Kinek állítsunk szobrot

Kopátsy Sándor               PP                    2012-07-21

KINEK ÁLLÍTSUNK SZOBROT

A Heti Válasz múlt heti számában Ablonczy Bálint ezen a címen sorol fel 30 nevet, akiket érdemesnek talál arra, hogy szobrot kapjanak. Mivel jelenleg szoborviták zajlanak, érdemes elgondolkodni azon, hogy nemcsak kinek, de hova.

Én híve vagyok a szobrok, emlékművek állításának, de számomra nem mindegy, hova kerülnek. Ez azonban Ablonczy fel sem veti. Ezért aztán azt mondhatom, hogy mind a harminc javaslatával egyetértek, de csak akkor, ha mindegyik az őt megillető helyre kerül, és ez nem zárja ki, hogy másik háromszáz is kapjon szobrot.

Azt is elfogadhatónak tartom, hogy van számos olyan falu, amelyiknek volt olyan polgármestere, bírója, aki megérdemelné, hogy szobra legyen a falujában. Életem során én is találkoztam néhány ilyennel. Még indokoltabb, hogy a kiváló polgármestereknek is legyen szobruk a városukban. Ezeket a szoborállításokat azonban bízzuk a községre, városra.

Az is természetes, hogy az iskolák névadójának lehessen szobra az iskolában, az egyetemek tanszékein. Ez is az ő dolguk. Ne szóljunk bele, ahogyan ezt természetesnek tartjuk, hogy a templomok szobrai felett az egyházak döntnek.

Abba sem szólnák bele, hogy a politikai pártoknak is lehetnek nagyjai, de ezeknek a pártépületekben, a kertjeiben van a helyük.

Ablonczy első csoportjának a címén megütköztem. SPOTOLÓ, EGYHÁZI SZEMÉLYEK, TUDÓSOK. Nagyon vegyes társaság ahhoz, hogy közös címen szerepeljenek.

Ablonczy tudatosan nem sportolókat, csak sportolót ír. Ő is csak egyet javasol. Puskás Ferencet. Számára a szobor indokolt. Rajta kívül. Ha még egy szerepelne, száz név is felmerülne, de mindegyik előtt volna Puskás.

Az egyházi személyek és a tudósok sem egy kategória. Az egyházi személyek szobra az egyházak feladata, köztérre csak akkor kerüljenek, ha nem az egyházuk, hanem az ország számára voltak nagyok. Számos tudós pap, szerzetes, mint tudós érdemel szobrot. Ennek okán az ilyeneknek vagy a szakmai intézmények előtt, vagy a szülőhelyükön kell szobrot állítani. A politizáló egyházi személyekkel szemben aggályaim vannak. Az ő szobraik állítását bízzuk az egyházakra.

Ablonczy három egyházi személyt, és két tudós említ.

Salkaházi Sárát a Vatikán kiemelte azzal, hogy boldoggá avatta. Legyen vele boldog.

Ravasz László nemcsak református püspök volt, hanem politikusként is a bölcsek közé sorolható. Az, hogy politikusként kiemelkedett a Horthy korból, jórészt a kor nagyon alacsony politikai színvonalát is jellemzi. Prohászkánál sokkal mértéktartóbb maradt. 1956-ban a nagyon kevés mértéktartók között maradt. Ha Salkaházinak köztéri szobor jár, akkor neki több is.

Scheiber Sándornak csak azért nem javasolnák szobrot, mert a magyar zsidóság volt az ártatlan mártír, a vezetők bátortalanok voltak. Ezzel szemben régi vágyam, hogy minden vasútállomáson legyen emlékmű, rajta az elszállítottak nevével. Ne egy helyen egy zsidó vezetőnek, hanem minden vasútállomáson, hogy mindenki lássa, mit követtünk el. Erre a gaztettünkre még századok múlva is emlékeztetni kell.

A tudósok közül Ablonczy csak két nevet említ, Szent-Györgyi Albertet és Teller Edét. Sajnos, a történészek még mindig nem ismerték fel, hogy az elmúlt száz év legnagyobbjainak a négyötöde, szerintem 99 százaléka tudós volt. Csoda, amit a fajunk az elmúlt száz évben elért, de ebből szinte minden a tudományoknak köszönhető.

Ebben a tudományos csodában nekünk magyaroknak elképesztő szerencsénk volt azzal, hogy a Fasorban létesült egy olyan gimnázium, amibe a lutheránus papok, tanárok, és a pesti nagypolgár zsidóság gyerekei együtt tanulhattak. Ennek az iskolának lett világtörténelmi szerepe nemcsak a tudomány, de a politika történetében is. Ezért, ha rám volna bízva, a Kossuth téren állítanák a világhírűvé vált fasori diákokból egy szoborcsoportot. Valami olyant, mint Rodin a Calais-i polgárok szoborcsoportja. Hadd lássa, aki látni akarja a parlamentet, hogy nem csak a törvényhozás háza hatalmas, és díszes, hanem az a nép is, amelyik építette.

Már itt bajom van az arányokkal. Három egyházi személy, és csak két tudós. Ez még nagyon középkori arány, amikor a teológia volt a szakmák királya.

Ablonczy még mindig ott tart, hogy a szobor elsősorban az irodalom és a művészet a társadalom iránytűje. Ez a világ a 20. században már csak a múlt emléke volt. Ennek ellenére e század két legnagyobb magyarjának én is Adyt és Bartókot tartom. Bartók még évszázadok múlva is az egyik legismertebb magyar lesz. Adyról majd csak a magyarok tudnak.

A harminc említett között a 16 írót és művészt soknak tartom akkor, ha országos szinten gondolkodom. Különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy a legnagyobbaknak már vannak köztéri szobraik.

Nekem tetszik, hogy a klasszikusnak egyáltalán nem számítható Molnár Ferenc és Rejtő Jenő neve is felkerült. A nála rangosabbaknál is népszerűbbek voltak. Sőt ma is több az olvasójuk. Velük szemben a rangosabbak nem köztérre valók, mert nagyon kevesen fogják tudni, hogy kik voltak. Ilyennek tartom a tisztelt Hamvas Bélát, Bánffy Miklóst. Gondolni kell a köztéri szobrokat állítóknak arra, hogy a kevesek által ismerteknek akkor sem jár köztéri szobor, ha megérdemelnék, ha ismernék őket. De akiknek az érdemét nem ismerik, maradjanak a szakma nagyjai.

Tamási Áron és Illyés szobrának örülnék.

Herczeg Ferencet nem fogja az utókor olvasni. Különben is olyan politikai kurzus mértéktartó propagandistája volt, akinek a műveit nem fogják elővenni.

A nem említetteket szeretem, de a jövő szeretetére aligha számíthatnak.

A politikusokról egészen más a véleményem.

Az utolsó száz évnél messzebb nem mennék vissza. Ahhoz, hogy ez megtehessük, tárgyilagosabb magyar történelmet kell megírni.

Werbőczy történelmi szerepe ugyan jelentős, de nem a haladás, hanem a társadalmi fejlődést fékezők táborába tartozott. Pápista létemre, az ő korából sokkal inkább a vallási reformáció nagyjai közül válogatnák. Werbőczy a szélső nacionalisták zászlójuknak használják. Jobb volna a jobbágyviszonyok megszilárdítóját, és a szent kora tan apostolát nem reklámozni. Különösen nem egy n eves történésznek.

Mária Terézia is rossz szimbólum. Róla is indokolt volna a magyar történészeknek reális képet adni. Bigott, primitív katolikus volt. Hisztérikusan türelmetlen a reformáció egyházaival szemben. Szerencsére az üldözött egyházak nem feszegetik a viselkedését. Én százszor inkább szobrot állítanák a fiának, II. Józsefnek, aki már anyja életében német-római császár volt, az érdemeiből mi sokat az anyjának tulajdonítunk, akiről az ellenreformáció csak rosszat tanít.

Tisza Kálmán már nem a 20. század politikusa volt. Én a több nemzetiségű Magyar Királyság reális politikájával szemben érzéktelennek tartom. Trianonért egyik felelősnek, a 30 milliós Magyarország gondolatának építőjét látom benne. Ideje volna megérteni, hogy mi vezetett Trianonhoz.

Darányi Ignác az arisztokraták és az egyházi bortokok stabilizációjáért dolgozó szakember volt. Nagy Imrének és Erdei Ferencnek, de még Fehér Lajosnak is előbb állítanák szobrot, mint Darányi Ignácnak az elsőt. Az 1945 előtti birtokviszonyok egyetlen kiszolgálója sem érdemel szobrot.

Bethlen Istvánt Ablonczy elsőnek említi. Elismerem, hogy a nagyon alacsony színvonalú politikai elitben ő volt a legkevésbé ostoba, illetve az egyetlen nagyvonalú politikus, de a tehetségét egy anakronisztikus társadalom stabilizálására hasznosította. Aki Trianon után teljes revízióban hitt, legalábbis azt szolgálta, az előttem ostoba politikus, akkor is, ha az ostoba célját okosan szolgálja.

Csak két példát hozok fel az életéből.

Ő kötött paktumot a szociáldemokrata Payerrel arról, hogy a városokban lehet titkos a választás, a falvakban azonban nyílt marad. Ő okosan kiszámolta, hogy a kétharmados többséget garantálja az olyan választás, amiben a jegyző jelenlétében kell szavazni a kiszolgáltatott falusi népnek. Én a gyerekeknek azt mesélném el a két háború közti időt tárgyaló történelemórán, hogy képzeljétek el egy gróf úr volt a miniszterelnök, aki olyan paktumot kötött a még nagyon gyenge munkáspárttal, amiben megengedte, hogy a városokban titkos legyen a szavazás, olyan okos volt ez a gróf, hogy ezt megengedte. Nyolcvan évvel később még volt olyan rangos történész professzorunk, aki szobrot állított volna a tiszteletére.

Egyszer találkoztam vele, amikor 1944 decemberében egy uradalomban mentem át a fronton, és megsúgták, hogy az a huszár ezredes úr, akit a fogat vitt tovább nyugatra, Bethlen István volt miniszterelnökünk. Nekem már a butaság szimbóluma volt, hogy a huszárság volt a legelőkelőbb fegyvernem. Ezeket vittük az orosz frontra a tankok ellen. Bethlen miniszterelnök úr akkor nem a tankok felé ment, hanem előlük menekült. Tegyük hozzá, hogy ő volt a politikai élcsapatban a legokosabb politikus.

Slachta Margitot Bethlennél sokkal kisebb képességű politikusnak tartom. Nem fogta fel, hogy a Szovjetuniónak ki vagyunk szolgáltatva, és vagy velük kötünk kompromisszumot, vagy ugyan nyerünk a választásokon, de nem rúghatunk a labdába. Mindszenti Bíboros már kapott szobrot azért, mert még a Vatikánnal is szembefordult, nemcsak a Szovjetunióval. Most Slachta Margit szobrát fogjuk felállítani.

Apponyi Albert méltatását is megértem. Ha valaki megkérdezné, kit tekintek Trianon legjellemzőbb előkészítőjének, erre a címre Apponyit ajánlanám. Ebben az utódállamokba került etnikumok mindegyikével egyetértenék. Nála alkalmatlanabb politikust nem is küldhettünk volna Párizsba. Elég volna, ha a történelemtudósok ismernék a győztes hatalmak Apponyi szerepvállalásáról alkotott véleményét.

Nagy Ferenc tisztességében nem kételkedem. De ő úgy vállalta el a miniszterelnöki posztot, hogy fogalma sem volt az adott politikai realitásról. Sztálin felügyelete alatt akart vele nem egyeztetett agrárpolitikát folytatni.

Szomorúan állapítottam meg, hogy nálunk csak annak jár szobor, akinek fogalma sincs a reális lehetőségekről. Én az irreális célokért küzdő politikusokat a holdkórosokkal közös csoportba sorom, azzal, hogy a holdkórosok önveszélyesek, az irreális célokért harcoló politikusok azonban közveszélyesek, azaz kártékonyak.