Kopátsy Sándor                  ED                  2017 01 28

Európa az egyetlen nem túlnépesedett magas-kultúra

Nemcsak a pedagógusok, de a demográfusok sem veszik tudomásul, hogy a jelenkor világban már nem a lakosság mennyisége, hanem a minősége a fontos. Ezért a jelenkori fejlett társadalmaknak nem a minél több lakosra, hanem a lakosság minél jobb minőségére kellene koncentrálni. Ebben a tekintetben óriási különbség van a nagycsalád és a kiscsalád között.

A gyűjtögető társadalmak kivétel nélkül nagycsaládos társadalmi sejtekből álltak. Ez következett abból, hogy a nagyon rövid várható életkor és a nagyon magas gyermekhalálozás mellett az emberi faj termékenysége eleve lassú népességnövekedést eredményezett. Máig nem állapították meg a demográfusok, hogy a 25 év körüli átlagos életkor mellett a létszám tartásához is szükség volt arra, hogy a fajunkat jellemző viszonylag gyakori fogamzásra is szükség van a létszám megtartására. A nagycsaládos társadalmakban a nemi érettséggel együtt járt a teherbe esés és a szülés. Ennek ellenére nagyon lassan növekedett a fajunk létszáma, és az is csak annak köszönhetően, hogy az ember a fejlett agyának és az ügyes kezének köszönhetően páratlan gyorsan alkalmazkodni tudott a legkülönbözőbb természeti környezethez való alkalmazkodásra, életképességre.

Az Darwin ugyan felismerte, hogy az állatok és a növények, vagyis az emberen kívüli élőlények a mutációjuknak és a szelekciónak köszönhetően, viszonylag hosszú idő alatt új fajokká alakultak át. Azt azonban ő sem vette tudomásul, hogy az ember a nagyon eltérő életkörülmények között is ember marad. Ez csak azért történhetett meg, mert az ember nem a mutációjának és szelekciójának köszönhetően lassan a környezethez idomult új fajjá alakult át, hanem a fejlett agyának és az ügyes kezének köszönhetően a viselkedése alkalmazkodott a természeti környezethez, nem új fajjá alakult át nagyon lassan, hanem változatlanul ember maradt, ugyanakkor minden természeti környezethez nagyon különböző viselkedési móddal gyorsan alkalmazkodott.

Az osztálytársadalmak társadalomtudományai azért tévedtek el, mert azok számára minden szinten a nagyobb erősebb volt. A szaporaságát csak az lassította le, hogy túlnépesedtek. Ez ugyan minden gyűjtögető társadalomban is jelen volt, de mivel a közösségek még nem termeltek, a természet gyűjthető ajándékainak mennyiségét nem voltak képesek növelni. Ezért az eltarthatónál nagyobb létszám létre sem jöhetett. Ugyanakkor minden társadalom az optimumánál népesebb akart lenni.

A nagycsaládoknak nem volt optimális, a lakosság által alakítható létszáma, ami viszonylag nagy ingadozással a természet nagyon ingadozó mennyiségű ajándékához igazodott. Amennyire a társadalomtudományok gondosan követik a megtermelt élelem mennyiségének alakulását, azt a tényt, hogy a megtermelt mennyiségnél sokkal ingadozóbb volt a természet ajándékainak mennyisége. A gyűjtögethető gyümölcsök, gyökerek, magvak, csigák, tojások mennyisége évről évre nagyon változik.

Senki sem mutatott rá, hogy a vadgyümölcsök, gombák évenkénti mennyisége milyen rendszertelenül és nagyon változik. Nyolcvan éves gombát, vad gyümölcsöket gyűjtő gyakorlatom megtanított arra, hogy az éves termés évenként egy a száz között ingadozhat. Ugyanakkor a szántóföldi növénytermelésben a néhány tíz százalékos változás is katasztrófához, éhezéshez és bőséges táplálkozáshoz vezethetett.

A kiscsaládok optimális nagysága.

A kiscsalád számára az optimális gyermekvállalás egy, vagy két felnőtt, de legalább egy fiú munkaképessé nevelése volt. Ez a tény annál keményebb elvárás volt, minél szegényebb a társadalom. A kiscsaládos szülők akkor élhettek volna a legmagasabb szinten, ha csak ketten maradnak. Minden plusz családtag megjelenése csökkentette az egy családtagra jutó jövedelmet. Három gyermek esetén már az egy személyre jutó jövedelem fele lett annak, ahogyan a házaspár magára maradva élhetett volna. De egészen a jelenkorig, a fogamzásgátlás megoldhatóságáig, a szülők nem annyi gyermeket vállaltak amennyi az érdeküknek megfelelt, hanem annyit, amennyi az ösztönös szexuális életükből fakadt.

A múltban a gyermekvállalás nem a szülők döntésén, hanem a házaspárok termékeny éveinek számán múlt. Kiderült, hogy az emberi faj szaporasága kizárólag azon múlt, hány termékeny évet éltek együtt. Minél hosszabb volt a várható életkor, annál nagyobb volt a spontán népszaporulat. Ez következett be a 20. század második felében, amikor számos elmaradt társadalomban száz év alatt hússzorosára, vagy még ennél is többre nőtt a lakosság száma.

Ez bármennyire egyszerű, nem akadt olyan társadalomtudós, aki a családforma két változása közti különbséggel foglalkozott volna. Pedig az utolsó évezred első nagy változása annak köszönhető, hogy Európa térségnek kétharmadában általánossá vált a kiscsaládos jobbágyrendszer. Arra már középiskolás koromben felfigyeltem, hogy Nyugat-Európa nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás és a tudományos és technikai forradalom terjedése megállt a kis családos kultúrák határán. Vagyis, minden, ami forradalmi változást hozott a kiscsaládos társadalmakban virágzott.

A kiscsalád is csak azért hozhatott társadalmi újításokat, mert a harmadával csökkentette a gyermekvállalást. A római katolikus kereszténység gyorsan, talán nem is tudatosan felismerte, hogy a túlnépesedés elleni lépést lehetővé teszi a jobbágytelkek viszonylag lassan növelhető száma. Ezt a kínálkozó lehetőséget kihasználva, a nyugat-európai kereszténység a házasságkötés feltételét a jobbágytelekkel rendelkezéshez kötötte. Ezzel a gyermeket vállalható családok számát csak nagyon lassan növelhetővé tette. Ezt a tényt a francia történészek ugyan már a két világháború között felismerték, de a történelmi fordulatot jelentő szerepét máig nem tudatosították.

Az elmúlt ezer év gyors társadalmi változásai annak voltak köszönhetők, hogy a nyugt-európai feudális társadalomban jó tíz évvel a szexuális érettség utánra tolódott kis a házasságok kötése, ezzel a gyermekvállalhatóság. Vagyis Nyugat-Európában kimaradt a nagy családos társadalmakban az első két-három, a legbiztosabb szülés. Ennél fontosabb változás fajunk életében talán nem is történt. Ennek ellenére az európai történészek szinte említést sem tesznek róla.

Annak pedig nyomát sem találtam, hogy a kiscsaládok a jobbágyrendszer megszűnése, és az ipari forradalmat követő urbanizációban miért nem okoztak elviselhetetlen túlnépesedést.

Ennek két oka volt.

A gyors urbanizáció.

A városba költöző proletárok házassága ugyan nem volt kitolható, de a proletároknak a halandósága megnőtt a városok és a munkahelyek a rosszabb egészségügyi viszonyai és a gyengébb táplálkozás okán. Erről az átlagos testmagasság csökkenése győzött meg. Az ipari forradalom eredményei kellő hangsúlyt kaptak, de a negatív hatásáról alig történik említés. Pedig Európa nyugati felének történelme aligha érthető meg az egészségtelenebb életmód figyelembe vétele nélkül.

A Nyugat élettere megtízszereződött.

A viszonylag lakatlan Amerika és Óceánia felfedezése megtízszerezte Nyugat-Európa életterét.

Kontinensünk a kiscsaládos jobbágyrendszernek és a természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészített szántóföldi gabonatermelésnek köszönhetően kiemelkedő előnyökhöz jutott. ezt is alig hangsúlyozzuk, de még kevésbé kap hangsúlyt az a tény, hogy Amerika és Óceánia felfedezésével az életterünk megtízszereződött. Pedig az utóbbi ötszáz évnek ez volt a legnagyobb és kivételes ajándéka. Amíg a sokkal öregebb magas-kultúrák mind a túlnépesedés súlya alatt stagnáltak, az életterükből kitörni pedig nem tudtak, a kis Nyugat-Európa élettere tízszeresére növekedhetett. Amerika felfedezésének jelentőségét ugyan hangsúlyozzák, de annak legnagyobb áldását, az életterünk megtízszereződését még így meg sem fogalmazták. Pedig ennek nagyságrendekkel nagyobb volt a jelentősége, mint a gyarmatosításnak, ami századnyi életteret sem adott.

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 20

Európa megöregedett

Tegnap arról írtam, hogy az EU halálát nem fogja siratni senki. Most az írom le, hogy Európa ezer év csillogás után a világ puritán kétötödének a kiöregedett, beteg embere lett.

A Nyugat eredete.

A Nyugat történészei az európai magas-kultúra történelmének kezdetét a görög városállamok és a Római Birodalom fényes történelmével kezdik. Az nem tudatosult, hogy a görög és római a két kultúra Európából csak annak tizedét, a Földközi Tenger északi partvidékét érintette. Ez a térség akkor lényegében a Közel-Kelet szerves része volt. A görög városállamok kulturálisan és gazdaságilag ugyanolyan szerves része volt a Közel Keletnek, mint Észak-Afrika. Még az időszámításunk 7. században is a súlypontját Egyiptom jelentette. Nagy Sándor élete utolsó éveit, mint egyiptomi uralkodó élte meg.

A Római birodalom fővárosa ugyan az európai Róma volt, de a kettős császárság idején az erősebb mindig a birodalom keleti felét választotta. A széteső Római Birodalom aztán már a fővárosát is a Közel-Keletre tette. A Kelet Római Birodalom soha nem tekintette magát európai birodalomnak. Aztán közel egy évezred múlt el, amikor az Oszmán Birodalom felemelkedett, majd elfoglalta Konstantinápolyt, hogy Isztambul néven az utolsó közel-keleti világbirodalom fővárosa legyen. Az Oszmán Birodalom megszűnése után vége szakadt annak, hogy a Közel-Keleten világbirodalom lehessen.

Az első európai birodalom a Frank Királyság lett, aminek a súlypontja már a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátoktól északra volt. Európa akkor vált először magas-kultúrát eltartóvá, amikor képes lett megtermelni a maga élelmezését és eltartani a szükséges urbanizációt. A történészek sem tudatosítják, hogy mint jelentett a világtörténelem alakulása szempontjából, hogy megjelent az első, természetes csapadékra épült szántóföldi gabonatermelés jelentős állattartással. Ez a termelési mód területegységre ugyan harmad akkora lakosságot volt képes eltartani, mivel harmadnyi termét biztosított, de a természetes csapadékos gabonatermelés potenciális területe ezer év alatt meghaladta az önözhető területek tízszeresét. Ma már az emberiség élelmezésének nagyobb felét a természetes csapadékkal termelt területeken termelik. Ehhez azonban azt kell hozzátenni, hogy az a lehetőség csak akkor vált valóra, amikor a nyugat-európai népek meghódították Amerikát és Ausztráliát.

A történészek sem tudatosítják, hogy Nyugat-Európa annak köszönhetően emelkedett az ősi magas-kultúrák, Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet fölé, hogy lakosságeltartó élettere tízszeresére növekedett. Ezzel szemben az említett három, önözéses gabonatermelő magas-kultúra élettere gyakorlatilag változatlan maradt. Nagyon sokat mondana a világtörténelem utolsó ezer évének lényegéről egy olyan kimutatás, ami az emberiség akkori és mai létszámát olyan bontásban mutatná, hogy melyik termelési kultúrában az emberiség hány százaléka élt. Vagyis, hogyan alakult az önözéses és a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság lakosság eltartásának az aránya. Ebből kiderülne, hogy mint jelentett, amikor az első ezredforduló végén a tény, hogy lehet már gabonát, kapásnövényeket és húst termelni ott is, ahol az éves csapadék 500-1.000 milliméter között mozog.

