A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FRONTJAI.

Kopátsy Sándor                EH                    2013-02-05

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FRONTJAI.

Jó hatvan éve olvastam Max Weber megállapítását arról, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Az óta, közgazdászként ez az iránytűm. Eredményeimet ennek az iránytűnek köszönhetem. A történelmi folyamatok vizsgálata során azonban alig használtam, eltekintve attól, hogy felismertem, a bolsevik rendszer is lehetne hatékony, ha puritán népekre bíznánk.

A klasszikus közgazdaságtan elvei alapján működő tőkés társadalmak között is, azért tekintettem a legeredményesebbeknek a skandináv népek jóléti társadalmait, mert azok még a germánoknál és az angolszászoknál is puritánabbak.

Tegnap este egyik nemzetközi csatornán a második világháborúról készített filmet nézve vetődött fel bennem, hogyan jelentkezik a protestánsok fölénye a háborús eseményekben. Ennek hatására villant fel bennem, hogy a jelenlegi euró övezeti pénzügyi vállság és a második világháborúban szereplő tengelyhatalmak közös vonása a németek és a mediterrán olaszok szövetsége volt.

Ennyi már elég volt erre, hogy felismerjem Hitler másik végzetes hibáját. A Szovjetunió megtámadását kezdettől fogva óriási hibának tartottam. Az a hiba abból fakadt, hogy Hitler még mindi abban a hitben élt, előnyös egy kevésbé fejlett térség felett birtokolni a politikai hatalmat. Nem vette tudomásul, hogy elmúlt az a világ, amiben előny volt a kevésbé fejlett feletti politikai hatalom. Pedig az már akkor is több hátránnyal, mint előnnyel járt. A gyengébbeket sokkal könnyebb, és eredményesebben ki lehet zsákmányolni a békés kereskedelem, mint a fegyverek erejével.

Amennyire érthető volt számomra a Ribentrop–Molotov Paktum, Európa keleti fel feletti osztozkodás, annyira irreális volt a Szovjetunió háborús legyőzése. A két imperialista diktatúra osztozkodott a koncon.

Hitlernek szüksége volt a Szovjetunió olajára. Ezt sokkal könnyebben, olcsóban megvásárolhatta volna a cinkostársától, mint erőszakosan elvenni a leigázott ellenségtől. A német vezérkarnak illett volna tudni, hogy kétezer kilométerről vasúton lehetetlen lett volna a szállítást megoldani. A vasúti szállítás ugyanis nemcsak sokkal drágább, de sokkal kockázatosabb is volt, mint a tengeren.

Most azonban belém villant, hogy ennél sokkal nagyobb és végzetesebb hiba volt az olasz fasizmussal való szövetég.

A hatalomra kerülő fasizmusok eleve három részre oszthatók.

Puritán nép fasizmusa.

Ilyen csak a német és a japán volt. Ezek mindegyike nagyon sikeresen működött. Megkülönböztetetten népszerűbbek, hatékonyabbak voltak, mint az erősen polgári, demokratikus társadalmak. A történészek sem említik, hogy a fasizmusok a világ fél-perifériás országaiban a nép többsége által támogatott rendszerek voltak. A népszerűségüket annak köszönhették, hogy felszámolták a krónikus munkanélküliséget. Először hoztak létre olyan politikai rendszert, ami nem osztályuralom volt, amiben mindenki számára volt munkaalkalom. A céljaival a példátlan többség egyetértett.

A céljai ugyan hibásak voltak, de azok teremtettek munkaalkalmat. Terjeszkedő imperializmusok voltak egy olyan kor hajnalán, amikor az imperialista célok elérése sem jelentett már megoldást.

A nem puritán népek fasizmusa.

Ilyenek Európában csak a mediterrán népek, a portugálok, az olaszok, a spanyolok és a görögök, valamint dél-Amerikában az argentinok voltak. Vagyis olyan népek, amelyek viselkedése más rendszerben sem lett volna a puritánokkal versenyképes. Ezek imperializmusa operett játéknak bizonyult.

Azt, hogy Németország a tengelyének tekintse Mussolini Olaszországát, nekem már kamasz koromban nevetségesnek tűnt. Mussolini Olaszországból gyarmatbirodalmat akart építeni. Ezt kezdte Abesszínia „legyőzésével”. Aki a harmincas években még azt hitte, hogy ennek az országnak a meghódítása nyereséggé válhat, az sem a korát, sem a saját népét nem ismerhette. Aztán kiderült, hogy az egész Nílus völgyét meg akarta szerezni. Szakértelme akkor vált világossá, amikor, már a háború alatt elindította seregét Egyiptom meghódítására. De ez azonnal kudarcba fulladt, mert ott már a brit haderővel találkozott.

Mussolini ugyan felszerelt egy olyan hadsereget, és kiépített egy olyan flottát, amitől joggal félhettek azok, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen katonák az olaszok.

Azt, hogy az olasz haderő, példás felszereltsége ellenére használhatatlan Albánia megszállása után, Görögországgal szemben kiderült.

Ezért érthetetlen, hogy Hitler nemcsak társának tekintette, hanem a mindenütt kudarcot valló seregét kisegítette. Nem vagyok hadtörténész, de a második világháború elvesztését néhány évvel megrövidítette Németország balkáni és észak-afrikai kalandozása. A létszám, hadfelszerelés és elpocsékolt üzemanyag, amibe Olaszország megsegítése került, nagyon hiányzott a keleti fronton. Arról nem is beszélve, hogy azzal még a nyugati partraszállás is sikerülhetett volna.

Eddig csak azt láttam, hogy a keleti front több katonai erőt emésztett fel, mint amennyi a nyugati partraszálláshoz elég lett volna. Most azt is látom, hogy mennyivel erősebb lett volna a nyugati front, ha nem segítgetik Mussolinit.

Ezzel jutottam el mondanivalóm lényegéhez.

Hitler Németországa sokkal erősebb lett volna egyedül, mint Olaszországgal szövetségben.

Ebből pedig az következik, hogy az Európai Unió, még inkább az euró övezet sokkal erősebb lenne a mediterrán országok nélkül, mint velük. Ez legalább annyira igaz a balkáni országok esetében.

Azt, hogy csak a homogén tábor lehet erős, mutatja a világgazdaság is. A fejlettek, minél fejlettebbek annál inkább, egymásra vannak szorulva. A nem puritán kultúrához tartozókkal nem szabad szövetkezni. Azok akkor is a fejlettebbekre vannak szorulva, ha nincsenek azok katonai és politikai felügyelete alatt.

Ezért nem félek a fejlettek közötti háborútól, mert közös az érdekük. Ezt az sem áshatja alá, ha az ostobák az egymás közötti versenyt érdekellentétnek látják. Hatvan éve nem volt a fejlett világon belül háború, a következő hatvanban sem lesz. Messzebbre pedig úgysem látunk.