A 20. SZÁZAD FONTOS ESEMÉNYEI

Bevezetés 1

A paraszti kisárutermelésből a bérmunkába. 3

A magyar társadalom etnikai összetétele. 3

A legnagyobb eredményünk 3

Kopátsy Sándor                 EH                   2012-07-19

A 20. SZÁZAD FONTOS ESEMÉNYEI

Betoldás a Magyar történelemhez

Bevezetés

Aki a népe történelmét a társadalmi átalakulás alapján vizsgája, egészen más véleménye van a bolsevik megszállás alatt eltelt közel ötven évről. Ezeknek az évtizedeknek köszönhetjük, hogy ezer év után, a magyar végre modernizálódott. Nem mi akartuk, de jót tettek velünk, aki erre kényszeríttettek bennünket.

Sajnos, a Nyugattal való párhuzamos társadalmi átalakulásokról mindig lemaradtunk. Csupán a feudális társadalom kialakítása, és a nyugati kereszténységre való áttérés történt jó időben, és következetesen.

Nemesi alkotmányunkat még időben korszerűsítettük, de csak papíron.

A reformációt is jól kezdtük, de csak az oszmán megszállásnak köszönhetjük, hogy legalább részben sikerült.

A Habsburg Birodalomhoz való csatlakozásunkból azonban annak rossz oldalát kaptuk. Ahogyan a cseh társadalom a birodalomban való részesedének során keményen nyugat-európai lett, mi az ellenkező oldalon, a feudális társadalom megőrzőjének a szerepét játszottuk. Ebből következően kimaradtunk a polgárosodásból, az örökös tartományokkal és Csehországgal azonos időben történő jobbágyfelszabadításból. Ennek lett aztán következménye, szinte minden, mi 1790 és 1945 között velünk történt.

Történészeink, érthetetlen okból, mélyen hallgatnak arról, hogy hetven évvel később szabadítottuk fel a jobbágyokat, és akkor is csak fél szívvel. Pedig ennek a történelemi következményei volt, ami az óta velünk történt.

Trianon után alkalmunk lehetett volna a társadalmi modernizációra. Ezt a lehetőséget azonban bűnös módon elhalasztottuk. Korábban a Kárpát Medencében élvezett társadalmi fölényünk megszűnt, még az utódállamokénál is feudálisabbak maradtunk. Közép-Európában szinte egyedül maradtunk, mint az arisztokrácia és az úri középosztály politikai és gazdasági társadalma.

Aránytalanul sok feudális világi és egyházi nagybirtok és politikai szerep megmaradt, aránytalanul sokan rekedtek a falvakban. Már a kiegyezéskori, de főleg az első világháború utáni magyar társadalom legnagyobb torzulása az volt, hogy

A társadalom tizedét sem kitevő uralkodó rétegnek, az arisztokrácia és az úri középosztály szövetségnek a nagybirtokrendszer fenntartása, és a szegény, elmaradott, konzervatív parasztságra való támaszkodás volt az érdeke.

Érdekes módon, mi népiek sem ismertük fel, hogy még a nagyon belterjes mezőgazdaság is, legfeljebb a falvakban élő munkaerő negyedét képes emberi módon eltartani.

Márpedig, a munkaalkalom nélküli falvak társadalma eleve alkalmatlan a társadalmi progresszióra. A falusi lakosságot át akartuk vinni a farmergazdálkodás felé vezető útra, de nem ismertük fel, hogy ez csak akkor válik lehetővé, ha a falvak lakosságának fele a városokba költözik, és a megmaradók fele is a városokban vállalhat bérmunkát.

A parasztból csak akkor lesz farmer, vagyis mezgazdasági vállalkozó, ha bőven van föld, és kevés a munkaerő. Ahol kevés földön nagyon sok embernek kell megélni, ott stabilizálódik a kisárutermelés, ami korunkban már társadalmi lemaradást jelent. Ezt nemcsak a népiek nem ismerték fel. Földreformot akartak, de nem szerepelt a céljaik között az urbanizáció és bérmunkateremtés a falvakban munkát nem találhatók számára.

A politika és a történelemtudomány máig nem látja be, hogy a második világháború után nem lehetett jelentős társadalmi átalakulás, amíg a falusi lakosság fele nem válik városlakó munkavállalóvá, a másik felének a fele pedig nem lesz a városba bejáró munkás.

A bolsevik megszállóknak köszönhetően végrehajthattuk a nagyon következetes, a nagybirtokot felszámoló, minden falusi lakosnak minimális jövedelmet jelentő földet juttató földreformot. Nem tudatosult azonban, hogy ezzel ugyan felszámoltuk az arisztokrácia hatalmának gazdasági alapját, de stabilizáltuk a falusi elmaradottságot. Azt hittük, győztünk.

Szinte ellenségesen fogadtuk, hogy minden pénzt az erőltetett iparosításra fordított a kommunista hatalom. A mezőgazdaságot akartuk modernizálni. Nem vettük tudomásul, hogy modernizáció csak ott történhet, ahol szűkösen van munkaerő.

Szerencsénkre, a proletárdiktatúrára esküvő bolsevikok más utat választottak. Akkor csak azt éreztem, hogy hisztérikusan parasztellenesek. Attól féltek, hogy a paraszti életforma szüli majd a kapitalizmust.

Azt akkor nem sejtettem, hogy a falu népének, és azon belül azoknak, akik a mezőgazdaságban maradnak, ők tették a legnagyobb szívességet. A farmerek falvai vezető hosszú úton a legnagyobb vívmány az volt, hogy a falusi lakosság fele városokba költözött, illetve számos falú várossá emelkedett. Ha az urbanizáció során városi munkássá válók, és a falvakban maradt munkaerő nem talál a városokban bérmunkát nemcsak az agrárreform, de a társadalmi fejlődés is megfeneklik. A rendszerváltás után társadalmunknak sokkal hátrábbról kellett volna megkezdeni a Nyugathoz való felzárkózást.

Arra most nem érek ki, hogy a rendszerváltást követő liberális agrárpolitika óriási kért okozott a magyar falvaknak és a mezőgazdaság jövőjének.

Még senki sem írta le, hogy a bolsevik rendszernek történelmi érdeme volt a gyors urbanizáció. A jelenlegi politikai elit képtelen belátni, hogy nyugat megszállás esetén a polgári demokratikus magyar társadalom, amelyik nyilvánvalóan, a demokratikus politikai viszonyok között, uralomra került volna, a megtörtént urbanizációnak a felét sem hajtja végre.

A rendszerváltás utáni politikai elit csak az előző negyven év tényleges politikai hibáit látja, de az elért történelmi eredményeit nem veszi tudomásul.

A paraszti kisárutermelésből a bérmunkába.

A két háború közti rendszer ennek érdekében szinte semmit nem tett. Lassan nőtt a munkaviszonyban dolgozók aránya, a munkaképes lakosságnak aránytalan nagy hányada, mintegy kétharmada arra volt ítélve, hogy a falvak határában lévő földekből valahogyan megéljen. Ráadásul ennek a földnek is felháborítóan nagy aránya félfeudális nagybirtok maradt, amin külterjes gazdálkodás folyt, tehát még annyi munkaalkalmat sem biztosított, mint az elmaradt paraszti kisárutermelés.

A magyar társadalom számára a legfontosabb feladat kétmillió munkahely teremtése azoknak, akiknek korábban csak a nagybirtokok cseléd, és a paraszti kisárutermelés jelentett megélhetést.

Az erőltetett iparosítás öt év alatt megteremtette a kétmillió munkahelyet. Ennek történelmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha abból indulunk ki, hogy népünk ezer éves történetét, a rendszertől függetlenül az jellemezte, hogy sokkal több volt a munkából való megélhetésre vágyó, mint amennyi számára alkalom a munkából való megélhetést kínáló alkalom.

A jobbágyfelszabadulás előtt nem volt annyi jobbágytelek, mint amennyi saját telekről álmodó. Nem fogjuk a nyugat-európai közkort megérteni, amíg nem vesszük tudomásul, hogy a jobbágyok gyerekeinek az volt a legszebb álmuk, hogy jut nekik is jobbágytelek. Még nem olvastam, hogy évszázadok átlagában feléjüknek sem jutott.

A jobbágyfelszabadítás száz évvel megkésett, és akkor is a jobbágyok által megművelt területeknek félét sem kapták meg. Megőriztük az arisztokrácia számára a szántóföldek jobbik felét. Átlagosan egy családra fél jobbágyteleknyi föld sem jutott. Az egyre gyorsabb népszaporulat ezt is egyre kisebb birtokra osztotta.

A háború előtti viszonyokhoz képest óriási eredmény volt, hogy minden föld a parasztoké lett. Életem legszebb élménye a földosztás volt. A nagy örömben elolvadt a tárgyilagosság. Nem vettük tudomásul, hogy a falusi családok óriási többségének tized akkora föld sem jutott, amin farmergazdaságot lehetett volna kialakítani. Ez történt annak ellenére, hogy a magyar történelemben először nem volt gond bérmunkát találni.

A falusi lakosság felét 1990-ig a bolsevik politika városokba hozta, vagy a városokban foglalkoztatta. Ennek során ugyan a kollektivizálás sor brutális politikai eszközöket is alkalmaztak, de a végeredmény forradalmi, és pozitív. Akkor én sem fogadtam el az alkalmazott módszereket. Ráadásul az első években a termelőszövetkezet kolhoz volt, a gépállomások irányítása alatt. Reményünk sem volt arra, hogy ezekből viszonylag független, havi bért fizető, családi pótlékot, nyugdíjat biztosító munkaviszony lehet. A magyar agrárpolitikai irányítóinak történelmi érdeme, hogy a termelőszövetkezetek ilyenek lettek, és hogy a mezőgazdaság a hetvenes évektől nagy állami támogatást élvezhetett, modern technikát kapott.

Azt sem ismertem fel, hogy a paraszti kisárutermelésnél modernebb munkaviszony a bérmunka. Különösen akkor, amikor mesterséges munkaerőhiány van. Akkor még nem tudtam, hogy a munkás hatalma nem a papírokra fektetett törvényeken, jogszabályokon múlik, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának arányát. Ahol munkaerőhiány van, ott a munkás akkor is úr, ha a papíron minden jog a pártitkáré, és az igazgatóé.

Elég volna belegondolni, hol lennék, ha ma is annyian akarnának a falvakban, a mezőgazdasági adottságokból élni, amennyi a háború után ott éltek, mennyivel rosszabb helyzetben volna most a parasztság, akik körében most az átlagnál is sokkal nagyobb a munkaalkalom hiánya.

Ezért a bolsevik évtizedekről a hivatalosnál sokkal jobb a véleményem.

A magyar társadalom etnikai összetétele.

A két háború közti zsidóüldözés lehetőséget adott arra, hogy lássam annak az okát. A magyar antiszemitizmusban az egy nagyságrenddel a magyar etnikum előtt járó zsidókkal szembeni féltékenységünk, gátlásosságunk, irigységünk működött. Tőlük megtanulhattuk volna, hogy a Nyugathoz viszonyított lemaradásunk oka, hogy nem olyanok vagyunk, mint a zsidók. Diákkoromban rádöbbentem, hogy ugyan sok okunk van arra, hogy lényegesen szegényebbek, feudálisabbak vagyunk, mint a nyugat-európai népek, számomra a magyar zsidóság megmutatja, hogy nem lehetetlen a Kárpát Medencében nyugat-európai szinten élni. Elég volna, ha olyanok lennénk, mint a zsidóságunk. Az ő vagyonuk, jövedelmük, iskolázottságuk a nyugat-európai átlag felett volt, annak ellenére, hogy többségük második harmadik generációja élt az országban, és érvényesülésüket a magyar társadalom inkább fékezte, mint segítette. A magyar úri középosztályhoz képest jelentős hátrányban voltak.

Tízen éves koromban már világosan láttam, hogy a svábok is lényegesen előttünk jártak. A sváb és a magyar falvak között feltűnő volt a különbség. Tisztábbak, szorgalmasabbak, takarékosabbak voltak. A bevándorlásuk óta eltelt kétszáz év nem volt elég, hogy a magyarokhoz süllyedjenek. Ezért aztán a magyar közvélemény őket is leminősítette. Az erényeiket negatívan ítélte meg.

