2013. február 4., hétfő

A CSALÁD SZEREPE


Kopátsy Sándor                  PS                  2013-02-01

A CSALÁD SZEREPE

A Fidesz kormány sokat beszél a családról, de nem érti a család jelenkori társadalmi szerepét. Elsősorban azt várja el, hogy minél több gyereket neveljenek. Ráadásul, a hangsúly nem a nevelésen, hanem a minél többön van. Ezt a magyar közvélemény is elfogadja. Senki sem veszi tudomásul, hogy ez az igény a keresztény és nemzeti kultúránk idejét múlt maradványa.
A kereszténység, mindenek előtt a katolikus, idejét múlt dogmája, hogy a család kötelessége annyi gyereket felnevelni, amennyi a szexuális éltük eredménye. A házasoknak nincs joguk arra, hogy a fogamzást elkerülő, illetve a magzatölő módszert, fogamzásgátlást, alkalmazzanak. Vagyis annyi gyermek szülessen, amennyi a szexuális életükből fakad.
Ez a dogmának ugyan soha nem a társadalom érdekéből fakadt, Az egymással versengő társadalmak érdekét fogadta el a vallás.
A nemezt érdekének elsődlegessége, vagyis a nacionalizmus érdekének felelt meg, hogy minél több személyből álljon. Amelyik társadalom több tagból állt, az volt a vetélytársainál erősebb.
Ezért aztán az állam is egyetértett a vallási dogmával.
Tehát gyermekvállalás terén is a vallás és a politika parancsa nehezedett a családra. Ez annál inkább érvényesülhetett a gyakorlatban is, mert nem létezett a fogamzásgátlás egyszerűen alkalmazható, kényelmes és olcsó módja.
Az emberi szabadság korlátozásának módjaival sokan és sokat foglalkoztak, de nyomát sem találtam annak, hogy valaki említette volna a gyermekvállalás szabadságának a hiányát. Tudomásul vették, hogy a házastársaknak joguk van eldönteni, hány gyereket akarnak. De arra senki sem gondolt, hogy ezt a jogot csak az élvezheti, aki csak akkor él szexuális életet, amikor gyereket akar.
Történészként a középkori társadalom legkegyetlenebb szabadságkorlátját abban láttam, hogy csak azok köthetett házasságot, akiknek jobbágytelek jutott. Éppen a sok gyermek miatt a jobbágytelkekre sokat kellett várni. Ennek következtében a kiscsaládos jobbágyrendszerben a házasulni akaróknak a nemi érettségük után még mintegy tíz évet kellett várni. Ez alatt, mivel nem volt fogamzásgátlás megoldva, nem élhettek normális szexuális életet. Ezt az érintettek számára kegyetlen büntetés volt.
Amikor ezt felismertem, értettem meg a középkori viselkedés két pólusát, a bigott hitet, és a féktelen kegyetlenséget.
A történészek azonban nem foglalkoznak az ilyen mellékes korlátozásokkal, pedig a francia történészek már a két háború között leírták, hogy milyen későn kerülhetett sor a házasságra. A tényt leírják, de azt nem, hogy ez mit jelentett az érintettek számára.
Ahogyan a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, azonnal kiderült, hogy fele annyi gyermek születik ott, ahol élhetnek a fogamzásgátlással.
Ezért aztán nincs is gond a fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban a túlnépesedéssel. Az elmaradott, szegény és alig iskolázott társadalmakban azonban elszabadult a túlnépesedés. Még nem akadt senki, aki felvilágosította volna a politikai és vallási vezetőket arról, hogy a jelenkori viszonyok között, még a szegény és alig iskolázott étegekben is még egyszer annyi a várható életkor, tehát több a potenciális születés, ugyanakkor a létszám tartásához harmad annyi születés szükséges.
Elég volna egyetlen példa a sok közül.
Nigériának száz éve 10 millió lakosa volt, most 200 millió van, és negyven év múlva 700 millió várható. Vagyis, ha vallásunk törvényéhez tartanánk magunkat, most 200 milliónyian lennénk, és 2050-ben pedig 700 milliónyian!
Ezeken a számokon illene elgondolkodni a politikai és a vallási vezetésnek.
Az első teendő az volna, hogy nemcsak megengedni, de a feltételeket is biztosítani a fogamzásmentes szexuális életre a szülők számára. A tehetetlenségük ugyan most sok országban, nálunk sem gond, mert sem az állam, sem a vallás törvényét nem vesszük komolyan.
Az államnak és a vallásnak azonban feladata volna, hogy legalább ismerje, mennyi szülést kíván meg a táradalom érdeke. Ez a kérdés is tabu, az egyház és az állam a minél több, annál jobb, elvénél megragadt. Fel sem vetődik, hogy az adott területnek van optimális eltartó képessége, és ezt milyen sebességgel lehet megközelíteni, és tartani. Az utókor a tudományos és technikai korát azzal fogja jellemezni, hogy csak arra nem gondoltak, hogy mikor, mennyi ember számára optimális élettér a föld. Erről akkor is megfeledkeztek, amikor a fajunk a népességének a robbanását élte. Elég arra gondolni, hogy százezer év során létszámunk 2 milliárdra nőtt. Ebből az utóbbi 90 év során 7 milliárd lett, és ha lassuló mértékben, de tovább gyarapodik. Ebből azonban sem a politikusok, sem a tudósok nem éreznek gondot.
Mivel nincs semmi támpontom, de a 2 milliárdnál meg kellett volna állni. Ennek ellenére ma három és félszer annyian vagyunk, és a század végére 10 milliárdnyian leszünk.
A 2 milliárdos optimumon ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, ha most is csak ennyien lennénk, sokkal jobban élnénk, nem kellene félni a klímaváltozástól, egyes anyagok elfogyásáról, jelentős természetpusztítástól.
De nemcsak az optimális létszámunkat kellene tudni, hanem az annak az elérési sebességét is. Látni kellene, hogy száz éve mintegy tízszer gyorsabban szaporodtunk, mint amilyen sebesség optimális lett volna.
Közgazdászoknak elemi kötelességük lett volna megállapítani, hogy milyen népességváltozás volna a legkedvezőbb. Számításaim szerint, vagyis, ha a népszaporulattal járó vagyonigényt, és a többlet felnevelési költségét is figyelembe vesszük, az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedésnek, vagy fogyásnak már komoly terhelése van. Ezzel szemben az emberiség nagyobbik fele tízszer ilyen gyorsan gyarapodik.
Korunkban az emberiség mindent megelőző feladata, hogy kevesebben szülessenek, de akik születnek, minél értékesebbek legyenek.

A minőség forradalma.

Németh Lászlónak köszönhetem, hogy életemen a minőség tisztelete vonult végig. Akkor ugyan nem éreztem bizonyítottnak az állítást, csak lázadtam a tömegek lázadása ellen. Ennek 75 éve, és egyre világosabban látom, amit Németh László csak művészi érzékenységgel megérzett, csak az erkölcsi okát látta, hogy a tömegekkel szemben a minőségnek kell győzni.
Közgazdászként megtanultam, hogy ebben a szakmában is a minőség forradalmára van szükség. Fajunknak nem a minél nagyobb egyedszáma, hanem a minél emberibb élet felé törekvés a célja. Szerencsés korban élünk, mert először nyílt meg sokak számára a minőségivé válás lehetősége.
A társadalom érdekévé vált a minőségi ember termelése, mert azokból az igény kielégíthetetlen. Az osztálytársadalmak mintegy 6 ezer éves történetében nagyon alacsony volt a minőségi igény. Sokkal kisebb, mint amekkora minőség akkor is létrejött, amikor az óriási többségüket nem hasznosította a társadalom. A társadalomnak szinte csak a nem gondolkodó munkaerő fizikai erejére volt szüksége. Fajunk rendkívüli szellemi potenciáljára, fejlett agyára nem volt a társadalomnak szüksége. Ezt azonban a tudomány nem volt hajlandó tudomásul venni, annak ellenre, hogy vallásunk az eredendő bűnünknek a tudásvágyunkat tekintette.
Fajunk szerencséjére, a 20. században a tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szemben olyan kielégíthetetlenül nagy igényt támasztott, amiben a minőség mellett a létszám másodlagossá vált. Már ritka az olyan munka, aminek hatékonysága elsősorban nem a munkavégző képességétől függ. Minden szakmában hiány van a minőségében jobb munkavégzőkben. Nincs olyan képesség, amiben nem megbecsült, jól megfizetett az, aki a szakma elitjéhez tartozik. Márpedig a potenciális képességek óriási variációjával jövünk a világra. A felnevelő szülők, pedagógusok feladata, hogy minél korábban feltárják a vele született képességet, és annak kibontakoztatásában segítsenek.
Nem lehet pontosan számszerűsíteni, de a tapasztalatok egyértelműek, hogy a velünk született potenciális képességek óriásiak. Elég volna megnézni, hogy milyen mértékben függ a felnevelés hatékonysága a családi környezettől. A társadalom felső tizedébe tartozó, tehát a jómódú és diplomás szülők gyerekeiből az átlagosnál három-ötször értékesebb munkaerő lesz, mint az átlag, és az alsó tizedekben születettek átlagos értéke negatív lesz. Ezt a szóródást a társadalomnak mérsékelni kellene azzal, hogy a szegény és iskolázatlan szülők gyerekeinek a tehetségfeltárását, képzését megkülönböztetetten támogatja. Ennek ellenére a felnevelés hatékonysága elsősorban a család minőségétől függ.
Ennek nem mond ellent a másik tény, hogy a családok átlagos hozzáállása a kultúrától függ.
A közelmúltban elemeztem a világ 17 legjobb oktatási rendszerű országát. Abból egyértelműen kiderült, hogy az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a kultúrától függ. Az öt legjobb iskolarendszerű országból négy távol-keleti, azaz konfuciánus. A további 12-ből 11 protestáns, azaz puritán. Az egyetlen katolikus és viszonylag szegény ország Lengyelország a 15. előkelő helyre került. A latin népek közül a legjobb Franciaország a 25. Ez is csak azért, mert a legkevésbé mediterrán, és történelme során a puritanizmussal leginkább megkísértett.
Nem ártana, ha az EU vezetése tudomásul venne, hogy ahol jó az oktatási rendszer, ott nincsen pénzügyi vállság, azokkal nincsenek problémák. Nemcsak azért nincsenek problémák, mert jó az oktatási rendszer, hanem az összefüggés fordítottan is érvényes. Azért jó az oktatási rendszer mert puritánok, illetve konfuciánusok az erkölcsök, mert ennek megfelelő a szülők gyermeknevelése.

Családtámogatás

Egyértelmű, hogy a szülők gyermeknevelése az elsődleges tényezője az oktatási rendszer hatékonyságának. Ez általában lényegesen jobb a konfuciánus és a puritán kultúrkörben. Az átlagon belül pedig a szülők jövedelmétől, és képzettségétől függően szóródik.
Mivel az oktatás hatékonysága elsősorban a szülői hozzáálláson múlik, a társadalomnak a szülők motiválása lenne a feladata. Ennek szinte az ellenkezője általános.
Szinte csak a távol-kelet országokban látok elmozdulást abba az irányban, hogy a támogatás már nem csupán a gyerekek száma alapján történik. Kína az egyetlen kivétel, ahol az egynél több gyermekű családot büntetik. Ez ugyan nem logikus, mert a nagyon jól nevelt gyerekből nem lehet elég sok, a nem neveltből egy is sok. Ehhez kellene nemcsak a családtámogatást, de az öregkori ellátást is igazítani.
A családtámogatásban az felelne meg a társdalom érdekének, ha a támogatás az iskoláztatási eredményhez lenne kötve. Ez azt jelentené, hogy születéstől kezdve csak az első gyermek után járna családi pótlék. A további gyerekek után már csak az eredményes oktatási rendszerben való részvétel után, és a nagysága a részvétel minőségétől, és színvonalától függő legyen.
Ideje volna felhagyni a vállalt gyerekek darabszáma után folyósított támogatással, mert az sérti a társadalom érdekét, torzítja a gyermekvállalás mögötti családi struktúrát. A jelenlegi családtámogatás aránytalanul azt a réteget ösztönzi a minél több gyermek vállalására, ahol a társadalom érdeke a minél kevesebb volna. Ezért aztán csak fokozza azt az általános jelenséget, hogy ott vállalnak többet, ahol a nevelést, iskoláztatást nem tartják fontosnak, és ott marad elhanyagolható a társadalom támogatása, ahol a szülők a legtöbbet áldoznak a nevelésre.
A jelenlegi kormányzat, és mögötte a közvélemény nagy többsége azon siránkozik, hogy kevesen születnek, holott nagyságrenddel nagyobb baj, hogy a születések mögött rossz, a társadalom érekével ellentétes a családi háttér. Ott születnek aránylag sokan ahol nem több gyermekre, hanem több munkaalkalomra volna szükség. Ez aránytalanul nagymértékben a rendszerváltás óta munkátlanságra ítélt cigányságra vonatkozik. Ezért aztán a cigány etnikumban még nagyobb mértékben kellene a sikeres iskoláztatást jutalmazni.
Sajnos a politikai vezetésnek fogalma sincs arról, milyen járok fognak származni abból, hogy felneveltünk egy olyan generációt, amelyikben aránytalanul sokan voltak a hátrányos helyzetben születettek.

Öregkori támogatás

Fajunk abban is egyedül álló, hogy a szülők arra számíthatnak, hogy öregkorukban a gyermekeik támogatását élvezhetik. Ez a módszer azonban csak olyan társadalmakban működik ahol a család, sok generáción keresztül folyatja a csalási házban lakást, és a megélhetési módot. Ez a folytonosság azonban már az ipari forradalom után a városokban, és a jelenkori fejlett társadalmakban pedig általánosan megszűnt. Az öregeknek egyre inkább magukról kellett gondoskodni. Mivel ez az átállás nem működött kellő mértékben, az állam vállalja magára azzal, hogy ennek fedezetét a munkajövedelemből levonja. Ez a megoldás ugyan a tőkés gazdaság működési logikája alapján járható, de nem lehet elég hatékony arra, hogy a munkajövedelemhez arányos ellátást fedezzen. Ez több tényező változása miatt nem nyújthat kellő fedezetet.
- Egyre jobban kitoldóik a munkavállalás, a magasabb képzés érdekében történő továbbtanulás miatt. A nyugdíjkorhatár emelkedése azonban ezzel nem tart lépést, ezért csökken a nyugdíjjárulékot fizető évek száma.
- Gyorsan nő a nyugdíjban töltött évek száma. Ezért is csökken a nyugdíjba töltött évekhez viszonyítva a járulékot fizető évek száma.
- Jogos társadalmi elvárás, hogy a nyugdíjak aránya a bérekhez képes ne csökkenjen. Ebből fakadóan a nyugdíjak nagysága, vásárlóértéke az emelkedő életszínvonalhoz igazodik.
- A nyugdíjalapoknak működési költségüket is fedezni kell.
Márpedig nem reális elvárás, hogy a fenti négy igényt a befektetett tőke profitja biztosítsa. Ezért tartottam eleve a kötelező magánpénztári biztosítást szélhámosságnak.
Abban is biztos vagyok, hogy a dolgozók jobban befektethetik a félretehető jövedelmüket, ha családi házat építenek, vagy állampapírba fektetik a pénzük.
A legjobb befektetés azonban a gyermekek hatékony nevelése volna, ha ennek kockázata biztosítható. Ezt kellene az államnak olyan formában vállalni, hogy az öregkori ellátást a gyermeknevelés eredményéhez viszonyítva biztosítja.
Ezt olyan formában javaslom, hogy azok a szülők kapjanak átlagos nyugdíjat, akik két diplomás gyermeket neveltek fel. Ezt a nyugdíjat csak azok a szülők élvezhetik, akik tehát két gyermeket neveltek fel erre a szintre. Ennél kisebb összeg járjon azoknak, akik középfokú képzettségig iskoláztatta, és nagyon kicsi azoknak, akik nem gondoskodtak gyermekeik iskoláztatásáról. A sok, de alacsonyan iskolázott gyerek alacsony nyugdíjat jelentsen. A kettőnél több diplomás gyerekű szülőknek pedig nagy nyugdíjuk legyen.
Az ilyen rendszer fedezete is biztosított, hiszen csak annak a társdalomnak van bő forrása, amelyik az előző generációtól jó minőségű munkaerőt kapott.

Ajánlás.

Annak ellenére, hogy a jövő tavaszi választásig nincs esélye a távlati feladatoknak, nem ismerek az ország jövője számára nagyobb feladatot, mint a családok érdekeltté tételét abban, hogy az eredményes gyermeknevelésnél nincs nagyobb hazafias tett. Ráadásul ez nekik nemcsak örömet teremt, hanem anyagi érdekük is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése