Kopátsy
Sándor EH 2013-07-09
Család a nyugat-európai feudális társadalomban
A család a
társadalom sejtje. Ebből fakadóan, a
társadalomtudománynak elsődleges feladata a sejt működésének minősítése.
A család
társadalmi szerepére nem az elmélet, hanem a történelmi tapasztalat hívta fel a
figyelmemet.
Nyugat-Európa
ezer éves sikertörténelmét elsősorban annak köszönhette, hogy a nyugat-európai
feudális társadalomban általános volt a kiscsalád, ami a többi társadalmakban
jellemző nagycsaládosoknál lényegesen hatékonyabbnak bizonyult. Erről már
többször írtam. Annak az elemzéséig azonban nem jutottam el, hogyan boldogulhattak a feudális társadalomban
a családtagok.
Maradt bennem a
tudat, hogy a családforma a társadalom alépítményének nagyon fontos eleme.
Most azt kívánom
elemezni, melyik családforma, hogyan működött.
Alapvetően két
családforma volt jellemző.
Egészen a
nyugat-európai középkor derekáig, körülbelül a 10. századig minden társadalomra
a több generációt egybefoglaló nagycsalád volt a jellemző. Ekkor azonban Európa
nyugti felén váratlanul megjelent a kiscsaládos jobbágyrendszer, amiben a
földművelő lakosság, a lakosságnak legalább kilenctizede kiscsaládos
jobbágycsaládokban élt, nevelkedett. Ettől kezdve, Nyugat-Európa elég gyorsan
minden más, nagycsaládokra épült kultúra fölé emelkedett. Nagyon karakteresen
jelezte ennek a családformának a fölényét, hogy megelőzte az ugyancsak a
görög-római kultúrára épült szomszédjait, ahol a nagycsaládos társadalom
fennmarat.
I.
A kiscsaládos feudális rendszer
Mivel a
kiscsaládos jobbágyrendszer minden nagycsaládos rendszernél hatékonyabban
működött, jogos volt a feltételezésem, hogy Nyugat-Európa páratlan sikerének alapja a kiscsalád.
Most, azt
keresem, mi volt a siker oka.
A Római
Birodalom bukása után az úgynevezett sötét középkor századai következtek. Mivel
a mediterrán térségben a városik lakosság fennmaradása megoldhatatlanná vált, a
görög-római kultúrának oda kellett menekülnie, ahol a fagyos telek
lefertőtlenítik a városokat. A Közel-Keletről és Afrikából behozott kórokozók,
vírusok és bacilusok nem voltak fagyállók, az Alpoktól északra telente
viszonylag védetté váltak a városok.
A fagyos telek
azonban nem tették lehetővé a két fontos gabona, a búza és az árpa termelését. A
Római Birodalom ugyan behozta az Alpoktól északra lévő provinciákba is a két
létfontosságú gabonát, de ezek gyakran kifagytak, kevés és bizonytalan termést
hoztak. Mintegy ötszáz éves kísérletezés kellett ahhoz, hogy ez a két gabona
fagyállóvá váljon. Ez következett be a 9. század végén az enyhébb éghajlatú
Franciaországban.
Önmagában a
fagytűrőbb búza és árpa azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy a természetes
csapadékra épült gabonatermelés magas-kultúrát hordozzon. Ráadásul ez idő alatt
kultúrnövénnyé vált a hideget tűrő rozs és a tavaszi vetésű zab is.
A hatékony
gabonatermeléshez azonban még néhány technikai találmányra is szükség volt.
A nedvesebb
éghajlaton nem volt megfelelő az eddigi talajművelést végző eke. Olyan ekére
volt szükség, amelyik megfordítja a talajt. Ez az eke is csak a 9. században
jelent meg. Ez a talajművelés azonban nagyobb igavonó igénnyel járt. Ezt
oldotta meg a szügyhám.
A nedves, havas
telű térségben a patkolatlan ló szinte használhatatlan. Ezt oldotta meg a
patkó. A patkolt ló használati értéke a
nyugat-európai körülmények között sokszorosa a patkolatlanénak. Azt, hogy a
patkónak sokat köszönet a Nyugat csak a néphagyomány vette tudomásul azzal,
hogy a patkó szerencsét hoz.
Patkó nélkül nem
lehetett volna lovagkor. A patkolatlan lónak ugyanis nincs harcászati értéke a
párás, hegyes-dombos Nyugat-Európában.
