Harari könyveinek jelentősége

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 06

Harari könyveinek jelentősége

Néhány nap múlva fél éve lesz, hogy a születésnaporma a barátom egy Harari könyvvel ajándékozott meg. Kiderült, hogy kiadták magyarul. Eddig csak hallomásból ismertem, hogy Harari, a jeruzsálemi egyetem történész professzora a közelmúltban két könyvet írt a homo sapiens történelméről. Eleve felkeltette a figyelmemet, hogy végre valaki nem a jelen társadalmat bírálja, hanem az emberiség történetéből akarja a tanulságot levonni.

Hararinak történelmi érdeme, hogy fajunk sorsát nem a 19. század tőkés polgárokban gazdag osztálytársadalminak, hanem a Homo sapiens történelmének elemzése alapján vizsgálja. Marx azért tévedett el. Az emberiség jövőjét nem az emberi faj történelme, hanem a korabeli Nyugat-Európa fejlett tőkés osztálytársadalmainak elemzése alapján kívánja előrevetíteni. Még a marxizmus ellenfeleinek sem jutott az eszükbe, hogy Marx a fajunk életének legsikeresebb korában a legsikeresebb néhány társadalom elemzésével azt bizonyította, hogy azok működtetése alapvetően hibás.

Marx halála után rövidesen Max Weber, német politológus pedig már azt ismerte fel, hogy a jelenkorban csak azok a társadalmak sikeresek, amelyekről Marx azt bizonygatta, hogy a legrosszabbak. A Weber felismerése óta ugyan bebizonyosodott, hogy a Marx által bírált társadalmak az átlagnál gyorsabban fejlődnek, ugyanakkor az európai marxizmusok jelentéktelenekké váltak.

Harari két könyve a homo sapiensről azt illusztrálja, hogy a mintegy 150 ezer éve Dél-Afrikában megjelent homo sapiens életének első 140 ezer évében lényegében egy ritka állat maradt. E hosszú idő alatt sokáig Dél-Afrikában maradt, térben és az élete minőségében alig terjeszkedett.

Azt, hogy ezt a homo sapienset állatnak minősíti, nem magyarázza. Pedig ideje volna definiálni az állat és az ember közti különbséget. Az alapvető különbséget abban látom, hogy az állat ösztönlény marad, viselkedésé az ösztöne diktálja. Az ember az első faj, amelyik életvitelében a környezetéhez történő alkalmazkodása tudatos, az agya által felismert érdekéhez igazodó. Az ember az első faj, amelyik a környezetéhez eszével, tehát nem sok generáción keresztül a génjei mutációjával és azok szelektálódásával igazodik. Márpedig az emberi közösség, ha új természeti környezetbe kerül, azonnal tudatosan az adottságokhoz igazodik. A tudomány máig nem szentelt kellő figyelmet annak a ténynek, hogy a gyűjtögető közösségek életvitele eleve nagyon eltérő volt, de ennek ellenére változatlan faj maradt. A homo sapiens viszonylag gyorsan szinte minden természeti környezetben megjelent, ott nagyon elérő életmódokat alakítottak ki, de változatlan kromoszómájú faj maradt.

Darwin sem vette tudomásul, hogy az eltérő környezethez kétféle alkalmazkodás van. Az egyik, amit a mutáció és a szelekció alakít, ez lassú, de a kromoszóma változásával jár. A másik, az emberé, aki az eszével ismeri fel a környezet elvárásait, és ehhez igazodik. Ez az igazodás is lehet nagyon jelentős, de a kromoszóma változatlan marad. Harari ezt ugyan nem fogalmazza meg, de gyűjtögető ősünket állatnak minősíti. Ez a felfogás vitatható, mégis elfogadható.

Harari nem az első abban, hogy a gyűjtögető ember még kis betűs homo sapiens volt. A vallások és a mitológiák is az emberteremtés idejét nem a homo sapiens megjelenése, hanem annak a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés idejére teszi. Nemcsak a biblia, de minden kultúra az ember megjelenésének idejét és helyét akkorra és oda teszi, amikor az ember a gyűjtögetésről a termelésre életterében áttért.

A zsidó, a keresztény és a mohamedán vallások az ember teremtését valahova Mezopotámiába és az önözése búza- és árpatermelés idejébe teszi. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nem a homo sapiens megjelenése korát és idejét tekinti az emberteremtésnek, hanem Mezopotámiát és alig tízezer évet.

Hararinak is ez a véleménye annak ellenére, hogy magát a gyűjtögetésből élést viszonylag ideális életvitelnek tartja, és ehhez képest a munkából való megélést becsapásnak minősíti. Azon nem akad meg, hogy a gyűjtögetés viszonylag hosszú ideje alatt szinte semmi előrelépés nem történt, a termelésből élés alig tízezer éve alatt pedig a fajunk létszáma ezerszeresre, a várható életkora háromszorosára, a testmagassága pedig negyedével nőtt.

Amennyire logikus, hogy a vallások és a mitológiák az ember megjelenésének idejét nem mintegy 150 ezer, hanem alig 10 ezer évre teszik, annyira hibás Harari véleménye, hogy a termelésből való megélés becsapás volt.

Az ajándékba kapott könyv előttem spontán kinyitva egy ábrájával azonnal megfogott. Azt ábrázolja, hogy jelenleg a földünkön élő, egy kilónál nehezebb állatok súlyának 40 százaléka az ember, 50 százaléka az ember háziállatai, és csupán 10 százalék a vadon élő állat. Harari ezzel azt bizonyítja, hogy a földet az utóbbi tízezer évben az ember kisajátította. Akkor ugyanis az ember részesdése nem 40, és a háziállatok részesedése nem 50, hanem egyetlen ezrelék sem volt. Akkor még az egyelten háziállat a rénszarvas csordákkal együtt élő néhány ezer ember néhány ezer kutyája volt.

Ennél az adatoknál fontosabb és meggyőzőbb bizonyítékot annak igazolására nehéz elképzelni, hogy az ember az utóbbi tízezer évben magának sajátította ki bolygónkat, a földet.

Nehéz azt mondani, hogy ilyen biológia csoda kevés történhetett az égitestek milliárdjain.

Harari ennek a csodának nem keresi az okát, pedig ez jelenleg nagyon indokolt volna. A tudósok ugyanis hisztérikusan ijesztgetnek a megindult felmelegedés okozta károkkal. Ezt a témát ő is elkerüli. Még arra sem tér ki, hogy minek köszönhetjük a gyűjtögetésről a termelésre kényszerülésünket. Pedig vitathatatlan, hogy még ma is csak ezred annyian lennénk, és gyűjtögetnénk, éheznénk, ha nem szűnik meg a jégkorszak, nem lesz melegebb az éghajlat, nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerek szintje.

Még nem írta le senki, hogy milyen szerencsés bolygóra kerültünk, ahol az éghajlati viszonyok sokszor és jelentősen változtak. Ha nincsenek ezek a változások, akkor talán élet sem lenne a földön, de az vitathatatlan, hogy a földi élet fejlettségét a sok klímaváltozásnak köszönhetjük.

Tudatunkban a legutóbbi klímaváltás máig is úgy szerepel, hogy a vízözön sok jó adottságú életteret elfoglalt a tenger, és a fajok megmaradását is Noé bárkájának köszönhetjük.

A tudomány máig hallgat arról, hogy mit köszönhetünk az utolsó felmelegedésnek. Senkinek nem jutott az eszébe, hagy a jégkorszaki viszonyok fennmaradása esetén szóba sem jöhetett volna a szántóföldi, öntözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja.

Fiatal vízügyi tanácsadóként döbbentem arra, hogy a Nílus völgyét nem lehetett volna öntözni, ha az a Földközi Tenger 70 méterrel alacsonyabb szintjébe rohan. Azt csak becsülni próbáltam, hogy a jégkorszak alatti tengerszint esetében az öntözéses gabonatermelés területe tized akkora sem lehetett volna.

Jelenleg a tudósok azzal rémítgetnek, hogy néhány fokkal melegebb klíma esetében milyen nehézségekkel kell majd számolni. Az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy hol tartanánk, ha nem szűnik meg a jégkorszak.

Az utolsó felmelegedés pozitív hatásával senki sem foglalkozik. Harari sem érinti.

Kína megítélése.

Harari könyvei akkor jelentek meg, amikor Kína, vagyis az emberiség ötöde már a társadalmak történelmében példátlan sikert ér el. Ezt a sikert Kína két reformja után érte el, és nem látszik annak az oka, hogy ez a siker előbb véget ér annál, hogy társadalmi fejlettsége szuperhatalmi szintre emelkedik. A gazdaság piacosítása ugyan megkerülhetetlen reform volt, de semmi eredményt nem hozott volna, ha nem állítják le a lakosság 2-3 százalékos növekedését. Ezt bizonyítja a tény, hogy Indiában eleve piacos a gazdaság, a politikai élet viszonylag demokratikus és az ország nemzeti jövedelme hasonló mértékben nő, mint Kínában, de az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte stagnál, a birodalom jövője mégis egyre kilátástalanabb.

1990 óta pedig a magukat korábban is marxistáknak tartott kínai kommunisták példátlan sikert értek el nem annak köszönhetően, hogy a gazdaságukat piacosították, hanem azért, mert a népszaporulatukat erőszakkal megállították. Vagyis a kínai kommunisták csak abban a tekintetben maradtak marxisták, hogy nem tűrik meg a politikai ellenzéket. A siker titka a népszaporulat leállítása, ami képtelenség lett volna demokratikus politikai felépítménnyel. Ezzel el is jutottunk az egy laksora vetített elsődleges feladatokhoz, a népszaporulat leállításának a megkerülhetetlenséghez.

A fogamzásmentes szexuális élet lehetősége.

Nehezen érthető, hogy a társadalomtudományok máig sem jutottak el annak felismeréséhez, hogy fajunk példátlan sikerének kulcsa a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatósága. Amit a polgárosult, gazdag és iskolázott puritán társadalmakban a második világháború óta történt, az elsősorban annak köszönhető, hogy fajunk szexuális ösztönével élést a társadalom érdekének megfelelő szintre szorítását lehetővé tette a tudomány mind a férfiak, mind nők számára. Ez óta a puritán polgárosodott társadalmak lakossága nem szaporodik, hogy csak annyi, vagy még annyi sem a születés, amennyit a társadalom érdeke elvisel. Mindez nemcsak spontán, a szükségségnek a felismerése nélkül történt, de még utólag sem állapította meg a tudomány, hogy a váratlanul elért eredményt elsősorban annak köszönhetjük, hogy a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet. Mivel a fogamzásgátlók használta egyszerű, a szexuális gyönyört nem érinti és viszonylag olcsó.

Tényként lehet megállapítani, hogy a 20. század második felére minden olyan társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fős szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a gyermekvállalás a létszám újratermelésének a szintje alá csökkent. Jelenleg a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok lakossága csökken, ha nem fogadnak bevándorlókat. Ez a Távol-Keleten is bekövetkezett Japánban, és a Négy Kis Tigrisben, vagyis a hidegháború alatti demokráciákban.

A puritán társadalmakban spontán, több párt között folyó demokratikus harcban, fennmarat a gazdaság piacos szabályozottsága, leállt a túlnépesedés, és példátlan mértékben felgyorsult az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság növekedése.

Az emberteremtés.

Harari is bölcsen döntött abban, hogy az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése, mintegy 150 ezer évre teszi vissza, hanem szerinte is, a bibliára támaszkodva, a szántóföldi gabonatermelés megjelenése emelte a fajunkat isten teremtményévé, nagy betűs Homo sapienssé. Azt ő is figyelmen kívül hagyja, hogy a homo sapiens a termelésre térést megelőzően mintegy 140 ezer éven keresztül gyűjtögető maradt. Az azonban nem tűnt fel neki sem, hogy fajunk akkor csak lett isten teremtménye, amikor már az életfeltételit nem a gyűjtögetéssel, hanem az öntözéses gabonatermeléssel és a pásztorkodással biztosította. Harari ugyan elfogadta a tényt, hogy jelenleg a földünkön élő állatok négyötödét a Homo sapiens pásztortársadalmai domesztikálták. Tévedett abban, hogy a homo sapiens csak ott lett isten teremtménye, ahol áttért a szántóföldi gabonatermelésre. Az állatok domesztikációját még sem említi meg, annak ellenére, hogy az öntözéses szántóföldi gabonatermelés csak ott jelent meg, ahol a pásztornépek az igavonásra megfelelő fajokat előzőleg domesztikáltak.

A homo sapiens az amerikai kontinensen azért nem lehetett önerőből magas-kultúra, a homo sapiens ezért, mert nem lett nagybetűs, mert nem volt az igavonásra és a trágyázásra alkalmas domesztikálható állatuk. Amerikában ugyan volt a szarvasmarhánál is erősebb vadállat, a bölény, de mivel ennek az élettere a klímaváltozás után is fennmaradt, nem vált domesztikálhatóvá. A láma pedig nem volt elég erős az igavonásra.

Harari gyakran foglalkozik azzal, hogy Ausztráliában viszonylag előbb megjelent a homo sapiens, mint Amerikában, de ott a felfedezéséig szinte a gyűjtögetés a kapáskultúrák szintjére sem emelkedhetett.

Ausztrália mintegy 70 millió éve szakadt el Afrikától, vagyis akkor, amikor még ott sem jelentek meg kétszikű növények és a magzatburkos emlősök, mert az egyenlítőöz közeli területén 70 millió év óta nem volt jelentős éghajlatváltozás, tehát a biológiai fejlődés ott stagnált. Erre Darwin sem figyelt fel, és azért hihette, hogy ahol a fajok fejlődését egyedül a mutáció és a szelekció jellemzi. Nála fel sem merült, hogy a viszonylag változatlan éghajlaton nincs fajfejlődés. Ausztráliában azonban nemcsak az állatok, de a növények fajfejlődése is megállt. Ebből az a következtetés fakad, hogy ahol nem történtek jelentős klímaváltozások, ott nem volt biológiai fejlődés.

Ennek a ténynek a tudomásulvételéből pedig az következik, hogy az olyan égitesteken, ahol nem jellemző a létfeltételek viszonylag gyakori és jelentős változása, ott nem történhet biológiai fejlődés. Az életet tehát nem olyan égitesteken kell keresni, ahol a földünkhöz hasonlóak az adottságok, hanem csak olyanokon, amelyeken viszonylag sokszor változtak a körülmények.

Mivel a sarkokon található jégmezőkön nem történtek éghajlatváltozások a sok százmillió éves hóból megállapítható, hogy földünkön szinte jellemzők voltak az egymást tízezer évenként váltó jégkorszakok. A földünkön jelen levő fejlett éle elsősorban annak köszönhető, hogy a biológiai életnek sok változáshoz kellett alkalmazkodni.

Azt a biológusok viszonylag korán felismerték, hogy a dinosaurusok uralmának végét az állatvilágban valamilyen óriási természeti katasztrófa okozta, és csak ennek köszönhetően jöhetett létre az emlősök jelenlegi uralma. Az mégsem tűnt fel, hogy Ausztráliában az erszényeseket nem váltották fel a magzatburkosak, ott a fajfejlődésnek ez az útja is megállt.

Hasonló történt a legfiatalabb faj fejlődéstörténete, a homo sapiens esetében is. A kis betűs homo sapiens átalakulása, a nagy betűs Homo sapiensre csak a jelentős éghajlatváltozásnak köszönhető. Tehát a fajunk is csak ott fejlődött, ahol a legutóbbi felmelegedés hatására az élettereknek jelentős megváltozása történt. Ezt a tudósoknak is tudomásul kellene venni, hogy a fajunk is csak ott és akkor fejlődött, ahol az életterei jelentősen megváltoztak. Ezért a jelenleg folyó felmelegedéstől is elsősorban annak pozitív egyenlegű hatását kell várni. Ideje volna tudomásul venni, hogy fajunk is csak akkor jut előbbre, ha a megváltozott életkörülményekhez kénytelen volt alkalmazkodni.

Az régóta izgatott, hogy nemcsak a zsidók bibliája, de mindhárom eredeti magas-kultúra mitológiája az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése idejére és helyére, Dél-Afrikába, és nem 140 ezer évvel korábbra teszi, hanem oda, amikor a saját kultúrájának területén a gyűjtögetésről áttért a gabonatermelésre és a pásztorkodásra. Azon Harari sem akad meg, hogy az emberteremtését Mezopotámiában az önözéses búza és árpa termelés idejére és ennek térségre teszi. Ő ezt a forradalmi áttérést a fajunk becsapásának minősíti. Eltekint attól, hogy ennek a legutóbbi felmelegedésnek köszönhetően, alig tízezer év alatt a létszámunk ezerszeresére, és a táplálkozásunk jelentősen megjavult, a várható életkorunk a háromszorosára, az iskolázottságunk százszorosára növekedett. A fajfejlődésben a tízezer év példátlanul rövid idő, de még ennél is példátlanabb a bekövetezett változás. A legutóbbi felmelegedés előtt homo sapiens 150 ezer év alatt ezred annyit sem változott, mint a termelésből megélés alig tízezer éve alatt. Harari említést sem tesz arról, hogy ma ezerszer többen vagyunk, és háromszor tovább élünk, mint amilyen létszámra a gyűjtögetés 150 ezer év alatt felszaporodtunk, akkor ez nem becsapás volt. Ezt állítja annak ellenére, hogy ő az első társadalomtudós, aki bebizonyította, hogy a termelésből megélés alig tízezer éve alatt a lakóhelyünket, a földet magunk igényéhez igazítottuk, magunknak sajátítottuk ki.

Ő is elköveti minden társadalomtudós közös hibáját, hogy nem veszi tudomásul, hogy az osztálytársadalmak mindegyike vészesen túlnépesedő volt annak ellenére, hogy minden osztálytársadalom példátlanul önpusztító volt.

Sokáig azt a tényt a csúcsragadozókra jellemző népesség szabályozásához hasonlítottam. A nagy macskákra, és a ragadozó madarakra jellemző, hogy a hímek a nem tőlük származó kölyköket megölik. Ez azonban jelentéktelen önpusztítás az osztálytársadalmakra jellemző halálozás fokozásához képest. Ezeknek a csúcsragadozóknak a létszáma ugyan a tizedére csökkent, de ez nem az önpusztításuk, hanem annak a következménye lett, hogy a Homo sapiens életterüket tizedénél is kisebbre szorította. Éppen Harari volt az első, aki bebizonyította, hogy a vadállatok élettere az embernek a termelésre térése óta a tizedére csökkent.

Sajnos, a demográfusok az életterük csökkenésének a demográfiai hatásaival nem foglalkoznak. Erre Darwinnak sem terjed ki a figyelme, és ezért ki sem tért arra, hogy az életterek megváltozásának mi volt a szerepe a fejfejlődésben. Ezt a témát a biológusok csak a dinoszauruszok kipusztulása során emlegetik. Tudomásul veszik, hogy egy óriási természeti katasztrófa elpusztította a dinoszauruszok nagy többségét, és ez életteret teremtett az addig jelentéktelen emlősöknek. Az ebből fakadó következtetést mégsem volna le senki.

A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedést a mitológia a vízözön pusztításaként őrizte meg. A tudomány máig nem állapította meg, hogy a 8-10 ezer éve történt felmelegedés következében az ember elképesztő gyorsan úgy felszaporodott, hogy a vadállatok élettere tizedére csökkent, az új élettereket az ember és a szolgálatába állított domesztikált állatok foglalták el. Azt még Harari sem mondta ki, hogy fajunk példátlan fejlődése a klímaváltozásnak volt a következménye. Ha nem történt volna igen jelentős klímaváltozás, ha a jégkorszak előtti éghajlati viszonyok a földünkön lévő életterek többségében igen jelentős változása nem történik, a homo sapiens még mindig kisbetűs fajként, ezred ekkora létszámban gyűjtögetésből élne.

Ezt a tényt, a mitológiák, vallások, de még a társadalomtudomány is az isten emberteremtésével magyarázta. Pedig ez csak azért történhetett meg, mert valami okból, a földön igen jelentős mértékben megváltoztak az életterekben a természeti környezetek. Különleges módon, Harari ezt az ember becsapásának minősíti. Pedig ezt a változást csak az ember és a szolgálatába állított biológiai környezete érte meg diadalaként. Ezt minden vallás és mitológia az isten emberteremtésével magarázza. Harari pedig az emberi faj becsapásának minősíti. Ennek ellenére ő az első, aki a termeléssel öneltartóvá vált homo sapienset lakóhelyének égitestét az igényéhez alakításaként mutatja be.

A vallás szerepe.

Harari ugyan olyan állam egyetemén társadalomtudós, ahol az állam is vallási alapon szerveződött és működik, nehezen magyarázható, hogy a Homo sapiens történelmében nem tartja jeltősnek a vallások szerepét. Mivel nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben nem volt szerepe a vallásnak, nem állíthatjuk azt, hogy a vallás nem volt objektív szükségszerűség.

Már a gyűjtögető társadalmakban is volt másvilág, de az elsősorban az elődök tiszteletben jelent meg. A halottakat eltemették, maradványaikat tisztelték, ami azt jelentette, hogy a halál utáni életben hittek, a halál nem jelentett megsemmisülést, de az életben elkövetett tettekért nem volt felelősség, a vezetők nem voltak istenek.

A szántóföldön önözéssel gabonát termelő társadalmak vezetője azonban az istenekkel közös rangot kapott. Ezek a társadalmak csak akkor működhettek hatékonyan, ha a vezetőjüket magát is tévedhetetlen istennek tekintették. A Nílus árterülete, Egyiptom volt a klasszikus példája annak, hogy a társadalom minden tagjának a sorsa az uralkodótól, a fáraótól függött. Ezt a korlátlan hatalmat a papok, a vallás klérusa valósította meg. A piramisok, vagyis az örökké élő fáraók sírjai szinte azonnal megjelentek. Az aligha vitatható, hogy a piramisok építése vallási célú közmunka volt. Tekintettel arra, hogy a Nílus völgye volt az az önözési adottság, ami alig igényelt csatornahálózatot, vagyis az öntözésnek nem volt nagy vagyonigénye. Ezt jól kifejezi a távol-keleti, kínai önözés vagyonigényével történő összevetés. Ha a vízügyi szakemberek felmérnék, hogy mekkora értékű egy lakosra vetített vagyonra volt szükség a Távol-Keleten és Egyiptomban, kiderülne, hogy Egyiptomban szinte egy példátlan természeti adottságot kellett hasznosítani, Kínában pedig négy egymással párhuzamos folyam medencéjéből kellett egyetlen csatornahálózatot építeni. Ezt jól kifejezi, hogy Egyiptomban a felesleges munkaerő szinte csak a piramisokat építette, aminek gazdasági szerepe nem volt, Kínában pedig az egyetlen nagy csatorna nagyságrendekkel nagyobb feladat volt, mint az összes piramis. Ezért fajunk történelmében Európa felemelkedéséig csak a Távol-Kelet és Dél-Ázsia jelentette az emberiség jelentős hányadát.

Kétségtelen, hogy ennek ellenére Mezopotámia volt a homo sapiens Afrikán kívüli megjelenésének, a gabonafogyasztásnak és a háziállatok domesztikálódásának a szülőföldje. Az európai történészek Európa történelmi szerepét a görög és a római nép magas-kultúrára emelkedésével kezdik. Ezt Harari ugyan nem érinti, de nem is tisztázza. Szakmai szempontból azonban nem vitatható, hogy a görög városállamok, és a Római Birodalom még a Közel-Kelet szerves része volt. Ez a két magas-kultúra ugyanis közel-keleti volt. A görög városállam soha nem vitatták, hogy Mezopotámiával és Egyiptommal közös kultúrájúak. A Római Birodalom ugyan már jelentősen túlterjedt a Földközi Tenger vízgyűjtőjén, de Egyiptomra és Mezopotámiára, mint az övékénél magasabb kultúrára néztek. Ezt jól jellemzi a tény, hogy Európa a gabonáját, tudományát, vallását, írását, matematikáját onnan hozta. Harari még azt sem említi, hogy Európa az egyistenhívő kereszténységet is Jeruzsálemből hozta.

Európa akkor lép a homo sapiens élcsapatába, amikor már megtermeli a maga kenyerét. De nem ez a nagy esemény a Homo sapiens életében, hanem hogy itt jelenik meg a kiscsalád és a természetes csapadékkal is megelégedő, és a fagyos telet elviselő gabonaterelés.

A kiscsalád jelentősége.

Harari színesen mutatja be az anyajogú nagycsaládot, de utalást sem tesz arra, hogy az igazi forradalmi változást a kiscsaládos társadalmak jelentik. Harari ugyan szellemesen bemutatja, hogy a nagycsaládokban a homo sapiens szexuális ösztönét nem korlátozta semmi. Abban csak az anya volt biztos, az apa személye nem. Ennek a megkülönböztetett szerepe akkor lett, amikor az ember várható életkora elkezdte meghaladni a 25 évet. Nemcsak Harari, de egyetlen történész és demográfus sem állapítja meg, hogy a homo sapiens csak addig nem túlszaporodó faj, ameddig a várható életkora 25 év közelében mozog. Ez a faji tulajdonságunk csak akkor szűnik meg, amikor a szexuális szereplők mindegyike élhet a fogamzásgátlással. Ezt megelőzően a túlnépesedés ellen csak a társadalom által szervezett halálokozás jelenthet védelmet.

Nemcsak a mitológiák és vallások, de Harari sem említi, hogy a homo sapiens elviselhetetlenül túlszaporodóvá válik, ha a nemi ösztönének megfelelően szaporodik.

Az unkával megtermelt jövedelem olyan alépítményt hozott létre, aminek az elsődleges feladata a túlnépesedés megfékezése volt. Csak ennek a tudatával lehet megérteni, hogy miért volt minden osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálozás fokozása. Ezt azonban egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, mindegyik a halálozás mérséklésének megoldhatatlan problémáját akarta megoldani. Addig senki sem jutott el, hogy az osztálytársadalmak stabilizálását csak a halálozás fokozásával lehetett megoldani. A másik megoldás az lett volna, hogy a születések számát csökkentik.

Ennek két jelentős szerepet betöltő módja volt.

A nagycsaládról átállás a kiscsaládra.

Harari ugyan a nagycsaládban felismerte a fajunk szexuális ösztönével élés szabadságát, de ennek a társadalmi követelményivel nem foglalkozott. Sem ő, sem az elődei. Pedig a homo sapiens történelmének a megértéséhez nélkülözhetetlen kulcs a családforma. A gyűjtögető társadalmak nagycsaládokban éltek, mert a gyűjtögetés hatékonysága elsősorban attól függött, hogy mennyi tapasztalattal rendelkezett a csoport vezetője. Gyűjteni ugyan szinte minden mozgásképes családtag tudott, az eredménye azonban attól függött, hogy a vezetője mikor, hol és mit keresett. Ilyen pedig csak a közösség legértelmesebb, legtapasztaltabb tagja volt.

Most gyakran láthatók olyan kisfilmek, hogyan lehet a természetben megélni abból, ami ott található és csak kezdetleges szerszámokkal rendelkeznek. Ezt gyermekkoromban Robinson története bizonyította. Ez megtanított arra, hogy a kőkori eszközökkel való megélés óriási teljesítményt követel. Az első és nélkülözhetetlen feltétel a tűz. E nélkül szinte semmi sem oldható meg.

Azt pedig sok évtizedes természetjárásaim során tanultam meg, hogy a gyűjtögetés értelmiségi feladat, tudni kell, mikor, mi és hol található. Ismertem a Bakonyban olyan férfit, aki zseniális gombász volt. Mindig tudta, hogy mikor, hol és mit lehet találni.

Azt tehát megértettem, hogy a gyűjtögetés hatékonysága első sorban a szellemi vagyontól függött. Ehhez képest a gyermekkorom falujában a családok jóléte a földjük nagyságától függött. Azt senki sem gondolta, hogy az él jobban, aki jobban gazdálkodik, mert azok éltek jobban, akiknek több és jobb földjük volt. Szinte a falu minden családja ugyanazt a feladatot végezte. A munka eredménye elsősorban attól függött, kinek mekkora értékű földje volt.

A falu közvéleménye azokat irigyelte, akiknek olyan mellékállásuk volt, ami után havi pénzjövedelme volt, de az mellett gazdálkodhatott. Ilyen volt a bakter és a postás. A nagyobb és jobb föld kívánsága irreális volt, de bakter vagy postás mindenki lehetett.

A nagycsalád nem volt hatékony megoldás a mezőgazdaságban, mert ott a hatalom a legöregebb családtagé volt. Mai fogalmaink szerint a nagycsaládos társadalmakban a jogi személy a nagycsalád feje volt. Az értéktermelők jogtalanok voltak. Másé volt a jövedelem fölötti rendelkezés joga, és mások voltak az értéktermelők. Mivel a mezőgazdasági munkák többségét nem a lakhelyen, hanem a földeken végezték, a hatalom birtokosa nem volt a munkahelyen. A dolgozók pedig nem voltak a termelt érék tulajdonosai.

Ezért lett a földeken végzett mezőgazdasági munkák leghatékonyabb tulajdonosa a kiscsalád feje. Mai fogalmainkkal kifejezve a farmer. A közgazdászok ugyan a nagyüzemek fölényét hirdették, és ez a tudományos és technikai forradalom, valamint a közúti szállítás győzelméig ez megvalósulónak számított. Ez először a mezőgazdaságban történt meg. Jelenleg a családi farmerok a leghatékonyabb mezőgazdászok. A történészek szinte tudomásul sem veszik, hogy az először Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszerben valósult meg. A nyoma sem található meg annak, hogyan lett a nagyüzemi öntözéses gabonatermelésből kiscsaládokra bízott jobbágyrendszer Nyugat-Európában. Ugyan itt is koncentrálódott a földek tulajdona a csekély számú arisztokrácia tulajdonába, ezek azonban a földjük hasznosítását azonban kiscsaládos jobbágyokra bízták. Ez zseniális megoldásnak bizonyult. A történészek még azzal sem foglalkoznak, hogy miért volt a kiscsaládos jobbágyrendszer, mint a nagycsaládos, ami másutt fennmaradt. Még Európa keleti felén is. A kiscsaládra bízott föld azért bizonyult hatékonyabbnak, mert a bérbeadó arra bízta földje használatát, aki azt elvégezte.

A kiscsaládos jobbágyrendszer fölényének nemcsak a hatékonyabb művelés, hanem a máig nem említett gyermekvállalás csökkentés volt. Ismereteim szerint, fajunk történelmének egyetlen hatékonyan működő születéskorlátozó módja a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Európa nyugati fele ennek köszönhetően volt a kevesebb gyermeket vállaló társadalom.

Mivel a földesuraknak az volt az érdekük, hogy a jobbágytelek akkora legyen, amit egy kiscsalád is képes megművelni, de ne ennél kisebb, vagy nagyobb. Ez esetben jutott a legnagyobb jövedelemhez. Ugyanakkor a jobbágyokra bízott földek nagysága csak nagyon lassan növekedett, a jobbágycsaládok száma is csak nagyon lassan volt növelhető. A jobbágytelkek számát a történészek máig nem rögzítették. Ennek ellenére nem vitatható, hogy ez a lakosság spontán szaporodásánál lényegesen lassabb volt. A kor római katolikus klérusa gyorsan felismerte, hogy a jobbágytelek biztosításához kötött házasság esetben nincs annyi jobbágytelek, mint amennyi fiatal házasodni akar. A házasságok egyre jobban kitolódtak.

Kevés történelmi adat hatott rám jobban, mint a tény, hogy Nyugat-Európában a házasságkötők életkora jó tíz évvel magasabb volt, mint minden más kultúrában. Ez azt jelentette, hogy térségünkben az első a társadalom által elismert születés első, legbiztosabb szülése kimaradt. A kiscsaládos jobbágyrendszer közel felére csökkentette a születések számát. Ezért lehetett az emberiség alig huszadát eltartó Nyugat-Európában sokkal kevésbé halálokozó a feudális kiscsaládos társadalom.

Ez a felismerésem aztán magyarázatot adott arra, hogy a középkori Nyugat-Európa miért lehetett a humanizmus bölcsője.

Ezt a nyugat-európai keresztény gyorsan felismerte. A keresztes hadjáratok ugyanis a házasságra nem számítható férfiak elpusztítását szolgálták. Ezt a római pápák sikerrel titokban tartották, pedig ez a cél leplezhetetlen volt. A hadjáratba a legidősebb fiúk nem mehettek, mert azokra szükség volt a jobbágytelkek művelésére. A hadjáratokban való rézvétel után a hazatérésnek tizednyi esélye sem volt. De a katolikus klérus ezekről a kevesekről is igyekezett gondoskodni, ezeket szerzetesrendekbe szervezte. Mivel a keresztes hadjáratokban csak a férfiak pusztultak, a lányokban még nagyobb felesleg keletkezett. Ezeket is egyházi rendekbe kellett szervezni.

Máig egyetlen történész sem vette a bátorságot, hogy a keresztes hadjáratok és az egyház rendek tényleges okára mutasson.

Az ipari forradalom a munkáltatást személyekre bontotta.

Nyugat-Európa a jobbágyrendszer megszűnése után a munkavállalást már személyre bontotta. Amennyire a kiscsaládos jobbágyrendszer tört részére csökkentette a nagycsaládos munkavállalókkal kötött szerződést, az ipari forradalom ezt a család egyes tagjaira bontotta. Amennyire a kiscsaládokra bontott földhasználati szerződéseknek nem volt a világban követője, a munkásokkal személyesen kötött szerződés lassan, de minden kultúrában követésre talált.

Ugyanakkor a közúti hálózatra épült munkamegosztás egyre inkább a családi vállalkozásokra épül.

1982-ben került a kezembe egy munkavállalási statisztika, ami egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági ágazatokban a tíz fő alatti vállatokban dolgozók aránya gyorsan nő, az 500 főnél többet foglalkozatók részesedése pedig gyorsan csökken.

Az ember példátlan mértékben növelte a többsége nyomorát.

A termelésből megélő ember példátlan önpusztítóvá vált. Az egyetlen faj, amelyik módszeresen jelentős önpusztítóvá vált, hosszú távon mégis példátlanul gyorsan szaporodik. Máig a nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna, hogyan alakul a népszaporulatunk, ha nem teremtünk a többség számára nyomort, ha nem pusztítjuk önmagunkat és vagyonunkat rendszeres háborúzással, és nem üldözzük az ember természetes tudásvágyát.

Azt a tudatunk nem tekintette elkerülhetetlennek, és indoktalan pusztításnak minősítette. Nem jutott senkinek az eszébe, mi lett volna, ha az értéktermelők rendelkezhetnek az általunk termelt jövedelemmel, ha nem életet és vagyont pusztító módon háborúznak. Pedig az évenkénti éghajlatváltozások is egyértelműen mutatták, hogy a jobb termésű években, békeidőben csökken a halálozás. Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki számokkal bizonyította volna, hogyan alakult volna a fajunk létszáma, ha csak a társadalom szükségletének megfelelő szintű az elvonás és a kikényszerített szolgáltatás. Ebből azonnal kiderült volna, hogy a spontán népességnövekedés nagyságrenddel nagyobb lett volna az elviselhetőnél.

Minden osztálytársadalom háborúzott.

Jelenleg a már gazdag társadalmak katonai kiadása a nemzeti jövedelmének tizedét sem fordítja annak, ami jellemző volt az osztálytársadalmakban. Azokban meghaladja a nemzeti jövedelem ötödét, ma általában a két százalékát. Kivételes, ha ennél magasabb egy ország hadikiadása. De ez is sok, hiszen a fejlett társadalmak között hetven élve nincs háború, és nem is várható. Az Egyesült Államok hadereje meghaladja az összes demokráciáét. A fejlett társadalmak hadseregét pedig egyre inkább csak a lemaradó túlnépesedő országok közti háborúk megakadályozására használják.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat.

Sokáig értetlenül álltam a bibliai állítás előtt, hogy a tudásvágy az ember eredendő bűne. Ezzel a bibliamagyarázók sem foglalkoznak. Megelégszenek azzal, hogy ez az asszony, Éva bűne. E bűn alól csak a megváltó, az isten küldöttje adhat majd feloldozást. A kereszténység Krisztust megváltónak tekinti, de azt nem indokolja, hogy Krisztus az eredendő bűntől mivel váltott meg. Azt társadalomtudósként ismertem fel, hogy a magát a termelésből eltartó emberiség létszáma évente maximum 1-2 ezrelékkel nőhetett. Az ennél gyorsabb népességnövekedés önmagában lehetetlenné tette azt, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, és az iskolázottság növekedhessen. Ezt a tényt ugyan már a két világháború között egy társadalomtudós felismerte, hogy a társadalom célja nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedése, hanem az, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon és a szellemi jövedelem, a várható életkor növekedése jelenti a társadalom növekedését. Ezt a felismerés Bródy András és Rácz Jenő könyve már a múlt század ötvenes éveiben publikálta. Mivel akkor még a lakosság ismereteit nem tekintették vagyonnak, legfeljebb akkor, ha tőkeként működött. Mivel akkor még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a társadalom szellemi vagyona, a munkaerő képessége és képzettsége ugyanolyan fontos, mint a fizikai vagyon, a szellemi vagyont nem is tekintettük vagyonnak.

Ezért lepett meg a tény, hogy az ENSZ a tagjainak a társadalmi fejlettségét már három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredőjével méri. Ennek a mércének a bevezetéséről csak annyit tudok, az ENSZ statisztikusai javasolták ezt a mércét. Véleményem szerint, ez a mérce minden korábbinál jobb. Ez a mutató a szellemi vagyont ugyan csak az iskolázottsággal, de végre, méri.

A várható életkor figyelembe vétele ugyan vitatható, mert ez csak addig igaz, amíg a várható életkor növekedése csak a munkaképesség határáig társadalmi érdek. Jelenleg már minden fejlett államban általános a munkaképességének és képzettségének növeléséről történő társadalmi gondoskodás, valamint a munkaerő minél magasabb foglalkoztatása. A demokratikus államokban a választási törvények a pártokat arra kényszerítik, hogy a szavazók többségének megnyerése érdekében a munkaképesség korának tényleges hosszabbodása ellenére, csökkentik a nyugdíjkorhatárokat. Ugyanakkor a munkavállalás kezdete egyre jobban kitolódik. A munkaügyesek sem mutatnak arra rá, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására egyre magasabb képzettségre van a társadalomnak szüksége, aminek következtében a munkaképessé válás egyre későbbre kitolódik. A munkaerő nagyobb fele már ma is diplomát szerez, ezek munkavállalása a 25 év közelében lesz általános. A fejlett társadalmakban a nők nagyobb aránya szerez diplomát. Ez is az oka annak, hogy a diplomás nők gyermekvállalása egyre csökken és kitolódik. Ma a fejlett társadalmakban a nők gyermekvállalási átlaga 1.5 körül van. Ezzel szemben a foglalkoztatást mérő statisztika még ma is 15 éves kort tartja a munkaképesség kezdetének. Nem veszi tudomásul azt, hogy a munkaképes korban történő tanulás a szellemi vagyon termelése, tehát a társadalmi érdeket szolgáló foglalkoztatottságot jelent.

Ez EU egyik gyenge szereplésének az egyik oka az alacsony foglalkoztatása. A tagállamai között a legkisebb az évente ledolgozott órák száma, több a munkaszüneti nap és szabadság, valamint legkorábban történik nyugdíjba vonulás. Jelenleg ugyan örömmel fogadom a kormány erőfeszítését a nyugdíjasok foglalkoztatása érdekében, de a nyugdíj korhatár emelése és a későbbi nyugdíjba menés esetén a nagyobb nyugdíj volna a hatékony megoldás.

Ez EU brüsszeli bürokráciája tudatosan elhallgatja a két tényt, egyrészt az évente ledolgozott órák számát, másrészt a tényleges nyugdíjba vonulók korát. Pedig ez az EU tagországok gyenge teljesítményének az elsődleges oka.

A társadalomtudományok legnagyobb hibája.

Nemcsak a társadalomtudományok, de Hararinak is a legnagyobb hibája, hogy az osztálytársadalmak túlnépesedését figyelmen kívül hagyja. A homo sapiens azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, olyan életfeltételeket teremtett, ami elkezdte növelni a várható életkorát. Fajunk, amíg gyűjtögetett, az átlagos várható életkora 25 év körül ingadozott. Ez egyensúlyban állt a homo sapiens természetes szaporaságával. Mindkét nemünk ösztönének megfelelően élte a szexuális életét, és az ebből fakadó szaporasága mégis nagyon lassú népességváltozást jelentett. A gyűjtögető társadalmak lakosságának a számra az elfoglalt életterünkön stagnált. Fajunk életének első 140 ezer évében csak a meglévő élettereiből való kirajzással szaporodott. Ezt Harari is jól jellemzi azzal, hogy a homo sapiens ekkor még ritka állat volt.

A gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége keményen korlátozott volt. Ebben az életmódban minden járóképes személy gyűjtögetett. Harari említést sem tesz arról, hogy a homo sapiens ma is ritka állat lenne, ha nem tér át a gyűjtögetésről a termelésre. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a termelésre térés óta eltelt közel tízezer év alatt ezerszeresére, az utóbbi száz évben ötszörösére szaporodott. Ez a népességrobbanás úgy zajlott, hogy a létszámunknak mintegy kilenctizede éhezett.

Ezt a változást csalhatatlanul jelzi a növekvő testmagasság, és a várható életkor hossza. Hararinak is ezeket az adatokat kellene közölni.

A túlnépesedést megállította a fogamzásgátlás.

Az osztálytársadalmak közel tízezer évét az jellemezte, hogy a homo sapiens faji ösztöne sokkal nagyobb szaporulatot teremtett, mint amennyit a társadalom képes volt elviselni. A gyűjtögető ember még olyan ritka állat volt, amelyik nemi ösztöne a mintegy 25 éves várható életkornak felelt meg. Nem ismerem az emlősállatok mindegyikének az ösztönös szaporaságát, de azt tudom, hogy amelyeket vadászunk, évente egyszer párosulnak, és általában egy utódot szülnek.

Ez alól egyetlen kivétel a vaddisznó, ami több utódot ellik, és az emberen kívül nincsen ellensége, ragadozója, ráadásul óvatos vad, amit nem könnyű még modern folyós fegyverrel is elejteni. Amíg a házsertést a pestis fenyegette, és az állomány nagy többségét erdei legelőkön tartották, ahol a vaddisznókkal nemcsak találkoztak, de párosultak is, a sertéspestis rendszeresen, 6-8 évenként szinte kipusztította a vaddisznókat. Ez a járvány mindig akkor robbant, amikor a vaddisznók állománya elérte azt a kritikus sűrűséget, amiben a pestis gyorsan terjedhetett. 6-8 évenként sok lett a vaddisznó, amiből kevés maradt. Ahogyan a tudomány megoldotta a házi sertés védelmét a pestistől, és szinte megszűnt az erőkben történő legeltetés, a vaddisznó állományt csak a vadászok tudják eltűrhető mértéken tartani. Évente külön disznóhajtásokat szerveznek, és a kilövése alig korlátozott. Így is mindig nagyobb állomány marad, mint amit az erdészet megengedne.

A többi nagyvad évente egyszer, néhány napon keresztül párosodik, és általában egy utódot ellik.

Az emberhez hasonló testsúlyú vadállatokhoz viszonyítva a férfiak szexuális ösztöne szinte folyamatos, a nők havonta csak néhány napra nem fogamzásképesek. Ez csak azért jöhetett létre, mert az ember fizikai adottságai, fizikai ereje, távolságlegyőző képessége, látása, szaglása, reflexe viszonylag gyenge. Ezzel szemben agyunk, kezeink, hangképző képességünk azonban nagyságrendekkel fejlettebb.

Blog olvasottsága

Oldalmegjelenítések száma ma

14

Oldalmegjelenítések száma tegnap

7

Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

448

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

87 303

Törökország jövője

Kopátsy Sándor                EG                   2018 07 25

Törökország jövője

Harari könyvhöz

A bankárok által kitalált BRICs országok katasztrofális tévedés volt, mert az ő számukra az a jelentős ország, amelyikben gyorsan növekszik a nemzeti jövedelme. Amikor kitalálták, hogy a világgazdaság fő szereplői lesznek a BRICs országok, Brazília, Oroszország, India és Kína, akkor azért tévedtek, mert az államok gazdasági fejlődését a nemzeti jövedelmük növekedésével mérték. Nem vették tudomásul, hogy a társadalmi fejlettség mérésére a legjobb mutató az ENSZ által használt három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, a használtak között a legjobb. E mutató alapján a négy BRICs ország között nem volt olyan, ahol az ENSZ mutatója eredményt mutatott volna.

Brazília viszonylag nagy, a legnagyobb latin-amerikai ország, és nemcsak a bányajáradéka, de a földjáradéka is nagyon magas volt. Ebből a nemzeti jövedelmének jelentős hányada származott, mindenekelőtt a kínai importnak köszönhetően. Az egy lakosra vetített mutatói a latin, a néger és az indián lakosság viselkedése messze van a megkívánt puritanizmushoz. A két észak-amerikai államhoz viszonyítva egyre jobban lemarad. A bányajáradéka ugyan csökken, de Kína gyorsan gazdagodó lakosságának köszönhetően a mezőgazdasági járadéka megmarad.

Oroszország ugyan nem lemaradó, de a puritánokhoz képes nem is felzárkózó volt. Viszonylag mégis jól teljesített, mivel nyersanyagokban nagyon gazdag és 2.010 előtt a világgazdaság történelmében soha nem tapasztalt magas nyersanyagárak voltak. Ez azonban nem lehetett tartós, mert a kínai gazdaság alapjainak nagyon gyors kiépülése okozta. Ennek következtében Oroszország nemzeti jövedelmének aránylag nagy hányada bányajáradékokból keletkezett. Arra azonban nem lehet építeni, hogy a puritán nyugat-európaiakkal lépést tartani.

India nemzeti jövedelme Kínával párhuzamosan közel 10 százalékkal növekszik, de az egy lakosra jutó vetített mutatói inkább csökkennek, mint növekednek. Ráadásul India lakossága minden tekintetben heterogén, csak abban hiányos, hogy puritán erkölcsű etnikuma nincsen, de elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.

Kína a BRICs kitalálásai idején évente 30-40 millió fővel szaporodott. Ennek okán az egy lakosra jutó jövedelmét képtelen volt növelni annak ellenére, hogy a másik hárommal szemben csak ennek volt puritán a lakossága. Azt azonban senki sem tanácsolta Kínának, hogy a lakosságnövekedését le kell állítani, sőt amikor ezt megtette, a Nyugat ezen a lépésén botránkozott. Az utólag sem zavarta őket, amikor 1990 után Kínában az egy lakosra vetített három mutató példátlanul gyorsan növekszik.

A négy BRICs ország közül három lakossága elviselhetetlenül gyorsan szaporodott. Ezek ennek okán le is maradtak. Ez ugyan vitathatatlan tény, mégsem állapította meg a Nyugat társadalom tudósai közül senki, hogy a kínai csodának két elengedhetetlen feltétele volt, a gazdaság piacosítása, és a népszaporulat leállítása.

Annak ellenre, hogy a négy BRICs ország közül kettő vészesen lemaradt. Oroszország viszonylag tartani képes a helyét, és Kína csodásan fejlődik annak köszönhetően, hogy nemcsak a gazdaságát piacosította, de a lakossága növekedését is megállította.

A BRICs kitalálása óta szinte folyamatosan felmerült két újabb tag, Törökország és a Dél-Afrikai Köztársaság felvétele.

Törökországban harminc éve gyorsan, mintegy 6 százalékkal nő a nemzeti jövedelem, ez közel kétszer gyorsabb, mint az EU tagországok átlaga, és háromszor gyorsabb, mint az arab államoké az olajárak csökkenése óta. Lényegében az történik, ami 1990 előtt Kínát is jellemezte. A gyors nemzeti jövedelem gyors, évi közel 6 százalékos növekedése sem elég arra, hogy a lakosság 2-3 százalékos növekedése mellett növelni tudja az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont. Ennek ellenére mohamedán vallású Törökország, néhány olajban nagyon gazdag arab országtól eltekintve, azoknál az egy lakosra vetített mutatóival is jobban szerepel.

Számomra diákkorom óta érthetetlen, hogy a magyar történészek Törökországot arab országok között emlegetik. A törökök etnikailag török-tatár népek, muzulmánok. Annak ellenére, hogy a vallásuk mohamedán. Mi a történelemben a Muzulmán Birodalmat pogánynak és mohamedánnak tituláljuk. A mohamedánok nem pogányok, sőt keményebben egy istent hívők, mint a keresztények. Mohamed azért győzhette le a közel-keleti kultúrájú népek kereszténységét, hogy visszatért a zsidó vallás keményebb egy isten hitéhez.

Azt sem értem meg, hogy a magyarországi protestáns egyházak máig nem tudatosítják, hogy a muzulmán uralomnak volt köszönhető egyházaik megmaradása, a szultán Rómánál sokkal közelebb állt a reformációhoz. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik szerint a reformáció nyugat-európai győzelméhez hozzájárult az a tény is, hogy az Oszmán Birodalom politikai szövetségese volt a reformációnak. Véleményem szerint, ha a szultán seregei elfoglalják nemcsak Budát, de Bécset is, Magyarország protestáns ország lett volna.

Törökország viszonylagos lemaradásának másik oka, hogy a mohamedán vallásuk a nőket szinte kizárja a társadalmi munkamegosztásból.

A Dél Afrikai Köztársaság tagságát azon az alapon tartották a bankárok a BRICs tagságra érdemesek, mert a legnagyobb a bányajáradéka. Ez 2.010 óta ugyan kisebb jelentőségű lett, de annak az országnak a példátlanul vegyes etnikai összetétele a legyőzhetetlen fékje.

1990-ig a BRICs országok mind a négy tagja reménytelen állapotban volt. Ettől kezdve azonban Kína a világgazdaság történelmének a legnagyobb csodáját produkálja. A másik három tagország azonban egyre jobban lemarad.

A változás elsődleges oka az volt, hogy Brazília, Oroszország és India lakossága nem puritán. Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom viharos győzelme olyan alépítményt hozott létre, amire hatékony felépítményt csak a puritán népek képesek létrehozni. Ez mára egyértelműen bebizonyosodott. Kiderült, hogy a Nyugat protestáns népeinél is puritánabbak a távol-keleti népek. Weber felismerését ma már úgy kellene átfogalmazni, hogy minél puritánabbak és minél kevésbé túlnépesedők a népek, annál sikeresebbek lesznek. 1.990 óta a távol-keleti népek egy lakosra vetített mutatói gyorsabban nőnek, mint Nyugaton a protestánsok. 1.990 óta a BRICs országok közül csak Kína fejlődik, méghozzá kivételesen gyorsan, a másik három egyre jobban lemarad. Weber ki sem tért arra, hogy a növekvő lakosság mellett a puritánság sem jelenthet megoldást. Az ugyan igaz, hogy csak a puritánok lehetnek sikeresek, de azok is csak akkor, ha a túlnépesedésük leáll.

Ezzel eljutottunk oda, hogy a tudományos és technikai forradalom csak akkor biztosítja a gyors társadalmi fejlődést, ha megoldja a fogamzásgátlást is. Ezért állítom, hogy a fergeteges társadalmi fejlődés elsődleges feltétele, hogy a fajunk szexuális ösztönének kiélhetősége mindaddig túlnépesedést okoz, amíg nem áll le a népesség növekedése. Ha nem lett volna megoldva a fogazásgátlás, a puritán népek sem lettek volna képesek a viharosan gyors meggazdagodásra. Kína sem lehetett volna képes az egyetlen gyermek vállalás kikényszerítésére, ha nem oldható meg a fogamzásmentes szexuális élet. Ha nem vált volna megoldhatóvá a fogamzásmentes szexuális élet, nem lett volna lehetséges a túlnépesedés megállása a gazdag, és megállíthatása a még szegény Kínában. Amit fajunk az elmúlt száz évben elért, a fogamzásgátlás megoldása nélkül nem történhetett volna meg.

Az EU brüsszeli bürokratái máig figyelmen kívül hagyják a munkaerő áramlás kezelhetőségét. Ezt megtehették addig, amíg a munkaerőnek nem volt értéke, minden osztálytársadalom túlnépesedő volt, jobban élhetett volna, ha az életterében kevesebben maradnak. Az uralkodó osztály ösztönösen felismerte, hogy annál olcsóbb a munkaerő, minél nagyobb volt a keresletéhez viszonyított kínálata. Az államok katonai erejét pedig a munkaképes korosztályok létszáma jelentette.

A külföldi állampolgár után sem a munkaadónak a bér felett nem volt semmi kötelezettsége sem a társadalom, sem vállalattal sem a munkavállalókkal szemben.

Jelenleg azonban a munkaadónak a kifizetett béren kívül bérjárulékot, azaz betegbiztosítást és nyugdíjfedezetet kell fizetni. Ez a kötelezettség független a munkavállaló állampolgárságától, ez az EU-ban vonatkozik minden tagállam állampolgárára. Ezért, ha Törökországot felveszik az EU-ba, évente mintegy 1.5 millió lakosságszaporulatával nehezedne a közösségre. Ennek mintegy fele lenne munkaerő, a fele pedig családtag. Amíg Törökország nem szabadul meg a lakosságának ilyen mértékű növekedésétől, ez a többlet az EU munkaerőpiacán jelentkezik. Ennyi és ilyen munkaerő számára azonban nincs az EU tagállamokban munkahely. Főleg azért nincs, mert törökök, akik nagyon nehezen épülnek be az EU tagországok gazdag, jóléti országokba. A törökök ugyan nem arabok, de azokkal legalább közös a vallásuk, és a is közös velük, hogy nem képesek beilleszkedni a Nyugat keresztény társadalmaiba. A második világháború óta példátlan etnikai lakosságmozgás volt Nyugat-Európában, de csak két etnikum nem volt képes integrálódni a befogadó országokba, az arabok és a törökök.

Az EU apparátusa nem hajlandó tudomásul venni, hogy ebből a két etnikumból nemcsak több, de a legkevésbé beülni képes népesség kíván betelepülni.

Törökország csak akkor lehet az EU tagja, ha megállítaná a lakossága növekedését, Kína példáját követné.

Világ Kereskedelmi Szervezet

Kopátsy Sándor                EG                   2018 07 30 

Világ Kereskedelmi Szervezet

World Trade Organisation

Trump, a jelenlegi amerikai elnök vámháborút indított elsősorban Kína ellen, de nem kímélte a szomszédos Kanadát, és az Európai Uniót sem. Ezzel végetetett egy negyedszázados folyamatnak, a vámok csökkenésnek. A nemzetek közti egészséges munkamegosztásnak a vámmenteség szolgálja a leginkább az érdekét. Ezért a Világ Kereskedelmi Szervezet azon munkálkodott, hogy minél alacsonyabbak legyenek a vámok

Az alacsonyabb vámokkal történő árucsere már a hidegháború alatt megindult. A demokratikus oldal érdekében a fejlett demokráciák, mindenekelőtt az Egyesült Államok alacsony vámokkal engedte be a kelet-ázsiai még kevésbé fejlett demokráciák tömegáruit. Ennek első példája volt a Japán csoda. Ez az ország volt a Távol-Kelet élcsapata. A tömegáruk termelésében a japán volt a leghatékonyabb, ehhez viszonyítva olcsó munkaerő. Elsősorban az Egyesült Államok számára volt olcsó a japán tömegáru, a ruházaton keresztül a szerény gépkocsiig. Máig nem tudatosult, hogy a tömegáruk gyártásához a tudományos és technikai forradalom után a japán munkaerő volt az első, az árához viszonyítva a leghatékonyabb munkaerő.

A japán sikeren felbuzdulva négy Kis Tigris is elindult. A hasonló minőségű, de sokkal olcsóbb munkaerő még Japánnál is gyorsabb sikert ért el a két világkereskedelmi kikötő, Szingapúr és Hong-Kong, valamint a hidegháborúban a demokratikus táborba került Tajvan és Dél-Korea, a két volt Japán gyarmat. Mára ez a négy ország az egy főre jutó jövedelemben megelőzte Japánt. A két világkereskedelmi kikötő állam már a világ leggazdagabbjai között van.

Még egyetlen történész sem figyelt fel arra, hogy négy volt gyarmat előzte meg a volt gyarmattartóját. A Nyugaton a britek gyarmatai, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, és Új-Zéland, valamint a Távol-Keleten a két japán gyarmat, Tajvan és Dél-Korea, valamint a két kínaiak által lakott kikötő, Szingapúr és Hong-Kong. Ebből azt a tanulságot kellene levonni, hogy ez a nyolc sikeres, volt gyarmat azért volt sikeres, mert vagy szinte lakatlanok voltak, mint a négy óceánokon túli angolszász gyarmat, ahol a puritán britek puritán társadalmat építhettek fel. A kelet-ázsiai két államot pedig eleve puritánok lakták, ez számukra elég segítség volt, hogy a japánok kiépítették az infrastruktúrát és a kiemelkedően jó oktatási rendszerüket. A két városállam pedig páratlan sikert ért el a kínai vezetés alatt.

Az sem lett tudatosítva, hogy az 1990-es kínai reform számára a példakép Szingapúr volt. Ez a nagyon szegényen indult brit hadikikötő ismerte fel elsőnek, hogy a szegénységből csak az egy pártos rendszer emelkedhet fel.

A kelet-ázsiai csodák mindegyike szegény és puritán nép volt. Ezek páratlan sikere pedig arra tanított meg, hogy anyagiakban és polgárokban szegény társadalmak ne a demokráciával, hanem a túlnépesedésük megállításával és a gazdaság piacosításával kezdjék. Ebből az egyik nem jelenthet megoldást.

Nyugat-Európa a második világháború után jól kezdett.

A vámunió ugyan jó választás volt, de ennek minden előnyét lerontotta a kulturálisan és gazdasági tekintetben heterogén térségnek a homogenitását erőltető Európai Unió, ami a heterogén államok homogenitását erőltette. Nyugat-Európa belebukott abba, hogy a szuverén államok vámuniójából egységes felépítésű államok szövetségét akarta és akarja német és francia felügyelet alatt létrehozni. Azt ugyan nem vitatom, ha ez megvalósulhatott volna, a német-francia uralmú Nyugat-Európa mind a négy óceánokon túli angolszász országgal, mind Kelet-Ázsiával versenyképes maradhatott volna. De Nyugat-Európa azért lehetett ezer éven keresztül a társadalmi és gazdasági fejlődés élcsapata, mert egymással versengő szuverén államok térsége maradt, és járta a maga útját.

A két világháború közt a náci Németország azért bukott el, mert egyetlen nyugat-európai szuperhatalom akart lenni.

Az második világháború után pedig a háborút vesztett és demokratikussá vált Németország kancellárja, Adenauer, és a győztesek között szerepet sem játszó Franciaország úgy akart szuperhatalom maradni, hogy uralma alá szervezi a tarka Európát.

Ennek az első lépése, a vámunió megfelelt. De a két alapító eleve felismerte, hogy e felett csak akkor lehetnek szuperhatalmak, ha egységes felépítményű államokká alakíthatják őket. Megfeledkeztek arról, hogy egységes felépítménye csak az azonos alépítményű államoknak lehet.

Ennek érdekében már eleve az egységes alépítményt erőltették. Máig nem vallják be, hogy a maastrichti követelmények az egységes alépítmény erőltetése volt. Az egységes infláció, az egységes költségvetési hiány, az egységes adórendszer irreális alépítményi követelmények voltak. Ez gyorsan kiderült, és ez vetette fel az egységes valuta bevezetésének a kikényszerítését. Senkink sem jutott eszébe, hogy minden kultúrának eleve más inflációja volt. Máig nem készítettek az EU brüsszeli bürokratái egy felmérést arról, hogy az euró övezetbe belépő országokban az előző húsz évben mekkora volt az infláció, a költségvetési hiány, és hogyan romlott a német márkához képest a nemzeti valutájuk, mekkora volt a költségvetési hiányuk.

Sajnos azt nem lehet kiszámítani, hogy milyen eredményt értek volna el a mediterrán országok, ha a saját alépítményüknek megfelelő felépítményt használtak volna.

Szerintem Európa nyugati fele ezer és néhányszáz éve gazdasági döntéseit mindig jól választotta. Azt ugyan nem lehet bizonyítni, hogy mi lett volna, ha az Európai Unió megelégszik azzal, hogy vámmentessé teszi Európa nyugati keresztény felélt. Mégis meggyőződésem, hogy ennél messzebb elmenni, ostobaság volt. Ha Európa nyugati fele megelégszik azzal, hogy vámmenetes kereskedelmet biztosít, ennyire nem maradt volna le. 

A kenyér és a sör megjelenése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 07 26

A kenyér és a sör megjelenése

Harari könyvhöz

Vére találtam adatokat annak bizonyítására, hogy az őrölt gabonából kenyeret sütöttek és sört készítettek már több ezer évvel az önözéses szántóföldi művelése térés előtt. Erről számol be a The Economist e heti száma. Dán tudósok Mezopotámiában 14.2-14.4 ezer éves kenyérmorzsákat találtak egy feltárt tűzhelyen.

A hetvenes években agárpolitikával foglalkoztam, és felmérhettem, hogy a vad kalászos mocsári füvekből csak több ezer éves szelekció eredménye lehetett ezek szántóföldi kultúrnövényként termelhetősége. Erre két tény figyelmeztetett. Egyrészt Európa térségnek kilenctizedén fagyos telek vannak, és közel kétezer éves erőfeszítés, tudatos szelekció után szelektálhattak ki olyan búzát és árpát, ami megelégszik az éves 500-1.000 milliméteres csapadékkal, vagyis nem kell ötözéssel művelni, másrészt elviselik a néhány hónapos fagyos telet. Márpedig a felmelegedés során, mintegy tízezer éve, azonnal rendelkeztek olyan búzával, árpával és egyiptomi babbal, amit már szántással és önözéssel termelhettek.

Ebből kiindulva joggal feltételeztem, hogy a felmelegedés előtt legalább ezer éven keresztül a lakóhely közelében kapásan, de mocsárvízben termeltek. Ennek azonban történelmi nyomát nem találtam. A szakirodalomból tudtam, hogy Mezopotámiában őshonos mind a vadbúza, mind a vadárpa. Tekintettel arra, hogy a barátom, Burgert Róbert, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatója üzleti kapcsolatban volt iraki baromfitermelőkkel, és rendszeresen szállított nekik repülővel napos csibéket, lehetőségem volt arra, hogy kirepüljek, és megnézhessem, milyen a vadbúza. Mocsaras területen ma sem ritka, 25-30 centis kalászos fő. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a magvai az érett kalászból is nehezen csépelhetők ki. Egyértelmű lett a számomra, hogy ebből a vadbúzából nem lehetett szántóföldi, aratható gabonát varázsolni. Tehát a felmelegedés előtt néhány ezer évig az a vadbúza szelekcióra szorult, hogy öntözött szántóföldön kenyérgabona lehessen belőle. A búza, az árpa és az egyiptomi babot tehát már néhány ezer éve kiegészítő tápláléknak termelték.

Felismerésem bizonyítékát azonban nem találtam. Végre, ma olvasom, hogy Mezopotámia területén már készítettek búzából kenyeret, árpából sört. Ekkor e térségben a fő megélhetési forrást a gyűjtögetés és a vadászat jelentette, amit a lakhelyek közelében kiegészítő élelemforrásként már kapásan önözéses gabonát termeltek.

Harari tehát súlyosan téved, amikor a gabonatermelést az ember becsapásának minősíti. Nem veszi tudomásul, hogy fajunk csak az óta írhatja nagybetűvel a nevét, lett Homo sapiens, amióta kenyeret ehet és sört ihat.

A gabonából készült sör volt az első fertőzésmentes ital. A kor történészei sem hangsúlyozzák, hogy a meleg éghajlaton szinte csak a friss forrásvíz jelentett fertőzésmentes italt a gabonából, majd gyümölcsökből készült szeszes italok előtt. Ezért a forrásoktól való nagyobb távolságban forralt víz nélkül nem is élhetett az ember, amíg fel nem fedezték a gyümölcsből, majd a gabonából készített szeszes italokat. A kevesek közé tartozom, aki az őseink folyadékigényét fontosabban tartják, mint a táplálékát, annak ellenére, hogy az agyunk fejlődése szempontjából az volt a fontosabb.

Az már korábban felhívta a figyelmemet, hogy a kutya domesztikációja, és az állati fehérje rendszeres fogyasztása jó tízezer évvel a felmelegedés előtt megtörtént a sarkköri tundrán. Akkor azonban csak azt ismertem fel, hogy a már nagyon régen a gyűjtögető ember is vadászott, húst fogyasztott, de ez nagyon alacsony hatékonysággal és nem kellő mértékben történt. Az ember csak a kutya domesztikálódása után lehetett hatékony vadász, majd hatékony pásztor. Még a nyomát sem találtam annak, hogy a pattintott kőszerszám csak akkor válhatott az ember hatékony vadászfegyverévé, amikor már a kutyával vadászott. Harari sem vette tudomásul, hogy a pattintott hegyű lándzsa kutya nélkül nem tette az embert hatékony vadásszá. Mivel az ember kutya nélkül képtelen volt az egészséges vadállatok elejtésére, ezt megelőzően szinte csak döglött állatokkal táplálkozhatott. A ragadozók által elejtett dög húsa pedig csak akkor volt az ember számára elfogyasztható, ha megsütötte, megfőzte. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy fajunk szaglása még a dögök megtalálásához is gyenge volt. A kutyával gyűjtögető ember többször annyi dögöt talált meg, mint kutya nélkül.

A fajunk akkor és csak ott válhatott rendszeres állati fehérjefogyasztóvá, amikor a rénszarvascsordák az embereket kutyájukkal együtt befogadták. Az embert a kutyájával befogadó rénszarvasok ösztöne felismerte, hogy a kutyák ébersége és az ember, égő fáklyájával védelmet jelentett a jegesmedvék és a farkasok pusztításaival szemben. A rénszarvas csordákhoz csatlakozó ember és kutyái volt az első domesztikáció. Amikor egy a térség két ragadozója ellen védekezni képtelen faj befogadta az embert és a kutyáit, bebizonyosodott, hogy a domesztikáció csak akkor jöhet létre, ha ez az érintett fajok mindegyikének az érdeke. Ha a rénszarvasok nem lettek volna kiszolgáltatva a jegesmedvék és a farkasok pusztításainak, fel sem merülhetett volna e három fajnak a tartós együttélése, ha nem közös érdekük.

Ehhez hasonló egymásra szorultságot hozott létre a felmelegedés, aminek hatására a szarvasmarhák, a bivalyok, a juhok, a kecskék élettereik többségén nem szorultak volna az etetésük és itatásuk érdekében az ember segítségére. Harari nem is érinti, hogy a szántóföldi gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak csak azért alakulhattak ki, mert az állatfajok jelentős hányadát kipusztulással fenyegette az életterük megváltozása. Ő a pásztorkodást nem is tartja olyan fontosnak, mint az önözéses gabonatermelést. Az ugyan tény, hogy az önzéses gabonatermelésre épültek a kor magas-kultúrái, és ezek ugyan sokkal kisebb terülten, de az emberiség nagyobb létszámát tartották el.

Harari azt fel sem ismerte, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermelés sem jöhetett volna létre, ha nincsenek igásállatok. Ezt bizonyítja a tény, hogy ahol nem volt olyan igásállat, ami a szántóföldi talajművelést és szállítási igényét megoldhatja, Amerikában történt, ahol mivel nem volt az emberre szoruló igavonásra alkalmas állat, a gabonatermelés megtorpant a lakóhely közeli kapáskultúrákban. A két legfontosabb amerikai kultúrnövény, a kukorica és a burgonya szántóföldi termelését a nyugati felfedezők, azok is először Európában oldották meg.

A kutya domesztikálása nélkül nem lett volna pásztortársadalom, pásztortársadalmak nélkül nem lettek volna igásállatok. Azt sokáig nem ismertem fel, hogy az önözhető sivatagokon nem volt rangja a kutyának. A tevecsordákat nem kutyákkal tartották fegyelmük alatt. Ez abból fakad, ahol nincs legelő, és nagyon ritka a víz, ott nem kell legeltetni, a tevéket nem kell kutyákkal fegyelmezni.

Ez az írás annak indoklásra készült, hogy az utolsó jégkorszaknak véget vető felmelegedés a legjobbkor történt. Ha mintegy tízezer évvel előbb történik, nem járt volna ilyen óriási hatása. Ami mintegy tízezer éve történt, talán még a gyűjtögetésen való átlépéssel sem járt volna. Ez pedig azt indokolja, hogy mindaz, amit a klímaváltozásnak köszönhetően átéltünk, annak megkerülhetetlen előfeltétele volt mindaz, ami az előző néhány ezer évben történt.

Harari ugyan bölcsen megállapítja, hogy fajunk afrikai megjelenése után nem szülőföldjén, Dél-Afrikában, hanem a Közel-Keleten, Kelt-Ázsiában és Dél-Ázsiában lett nagybetűvel írva Human sapiens a kisbetűs human sapiensből. Ezt annyira megérezte mindhárom térség, hogy az ember megteremtését nem a human sapiens megjelenésének, hanem a Human sapiensé válásának az idejére, és területére teszi. Hararinak ez fel sem tűnik, hogy a vallása az ember teremtését csak a gabonaterelésre és a pásztorkodásra térés idejére és helyére teszi. Ráadásul ezt nem előrelépésnek, hanem becsapásnak minősíti.

Eurázsia

Kopátsy Sándor                EG                   2018 08 01

Eurázsia

Harari

Kína néhány éve erőfeszítéseket tesz mind a Közel-Kelettel, mind az Európával való szállítási útvonalak korszerűsítése érdekében. Ezt már az 1990-es reformok előtt megoldotta a birodalmon belül azzal, hogy a vasúthálózata távolságlegyőző képességét elképesztő módon fejlesztette. Több szupergyors vasútvonalat épített ki, mint a fejlett világ összesen. Megépítette az első mágneses gyorsvasutat is. Az autópályák hálózatának kiépítését is gyors ütemben bővíti.

Még nagyobb fölényt ért el a nagyvárosokban kiépített metróvonalakkal. Az utóbbi ötven évben több metróvonalat épített, mint a világ másik négyötöde.

Ez nem is tűnne meglepőnek, ha arra gondolnánk, hogy az első három magas kultúra között a kínai volt az egyetlen, amelyik négy egymással párhuzamos folyamot hajózható csatornával kötötte össze, és ezzel a másik két vetélytársával szemben az egész birodalom egységes vízi úthálózatra épült. A történelemtudomány politikai centralizálódását jól mutatja a tény, hogy Kína megkülönböztetett gazdasági egységét nem hangsúlyozzák. A Kínai Nagy Csatorna ezerszer nagyobb történelemformáló szerepet játszott, mint a piramisok, de akár a Kínai Nagy fal. Ennek ellenére a piramisok építésével ezerszer annyit foglalkoznak, ezerszer annyian meg csodálják, kutatják a megépítéséhez használt technikát, mint a Nagy Csatorna építésének technikai és kivitelezési problémáit. Nyomát sem találtam sehol annak, hogy ennek a csatornának a megtervezése és kivitelezése milyen feladatok elé állította a kivitelezését. Az sem vetette fel senki, hogy mennyivel másként alakult volna Kína történelme, ha a folyamai nincsenek hajózható csatornával összekötve. Annak még az említésével sem találkoztam, hogy az egységes szavakkal történő írás és a mandarin nyelv létrejötte is a Nagy Csatornának köszönhető.

Dél-Ázsia folyamai között nem volt hajózható csatornával kiépített összekötetés. Ezért nem lehetett a leginkább termékeny térsége egyetlen szilárd politikai hatalom. Nemcsak gazdaságilag volt szétdarabolt, de etnikai, nyelvi, vallási tekintetben is ennyire sokszínű. Elég volna Dél-Ázsia mai megosztottságára hivatkozni. Ennél is jellemzőbb, hogy ma is a 150-nél több államilag elismert nyelven működnek. Szerintem, még a máig megmaradt India is elemeire esik majd szét.

A két Közel-Keleti kultúra egymástól gazdasági érdelemben elszigetelten, a maga útját járta.

Egyiptom szinte egyetlen lassú folyású folyam viszonylag szűk természetes árterületén ideális viszonyok között élhetett, alig lehetett az öntözhető területét bővíteni. Ennek köszönhetően mindig a legolcsóbban termelhette a búzáját, árpáját és egyiptomi babját, de állandó állati fehérje jellemezte a lakossága élelmezését. Sokáig az egyetlen magas-kultúra volt, amelyik hatáskörében nem volt pásztorkodásra alkalmas területe.

Mezopotámia szinte két folyam viszonylag kis közös öntözhető völgyében terült el, de az északi és keleti irányban viszonylag nagy pásztorkodásra alkalmas térségben terjeszkedhetett. Ennek volt köszönhető, hogy Egyiptommal ellentétben, a háziállatok domesztikációjában az úttörő szerepet játszotta. Nem véletlen, hogy a zsidó rabbik a babiloni fogságban írt Bibliájukban, nem Egyiptomban, hanem Mezopotámiában tételezték fel a Homo sapiens megteremtését. Ebben a térségben lett a Dél-Afrikában megjelent ember végre isten külön teremtménye a nagybetűs Homo sapiens. Harari legnagyobb tévedése, hogy a gyűjtögetésről a szántóföldi gabonatermelésre és pásztorkodásra átállását fajunk legnagyobb becsapásának minősíti. Figyelem nélkül hagyja, hogy a gyűjtögető homo sapiens csak akkor lett igazán ember, amit ő is jó ösztönnel azonnal nagybetűvel, Homo sapiensnek minősít, amitől kezdve nem abból él, amit megtermel.

Azzal Harari sem foglalkozik, hogy a homo sapiens eddigi életének kilencvenöt százalékában alig változott valamit, az utolsó tízezer évben viszont egyre gyorsuló ütemben minden tekintetben ezerszer annyit érhetett el.

Ebbe az írásba is annak okán jelentkezem, hogy a viharosan fejlődő Kína Eurázsiát szerves egésszé akarja formálni. A jelenkor az ember kommunikációs képességét néhány évtized alatt több nagyságrenddel megnövelte, de Kína jelenleg az egész Eurázsiát, sőt Afroázsiát akarja szervezett egységgé formálni. Ennek pedig az a feltétele, hogy az áruk mozgatása is legyőzze a távolságot.

Ennek az első lépcsője Nyugat-Kína közelebb hozása volt. Ez nagyrészt már az 1990-es nagy lépést megelőzően is nagyrészt megvalósult.

Jelenleg a kínai gazdaság a Csendes Óceáni partvidéke és a fejlett tőkés országok közti munkamegosztásra épül. Kiderült, hogy a jelenkorban a nagy tételes kereskedelem számára a modernül felszerelt kikötők közti távolság legyőzésének költsége szinte megszűnt. Az álló vizeken történő szállítás mindig a legolcsóbb volt, de az utóbbi ötven évben ennek a szállítási módnak a költsége is tört részére csökkent. Eddig a hajókon érkező áruk ki- és berakása szinte semmit nem változott. Ezért aztán a tengeri szállítás költségét és idejét a kikötőkben töltött idő és reáfordítás drágította meg. Nemcsak az ömlesztett áruk, de minden áru ki- és berakása a munkások fizikai erejére épült. Ma ezt a munkát század annyi, de magasan képzett ember ezrednyi idő alatt végzi.

Az ömleszthető termékeket és a folyadékot óriási teljesítményű gépek, órák alatt elvégzik. A darabárut pedig harminc tonnás konténerekbe csomagolva, számítógépes rakodókkal századnyi idő alatt egyetlen mérnök ülve elvégzi. A mind a munkaerő, mind a munkavégzés ideje ezredére csökkent. Ennek köszönhetően a teherhajók rövid időre kényszerültek a kikötőben tartózkodni. Ezzel a ténnyel a múlt század hatvanas években találkoztam. Kiderült, hogy szállítási költségben Szentpétervárhoz Moszkva tízszer, a Szovjet gazdaság átlaga pedig százszor messzebb van, mint a világ bármelyik felszerelt kikötője.

Ennek tudatában már világosan láttam, hogy a Csendes Óceán parti kikötőkhöz világgazdaság bármelyik kikötője közelebb van, mint Kína nyugati térsége. Ez azzal sem lehet változtatni, ha a szárazföldi szállítás mennyire korszerű módon történik. Vagyis a nagy tételekben történő szállítás a tengeren megszűnt probléma lenni.

Ugyanakkor a technikai és tudományos forradalom hatására a bedolgozó kis és közép vállatok alvállalkozóként szolgálják ki a nagyvállatokat. Még nyugdíjba vonulások előtt döbbentett meg a tény, hogy az Egyesült Államokban az 500 főnél nagyobb létszámmal dolgozó vállatokban csökkent, a tíz fő alattiakban nőtt a legjobban a dolgozók aránya. Ez annak a következménye, hogy az autópályák hálózatának köszönhetően a nagyvállatok napra, órára, perre történő beszállításokra lettek képesek. Ez a közlekedési járművek beszállítói hálózatra törtnő átszerveződésében a leginkább jellemző. Száz éve még a leghatékonyabb gépkocsit, repülőt csak azok a nagyvállatok voltak a hatékonyak, amelyek a kohászattól kedve mindent maguk termetek. Ezzel szemben jelenleg az autógyárak szinte csak gyártmányokat összeállítását és az alkatrészek beszállítóit tervezik, akik napra, órára szállítják be az alkatrészeket. Az alkatrészekből mintegy tíz óra alatt rakják össze a gépkocsit.

Ez a változás abból fakadt, hogy a vasúthálózat kiépítése csak az vasútállomások közti szállítást oldotta meg. A közutakról pedig megoldható az üzemtől üzembe szállítás is.

A vasúthálózat csak az állomások közti vagonok mozgatását, a közút azonban kis tételeknek a vállatok közti kooperációját is megoldja. Ezt már diákkoromban felismertem, hogy Hitler a náci Németország haderejének mozgathatósága érdekében építette ki az autópályák hálózatát. Erre azonban sokkal jobb megoldást jelentett volna a tankok, katonai járművek vasúton történő szállítása. Ez különösen azért lett volna fontos, mert Európa egésze nagyon szegény volt olajban, és viszonylag gazdag szénben. Ráadásul, a tanok nemcsak elviselhetetlen üzemanyag fogyasztók voltak, hanem az autópályákat tönkre is tették. Ráadásul a náci Németország három egymástól távoli fronton vívta a háborúját. Nyugat-Európában az Atlanti partokon, Kelet-Európában, és Észak-Afrikában. Ennek lett a következménye, hogy a tankoknak a frontok közti mozgatása nagyobb üzemanyag fogyasztással járt, mint a harcokban való részvételük.

Németország az autópályáinak kiépüléséből a háború után nyert sokat. Ezt ugyan előre senki sem látta, de bebizonyosodott, hogy a vállaltok közti munkamegosztásban érvényesült leginkább az autópályák fölénye a vasúttal szemben. Az élet ugyan egyértelműen bebizonyította, hogy a vállalatok és a személyek mozgatásában mekkora fölényt jelent a közutak háztól házig szállítása a vasutak állomások közti mozgatásával szemben, a közgazdaságtudomány azonban figyelmen kívül hagyja ezt a minőségi változást. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy az elmúlt száz évben mennyivel gyorsabban nőtt a személygépkocsik, motorkerékpárok és a közúri buszok utaskilométer teljesítménye, mint a vasutaké.

Visszatérve Kínának arra irányuló erőfeszítéseire, hogy korszerűsítse Kelet-Ázsia és Nyugat-Európa közti útvonalakat.

Meggyőződésem szerint a tengeri szállítással ugyan a szárazföldi nem lehet versenyképes, de a szárazföldi utak korszerűsítését mégis világtörténelmi jelentőségűnek tartom.

Kína azzal, hogy a birodalom nyugati tartományait elérhetőbbé tette a vasúti és közúti vonalak kiépítésével, megtette a Selyemút korszerűsítése felé a feladat felét. Most azzal foglalkozik, hogy Nyugat-Kínából kiépüljön az út a Közel-Kelet és Nyugat-Európa felé. Ha ez megvalósul, a Közel-Kelet visszakerülhet a társadalmi fejlődésben korábban élvezett szerepébe.

Az európai történészek viszonylag keveset foglalkoznak azzal, hogy Nyugat-Európa felemelkedése annak volt köszönhető, hogy a Közel-Kelettől átvehette a társadalmi és gazdasági eredményeit. Nyugat-Európa ugyanis azért válhatott a természetes csapadékkal megelégedő és a fagyos telet elviselő gabonatermelés létrehozójává, mert a Közel-Kelet ennek feltételeit előzőleg behozta a Földközi Tenger északi vízgyűjtő területére, előbb a görög városállamokba, majd a Római Birodalomba. Ez a tényt azért nem tudatosult, mert a görög és a római kultúrát európai találmánynak minősítettük.

Figyelem kívül hagytuk, hogy a görög városállamok a gyökereiket nem Európában, hanem Anatóliában és Egyiptomban érezték.

A Római Birodalom ugyan eljutott Skóciáig, de a közel-keleti gabonával etette a városok lakosságát, majd onnan importálta egy istent hívő vallását is.

Ha Kínának sikerül felújítani a Selyem utat, Eurázsia természetes múltját tárja fel. A kis Nyugat-Európa csak az ipari forradalommal lett a társadalmi és gazdasági fejlődés élcsapata.

Ez előtt a Közel-Keletnek két világbirodalma volt, a Perzsa és az Oszmán Birodalom. Az előbbi már az ókorban eltűnt, az utóbbi csak az ipari forradalom után. Ma mindkettő viszonylag jelentéktelen annak ellenére, hogy nagyon felértékelődnének akkor, ha a kínai áruk a Perzsa Öbölbe áramlanának, a túlnépesedésüket pedig megállítanák.

A Selyem Út felélénkülése nem annyira Kína és Nyugat-Európa számára jelentene előny, mint lehetőséget nyitna arra, hogy Eurázsia közepe felerősödne. Ez a térség az Egyesült Államok számára gazdasági tekintetben viszonylag nem jelentős.

Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága.

A klíma felmelegedésével ijesztgetők fel sem említik, hogy ennek a tengernek a hajózhatóssága milyen előnyökkel járna Oroszország és Kanada, de a világgazdaság nyersanyagigénye egésze számára sokkal inkább az.

Európa gazdasági ereje kevés Eurázsia egységesítése számára. Kína azonban erre is képes.

A magyar antiszemitizmus

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 04

A magyar antiszemitizmus

Harari könyvhöz

Ha valahol közvetlenül át kell élni, hogy a szemita arabok világába nem fér bele a szupermodern puritán zsidó állam Izrael a klasszikus példa. Ennek ellenére, Harari az izraeli történész professzor ezt a jelenkori változást nem hajlandó tudomásul venni.

Az európai antiszemitizmust a két világháború között a fasizmus germán formája jelezte először. Az európai zsidóság számára szörnyű módon, hogy elpusztítandó ellenséget látnak abban az etnikumban, a melyik kiemelkedett az államalkotó környezetéből.

A vasúthálózat kiépülése példátlan lehetőséget biztosított az Európában, különösképpen annak a latin és ortodox keresztény, kevésbé fejlett, és polgárosodott térségben a polgárosodásra. Ott a megelőzően a szinte izoláltan élő zsidó etnikum az egyik generációról a másikra, a kor leghaladóbb polgársága lett. Minél nagyobb volt az érintett országok polgársághiánya annál nagyobb volt az ott élő zsidóság sikere, és ezért velük szemben nemcsak a társadalmi fejlődésre képtelen uralkodó osztály, de a még a lakosság irigysége is antiszemita lett. Ezt a hangulatot használták ki az első világháborút elvesztő, a békeszerződésekben megalázott államok, az élükön a fasiszták Hitler vezetése alá került Németországgal. Ennek zsidóüldözéséhez lelkesen csatlakozott a területe harmadára lecsökkent Magyarország is.

Az antiszemitizmus intenzitása szinte fordítottan aránylott azzal, hogy a társadalmak mennyit nyertek a zsidó etnikumuk polgárosodásából. A magyar történészek megbocsáthatatlan mulasztása, hogy máig sem veszik tudomásul, hogy a vasúthálózat kiépülésének rövid századában éppen Magyarország nyert a legtöbbet a mintegy 6 százalékos zsidó etnikumának példátlanul gyors fejlődésével. Magyarország történelmi tragédiája ezer éven keresztül az volt, hogy nem volt magyarul beszélő polgársága. Néhány bölcs királyunk ugyan telepített be, főleg germán polgárságot, de azok erre csak olyan feltétel mellett voltak hajlandók, ha önkormányzatukat megtarthatják. A betelepített szászoknak a magyarul beszédre sok évszázadon keresztül nem is lett szükségük.

Egyetlen magyar történész sem vette tudomásul, hogy a nálunk is kevésbé fejlett betelepedők, a kunok, a jászok, a besenyők elmagyarosodtak, megtanultak magyarul, latin keresztények lettek. A viszonylag nagyon szűk volumenű vándorkereskedelmet űző zsidók tanultak meg magyarul annyit, amennyire a néhány begyűjthető áruk felvásárlásához szükség volt.

Arra, csak a munkám során ismertem rá, hogy a vasúthálózatnak köszönhetően a falvakból a városok piacira kerülhető áruk mennyisége és választéka tízszeresére nőtt egyetlen generáció alatt. Ezzel a lehetőséggel csak a zsidók éltek, és egyik generációról a másikig magyarul beszélő, iskolázott és gazdag magyar polgárok lettek.

A magyar állam ezreik születésnapjára jutott el az ország addig, hogy létrejött a szinte csak zsidókból álló, de nemcsak magyarul beszélő, de a magyar társadalomba is beépülni akaró, mintegy hat százalékos polgársága. A magyar történészek máig sem jutottak el annak felismeréséhez, hogy országunk nyugat-európai társadalom csak akkor lehet, ha a lakosság 4-6 százaléka magyarul is beszélő polgár lesz. Ennek érdekében a társadalom magyarul beszélő etnikumának legalább tizedét polgárosítani kellett volna.

Erdei Ferencnek köszönhetem annak tudomásul vételét, hogy ez a folyamat már a 16. században az Oszmán Hódoltságban megindult. Ezen a területen a hódítók felszámolták a földesurak és a katolikus egyház hatalmát. Azzal, hogy a termőföldek egyedüli tulajdonosa a szultán lett, aki a közigazgatási hatalmon keresztül adta bérbe a jobbágyoknak a földek használatát, a Hódoltságban óriási társadalmi változás történt. Azt, hogy ez a tény mekkora társadalmi változást eredményezett, a magyar történészek, Eredi Ferencen kívül, nem foglalkoztak.

A Királyi Magyarországban a jobbágy a földesuraknak nemcsak bérlője, de tulajdonosa is volt. Ezzel szemben a Hódoltságban a jobbágy a szultán bérlője lett, aki szabadon költözhetett, ingatlant vásárolhatott, és kereskedő lehetett, szabadon dönthetett, milyen keresztény egyház híve akar lenni, a lakóhelye pedig a saját önkormányzata volt.

A magyar történészek máig azt bizonygatják, hogy a szultánnak fizetett bérleti díj milyen szörnyű nagy, és szinte mindenre kiterjedő volt, de említést sem tesznek arról, hogy a jobbágy szabadon dönthetett arról, hol akart a szulán bérlője lenni. A települései, városai, falvai a lakosság önkormányzata voltak, ha kevesen is, de az ügyesek, szerencsések meggazdagodhattak, mint marhakereskedők. A Hódoltság első embere a budai basa volt, aki a Bécsi Udvarral közösen megtett mindent annak érdekében, hogy minél több marhát vásároljanak fel a tőzsérek, és adják el Székesfehérváron és Nagyszombaton a német és olasz kereskedőknek.

Az előfordulható lehetőségekre példa volt a Tököli család. A későbbi Tököli Imre fejedelem apja is marhakereskedő, sikeres tőzsdés, aki társadalmi státusza szerint hódoltsági jobbágy volt. Számára a nemessé nyilvánítást a budai basa intézte el a Bécsi Udvarnál. Ez bármennyire nem jellemző volt, illene tudatosítani, hogy Tököli Imre jobbágy fia volt. Ezt a kor legrangosabb családjai is természetesen vették tudomásul, a történészek azonban elhallgatják.

Azt a magyar történészek természetesnek veszik, hogy a Hódoltságban a városok vezetői parasztpolgárok voltak, akik ugyan a szultánnak adót fizettek, de lakóhelyükön a saját törvényeik szerint parasztpolgárok voltak. Ezt a tényt még az 1848-as népszámlás is egyértelműen bizonyította. A lakosság önkormányzati csak az erdélyi és felvidéki szászok és a Hódoltság városi, települései voltak. A Habsburg Monarchia területén a városok, települések felett vagy arisztokraták, vagy főpapok uralkodtak.

Ez nemcsak addig volt eltitkolt tény, amíg a politikai hatalom az arisztokrácia és az úri középosztály kezében volt, de ma is elhallgatjuk, pedig mára azok hatalmának nyoma sem maradt.

A magyar történelem legnagyobb tragédiája a zsidó etnikumunk elvesztése volt. Nemcsak a zsidóságunk öthatodát veszettük el, hanem a megmaradó zsidóságunkban is megmaradt a magyar társadalom antiszemitizmusától való, a reálisnál is sokkal nagyobb félelme. A Rákosi rendszer embertelensége elsősorban abból fakadt, hogy a hatalom birtokosai szinte csak a megmaradt zsidóság, a lakosság alig egyetlen százaléka volt. A megmaradt zsidóság félt a magyar antiszemitizmustól, a lakosság pedig nem a Sztálin által ránk kényszerített, hanem csak a zsidók diktatúráját látta. 

A jelenlegi társadalmak

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 05

A jelenlegi társadalmak

Harari könyvhöz

Harari sem veszi tudomásul, hogy ma az emberiség egyötödének az életminősége nagyon más, mint amilyenek az előző, gabonatermelő és pásztorkodó, majd az iparosodott, túlnépesedő társadalmak voltak. Jelenleg ugyanis az emberiség kétötöde, a puritánok és gyorsan fejlődők már nem túlnépesedők, ezért minőségében mások. Egyötöde a puritán Nyugat és a hidegháborúban a demokráciákhoz tartozó Japán, és a Négy Kis Tigris felzárkózott a fejlett Nyugathoz. Mivel a tudományos és technikai forradalom a szülőkre bízta a gyermekvállalás feletti döntést azzal, hogy megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet. Jelenleg az emberiség már gazdag és puritán ötödében spontán leállt a lakosság újraterelését meghaladó gyermekvállalás, annak ellenére, hogy ezt ezekben a társadalmakban anyagilag is támogatja, csökken a lakosság száma.

Harari ezt a tényt meg sem említi, holott ezzel a kor fejlett társadalmai túlnépesedőkből népességvesztők lettek. Ezt nemcsak ő, de a társadalomtudományok azért nem veszik tudomásul, mert nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmak fő jellemzője a lakosság elviselhetetlen túlszaporodása volt, ami ellen minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy a lakosság nagy többségének fokozza a nyomorát, háborúzásokban pusztítsa a lakosságot és a vagyonát, valamint üldözze a lakosság tudásvágyát. Marx halála után, ahogyan csökkent a túlnépesedés, ezzel a munkaerő mennyiségi kínálata, egyre jobban megfizették a tőkések a munkásokat. Marxnak fogalma sem lehetett arról, ahogyan a második világháború után megfizették a munkásokat. Jelenleg a munkások felső harmada komfortos lakásokban lakik, gépkocsit tart, külföldön nyaral, és gyermekeit egyetemre járathatja. A két háború között a gazdag tőkés országok munkásai irigyelték a Szovjetuniót, mivel ott nem volt munkanélküliség. A második világháború után ez eltűnt, csak azt látták a már gazdag országok munkásai, hogy mennyivel jobban élnek, mint társaik a Szovjetunióban.

Ahogyan a gazdag tókés országokban a fogamzásmentes szexuális élet feltételeit megteremtette a tudomány, kiderült, hogy a spontán gyermekvállalás a létszám biztosítás szintje alá csökkent, lecsökkent a munkaerő túlkínálata. Ezen az sem változtatott, hogy a társadalom gazdag anyagi társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás támogatására és szinte megszűnt a gyermekhalandóság. Ez azonban csak a már gazdag és puritán lakosságú társadalmakban valósult meg. Az alultápláltság visszaszorulása következtében az emberiség elmaradott nagyobb felében ugyanakkor a többszörösére ugrott a népesség növekedése.

Harari sem utal arra, hogy a 20. század második felében a gazdag és puritán társadalmakban nemcsak megállt, de csökkent a lakosság létszáma. Ugyanakkor az emberiség négyötöde, beleértve a puritán, de még szegény Kínát is, az osztálytársadalmakra a múltban jellemző többszörösére nőtt a lakosság éven kinti növekedése.

1990-ben Kína azonban drasztikusan csökkentette a gyermekvállalást, ami ott is lakosságcsökkenést eredményezett. Ezzel az emberiség puritán kétötödében nemcsak a népességcsökkenés vált jellemzővé, de a munkaerő mennyiségi túlkínálata is megszűnt. Jelenleg az emberiség puritán kétötödében a lakosság csökken. 1990 után már a demográfiai tekintetben kettészakadt az emberiség.

A már fejlett puritán társadalmakban spontán leállt a túlnépesedés annak ellenére, hogy a gyermekvállalást ezek a társadalmak jelentősen támogatják, a halandóságot pedig gyorsan csökkent. Itt ki kell térnünk arra, hogy a népességpolitika hajlamos arra, hogy csak a gyermekvállalást vizsgálja, a várható élet hosszát pedig figyelmen kívül hagyja, holott csak a kettő együttes hatását kell nézni.

Nemcsak Harari, de szinte a történészek sem tudatosítják, hogy a gyűjtögető társadalmakban a várható életkor 25 év közelében ingadozott. Nemcsak a vadállatok, de a homo sapiens faji szaporasága a várható életkorával volt összhangban. Még nem találkoztam annak a megállapításával, hogy az ember ösztönösen olyan szapora, ami a 25 év körüli várható életkor mellett biztosítja a létszáma tartását.

Ezzel szemben a jelenkor fejlett társadalmaiban a várható életkor 75-90 év körül mozog. A 25 és 45 év között, ahogyan nő a várható életkor, úgy nő a homo sapiens szaporasága. Ez fajunk esetében szinte jellemző volt, és elviselhetetlen népszaporulatot okozott. A nemi értettséget meghaladó korosztályok növekedése azonban már csökkenti a népszaporulatot. Ha nem volna megoldva a fogamzásmenetes szexuális élet, minden jelenkori fejlett társadalomban elviselhetetlenül gyors volna a népesség növekedése. Ezért kellene hangsúlyozni a fogamzásgátlás megoldásának forradalmi jelentőségét. Alig száz éve, hogy a tudomány mindkét nem számára biztosította a fogamzásmentes szexuális élet lehetőségét. Ez a száz év sem volt azonban elég, hogy a használta mindkét nem számára elérhetővé váljon. Ennek anyagi és tudati okai voltak és vannak. A latin-amerikai országokban csak jelenleg vált a fogamzásgátlás elterjedése érezhetővé. Ott még ma is csak a gazdagabb és iskolázottabb réteg használja rendszeresen.

A jelenkori történelmünk megértésének egyik kulcsa a demográfia figyelemmel kísérése.

A tudományos és technikai forradalom hatása.

Harari a termelésre épült társadalmakat az ember becsapásnak minősíti, ezt a tévedését az indokolja, hogy a gyűjtögető társadalmakban a hatékonyság érdekében a lakosságnak elsősorban sok tapasztalattal kellett rendelkezni. A fizikai munkájából megélőknek a fizikai erejére volt elsősorban szükségük. Harari nézetével szemben, a homo sapiens életminőségét a várható életkorával, és a létbiztonságával kell mérni. Ez pedig a gyűjtögetők számára mindig bizonytalan volt, a gabonatermelő és a pásztortársadalmakban alig tízezer év alatt a sokszorosára nőtt.

Azt azonban még egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy a homo sapiens csak akkor válhat Homo sapienssé, amikor a táplálkozása elegendő lett arra, hogy az agyának az energiaigényét is kielégítse. Vagyis az isten teremtett fajjá válás feltétele a táplálkozás hatékonyságának a megjavulása volt. Ezzel szemben Harari a jelenkorban csak azt látja, hogy az eddig alultápláltság volt a legnagyobb halálozásokozó, a jelenkori társadalmakban pedig a túltáplálkozás vált azzá. Azt figyelmen kívül hagyja, hogy az alultápláltak halála általában a munkaképes kor előtt következett be, a túltáplálkozás okán történő elhalálozás azonban a munkaképes kor után történik. Harari utalást sem tesz arra, hogy a jelenkori fejlett társadalmak legnagyobb, és a leggyorsabban növekedő társadalmi költsége a munkaképes korukat túlélőkről történő gondoskodás lett.

A Homo sapiens sorság kutató történészének az a mutató volna a legjobb iránytű, hogyan alakult a lakosságon belül a munkaképes koruk előtt, illetve azt túlélők aránya. Ez a mutató minimálisan százszorosra nőtt a jelenkori fejlett társadalmakban. Ezek aránya nemcsak azért nőtt, mert szinte még az elmaradt társadalmakban is megszűnt a gyermekhalálozás. A gazdag demokráciákban pedig a munkaképes korukat meghaladók számaránya gyorsan nő. Ez azért is történik, mert a kormányokat választó szavazáson a jogilag már munkaképtelenek aránya magas, hanem azért is, mert lényegesen lassabban nő a nyugdíjkorhatár, mint a munkaképtelenné válás.

Jellemző, hogy milyen nagy a tényleges nyugdíjba vonulók kora közti különbségek még a hasonlóan fejlett társadalmak esetében is. Dél-Koreában jelenleg a ténylegesen nyugdíjba vonulók átlagos életkora 71.9 év. Görögországban húsz évvel korábban mennek nyugdíjba. Ezért a munkaviszonyban töltött idő harmadával kisebb. Ezt fokozza az is, hogy Dél-Koreában a munkaviszonyban évente ledolgozott órák száma is negyedével több, mint Görögországban. Ha volna egy olyan mutató, hogy a nyugdíjban letöltött évekre hány ledolgozott munkaóra jut, kiderülne, hogy Görögországban fele annyi sem, mint Dél-Koreában.