A mediterrán lecke

Kopátsy Sándor              EE                     2015 07 04

A mediterrán lecke

A holnapi görög népszavazás látszólag a görögök sorsáról és az euró övezet jövőjéről dönt. Pedig nem dönt semmiről, csak egy jelentős lépés abban az irányban, hogy az Európai Unió, és még sokkal inkább az euró övezet végzetes hibák halmaza. Erre figyelmeztet, de még sokáig süket fülekre talál mind Brüsszelben, mind Berlinben.

Hatvan éve fél évet tölthettem Olaszországban, a Gyáripari Kamara vendégeként. A fő tanulságom az volt, hogy az ország egyesítése 1850-ban végzetes hiba volt mind az északi, mind a déli olaszok számára. E két országrésznek csak a nyelve és az ókori múltja közös, mindkettő jobban boldogult volna önálló államként, ha mindegyik a neki megfelelő utat járja.

Észak-Olaszország Franciaországnál magasabb szinten lenne, mint ahogyan kétezer éve mindig a felett volt. Dél-Olaszország pedig Görögország szintjén, de a maga módján élne. Akkor kiszámoltam, hogy a második világháború óta Dél-Olaszország a Cassa del Mezzogiornón keresztül, egy lakosra vetítve, legalább tízszer annyi megkülönböztetett támogatást kapott, mint az ország a Marchall-tervben. Ennek ellenére, nem csökkent, hanem nőtt az ország két fele közti különbség. De visszatáncolni sem lehet, mert a dél-olasz állami alkalmazottak, tisztviselők, pedagógusok, fegyveresek erről hallani sem akarnak. A jövedelmük ugyanis azonos azokéval, akik Lombardiában dolgoznak. Megdöbbenve láttam, hogy a rendőr Szicíliában ugyanakkor fizetés kap, mint a kollégája Milánóban. Ha Dél-Olaszország önálló állam volna, legfeljebb akkora fizetést kapna, mint a görög kollégája. Mindez az olaszok számára fel sem tűnik, természetesnek tartják. Dél-Olaszország lakossága tehát hallani sem akar arról, hogy önállóak legyenek.

Közben aztán örömmel láttam, hogy az észak-olaszok felébredtek. Erős támogatása van az Északi Ligának, amelyik önálló Észak-Olaszországot akar. Becslésem szerint, 30-50 százalékkal gazdagabbak lennének, ha különválnak, és a saját adottságaiknak megfelelő valutát alkalmaznák. Ők talán még az euró övezetbe tartozást is elviselnék. Minden bizonnyal még Franciaországnál is jobban.

Akkor már Max Weber tanítványa voltam, aki a 20. század küszöbén felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmat a protestáns erkölcsű népek hatékonyabban működtetik, mint a nem protestánsok. Az óta zseniális felismerése két korrekcióra szorul.

Egyrészt a tudományos és technikai forradalom óra az állítása még erősebben érvényesül.

Másrészt a protestáns helyett puritánt kellett volna írni, mert a Nyugaton vannak a katolikus népek közt is puritánok, másrészt a Távol-Keleten a konfuciánusok még a protestánsoknál is puritánabbak.

Éppen Olaszországban tapasztalhattam meg, hogy a tiroliak éppen olyan puritánok, mint Svájcban a kálvinisták. Az Alpokban élő népek viselkedési kultúrája a nyelvüktől, vallásuktól függetlenül puritán. Az osztrákok, a bajorok, a Rajna-völgyi germánok ugyan katolikusok maradtak, de puritán módon élnek, és ennek megfelelően tartják a lépést a protestánssokkal, néha sikeresebben. Ezért a germánok nemcsak közös országban, de egyedül is képesek megélni.

Ezzel eljutottam az EU kritikám fő mondanivalójához.

Az Európai Uniónak szinte minden fontos stratégiai alapja hibás, de a legnagyobb azonban az, hogy arra épül, hogy a minél nagyobb, annál jobb. A nagyság csak akkor előny, ha a világpolitikai viszonyok között a nagyobb katonai erő érték. A második világháború óta a katonai erő csak a hidegháborúban volt látványos érték. A Szovjetunió imperialista terjeszkedése valóban a Nyugat, illetve a polgári társadalmak alapvető érdekét, sőt létét veszélyeztette. A bolsevik diktatúrák, és az imperialista Szovjetuniót összeomlása valóban a katonai verseny elbukásának köszönhető. Az óta a katonai erő szerepe másodlagos lett. Európa hat legfejlettebb társadalmú országa, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia kis ország. Náluk is gazdagabb az államként törpe Luxemburg és néhány társa. A hatokkal egy szinten csak a négy tengerentúli angolszász, protestáns ország van.

A kulturálisan és gazdaságilag nagyon heterogén Európában csak a vámunió és a turisták szabad áramlása működhet előnyösen. Ez is csak addig, amíg minden ország önálló valutával és pénzteremtéssel rendelkezik. A nemzeti valuták leértékeltsége, és a kívánatos pénzteremtés ugyanis kultúrától, fejlettségtől függő. Erről nem volt fogalmuk azoknak, akik a kulturális és gazdasági fejlettség tekintetében nagyon eltérő országok számára közös valutát szerveztek.

De már a szabad munkaerőpiaccal is tévedtek az EU vezetői. Közös piaca ugyanis csak annak lehet, aminek piaci ára van. Amíg az áruk az árukon, számon tartva mennek át az országok határain, a munkaerő értéke nincs számon tartva. Az otthon is keresett munkaerő elvesztése értékvesztés. Ma a világgazdaságban az országok közti legnagyobb vagyonérték mozgás a munkaerő vándorlásával történik. A közgazdaságtan ezt azonban nem veszi figyelembe.

Az is végzetes hiba volt, hogy az EU pénzforrásai nagy többségét a mezőgazdaság támogatására fordította, és fordítja még ma is. Ha ezt az összeget a tudomány, a technikai fejlődés, az oktatás támogatására fordította volna, nem itt tartana.

Azt, hogy a fentiek mit eredményeztek, elég volna, ha az EU 1990 óta történt fejlődését összevetnénk egyrészt a tengerentúli puritán négy államéval, és a Távol-Kelet fejlődésével. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland egy laksora vetített teljesítménye az EU tagországokénak fele, a távol-keletieknek ötöde volt.

De az EU átlagos teljesítménye mögé nézünk, még alacsonyabb a teljesítmény. Az EU puritán erkölcsű államainak fölénye nőtt. A többieké csökkent. Ez még markánsabban jelenik meg, ha azt vizsgáljuk, hogy melyik tagországnak hogyan változott a külföld felé történt nettó eladósodottságának a kamatterhe.

Elég elképzelni, hogy mennyivel jobban állna a négy mediterrán ország, ha nem lép be az euró övezetbe, megmarad a korábbi gyakorlata mellett, hogy a költségvetési hiányát pénzteremtéssel, inflációval fedezi. Ez esetben ma felét sem érne a saját devizája, de nem volna nagyobb az adóssága. Ráadásul nagyobb lett volna a turistaforgalma, kisebb a külkereskedelmi mérleghiányuk. Ráadásul nem hivatkozhatnának arra, hogy az EU, és különösen Németország felelős a katasztrofális helyzetükért. 

Ritka öröm ért

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-06-09

Ritka öröm ért

Valamikor a 70 dolláros külföldi utazások idején írtam le, hogy a falusi háztartások leghatékonyabb beruházása volt hűtőszekrény. Most ugyanezt olvashatom a The Economist legutóbbi számában. Szinte szóról szóra azt írják le, amit akkor írtam. Nincs olyan szegény háztartás, amiben nem térül meg a hűtőszekrény. Ennél nem lehet az árához viszonyítva hatékonyabb befektetés.

Azt tizenéves korban éltem meg, hogyan hatott életformámra a szüleimtől kapott kerékpár. Pedig nem is egyedül, hanem az öcsémmel közösen használtuk. Más ember lettem annak köszönhetően, hogy a térbeni mozgások lehetősége tízszeresére ugrott. Azt már sokszor leírtam, hogy életem alakulásában milyen nagy szerepe volt annak, hogy tanyán születtem. Falusi iskolában jártam az első két osztályt. A középiskolát kisvárosban jártam. Az egyetemre pedig a fővárosba kerültem. Azt most teszem hozzá, hogy minőségi ugrást jelentett, amikor a gyalogjárásról áttérhettem a kerékpározásra. A három dél-dunántúli megyét és a Balatont bejárhattam. Tízen évesen megtanulhattam, hogy mennyire mások a magyarok, a svábok, a rácok, a vallásuktól függően a magyarok is. A reformátusok mások voltak, mint a katolikusak.

Felmértem, hogy az életformán alakításában a használtan vett kerékpár nagyobb szerepet játszott mintha a szüleimnek autója lett volna. A kerékpár rám volt szabva. Ezért fogadtam világtörténelmi jelentőségű események, amikor azt olvastam, hogy Kína évente 55 millió nagyon olcsó kerékpárt exportált Afrikba. Végre valaki felismerte, hogy Afrikának mire van szüksége. Ezer kerékpár kerül annyiba, és üzemeltethető annyiból, mint egy gépkocsi. A hatásuk között is legalább akkora különbség van. Afrika lakossága ugyanis még nem az autó, hanem a kerékpár színvonalán van. Az a technikai lépcső, amit a lakosság nagy többsége megléphet.

Ezért értettem meg, hogy mit jelent a hűtőszekrény. Nincs olyan szegény család, aminek ez életében nem jelent minőségi változást, hogy tartósítani tudja a táplálékát. Forradalmi változást jelent nemcsak a takarékosságban, de a táplálkozásban is. A mi éghajlatunk mellett az ételek, mindenek előtt a húsok tárolása csak az évezredes füstöléssel volt megoldható. De azzal is csak kevés, gyakorlatilag a zsír és a szalonna volt hatékonyan megoldható. Ezt jól jellemezte, hogy gyermekkorunkban a disznóvágás értékét azzal mérték, hány liter zsírja lett.

A hűtőszekrényeket vásárló turizmuson az úri világ nevetett, pedig az igazi forradalom volt. Nem ismerek olyan királyt, kormányfőt, aki annyit lendített a nép táplálkozásán, mint az olcsó hűtőszekrények behozatala. A hűtőszekrények előtt a baromfit addig tartották, etették, amíg nem került az asztalra. Csak ez a továbbtartás többe került, mint a hűtőszekrény.

Azt történészként ismertem fel, hogy az élelem, mindenek előtt a húsok tárolhatósága milyen fontos szerepet játszott abban, hogy az emberiség egyre északabbra vonult. A hideg legyőzése sokkal előbb, és gyorsabban megoldódott, mint a meleg elleni védekezés. A hűtés megoldása után indult meg fajunk délebbre húzódása.

Ha ma megkérdeznének mit tartok fajuk három legnagyobb találmányának, szinte mindenit meglepnék azzal, hogy a fogamzásgátlást, a nitrogéntermelést és a hűtést. Bőven volnának érveim.

Erre is van néhány adatom. Nézd meg, hogy milyen szinten, hogyan hódított a hűtőszekrény, megtudod, hogy milyen eredményre számíthatsz.

Kínában, 1994-ben még minden negyedik háztartásban volt hűtőszekrény, 2013-ban már 94 százalékot értek el. Peruban azonos gazdasági szinten 45, sokkal melegebb Indiában pedig 27 százalékos a hűtőszekrényes családok aránya. Ha megmondod, melyik kultúrában milyen szinten jut el a lakosság odáig, hogy a hűtőszekrény a legfontosabb befektetés, megmondom, milyen tempóban fejlődik a társadalom.

A hetvenes években boldogan láthattam, hogyha a kormány nem is, a lakosság szint kínai módon viselkedik.

A táplálkozás jelentősége

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 07 09

A táplálkozás jelentősége

A társadalomtudományok abban a tekintetben teológusok maradtak, hogy az embert továbbra is úgy kezelték, mint ami külön isten teremtménye, nem a biológiai fejlődés csúcsa. Ezért aztán figyelmen kívül hagyta, hogy számára is az anyagcsere, a táplálkozás az elsődleges feladat. Ez különösen elsődleges volt a gyűjtögető életmódban. Még arra vonatkozó becsléssel sem találkoztam, hogy gyűjtögető őseink idejének mekkora hányadát töltötte ki a táplálék megszerzése.

Az a tény, hogy a gyűjtögető társadalmakban a lakosság magassága kicsi volt, azt bizonyítja, hogy táplálékban szegénység volt jellemző az életmódjukra. Az is tudományosan bizonyított tény, hogy a gyűjtögető társadalmakban a várhat életkor valahol a húszas évek közelében lehetett. Ezt bizonyítja fajtánk természetes szaporasága. Az ember addig nem volt túlnépesedés nyomása alatt élő faj, ameddig a várható életkor a húszas évek közepe közelében volt.

Darwin sem figyelt fel arra a tényre, hogy minden faj olyan szapora, ami a létszámának tartását biztosítja. A homo sapiens olyan szapora faj, amelyik létszámának stabilitása a 25 év körüli várható életkorhoz igazodott. Ennek fele meg a nők magas termékenysége, mindkét nem szexuális vágya. Ezért aztán az emberiség életének első 95 százalékában az életterén belül nem is szaporodott. Azonban a fejlett agyának köszönhetően, szinte minden természeti környezethez gyorsan alkalmazkodott. Fajunk első és egyetlen, amelyik az életteréhez nem a mutáció és a szelekció nagyon lassú útján, hanem az eszére hallgatva gyorsan a természeti környezetéhez igazítja a viselkedését. Nagyon gyorsan, szinte azonos színvonalon, de nagyon eltérő módon élő fajjá vált.

Ennek fel nem ismerése okán van baj a darwinizmussal, mert az emberre nem alkalmazható a Darwin által felismert minden fajra jellemző, nagyon lassú fejlődés törvénye. Az ember fejlődése a biológiai elődeinél sokkal fejlettebb agyának köszönhetően, már elsősorban az agyának a törvényei alapján válik érthetővé. Ez vonatkozik a táplálkozására is.

Bármennyire közismert, hogy az agyunk aránylag nagy táplálékigényt támaszt, a táplálkozásunk történetével tized annyit sem foglalkozunk, mint a szerszámokkal, a temetkezési szokásokkal. Pedig a múltunk megértéséhez a legfontosabb kulcs a táplálkozásunk megértése lenne. Csak akkor, ha tudjuk, mikor mennyi fehérjéhez jutottunk, megérthetjük, mi miért történt velünk.

Azt már nagyon korán felismertem, hogy őseink számára milyen fontos volt a velő. Erre a lazacevő medvék hívták fel a figyelmemet. Ha bőven volt lazac, csak a fejüket ették meg.

A gyűjtögető életmód mellett viszonylag kevés volt a fehérje. A vadászképességekben szegény őseink elsősorban dögevők lehettek, és számukra a legkeményebb csontokban lévő velő is elérhető volt, hiszen nagyobb kövekkel minden csont összetörhető volt.

Az ideális állati fehérje forrás a jelentős dagály-apály megjárta tengerpart volt. Ezzel magyarázható, hogy az első jelentős építkezések Európában az Atlanti Óceán, Kelet-Ázsiában pedig a Csendes Óceán lapos partjain voltak. A kőkori embernek csak ott marat energiája, ideje kultikus építkezésekre, ahol a dagály naponta kihordta a fehérjében dús tenger gyümölcseit.

A meleg Dél-Olaszországban pedig ezt élvezhettem, hogy ott a velőt és a belsőséget el sem fogyasztották. A hentes örült, hogy olyan vevője voltam, aki a velőt, a májat nagyra értékelte. Évezredek alatt megtanulták, hogy ami gyorsan romlik, azt nem szabad elfogyasztani.

Ott tanultam meg azt is, hogy az első fehérje gazdag ókori táplálék a fáva, az egyiptomi bab volt. Annak az ünnepét a buzgó Dél-Olaszországban ma is szigorúan megtartják, azon a napon csak fávát esznek.

Azt meg már középiskolás fokon megtanultam, hogy a pénteki böjt a sivatagi pásztorkodást folytató népek ünnepe volt. Számukra ugyanis viszonylag bőven volt hús, de nagy kincs a kenyér. A magas húsfogyasztás okán népbetegség volt a magas vérnyomás, ezért a vallásuk előírta, hogy legalább hetente egyszer, húst ne egyenek, csak kenyeret.

Arra pedig a finnek tanítottak meg, hogy a magzati korban a legfontosabb a jó táplálkozás. Azt nem tudtam kideríteni, hogy mennyire volt tudatos ez a törvényhozók előtt, amikor a múlt század harmincas éveiben megtámadta őket a Szovjetunió. Nemcsak csodálatos hatékonysággal álltak ellen, hanem törvényt is hoztak, hogy az újszülöttek adatait rögzítsék, és ötévenként vizsgálják, hogyan hatott a magzati kihordás a további fejlődésre. Tizenöt év után már megdöbbentő eredményeket láttak, hogy az iskolai eredmények mennyire függenek a kihordás minőségétől. Ötben év után már a világ szakmai közvéleménye is tudomásul vette, hogy az egyének életteljesítménye jelentősen függ a magzati kihordás minőségétől. A nyolcvanas években már ötven éves volt az első megfigyelt korosztály. Kiderült, hogy a legjobban kihordott tized jelentősen az átlag feletti iskolázott, kereső és adófizető lett.

Kiderült, hogy a magzati kihordás minőségétől jobban függ a következő generáció teljesítménye, mint attól milyen politikai felépítmény működött életük során. Ezt a tudományosan bizonyított tényt azonban a politika nem hajlandó tudomásul venni.

Ezek a korábbi élmények jutottak az eszembe, amikor a The Economist legutóbbi számában az indiai gyerekek alultápláltságáról olvastam egy beszámolót. Ebből kiderül, hogy Indiában az 5 év alatti gyerekek 30 százaléka alultáplált. Ez óriási javulás ugyan a tíz évvel korábbi becsléshez képest, de katasztrófa, ha szembeállítjuk azzal, hogy Kínában ez a mutató 2 százalék.

Húsz éve mániákusan követem a kínai csoda alakulását, és gyakran szembeállítom Kínát Indiával. Ebbe a két országban él az emberiség kétötöde. A liberális demokraták csak azt hangsúlyozzák, hogy Indiában demokrácia, Kínában pedig egy párt diktatúrája van. Az nem jut eszükébe, hogy 25 éve Kínában az egy laksora jutó jövedelem háromszor, a vagyon pedig ötször gyorsabban nő, mint Indiában. Most azt is hozzá tehetjük, hogy Indiában ugyan több párt vesz részt a törvényhozásban, indulhat a választásokon, de 15-ször több az alultáplált gyerekek aránya.

A The Economist is leírja, hogy az alultápláltság gyengébb szellemi teljesítményt fog jelenteni.

Ehhez azt teszem hozzá, hogy az Egyesült Államokba évente 40 ezer indiai diplomás vándorol. Ezek teljesítménye jobb, mint az Európából betelepült zsidóké, és az utóbbi harminc évben betelepült kínaiaké.

Utolsó kívánságom az volna, milyen állapotban vannak a cigányok gyerekei az értelmiségeikéhez viszonyítva. Ez ugyan nem titok, Indiában, azonban szigorúan őrzött titok nálunk.

A palagáz termelés jelentősége

Kopátsy Sándor                PG                    2015 07 08

A palagáz termelés jelentősége

A jelenkor világgazdaságának történetében két fontos esemény történt, a kínai gazdaság túljutott a nyersanyagéhességén és az Egyesült Államok megoldotta a klasszikus módszerekkel ki nem termelhető olaj és földgáz kitermelését.

Azzal, hogy Kínában túllépett a gazdaság a nyersanyagéhes fázisán, jelentősen csökkent a bányakincsek ára. A bányajáradék jelentősen csökkent. Ezzel átrendeződtek a jövedelmek a feldolgozók számára. Ma a bányakincsek piaci értéke ezermilliárd dollárokkal csökkent, ugyanakkor a feldolgozott termékek ennyivel olcsóbbak lettek.

Ráadásul megszűnt a veszélye annak, hogy még egyszer megtörténik olyan keresletrobbanás a nyersanyagok piacán, amit a kínai gazdasági csoda okozott. Nincs olyan jelentős méretű ország, amelyik gazdasági csodára képes. Az emberiség nagyobb fele egyre szegényebb lesz, örülhet, ha élelmezni tudja a gyorsan szaporodó lakosságát. A következő évtizedeket az élelmiszerek utáni mennyiségi kereslet fogja jellemezni. Amíg Kína képes volt felvásárolnia a nyersanyagokat, a jövő éhezői egyre szegényebbek lesznek.

A bányajáradékok legnagyobb csökkenése azonban az olaj és földgáz termelőket érintette. A nyersolaj és a földgáz árának harmadára csökkenése néhány olajtermelő ország számára óriási megterhelést jelent. Az olaj és a földgáz olyan bányakincs, aminek a kitermelési költsége 1:10 arányban szóródik. Ezért aztán a járadék is nagyon függ az ártól. A kitermelési költség 6 és 60 dollár/hordó között mozog. A jelenlegi ár már bizonyos felismert bányakincs kitermelését megakadályozza, és nagy nyereséget termelő kutak száma csökken. Becslésem szent másfél éve az olajtermelők másfél éve még mintegy 1.500 milliárd erős bányajáradékot élveztek. Ez most a 60 dollár körüli ár mellett ötödére csökken.

Ez a mintegy 1.200 milliárdos veszteséget az okozta, hogy az Egyesült Államokban 200 milliárdot a palagáz kitermelésre fordítottak. Vagyis 200 milliárd dollár befektetéssel 1.200 milliárdos energiaköltséget takarítottak meg. Ráadásul ez a megtakarítás tartósnak bizonyul. A palagáz kitermelés a jelenlegi technikai feltételek mellett 40-50 dollár/hordós önköltséggel történik. Ami jelentősen csökken, hiszen egy alig tíz éves technika mellett várható jelentős csökkenés. Ennek a kitermelési módnak a költsége fogja meghatározni az olajárat, mert ez a kitermelési mód mögött akkora mennyiség feltételezett, mint amennyire a klasszikus eljárás vagyonát becsülik. Ha az olajár a palagáz kitermelés költsége fölé emelkedik, ez a termelési mód növekedni fog. Ez a küszöb ma a 60 dollár/hordó környékén van, de minden bizonnyal 10-20 dollárral csökkenni fog.

Ezt a témát azért hoztam fel, mert jól illusztrálja az Európai Unió és az Egyesült Államok közti szemléleti különbséget. Az EU elsősorban nagyobb akart lenni. Ennek érdekében alakította ki az euró övezetet, amivel jó 2.000 milliárd eurós be nem hajtható adósságot teremtett. Ugyanakkor az Egyesült Államok 200 milliárd dollárt fektetett be a palagáz kitermelés fejlesztésébe, amivel évi 1.000 milliárddal csökkentette a fogyasztók költségét. 

Az Egyesült Államok gyenge pontja

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 07 07

Az Egyesült Államok gyenge pontja

Hetven éve kevés adat ütött meg úgy, mint amikor pár hete azzal találkoztam, hogy az egyes etnikumok esetében mekkora az éves jövedelem és a vagyon aránya. Abban már régen beletörődtem, ha a magyarországi etnikumok helyzetét értékelni akarom, keresem a párhuzamokat az Egyesült Államokban mért adatokkal.

Akkor arra döbbentem rá, hogy az Egyesült Államokban a feketék társadalmi lemaradása nem is annyira a jövedelmükben, mint a vagyonukban van. A feketék jövedelme a fehérekének a kétharmada. Ezzel szemben a fehérek nettó vagyona 142 ezer dollár, a fektéké 11 ezer, azaz 7 százaléka. Mit nem adnák érte, hogy mekkorák Magyarországon a cigányok és a nem cigányok esetében ezek az adatok. Ritka eset, de megbecsülni sem merem. Abban azonban nem kételkedem, hogy megdöbbentők lennének. Ezt a jövedelem és vagyonarányt nagyon fontos iránytűnek tartom, de gondosan eltitkoljuk.

Ma azt olvashatom, hogy a fekete és a spanyol férfiak hatszor nagyobb valószínűséggel lesznek gyilkosság áldozatai.

9 éves korban a fekték 86, a spanyolok 82 százaléka nem érti, mit olvas. Tegyük hozzá, hogy az ország lakosságán belül ez a két etnikum szaporodik a leggyorsabban.

Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államok számára a legfontosabb feladat a feketék és a spanyolok felemelése. Ezt igazolja már a jelen is azzal, hogy a katonai, gazdasági és tudományos szuperhatalom társadalmi fejlettsége ugyan megelőzi az európai nagyhatalmakat, de egyre jobban lemar a három tengerentúli társéhoz, Kanadához, Ausztráliához és Új-Zélandhoz képest.

Történik ez annak ellenére, hogy a feketék jövedelme, iskoláztatása, politikai jogai ott a legmagasabbak. Vagyis nincs olyan ország a világon, ahol a lakosság jelentős hányada fekete, és ott jobban, több polgárjog birtokában élnének, mint az Egyesült Államokban. Ott a spanyolok is háromszor nagyobb jövedelemből élnek, mint Mexikóban, ahol a lakosság nagy többségének az volna ez első kívánsága, hogy a magas kerítéssel elzárt határ másik oldalán élhetne.

Nekünk, magyaroknak, mint néhány térségünkben lévő országnak, a cigányok társadalmi felemelkedése a legnagyobb társadalmi gondunk, de század úgy sem tájuk fel a közvélemény előtt a tényleges helyzetet, ahogyan ez az Egyesült Államokban megtörténik. Az ország vezetői azt hiszik, minél jobban titokba tartják, annál kevesebb lesz a gondjuk. Ennek azonban az ellenkezője történik, a közvéleményben a cigányságunkról a ténylegesnél is rosszabb a vélemény.

Aki nem látja a tényeket, az felnagyítva képzeli el.

Mitől jár a biológiai óra

Kopátsy Sándor                 EB                   2015 06 25

Mitől jár a biológiai óra

Harminc éve, Ausztráliában, a vadonban járva döbbent belém, hogy ott 70 millió éve, vagyis mióta elszakadt Afrikától, áll a biológiai fejlődés órája. Ott tart a természet, ahol akkor Afrika részeként tartott. Tehát van egy kontinens, ahol lehet a fajok közt verseny, folyik a mutáció és a szelekció, de a fajfejődés órája áll.

Kimondhatatlan érzés volt olyan természeti környezetben lenni, mintha 70 millió évvel visszamehettem volna az időben. Akkor otthon a Kárpát Medencében sem voltak még kétszikű növények, magzatburkos emlősök.

Felvetődött bennem, mitől járt másutt a fajfejlődés órája, és miért nem járt itt. Mire hazaértünk a kirándulásról, már tudtam a választ. A biológiai fejlődés órája csak ott jár, ahol változnak az életfeltételek. Mivel 70 millió éve az egyenlítő közelében nem változott lényegesen az éghajlat, ott nem is volt biológiai fejlődés.

Erre ugyan Darwin is felfigyelt, mert saját szemével látta, hogy a Galápagos Szigeteken még mindig a hüllőknél tart a fajfejlődés. Azt ő még nem tudhatta, hogy azok 110 millió éve szakadtak el, amikor a kontinensen is csak hüllők voltak. Madagaszkáron is járt, ahol felfigyelt a korábbi afrikai fajokra. Azt sem tudta, hogy ez az óriási sziget 30 millió éve vált el a kontinenstől. Arról pedig fogalma sem lehetett, hogy az óceánok mélyén milyen idős életformák élnek néhány százmillió éve változatlanul. Tehát nem ütközött a problémába, hogy a mutáció és a szelekció csak akkor okozhat fejfejlődést, fejlettebb fajok megjelenését, ha a megváltozott életfeltételekhez alkalmazkodni kell. Ilyenkor a meglévő fajok vagy idomulnak, az új körülménykehez azzal, hogy megváltoznak, vagy erre nem képesek, akkor elpusztulnak, helyet adva olyan új fajoknak, amelyek a megváltozott életkörülmények között jobban megfelelnek. Darwin elsősorban az új, fejlettebb formák megjelenésével foglalkozott, kevés figyelmet fordított arra, hogy azok milyen fajokat szorítanak ki.

A változatlan környezetnek a fejlődést bénító hatásával az emberi fej esetében is találkoztam. A homo sapiens életében sem volt jelentős fejlődés mindaddig, amíg a jégkorszak megszűnése következtében a gyűjtögető életmódra alkalmas területek szűntek meg. Valószínű, hogy még néhány millióan lennénk és gyűjtögetnénk, ha nem következik be igen jelentős felmelegedés. Ahova az elmúlt hatezer év alatt eljutottunk, azt az igen jelentős felmelegedésnek köszönhetjük. Most mégis a tudósok és a politikusok ezrei riogatnak az újabb, már általunk okozott felmelegedéssel. Ugyanakkor még nem készített senki mérleget arról, hogyan változott meg a földünk eltartó képessége a felmelegedés hatására. Pedig óriási javulás következett be azzal, hogy visszahúzódott a jégtakaró, hogy a mintegy 70 méteres tengerszínt emelkedés lehetővé tette a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai, a közel-keleti folyamok völgyének öntözhetését. Ezzel szemben voltak jelentős tenger alá kerülő területek, és sivataggá változó szavannák is.

A pozitív egyenleget jól mutatja a tény, hogy a felmelegedés mintegy ezer éve alatt az emberiség létszáma a milliókról tízmilliókra növekedett. Időszámításunk kezdetén még csak 200 millióan voltunk, ma meg már ennek a negyvenszeresén tartunk. Sokkal tisztábban látnánk a múltunk alakulását, ha tudatosítanánk, hogy mennyien éltünk a jégkorszak végén, és mennyien ma. Ez csak azért nem történik meg, mert a tudósok nevetségessé válnának. Kiderülne, hogy az emberi faj semmivel sem kapott akkora ajándékot, mint a felmelegedéssel.

Ezért tartom értelmetlennek, hogy a csillagászok olyan bolygókon keresik az élet nyomait, amelyeknek a jelenlegi állapota megfelel a földön jelenleg jellemzőnek. A mienkéhez hasonlítható élet kialakulásának elsődleges feltétele, hogy nagyon hasonló változások mentek létre ott is, mint a földünk története során. Ennek az esélye pedig gyakorlatilag nulla.

Az a felismerésem, hogy az egyenlítő közelében nincs biológiai fejlődés hívta fel a figyelmemet arra, hogy akkor az ember sem Dél-Afrikában jelent meg, hanem valahol a telet ismerő északon. Az erszényes emlősöket ott váltották fel a magzatburkos emlősök, ahol a hideg ellen kellett védekezni. Nem meggyőző tehát az a felfogás, hogy az emberi faj az egyenlítő közelében jelent meg, mert a magzatburkos emlősök mindegyike északon jelent meg, és a számukra kedvezőbb természeti környezetbe vonultak. Dél-Afrikába tehát az ember is északról vonult.

Ezt látszik bizonyítani egy tíz évvel ezelőtti amerikai kutatás, ami az emberi fajok többségnek ősszüleit Szibériába helyezte. Kivéve a negroidokat, akik valóban az Egyenlítői Afrikában jelentek meg. Ezt látom bizonyítva abban is, hogy az emberi fajok mindegyikének a bőre, kivéve a négereket, kevés napsütés esetén is elegendő D vitamint termel, a sok napsütés pedig bőrrákot okoz.

A hidegebb éghajlatról származásunkat bizonyítja az is, hogy a végtagjaink rövidebbek, mint a négereké.

Ezért a fajunk valahol Észak-Ázsiában jelent meg. De nemcsak az ember, hanem a genetikai elődei is. Az a tény, hogy az előemberek, genetikai elődeink kevés csontját Afrikában és Indonéziában találták meg, és Ázsiában nem találtak leleteket, nem elég bizonyíték.

Végül a négy évszakos térségeknek az agyfejlődésre való hatását sugallja, hogy az ilyen térségekben nem a térség éghajlati változik, hanem az adott térségben évente négy nagyon eltérő éghajlathoz kell igazodni. A négy éghajlati övezetben nem az ember vándorol más éghajlatú tájra, hanem évente négy jelentősen elérő éghajlat váltja egymást az adott területen.

Nem vagyok genetikai szakember, ezért nem a leletek alapján építek teóriát a fajfejlődésről, hanem felismertem a környezetváltozás hatását a fajfejődésben, és ezért a fejlődés logikájá

Az össznépi társadalom három pillére

Tartalom

I. A túlnépesedés leállása 3

II. A munkaerő minőségének javítása. 3

III. A gyermekvállalás társadalmi szabályozása. 3

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 06 26

Történelemszemléletem

Az össznépi társadalom három pillére

A történészek egyre inkább közelednek a történelmi materializmushoz, legalábbis abban az értelemben, hogy a társadalom felépítésének az alapjait is kutatják. Egyelőre nem nagy sikerrel, de nem sikertelenül.

Az első elméleti lépést Marx tette meg azzal, hogy a társadalomnak a felépítményét az alépítménye határozza meg. Munkáját nagyrészt a tények kutatása jellemezte. A fő műve, a Tőke tele van adatokkal. De nála az elméleti alap üres maradt. Romantikus, de az erőszak jogos alkalmazását hirdető, idealista társadalomtudós, sőt vallásalapító próféta lett. Meghirdette a társadalom determináltságát, mégis ideológiai alapon, erőszakkal akarta az ideális társadalmat felépíteni. Fel sem merült nála, hogy a felépítmény nem olyan építmény, amit a megszállott hívei tudatosan létrehozhatnak.

A két háború közt a francia történészek kezdték el a társadalmak alépítményét vizsgálni. Tanulmányokat készítettek a középkori társadalmak mobilitásáról, a házasságkötők életkoráról, stb.

Számomra nagy élményt az jelentett, amikor egy amerikai történész a testmagasság változással mérte a társadalmak fejlettségét. Vére, valaki objektív mércét keres, és nem politizál.

Kellemes meglepetést okozott az is, amikor már a második világháború előtt, Finnországban mérni kezdték az újszülöttek adatait.

Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy valaki kereste az okát annak, hogy hatezer éven keresztül miért volt minden társadalom a kisebbség uralmát megvalósító osztálytársadalom. Pedig, amikor rájöttem, hogy azért, mert minden társalom anarchiába torkolódott volna, ha szabadjára engedi a népszaporulatát, ha nem válik halálokozóvá és a tudásvágyat elnyomóvá. A tudásvágy azért vált az osztálytársadalmak eredendő bűnévé, mert szükségszerű volt az elfojtása.

Az osztálytársadalmak átalakulása össznépi társadalommá Európa nyugati felén kezdődött el a második világháború után. A tudományos és technikai forradalom új társadalmi alépítményt hozott létre, aminek megvalósítását felgyorsította a háborút követő helyzet Nyugat-Európában. A háború példátlan emberveszteségei és anyagi pusztítások helyreállítása munkaerőhiányt okoztak.

Az emberveszteség elsősorban a munkaképes férfiakat érintette. Ezzel megszűnt a társadalmakat folyamatosan jellemző munkaerő felesleg, minden osztálytársadalom legfontosabb alépítményi pillére. A háborús pusztítások helyreállítása elsősorban képzetten fizikai munkást kívánt, amiben minden osztálytársadalom bővelkedett.

A két háború között a tőkés osztálytársadalom azért volt válságban, mert a foglalkoztatást, főleg a képzetlen munkaerőt képtelen volt foglalkoztatni. A két világháború közti negyedszázadnak óriási történelmi irodalma van, de azok is szinte csak a politikai felépítménnyel foglalkoznak. Nem veszi tudomásul, hogy a tudomány és a technika alapvetően megváltoztatta a gazdaság munkaerőigényét, a képzetlen munkaerő foglalkoztatása megoldatlanná vált.

A második világháború után Európa nyugati felén azonban a tőkés osztálytársadalmak egyik alépítményi pillére, a munkaerő felesleg megszűnt. Ennek következtében a bérek emelkedtek, amit a tőkésállam igyekezett törvényekkel féken tartani. Meggondolatlanul behozták a fél-perifériákról, és a volt gyarmatokról a más etnikumhoz tartozó képzetlen munkaerő millióit. Olyan kisebbséget, amelyik nehezen asszimilálódik, és az újjáépítés után olyan minőségű marad, amit a társadalom nem képes hatékonyan foglalkoztatni.

A történészek máig nem ismerték fel az Európa nyugati felén, a második világháború utáni változást nemcsak az elosztási és a politikai viszonyokban. A munkaerőhiányból fakadóan a munkabérek emelkedtek, a szakszervezetek politikai befolyása nőtt. A tőkések jövedelmét pedig példátlan magas adókkal kurtították.

A munkaerő kínálatát a háborúnál is jobban érintette a születések csökkenése. A fogamzásgátlás terjedése, az életviszonyok javulása és a nők bevonása a társadalmi munkamegosztásba, csökkentette a gyermekvállalást, ezzel a túlnépesedési nyomást. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak alépítménye, a túlnépesedés.

Minden forradalmi erőszak nélkül a tőkés osztálytársadalom alépítményének átalakulása megtörtént.

Az osztálytársadalmak alépítményének megszűnését az általános és titkos választójog bevezetése jelezte. Ezzel ugyanis a politikai vezetés arra kényszerült, hogy a közvéleményhez igazodjon.

A társadalomtudományok számára máig nem tudatosult, hogy Európa nyugati felén nemcsak a gyarmatok szabadultak fel, hanem a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmak is átalakultak össznépi társadalmakká.

I. A túlnépesedés leállása

A tudományos és technikai forradalom és a fogamzásgátlás megoldottsága megszűntette a túlzott gyermekvállalást, és más alépítményt hozott létre. A tudomány olyan technikai feltételeket teremtett, amiben a minőségi munkaerő iránt kielégíthetetlen lett a kereslet. Ugyanakkor megszűnt a túlnépesedés.

A tőkehiányos társadalom átalakult minőségi munkaerőben hiányossá. A közgazdászok még mindig tőkés, azaz tőkehiányos társadalomról beszélnek, holott a mai társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy az olcsó munkaerőt kereső tőke a jó munkaerőt keresővé vált. Ahol jó a munkaerő ott nincs tőkehiány. Ha ott nincs, oda meg onnan, ahol jó a munkaerő.

Ugyanakkor a gyenge munkaerő egyre értéktelenné vált. A tőke a gyenge minőségű munkaerőt hatóságilag rögzített árán nem igényli. Ezért a jelenkori fejlett, és a felzárkózó társadalmak elsődleges feladata a munkaerő minősségének javítása. A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye olyan felépítményt kíván, ami a munkaerő minőségének javítását biztosítja. Ezért a fejlett társadalmak között a verseny a minél jobb munkaerő termelésben folyik.

A fejlett társadalmak ugyan az adottságaik jobb kihasználásával is növelhetik a teljesítményüket, de ez a lehetőség eltörpül a következő generáció minősségének javításához képest. A politikai vezetés azonban mindig, és mindenütt a jelen adottságok kihasználására koncentrál, a minőség javítását a társadalom spontán ösztönére bízza. Egyelőre minden társadalomban olyan szabályozás működik, ami a minőségi javulás elleni érdekeltséget teremt.

A legnagyobb érdeksérelem annak következtében történik, hogy a társadalmak nem a kevesebb, de jobb felnevelést, hanem a több, de gyengébb minőségűt támogatják. Ezt bizonyítja, hogy minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás a felnevelés várható eredményével ellentétes. Ott születik viszonylag kevesebb gyermek, ahol kedvezőtlenek a felnevelési eredmények, és ott kevés, ahol kedvezők.

Fajunk jelenkori történelemének legnagyobb deformációja azonban abból származik, hogy az emberiség nagyobb felében a túlnépesedési nyomás az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb lett. Számukra az osztályuralom még a korábbinál is indokoltabbá vált.

A 20. század második felében azonban a puritán Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten, hol spontán, mert elérte a megszűnési küszöbét, hol erőszakkal, belátva a megoldhatatlanságát, megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felében a népszaporulat elszabadult, ezzel az osztálytársadalmi felépítmény még a korábbinál is indokoltabbá vált. Fajunk történetében először az emberiség társadalmi tekintetben kettészakadt.

A fejlett társadalmak alépítménye három pilléren nyugszik.

1.  A vállalkozások piaci irányultsága.

2.  A munkavégzők teljesítménye.

3.  A következő nemzedék felnevelése.

1.  A vállalkozások piaci irányultsága.

Ez a tőkés osztálytársadalmakban is megoldódott, ezért azok társadalmi átalakulása során nem merültek fel problémák. Az ipari forradalom és a tudományos és technikai forradalom között fokozatosan nőtt a tőke működetésének hatékonyságát jelentő szakmai igény. Kezdetben általános volt a tulajdont a tulajdonosa irányítása. Ezért természetes volt a tulajdonos által vezetett vállalkozás. Ez még a tőkés vállalkozások esetében is általános volt. A családon belül szinte mindig akadt olyan örökös, aki alkalmasnak bizonyult arra, hogy a tőketulajdonát hatékonyan működtesse. Az általános tőkehiánynak és az egyszerű működtetési igénynek következtében ritka volt a jövedelmet nem termelő vállalkozás. Csak a felgyorsult technikai fejlődés és a világpiaci verseny vetette fel, hogy a tőke működtetését szakemberekre kell bízni.

A tudományos és technikai forradalom győzelme ót a vagyonok működtetése képességet és képességet kíván. Ma már a vállalatokat a felfogadott szakemberek a menedzserek működtetik, a tulajdonosi jogokat pedig a résztulajdonosokból álló közgyűlés gyakorolja, ahol a jog a tulajdonarányban oszlik meg. Kivételnek számít, ha a tőke operatív működtetőjének a tulajdonost lehet tekinteni, sokkal inkább jellemző az, hogy a működtetésre szerződtetett menedzserek is profitérdekeltek, azaz résztulajdonosok. Az sem ritkaság, hogy a még dolgozók is részesülnek a tőke jövedelméből.

Ezért tartom téves jelenségnek Piketty könyvének sikerét, ami a vagyon egyre differenciáltabb elosztásán háborog. A gazdaság igazi működtetői a gazdaságpolitika irányítói és az alkalmazott menedzserek. A társadalom számára elsődlegesnek a tőkepiacot, vagyis a tőke működés hatékonyságának folyamatos mérését biztosító vállalati érdekeltséget, vagyis a tőkepiacot, és nem a tőketulajdonosok jogát tartom. A társadalom számára nem az a fontos, hogy ki élvezi a profitot, hanem az, hogy a vállalkozások milyen jól igazodnak a piac igényeihez.

A közvélemény irigy, azt figyeli kinek mekkora a jövedelme, a társadalom érdeke azonban az, hogy minél több jövedelem keletkezzen, minél nagyobb legyen a profit.

A társadalmak gazdasági teljesítménye nem annyira az elosztástól, mint sokkal inkább a tőkét működtetők erkölcsétől, szakértelmétől függ. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a puritán társadalmakban hatékonyabban működtetik a tőkét, mint a többi más kultúrájú társadalmak.

A dolgozók érdekeltsége.

A szociálpolitika nagyon korán felismerte a dolgozók érdekeltségét, de nem annyira a nagyobb hatékonyság, mint inkább a munkások és a fogyasztók érdekvédelme szempontjából. A dolgozók érdekeltségét a közgazdaságtan azonban nem tekintette a hatékonyság növelése szempontjából fontosnak. Ma sem tartja annak, pedig a tudományos és technikai forradalom ezen a téren is alapvető változást hozott.

Az osztálytársadalmak tudományos és technikai forradalmai, az ipari forradalom is olyan technikai előrelépés volt, amiben a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény nem nőtt, hanem hatalmasat csökkent. Az ipari forradalom lényegében a céhipart, a háziipart váltotta le sokkal ugyan magasabb hatékonysággal, de kisebb képességű munkaerő igényével.

Ezt mindennél jobban jellemezte, hogy a tőke a jó, de drágább munkaerejű társadalmakból az olcsóbb munkaerővel rendelkező társadalmakba vándorolt.

A tőkeáramlás iránya azonban a tudományos és technikai forradalom hatására megfordult. Ha a bányászat beruházásainak áralmásától eltekintünk, a tőke a minőségi munkaerőt keresi. Természeten, a minőség esetén az árat is nézik. Ezt jól példázza a fejlett világ Kínával folyó munkamegosztása. A kínai munkaerő ugyanis tömegtermelésre nagyon jó, és bármennyire drágult, a minőségéhez viszonyítva nagyon olcsó maradt. A nagyon jó munkaerő drágán is jó.

Nem ismerünk olyan társadalmat, amelyik a jó munkaerővel nem jól teljesít, ha a gazdaságot a piac irányíthatja. Jó száz éve Max Weber már felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom hatékonyabban működik ott, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ő akkor még elsősorban arra gondolt, hogy a puritán erkölcsű tőkés hatékonyabb, mint a nem puritán. Akkor ez még elég is volt. Az elmúlt száz év során azonban bebizonyosodott, hogy hiába mennek a puritán tőkések a nem puritán társadalmakba, ott a nagyobb hatékonyság nem valósul meg. Vagyis a nagyobb hatékonyság legalább annyira függ a munkaerő, mint a tulajdonos minőségétől.

Kína példátlan sikere pedig azt is igazolja, hogy a piachoz igazodó vállalkozási szférában még a politikai követelmények alapján szelektálódott menedzserek is nagyon hatékonyak, mivel a munkaerő nagyon puritán.

Ezért mondhatjuk, hogy az adott gazdaság jó teljesítményének két pillére van. A vállatok mozgását a piac szabályozza és a munkaerő erkölcsét a puritanizmus jellemezze.

II. A munkaerő minőségének javítása.

Azt a tények bizonyítják, hogy a jövő teljesítménye elsősorban a következő generáció felnevelésétől és képzésétől, azaz a minőségétől függ. Ezt az igényt a társadalom azzal kívánta kielégíteni, hogy minél jobb oktatási rendszert működtet. Ennek érdekében az alapfok feletti képzési rendszert száz év alatt közel a százszorosára bővítette. Ma már a társadalmi fejlettség egyik jó fokmérője a diplomások aránya.

Amennyire jól felismerte a társadalom a magasabb képzettség jelentőségét, annyira elhanyagolta a képességek minél korábbi felismerését és fejlesztést. A minél korábbi képességfejlesztést csak most kezdik felismerni. Egyre több fejlett társadalomban már 2 éves korban támogatják a közösségben történő nevelést. Ez nemcsak a gyermekek agyfejlődése szempontjából, de az anyák szakmájukban maradása is fontos társadalmi érdek.

Sajnos, a képességek korai feltárása csak a művészek és a sportolók képzésében vált általánossá. A társadalom más ágazatai számára szinte semmi sem történt a képességek korai feltárása érdekében. A fejlett társadalmak oktatáspolitikájára nem jellemző, hogy más szektorok számára is korán kutassák a képességeket. Amennyire általánosan elfogadott, hogy a művészetekben és a sportokban az elért eredmény alapvetően függ a képességhez való korai igazodástól, fel sem merül, hogy ez minden szakmára igaz. Még nem láttam olyan tanulmányt, hogy a matematikai, vagy humán szakmákban mennyire fontos a képességhez igazodó képzés. Az, közismert, hogy sakkozásban kiváló csak az lehet, aki nagyon korán elkezdi, de ezt az általános igazságot éppen a legfontosabb szakmák számára nem hasznosítják.

Az egész oktatáspolitikában a művészetek és a sportok oktatási módszerét kellene bevezetni.

III. A gyermekvállalás társadalmi szabályozása.

A legfontosabb társadalmi feladat a gyermekvállalást a családok felnevelési esélyéhez igazítani.

Az osztálytársadalmak és az össznépi társadalom között a legnagyobb változás a gyermeknevelés vállalásában történt. Az osztálytársadalmakban a gyermekvállalás a család belügye volt, az lehetett, mert azzal nem járt társadalmi költség. Minden osztálytársadalomban a lakosság száma az optimális felett, a népszaporulat sebessége pedig elviselhetetlen mértékű lett volna. A népesség még elviselhető növekedését csak a halálozás fokozásával lehetett csökkenteni.

Nyomát sem találtam annak, hogy az osztálytársadalmak beleszóltak volna a gyermekvállalásba, a magzat eltávolításába, azt csak a vallás tartotta bűnnek. De a társadalom is évszázadokon keresztül gyakorolta, hogy egy éves korig nem kereszteltek, tehát az újszülött nem volt számba véve. A házasságon kívül születetteket pedig nem fogadta be, sem a társadalom, sem a vallás.

A történészek sem tanítják, hogy a 19. századig, még Európában sem harcoltak a halál ellen. A kórházak nem a gyógyulást, hanem az elkülönítést szolgálták.

Fordulat ebben a tekintetben is csak a tudományos és technikai forradalom, a túlzott gyermekvállalás megszűnése után történt. Azt megelőzve nemcsak a gyermekvállalás, de a halál elleni küzdelem is a családok belügye volt. A társadalom csak a járványok ellen védekezett. A 20. század előtt nem volt társadalmi feladat az élet meghosszabbítása, mivel a társadalom érdeke a túlzott népszaporulatot féken tartó halálozás volt.

A jelenkori fejlett társadalmak minőségi változását jól mutatja, hogyan csökkentek a katonai kiadások, és hogyan nőttek az oktatási és egészségvédelmi kiadások.

A katonai kiadások, ha a jelenlegi módszerrel, ha a lekötött munkaerő kieső jövedelmét is költségként vesszük figyelembe, a nemzeti jövedelem mintegy ötödét tették ki. Jelenleg a fejlett világban az ötvenedét teszi ki.

Az oktatásra és az egészségvédelemre fordított társadalmi kiadások százötven év alatt tízszeresnél is jobban megnőttek.

A legnagyobb változás azonban a jövedelem elvonás és annak visszaosztása terén történt. Minden osztálytársadalomban az elvonások nagy többsége a szegény rétegeket érintette, és a visszaosztásból elsősorban az uralkodó osztály részesült.

A szegény többség adóját sem az állam, hanem az uralkodó osztály maga hajtotta be. Ez a feudális társadalmakban a földesuraknak fizetett adó, vám és szolgáltatás volt.

Jelenleg a fejlett társadalmakban az adók progresszívek. A visszaosztásra kerülő részük pedig jövedelemnivelláló.

A jelenkori fejlett társadalmakban az elsődleges társadalmi érdek a minél jobb minőségű munkaerő újratermelése. Ennek érdekében az elsődleges társadalmi feladat a gyermekvállalásnak a társadalmi érdekhez való igazítása lenne. Ennek ellenére nincs olyan társadalom, amelyik a gyermekvállalást a társadalmi érdekhez igazítja, mert a várható eredménytől függetlenül a darabszámot támogatja. Jelenleg nincs olyan társadalom, amelyikben a gyermeknevelés eredményét támogatnák.

Kína az egyetlen kivétel, de ott is csupán a gyermekvállalás számát korlátozzák, a sokkal fontosabbra, a várható eredményre ott sem gondoltak. A kínai gyermekvállalás korlátozása ugyan a legfontosabbat elérte, a népesség növekedését megállította, ami önmagában is a történelemben példátlan eredményt hozott. Legalább a kontraszelekciót, a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalást megszüntette, de pozitív, minőségi szelekciót nem hozott.

A teljes minőségi változást az jelentene, ha a gyermekvállalást engedélyezett számát korlátoznánk olyan mértékre, hogy a létszámváltozás 1-2 ezrelék közelében maradjon. Ezen a számon belül a megosztást azonban a családok gyermeknevelési potenciáljához kellene igazítani. Ezt a módszert már sokszor leírtam. A családi adottságok felső néhány százalékában nincs szükség a korlátozásra, sőt az ilyen családok vállalhatnának más családoktól is gyermeket.

A gyermekvállalás szabályozása csak akkor lehet hatékony, ha a vállalás számát a családok felnevelési adottságához igazítják és a gyermeknevelés eredményét jutalmazzák. Ennek a legjobb formája a gyermeknevelés eredménytől függő öregkori ellátás.

Ha a társadalom elsőrendű érdeke a minél hatékonyabb gyermeknevelés, azt értéktermelő vállalkozásként kell jutalmazni. A jelenkori társadalom legnagyobb értéke a kiművelt emberfő, ugyanakkor a legnagyobb terhe a nem hasznosítható munkaerő gyarapodása. Ennek a két érdeknek a szolgálatába kell állítani, piacosítani a gyermekvállalást és nevelést. Ezzel a közvélemény ugyan tisztában van, de a károsult többség nem fogadja el. Ilyenkor mondom, hogy az ennél sokkal nehezebben elfogadható módszert is el lehetett fogadtatni. Az osztálytársadalmakban a haza védelme érdekében a halál vállalása is kötelesség volt. Ezt hatezer évben keresztül minden osztálytársadalom megvalósította.

A második német-mediterrán szövetség

Kopátsy Sándor                  PH                 2015 06 26

A második német-mediterrán szövetség

Felnőtt életemben másodszor érem meg, hogy Németország rossz szövetségest választ. Először a náci Németország a második világháborúban, másodszor a demokratikus Németország az Európai Unióban.

Egyetemista fiatalként is felmértem, hogy Hitler óriási stratégiai hibát követett el azzal, hogy Mussolini fasiszta Olaszországával kötött közös háborút viselő szövetséget. Öregen pedig azt értem meg, hogy Adenauer a demokratikus Franciaországgal kötött Európai Uniót szervező szövetséget, ami a négy mediterrán országgal való közös Uniót jelentett.

A háború előtt és alatt még nem volt tiszta képem arról, hogy a német-olasz tengely két kereke között mekkora a különbség, de az első világháború ismerte elég volt ahhoz, hogy felmérjem, a protestáns, puritán, és a latin népek katonai erejének különbségét.

Mussolini afrikai hadjárata aztán bebizonyították, hogy az olasz hadsereg még a modern haditechnika birtokában is, legfeljebb a gyarmatokkal szemben képes a győzelemre.

Ezért már a háború előtt a tengelyről az volt a véleményem, hogy Németország egyedül nagyobb katonai erőt jelent, mint Olaszországgal közösen. Inkább ösztönösen, mint tudatosan, éreztem, hogy Németország óriási stratégiai hibát követett el, amikor a mediterrán népekkel közös háborút kezdett.

Mint a fasizmus ellendrukkere, a Szovjetunó megtámadását primitív stratégiai hibának tartottam, és örömmel fogadtam. Sztálin örömmel fogadta a náci Németország barátkozását. Sok tekintetben természetesnek tartottam a két diktatúra szövetségét. Hitlernek a ténylegesnél is sokkal nagyobb önbizalma volt, Sztálinnak pedig az indokoltnál is kevesebb a demokráciákkal szemben. Én, hozzá nem értőként is biztos voltam a demokráciák győzelmében. Velük szemen Hitler katonai erejét lebecsültem. Azon csak képzelődni lehet, hogyan alakul a második világháború, ha Hitler és Sztálin szövetsége állandósul. Minden bizonnyal lényegesen másként. Utólag már tudom, hogy az atombomba birtokában lévő Egyesült Államok győztek volna. Hitler sem értette meg, hogy a 20. században a gyengékkel való szövetség is értékes lehet, a gyarmati megalázásuk azonban többet árt, mint használ, még akkor is, ha katonai győzelem teszi lehetővé. Vagyis a Szovjetunióval való szövetség óriási hátországot jelentett volna, a háború azonban eleve megsemmisítette ezt a lehetőséget, nem is szólva a háború okozta katonai erővesztésnek.

Véleményem a háború során egyre erősödött, amikor Olaszország elfoglalta Albániát és eredménytelen háborút folytatott. A balkáni népek elleni háború vállalása, ha Hitler részéről súlyában ugyan kisebb, de primitív hiba volt. Ez azonban akkor vált katasztrofálissá, amikor az Észak-Afrikában vereséget szenvedő Olaszország mentésére haderejének javát Hitler a keleti frontról Afrikába rendelte át. Sztálingrád kudarcát azzal magyarázom, hogy Hitler Rommelt és páncélosait Afrikába rendelte át. Azon nem lehet vitatkozni, hogyan alakult volna a keleti front, ha Rommel és páncélos ereje ott marad.

Számomra a második világháború és a követő hidegháború világos bizonyítéka volt egy történelmi változásnak. A gyengébbek feletti uralom több kárral, mint haszonnal jár, a szorosabb szövetségek csak a közös kultúrák között lehetnek hasznosak

Ebből azonban a bölcs Adenauer sem tanult. A hidegháborúban levalósult az Egyesült Államoknak való alárendeltség ellen a Franciaországgal közös Európai Unió vezetésétől várta visszanyerni Németország nagyhatalmi státuszát.

Ez két szempontból is hibás stratégia volt. Egyrészt az Egyesült Államok mellett Németország eleve nem lehet szuperhatalom, másrészt, egyedül erősebb, mint Franciaországgal közösen. A Franciaországgal közösen vezetett Európai Unió magával hoz két végzetes hibát. Egyrészt Franciaországgal való szövetségből fakad, hogy a négy mediterrán ország is az EU szerves részévé válik, másrészt Franciaországot csak az aránytalan és eleve hibás agrártámogatással lehetett megvásárolni. Mindkettő végzetes hibának bizonyult.

A négy mediterrán országnak a gazdasági kultúrája még Franciaországéval sem összehangolható, nem szólva Németországéval.

Az áruk szabad áramlása nemcsak megengedhető, de üdvös volt, de csak addig, amíg minden tagállam megtartja a pénzteremtésnek és a devizájának szabad érékelhetőségét. A mediterrán országok gazdasági egyensúlyának megtartásához két forrás biztosítása elengedhetetlen szükségszerűség volt. A kívánatos jövedelem elvonás, adóbevétel lehetetlen feladatnak bizonyult. Ezt a hiány csak pénzteremtéssel, inflációval lehetett pótolni. A gazdasági elmaradottságuk miatt, a külkereskedelmi egyensúlyt csak jelentősen leértékelt valutával lehet fenntartani.

A közös érdek igaz az állampolgárok szabad határátlépésre is. De csak arra, munkavállalásra nem. A közös munkaerőpiac már önmagában olyan differenciálódást kelt, ami elviselhetetlenné válik a kevésbé fejlettek számára, elegendő ahhoz, hogy az EU szétessen. A közösség gazdasági fejletségben és bérszínvonalban annyira heterogén, hogy a kevésbé fejlettek egyre inkább elveszítik a saját munkaerejük legjavát.

A közös valuta legfeljebb a fejlett, puritán kultúrájú tagországok esetében lehet működésképes. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb a germánoknak, az angolszászoknak és a skandinávoknak lehetett volna közös valutájuk. A közös valutához ugyanis nemcsak a viszonylag azonos gazdasági fejlettség, de a közös viselkedési kultúra is elengedhetetlen feltétel. Az egyszerűség kedvvért azt mondanám, az euró zónában való részvétel csak a protestáns tagországok számára lehet előnyös. A jelenlegi formájában minden tag számára katasztrofális hiba.

A fentiek alapján az Európai Unió csak a több szintű tagság esetén maradhat fenn.

A több szintű Nyugati Unió

Kopátsy Sándor                  EE                   2015 0617

Társadalomszemléletem

A több szintű Nyugati Unió

Elérkezett az ideje, hogy az eltévedt Európai Uniót végre rakják rendbe. Ezt, jogosan a több szintűséggel akarják megoldani. Kezdik felismerni, hogy az Európai Unió annál erőtlenebb, minél inkább úgy kezelik, mintha homogén lehetne. Jövője azonban csak akkor lehet, ha tudomásul veszik, hogy még nagyon messze van Európa attól, hogy homogén lehessen.

A hidegháború viszonyai között annyira kettéosztódott volt a világ, hogy mindkét oldalon elhihették, illetve elhitették, hogy egységet alkothatnak. A két egymással szemben álló tábor mindegyike abban a hitben ringatta magát, hogy egységet alkothat. Mind a tőkés polgári társadalmak, mind a bolsevik marxisták külpolitikai és katonai egységet alkottak. Egyik sem vette tudomásul, hogy az egységük eleve természetellenes, azt csak a másikkal való szembenállás tartja össze, és csak addig tarthat, amíg ellenségekként állnak egymással szemben.

A bolsevik államok mesterséges egységének tarthatatlanságát utólag sem vesszük tudomásul. Ezt elintézzük azzal, hogy a kelet-európai kultúrában kialakult bolsevik rendszer eleve működésképtelen volt. Az 1917-es forradalma után kialakult Szovjetunió a maga határai között működőképesnek bizonyult. Ez alatt nem az élvonalhoz való felzárkózáshoz elegendő versenyképességet kell érteni, hanem azt, hogy a térségében élő népek számára a cári rendszernél jobb volt. Még azt is elismerem, hogy bolsevik rendszer az utódállamokban a jelenlegi társadalmi formáknál is hatékonyabb volt.

A Szovjetunió azzal indult el a rendszerének rontása útján, hogy a Jalta Szerződésben olyan országok feletti uralmat nyert, amelyek nem kelet-európaiak voltak, amelyek számára a kelet-európaiaknak megfelelő rendszer már nem csak hasznos, hanem kártékony is volt.

A Jaltai Szerződés hatását máig nem értették meg a történészek. Az ugyan a Szovjetuniót katonai szuperhatalommá emelte, de aminek terhe messze meghaladta a Szovjetunió teherviselő képességét.

Azok közé a kevesek közé tartozom, akik a Jaltai Szerződés pozitív világtörténelmi jelentőségét korán felismerték.

Azzal, hogy a Szovjetunió megkapta a Baltikumot, Közép-Európa és a Balkán nagy részét, olyan hadizsákmányhoz jutott, amit képtelen volt megemészteni.

Kelet-Németország, Csehország lényegében nyugat-európai polgári társadalmak voltak, amelyek a többi kelet-európai országa előtt jártak. A Szovjetunió lakosai ezekben az országokban tapasztalt életviszonyokat tőkés társadalomnak tekintették.

Kisebb mértékben ez vonatkozott Lengyelországra, Magyarországra, Szlovákiára, a három balti államra, Szlovéniára és Horvátországra is.

Ezért azt is mondhatjuk, hogy ezer évvel korábban a nyugati kereszténységet választott népek számára visszaesést jelentett a Szovjetunió alá rendelésük.

A Szovjetuniót azonban nem csak a számára megemészthetetlen országok feletti uralom ásta alá, hanem az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezés is. Máig nem akadt történész, aki rámutatott arra, hogy a Szovjetuniót elsősorban az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezése tette tönkre. Elég lenne arra gondolni, hogyan lehetett a gyors iparosítást és urbanizációt megvalósítani annak az országnak, amelyik a nemzeti jövedelmének a legjobb harmadát fegyverkezésre fordította. Mit érhetett volna el a Szovjetunió, ha a nemzeti jövedelméből csak annyit fordít a fegyverkezésre, mint amennyit a tőkés osztálytársadalmak? Nemcsak erre a kérdésre nem keresték a választ, de még addig sem jutottak el a történészek, hogy megbízható számuk volna a Szovjetunió hadikiadásiról. A reális költségben nemcsak a költségvetésben szereplő hadikiadások szerepelnének, hanem a felhasznált állomány bére, a tudományos kapacitás másutt történő hasznosítása, stb.

Még egyetlen történész sem vetette fel, mit érhetett volna el a Szovjetunió, és annak népe, ha csak akkora költséggel járó haderőt tartanak fenn, mint a tőkés országokban.

Az utódállamok teljesítménye nagyon szomorú, ha azt olyan Szovjetunióval hasonlítjuk össze, amelyikben akkora a katonai kiadások aránya, mint jelenleg nálunk, és akkora lett volna a bányajáradék, mint az elmúlt évtizedekben. Világosan kiderülne, hogy nem a bolsevik rendszer volt elviselhetetlenül alacsony hatékonyságú, hanem elviselhetetlenül drága volt az irreális imperializmusuk. A kelet-európai népek egyike sem alkalmas a kínai csodára, számukra az a jó rendszer, ami a másikaknál jobb. Olyan rendszer ugyanis nincsen, amiben a Szovjetunió népei a puritán Nyugatot, és a konfuciánus Távol-Keletet utol tudják érni. De még olyan sincs, amelyikkel csökken a lemaradásuk.

A második világháború óta sehol nem volt olyan társadalom, amelyik felzárkózott volna Nyugaton a puritánokhoz, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusokhoz.

A hidegháború után a demokratikus oldalon is az a politika vált jellemzővé, amelyik nem vette, és veszi tudomásul, hogy az eltérő kultúrák és az eltérő fejlettségi szintek eltérő társadalmik felépítményt igényelnek.

Nemcsak azok az országok nem férnek meg szoros közösségben, amelyekben az egy laksora jutó nemzeti jövedelmek között néhány tíz százaléknál nagyobbak különbségek, de azok sem, amelyekben a lakosság viselkedési kultúrája eltérő. Márpedig az EU az ezredfordulóra ilyen heterogén, szoros integrációra képtelen lett. A szorosabb szervezetekben való részvétel nem a közös nyelven, hanem a közös kultúrán és közel azonos gazdasági fejlettségen múlik.

Vegyük sorba az integráció feladatit.

Az áruk szabad mozgása.

Ennek a legtágabbak a lehetőségei. De csak akkor, ha a tagállamoknak megmarad a szuverenitásuk abban, hogy milyen szinten tartják a dollárhoz, az euróhoz viszonyított árfolyamát. A kevésbé fejlett, vagy jobban eladósodott ország számára elengedhetetlen, hogy valutáját jelentősen leértékelve tartsa. Közös valutájuk csak a hasonlóan fejlett, hasonlóan eladósodott és hasonló kultúrájú országoknak lehet. Ebből fakadóan az euró övezet maga a szakmai ostobaság példája.

Közös valutájuk csak olyan országoknak, amelyek egy laksora jutó nemzeti jövedelme alig különbözik, és azonos a lakosság viselkedési kultúrája. Közös valutájuk nem lehet az olyan országoknak, amelyek külső adósságának és külső követelésének az egyenlegének az előjele sem azonos. Au euró övezetben olyan országoknak van közös valutájuk, melyeket előzőleg a nagyon eltérő infláció jelelemzett, és olyanok, amelyek a másokénál sokkal kisebb inflációtól is félnek.

Ezek a különbségek nem most derülnek ki, hanem kultúrájukra korábban is jellemző volt.

Ezért lehet leegyszerűsíteni a feltételt: A protestáns országoknak és a katolikusoknak eleve nem lehet közös pénzük. Az összefüggés inkább fordított. Az angolszászok, a germánok azért lettek protestánsok, mert a puritanizmusukhoz igazították a keresztény vallásukat. A latin népek pedig azért maradtak katolikusok, mert nekik nem ízlett a puritán kereszténység.

Ötszáz évvel később, az EU brüsszeli bürokratái kitalálják, hogy a puritánoknak és a mediterránoknak, ha nem is lehet közös a kereszténységük, legyen legalább közös a valutájuk.

Magyarország számára katasztrofális lenne az EU magjához tartozni. A kárt az okozná, ha átérnénk az euróra. A közös valuta csak olyan ország számára nem okozna görög katasztrófát, amelyikben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a mienkénél kétszer nagyobb lenne, úgy volnánk eladósodva, mint Németország, és olyan puritánok lennénk, mint a németek. A három elengedhetetlen feltétel mindegyikéhez messze vagyunk.

Az Európai Unió másik gyengesége abból adódik, hogy európai. Már két világháború, a hidegháború, és Kína csodálatos fejlődése megmutatta, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland nélkül Európa nem lehet szuperhatalom. A Nyugat magja csak a Nyugat puritán államaiból állhat, ugyanakkor a tengerentúli angolszász országok is tagok. Egyedül csak az Egyesült Államok élvezheti ezt a státuszt. Az sem sokáig, mert a létszáma abban a pillanatban elégtelennek múlik, amikor Kína az egy lakosra jutó három mutató, a jövedelem, a vagyon és az iskolázottság terén is eléri az Egyesült Államokat. Annak ugyan akkor sem kell félni, hogy nem lesz szuperhatalom, legfeljebb nem egyedül lesz az.

Az Egyesült Államok elsősége megmarad a lakosságához viszonyított óriási élettere, és a társadalma rugalmassága alapján. A hátrányait is kell látni. társadalma messze nem olyan homogén, mint Kína, és minden másik kelet-ázsiai ország.

Európa felelős vezetőinek be kellene látni, hogy a keményen puritán Nyugati népek többsége már a tengerentúl él. Az ENSZ tagországok fejlettségi rangsorának első tíz tagja mind puritán ország, 6 európai és 4 tengerentúli. A 6 európai között nincs a 3 európai nagyhatalom. A 4 tengerentúli között az Egyesült Államok a negyedik, a 10 között pedig az utolsó. A 4 tengerentúli, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok mindegyike, az adottságaihoz viszonyítva, nagyon alacsonyan népesedett, a tehetségeket legjobban befogadó ország, az életterük sokszorosa a nagyon túlnépesedett kelet-ázsiai országokénak.

A következő században a tehetségek befogadása lesz a legnagyobb áldás, és ebben a négy tengerentúli angolszásznak nem lesz, nem lehet versenytársa. Ezek beintegrálása nélkül teljesen reménytelen Európának a Távol-Kelettel vetélkedni. Ezért javaslom, hogy az Európai Unió alakuljon át a Nyugat Uniójává.

Ennek a magja a puritán országok uniója. Abba csak az angolszászok, a germánok és a skandinávok tartozzanak. Közéjük egyetlen szláv ország tartozik, Csehország. Kultúrája sokkal inkább germán, mint szláv.

A második szint a latin népek uniója. Ebbe tartozzon minden latin ország. Külön megfontolást jelent Franciaország hovatartozása, amit, nem indoktalanul, nem annyira a jelene, hanem a múltja és nyelve alapján, az európai nagyhatalmak egyikének számítanak. A franciák ugyan nem puritánok, de azok közé tatozók akarnak maradni.

Azt a tényt hogy a latin, különösen a mediterrán népeknek ne legyen közös valutára, jól illusztrálja egy ami újságban közölt táblázat az EU tagországok államadósságának a nemzeti jövedelmükhöz viszonyított arányáról. Ennél jobb arány volna, ha csak a külföldiek kezében lévő államkötvények arányát számolnánk, de így is megdöbbentő. Az euró övezet hat kevésbé fejlett latin, katolikus országa az első hat helyezett, Görögország, Olaszország, Portugália, Írország, Spanyolország, sorrendben. A hetedik a fejlett, de szintén latin, katolikus Franciaország.

A magcsoport alá rendezett második szintet alkotnák a közép-európaiak, a lengyelek, magyarok, szlovákok, a horvátok, és a három balti nép. Ezek számára legyen adott az ezer éves törekvésük folytathatása. Egyikük sem érett a magcsoporttal közös munkaerőpiacra és még kevésbé a közös valutára. Legfeljebb egymással lehet közös munkaerőpiacuk és valutájuk, ami 20-30 százalékkal legyen leértékelve a világpiaci valutákhoz képest.

A kelet-európai, ortodox keresztény országok beszervezése eleve durva hiba volt, és egyelőre semmi remény a betagolhatóságukra.

Az Európai Unió koncepcióját teljesen újra kell gondolni.

Gondolatok a népességrobbanásról

Kopátsy Sándor                  EE                  2015 06 24

Gondolatok a népességrobbanásról

Az első népességrobbanás a Nyugatot érte.

Az ipari forradalommal létrejött ipari és katonai fölény lehetővé tette Nyugat-Európa számára, hogy az emberiség négyötödét kizsákmányolja. Először fordult elő, hogy az egyik kultúra lényeges tudományos, gazdasági és jövedelmi fölényt szerezetett az emberiség többségével szemben. Elsősorban ennek köszönhetően az életterét megtízszerezhette. A 17. és a 20. század eleje között az emberiségen belül szinte csak az európai népek szaporodása volt gyors. Ezt jelezte az, hogy a nagy emberpusztító világháborúk színhelye Európa lett. A csúcsa volt az emberiség történelmének legnagyobb háborúja, a második világháború volt. Hét éve alatt mintegy 50 millió háborús vesztesége ugyan példátlan, de vele azonos időben a hét év népszaporulata hatszor nagyobb volt. Így is a második világháború a háborús emberpusztítás legnagyobbja volt. Ezzel nemcsak a fejlett világon belül, de az egész emberiség számára a népességnövekedésben az erőszakos emberölés, mint az egyik legnagyobb halálok, szinte megszűnt.

Ezzel párhuzamosan a Nyugat fejlett társadalmaiban az orvostudomány vívmányainak és az életfeltételek javulásának köszönhetően gyorsan növekedett a várható életkor. Ebből azonban nem lett népességrobbanás, mert közben magasra emelkedett a jövedelem, megjelentek a a fogamzásgátlás módszerei, és nőtt az iskolázottság.

Kiderült, hogy az emberi faj túlszaporodása megszűnik, ahol az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskolázottság a 12 évet, és általánosan elérhető a fogamzásgátlók használata. Erre a szintre máig is szinte csak Nyugat-Európa és a Távol-Kelet már túlnépesedett térségei értek el.

A lemaradó emberiség népesség robbanása

Az emberiség négyötödében csak a 20. században következett be a népességrobbanás, amikor a nyugat-európai orvostudomány vívmányai elérték az elmaradt térségeket, és a gyarmatok felszabadultak.

A Nyugat a két legnagyobb halálokot, a járványok, és a betegségek elleni védekezést feljavította, és az egymást pusztító háborúkat féken tartotta. A Nyugaton feltalált védőoltások, gyógyszerek viszonylag alacsony költséggel legyőzték a legnagyobb halálokozó betegségeket, járványokat. Ezzel párhuzamosan a gazdag és fegyverkezésben fölényt élvező gyarmattartók nem tűrték a gyarmatok közti háborúkat.

Már úgy látszott, hogy a létszámunk mára eléri a 8 milliárdot. Nem volt arra ugyanis elképzelés, hogy a túlzott gyermekvállalás megfékezhető. Ez csak azért lett 500 millióval kevesebb, mert Kína az utóbbi 25 évben mintegy 500 millióval csökkentette a népszaporulatát. Ennek köszönhetően most csak 7.5 milliárd a létszámunk. Ez is többszöröse az optimálisnak, a természeti környezetet nem aránytalanul veszélyetető, azon belül az éghajlatváltozást mérsékelt szinte tartónak.

A természeti környezetet veszélyeztető alatt nem a változatlan állapotban tartót, hanem a valamilyen egyensúlyban tartót értem. Számomra az Európa nyugati felének természete ugyan nem is hasonlít az ezer évvel korábbira, de egyensúlyban van. Változott, de nemcsak romlott, hanem javult is. Emberbaráti maradt. Jártam Ausztráliában még alig változott természeti környezetben, de az Alpokat sokkal inkább elfogadhatónak tartom.

Nagyon nem értek egyet azokkal, akik valamiféle eredeti természeti környezetet tartanak ideálisnak. Számomra az a jobb környezet, ami fajokban nem lett szegény, és ahol az ember legjobban, legtovább él. A természetvédők veszteségnek érzik, ahol néhány nagy emlősállat, növény kipusztult, de nem veszik figyelembe, ha kipusztultak az embert veszélyeztető baktériumok, vírusok. Számomra jó illusztráció a fecskék viszonylagos kipusztulása. Ennek oka, hogy alig van légy a száz év előttihez képest. A legyek megritkulását nagyobb pozitív változásnak látom, mint a fecskék megritkulását. Elég volna felmérni, hogy mennyi ember halt meg a legyek kórokozók terjesztésének következtében.

Rá kellene szoktatni egymást, hogy minden változást a vele járó veszteségek és nyereségek egyenlege alapján ítéljünk meg.

A földünk eltartó képessége

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 06 20

Társadalomszemléletem

A földünk eltartó képessége

Ezt az írást az emberiségnek három napirenden lévő legfontosabb eseményhez való hibás hozzáállás kényszeríti ki belőlem.

A liberálisok azon háborognak, hogy a jelenleg már neki lendült bevándorlási hullám ellen Magyarország határkerítéssel védekezik. Elfelejtkeznek arról, hogy a számukra két legerősebb tábor, az Egyesült Államok és Izrael, a kerítésépítésben az első helyen áll a világon.

A tudósok az éghajlatváltozástól megriadva a káros anyagok kibocsátásával riogatnak. Csak azt látják, hogy a gazdag országok a legnagyobb fajlagos kibocsátók. Azt nem veszik tudomásul, hogy csak ezeknek vannak erőforrásai, eszközei a védekezésre.

A zöldek pedig a fajok pusztulásával riogatnak. Érthetetlen módon a nem változó természetet, a meglévő fajok mindegyikét meg akarják menteni. Nem értik meg, hogy a meglévő fajok fenntartása a fejődésről való lemondást jelenti. Máig az élet megjelenése állapotában maradnánk, ha nem folyt volna állandó fajpusztulás. Az új, fejlettebb fajok csak ott jelenhetnek meg, ahol a meglévő fajokból elpusztulnak, és csak ezzel nyílik lehetőség fejlettebb fajok megjelenésére.

Mind a három védekezési feladat nemcsak eleve hibás, a fejélődést fékező, és közös okuk a túlnépesedésünk azonban rejtve marad. Mindhárom feladat megoldatlansága, a jelenlegi világpolitikai, európai és a magyar helyzet zavarodottsága elsősorban abból származik, hogy nincs tisztázva, mekkora a Föld ember eltartó képessége.

Most csak ezzel foglalkozunk.

A túlnépesedés csupán az elmúlt száz évig nem okozott problémát. Mindend bajunk ugyan abból származott, hogy a spontán szaporaságunk nagyobb volt, mint az életterünk eltartó képességének a növekedése. Ez azért nem okozott problémát, mert fajunk egésze ösztönösen védekezett a túlnépesedése ellen.

A 20. században azonban a túlnépesedés elleni ösztönös védekezést a tudatos, de alapvetően téves viselkedés váltotta fel. Előtte mintegy hatezer éven keresztül minden társadalom ösztönösen fokozta a halálozásnak azt a szintjét, ami mellett az optimumot meghaladó népesség már nem növekedett 1-2 ezreléknél gyorsabban. Mivel a születések aránya ösztönösen alakult, csak a halálozás fokozásával lehetett a még elviselhetőhöz igazodni. Ismereteim szerint, minden társadalom a spontán születéshez ösztönösen szabályozta a halálozást úgy, hogy a népszaporulat elviselhető legyen.

A társadalom elsődleges feladata a létszámának optimalizálása.

Minden osztálytársadalom ösztönösen, elsősorban a nagyobb halálozással védekezett a túlnépesedéssel szemben. A születéskorlátozásnak még nem voltak olyan eszközei, amelyek elsődleges szerepet játszhattak volna a túlszaporodás féken tartásában.

Nálam a népesedés tudatos szabályozása, kezdettől fogva tudatos volt. Egyre inkább felismertem, hogy fajunk számára elsőrendű fontossága lenne annak, hogy a népesség alakulását tudatosan optimalizálja.

Hogyan jutottam el a demográfia szerepének felismeréséig?

A földreform megvalósítása óta kísért a népességeltartó képesség problémája. Akkor döbbentem rá, hogy a magyar falvak lakossága többszörösen meghaladta a falvak területének eltartó képességét. Ez a felismerés késztetett arra, hogy a demográfiát fontosnak tartsam. Amennyire a népi írók, általában a népi értelmiségiek részéről ugyan felmerült, hogyan lehet a falak határában úgy módosítani a mezőgazdaság szerkezetét, hogy az ott élőknek több munkát és nagyobb jövedelmet adjon. Egyértelmű volt, hogy a magyar mezőgazdaságot belterjesebbé kell tenni. De a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felmérte volna, hogy a belterjes mezőgazdaság önmagában megoldhatja-e a falusi lakosság foglalkoztatást. Arra ugyanis senki nem gondolt, hogy az adott viszonyok között, a lakosság képzettsége és felszereltsége mellett, mennyi volna az optimális lakosság, ami a legjobban megélne ott. Vagyis, mekkora volna az adott viszonyok között a falvak lakosságának és munkaerejének optimális létszáma.

Akkor olyan kalkulációt végeztem, hogy a falbak lakosainak akkor lett volna a legnagyobb jövedelme, ha negyed, ötöd annyi lenne a mezőgazdaságból közvetlen és közvetve megélők létszáma. Azt csak jóval később tanultam meg, hogy az optimális létszámhoz csak fokozatosan, lassan és több módszert alkalmazva lehet közeledni.

A földművelés intenzitásának a növekedése.

Ennek az adott szakismeret és felszerelés birtokában nagyon korlátozottak a feltételei. A történelmi tapasztalatok azt bizonyították, hogy az intenzívebb mezőgazdasági művelés elsőssorban nem több munkaerőt, hanem több szakértelmet és tőkét kíván. A mienkénél sokkal belterjesebb dán mezőgazdaságban az egy munkaképes lakosra mintegy ötször nagyobb redukált szántóföld jutott, annak technikai feltétele pedig legalább tízszer annyi tőke, és legalább középfokú képzettség is kellett. Ezért erre generációkra van szükség. A dán mezőgazdaság csak azért lehetett hatékony, mert az egy lakosra vetítve, mintegy nagyságrenddel több tőkét, lényegesen magasabb iskolázottságot, de lényegesen nagyobb területet is igényelt. Ott már az ország munkaerejének tíz százaléka is bőven elég volt a mienkénél sokkal intenzívebb mezőgazdaságnak. Nálunk akkor még a munkaerő nagyobb fele a mezőgazdaságban dolgozott.

Néhány éven belül az Országos Tervhivatalba kerültem, ahol a munkaerőt kereső erőltetett iparosítás irányítása folyt. Először csak azt láttam, az iparosítás tempója gyorsabb az optimálisnál. Azt csak évekkel később láttam be, hogy a munkaerőnek az iparba történő átvitele a falusi lakosság túlnépesedésének az egyetlen megoldása. Semmivel sem tehetünk annyit a falvakban élők érdekében annyit, mintha munkát biztosítunk az ott felesleges létszámnak az iparban, a lakosság jelentős hányadát pedig városokban visszük. A legjobb megoldás, ha városokba költöznek, de már az is áldás, ha bejárnak a munkahelyükre.

A felesleges, illetve a gyarapodó létszámnak azonban nemcsak munkahelyet kell teremteni. Hamar a kezembe került két magyar közgazdász, Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami kimutatta, hogy a társadalmaknak nemcsak a következő generációt kell felnevelni, de a növekvő létszám vagyonigényéről is gondoskodni kell. Annak is kell élettér, természeti erőforrás, lakás, infrastruktúra, munkahely. Ez a vagyonigény olyan nagy, hogy pár ezreléknél gyorsabb népességnövekedés már elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár.

A lakosság növekedésével járó vagyonigény alatt nemcsak ők, de sokáig én is, csak a fizikai vagyont értettem. Nem ismertük fel a klasszikus közgazdaságtan talán legnagyobb hiányosságát, hogy a munkaerő létszámát is újra kell termelni, ami a növekedése esetén felhalmozást jelent. A szerzőpáros is csak azt bizonyította be, hogy az adott természeti környezetben az egy laksora jutó fizikai vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya állandó. Nemcsak a lakosságot, de azzal arányban a vagyont is növelni kell. A lakosság számával arányosan nemcsak a fogyasztást, de a vagyont is gyarapítani kell. Azt a szerzőpáros adatok tömegével bizonyította, hogy a társadalom vagyonigénye a nemzeti vagyonhoz viszonyítva változatlan arányban marad. A négy évszakos klíma mellett a fizikai nemzeti vagyon a nemzeti jövedelemnek mintegy 3-4-szerese. Ebből következik, hogy a létszám növekedésével arányosan növelni kell a 3-4-szer nagyobb nemzeti vagyont is.

Azt csak később értettem meg, hogy a tudásalapú társadalomban a tudásvagyont is arányosan kell növelni. Márpedig ez több mint a fizikai vagyon. A lakosság növekedésével párhuzamosan növelni kell a mintegy kétszer, háromszor szellemi vagyont is. De még ebben sem szerepel, hogy a lakosság növekedésével arányosan csökken az egy lakosra jutó élettér.

Ezt akkor vettem tudomásul, amikor azt láttam, hogy a nagyon túlnépesedett Japánban azért a legmagasabb az egy laksora jutó fizikai vagyon értéke, mert az életterükön nagyon sokan osztoznak. Márpedig amiből kevés van, az nagyon megdrágul.

Minél nagyobb a túlnépesedettség, annál értékesebbek lesznek a természeti adottságok, elsősorban a letelepedésre, termelésre fogható terület. A nagyon ritkán lakott Ausztráliában a telekárak tizede sincs a Japánban lévőnek.

Az emberiség túlnépesedett

Addig csak a 80-as évemhez közeledve jutottam el, hogy nemcsak a magyar falvak, de a társadalmak, az emberiség egésze túlnépesedett. A szükségletit munkával megtermelő ember szaporább, mint ahogyan az életterének optimális eltartó képességét növelni képes. Valamikor mintegy hatezer éve, elkezdett növekedni a várható életkor, és ezzel a születésekhez viszonyítva csökkent a halálozás. Ezért olyan társadalmi felépítmények alakultak ki, amelyek a halálozást olyan mértékben fokozták, az egyre hosszabb várható életkor ellenre, a népesség átlagos növekedése ne lépje túl az 1-2 ezreléket. Ennek sikerét bizonyítja, hogy az osztálytársadalmak hatezer éve alatt az 1 ezrelék közelében mozgott a népesség növekedése. Ennek ellenére is 19. század elején az emberiség kétharmada Kelet- és Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten túlnépesedett társadalmakban élt. Ugyanakkor Észak-Ázsia, Kelet-Európa, a Szahara alatti Afrika, Amerika és Ausztrália alulnépesedett maradt. Ez a megoszlás azonban az utóbbi száz év során annyiban változott, hogy Európa nyugati felében, és a Távol-Kelet kisebb országaiban, végül az elmúlt negyedszázad során Kínában is leállt a népszaporulat. Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten azonban gyors maradt. A legnagyobb változás azonban a Szahara alatti Afrikában történt, ahol ma hússzor többen élnek, mint száz évvel korábban.

Amerikában ugyan még messze vannak az eltartó képesség optimumától, de a latin-amerikai országok lakosságának növekedése az elviselhetőnél gyorsabb. Észak-Amerikában és Ausztráliában a négy angolszász országban a jelentős bevándorlás ellenére sincs túlnépesedési nyomás.

Dél-Ázsiában és Afrikában azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mintegy kétmilliárd ember mindent megkockáztatna, ha a fejlett Nyugat országiban vándorolhatna. Ennek azonban legfeljebb 1 százaléka olyan minőségű, akiknek a befogadása reálisan várható.

A nagyon jó minőségű munkaerő befogadása még a túlnépesedett országok számára is óriási előny, de ezt fékezi az a gyenge minőségű munkaerő feleslege. Azért a közvélemény még azok befogadását is ellenezni fogja, akik számukra előnyt jelentenének.

A már nem szaporodó népességű társadalmak problémája.

A gyenge minőségű munkaerő túlszaporodása nemcsak az emberiség egészére jellemző, hanem még a nem túlnépesedő fejlett társadalmakra is. Ezekben a már gazdag és nem túlnépesedő társadalmakban is kontraszelekció jellemzi a népszaporulatot. A gyermekvállalás nagysága a családok gyermeknevelési képességével fordítottan arányos. A következő nemzedéket sikerrel nevelő családokban aránylag kevés, a kedvezőtlen adottságú családokban viszonylag sok gyermek születik. Ez azt jelenti, hogy fajunk kontraszelekcióval szaporodik. Nemcsak a fejlettségen és a fejlődésben elmaradt társadalmak szaporodnak gyorsan, és a már fejlettek, és a fejlődésben jó adottságú társadalmak pedig már nem szaporodnak, hanem minden társadalmat belül is ugyanez jellemez.

Ez azért a korunk legnagyobb tragédiája, mert a következő generáció képessége, teljesítménye elsősorban attól függ, milyen családi háttérből indultak. Ezt a tényt sem a társadalomtudományok, sem a politikai hatalom birtokosai nem veszik tudomásul. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy minden társadalmat a minőségi munkaerőben hiány, a gyenge minőségűben felesleg jellemzi.

Ebből az következne, hogy minden társadalom elsődleges feladata a minőségi munkaerő mennyiségének növelése, a gyenge minőségű szaporodásának visszafogása lenne. Ezzel szemben minden társadalomban a gyermekvállalás ezzel ellentétes. De nemcsak azért, mert a magas jövedelmű és képzettségű családok eleve kevesebb gyermeket vállalnak, hanem elsősorban azért, mert minden társadalom a gyermekvállalást a gyermekszámhoz igazítja.

Az utókor elképesztő ostobaságnak fogja minősíteni, hogy minden társadalom a gyermekvállalás számának növelését, nem pedig a minőségét ösztönözte. Ennél nagyobb társadalmi kártevést kitalálni sem lehetne. Sokszor leírtam, hogy a magyar társadalom teljesítménye a következő generációval háromszor nagyobb lenne, ha a családok felső harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyit, mint jelenleg a felsőben. Ekkora teljesítménynövekedést semmiféle politika, elosztási és oktatási rendszer nem érhet el, mégsem törekszik egyetlen társadalom sem arra, hogy javítsa a gyermekvállalási struktúrájának a társadalmi érdekhez igazítását.

Az osztálytársadalmak legelső feladatának azt tartom, hogy az elviselhető szintre csökkentse a népesség növekedését. A jelenkori fejlett, már össznépi társadalmakban már megszűnt ez a feladat, spontán leállt a kívánatosnál nagyobb gyermekvállalás. Ezekben a társadalmakban már támogatni kell a gyermekvállalást. Ezt ugyan nem tartom társadalmi érdeknek, ha nem a minőség javítására ösztönöz, de nem ez a nagyobb baj, hanem hogy az ösztönzés a gyermekvállalás mögötti háttér javítását célozza. A társadalom számára ugyanis a kevesebb gyermek külső pótlása sokkal kisebb társadalmi probléma, mint a nem megfelelő minőség foglalkoztatása, gyakran a munka nélkül történő eltartása.

Mivel a közgazdaságtan a munkaerőt nem tekinti nemzeti vagyonnak, sőt külkereskedelmi árunak, akárcsak a fizikai vagyont, illetve a tőkét, nem is tudatosítja, hogy a legértékesebb vagyontárgy a minőségi munkaerő. Ennek egyre dinamikusabban növekszik a nemzetközi forgalma. Egyelőre a munkaerő áru ára nélkül mozog az országok között. Ezt ingyen lehet kapni. Pedig a kiváló minőségű óriási értéke, a gyenge pedig átok.

Amíg meg nem oldódik a munkaerő nemzetközi piaca, a gazdag társadalmak óriási komparatív előnyt élveznek, hiszen ingyen kaphatják akár a legnagyobb kincset is. Márpedig ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Ezért minden olyan társadalomnak, amelyik a felső harmadban van, arra, hogy az átlagánál jobb munkaerőt fogadjon be. Az ilyen ingyen kapott munkaerő értéke a befogadó ország egy lakosra jutó nemzeti jövedelmének minimálisan a tízszeresét éri. Vagyis egy olyan ország, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tízezer dollár, egy az átlaga feletti munkás befogadása egymillió dollár vagyont jelent.

Ez az összeg a leggazdagabb országokban mintegy ötször nagyobb. A felső egyszázba tartozó munkaerő befogadása pedig ezeknek a számoknak a tízszeresét jelenti.

Itt már csak utalok arra, hogy a társadalom érekének megfelelő gyermekvállalás olyan öregkori ellátást igényel, aminek szintje a felnevelt gyermekek társadalmi értékével arányos.