Máig ezer éves történelműnk legnagyobb veszteségének tartom a zsidóság és a svábság nagy többségének elvesztését, elpusztítását, kitelepítését, kivándoroltatását. Trianonnál, a bolsevik megszállásnál nagyságrenddel nagyobb kárunk származott e két kiváló etnikum elvesztéséből. De még nem akadt sem politikusunk, sem történészünk, aki ezt a vitathatatlan tényt megfogalmazta volna.

A magyar cigányság elmaradásáért mi vagyunk a felelősek, és ennek jóvátétele a mi kötelességünk. Ez azonban nem zárná ki az őszinteség kimondását, ez a nálunk elmaradottabb etnikum az egyedül gyorsan szaporodó. A 20. században elvesztettünk egymilliós olyan etnikumot, amelyik előttünk járt, és gyarapodott a létszámunk százezer cigánnyal, aki messze mögöttünk járnak. Ehhez képes minden politikai erényünk és bűnünk jelentéktelenné válik.

Az etnikai összetételünk erőszakos, illetve ostoba tetteink mellett az érdemekről sem beszélünk.

A legnagyobb eredményünk

Számomra a magyar történelem megértéshez az iránytűt Győrffy György adta azzal, hogy közölte a közkori francia és magyar társadalom osztályszerkezetet. Ebből kiderült, hogy óriási számbeli fellegünk van nemesekben, és katasztrofális hiányunk általában polgárságban, katasztrofálisan nagy a magyar etnikumukban. Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, Magyarországon pedig 6 százalék. Ennek éppen fordítottja volt a polgárok aránya, ott 6, nálunk 1 százalék, amiben szinte nem is volt magyar. Ezek a számok számomra szinte máig magyarázatot adnak történelmünk fordulatira. Ezért, ha rajtam múlna, ezekkel a számokkal kezdeném a magyar történelem tanítását.

A polgárhiányosság napjainkig mindenre ad magyarázatot.

Ahol kevés volt a polgár, ott győzhetett az ellenreformáció.

Ahol kevés volt a polgár, ott Széchenyivel szemben Kossuth után menet a nemzet.

Ahol kevés volt a polgár ott késett meg a jobbágyfelszabadítás.

Ahol kevés volt az államalkotó etnikumból a polgár, ott nem volt versenytársa a bevándorló zsidóságnak.

Ahol a zsidósággal való lépéstartásnak nem voltak magyar társai, ott szabadult el az antiszemitizmus.

Ahol kevés volt a magyar polgár, ott győzhetett Trianon után az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudális szövetsége.

Ahol kevés volt a magyar polgár, ott a bolsevik megszállás alatt a szovjet befolyás szinte csak a zsidóságra számíthatott.

Ahol gyenge volt a polgárság befolyása ott az 56-os forradalomban is felüthette a fejét az úri világ restaurációs kísérlete, és az antiszemitizmus.

Ahol gyenge volt a polgárság befolyása, ott a rendszerváltást követő választáson, az Antall József vezette úri világ maradéka győzött.

Ahol gyenge volt a polgári személet, ott 2010-ben kétharmados győzelmet arathatott a Fidesz.

Mire lehetünk büszkék a 20. századi történelmünkben?

A második világháborút követő 45 évre, amiben a magyar társadalom középkorból öröklött struktúrája végre modernizálódott. A bolsevik megszállást minden másik csatlós országnál eredményesebben éltük túl. Ezek alatt az évek alatt a magyar társadalom szerkezete, ezer év után először, a nyugati demokráciákhoz hasonlóvá módosult.

A földreform kihúzta a gazdasági alapot a világi és egyházi arisztokrácia alól.

A bolsevik ideológia hisztérikus úrgyűlölete csökkentette az úri középosztály politikai hatalmát. Velük szemben a népi kollégiumokban felnevelte a parasztok és munkások gyerekeiből az új értelmiséget.

Az erőltetett iparosításnak köszönhetően, normális szintre nőtt az urbanizáció, csökken a falvakban lakók aránya. Ennél is fontosabb, hogy normális szinte szorult vissza a kisárutermelők aránya, és a bérmunka lett a nagy többség megélhetési módja.

Összefoglalva.

Ezer év után először vált a magyar társadalom struktúrája nyugat-európaivá. Ezzel ugyan még a nemesi társadalom személete nem szűnt meg, de megszűnt annak politikai és gazdaság alapja. Még ma is él, de már nem éledhet újjá.