Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 20

Európa megöregedett

Tegnap arról írtam, hogy az EU halálát nem fogja siratni senki. Most az írom le, hogy Európa ezer év csillogás után a világ puritán kétötödének a kiöregedett, beteg embere lett.

A Nyugat eredete.

A Nyugat történészei az európai magas-kultúra történelmének kezdetét a görög városállamok és a Római Birodalom fényes történelmével kezdik. Az nem tudatosult, hogy a görög és római a két kultúra Európából csak annak tizedét, a Földközi Tenger északi partvidékét érintette. Ez a térség akkor lényegében a Közel-Kelet szerves része volt. A görög városállamok kulturálisan és gazdaságilag ugyanolyan szerves része volt a Közel Keletnek, mint Észak-Afrika. Még az időszámításunk 7. században is a súlypontját Egyiptom jelentette. Nagy Sándor élete utolsó éveit, mint egyiptomi uralkodó élte meg.

A Római birodalom fővárosa ugyan az európai Róma volt, de a kettős császárság idején az erősebb mindig a birodalom keleti felét választotta. A széteső Római Birodalom aztán már a fővárosát is a Közel-Keletre tette. A Kelet Római Birodalom soha nem tekintette magát európai birodalomnak. Aztán közel egy évezred múlt el, amikor az Oszmán Birodalom felemelkedett, majd elfoglalta Konstantinápolyt, hogy Isztambul néven az utolsó közel-keleti világbirodalom fővárosa legyen. Az Oszmán Birodalom megszűnése után vége szakadt annak, hogy a Közel-Keleten világbirodalom lehessen.

Az első európai birodalom a Frank Királyság lett, aminek a súlypontja már a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátoktól északra volt. Európa akkor vált először magas-kultúrát eltartóvá, amikor képes lett megtermelni a maga élelmezését és eltartani a szükséges urbanizációt. A történészek sem tudatosítják, hogy mint jelentett a világtörténelem alakulása szempontjából, hogy megjelent az első, természetes csapadékra épült szántóföldi gabonatermelés jelentős állattartással. Ez a termelési mód területegységre ugyan harmad akkora lakosságot volt képes eltartani, mivel harmadnyi termét biztosított, de a természetes csapadékos gabonatermelés potenciális területe ezer év alatt meghaladta az önözhető területek tízszeresét. Ma már az emberiség élelmezésének nagyobb felét a természetes csapadékkal termelt területeken termelik. Ehhez azonban azt kell hozzátenni, hogy az a lehetőség csak akkor vált valóra, amikor a nyugat-európai népek meghódították Amerikát és Ausztráliát.

A történészek sem tudatosítják, hogy Nyugat-Európa annak köszönhetően emelkedett az ősi magas-kultúrák, Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet fölé, hogy lakosságeltartó élettere tízszeresére növekedett. Ezzel szemben az említett három, önözéses gabonatermelő magas-kultúra élettere gyakorlatilag változatlan maradt. Nagyon sokat mondana a világtörténelem utolsó ezer évének lényegéről egy olyan kimutatás, ami az emberiség akkori és mai létszámát olyan bontásban mutatná, hogy melyik termelési kultúrában az emberiség hány százaléka élt. Vagyis, hogyan alakult az önözéses és a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság lakosság eltartásának az aránya. Ebből kiderülne, hogy mint jelentett, amikor az első ezredforduló végén a tény, hogy lehet már gabonát, kapásnövényeket és húst termelni ott is, ahol az éves csapadék 500-1.000 milliméter között mozog.

Az utolsó ezer évben Nyugat-Európa élettere tízszeresére ugrott. Kiderült, hogy Nyugat-Európa annak köszönhetően vált az egyetlen bővülő életterű magas-kultúra volt. Ez adott magyarázatot arra, hogy minden termelésre épült társadalom szükségszerűen túlnépesedő, ezért szinte stagnáló, halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző volt. Ettől szabadult meg Nyugat-Európa azzal, hogy birtokába vehette a tízszer nagyobb Amerikát és Óceániát. Ezzel lényegében megszabadult a többi kultúrát elnyomorító, túlnépesedési nyomástól, nem kellett olyan mértékben fokozni a halálozást és üldözni a tudásvágyat.

A kereszténység reformációja.

Amerika felfedezése szinte időben történt a reformációval, mert akkor váltak a korábbi magas-kultúrák megközelíthetők, kialakulóban volt a Nyugatnak a többi kultúra feletti fölénye, lehetővé vált a gyarmatosítás. Az első gyarmatok még maguk is túlnépesedettek voltak, ahova nem lehetett betelepülni, ezért ezeket csak árucserével ki lehetett zsákmányolni, de számottevő életteret nem jelentettek a túlnépesedő Nyugat számára. Arra mégis elég külső forrást jelentettek, hogy Európa nyugati felén belül a mediterrán térséggel szemben az észak-nyugati térség fölénybe került. A nyugati kereszténység reformációjának csak akkor jött el az ideje, amikor az Alpoktól északra élő puritán népek gazdasági önállóságot nyertek. Ettől kedve protestáns kereszténység fölénye egyre jobban érvényesült.

Az elsők a spanyolok és a portugálok voltak, akik Afrikát először megkerülve eljuthattak a Csendes Óceán térségébe és felfedezték Amerikát, de az ebből származó előnyöket már egyre inkább az angol-szászok és a német-alföldiek élvezték. Bármennyire egyértelművé vált, hogy a viszonylag lakatlan területeket csak az utóbbiak tudták őshazájuknál gazdagabbakká tenni, ezt az európai történészek nem veszik tudomásul. Pedig egyértelmű a válasz. Az ipari forradalom technikai találmányait csak a protestáns népek voltak képesek másoknál hatékonyabban hasznosítani. Vagyis, amint Max Weber csak a 20. század küszöbén ismert fel, már az ipari forradalom találmányainak elterjedése során is egyértelmű volt.

A Nyugat-Európa súlya lassan áttevődött az óceánokon túlra.

Először a Nyugat-Európa világgazdasági és katonai súlya telepedett rá a világ egészére. A vasút századának végén, az első világháború előtt még úgy látszott, hogy a nyugat-európai gyarmattartók uralják a világot. Ez azonban már ekkor csak látszat volt.

A gyarmatok feletti politikai, katonai és gazdasági hatalom előnyei elolvadtak, a hátrányai pedig felerősödtek, aminek hatására Nyugat-Európa fokozatosan másodrangúvá vált.

Az első világháború még úgy indult, hogy a nyugat-európai gyarmattartók karták újra felosztani egymás közt a világot. A négy éves háború sorsát azonban az Egyesült Államok beavatkozására jelentette. Wilson amerikai elnök elvárásai érvényesültek a háborút lezáró békékben. Amit az első világháború végén Wilson követelt, a népek önrendelkezése, nagyon fedték amint Roosevelt a Jaltai Szerződésben elért, felszámolta a gyarmati világgazdaságot.

Wilson akarta volt az Osztrák Magyar Monarchia felosztása, a nemzeti államok sorának létrehozása.

Roosevelt akarata azt, hogy Közép-Európa és a Balkán nagy többsége a Szovjetunió befolyása alá kerüljön. A hidegháború és a Szovjetunió haderejétől való félelem nélkül nem szabadulhattak volna fel a győztesek gyarmatai. Nem válhattak volna függetlenné a gyarmatok, és nem süllyedhettek volna középhatalmi szintre a gyarmattartók.

A volt gyarmattartók nagyságrenddel kisebbek lettek.

A második világháborút követő hidegháborúban a világpolitikának csak két szuperhatalma maradt. Igazi pedig csak egy, az Egyesült Államok, aminek a katonai és gazdasági ereje a világtörténelemben példátlan lett. A Szovjetunió, szemben a hiedelmekkel, csak katonai értelemben volt nagyhatalom. Ebben az értelemben is csak azért, mert az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek tőle. Azt kezdettől fogva világosan láttam, amit Roosevelt előre látott, hogy az Egyesült Államoknak nem kell félni a Szovjetunió katonai erejétől, mert a versenyképtelen társadalom katonai ereje nem lehet erős. Ezt kicsiben Izrael az arab világban fényesen bebizonyította. A jelen haditechnikája csak a puritán népek társadalmaiban lehet hatékony. Az arabok kezében ugyanolyan korszerű repülő tized annyit sem ért, mint az izraeliekében.

A Németország és Franciaország szövetsége.

A második világháború után a gyarmatbirodalmak visszacsúsztak. A nagyobb lakosságú Nagy Britannia és Franciaország megszűnt világhatalom lenni. Velük szemben a háború vesztes Japán és Németország gyorsan gazdasági csodát produkált. Kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom világában már a külső forrásokból származó előny, az elmaradottabbakkal történő árucsere és kizsákmányolás már nem jó üzlet. A hatékony árucsere a fejlettek között történik.

Az ENSZ még igyekezett megtartani a háború előtti erőviszonyokra épülő szervezetét. A Biztonsági Tanácsban való állandó tagság és vétójog az elmúlt erőviszonyokat fedte le. Ezt jelenti Nagy Britannia és Franciaország állandó tagsága és vétójoga. Ugyanakkor a Szovjetunió állandó tagsága és vétó joga a hidegháború helyzetéből fakadt. Az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a Szovjetunió nagyobb világhatalom szerepét játssza, mint a ténylegesen nagyobb katonai ereje és a gyenge világgazdasági súlya.

Kína a háború után még nagyon elmaradott ország volt, elmaradottabb, mint India. Az ENSZ belső struktúrájához akkor még a kommunista ellenes Kína részvétele az Egyesült Államok erejét gyarapította. A kommunista Kína győzelme után pedig nélküle még inkább egyoldalúak lettek volna a szocialista oldal, ezért volt szükség rá. Hetven év még senkinek nem volt, nem is lehetett sejtelme arról, hol tart ma, és hova várható a század közepére a gazdaságát piacosító, az eltarthatatlan népességnövekedését megfékező Kína. Ami Kínában 1990 óta történt, és a belátható jövőben történni fog, az sokkal jelentősebb világpolitikai változás, mint a Szovjetunió szétesése, és a csatlós államokba a marxista uralom megszűnése jelentett.

A hidegháború után az európai erőviszonyok is alapvetően megváltoztak.

Nagy Britannia egyrészt a négy angolszász korábbi gyarmatával való szoros kapcsolatát, másrészt a legtöbb gyarmatával a királya alatti szövetséget megőrizte, ráadásul a közös nyelvük is összetartotta őket.

Franciaország és a kisebb gyarmattartók, Hollandia és Belgium maradéktalanul elvesztették gyarmatikat.

Németország már az első világháború után gyarmatai nélkül maradt, és az Európa keleti felén a jelentős társadalmi szerepet játszó kisebbségeit, a második világháború után haza telepítették, illetve spontán hazavándoroltak. Ennek is köszönhetően Európa nyugati felének legnépesebb állama maradt. Mintegy 15 millió germánt haza telepítettek, ami egyrészt Európa keleti felének pótolhatatlan veszteséget okozott, ugyanakkor otthon példátlan sikerrel pótolták a hazájuk háborús emberveszteséget.

Még egyetlen 20. századi történész nem írta le, hogy mint vesztettek a közép- és a kelet-európai államok azzal, hogy szinte teljesen elvesztették azt a két etnikumukat, a zsidót és a germánt, ami náluk az élcsapat szerepélt játszotta. A zsidó etnikum elvesztése felett ugyan általános és hangos az erkölcsi felháborodás, de annak a társadalmi és gazdasági hatásával senki sem foglalkozik, hogy mint jelent a jelen és a jövő szempontjából, hogy Európa keleti felén az államok a társadalmi és gazdasági fejlődésük élcsapatát, a zsidó és germán etnikumot elvesztették.

Magyarország azzal, hogy hatod annyi zsidó és germán etnikuma maradt, ma és a következő ötven évben harmadával szegényebb ország lesz. De még azt sem számolta ki senki, hogy a 19. és a 20. század közepe közti száz évben is ilyen arányban köszönhetjük az elért eredményünket ennek a két etnikumnak. Ez az arány elsősorban ugyan Lengyelországot és Magyarországot jellemzi, de jelentős visszaesést fog okozott és fog okozni a térség minden országában.

A sikeres és a sikertelen gyarmattartók.

Nemcsak Európa, de a világtörténelem szempontjából is fontos lenne a gyarmattartás minőségének értékelése.

Két sikeres gyarmattartó volt, Nagy Britannia és Japán.

Nagy-Britannia négy általa gyarmatosított országa, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, mindegyike gazdagabb, társadalmilag fejlettebb, mint az anyaország. Ezekben négyszer annyi angol nyelvű ember él, mint az őshazában. De az angoloknak sem sikerült modernizálni azokat a gyarmatokat, amelyek eleve túlnépesedettek voltak.

Japánnak már az első világháború után két, viszonylag kis gyarmata volt. Korea és Tajvan.

Korea esetében csak az ország déli fele élt azokkal a társadalmi és gazdasági vívmányokkal, amit Japán, mint gyarmattartó bevezetett. Dél-Korea mára beérte Japánt, Észak-Korea pedig annak a tizenhatodán megrekedt, mert a Szovjetunió következetesen sztálinista csatlósa lett és az is maradt. De Dél-Korea az elmúlt ötven évben a leggyorsabb társadalmi fejlődést érte el.

Tajvan, mivel a hidegháborúban a demokrata oldalon volt, ugyancsak viharosan fejlődött. Ez az ország és felzárkózott Japán színvonalára. 1990-ben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme hatszor magasabb volt, mint Kínáé.

A japán uralom ugyan kegyetlen volt, de kiépítette a kornak megfelelő infrastruktúrát, és a világ leghatékonyabb oktatási rendszerét. Ez a két eleve túlépesedett gyarmat az egyedüli a világon, amelyik ennek ellenére világsikert aratott. Ettől függetlenül harminc éve hirdetem, hogy a felzárkózás egyedüli feltétele a kiemelkedően jó oktatási rendszer. Ezt bizonyítja Európában Finnország és a Távol-Keleten Dél-Korea és Tajvan. Ez a négy ország a legjobb négy az oktatási rendszerében és a legsikeresebb felzárkózó is.

A mediterrán gyarmattartók véglegesen elvesztették a maguk latin-amerikai gyarmataikat, amelyek ma is a mediterrán országok mögött vannak annak ellenére, hogy alulnépesedettek, a többségük természeti kincsekben gazdag.

A három ázsiai magas-kultúrák közül csak Kína fejlődik negyed század óta, a másik kettőben, a dél-ázsiaiban és a közel-kelteiben minden utódállam túlnépesedett és egyre jobban lemarad. A Szahara alatti Afrikában minden gyarmat önálló állam lett, de féktelenül túlnépesedik.

Európának ötszáz év után befelé kellett fordulni.

Ezért merült fel szinte azonnal a háború után az Európai Unió gondolata. Ez először a Szén és Acél Unió alakítása volt. Ez már jelezte a világgazdasági változás fel nem ismerését. Egyrészt Európa nyugati felén nem volt olyan szén és vasérc vagyon, ami a világgazdaságban versenyképes lehetett. Másrészt a szenet egyre jobban kiszorította a nyersolaj és a földgáz. Elég volna megnézni, hogyan változott a világ szén- és acéltermelésben Európa súlya.

A kontinens két legnagyobb állama összefogott.

Churchill halála után a demokrata Európa két legnagyobb politikusa Adenauer, és de Gaulle felismerte, hogy országaik Európa nyugati felét maguk mögé állítva, versenyképes világpolitikai szereplőivé válhatnak. Ez a céljuk azonban eleve elhibázott volt.

Európa kulturálisan és gazdasági fejlettségben nagyon színes közösség, ami eleve nem lehet egységes.

A világ társadalmai közül csak a protestánsok, illetve a puritánok lehetnek versenyképesek. A puritánok is csak a négy óceánokon túli angolszász országgal alkothatnak egységet. A Nyugat nem földrajzi egység, nem Nyugat-Európa és Amerika, hanem a Puritán európai és óceánon túli Nyugat, szemben az európai és az amerikai Nyugattal. E kettő nem lehet társadalmi és gazdasági egység.

Ezért az egységes Európai Unió eleve megoldhatatlan. Különösen akkor, ha ezt két elkötelezetten katolikus politikus akarja megvalósítani. A németek többsége protestáns, de még a katolikus németek is puritánok. Adenauer azonban elkötelezett katolikus politikus volt. De Gaulle pedig a legnagyobb katolikus latin ország vezetője volt.

Azt sem vagyunk hajlandók bevallani, hogy a németek és a franciák a történelmük során a legnagyobb ellenségüket egymásban látták.

A barátság alapja az Egyesült Államok elleniség volt.

Mind Németország, mind Franciaország nem akarta tudomásul venni, hogy már nem kiemelt nagyhatalmak. Ezért lehetett közös céljuk, hogy Európa nyugati felével a hátuk mögött szuperhatalmak közé kerülhessenek. Nem értették meg a két világháború tapasztalatát, hogy Európában nem lehet egyetlen állam, de még Nyugat-Európa egységesen sem szuperhatalom. Még ez a két jelentős államférfi sem volt képes megérten, hogy az a négy óceánokon túli angolszász országhoz, de még az Egyesült Államokhoz képest is kicsik.

A mezőgazdaságot támogató közösség.

Mind Adenauer, mind De Gaulle a saját államában is konzervatív politikus volt. Ennek volt köszönhető a tagországok mezőgazdaságának aránytalan támogatása. Az EU közös kasszájába folyó pénzből aránytalanul sokat fordítottak a mezőgazdaság támogatására. Márpedig nehéz lett volna reménytelenebb feladatra fordítani a támogatásokat, mint a nyugat-európai mezőgazdaságra. Ebben közrejátszott az is, hogy a franciák barátságát csak az agrártámogatással lehet megvásárolni.

Az aránytalanul nagy agrártámogatás egyúttal azt is jelentette, hogy a szegényebb tagállamok viszonylag nagyobb támogatást is kapnak. Ez volt a csalétek arra, hogy a gyengébb államok is örömmel csatlakozzanak. Azzal ugyanis nem számoltak, hogy a fejlett és puritán Németországra szabott egységes felépítmény, a gazdasági és politikai szuverenitás hiánya minden támogatásnál nagyobb kizsákmányolásukkal fog járni. Ez be is igazolódott azzal, hogy az EU tagállamai között nem csökkentek, hanem nőttek a fejlettségük közti különbségek.

Európa nyugati felének adottságai.

Európa Nyugati felének ugyan jót tett a vámunió, de ezen túllépő minden más döntés eleve ostobaság volt. Mivel Európa, de különösen annak nyugati fele kulturálisan és gazdasági fejletségben nagyon eltérő sok kis országból áll, ezt a színességet kellett volna elsősorban tudomásul venni. Nyugat-Európa azért lehetett ezer éven keresztül egyre nagyobb fölényben Eurázsia három nagy magas-kultúrájával szemben, mert nem volt egységes. Ez már egyértelműen igazolódott az óceánok meghódítása idején. A legnagyobb óceánjáró flottát Kína építette fel. Ehhez képest a sok száz európai állam, város flottája együtt is kicsi lett volna. Ezt a minden felfedezésre képes kínai flottát a kínai császárok tudatosan megsemmisítették.

Egyrészt Kína nem voltak importra szorulva.

Másrészt a nagyon centralizált Kína nem akart olyan ágazatot felerősíteni, ami felett nem érvényesülhetett a központi hatalom akarata.

Ezzel szemben Kínához képest az első két óceánokat meghódító európai ország, Portugália és Spanyolország századnyi törpe volt. De még ezek is nagyok voltak a bátor vállalkozásokhoz. Az igazi világkereskedelmet a kontinensek között a Holland, illetve a Brit Kelet-indiai Társaság bonyolította, ahol szinte minden felfedezés egy kicsi, de bátor tőzsdei vállalkozás volt. Az államok ezek mögé csak akkor álltak, amikor már az államok ereje is ezektől a kisvállalkozásoktól függött. Az ipari forradalmat követő gyarmatosítás vállalkozásként indult, majd az állam lett a gyarmatok gazdája. A két legnagyobb gyarmatbirodalom Nagy Britannia és Franciaország gyarmatai ugyanis sokkal nagyobbak voltak, mint a többi gyarmat együttvéve. A tucatnyi konkurens azonban hasznos volt mellettük.

Megszűnt a gyarmattartás előnye.

Ahogyan a 20. század derekára megszűnt a gyarmattartás előnye, a volt gyarmattartók össze akartak fogni. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy Európa nyugati fele erősebb lenne szuverén államok kooperációja formájában, mint az erőszakosan a fejlett Németország felépítményére homogenizálva. Nemcsak előtte, de most a kudarcok között sem merül fel, hogy csak a közös kultúrájú és fejlettségű népeknek lehet szoros közösségük.

Ehhez még a közös nyelv is kevés. Lást az egyesített Olaszországot.

A közös valuta.

A közös vámterület pedig csak akkor nem nagyon kártékony, ha a tagállamok nemzeti valutájukat maguk tartják olyan árfolyamon, ami mellett nem adósodnak el menthetetlenül. Minél közösebb a vám, annál eltérőbb valuta árfolyamokra van szükség. Ezzel szemben az EU német irányítású vezetése kikényszerítette a tagok nagyobb felének közös valutáját, az euró övezetet.

A közös munkaerőpiac.

A klasszikus közgazdaságtan ugyan tudomásul vette a munkaerő árujellegét, mégis elfogadta, hogy a munkaerő árát ne a piac határozza meg.

A tőkés osztálytársadalom szolgálatára létrejött klasszikus közgazdaságtan tudomásul vette, hogy a munkaerő minőségének és mennyiségének a kínálata mindig lényegesen nagyobb, mint amennyi munkaerőre a társadalomnak szüksége van. Ezért a munkaerő túlkínálata következtében hiába volt olcsó a munkaerő, krónikus jelenség volt a magas munkanélküliség.

A piacos gazdaságban a béreket a piac, nem a politikai hatalom alakította. Ez ellen a munkások szakszervezetei ugyan tiltakoztak, de a béreket mégis a piac alakította.

A jelenkori össznépi társadalmakban, a munkások védelme érdekében tudomásul vették, hogy a béreket az állam és a szakszervezetek közti megállapodások szabályozzák. Ez azonban csak azért valósulhatott meg, amikor a spontán népszaporulat a korábbi tört részére csökkent, és számos országban csökkeni kezdett a munkára fogható népességen belül a minőségi igényt is kielégítők száma. Ugyanakkor a munkaerő felső minőségi kétharmadában munkaerőhiány jött létre.

Még egyetlen társadalomtudós sem mutatott rá arra, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlen, ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerőből túlkínálat keletkezett.

Az 1954-es első szocialista reformtervnél még nem lehetett a munkaerő árának alakulását a piacra bízni. Ez azért volt lehetetlen, mert a gazdaságpolitika olyan munkaerő keresletet hozott létre, amiben a munkaerő árának az inflációja megállíthatatlan lett volna. Ezért akkor belenyugodtunk, hogy a munkaerő árát ne a piac, hanem az állam állapítsa meg.

Európában kevesen és keveset dolgoznak.

Európában alacsony a foglalkoztatás, kevesen, kevés munkaórát dolgoznak, és korán nyugdíjba mennek. Az egy órára jutó termelési értékben nemcsak a nálunk sokkal gyorsabban fejlődő Távol-Kelettől, de még a négy óceánon túli országhoz képest is alig van lemaradás, a ledolgozott órák számában azonban annál inkább. Ezért az Európai Uniónak a kevesek a kevés munkáját kellett volna a versenytársak szintjére emelni. Ha ez sikerülne, nem lenne lemaradás. Ez a probléma azonban fel sem merült. Még nem láttam olyan Brüsszelben készült kimatatást, ami ezt a lemaradási okot akárcsak érintette volna. Pedig ez lenne Nyugat-Európa versenyképességének az első, minden másnál sokkal fontosabb előfeltétele.

A munkaképes lakosság munkára fogásának elsődleges feltétele, hogy a munkaerőnek olyan ára legyen, ami magas foglalkoztatást biztosít, és a minél több évente ledolgozott munkaórát, és munkaév teljesítésére ösztönöz.

Minden kultúrának, annak minden szintjén olyan foglalkoztatási feltételeket kell megállapítani, ami e kettős célt szolgálja. Az egységes munkaügyi feltételek csak olyam társadalomban működhetnek jól, amelyikben a lakosság kulturálisan és fejlettségben homogén. Márpedig Európa egészére vetítve ez a legkevésbé adott előfeltétel.

Európa kulturálisan nagyon tagolt.

Ebből fakadóan lett kontinensünk eleve nagyon sok politikai államra osztott. Ezt az Európai Unió létrehozóinak is világosan látni kellett volna. A vasúthálózat kiépülése előtt nagyon költséges volt a szárazföldi szállítás. Ezért a kereskedelem, de még sokkal inkább a munkamegosztás a vízen való szállításra épült. A vasút előtt csak a nagyon drága árut lehetett száraz földön nagyobb távolságra szállítani.

A vasút előtt csak az állóvizeken és a lassú folyású folyókon lehetett mindkét irányban olcsón szállítani. Erre a Philadelphia Néprajzi múzeumban figyeltem fel. Ott derült ki, hogy a vasút előtt a gazdasági egységek a lassú folyók vízgyűjtő területei voltak. A gyors folyóvölgyeket az egyirányú áruforgalom jellemezte. Egy-egy hegyi folyó völgyében csak lefelé volt gazdasági forgalom.

Ez legjobban jellemezte a Kárpát Medencét. Ezért volt lehetséges, hogy térségét ezer évig egyetlen országként kezelte a középen élő magyarság.

Ezer évig a szlovák többségű felvidék nagyon közel volt a magyarok lakta Alföldhöz, és nagyon messzire volt a velük rokon morvákhoz és csehekhez. A vasút viszont közel hozta őket.

Erdélyben ugyan a legnépesebb etnikum a román volt, mert a szegényebb románok Erdélybe jöttek, mert ez az országuknál gazdagabb volt. Erdély mégis ezer éven keresztül a Magyar királysághoz tartozott, mivel a területének kilenctizedéből a vizek a Kárpát Medencébe vezettek. Az ott élő magyarság pedig Trianon óta a gazdagabb, közös nyelű Magyarországba vándorol. Ez az objektív érdeket nem lehet az ott élő magyarság maradását segítő politikával megállítani.

A térképeket nem a politika, hanem a szállítás alakítja.

Az egységes Olaszország.

Azt, hogy a közös nyelv nem elég alap arra, hogy a két eltérő szintű kultúrájú nép közös országban éljen. Ezt Olaszországban tanultam meg. Az olasz politika 150 éven át megtett mindent annak érdekében, hogy a dél-észak irányban karcsú ország két vége közelebb kerüljön egymáshoz. Korszerű vasút és autópálya köti össze az ország két végét, ennek ellenére, az a szállítási költségekkel mérve egyre távolabb kerültek egymástól.

A szárazföldi szállításban a vasút, majd az autópálya technikai forradalom volt, de az nem tudatosult, hogy a tengeri szállítás előnye ezzel nem csökkent.

Hatvan éve egy sorrentói csempegyárban döbbentett meg a tény, hogy 3.500 éven keresztül ez a gyár az agyagot a felette álló hegyen lévő bányából, 15 kilométerről szállította. Ezen változtattak 1964-ben. Ettől kezdve Ausztráliából a föld másik oldaláról hozza a 300 ezer tonnás hajó évente kétszer az agyagot. Ez ugyanis olcsóbb, és jobb. A kis, egy köbméteres csillének való szállítás korszerűsítése ugyanis nemcsak többe került volna, de az ottani agyag nem is olyan homogén, mint ami Ausztráliából érkezik. Tehát a 15 kilométeres távolságnál hatékonyabb, olcsóbb a 18 ezer kilométeres távolság a tengeren.

Ez a tapasztalt késztetett arra, hogy utána számoljak. Kiderült, hogy Moszkvától korszerű vasúton drágább a 800 kilométeres szállítás, mint Ausztráliából hajóval. Ez ma már nemcsak tömegáruk, de a konténerekben szállított darabáru esetében is igaz. Egy 20 tonnás konténer szállítása Sanghajból Rotterdamba olcsóbb, mint egy zongora átrakása a szomszéd szobába.

Bármennyire általános gyakorlat a modern konténerek fogadására alkalmas kikötők közti tengeri szállítás olcsósága, nem tudatosul ennek jelentősége. Pedig ezt szem előtt tartva érthetővé válik, hogy a Szovjetunió gazdasága a lakosság nem megfelelő kultúrája mellett azért sem lehet versenyképes, mert a szárazföldre kényszerültek a nagy szállítási távolságú munkamegosztások.

A közúti szállítás előnye.

Arról még nem találtam anyagot, hogy a közút miért győzte le a vasutat a teherszállításban. Annak ellenére, hogy a vasút tonnakilométer költsége lényegesen kisebb, mint a közúti szállításé, nem lehet a közutakkal versenyképes, ha a szállítás nem állomásról állomásra, és időben órára pontosan történik. Márpedig ma már a gyárak közti munkamegosztás közvetlenül a felhasználás idejére épül. Nem az a fontos, hogy mennyiért, hanem, hogy mennyire a felhasználás idejében történik a szállítás. Erre csak a közút képes.

A vasútállomások kiépítése arra, hogy a konténereket ne csak állomásról állomásra, hanem feladótól a feladóig és meghatározott napon, meghatározott órára szállítsa. Márpedig a kooperáló vállaltok számára ez az elsődleges igény. A pontos időre érkező megrendelés fontosabb, mint annak a költsége. Ez pedig csak közúton oldható meg.

A világgazdaság megértésének kulcsa annak a szem előtt tartása, hogy milyen szállítási igénynek mi a leghatékonyabb megoldása.

A lakosok mozgatásának megoldásai.

A gépkocsi a háztól házig utazásának a leghatékonyabb módja, ha a távolság 100 kilométernél kisebb.

A metró nagyvárosok belső személyszállítására az optimális megoldás.

A modern vasút a legjobb a 100-1.000 kilométeres utazásokra.

A repülő az 1.000 kilométernél nagyobb távolságokra az egyetlen megoldás.

Az áruk mozgatása.

A szárazföldön a szállítási feladatok többségét csak közúton lehet racionálisan megoldani. Ezért a gazdaság szárazföldi szállítás igényeinek a többsége a közutakon történik. Ehhez olyan autópálya hálózatra van szükség, ami 100 kilométernél kisebb távolságra elérhető lehetőséget biztosít.

Az autópálya hálózat azonban csak ott lehet hatékony, ahol a szállítási feladok nagy többsége 1.000 kilométernél kisebb távolságokat jelent. Ezért az a véleményem, hogy Oroszország számára a munkamegosztás azért eleve drága, mert nagyok a szárazföldi szállítási távolságok. Ezt akkor tanultam meg, amikor a német hadsereg háborús célokra építette ki a kor leghatékonyabb autópálya hálózatát.

Az ugyan bebizonyosodott, hogy a motorizált hadsereg felszerelése és állománya csak az olyan térségben lehet hatékony, ahol fejlett az úthálózat. Tehát a nyugati fronton. Ezzel szemben nagyon elmaradott közúti hálózat hiánya már komoly hátrány. Minél fejlettebb a hadsereg felszerelése annál inkább az infrastruktúrára szorul.

A náci Németország katonai vezetése azonban figyelmen kívül hagyott két igényt. Egyrészt a vasútnak nem kellett olaj és benzin, elment szénnel és szénnel termelt villamos energiával.

Másrészt a nehéz fegyverek közutakon való mozgatása óriási pályakárral jár. Ez a két front közti 2-3 ezer kilométeres távolságon szinte megoldhatatlan volt.

Ahogyan azonban a német imperializmus számára a drága autópálya hálózat nem lehetett hatékony, a háború után a gazdaságban nagyon hatékonynak bizonyult. A német gazdasági csoda alapja a német lakosság munkafegyelme mellett az örökölt autópálya hálózat volt.

Annak pedig nyomát sem találtam, hogy mennyire eltérő a két szárazföldi szállításnak a tudatra gyakorolt hatása. A vasúthoz puritán fegyelemre, a közúthoz egyéni kezdeményezésre van szükség. Ez világosan bebizonyosodik abban, hogy a puritánoknak inkább kötöttpályás közlekedés, a vasút, az individuálisaknak inkább a szabadpályás felel meg jobban.

A munkaerő kapacitásának a hasznosítása.

Középiskolás fokon is abból kellett volna az Európa nyugati felének sorsáért aggódóknak kiindulni, hogy nem lehet kényelmesebben haladva utolérni azokat, akik fejlettebbek, és gyorsabban növekednek. Európa nyugati fele lemaradásának elsődleges oka, hogy a munkaerő kapacitásának kihasználása sokkal alacsonyabb. Ezt azonban a politikai vezetés nem vette tudomásul.

A Távol-Keleten a munkaképes lakosság lényegesen nagyobb hányada és sokkal többet dolgozik. Többen, évente többet és életük során több évig dolgoznak ma már hasonló bérért. Vagyis Nyugat-Európában a ledolgozott munkaidő drága. Ez nemcsak a Távol-Kelettel, és a négy óceánokon túli angolszász országgal szemben, de Nyugat-Európán belül is így van. A mediterrán országokban alacsonyabb a foglalkoztatás, több az ünnep, előbb mennyek nyugdíjba és aránylag tovább élnek nyugdíjasként, mint a gazdagabb puritán országokban. Az ugyan köztudott, hogy a mediterrán népek országai a protestánsokhoz képest egyre jobban lemaradnak, de az egyértelmű okát nem említik, hogy kevesebb munkával nem lehet felzárkózni.

Egész Európában mindenütt a nyugdíjkorhatárnál előbb mennek nyugdíjba, és minél szegényebb az ország, annál előbb. A legmagasabb nyugdíjkorhatár a nagyon gazdag Egyesült Államokban van, 66 év. Ezen belül a nyugati kultúrában a szabadság és a betegség miatti kiesés is itt a legkevesebb. Az évente ledolgozott munkaidő 150 órával, közel négyheti európai munkaidőnél több.

Azt is ritkán említik, hogy az elmúlt ötven évben a legnagyobb egy főre jutó jövedelemnövekedés a világon Dél-Koreában volt. Nem tesszük soha hozzá, hogy ott volt a demokrata világon belül a legmagasabb foglalkoztatás és a legalacsonyabb tartós munkanélküliség. A háborút követő negyven éven át 2.900 órát dolgoztak évente. Ez a mutató ugyan csökkent, de még így is évente 550 órával nagyobb, mint a szorgalmáról híres Németországban.

A felháborító, de mégis elhallgatott különbség, hogy Európában a tényleges nyugdíjba vonulás alacsonyabb, mint a nyugdíjkorhatár. Ugyanakkor Dél-Koreában a tényleges nyugdíjba vonulás 11.9 évvel a nyugdíj korhatárt meghaladja. Vagyis a tovább dolgozás ugyan nem kötelező, hanem erkölcsi kötelesség.