EGYESEKNEK KÍVÜL JÓVAL TÁGASABB

Kopátsy Sándor                   EG                 2012-12-05

EGYESEKNEK KÍVÜL JÓVAL TÁGASABB

Ezt végre nem csak én állítom, de „az egyik legnagyobb londoni elemző-ház, a Capital Economist” is azt írja, amit kezdettől foga állítok. Szerinte is, „… az euró-periféria gazdaságai valutauniós tagságuk kezdte óta 20-30 százalékos versenyképesség veszteséget szenvedtek a legnagyobb euró-gazdasághoz, Németországhoz mérve.”

Hozzá teszem, hogy ezt a veszteséget, kisebb kényszerítéssel, és kisebb mértékben elszenvedte minden kevésbé fejlett tagállam is.

Az EU hangadói, mindenek előtt Németország, már az euró övezet kialakítása előtt felismerték, hogy az erősek számára óriási versenyképességi előny származik abból, ha a gyöngébbeket is azonos pénzügyi fegyelemre tudják kényszeríteni. Ennek érdekében igyekeztek a magukénak megfelelő keményebb pénzügyi fegyelmet a lényegesen gyengébb, és kevésbé puritán tagállamokra is rákényszeríteni. Ezt a szándékukat testesítették meg a Maastrichti Kritériumokban. Ennek sikerén felbuzdulva 17 tagország számára közös valutaövezetet szerveztek. Ez van most összeomlóban.

A magyarázatomat középiskolás fokon kezdem.

Az országok pénzügypolitikájának szigorúsági foka két tényezőtől függ.

1./ A lakosság kultúrájától. Ez alatt azt értem, amit Weber protestáns viselkedési módnak tekintett. Vagyis azonos fejlettségű országokban a pénzügyi szigornak a puritanizmus mértékéhez kell igazodnia. Ez azt jelenti, hogy a keményen puritán, azonos fejlettségű országok számára sokkal kisebb infláció, azaz fedezetnélküli pénzteremtés, eladósodás jelenti az optimális megoldást. Ezzel szemben a bohém mediterrán lakosságú országok számára katasztrófát okoz a németek puritán fegyelme, takarékossága. Olaszország százötven éve szenvedi, hogy a viszonylag puritán észak-, és a bohém dél-olaszoknak közös pénzük van. Kisebb mértékben, de ez jellemző Spanyolországban, ahol a puritánabb katalánok élnek együtt az andalúziai spanyolokkal. Az EU tagországai között sokszorta nagyobb a kulturális különbség, mint Olaszországban Lombardia és Szicília esetében. Mégis azonos pénzügyi fegyelmet követelnek.

2./ Az ország fejlettségi szintjétől. Az Európai Unió 27 tagországa az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben még a kulturálisnál is nagyobbak a különbségek. Márpedig a pénzügyi követelmények foka nagyon függ a viszonylagos fejlettségi szinttől. A hátrábbról induló csak akkor lehet versenyhelyzetben, ha az átlagánál nagyobb az inflációja, és jobban le van értékelve a nemzeti valutája.

A két előfeltételt figyelembe véve az EU legszegényebb, és legkevésbé puritán viselkedésű országi számára tönkremenés már a fejlettekkel azonos pénzügyi fegyelem is, nem is szólva a közös valutáról.

Ennek ellenére mivel magyarázható, hogy a németeknek sikerült előírni a közös pénzügyi fegyelmet, majd a 17 tagország közös valutáját.

Mint annyiszor a történelem során, ez esetben sem annyira a tudatos érdekérvényesítés vezérelt, hanem az ösztönös cselekedet. Az Audenauer vezette, még megosztott Németország felismerte, hogy Európa egyesítése csak a franciákkal közösen reális feladat. De Gaulle nem volt gazdasági szakember, de mint francia nacionalista, örömmel fogadta Németország közeledését, amitől a kettejük nagyobb ellensúlyát remélte az angolszász fölénnyel szemben. Ezért örömmel fogadott minden európai összefogást. Ingyen mégsem adta a francia támogatást. Az első igénye az aránytalan és indoktalan agrártámogatás volt. Ennek köszönhető, hogy az EU költségvetésnek négyötödét az agrártámogatásokra fordította.

Ami mesebeli közgazdasági ostobaság volt, és lényegében máig fennmaradt. Európa nyugati felének minden az érdekében állt, és áll továbbra is, hogy minél olcsóbban élelmezze magát, és erőforrásait a tudományos és technikai fölényének növekedésére fordítsa. Az olcsó élelmezésének egyetlen hatékony módja kínálkozik, ha nem azt fejleszti, ami reménytelen, hanem azt, amiben fölénye elve megvan. Európa mezőgazdasági adottságai eleve versenyképtelenek. Kevés a termőföldje, és drága a munkaereje. Európa nyugati fele, mindenek előtt a fejlett puritánok számára, csak az a megoldás lett volna racionális cél, ha tudásigényes exportjából forrást teremet az olcsó mezőgazdasági importjához. Azt kellett volna általánosítani, amit Németország máig követ. A tudásigényes exportjából olcsón megveszi a bányászati és mezőgazdasági nyersanyagokat.

Ezzel szemben Franciaország konzervatív politikai elitje egyrészt gyorsan pénzt akart, másrészt az agrártámogatásokból előnyt remélő mediterrán országok politikai támogatását a német túlsúllyal szemben.

Németország pedig csak azt látta, hogy elviseli az agrártámogatás terhét, ugyanakkor a kevésbé fejlett tag-országok kizsákmányolója lehet. Menetközben ugyanis gyorsan megtapasztalhatta, hogy a keménye közös pénzügyi szabályozáson többet keres, mint amennyibe az agrártámogatások kerülnek.

Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a közös pénzügyi fegyelemnél is van hatékonyabb kizsákmányolási forma, a közös valuta.

A kevésbé fejlett tagországok érdeke azt követelte volna meg, hogy nálunk nagyobb legyen az infláció, a kamat, le legyen értékelve a valutájuk.

Csak becsülni tudom a fenti kívánalmakat.

- A görögöknek, portugáloknak, románoknak, bulgároknak a németeknél két százalékkal nagyobb inflációra, és ennél is magasabb jegybanki kamatra, valamint 30-40 százalékkal leértékelt valutára lett volna szükségük.

- A spanyolok, a legyelek, a szlovákok, és a magyarok esetében elég volna a feni szint fele is.

- Az olaszok és a franciák esetében még kisebb különbség indokolt.

- A közös pénzügyi fegyelem, sőt a közös valuta sikere csak a már gazdag, keményen puritán, azaz germán, angolszász, skandináv országok számára reális. Ha ezeknek van közös eurójuk, annak stabilitása egyenrangú lenne a dollárral.

Vagyis a közös valuta ereje elsősorban a tagországok homogenitásán múlik. Minél nagyobb a tagországok kulturális és gazdasági differenciáltsága, annál szomorúbb a sorsuk. Végül azok is vesztenek a közös valután, akik kezdetben nyertek. A nyert összegek nagy többsége ugyanis nem válik realizálhatóvá.

Utóirat.

Még semmi jele sincs annak, hogy Brüsszelben, és Berlinben is tudomásul vegyék, amit a londoni Central Economics elemző-ház végre elírt.