Az utolsó ezer évben Nyugat-Európa élettere tízszeresére ugrott. Kiderült, hogy Nyugat-Európa annak köszönhetően vált az egyetlen bővülő életterű magas-kultúra volt. Ez adott magyarázatot arra, hogy minden termelésre épült társadalom szükségszerűen túlnépesedő, ezért szinte stagnáló, halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző volt. Ettől szabadult meg Nyugat-Európa azzal, hogy birtokába vehette a tízszer nagyobb Amerikát és Óceániát. Ezzel lényegében megszabadult a többi kultúrát elnyomorító, túlnépesedési nyomástól, nem kellett olyan mértékben fokozni a halálozást és üldözni a tudásvágyat.

A kereszténység reformációja.

Amerika felfedezése szinte időben történt a reformációval, mert akkor váltak a korábbi magas-kultúrák megközelíthetők, kialakulóban volt a Nyugatnak a többi kultúra feletti fölénye, lehetővé vált a gyarmatosítás. Az első gyarmatok még maguk is túlnépesedettek voltak, ahova nem lehetett betelepülni, ezért ezeket csak árucserével ki lehetett zsákmányolni, de számottevő életteret nem jelentettek a túlnépesedő Nyugat számára. Arra mégis elég külső forrást jelentettek, hogy Európa nyugati felén belül a mediterrán térséggel szemben az észak-nyugati térség fölénybe került. A nyugati kereszténység reformációjának csak akkor jött el az ideje, amikor az Alpoktól északra élő puritán népek gazdasági önállóságot nyertek. Ettől kedve protestáns kereszténység fölénye egyre jobban érvényesült.

Az elsők a spanyolok és a portugálok voltak, akik Afrikát először megkerülve eljuthattak a Csendes Óceán térségébe és felfedezték Amerikát, de az ebből származó előnyöket már egyre inkább az angol-szászok és a német-alföldiek élvezték. Bármennyire egyértelművé vált, hogy a viszonylag lakatlan területeket csak az utóbbiak tudták őshazájuknál gazdagabbakká tenni, ezt az európai történészek nem veszik tudomásul. Pedig egyértelmű a válasz. Az ipari forradalom technikai találmányait csak a protestáns népek voltak képesek másoknál hatékonyabban hasznosítani. Vagyis, amint Max Weber csak a 20. század küszöbén ismert fel, már az ipari forradalom találmányainak elterjedése során is egyértelmű volt.

A Nyugat-Európa súlya lassan áttevődött az óceánokon túlra.

Először a Nyugat-Európa világgazdasági és katonai súlya telepedett rá a világ egészére. A vasút századának végén, az első világháború előtt még úgy látszott, hogy a nyugat-európai gyarmattartók uralják a világot. Ez azonban már ekkor csak látszat volt.

A gyarmatok feletti politikai, katonai és gazdasági hatalom előnyei elolvadtak, a hátrányai pedig felerősödtek, aminek hatására Nyugat-Európa fokozatosan másodrangúvá vált.

Az első világháború még úgy indult, hogy a nyugat-európai gyarmattartók karták újra felosztani egymás közt a világot. A négy éves háború sorsát azonban az Egyesült Államok beavatkozására jelentette. Wilson amerikai elnök elvárásai érvényesültek a háborút lezáró békékben. Amit az első világháború végén Wilson követelt, a népek önrendelkezése, nagyon fedték amint Roosevelt a Jaltai Szerződésben elért, felszámolta a gyarmati világgazdaságot.

Wilson akarta volt az Osztrák Magyar Monarchia felosztása, a nemzeti államok sorának létrehozása.

Roosevelt akarata azt, hogy Közép-Európa és a Balkán nagy többsége a Szovjetunió befolyása alá kerüljön. A hidegháború és a Szovjetunió haderejétől való félelem nélkül nem szabadulhattak volna fel a győztesek gyarmatai. Nem válhattak volna függetlenné a gyarmatok, és nem süllyedhettek volna középhatalmi szintre a gyarmattartók.

A volt gyarmattartók nagyságrenddel kisebbek lettek.

A második világháborút követő hidegháborúban a világpolitikának csak két szuperhatalma maradt. Igazi pedig csak egy, az Egyesült Államok, aminek a katonai és gazdasági ereje a világtörténelemben példátlan lett. A Szovjetunió, szemben a hiedelmekkel, csak katonai értelemben volt nagyhatalom. Ebben az értelemben is csak azért, mert az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek tőle. Azt kezdettől fogva világosan láttam, amit Roosevelt előre látott, hogy az Egyesült Államoknak nem kell félni a Szovjetunió katonai erejétől, mert a versenyképtelen társadalom katonai ereje nem lehet erős. Ezt kicsiben Izrael az arab világban fényesen bebizonyította. A jelen haditechnikája csak a puritán népek társadalmaiban lehet hatékony. Az arabok kezében ugyanolyan korszerű repülő tized annyit sem ért, mint az izraeliekében.

A Németország és Franciaország szövetsége.

A második világháború után a gyarmatbirodalmak visszacsúsztak. A nagyobb lakosságú Nagy Britannia és Franciaország megszűnt világhatalom lenni. Velük szemben a háború vesztes Japán és Németország gyorsan gazdasági csodát produkált. Kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom világában már a külső forrásokból származó előny, az elmaradottabbakkal történő árucsere és kizsákmányolás már nem jó üzlet. A hatékony árucsere a fejlettek között történik.

Az ENSZ még igyekezett megtartani a háború előtti erőviszonyokra épülő szervezetét. A Biztonsági Tanácsban való állandó tagság és vétójog az elmúlt erőviszonyokat fedte le. Ezt jelenti Nagy Britannia és Franciaország állandó tagsága és vétójoga. Ugyanakkor a Szovjetunió állandó tagsága és vétó joga a hidegháború helyzetéből fakadt. Az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a Szovjetunió nagyobb világhatalom szerepét játssza, mint a ténylegesen nagyobb katonai ereje és a gyenge világgazdasági súlya.

Kína a háború után még nagyon elmaradott ország volt, elmaradottabb, mint India. Az ENSZ belső struktúrájához akkor még a kommunista ellenes Kína részvétele az Egyesült Államok erejét gyarapította. A kommunista Kína győzelme után pedig nélküle még inkább egyoldalúak lettek volna a szocialista oldal, ezért volt szükség rá. Hetven év még senkinek nem volt, nem is lehetett sejtelme arról, hol tart ma, és hova várható a század közepére a gazdaságát piacosító, az eltarthatatlan népességnövekedését megfékező Kína. Ami Kínában 1990 óta történt, és a belátható jövőben történni fog, az sokkal jelentősebb világpolitikai változás, mint a Szovjetunió szétesése, és a csatlós államokba a marxista uralom megszűnése jelentett.

A hidegháború után az európai erőviszonyok is alapvetően megváltoztak.

Nagy Britannia egyrészt a négy angolszász korábbi gyarmatával való szoros kapcsolatát, másrészt a legtöbb gyarmatával a királya alatti szövetséget megőrizte, ráadásul a közös nyelvük is összetartotta őket.

Franciaország és a kisebb gyarmattartók, Hollandia és Belgium maradéktalanul elvesztették gyarmatikat.

Németország már az első világháború után gyarmatai nélkül maradt, és az Európa keleti felén a jelentős társadalmi szerepet játszó kisebbségeit, a második világháború után haza telepítették, illetve spontán hazavándoroltak. Ennek is köszönhetően Európa nyugati felének legnépesebb állama maradt. Mintegy 15 millió germánt haza telepítettek, ami egyrészt Európa keleti felének pótolhatatlan veszteséget okozott, ugyanakkor otthon példátlan sikerrel pótolták a hazájuk háborús emberveszteséget.

Még egyetlen 20. századi történész nem írta le, hogy mint vesztettek a közép- és a kelet-európai államok azzal, hogy szinte teljesen elvesztették azt a két etnikumukat, a zsidót és a germánt, ami náluk az élcsapat szerepélt játszotta. A zsidó etnikum elvesztése felett ugyan általános és hangos az erkölcsi felháborodás, de annak a társadalmi és gazdasági hatásával senki sem foglalkozik, hogy mint jelent a jelen és a jövő szempontjából, hogy Európa keleti felén az államok a társadalmi és gazdasági fejlődésük élcsapatát, a zsidó és germán etnikumot elvesztették.

Magyarország azzal, hogy hatod annyi zsidó és germán etnikuma maradt, ma és a következő ötven évben harmadával szegényebb ország lesz. De még azt sem számolta ki senki, hogy a 19. és a 20. század közepe közti száz évben is ilyen arányban köszönhetjük az elért eredményünket ennek a két etnikumnak. Ez az arány elsősorban ugyan Lengyelországot és Magyarországot jellemzi, de jelentős visszaesést fog okozott és fog okozni a térség minden országában.

A sikeres és a sikertelen gyarmattartók.

Nemcsak Európa, de a világtörténelem szempontjából is fontos lenne a gyarmattartás minőségének értékelése.

Két sikeres gyarmattartó volt, Nagy Britannia és Japán.

Nagy-Britannia négy általa gyarmatosított országa, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, mindegyike gazdagabb, társadalmilag fejlettebb, mint az anyaország. Ezekben négyszer annyi angol nyelvű ember él, mint az őshazában. De az angoloknak sem sikerült modernizálni azokat a gyarmatokat, amelyek eleve túlnépesedettek voltak.

Japánnak már az első világháború után két, viszonylag kis gyarmata volt. Korea és Tajvan.

Korea esetében csak az ország déli fele élt azokkal a társadalmi és gazdasági vívmányokkal, amit Japán, mint gyarmattartó bevezetett. Dél-Korea mára beérte Japánt, Észak-Korea pedig annak a tizenhatodán megrekedt, mert a Szovjetunió következetesen sztálinista csatlósa lett és az is maradt. De Dél-Korea az elmúlt ötven évben a leggyorsabb társadalmi fejlődést érte el.

Tajvan, mivel a hidegháborúban a demokrata oldalon volt, ugyancsak viharosan fejlődött. Ez az ország és felzárkózott Japán színvonalára. 1990-ben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme hatszor magasabb volt, mint Kínáé.

A japán uralom ugyan kegyetlen volt, de kiépítette a kornak megfelelő infrastruktúrát, és a világ leghatékonyabb oktatási rendszerét. Ez a két eleve túlépesedett gyarmat az egyedüli a világon, amelyik ennek ellenére világsikert aratott. Ettől függetlenül harminc éve hirdetem, hogy a felzárkózás egyedüli feltétele a kiemelkedően jó oktatási rendszer. Ezt bizonyítja Európában Finnország és a Távol-Keleten Dél-Korea és Tajvan. Ez a négy ország a legjobb négy az oktatási rendszerében és a legsikeresebb felzárkózó is.

A mediterrán gyarmattartók véglegesen elvesztették a maguk latin-amerikai gyarmataikat, amelyek ma is a mediterrán országok mögött vannak annak ellenére, hogy alulnépesedettek, a többségük természeti kincsekben gazdag.

A három ázsiai magas-kultúrák közül csak Kína fejlődik negyed század óta, a másik kettőben, a dél-ázsiaiban és a közel-kelteiben minden utódállam túlnépesedett és egyre jobban lemarad. A Szahara alatti Afrikában minden gyarmat önálló állam lett, de féktelenül túlnépesedik.

Európának ötszáz év után befelé kellett fordulni.

Ezért merült fel szinte azonnal a háború után az Európai Unió gondolata. Ez először a Szén és Acél Unió alakítása volt. Ez már jelezte a világgazdasági változás fel nem ismerését. Egyrészt Európa nyugati felén nem volt olyan szén és vasérc vagyon, ami a világgazdaságban versenyképes lehetett. Másrészt a szenet egyre jobban kiszorította a nyersolaj és a földgáz. Elég volna megnézni, hogyan változott a világ szén- és acéltermelésben Európa súlya.

A kontinens két legnagyobb állama összefogott.

Churchill halála után a demokrata Európa két legnagyobb politikusa Adenauer, és de Gaulle felismerte, hogy országaik Európa nyugati felét maguk mögé állítva, versenyképes világpolitikai szereplőivé válhatnak. Ez a céljuk azonban eleve elhibázott volt.

Európa kulturálisan és gazdasági fejlettségben nagyon színes közösség, ami eleve nem lehet egységes.

A világ társadalmai közül csak a protestánsok, illetve a puritánok lehetnek versenyképesek. A puritánok is csak a négy óceánokon túli angolszász országgal alkothatnak egységet. A Nyugat nem földrajzi egység, nem Nyugat-Európa és Amerika, hanem a Puritán európai és óceánon túli Nyugat, szemben az európai és az amerikai Nyugattal. E kettő nem lehet társadalmi és gazdasági egység.

Ezért az egységes Európai Unió eleve megoldhatatlan. Különösen akkor, ha ezt két elkötelezetten katolikus politikus akarja megvalósítani. A németek többsége protestáns, de még a katolikus németek is puritánok. Adenauer azonban elkötelezett katolikus politikus volt. De Gaulle pedig a legnagyobb katolikus latin ország vezetője volt.

Azt sem vagyunk hajlandók bevallani, hogy a németek és a franciák a történelmük során a legnagyobb ellenségüket egymásban látták.

A barátság alapja az Egyesült Államok elleniség volt.

Mind Németország, mind Franciaország nem akarta tudomásul venni, hogy már nem kiemelt nagyhatalmak. Ezért lehetett közös céljuk, hogy Európa nyugati felével a hátuk mögött szuperhatalmak közé kerülhessenek. Nem értették meg a két világháború tapasztalatát, hogy Európában nem lehet egyetlen állam, de még Nyugat-Európa egységesen sem szuperhatalom. Még ez a két jelentős államférfi sem volt képes megérten, hogy az a négy óceánokon túli angolszász országhoz, de még az Egyesült Államokhoz képest is kicsik.

A mezőgazdaságot támogató közösség.

Mind Adenauer, mind De Gaulle a saját államában is konzervatív politikus volt. Ennek volt köszönhető a tagországok mezőgazdaságának aránytalan támogatása. Az EU közös kasszájába folyó pénzből aránytalanul sokat fordítottak a mezőgazdaság támogatására. Márpedig nehéz lett volna reménytelenebb feladatra fordítani a támogatásokat, mint a nyugat-európai mezőgazdaságra. Ebben közrejátszott az is, hogy a franciák barátságát csak az agrártámogatással lehet megvásárolni.

Az aránytalanul nagy agrártámogatás egyúttal azt is jelentette, hogy a szegényebb tagállamok viszonylag nagyobb támogatást is kapnak. Ez volt a csalétek arra, hogy a gyengébb államok is örömmel csatlakozzanak. Azzal ugyanis nem számoltak, hogy a fejlett és puritán Németországra szabott egységes felépítmény, a gazdasági és politikai szuverenitás hiánya minden támogatásnál nagyobb kizsákmányolásukkal fog járni. Ez be is igazolódott azzal, hogy az EU tagállamai között nem csökkentek, hanem nőttek a fejlettségük közti különbségek.

Európa nyugati felének adottságai.

Európa Nyugati felének ugyan jót tett a vámunió, de ezen túllépő minden más döntés eleve ostobaság volt. Mivel Európa, de különösen annak nyugati fele kulturálisan és gazdasági fejletségben nagyon eltérő sok kis országból áll, ezt a színességet kellett volna elsősorban tudomásul venni. Nyugat-Európa azért lehetett ezer éven keresztül egyre nagyobb fölényben Eurázsia három nagy magas-kultúrájával szemben, mert nem volt egységes. Ez már egyértelműen igazolódott az óceánok meghódítása idején. A legnagyobb óceánjáró flottát Kína építette fel. Ehhez képest a sok száz európai állam, város flottája együtt is kicsi lett volna. Ezt a minden felfedezésre képes kínai flottát a kínai császárok tudatosan megsemmisítették.

Egyrészt Kína nem voltak importra szorulva.

Másrészt a nagyon centralizált Kína nem akart olyan ágazatot felerősíteni, ami felett nem érvényesülhetett a központi hatalom akarata.

Ezzel szemben Kínához képest az első két óceánokat meghódító európai ország, Portugália és Spanyolország századnyi törpe volt. De még ezek is nagyok voltak a bátor vállalkozásokhoz. Az igazi világkereskedelmet a kontinensek között a Holland, illetve a Brit Kelet-indiai Társaság bonyolította, ahol szinte minden felfedezés egy kicsi, de bátor tőzsdei vállalkozás volt. Az államok ezek mögé csak akkor álltak, amikor már az államok ereje is ezektől a kisvállalkozásoktól függött. Az ipari forradalmat követő gyarmatosítás vállalkozásként indult, majd az állam lett a gyarmatok gazdája. A két legnagyobb gyarmatbirodalom Nagy Britannia és Franciaország gyarmatai ugyanis sokkal nagyobbak voltak, mint a többi gyarmat együttvéve. A tucatnyi konkurens azonban hasznos volt mellettük.

Megszűnt a gyarmattartás előnye.

Ahogyan a 20. század derekára megszűnt a gyarmattartás előnye, a volt gyarmattartók össze akartak fogni. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy Európa nyugati fele erősebb lenne szuverén államok kooperációja formájában, mint az erőszakosan a fejlett Németország felépítményére homogenizálva. Nemcsak előtte, de most a kudarcok között sem merül fel, hogy csak a közös kultúrájú és fejlettségű népeknek lehet szoros közösségük.

Ehhez még a közös nyelv is kevés. Lást az egyesített Olaszországot.

A közös valuta.

A közös vámterület pedig csak akkor nem nagyon kártékony, ha a tagállamok nemzeti valutájukat maguk tartják olyan árfolyamon, ami mellett nem adósodnak el menthetetlenül. Minél közösebb a vám, annál eltérőbb valuta árfolyamokra van szükség. Ezzel szemben az EU német irányítású vezetése kikényszerítette a tagok nagyobb felének közös valutáját, az euró övezetet.

A közös munkaerőpiac.

A klasszikus közgazdaságtan ugyan tudomásul vette a munkaerő árujellegét, mégis elfogadta, hogy a munkaerő árát ne a piac határozza meg.

A tőkés osztálytársadalom szolgálatára létrejött klasszikus közgazdaságtan tudomásul vette, hogy a munkaerő minőségének és mennyiségének a kínálata mindig lényegesen nagyobb, mint amennyi munkaerőre a társadalomnak szüksége van. Ezért a munkaerő túlkínálata következtében hiába volt olcsó a munkaerő, krónikus jelenség volt a magas munkanélküliség.

A piacos gazdaságban a béreket a piac, nem a politikai hatalom alakította. Ez ellen a munkások szakszervezetei ugyan tiltakoztak, de a béreket mégis a piac alakította.

A jelenkori össznépi társadalmakban, a munkások védelme érdekében tudomásul vették, hogy a béreket az állam és a szakszervezetek közti megállapodások szabályozzák. Ez azonban csak azért valósulhatott meg, amikor a spontán népszaporulat a korábbi tört részére csökkent, és számos országban csökkeni kezdett a munkára fogható népességen belül a minőségi igényt is kielégítők száma. Ugyanakkor a munkaerő felső minőségi kétharmadában munkaerőhiány jött létre.

Még egyetlen társadalomtudós sem mutatott rá arra, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlen, ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerőből túlkínálat keletkezett.

Az 1954-es első szocialista reformtervnél még nem lehetett a munkaerő árának alakulását a piacra bízni. Ez azért volt lehetetlen, mert a gazdaságpolitika olyan munkaerő keresletet hozott létre, amiben a munkaerő árának az inflációja megállíthatatlan lett volna. Ezért akkor belenyugodtunk, hogy a munkaerő árát ne a piac, hanem az állam állapítsa meg.

Európában kevesen és keveset dolgoznak.

Európában alacsony a foglalkoztatás, kevesen, kevés munkaórát dolgoznak, és korán nyugdíjba mennek. Az egy órára jutó termelési értékben nemcsak a nálunk sokkal gyorsabban fejlődő Távol-Kelettől, de még a négy óceánon túli országhoz képest is alig van lemaradás, a ledolgozott órák számában azonban annál inkább. Ezért az Európai Uniónak a kevesek a kevés munkáját kellett volna a versenytársak szintjére emelni. Ha ez sikerülne, nem lenne lemaradás. Ez a probléma azonban fel sem merült. Még nem láttam olyan Brüsszelben készült kimatatást, ami ezt a lemaradási okot akárcsak érintette volna. Pedig ez lenne Nyugat-Európa versenyképességének az első, minden másnál sokkal fontosabb előfeltétele.

A munkaképes lakosság munkára fogásának elsődleges feltétele, hogy a munkaerőnek olyan ára legyen, ami magas foglalkoztatást biztosít, és a minél több évente ledolgozott munkaórát, és munkaév teljesítésére ösztönöz.

Minden kultúrának, annak minden szintjén olyan foglalkoztatási feltételeket kell megállapítani, ami e kettős célt szolgálja. Az egységes munkaügyi feltételek csak olyam társadalomban működhetnek jól, amelyikben a lakosság kulturálisan és fejlettségben homogén. Márpedig Európa egészére vetítve ez a legkevésbé adott előfeltétel.

Európa kulturálisan nagyon tagolt.

Ebből fakadóan lett kontinensünk eleve nagyon sok politikai államra osztott. Ezt az Európai Unió létrehozóinak is világosan látni kellett volna. A vasúthálózat kiépülése előtt nagyon költséges volt a szárazföldi szállítás. Ezért a kereskedelem, de még sokkal inkább a munkamegosztás a vízen való szállításra épült. A vasút előtt csak a nagyon drága árut lehetett száraz földön nagyobb távolságra szállítani.

A vasút előtt csak az állóvizeken és a lassú folyású folyókon lehetett mindkét irányban olcsón szállítani. Erre a Philadelphia Néprajzi múzeumban figyeltem fel. Ott derült ki, hogy a vasút előtt a gazdasági egységek a lassú folyók vízgyűjtő területei voltak. A gyors folyóvölgyeket az egyirányú áruforgalom jellemezte. Egy-egy hegyi folyó völgyében csak lefelé volt gazdasági forgalom.

Ez legjobban jellemezte a Kárpát Medencét. Ezért volt lehetséges, hogy térségét ezer évig egyetlen országként kezelte a középen élő magyarság.

Ezer évig a szlovák többségű felvidék nagyon közel volt a magyarok lakta Alföldhöz, és nagyon messzire volt a velük rokon morvákhoz és csehekhez. A vasút viszont közel hozta őket.

Erdélyben ugyan a legnépesebb etnikum a román volt, mert a szegényebb románok Erdélybe jöttek, mert ez az országuknál gazdagabb volt. Erdély mégis ezer éven keresztül a Magyar királysághoz tartozott, mivel a területének kilenctizedéből a vizek a Kárpát Medencébe vezettek. Az ott élő magyarság pedig Trianon óta a gazdagabb, közös nyelű Magyarországba vándorol. Ez az objektív érdeket nem lehet az ott élő magyarság maradását segítő politikával megállítani.

A térképeket nem a politika, hanem a szállítás alakítja.

Az egységes Olaszország.