A történészek
sem tanítják, hogy a sztyeppéről érkező népek, az arabok, az oszmánok csak
addig jöhettek, amíg a hadviselés patkolatlan lovakkal is megoldható volt. Ha
tovább jöttek, vagy elpusztultak, vagy földművesekké váltak.
Azt sem értettük
meg, hogy az arab betörő hadsereget megállító francia királyt, Károlyt miért
illették Martel, azaz kovács, jelzővel. Azért, mert az arab sereg megverését a
patkónak, tehát a kovácsoknak köszönhették.
Amikor a fenti
előfeltételek létrejöttek, vége lett a sötét középkornak. Ez azt jelentette,
hogy az Alpoktól északra megvannak a feltételei annak, hogy ott létrejöhessen
az első, természetes csapadékra épült magas-kultúra. Ráadásul ez lett a
következő ezer évben az emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének
élcsapata.
A siker két
alapra épült.
1. Az öntözhető területek lényegében
kimerültek. Az önözéses gabonatermelésre
alkalmas térségeket nagyon gyorsan művelés alá vonták. Szinte egymástól
függetlenül Kelet- és Dél-Ázsia, valamint a Közel-Kelet és Egyiptom folyamainak
völgyén magas kultúrák jöttek létre. Ezzel szemben kontinensnyi sokszorta
nagyobb térségeken nem vert gyökeret magas-kultúra, ahol az éghajlati és talaj
adottságok a természetes csapadékra épülő növénytermelés számára kedvezők
voltak a feltételek.
Az érhető volt, hogy a földbirtokosok
számára a gabonatermelő nagyüzem túlságosan extenzív ahhoz, hogy érdekeltség
nélküli rabszolgákkal hatékonyan működtetni lehessen. Ezért racionális
megoldásnak kínálkozott az, hogy bérbe adják a művelését. Ebben nem volt semmi
új, számos kultúrában évezredekkel korábban működött a bérbeadás. Ugyanez
történt a kontinens keleti felén is.
Azt, hogy a bérbe adott területet
kiscsaládok között osztják fel, nyugat-európai találmány volt. A gazdasági
racionalistása bármennyire egyértelmű, a tudatosságnak a nyomát sem találtam.
A kiscsalád
olyan egység, aminek a kapacitása viszonylag állandó. Szemben a nagycsaláddal,
ami nemcsak sokkal nagyobb egység, de a kapacitása is nagyon szóródó. Ezért
állandó jobbágytelek csak a kiscsaládos rendszerben lehetséges, a nagycsaládos
jobbágyrendszerben elkerülhetetlen a területek időnkint újra osztása. Az pedig
csökkenti a racionális hasznosítást, mindenek előtt a trágyázást. Ezzel szemben
az állandó jobbágytelek esetén az érdekeltség tartós.
Azt ugyan
felismertem, hogy a nyugat-európai társadalmi siker alapja a kiscsalád azért volt,
mert a kevesebb gyermekvállalásra is módot kínált. A nyugat-európai feudális
rendszer volt az első, amiben megoldható volt a kisebb gyermekvállalás.
Minden termelésre épülő társadalom azért
volt osztálytársadalom, mert a túlnépesedést valahogy fékezni kellett. A
népszaporulat fékezésének két módja lehetséges.
1. Fékezni a
gyermekvállalást.
2. Fokozni a
halandóságot.
A
gyermekvállalás fékezése ismeretlen volt. Először és egyedül a jelenkorig ez
csak a nyugat-európai feudális társadalomban működött. A másik példáját néhány
évtized óta Kínában működtetik.
A kiscsaládos jobbágyrendszer sikere
egyértelmű. A kínai gyermekvállalási korlátozás pedig példátlanul sikeresnek
bizonyult.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal korlátozta
a gyermekvállalást, hogy rögzítette a gyereket vállalható családok számát. Tekintettel
arra, hogy a szántóföldi művelésre alkalmassá tehető terület már alig volt
növelhető, a tulajdonosnak pedig nem volt érdeke, hogy csökkentse a
jobbágytelkek nagyságát. Tehát csak azt kellett megoldani, hogy csak a telekkel
rendelkezőknek lehessenek gyermekei. Ebben segített a keresztény egyház. Csak
olyan árt adott össze, akiknek volt jobbágytelkük. Vagyis a házasság szentségét
csak az a pár vehette fel, illetve az egyház csak azokat adta össze, akinek a
földesúr előzőleg telket biztosított. Az egyházi házasság nélküli
családalapítást nem ismerte el a társadalom, az ilyenben születetteket nem
fogadta be az egyház.
Az a keresztény
egyház, amelyik tiltja a fogamzásgátlást, a terhesség megszakítását, ezer éven
keresztül kiszolgálta a világi hatalmat azzal, hogy csak az olyan születést
fogta el, amit egyházi esküvő előtte szentesített.
Ahogy az
életfeltételek javultak, egyre nőtt a túlnépesedési nyomás. A házasodni akarók
száma nőtt, a jobbágytelkek száma azonban alig változott. Ez azzal járt, hogy a
házasságok ideje kitolódott. Francia történészek adatai szerint a 13. században
már a húszak évek végén járt a házasságot kötők átlagos életkora. Ennek
következtében a nyugat-európai jobbágyok jó tíz évvel később kötöttek
házasságot, vállalhatták az első gyereküket, mint a világ minden más
kultúrájában. Ezzel az egy jobbágyasszony első 3-4 szülése kimaradt. Ennek
következménye lett, hogy a nyugat-európai középkorban sokkal kisebb volt a
túlnépesedési nyomás, sokkal kevesebb ember halálát kellett a társadalomnak
okozni. Ez sem jelentette ugyan azt, hogy nem volt társadalmilag fokozott
nyomor, háborúzás, embertelenség, csak azt, hogy ez sokkal kisebb mértékű
lehetett. A Nyugat humanizmusa tehát a
kiscsaládos jobbágyrendszernek köszönhető. Volt azonban ennek árnyoldala
is.
Nem nehéz
elképzelni, hogy milyen feszültségek száraztak abból, hogy épen a
legszexuálisabb évtizedben nem lehetett a normális szexuális vágyat
kielégíteni. Aki ezt nem veszi figyelembe, nem értheti meg a középkori
fiatalság szélsőséges viselkedését, bigott vallásosságát és féktelenségét.
Azt azonban nem vizsgáltam, milyen volt a
családon belül a következő generáció tagjainak az érérvényesülési lehetősége.
Megelégedtem azzal, hogy a kiscsaládban lényegesen kisebb volt a gyerekek
száma, ezzel nagy szolgálatot tettek az osztálytársadalmak elsődleges
feladatának, a túlnépesedés féken tartásának. Ezt az egyetlen jellemzőjét, a
kevesebb gyermekszülést elegendő oknak tartottam arra, hogy a nyugat-európai
társadalom fölénybe került minden más, nagycsaládos társadalommal szemben. Tudomásul
vettem, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer sikeresen működött a gyermekvállalás
csökkentése érdekében.
Az emberi faj
zseniális ösztönével magyarázom, hogy egyáltalán kialakulhatott a
rabszolgatartó nagyüzemet felváltó kiscsaládos jobbágyrendszer. Kezdetben
megelégedtem azzal, hogy a földbirtokos felismerte a rabszolgamunkára épülő
nagyüzem hátrányát, a nehezen ellenőrizhető, a hatékonyságban érdektelen
rabszolgánál jobb a családra bízott bérletrendszer. Ez nem volt különleges,
számos feudális rendszerben volt jobbágyrendszer, mert a földbirtokos
felismerte, hogy a kor mezőgazdasági technikája
mellett hatékonyabb volt az érdeke által motivált bérlő, mint az erőszakkal
munkára fogott rabszolga.
Ez már korábban általános volt a
pásztortársadalmakban, amiben a pásztor volt az állatok tulajdonosa annak
ellenre, hogy a centralizált katonai hatalom nemcsak az állatok, de a pásztorok
felett is rendelkezett.
Az agrártechnikai forradalom előtt Európa
északnyugati harmadában marhapásztor társadalmak éltek, amiben csak a személyek
feletti politikai hatalom volt centralizált, az állatok felett a pásztorok
rendelkeztek. Ezért volt természetes, hogy az agrártechnikai forradalom
után a földművelés is hasonló tulajdoni szerkezetben maradt. A jobbágy szinte
tulajdonosként művelte a rábízott földet, de a föld a földbirtokos tulajdona maradt.
A jobbágy a földbirtokosának társadalmi tekintetben is alá volt rendelve. Annak nemcsak adózott, szolgálatok végzésre
is köteles volt. Vagyis, a
földművelésre való áttéréssel nem a társadalmi függőség változott, hanem a
mezőgazdasági ágazat váltott át az állattartásról a földművelésre.
Forradalmi,
minőségi változást jelentett az, hogy a
nagycsaládos pásztortársadalmak áttértek a kiscsaládos földművelésre. Ez
spontán következménye volt annak, hogy az
agrártechnikai forradalom hatására a földművelés fölénybe került az
állattartással szemben. Ezt nemcsak a földesúr, hanem a pásztor is
felismerte, és a nagycsaládos pásztorok kiscsaládos földművelők lettek. A nagycsaládról a kiscsaládra való áttérés okát,
indítékát azonban nem találtam.
Máig nincs magyarázatom arra, hogy miért
lett Európa nyugati fele kiscsaládos, a keleti pedig megmaradt nagycsaládosnak.
Pedig a családforma megváltozása lett a siker kulcsa. Ennek a döntésnek a
magyarázata még a jövő történészeire vár.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal
jelentett forradalmi változást, hogy rögzítette a kiscsaládok számát. A
korábbinál több család csak akkor jöhetett létre, ha a földesúri tulajdonú újabb
terület került művelhetőség alá. A földművelésre alkalmassá tett terület
azonban csak lassan, és korlátozott határig volt növelhető.
A földesurak
földjeinek jobbágytelkek formájában való hasznosítása hatékonyabb termelést,
nagyobb jövedelmet eredményezett, amiből nemcsak a földesúr, hanem a jobbágy is
részesedett. A nagyobb jobbágyjövedelem
nagyobb népszaporulatot eredményezett, ami azonban csak részben vált
eltarthatóvá.
Az agrártechnikai
forradalomnak köszönhetően nemcsak a termőterület nőtt meg harmadával, de az
életminőség is javult. Annak a ténynek azonban nyomát sem találtam, hogy a
hármas vetésforgó úgy növelte a termelést, hogy nem kellett hozzá többlet tőke,
föld, igásállat és munkaerő. Az agrárközgazdászok sem hangsúlyozzák, hogy a
négy évszakos térségben a mezőgazdaság nem adott alkalmat a potenciális
munkaidő és igásállat kihasználására. Ez különösen alacsony volt a kettes
vetésforgó idején. A hármas vetésforgó
azt jelentette, hogy tavasszal is volt munka.
Az
agrártechnikai forradalomnak köszönhetően a 9. és 10. század során Nyugat-Európa
lakossága másfélszeresére nőtt. Ezzel azonban elérte az új technikák által
biztosított eltartó képességet. A 11.
századra elviselhetetlen túlnépesedési nyomás követezett be.
Az emberi fajra
is vonatkozik az, hogy az élettere csak a technikai haladás mértékében növelhető.
Mivel a mezőgazdasági terelés technikai haladása az agrártechnikai forradalom
után ezer évre lelassult, az eltartható népesség a gyarmatosításig csak nagyon
lassan növekedhetett.
A 10. század
során megvalósult agrártechnikai forradalom ugyan jelentősen megnövelte az
eltartó képességet, de a rá következő századokban legfeljebb néhány ezreddel nőhetett.
Ezzel szemben az életkörülmények ennél sokkal jobban javultak, és megnőtt a
várható életkor. Ezek következtében nőtt a születésszám, és csökkent a
halandóság.
Mivel a
kiscsaládos jobbágyrendszer korlátozta a termelésre vont munkaerőt, a felesleg
nyíltan jelent meg. A földesurak érdeke nem engedte meg, hogy kisebb
jobbágytelkeken foglalkoztassák a felesleges munkaerőt, a munkaerő felesleg nyíltan jelentkezett.
Az a tény, hogy
az agrártechnikai forradalom milyen jelentős előrelépést hozott jól mutatja a
tény, hogy gyorsan győzött a pásztorkodással szemben, alig két évszázad alatt
megkétszereződött Nyugat-Európa lakossága, és a szinte semmiből jelentős lett
az urbanizáció.
A 11. század
közepén már olyan nagy volt a túlnépesedési nyomás, hogy a jobbágytelekre vágyó
fiatal férfiakat keresztes hadjáratokban kellett elpusztítani. A keresztes hadjáratok azért indultak meg,
mert sokkal több volt a jobbágytelekre váró fiatal, mint a telek. Ezt leplezetlenül
mutatja, hogy a hadjáratokra az elsőszülött jobbágyfiúk el nem, csak az utánuk
születettek mehettek. Volt olyan keresztes hadjárat is, amire fegyverforgatásra
még alkalmatlan fiúgyerekeket vittek a biztos pusztulásba.
Indokolt volna
tanítani, hogy a keresztes hadjárat résztvevőinek hány százaléka tért haza.
Véleményem szerint egy kezemen elég újam van megmutatni az adatot.
A keresztes
háborúk kudarca után a felesleges férfiak és nők számára szervezett szerzetesrendek
szolgáltak arra, hogy a lakosság jelentős hányadát kivonják a
gyermekvállalásból. Nem tudatosítjuk, hogy minden egészséges éghajlatú
térségben sokan lesznek papok, szerzetesek, apácák.
Az egyetlen hathatós megoldást azonban a
kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ennek hatékonyságától a keresztény
egyház gondoskodott. A jobbágytelek nélkül maradtak nem köthettek házasságot,
és a házasságon kívül születetteket pedig nem fogata be az egyház.
Mint minden jó megoldásnak,
ennek is voltak negatív következményei. Mindenek előtt az, hogy az elsőszülött
fiúk számára megkülönböztetett előnyt jelentet a testéveivel szemben.
Még nyomát sem
találtam olyan történész munkának, ami rámutat arra, milyen érdekellentéteket szült a jobbágytelekhez kötött családalapítás.
A
jobbágycsaládokban ugyan 3-4 gyerekkel kevesebb volt, mint a nagycsaládosokban,
de így is sokan voltak. A kiscsaládos jobbágyrendszer a fiúgyermekek
között kizárta a versenyt, mert a telkes jobbágyságra csak a legidősebb fiú
számíthatott. Az a fiú, akinek bátyja volt, nem volt esélye arra, hogy
valaha a maga gazdája legyen. A jövőjét csak az jelenthette, ha meghal, vagy
nyomorék lesz a bátyja.
A kiscsaládos jobbágyrendszer olyan
örökösödési rendszert jelentett, amiben csak egyetlen fiú az örökös. Nagyon
ritka kivételtől eltekintve, egy családban csak egy örökös lehetett, fiúk
azonban többen voltak.
A magyar
arisztokráciában ezért a fiatalabb fiúk katonának, vagy papnak mentek. Ahol a
rangjukkal, kapcsolatokkal könnyen boldogultak, de a maguk urai soha nem
lettek.
A
jobbágycsaládban a fiúk nemcsak jobbágytelekre nem számíthattak, a rangjukból
fakadó előnyükre pedig nem volt. A jövőjük csak a zsoldos katonaság, a
szolgaság és a papi pálya lehetett. Azonban azokon csak nagyon kis esélye volt
a még szerény eredménynek is.
A szülőknek is nagy gondot jelentett, hogy
a fiúk közül csak a legidősebbnek volt reménye, hogy telkes jobbágy lehet.
A lányok valamivel jobb helyzetben voltak, hiszen bármelyikük reménykedhetett
abban, telkes jobbágy felesége lehet. Nagy átlagban azonban közülük is csak
egynek jutott férj.
Ezért aztán viszonylag
könnyű volt az oszmán hódoltság idején összeszedni a janicsárnak, vagy
feleségnek szánt jobbágyok csecsemőit. Bőven volt ajánlat, lehetett válogatni.
Ezt azért értjük meg nehezen, mert a
keresztény erkölcs és dogma soha nem ismerte el, hogy a szülőknek nem minden
születés tudatos kívánság megvalósulása volt.
Végkövetkeztetés.
A kiscsaládos
jobbágyrendszer volt az egyetlen olyan társadalmi felépítmény, ami ha nem is
léggé, de minden más rendszernél eredményesebben csökkentette a
gyermekvállalást olyan társadalomban is, amelyikben az örömöt nem csökkentő
fogamzásmentes szexuális élet.
A sok
forradalmár egyike sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak embertelenségét
semmivel sem lehetett eredményesebben csökkenteni, mint a fogamzásgátlás
megoldásával.
Amíg ezt nem oldotta meg a tudomány, addig
a legkevésbé rossz megoldás a kiscsaládos jobbágyrendszer volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése