Kopátsy Sándor EH 2017 01 25
A Rákosi rendszer
reális megítélése
Nemcsak az 56-os forradalomban a
magyar közvélemény óriási többsége, de a rendszerváltás utáni kormányok és a
történészek is átkosnak kezelik azt a politikai terrort, ami 1947 után egészen
a forradalomig uralmon volt. Ez két
okból indokolt, egyrészt mert a választók kisebbségét képviselte, másrészt a
terror eszközeivel uralkodott. Ez van a kilenc év mérlegének negatív
serpenyőjében.
A mérleg pozitív serpenyőjébe viszont semmit sem raknak. Ez az
egyoldalú történelemfelfogás a liberálisokra jellemző. Minden rendszert
egyetlen eleme a politikai szabadság mennyiségével mérik.
A magyar társadalom fejlődésének legnagyobb lépési ebben a kilenc évben
történtek. Először szabadult meg a magyar társadalom az arisztokrácia és az
úri középosztály hatalmától. Ez önerőből a 20. század derekán aligha
történhetett volna meg.
A két első választáson a
szavazatok többségét az olyan pártok kapták, amelyek lényegében restaurálták
volna a két háború közti fél-feudális társadalmi viszonyokat annak ellenére,
hogy az előz két év is egyértelműen megmutatta, hogy a Szovjetunó
megkülönböztetett hatalmat kapott a magyar politika alakításában, és a
megtartott választásokon jelentős volt a kommunista belügyminiszter hatása.
Amit tehát a Rákosi rendszerben
történt, abban jelen volt a Szovjetunió nyomása. Az első nagy társadalmi
változást a földreform jelentette. Azt miniszterként a kommunista Nagy Imre,
mint földművelésügyi vezényelte le. Minden bizonnyal, ha nem a szovjet hadsereg
szabadítja fel az országot, akkor is lett volna földreform, de nem egy
kommunista belügyminiszter vezényelte volna le. Ezért nem is történhetett volna
sor egy ilyen radikális reformra.
Azt, hogy mi lett volna, ha nem a
Szovjetunió a megszálló ország, világosan kiderült mind az 56-os forradalomban
első hete, mind az 1990-es rendszerváltás után.
A forradalom leverése nélkül sokszorosa lett volna a politikai bosszú
ahhoz képest, amennyi indoktalan büntetés történt a Szovjetunió katonai
beavatkozása után. Máig nem vetette fel senki, hogy mi lett volna, ha a
szovjet csapatok nem vonulnak be, és nem áll helyre a forradalom előtti rend
azzal a különbséggel, hogy Rákosi és társai kiesnek a hatalomból. Azt, máig nem mondta ki senki, hogy a
lehetséges megoldások között az volt a legjobb, hogy Kádár és az állampárt nem
nagyon kompromittált tagjai kerültek hatalomra.
1956. november 2.-án azt láttam, hogy a lakosság óriási többsége a kommunista
diktatúra teljes felszámolását akarta. Az állampárt a következő választáson
a parlamenti küszöb átlépésénél többre nem számíthatott volna. Nemcsak a Rákosi
rendszer káderei kerültek volna vádlottak padjára, hanem az ÁVO egész tagsága.
Nagyságrenddel többen kerültek volna börtönbe és internáló táborokba, mint
amennyit a Kádár rendszer stabilizálása ilyen sorsa juttatott.
A szabadon választott, „demokratikus” kormány azonnal leállt volna az
erőltetett iparosítással, több ember vesztette volna el a munkáját, és több
lett volna a tartós munkanélküli, mint a rendszerváltás után.
A liberális politika még soha nem
ismerte el, hogy az ország lakosságának
első elvárása a politikai rendszerekkel szemben, hogy magas legyen a
foglalkoztatás. A két háború közt a diktatúrák azért voltak népszerűbbek a
demokráciáknál, mert magas foglalkoztatást biztosítottak. A két háború között a legnépszerűbb rendszer a kegyetlen, embertelen
náci diktatúra volt. De ez így van jelenleg is. Az amerikai közvélemény
kutató vállalat felmérése szerint a világ legnépszerűbb kormánya jelenleg a
kínai. A lakosságnak nem az a fontos,
hogy lehessen szabadon politizálni, hanem az, hogy legyen munkája. Az a
kormány, amelyik munkaerőhiányt
teremt, mindig sokkal népszerűbb, mint az, amelyikben szabadon lehet a pártok
között választani, ahol teljesebb a politikai szabadság.
De az is kiderült, hogy a diktatúra is csak akkor lehet népszerű,
ha gyorsan nő az egy laksora jutó teljesítmény, a jövedelem, a vagyon, a
várható életkor és az iskolázottság. Ez azonban csak akkor valósulhat meg,
ha 1-2 ezreléknél nem többel fogy, vagy nő a lakosság száma, és a piac
törvényei alakítják a gazdaságot. Ezt tudatosan csak Kínában ismerték fel, és
ennek érdekében gyakorolják a politikai erőszakot.
A Rákosi rendszer legnagyobb érdeme a teljes foglalkoztatást és a közép-
és felsőfokú beiskolázást megvalósította.
Hatezer éven keresztül sehol, soha nem volt olyan társadalom, amelyik
békeidőben mesterségesen munkaerőhiány teremtett. Ez ugyan nem volt a
sztálinisták a megfogalmazott célja, de ideológiai feladatuknak tartották. Márpedig csak az lehet független, aki
hiányt pótol. Ezt ugyan nemcsak a marxisták, de Marx sem ismerte fel, de a
gyors gazdaságfejlesztést ideológiájuk feladatának tekintették.
Ráadásul, a gazdaság bürokratikus
irányítása, a piac szerepének biztosítása nélkül a gazdaság nem működhet
hatékonyan, ezért alacsony marad a teljesítménye. Ezt vette először észre a
zseniális zsarnok, Lenin azonnal a polgárháború megnyerése után. Sajnos,
meghalt, és hatalmát egy középszerű, önbizalom hiányos zsarnok, Sztálin
örökölte.
Rákosi és gárdájának többsége
intelligencia tekintetében megfelelő lehetett volna, de népszerűtlenek voltak.
Márpedig a nem támogatott zsarnok csak erőszakkal boldogulhat. Az ő
brutalitásuk még Sztálin garnitúrájában is soknak tűntek. Ennek köszönhetjük, hogy
Rákosi helyett Nagy Imrével próbálkoztak. 1954 őszén azonban a magyar
sztálinisták megérezték, hogy Nagy Imre támogatása Moszkvában igatag, és félre
állíthatják. Azzal azonban nem számoltak, hogy a kiszabadult szellemet nehéz visszaszorítani
a palackba. 1956 májusában megmondtam, hogy fegyveres forradalom lesz. A forradalomra
nemcsak Gerő és sztálinista társai, de Nagy Imre sem volt felkészülve. A magyar
társadalom pedig még kevésbé.
A társadalom állapotának egyik
mércéjét, a foglalkoztatottságot már említettem. Ennél is megbízhatóbb mércének tartom a testmagasságot. Ezt a
mércét először a világon egy kaposvári zsidó orvos, Véli György ismerte fel már
a két háború között. A szakma tudja, a magyar társadalomtudósok azonban nem is
hallottak róla. Ezért nem is használják. Még az sem tudják, hogy ez nálunk
katonai titok, Rákosi hadügyminisztere titkosította. Ezért 2.000-ig nem
ismerhettem a magyar adatokat, holott szinte minden nemzeté hozzáférhető.
Életem egyik kijózanító
meglepetése volt, amikor kiderült, hogy a kiegyezés óta az 1947-1956 közt
született férfiak magasságának növekedése a magyar rekord. Vagyis az átkosban
születettek testmagassága gyorsabban növekedett az átkosban, mint előtte és
utána. Mondhatjuk, mert köztudott, hogy a 20. században volt a leggyorsabb a
növekedés. Ezen belül Magyarországon a növekedés mértéke a leggyorsabban az
átkosban születettek esetében növekedett a leggyorsabban. Ez engem is
meglepett, mert ezeket az éveket én sem tartottam volna sikereseknek. Aztán
rájöttem, hogy nem nekem, hanem a testmagasság növekedésének kell hinni.
Kiderült, hogy az egy lakosra jutó élelemfogyasztás ezt a generációt érintette
a legjobban. Az egy lakosra jutó élelmezés növekedése ezeket érintette. A közélelmezés átlaga soha nem javult olyan
mértékben, mint az 1947-56 közt születettek első 18 évében.
Az én tudatomban is úgy maradt
meg ez a 18 év, amiben kevés volt a kenyér, a házi kosztot felváltotta az üzemi
konyha.
Elég volt elgondolkodni.
A jövedelmek minél kevésbé differenciáltak, annál jobb az élelmezés
átlaga. Az átkosban az arisztokráciának és az úri középosztálynak, a
lakosság 5-6 százalékának az étkezése sokat romlott. A háborúk közt azonban a
lakosság nagyobb fele szegényen élt és konzervatív módon táplálkozott. Kevés
húst, zöldséget, gyümölcsöt, cukrot evett. Ehhez képes az üzemi konyha korszerű
táplálkozást jelentett. Az adatok
gyorsan meggyőztek arról, hogy az átkos táplálkozási forradalmat is jelentett. Ez
ugyan csak akkor tetőzött, amikor a konzerv és a hűtőszekrény a családok
többsége számára is elérhető lett.
Az közép- és a felsőfokú oktatás megsokszorozódott.
A közép- és felsőoktatás
általánosan elérhetővé vált. Magam is meglepődtem, amikor megnéztem a saját
korosztályomban mekkora volt a közép és felsőfokú képzettek aránya.
Középiskolát végzett a fiúk 4.2, a lányok 0.8 százaléka. Egyetemet végzett a
fiúk 2.2, a lányok 0-6 százaléka. Ennél is megdöbbentőbb, hogy ezek többsége
pap, tanító és köztisztviselő lett. A gazdaságba nagyon kis arányuk került. A
jelenleg születettek 80 százaléka szerez középfokú, és 40 százaléka felsőfokú
képzettséget. Ráadásul a lányok megelőzik a fiúkat. A többségüket pedig a
vállalkozói szféra fogja foglalkoztatni.
Az analfabetizmus felszámolásában
már a két háború között felzárkóztunk a Nyugathoz. Köszönhettük ezt egy
antiszemita és revizionista arisztokratának, gróf Klebelsberg Kunónak, aki
kultuszminiszterként létrehozta a tanyai és pusztai gyerekek számára szükséges
iskolahálózatot. A két háború között középfokon végzők 90 százaléka
arisztokrata, úri középosztályú és zsidó családokból került ki.
Ezért volt eleve polgárosodás
ellenes az első zsidótörvény, a zsidó diákok számának a lakosságon belüli 6
százalékos arányához szabása. Az arisztokraták fiú gyerekei mind diplomások
lettek. Az úri középosztály fiúgyermekeinek nagy többsége érettségizett, és ők
adták az egyetemet végzettek 90 százalékát. A munkások és parasztok
fiúgyermekeinek 2-3 százaléka tanult tovább.
Egészen más volt az etnikai
összetétel.
A zsidók magasan vezetett a diplomások, különösen a műszaki és
tudományos ágazatokban. Az első világháború előtt a műegyetem hallgatóinak
kétötöde a zsidótörvények szerint zsidónak számított, vagyis legalább egyik
nagyszülő zsidó volt.
A germánok, vagyis a szászok és a svábok jelentőse megelőzték a
magyar etnikumot.
A többi jelentős etnikum azonban messze az országos átlag alatt
volt.
A vallási megosztás is egyértelmű
volt. Iskolázottságuk arányában torony magasan vezettek az izraeliták,
jelentősen a lutheránusok és kicsivel a reformátusok a nagy többséget jelentő katolikusokhoz
viszonyítva.
Az első zsidótörvény tehát egyértelműen antiszemita volt. Csak az
átlagnál sokkal jobban boldogulók korlátozását szolgálta. A legnagyobb
társadalmi igazságtalanságot a munkások és parasztok gyermekeinek hátrányos
helyzetét meg sem említették. Ezért értékelem nagyra, hogy Klebelsberg, mint
belügyminiszternek terjesztette elő az első zsidótörvényt, de tíz évvel később,
mint kultuszminiszter megteremtette a tanyai és a pusztai gyermekek
iskoláztatásának a feltételeit. A baloldaliak Klebelsbergnek csak a bűnét, az
első zsidótörvényt róják fel. A jobboldal pedig csak az éremét a tanyai és
pusztai iskolahálózat kiépítését hangsúlyozzák. Én Klebelsberg éremét sokkal
nagyobbnak tartom, mint a bűnét. A két háború között az egész politikai elit
többé-kevésbé antiszemita volt. Köztük Klebelsberg csak azt csinálta, amit a
többiek. Ha ő nem hozza a törvényhozás elé az első zsidótörvényt, behozták
volna mások. A politikai elitben pedig ő volt az egyedüli, aki a hátrányos
helyzetűek érdekét is tudomásul vette. Ha ő nem építi ki a lakosság egészét
szolgáló népoktatást, másnak eszébe sem jutott volna. Vagyis olyan érdemet
szerezett, ami nélküle meg sem valósulhatott volna.
Hasonló a véleményem Rajk
Lászlóról is. Bűnéül azt róják fel, hogy az 1947-es választáson, mint
belügyminiszter a kommunisták javára csalást szervezett. Ezt, ha más a
belügyminiszter, az is megtette volna. Ezzel szemben a népi kollégiumok
hálózata nélküle nem épülhetett volna ki. A felső vezetésben egyedül volt a
NÉKOSZ támogatója. Márpedig, ha 1956-ban nincsenek népi kollégiumok, nem így
alakultak volna az események. Rajk bűne a hatalom birtokosaival közös volt, az
érdem pedig elsősorban az övé.
Ezzel azt is megmagyaráztam, hogy miért volt Rákosi, Gerő, Révai ellene
a népi kollégiumoknak. Azért, mert abban nemcsak a jobboldali erők
termőföldjét, de a liberalizmus és az antiszemitizmus létrehozóját is látták. A
maguk szempontjából nem nagyon tévedtek. Szinte ez ismétlődött meg a
rendszerváltás előtt, amikor a liberálisok a Demokrata Forumba azért ültették
elnöknek Antall Józsefet, mert annak jobboldaliságától nem kellett félni.
A népi kollégiumok hálózatának kiépülése is az átkosban történt. Ezt
legjobban éppen a 2010 óta kormányon álló, kétharmados többséget élvező Fidesz kormánynak
kellene hangsúlyozni. Most az a
középosztály van hatalmon, akik többségének a szülei a népi kollégiumokban
váltak értelmiségiekké.
Az átkosban az oktatási rendszer
ugyan mennyiségi tekintetben nagyon sikeres volt, de a minősége nem ütötte meg
a társadalmi érdeket. Az oktatott anya
annyira dogmatikus volt, hogy nem felehetett meg a tudományos és technikai
forradalom követelményeinek. Ennek ellenére az oktatás mennyiségi
kiszélesedése nemcsak megfelelő, de a rendszer történelmi érdeme is volt.
Azt, hogy a jelenkori
társadalomnak milyen oktatási rendszerre van szüksége, leírtam Az oktatási rendszer talpára állítása
címmel a Polgári Szemle számára. Ma ugyanis nincs fontosabb feladat, mint az
oktatási rendszerünk minőségének javítása. Ezt két úton kell végrehajtani.
Egyrészt az öregkori ellátást, a nyugdíjrendszert nem az
életkeresethez, hanem a gyermeknevelés eredményéhez kell igazítani.
Másrészt fogamzás és a beiskolázás közti hét évre kell helyezni a
hangsúlyt.
A fejlettebbekhez való felzárkózásnak a másik előfeltétele a magas
foglalkoztatás. Ezt a Rákosi rendszer oldotta meg először. Mint látni fogjuk,
ezt javította a Kádár rendszer, de rontott a rendszerváltás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése