számíthattak.

Vitathatatlanul Kádáré volt a sokkal nehezebb szerep.

István trónöröklését is vitatták, de csak az után, hogy nem a saját támaszukat, hanem a befolyásuk felszámolóját látták benne.

Kádár hatalmának stabilizációját megéltem. Rákosinak sem volt könnyű elfogadtatni magát, de sok szempontból mégis könnyebb helyzetben volt. Ennek ellenére a legjobban elutasítottá vált nemcsak a közvélemény többsége, de végül a saját pártjáé is szembefordult vele.

A forradalom szovjet tankokkal történő eltiprása után még a saját pártjában sem élvezett tizednyi támogatást, a lakosságban pedig századnyit sem. Egy negyedszázad alatt mégis megvalósította nemcsak a páratlan támogatottságot, de Nagy Imre minden forradalom előtti vágyát is. Pedig ő nem egy sztyeppe fejedelem trónörökösként kezdte, hanem egyszerű munkásként.

István, a királyból szentet faragtak. A kádárizmust pedig a jelen hatalom szitokszóként használja.