Azt, hogy a közös nyelv nem elég alap arra, hogy a két eltérő szintű kultúrájú nép közös országban éljen. Ezt Olaszországban tanultam meg. Az olasz politika 150 éven át megtett mindent annak érdekében, hogy a dél-észak irányban karcsú ország két vége közelebb kerüljön egymáshoz. Korszerű vasút és autópálya köti össze az ország két végét, ennek ellenére, az a szállítási költségekkel mérve egyre távolabb kerültek egymástól.

A szárazföldi szállításban a vasút, majd az autópálya technikai forradalom volt, de az nem tudatosult, hogy a tengeri szállítás előnye ezzel nem csökkent.

Hatvan éve egy sorrentói csempegyárban döbbentett meg a tény, hogy 3.500 éven keresztül ez a gyár az agyagot a felette álló hegyen lévő bányából, 15 kilométerről szállította. Ezen változtattak 1964-ben. Ettől kezdve Ausztráliából a föld másik oldaláról hozza a 300 ezer tonnás hajó évente kétszer az agyagot. Ez ugyanis olcsóbb, és jobb. A kis, egy köbméteres csillének való szállítás korszerűsítése ugyanis nemcsak többe került volna, de az ottani agyag nem is olyan homogén, mint ami Ausztráliából érkezik. Tehát a 15 kilométeres távolságnál hatékonyabb, olcsóbb a 18 ezer kilométeres távolság a tengeren.

Ez a tapasztalt késztetett arra, hogy utána számoljak. Kiderült, hogy Moszkvától korszerű vasúton drágább a 800 kilométeres szállítás, mint Ausztráliából hajóval. Ez ma már nemcsak tömegáruk, de a konténerekben szállított darabáru esetében is igaz. Egy 20 tonnás konténer szállítása Sanghajból Rotterdamba olcsóbb, mint egy zongora átrakása a szomszéd szobába.

Bármennyire általános gyakorlat a modern konténerek fogadására alkalmas kikötők közti tengeri szállítás olcsósága, nem tudatosul ennek jelentősége. Pedig ezt szem előtt tartva érthetővé válik, hogy a Szovjetunió gazdasága a lakosság nem megfelelő kultúrája mellett azért sem lehet versenyképes, mert a szárazföldre kényszerültek a nagy szállítási távolságú munkamegosztások.

A közúti szállítás előnye.

Arról még nem találtam anyagot, hogy a közút miért győzte le a vasutat a teherszállításban. Annak ellenére, hogy a vasút tonnakilométer költsége lényegesen kisebb, mint a közúti szállításé, nem lehet a közutakkal versenyképes, ha a szállítás nem állomásról állomásra, és időben órára pontosan történik. Márpedig ma már a gyárak közti munkamegosztás közvetlenül a felhasználás idejére épül. Nem az a fontos, hogy mennyiért, hanem, hogy mennyire a felhasználás idejében történik a szállítás. Erre csak a közút képes.

A vasútállomások kiépítése arra, hogy a konténereket ne csak állomásról állomásra, hanem feladótól a feladóig és meghatározott napon, meghatározott órára szállítsa. Márpedig a kooperáló vállaltok számára ez az elsődleges igény. A pontos időre érkező megrendelés fontosabb, mint annak a költsége. Ez pedig csak közúton oldható meg.

A világgazdaság megértésének kulcsa annak a szem előtt tartása, hogy milyen szállítási igénynek mi a leghatékonyabb megoldása.

A lakosok mozgatásának megoldásai.

A gépkocsi a háztól házig utazásának a leghatékonyabb módja, ha a távolság 100 kilométernél kisebb.

A metró nagyvárosok belső személyszállítására az optimális megoldás.

A modern vasút a legjobb a 100-1.000 kilométeres utazásokra.

A repülő az 1.000 kilométernél nagyobb távolságokra az egyetlen megoldás.

Az áruk mozgatása.

A szárazföldön a szállítási feladatok többségét csak közúton lehet racionálisan megoldani. Ezért a gazdaság szárazföldi szállítás igényeinek a többsége a közutakon történik. Ehhez olyan autópálya hálózatra van szükség, ami 100 kilométernél kisebb távolságra elérhető lehetőséget biztosít.

Az autópálya hálózat azonban csak ott lehet hatékony, ahol a szállítási feladok nagy többsége 1.000 kilométernél kisebb távolságokat jelent. Ezért az a véleményem, hogy Oroszország számára a munkamegosztás azért eleve drága, mert nagyok a szárazföldi szállítási távolságok. Ezt akkor tanultam meg, amikor a német hadsereg háborús célokra építette ki a kor leghatékonyabb autópálya hálózatát.

Az ugyan bebizonyosodott, hogy a motorizált hadsereg felszerelése és állománya csak az olyan térségben lehet hatékony, ahol fejlett az úthálózat. Tehát a nyugati fronton. Ezzel szemben nagyon elmaradott közúti hálózat hiánya már komoly hátrány. Minél fejlettebb a hadsereg felszerelése annál inkább az infrastruktúrára szorul.

A náci Németország katonai vezetése azonban figyelmen kívül hagyott két igényt. Egyrészt a vasútnak nem kellett olaj és benzin, elment szénnel és szénnel termelt villamos energiával.

Másrészt a nehéz fegyverek közutakon való mozgatása óriási pályakárral jár. Ez a két front közti 2-3 ezer kilométeres távolságon szinte megoldhatatlan volt.

Ahogyan azonban a német imperializmus számára a drága autópálya hálózat nem lehetett hatékony, a háború után a gazdaságban nagyon hatékonynak bizonyult. A német gazdasági csoda alapja a német lakosság munkafegyelme mellett az örökölt autópálya hálózat volt.

Annak pedig nyomát sem találtam, hogy mennyire eltérő a két szárazföldi szállításnak a tudatra gyakorolt hatása. A vasúthoz puritán fegyelemre, a közúthoz egyéni kezdeményezésre van szükség. Ez világosan bebizonyosodik abban, hogy a puritánoknak inkább kötöttpályás közlekedés, a vasút, az individuálisaknak inkább a szabadpályás felel meg jobban.

A munkaerő kapacitásának a hasznosítása.

Középiskolás fokon is abból kellett volna az Európa nyugati felének sorsáért aggódóknak kiindulni, hogy nem lehet kényelmesebben haladva utolérni azokat, akik fejlettebbek, és gyorsabban növekednek. Európa nyugati fele lemaradásának elsődleges oka, hogy a munkaerő kapacitásának kihasználása sokkal alacsonyabb. Ezt azonban a politikai vezetés nem vette tudomásul.

A Távol-Keleten a munkaképes lakosság lényegesen nagyobb hányada és sokkal többet dolgozik. Többen, évente többet és életük során több évig dolgoznak ma már hasonló bérért. Vagyis Nyugat-Európában a ledolgozott munkaidő drága. Ez nemcsak a Távol-Kelettel, és a négy óceánokon túli angolszász országgal szemben, de Nyugat-Európán belül is így van. A mediterrán országokban alacsonyabb a foglalkoztatás, több az ünnep, előbb mennyek nyugdíjba és aránylag tovább élnek nyugdíjasként, mint a gazdagabb puritán országokban. Az ugyan köztudott, hogy a mediterrán népek országai a protestánsokhoz képest egyre jobban lemaradnak, de az egyértelmű okát nem említik, hogy kevesebb munkával nem lehet felzárkózni.

Egész Európában mindenütt a nyugdíjkorhatárnál előbb mennek nyugdíjba, és minél szegényebb az ország, annál előbb. A legmagasabb nyugdíjkorhatár a nagyon gazdag Egyesült Államokban van, 66 év. Ezen belül a nyugati kultúrában a szabadság és a betegség miatti kiesés is itt a legkevesebb. Az évente ledolgozott munkaidő 150 órával, közel négyheti európai munkaidőnél több.

Azt is ritkán említik, hogy az elmúlt ötven évben a legnagyobb egy főre jutó jövedelemnövekedés a világon Dél-Koreában volt. Nem tesszük soha hozzá, hogy ott volt a demokrata világon belül a legmagasabb foglalkoztatás és a legalacsonyabb tartós munkanélküliség. A háborút követő negyven éven át 2.900 órát dolgoztak évente. Ez a mutató ugyan csökkent, de még így is évente 550 órával nagyobb, mint a szorgalmáról híres Németországban.

A felháborító, de mégis elhallgatott különbség, hogy Európában a tényleges nyugdíjba vonulás alacsonyabb, mint a nyugdíjkorhatár. Ugyanakkor Dél-Koreában a tényleges nyugdíjba vonulás 11.9 évvel a nyugdíj korhatárt meghaladja. Vagyis a tovább dolgozás ugyan nem kötelező, hanem erkölcsi kötelesség. 

A Rákosi rendszer reális megítélése

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 25

A Rákosi rendszer reális megítélése

Nemcsak az 56-os forradalomban a magyar közvélemény óriási többsége, de a rendszerváltás utáni kormányok és a történészek is átkosnak kezelik azt a politikai terrort, ami 1947 után egészen a forradalomig uralmon volt. Ez két okból indokolt, egyrészt mert a választók kisebbségét képviselte, másrészt a terror eszközeivel uralkodott. Ez van a kilenc év mérlegének negatív serpenyőjében.

A mérleg pozitív serpenyőjébe viszont semmit sem raknak. Ez az egyoldalú történelemfelfogás a liberálisokra jellemző. Minden rendszert egyetlen eleme a politikai szabadság mennyiségével mérik.

A magyar társadalom fejlődésének legnagyobb lépési ebben a kilenc évben történtek. Először szabadult meg a magyar társadalom az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmától. Ez önerőből a 20. század derekán aligha történhetett volna meg.

A két első választáson a szavazatok többségét az olyan pártok kapták, amelyek lényegében restaurálták volna a két háború közti fél-feudális társadalmi viszonyokat annak ellenére, hogy az előz két év is egyértelműen megmutatta, hogy a Szovjetunó megkülönböztetett hatalmat kapott a magyar politika alakításában, és a megtartott választásokon jelentős volt a kommunista belügyminiszter hatása.

Amit tehát a Rákosi rendszerben történt, abban jelen volt a Szovjetunió nyomása. Az első nagy társadalmi változást a földreform jelentette. Azt miniszterként a kommunista Nagy Imre, mint földművelésügyi vezényelte le. Minden bizonnyal, ha nem a szovjet hadsereg szabadítja fel az országot, akkor is lett volna földreform, de nem egy kommunista belügyminiszter vezényelte volna le. Ezért nem is történhetett volna sor egy ilyen radikális reformra.

Azt, hogy mi lett volna, ha nem a Szovjetunió a megszálló ország, világosan kiderült mind az 56-os forradalomban első hete, mind az 1990-es rendszerváltás után.

A forradalom leverése nélkül sokszorosa lett volna a politikai bosszú ahhoz képest, amennyi indoktalan büntetés történt a Szovjetunió katonai beavatkozása után. Máig nem vetette fel senki, hogy mi lett volna, ha a szovjet csapatok nem vonulnak be, és nem áll helyre a forradalom előtti rend azzal a különbséggel, hogy Rákosi és társai kiesnek a hatalomból. Azt, máig nem mondta ki senki, hogy a lehetséges megoldások között az volt a legjobb, hogy Kádár és az állampárt nem nagyon kompromittált tagjai kerültek hatalomra.

1956. november 2.-án azt láttam, hogy a lakosság óriási többsége a kommunista diktatúra teljes felszámolását akarta. Az állampárt a következő választáson a parlamenti küszöb átlépésénél többre nem számíthatott volna. Nemcsak a Rákosi rendszer káderei kerültek volna vádlottak padjára, hanem az ÁVO egész tagsága. Nagyságrenddel többen kerültek volna börtönbe és internáló táborokba, mint amennyit a Kádár rendszer stabilizálása ilyen sorsa juttatott.

A szabadon választott, „demokratikus” kormány azonnal leállt volna az erőltetett iparosítással, több ember vesztette volna el a munkáját, és több lett volna a tartós munkanélküli, mint a rendszerváltás után.

A liberális politika még soha nem ismerte el, hogy az ország lakosságának első elvárása a politikai rendszerekkel szemben, hogy magas legyen a foglalkoztatás. A két háború közt a diktatúrák azért voltak népszerűbbek a demokráciáknál, mert magas foglalkoztatást biztosítottak. A két háború között a legnépszerűbb rendszer a kegyetlen, embertelen náci diktatúra volt. De ez így van jelenleg is. Az amerikai közvélemény kutató vállalat felmérése szerint a világ legnépszerűbb kormánya jelenleg a kínai. A lakosságnak nem az a fontos, hogy lehessen szabadon politizálni, hanem az, hogy legyen munkája. Az a kormány, amelyik munkaerőhiányt teremt, mindig sokkal népszerűbb, mint az, amelyikben szabadon lehet a pártok között választani, ahol teljesebb a politikai szabadság.

De az is kiderült, hogy a diktatúra is csak akkor lehet népszerű, ha gyorsan nő az egy laksora jutó teljesítmény, a jövedelem, a vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha 1-2 ezreléknél nem többel fogy, vagy nő a lakosság száma, és a piac törvényei alakítják a gazdaságot. Ezt tudatosan csak Kínában ismerték fel, és ennek érdekében gyakorolják a politikai erőszakot.

A Rákosi rendszer legnagyobb érdeme a teljes foglalkoztatást és a közép- és felsőfokú beiskolázást megvalósította.

Hatezer éven keresztül sehol, soha nem volt olyan társadalom, amelyik békeidőben mesterségesen munkaerőhiány teremtett. Ez ugyan nem volt a sztálinisták a megfogalmazott célja, de ideológiai feladatuknak tartották. Márpedig csak az lehet független, aki hiányt pótol. Ezt ugyan nemcsak a marxisták, de Marx sem ismerte fel, de a gyors gazdaságfejlesztést ideológiájuk feladatának tekintették.

Ráadásul, a gazdaság bürokratikus irányítása, a piac szerepének biztosítása nélkül a gazdaság nem működhet hatékonyan, ezért alacsony marad a teljesítménye. Ezt vette először észre a zseniális zsarnok, Lenin azonnal a polgárháború megnyerése után. Sajnos, meghalt, és hatalmát egy középszerű, önbizalom hiányos zsarnok, Sztálin örökölte.

Rákosi és gárdájának többsége intelligencia tekintetében megfelelő lehetett volna, de népszerűtlenek voltak. Márpedig a nem támogatott zsarnok csak erőszakkal boldogulhat. Az ő brutalitásuk még Sztálin garnitúrájában is soknak tűntek. Ennek köszönhetjük, hogy Rákosi helyett Nagy Imrével próbálkoztak. 1954 őszén azonban a magyar sztálinisták megérezték, hogy Nagy Imre támogatása Moszkvában igatag, és félre állíthatják. Azzal azonban nem számoltak, hogy a kiszabadult szellemet nehéz visszaszorítani a palackba. 1956 májusában megmondtam, hogy fegyveres forradalom lesz. A forradalomra nemcsak Gerő és sztálinista társai, de Nagy Imre sem volt felkészülve. A magyar társadalom pedig még kevésbé.

A társadalom állapotának egyik mércéjét, a foglalkoztatottságot már említettem. Ennél is megbízhatóbb mércének tartom a testmagasságot. Ezt a mércét először a világon egy kaposvári zsidó orvos, Véli György ismerte fel már a két háború között. A szakma tudja, a magyar társadalomtudósok azonban nem is hallottak róla. Ezért nem is használják. Még az sem tudják, hogy ez nálunk katonai titok, Rákosi hadügyminisztere titkosította. Ezért 2.000-ig nem ismerhettem a magyar adatokat, holott szinte minden nemzeté hozzáférhető.

Életem egyik kijózanító meglepetése volt, amikor kiderült, hogy a kiegyezés óta az 1947-1956 közt született férfiak magasságának növekedése a magyar rekord. Vagyis az átkosban születettek testmagassága gyorsabban növekedett az átkosban, mint előtte és utána. Mondhatjuk, mert köztudott, hogy a 20. században volt a leggyorsabb a növekedés. Ezen belül Magyarországon a növekedés mértéke a leggyorsabban az átkosban születettek esetében növekedett a leggyorsabban. Ez engem is meglepett, mert ezeket az éveket én sem tartottam volna sikereseknek. Aztán rájöttem, hogy nem nekem, hanem a testmagasság növekedésének kell hinni. Kiderült, hogy az egy lakosra jutó élelemfogyasztás ezt a generációt érintette a legjobban. Az egy lakosra jutó élelmezés növekedése ezeket érintette. A közélelmezés átlaga soha nem javult olyan mértékben, mint az 1947-56 közt születettek első 18 évében.

Az én tudatomban is úgy maradt meg ez a 18 év, amiben kevés volt a kenyér, a házi kosztot felváltotta az üzemi konyha.

Elég volt elgondolkodni.

A jövedelmek minél kevésbé differenciáltak, annál jobb az élelmezés átlaga. Az átkosban az arisztokráciának és az úri középosztálynak, a lakosság 5-6 százalékának az étkezése sokat romlott. A háborúk közt azonban a lakosság nagyobb fele szegényen élt és konzervatív módon táplálkozott. Kevés húst, zöldséget, gyümölcsöt, cukrot evett. Ehhez képes az üzemi konyha korszerű táplálkozást jelentett. Az adatok gyorsan meggyőztek arról, hogy az átkos táplálkozási forradalmat is jelentett. Ez ugyan csak akkor tetőzött, amikor a konzerv és a hűtőszekrény a családok többsége számára is elérhető lett.

Az közép- és a felsőfokú oktatás megsokszorozódott.

A közép- és felsőoktatás általánosan elérhetővé vált. Magam is meglepődtem, amikor megnéztem a saját korosztályomban mekkora volt a közép és felsőfokú képzettek aránya. Középiskolát végzett a fiúk 4.2, a lányok 0.8 százaléka. Egyetemet végzett a fiúk 2.2, a lányok 0-6 százaléka. Ennél is megdöbbentőbb, hogy ezek többsége pap, tanító és köztisztviselő lett. A gazdaságba nagyon kis arányuk került. A jelenleg születettek 80 százaléka szerez középfokú, és 40 százaléka felsőfokú képzettséget. Ráadásul a lányok megelőzik a fiúkat. A többségüket pedig a vállalkozói szféra fogja foglalkoztatni.

Az analfabetizmus felszámolásában már a két háború között felzárkóztunk a Nyugathoz. Köszönhettük ezt egy antiszemita és revizionista arisztokratának, gróf Klebelsberg Kunónak, aki kultuszminiszterként létrehozta a tanyai és pusztai gyerekek számára szükséges iskolahálózatot. A két háború között középfokon végzők 90 százaléka arisztokrata, úri középosztályú és zsidó családokból került ki.

Ezért volt eleve polgárosodás ellenes az első zsidótörvény, a zsidó diákok számának a lakosságon belüli 6 százalékos arányához szabása. Az arisztokraták fiú gyerekei mind diplomások lettek. Az úri középosztály fiúgyermekeinek nagy többsége érettségizett, és ők adták az egyetemet végzettek 90 százalékát. A munkások és parasztok fiúgyermekeinek 2-3 százaléka tanult tovább.

Egészen más volt az etnikai összetétel.

A zsidók magasan vezetett a diplomások, különösen a műszaki és tudományos ágazatokban. Az első világháború előtt a műegyetem hallgatóinak kétötöde a zsidótörvények szerint zsidónak számított, vagyis legalább egyik nagyszülő zsidó volt.

A germánok, vagyis a szászok és a svábok jelentőse megelőzték a magyar etnikumot.

A többi jelentős etnikum azonban messze az országos átlag alatt volt.

A vallási megosztás is egyértelmű volt. Iskolázottságuk arányában torony magasan vezettek az izraeliták, jelentősen a lutheránusok és kicsivel a reformátusok a nagy többséget jelentő katolikusokhoz viszonyítva.

Az első zsidótörvény tehát egyértelműen antiszemita volt. Csak az átlagnál sokkal jobban boldogulók korlátozását szolgálta. A legnagyobb társadalmi igazságtalanságot a munkások és parasztok gyermekeinek hátrányos helyzetét meg sem említették. Ezért értékelem nagyra, hogy Klebelsberg, mint belügyminiszternek terjesztette elő az első zsidótörvényt, de tíz évvel később, mint kultuszminiszter megteremtette a tanyai és a pusztai gyermekek iskoláztatásának a feltételeit. A baloldaliak Klebelsbergnek csak a bűnét, az első zsidótörvényt róják fel. A jobboldal pedig csak az éremét a tanyai és pusztai iskolahálózat kiépítését hangsúlyozzák. Én Klebelsberg éremét sokkal nagyobbnak tartom, mint a bűnét. A két háború között az egész politikai elit többé-kevésbé antiszemita volt. Köztük Klebelsberg csak azt csinálta, amit a többiek. Ha ő nem hozza a törvényhozás elé az első zsidótörvényt, behozták volna mások. A politikai elitben pedig ő volt az egyedüli, aki a hátrányos helyzetűek érdekét is tudomásul vette. Ha ő nem építi ki a lakosság egészét szolgáló népoktatást, másnak eszébe sem jutott volna. Vagyis olyan érdemet szerezett, ami nélküle meg sem valósulhatott volna.

Hasonló a véleményem Rajk Lászlóról is. Bűnéül azt róják fel, hogy az 1947-es választáson, mint belügyminiszter a kommunisták javára csalást szervezett. Ezt, ha más a belügyminiszter, az is megtette volna. Ezzel szemben a népi kollégiumok hálózata nélküle nem épülhetett volna ki. A felső vezetésben egyedül volt a NÉKOSZ támogatója. Márpedig, ha 1956-ban nincsenek népi kollégiumok, nem így alakultak volna az események. Rajk bűne a hatalom birtokosaival közös volt, az érdem pedig elsősorban az övé.

Ezzel azt is megmagyaráztam, hogy miért volt Rákosi, Gerő, Révai ellene a népi kollégiumoknak. Azért, mert abban nemcsak a jobboldali erők termőföldjét, de a liberalizmus és az antiszemitizmus létrehozóját is látták. A maguk szempontjából nem nagyon tévedtek. Szinte ez ismétlődött meg a rendszerváltás előtt, amikor a liberálisok a Demokrata Forumba azért ültették elnöknek Antall Józsefet, mert annak jobboldaliságától nem kellett félni.

A népi kollégiumok hálózatának kiépülése is az átkosban történt. Ezt legjobban éppen a 2010 óta kormányon álló, kétharmados többséget élvező Fidesz kormánynak kellene hangsúlyozni. Most az a középosztály van hatalmon, akik többségének a szülei a népi kollégiumokban váltak értelmiségiekké.

Az átkosban az oktatási rendszer ugyan mennyiségi tekintetben nagyon sikeres volt, de a minősége nem ütötte meg a társadalmi érdeket. Az oktatott anya annyira dogmatikus volt, hogy nem felehetett meg a tudományos és technikai forradalom követelményeinek. Ennek ellenére az oktatás mennyiségi kiszélesedése nemcsak megfelelő, de a rendszer történelmi érdeme is volt.

Azt, hogy a jelenkori társadalomnak milyen oktatási rendszerre van szüksége, leírtam Az oktatási rendszer talpára állítása címmel a Polgári Szemle számára. Ma ugyanis nincs fontosabb feladat, mint az oktatási rendszerünk minőségének javítása. Ezt két úton kell végrehajtani.

Egyrészt az öregkori ellátást, a nyugdíjrendszert nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés eredményéhez kell igazítani.

Másrészt fogamzás és a beiskolázás közti hét évre kell helyezni a hangsúlyt.

A fejlettebbekhez való felzárkózásnak a másik előfeltétele a magas foglalkoztatás. Ezt a Rákosi rendszer oldotta meg először. Mint látni fogjuk, ezt javította a Kádár rendszer, de rontott a rendszerváltás.

Már a németek is látják, mint tettek.

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 19

Már a németek is látják, mint tettek.

Egy német rokonom küldte el tegnap a Die Zeit legutóbbi számában megjelent írást azzal, hogy már itt is látják, amit te kezdettől fogva láttál. A szerző neve, von Wolfgang Streeck sajnos nem volt ismert, de olvasója lettem. Ennek az írásnak a címe is azonnal megragadott: Wenn die EU untergeht, wird keiner weinen. Ha az EU megszűnik, senki sem fog sírni.

Talán soha nem lettem volna társadalomtudós, ha az 50-es években nem olvasom a fiatal Marx művében: A táradalom felépítményét az alépítménye determinálja. Ez azt jelenti, hogy a társadalomtudomány is tudomány, hiszen az alépítménye által determinált. Elég az alépítményét megismerni, feltárni, ezzel meg tudod állapítani, szükségszerűen milyen a felépítménye. Ettől a felismeréstől senki sem ijedt meg jobban, mint az első megfogalmazója, Marx. Ebből az következett, hogy nem politizál, hanem az alépítményt igyekszik olyanná formálni, amire spontán akár egy ideálisan tökéletes társadalom is felépülhet. Marx azonban az ellenkezőjét tette, az általa kitalált felépítmény, a kommunista társadalmat akarta erőszakkal megvalósítani. Így lett a zseniális materialista tudósból vallásalapító forradalmár.

Én azonban örökre történelmi materialista maradtam. Csak a hasonló alépítményekre építhető hasonló felépítmény. Azt nem is kell építeni, az létrejön spontán. Számomra a történelmi materializmus legjobban Móricz Zsigmond, az írózseni fogalmazta meg, amikor jelmondatát így fogalmazta meg: Ne politizálj, építkezz!

Sreeck írása feltétlenül megérdemli, hogy a magyar politikusok és közgazdászok elolvassák. Ezért javaslom a lefordítását és a megjelenését. Az is figyelemre méltó, hogy az az írás Olaszországra koncentrál. Nemcsak a másik három mediterrán összegénél is nagyobb, hanem Olaszország egyesülése is kezdettől fogva magában hordta az EU összes problémáját azzal, hogy ennek az országnak is csak a nyelve és a vallása közös, a gazdasági fejlettsége és a kultúrája egy országban összeférhetetlen. Szin te minden, amit Streeck az EU lehetetlen egységéről elmond, kezdettől fogva igaz Olaszországra is.

1965-ven fél évet lehettem az Olasz Gyáriparosok Szövetségének vendége. Hamar rádöbbentem, hogy az ország északi és déli fele között olyan nagy a gazdasági és kulturális különbség, hogy mindkét rész sokkal jobban járt volna, ha két országként működhettek volna tovább. Ennek az országnak a legtöbb baja abból származik, hogy közös az alkotmányuk, az állami hatalmuk, a pénzük. Az ország északi és déli fele között legalább akkora különbség van, mint Németország és Olaszország között. Észak-Olaszország kultúrája és gazdasági fejlettsége Franciaország átlagánál magasabb, Dél-Olaszország pedig minden tekintetben Franciaország leginkább elmaradott dél-keleti részéhez viszonyítva is.

A társadalomtudományok máig nem veszik tudomásul a tényt, hogy a homogén kultúra és gazdasági fejlettség előny, az ebben való jelentős különbségek egy országban pedig nem is kezelhetők.

Ezt a magyar politikusok és történészek sem hajlandók tudomásul venni. Ezért aztán az ország trianoni megcsonkításának csak a hátrányait látják. Lassan Trianont száz évvel hagyhatjuk hátrább, mégsem akadt senki, aki ki merte volna mondani, hogy lényegesen szegényebbek lennénk, ha az egész Kárpát Medence az uralmunk alatt volna.

Olaszország esetében ezt 1965-ben ott tanultam meg. Milánó és Szicília között olyan óriási a kulturális és gazdasági különbség, amire a Trianon előtti Magyarországon nem volt különbség. Ennek ellenére a közszolgálatokban azonosak volta a fizetések, a külkereskedelmüket pedig közös valutával bonyolították. Ebből fakadóan nem volt szinte semmi hatása annak, hogy a költségvetésből viszonylag nagy támogatást élvezhetett az ország déli része.

A közelmúltban pedig a négy óceánokon túli angolszász ország egy lakosra vetített adatait vetettem össze. Ennek alapján a négy között a leghátsó az Egyesült Államok, a példátlan gazdasági, katonai, tudományos szuperhatalom. A sorrend csak azért van így, mert az Egyesült Államokban sokkal magasabb az afrikaiak és a latinok aránya.

Ennek alapján néztem meg, hogy Európa hat legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia kicsi és homogén. Ezek a jóléti államok.

A Távol-Kelet országainak példátlan sikerét ugyan több ok magyarázza, de az elsődleges, hogy kulturálisan homogének.

Ezzel szemben az EU a világ legkevésbé homogén közössége. Három kultúrából és 1:5 egy főre jutó jövedelmű országokból áll. Abban Streecknek igaza van, hogy a fő ellentét az észak és a dél. Azonban áthidalhatatlan különbség, ezért a közös felépítmény működésképtelen van a szegény Románia és Dánia között is.

Azok is sokat ondó adatok, amivel a német tudós bizonyítja, hogyan emelte fel a német külkereskedelmet a márkánál lényegesen gyengébb euró, és hogyan okozta a mediterrán országok végzetes eladósodását a nemzeti valutájuknál sokkal keményebb euró. Ez esetben azonban elmarad az elméleti indoklás. Az erősebb és hitelező országoknak kemény valutájuk lehet. A kevésbé erős és eladósodottaknak pedig leértékelt valutára lett volna szükségük. Az euró övezet ennek éppen az ellenkezőjét kényszerítette a tagországokra.

Ezt nekünk, magyaroknak is világosan látni kellene. A 260 forintos euró és a svájci frankkal történő szálhámosság megmutatta. Ahogyan a Fidesz kormányzat fokozatosan leértékelte a forintot, javult a külkereskedelmi és a turizmus mérlege, és annak ellenére, hogy forintban ettől drágult az adósság, a nemzeti jövedelemhez viszonyítva megindulhatott a csökkenése.

Olaszország nemzeti jövedelme 2015-ig 7 százalékkal csökkent, ugyanakkor Németországé Németországban viszont 6 százalékkal nőtt. Olaszországban 12 százalék a munkanélküliség és 57 százalékos a foglalkoztatás. Ugyanezek az adtok Németországban 44.6 és 76 százalékok. Németországban az export súlya a nemzeti jövedelemhez képest, az euró övezet kialakulása óta 26 százalékról 45 százalékra ugrott. 2003-ban Németországnak és a németeknek a deviza mérlegük 0 szaldós volt, 2014-ben pedig 40 százalékos plusz lett.

Joseph Stiglitz az jósolja, hogy Olaszország öt éven belül kilép az EU-ból.

Az EU északi államai egyre jobban gazdagodnak, a mediterránok pedig egyre szegényebbek lesznek annak ellenére, hogy a közös kasszába az előbbiek adnak, az utóbbiak elszegényednek.

Streeck sem teszi hozzá, hogy nemcsak a mediterrán államok maradnak le, hanem a közép-európaiak a balkániak is, ha nem értékeli le a nemzeti valutájukat. Nekünk elég volna bemutatni, hogyan adósodtunk el, amikor svájci frakkal bohóckodtunk, és a 260 forintos euróval dicsekedtünk. Csak az óta állt le az eladósodásunk, nőtt meg a külkereskedelmi mérlegünk, javult a turizmusok deviza bevétele amióta nincsenek svájci frankos hiteleink, és 310 környékére gyengült a forint.

Csatoltam von Wolfgang Streecknek a Die Zeitben közölt cikkét azok számára, akik németül is olvasnak.

Oldalmegjelenítési előzmények (összes) 73 153

Időnként feltüntetjük az olvasottságot:

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

73 153

Ki a hős és a forradalmár?

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 23

Ki a hős és a forradalmár?

A hősök minden faluban felállított emlékművei gyermekkorom óta irritáltak. Állampolgári kötelesség volt a hadviselésben való részvétel. Megbüntették, hazaárulónak minősítették, aki megtagadta. A fronton gyalogrohamban nekihajtották a géppuskáknak, a tankoknak, amikkel szemben ki voltak szolgáltatva. Nem rajtuk múlt, ki marad életben. Akit megöltek, annak járt az, hogy a hősi emlékműre kiírni a nevét. Hős volt, minden engedelmes áldozat.

Most, az 56-os forradalmat ünneplők hősöknek tekintik azokat, akik meghaltak, börtönt viseltek a forradalomban meghirdetett irreális célokért. Pedig azok nem hősök, legfeljebb megtévedt, vagy megtévesztett célok elérése érdekében elkövetett teteikért lettek áldozatok.

Annak érekében, hogy különbséget tudjunk tenni megtévedtek illetve megtévesztetek és hősök között azzal kellene kezdeni, hogy kettéválasztjuk a reális és az irreális célokat. A reális célkért harcolók hősök, az irreális célokért harcolás nem hősiesség, hanem félrevezetettség.

Most, hogy újra olvashatom a forradalmi célokat, megerősödik bennem, amit akkor is tudtam, hogy mi a reális és mi az irreális követelmény.

Nulla volt annak a realitása, hogy kiléphetünk a hidegháború szocialista oldaláról, és átléphetünk a demokráciák oldalára. Minden követelés, ami ezzel járt volna, eleve lehetetlen volt, amiért nem érdemes a halált, vagy akárcsak a börtönt vállalni.

Szinte minden követelésben szerepelt az uránérc exportjának a leállítása. Semmi értelme sem volt, mert más vevőt nem találhattunk volna.

Általános követelés volt a pálinkafőzés szabadsága. Ennek ugyan nem ettek volna politikai következményei, de értelme akkor sem volt, amikor bevezettük.

A Varsói Szerződésből való kilépésnek és a több párt alapításának azonban az volt a következménye, hogy bevonult a szovjet hadsereg. Márpedig, minden olyan követelés, aminek szükségszerű követelménye a Szovjetunió katonai beavatkozása, a forradalom minden reális követelményének lehetetlenné válását jelenti, kártevésnek számit.

Két fontos és reális forradalmi követelmény volt.

Az állampártban megerősíteni a reformereket és meggyöngíteni a sztálinistákat. Ennek a realitása kiderült akkor, amikor Rákosit és szűkebb körét vissza sem engedték Magyarországba, és Kádárt és híveit ültették a hatalomra.

Piacosítani kell a gazdaság minden ágazatát. Erre csak jó tíz évvel később nyílt lehetőség, de a Nagy Imre által 1954-ben elképzelt reform minden része megvalósult.

Máig nem jutott el odáig a politikai hatalom, hogy ezt tudomásul vegye. Pedig ez azt jelenti, hogy az 56-os forradalom minden eredeti, Nagy Imre által kitűzött célja 68-ban megvalósult annak ellenére, hogy a reform atyját, őt kivégezték. De nem ezért, hanem azért, mert az eredeti tervét a forradalom első tíz napja után irreális célokkal bővítette ki. Szerintem, ha megelégszik az eredeti céljaival, ő maradt volna a miniszterelnök, és be lehetett volna vezetni azt, amit Kádár Jánosnak csak 12 évvel később sikerült. 

Halfarmok fejlesztése

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 12 26

Halfarmok fejlesztése

Az EGXX61224 folytatása

Karácson napján értesültem arról, hogy a meglévő halastavak hatékonyságát is lényegesen lehetne javítani, ha a vizüket télen melegítenénk. Ez jelenleg is folyt a termálvizek közeli halastavakban, de most felemelték a termálvizek használatának a költségét. Ez adott alkalmat arra, hogy a halastavak vizének melegítésére javaslatot tegyek.

Mintegy húsz éve ostromlom az energiaügyeket azzal, hogy a villamoshálózat teremtsen piacot annak az áramnak az értékesítése számára, amelyik a hálózatba kerül, illetve kerülhet, de nem talál fogyasztót. Közben ez a piac gyorsan bontakozik ki az Egyesült Államokban, elsősorban az energiapiacon. Ennek első formái jó száz éve megjelentek az olcsóbb éjjeli áram szolgáltatásával. Nálunk ez is elhalt. De ez még nem volt igazi változás, mert a fogyasztó döntött továbbra is, hogy mikor veszi igénybe.

Az igazi változás csak lassan terjed. Ebben a szolgáltató dönti el, miikor teljesít. Ezzel először az Egyesült Államokban találkoztam 1984-ben. Ott már a háztartások árammérői írták a pillanatnyi energiaárakat. A fogyasztó ez látva, maga gazdálkodott, hogy mikor, minek a fogyasztását kapcsolja be. A tapasztalat nem várt eredményt bizonyított. A fogyasztók spontán igazodtak az árakhoz. Az erőművek kapacitásának kihasználtsága lényegesen javult.

Az atomerőművek megjelenése azonban növelte a korszerűbb fogyasztói érzékenységet. Ma már sorra alakulnak az áramfogyasztókat tájékoztató cégek.

A Duna-Tisza közének öntözése sarkalt arra, hogy az atomerőmű éjszakai termelésével olcsó vízfelemelést biztosítsunk. Több tucatnyi víztárolót kell építeni a Dunától 20-30 méteres szintekre, aminek vizét aztán gravitációsan lehetne használni. Ezeket a vízemelők szivattyúit az áramelosztó hozná működésbe. A tele lévő tárolók szivattyúi, ha megtelnek, automatikusan kilépnének a bekapcsolhatóságból. De mindig bőven volnának fogadó tárolók.

Azzal csak tegnap találkoztam, hogy a meglévő halastavak kapacitása közel megkétszerezhető, ha télen a vizüket melegítik. Ez a meleg vizű hőforrások esetében jelenleg is folyik, de most az a szolgáltatást jelentősen megdrágították. Ez adott ötletet arra, hogy a meglévő és a tervezett halfarmok vizét Paksról melegítsük. Ezzel ezek termelési kapacitása mintegy a felével nőne, a termelés költsége is negyedével csökkenhetne.

Ez lenne az én karácsonyi ajándékom,

A Trianoni ország gazdaságföldrajza.

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 12 24

A Trianoni ország gazdaságföldrajza.

Eddig az Alföld viszonylag egységes területként állt előttem, valahogy úgy, ahogyan a Széchenyi által kezdeményezett Tisza szabályozás kialakította. Ezen az sem zavart, hogy az Alföld önözése alatt lényegében csak a Duna-Tisza közti hátságot értettem. Az eszembe sem jutott, hogy a Tisza szabályozása csak a bal partját érintette. Aztán pár hete a néprajzosokkal közösen megnéztük hogyan nézett ki a Tisza völgye a honfoglalás idején. Ezzel vált számomra egyértelművé, hogy a Tisza két oldala között jelentős a földrajzi különbség. Ezt a Római Birodalom idején tudták, a Duna bal partjára nem tartottak igényt, Erdélyt pedig a Balkánhoz tartozónak tekintették. Ahogyan Trianon után újra oda tartozik.

A hunok, avarok számára puszta csak a Duna-Tisza közti hátság volt. Ezzel szemben a szlávok inkább a Dunántúlt, és a Felvidéket tekintették életterüknek. Így viselkedtünk volna mi agyarok is, ha nem csábított volna a földművelésre már berendezkedett népek jobb élete.

A hunok és az avarok beköltözése és a mi honfoglalásunk között azért volt minőségi különbség, mert őket még nem csábította a földművelés, azok élete bizonytalanabb és szegényebb volt, mint a pásztoroké. Ezzel szemben a mi érkezésünk idején, már megirigyeltük a gabonát termelő szlávokat. Nemcsak mi, de az államuk eltűnése ellenére itt maradt avarok is.

De nemcsak szlávok és az avarok földművelése volt a magyarok számára vonzó, hanem a falvak házaiban élés és a kereszténység is. A magyar történészek nagyot tévednek, amikor a földművelésre és a kereszténységre való áttérést Géza és István bölcs belátásával magyarázzák. A bölcsességük ugyan vitathatatlan, de csak abban állt, hogy belátták, mit akar a népük. Ezt bizonyítja, hogy jöttünkkor a szlávok és az avarok már földművesek és falvakban lakó keresztények voltak. Vagyis a földművelésre és a kereszténység felvételére a honfoglalás idején az itt talált népek spontán áttértek.

Nagy meglepetést a honfoglalás kori vízrajzi térkép okozott. Ez azt mutatta, hogy a Tisza bal partja lényegben összefüggő árterület volt. Ez csak megerősítette a gyanúmat, ami abból eredt, hogy az első tíz püspökségből az ország keleti fele szinte kimaradt. Az ország keleti felén csak Erdélyben volt egy püspökség. Csak akkor, mikor Gellért fia, Imre nevelője lett, megalapította a Maros-erdei Püspökséget, ami később az egyetlen alföldi püspökség a Csanádi lett. Ez a Tisza bal partjának egyetlen püspöksége.

Tudatomban az Alföld egésze viszonylag puszta volt, pedig a vízgyűjtő területének négyötöde árterület volt a Széchenyi tervezte Tisza szabályozásig. Ez a térség szántóföldi művelésre a honfoglalás után még ezer évig alkalmatlan volt. Éppen a legjobbkor, amikor a vasút már lehetővé tette a gabona Nyugat-Európába szállítását. De ekkor már az Amerikából hajóval hozott gabonával nem lehetett versenyezni. Történészek nem tanítják, hogy a tömegtermékek csak a tengeren, illetve vízi úton voltak elviselhető költséggel szállíthatók. A Kárpát Medencéből csak a nemesfémek és a lábon hajtott állat volt piacra vihető. A gyors folyású Duna csak nyugatról kelet felé volt hatékony vízi út.

A tengerek sós vize megművelhetővé vált.

A 20. század végre megoldódtak a tengerek művelésének feltételei. A tengeri farmok termelése viharosan növekszik. 2010-ben már több tonna halat termeltek, mint marhahúst. Fel sem lehet mérni mi várható néhány évtized múlva. Fajunk fehérjeigényét a tengeri és édesvízi farmok fogják olcsón kielégíteni. Jelenleg a tengerek területének alig ezredén vannak farmok, de több halat, tengeri élőlényt adnak, mint a tengereken történő halászat. A tengeri halászat máig ugyanúgy gyűjtögetés maradt, mint a nem etetett vad vadászata a szárazföldön. A tengeri farmok megjelenéséhez hasonló élelmezési forradalom csak a jégkorszak megszűnésével járó öntözéses gabonatermelés volt.

A halfarmok elterjedése át fogja írni az emberi faj élelmezésének a történelmét. De nemcsak a világtörténelmet, a magyart is. Ha a hal lesz a legolcsóbb fehérje, az édesvízi haltermelés lesz a leghatékonyabb mezőgazdasági ágazat.

Százötven éve Széchenyi óriási tettet hajtott végre azzal, hogy hét megyényi területet adott a szántóföldi gabonatermelésnek. Jelenleg az volna a legnagyobb ajándék, ha ezeknek a terülteknek többségén halfarmok lennének.

Hatvan éve meggyőződéssel hirdetem, hogy kis hazánkban a Duna-Tisza közti homokos hátság Európa legjobb kertészeti adottsága, mert a térség kontinentális klímája rendkívüli minőséget, a homok öntözhetősége pedig lehetőséget kínál arra, hogy Európa zöldség és gyümölcstermelő térsége legyünk. Ehhez csak az kell, hogy éjszaka, illetve amikor van a villanyhálózaton tartalék, nyomuk fel a vizet a hátságra, amivel az öntözés biztosítható.

Az csak most tudatosult bennem, hogy felmerül a lehetősége annak, hogy a Tisza bal partja halfarmok térsége legyen. Ilyen adottságú másik terület ugyancsak nincs Európában.

Arra az EU is támogatást adni, hogy a Duna Tisza közti hátságon és Szabolcsban egymillió hektár öntözött kert, gyümölcsös, a Tisza bal partján pedig másfélmillió hektár halfarm legyen. Ezzel a munkaerőnk foglalkoztatása is érdemben javulna, mert mindkettőben a képzetlen munkaerő számára is bőben adna munkaalkalmat.

A magyar vízügyes szakma pedig képes volna megoldani a halfarmok rendszerének kiépítését.

Folytatása az EGXXX61226

Az USA érdeke volt a szovjet katonai erő felnagyítása

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 12 30

Az USA érdeke volt a szovjet katonai erő felnagyítása

A világpolitikában azért nem tévedtem el, mert kezdettől fogva világosan láttam, hogy az Egyesült Államok érdeke a Szovjetunió katonai erejének túlbecsülése. Ez az ország azért lehetett a 20. század második felében példátlan szuperhatalom, mert a volt gyarmattartók féltek a Szovjetuniótól. Ha nem féltek volna a Szovjetunió katonai erejétől, nem lettek volna az Egyesült Államok erejére támaszkodó kezes bárányok.

Roosevelt volt az egyetlen olyan nyugati politikus, aki felismerte, hogy a gyarmatok felszabadítása csak azért történhetett meg gyorsan, mert féltek a Szovjetunió katonai erejétől. Roosevelt Jaltában azért engedte be a szovjetuniót Berlinig Európába, mert ő tudta egyedül, hogy a kelet-európai népek eleve képtelenek a fejlettekkel való versenyre. A második világháború ugyanis már egyértelműen bizonyította, hogy csak két imperialista hatalom van, Németország és Japán. Ezek pedig csak akkor lesznek az Egyesült Államok katonai erejének védelmére szorultak, ha a Szovjetunió katonai erejétől félniük kell. A Szovjetunió katonai ereje ugyan valóban nagyobb volt, mint a tőkés imperialistáké, de csak azért, mert erejét messze meghaladóan fegyverkezett.

Azt egyik volt gyarmattartó sem ismerte fel, hogy a Szovjetunió népeinek kultúrája eleve nem lehet alkalmas arra, hogy a tőkések osztálytársadalmaival versenyképes lehessen. A hadtudomány még nem értette meg, hogy a modern hadsereg ereje elsősorban a legénység minőségén múlik. Minél fejlettebb lett a technika, ez annál inkább egyértelművé válik. Ez először a Szovjetunió és Finnország közti háború mutatta meg.

A második világháborúban az olaszok katonai felszereltsége azonos volt a németekével, ennek ellenére, a katonai értékük tört része volt a sivatagot soha nem látott németekének.

A megdöbbentő különbséget azonban Izrael háborúi bizonyítják. Ugyanaz, vagy legalábbis hasonló tankok repülőgépek tized annyit sem érnek az arabok, mint az izraeliek kezében.

Ez ugyanúgy érvényes volt a gazdaság működtetésében is. Lenin azt hitte, hogy a Szovjetunió versenyképes lehet a puritán nyugati népek gazdaságaival. Sztálin és utódai azt hitték, hogy a hadseregük versenyképes lehet a protestáns Nyugat és a Távol-Kelet puritán népeinek hadseregeivel.

Tegnap először láttam egy amerikai csatornán olyan történelmi jellemzést, ami rámutatott arra, az Egyesült Államok érdeke volt a Szovjetunió haderejének irreális felértékelése. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy a Szovjetunió haderejétől nem kellett félni a tőkés osztálytársadalmaknak, csak azt, hogy reálisan látni kellett volna, hogy a Szovjetunió nem felzárkózó, hanem lemaradó társadalom. Ráadásul, ez annál inkább megtörténik, minél jobban fegyverkezik. A Szovjetunió csődjét ugyanis elsősorban az erejét meghaladó fegyverkezés okozta. Ha nem fegyverkezik, kevésbé, de akkor is lemarad.

Könnyű volt eligazodni az elmúlt hetven év világpolitikai eseményei között annak, aki tudja, hogy az ortodox keresztény népek eleve versenyképtelenek.

Ferenc József kettős megítélése

Kopátsy Sándor                  PH                  2016 12 28

Ferenc József kettős megítélése

Egyik barátom elküldte hozzám egy közös barátunk írását Ferenc József helyes történelmi megítélésétől, amiben a kegyetlen megtorlót, szembe állítja a nép szemében jóságos királlyal.

Az írás nem sok történelmi ismeretről tanúskodik.

Nem tesz említést az Olmützi Alkotmányról. A forradalmi Bécsből az olmützi érdek palotájába menekült Bécsi Udvar merész reformtervvel váltja le az uralkodásra alkalmatlan császárt, V. Ferdinándot, és császárrá koronáztatja a 18 éves Ferenc főherceget. A reformfordulatot pedig azzal jelezi, hogy az egyetlen reformer császár, a mi Kalapos Királyunk, II. József nevet is felvetetik vele a Ferenc mellé, ezzel a reformer császár utódjának szánják. Ezzel szemben Ferenc József alkatilag csak a megőrzésre lesz jó.

Az olmützi reform legfontosabb eleme Magyarország felosztása. Az udvar felismeri, hogy a Monarchia beteg része a császári tartományoknál lényegesen feudálisabb Magyar Királyság. ezt kell elemeire felosztani. Ennek alapján Horvátország, Erdély és a Temesi Szerb Vajdaság a császár önálló örökös tartományai lesznek. A megmaradó Magyar Királyság egyetlen jelentős kisebbségi, szlovák etnikumú része a Felvidék maradt. A megkicsinyített ország lakosságának négyötöde a magyar nyelvű lesz. Vagyis a Kárpát Medence etnikai felosztása, Trianon előtt hetven évvel, lényegében megtörtént. Az ezt törvényerőre emelő okmányt, az Olmützi Alkotmányt a fiatal császárral, Ferenc Józseffel aláíratják.

Az még jobban őrzött titok, hogy 1849 januárjában, a kor három legtekintélyesebb személye, Széchenyi István, Eötvös József és Deák Ferenc, az utóbbi kezdeményezésére felkeresik az osztrák hadak fővezérét, herceg Windisch-Graezet és a fegyverletételről akarnak tárgyalni, de az nem tartja őket illetékeseknek, hiszen Magyarország kormányzója Kossuth Lajos.

A Monarchia nagyon törékeny.

Azt nem tudom, hogy ezt a reformista Udvar, vagy a fiatal császár vette először tudomásul, de a tény, hogy ettől kezdve Ferenc József stratégiai elve lett a minél kevesebb változtatás. A Monarchia szétesik, ha hozzá nyúlnak. Ez már ősszel a Világosi Fegyverletétel alkalmával egyértelművé vált. Ennek érdekében a megtorlás nem a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és a nemesség szabadságharca, de még nem is a nép szabadságvágyának kirobbanása, hanem egy katonai esküszegés elkövetői ellen irányult.

Ideje volna a magyar történészeknek egyértelművé tenni, hogy a szabadságharc megtorlása század annyi sem volt, mint a Fehérhegyi Csatavesztést követő bosszú a cseh nép ellen történt. Ez már abból következett, hogy a császár a feudális magyar társadalom arisztokráciájában és nemességében nem ellenséget, hanem potenciális támaszt látott. Igyekezett elfelejteni, hogy hónapokkal korábban még az ország etnikai felosztását tartotta céljának. Most már tudomásul vette, hogy a Habsburg Birodalomnak a legerősebb pillére, nem a polgárosultabb Ausztria és Csehország, hanem a Magyar Királyság. A császár ennek érdekében ezt követően törekedett a kiegyezésre, a Kossuth és a Petőfi kultusz türelmes kezelésére, az arisztokráciával és a nemességgel történő kiegyezésre. Ezt hálálta meg a magyar arisztokrácia és nemesség azzal, hogy császárpárti lett.

Ferenc József ezt követően a kiegyezés híve lett. Halála előtt, 1914-ben azonban elrontott mindent, a mikor hadat üzent Szerbiának, és kirobbantotta az első világháborút. Ez abból fakadt, hogy nem az antiklerikális József, hanem a betegesen katolikus Mária Terézia követője lett. Szerbiát nem azért akarta eltörölni, mert meggyilkolta ott egy anarchista a trónörököst, hanem azért mert a szerbek ortodox keresztények voltak.

A magyar történészek máig nem jutottak el odáig, hogy a történelmünket nem a katolikus egyház, hanem a magyar állam érdekéhez kellett volna igazítani.

Néhány 56-os esemény Gromiko levele Andropovhoz

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 31

Néhány 56-os esemény

Gromiko levele Andropovhoz

Az Új egyenlítő decemberi száma tovább folytatja az 56-os események ismertetését. Ebben fontosnak tartom Gromiko levelét a Szovjetunió magyarországi nagykövetéhez, Andropovhoz, amiben tájékoztatja a Nagy Imre jövőjét érintő álláspontról. Ebből a levélből az derül ki, hogy Nagy Imre és néhány társa Jugoszláviába akartak menekülni. Ezt érthető, hiszen azért menekültek a Jugoszláv követségre. Gromiko leveléből az érezhető, hogy ezzel Tito is egyetértene. Ebben azonban nem vagyok biztos. Más forrásokból úgy tudom, hogy a szovjet csapatok bevonulását és a több párti demokratikus kormány leverését Mao és Tito kezdettől fogva támogatta, sőt kezdeményezte. Ez számomra logikus volt, hiszen egyikük sem gondot soha több párti lehetőségre. Nagy Imre gazdasági reformjait elsősorban ők támogatták, de a több párti rendszerről hallani sem akartak. Jugoszlávia Tito halála után egymást gyilkoló etnikumokra esett szét. Kína pedig még ma is szigorúan őrzi a marxista párt osztatlan hatalmát.

Nagy Imre és kormánya megfeledkezett arról, hogy kiknek a véleményét kellett volna figyelni. Elsősorban a Szovjetunióét, aztán Kínáét és Jugoszláviáét. Egyértelmű volt, hogy a hidegháború merev frontjai között nem lehetett politizálni. Az elsődleges azonban annak szem előtt tartása volt, hogy a hidegháború az Egyesült Államok elsődleges érdekét szolgálta, amit nyíltan nem vállalhatott, de ragaszkodott hozzá. Nagy Imre sajnos ebből semmit nem látott.

Tito is nehéz helyzetben volt, mivel a két tábor közötti szerepet játszott. A gazdaságot piacosította, a kommunista párt diktatúráját azonban alapvető feltételnek tartotta.

Az elsődleges azonban a Kínával való egyeztetés lett volna. Ezt én a forradalom alatt az utcán láthattam. A forradalom első tíz napján az egyetlen reálpolitikai ellenállást a Kínai Nagykövetség szervezte. Ezek a diákok kommunisták maradtak, és fegyelmezetten harcoltak a szovjet csapatok ellen. A koalíciós kormány megalakulása után azonban azonnal leálltak. Nagy Imre azonban csak a magyar politikai forradalom erőivel foglalkozott. Felmérte, hogy a közvélemény óriási többsége az irreális politikai célokat tartja elsődlegesnek, és ezek uszályába került. Nem mérte fel, hogy a csatlós országok kommunista pártjaik számára az általa követett politika ugyanúgy öngyilkosság lett volna, ahogyan az Magyarországon történt. Lengyelországtól eltekintve, minden csatlós országban Rákosihoz hasonló sztálinisták voltak hatalmon.

Az pedig csak lidérces állom lehetett, hogy a Szovjetunió szembefordul a csalós országok sztálinista vezetőivel a mi kedvünkért.

Nekem Nagy Imre környezetéből csak Donáth Ferenccel és Vass Zoltánnal volt kapcsolatom. Egy demokratikus több pártos választás után ők sem rúgtak volna labdába.

Donáth Ferenc az utolsó napjai egyikében a kórházban így mutatott be a barátjának: Kopátsy de nem a hős, hanem a bölcs. Ez maradt a legnagyobb kitüntetésem.

Vass Zoltánnal egy színházi előadás szünetében találkoztam. Azzal üdvözölt: Öreg maga megúszta? De tőle a nagy ajándékot halála után a felesége küldte el, az 1954-es mechanizmus reform megmaradt példányát.

Visszatérve Gromiko levelére. Titót is elvtársának tartja, de azzal nem ért egyet, hogy Nagy Imre és társai Jugoszláviába menekülhessenek. Arra ugyan nem utal, hogy az Tito számára is kellemetlen lenne. Azt pedig Donáth Ferenctől tudom, hogy Nagy Imre még Romániából is Tito segítségére számított. Megdöbbentő, mennyire nem ismerte Tito véleményét és helyzetét.

Bibó István levele Nagy Imréhez, november 11-én

Ha megkérdeznének, ki volt a környezetemben a legokosabb, leginkább értelmiségi ember, Bibó Istvánt mondanám. Életem egyik szerencséjének tartom, hogy 1947 tavaszán úgy kerültem fel a Nemzeti Parasztpárt központjába a Kulturális Osztály vezetőjének, hogy fontos kérdésekben Bibó Istvánnal és Erdei Ferenc feleségével, Majlát Jolánnal konzultáljak. Bibó akkor, nekem túlságosan értelmiségi úriember volt, nyakkendőt viselt, de a műveltsége, igényessége lenyűgözött. Komolyan vette, hogy rá bíztak, sokszor elvitt magával a Tudományos Akadémiára, ahol Szentgyörgyi Alberttal ketten voltak megbízva az akadémikusok felülvizsgálásával. Meglepett, hogy azt a fontos feladatot Rákosi és Révai rájuk bízta.

Életem során minden Bibó írást érdeklődéssel elolvastam, de számomra a politikai tekintélyt Erdei Ferenc jelentette. Bibó túlságosan értelmiségi volt ahhoz, hogy reálpolitikus legyen. Ezt most jól bizonyítja, az új egyenlítőben közölt levele is, amit Nagy Imréhez igyekezett elküldeni a Jugoszláv Követségre, ahova menekültek.

A fontos, hogy a levél november 11-én keltezett. Bibó még mindig a Nagy Imre kormány miniszterének érezte magát. Ebben a már nem létező pozícióban is bölcsen fogalmazott, de a reálérzéke teljesen hiányzott, amikor a Nagy Imre kormány miniszterének érezte megát. Eddig csak azon botránkoztam, hogy Nagy Imre milyen nehezen és lassan vette tudomásul, hogy nincsen kormánya, hogy az ország érdeke azt kívánja, hogy mondjon le a már nem létező kormány fejét viselt rangjáról. Az ő megmaradt lehetősége már csak az volt, hogy adja át a szerepet Kádár Jánosnak.

A minden belső erőtől teljesen független szovjet bevonulást követő konszolidációt semmi sem könnyítette volna meg jobban, mint az, hogy Nagy Imre vállalja azt, amit Kádár tett meg helyette, a szovjet csapatok behívását. Ez még ma is abszurdnak hangzik. Hozzá teszem, hogy én sem vállaltam volna, pedig nekem is vállalni kellett volna.

Nagy Imre a Szovjetunióval való szoros egyeztetés útjáról letért, ez volt a megbocsáthatatlan hiba, aki ezt elkövette, annak kellett volna vállalni a közvélemény óriási többsége számára hazaárulásnak minősített feladatot. Nagy Imrének már más útja nem maradt, mint a szovjet csapatok behívása. Mivel azt ő nem vállalta, a számára sokkal nehezebben megoldható feladatot Kádár János vállalta. Ezt a munkás Kádár megértette, a zseniális értelmiségi Bibó azonban nem. Ő még 11-én is Nagy Imre koalíciós kormányának miniszterének érezte magát.