Max Weber

Kopátsy Sándor EH 2011-12-14

MAX WEBER

A történelemszemléletemre ő volt a legnagyobb hatással. Tőle tanultam meg, hogy a lakosság viselkedési kultúrája lett az alépítmény legfontosabb eleme.
Weber ezt még a múlt század elején nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de mégis az övé az érdem, hogy eligazodhassunk az elmúlt száz év történelmében.
Két tényt állapított meg.
A puritán viselkedés és a környezetváltozás versenyelőnyt jelent.
A PURITANIZMUS
A tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt a felismerését az óta sem értették meg. Ebben ő is hibás volt, mert a tényeket tudomásul venni nem karók arra hivatkozhattak, hogy a vallás felépítmény, nem lehet alépítményként kezelni. Weber abban tévedett, hogy nem a puritán helyett protestáns etikát írt és mondott. A protestáns kereszténység azért terjedt el, és lett a többségi vallás, mert a római kereszténység már nem felelt meg a puritán személetnek és életvitelnek. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok már sok évszázaddal korábban, a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. A reformációt akkor kezdték el, amikor már az európai kultúra élcsapata e népek térségébe tevődött át.
Ha Weber a protestáns helyett puritán jelzőt használ, nehezebb lett volna állítását kétsége vonni. Weber felismerése helyesen:
A tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek tudják hatékonyan működtetni.
Ez már tény volt a 20. század küszöbén, de a tudományos és technikai forradalom hatására még inkább egyértelművé vált. A világ élvonalába került tíz legfejlettebb ország mindegyike puritán.
Az elmúlt ötven évben, a japán gazdasági csoda azonban megmutatta, hogy puritán népek nemcsak Európában, és azok néhány volt gyarmatán élnek, hanem a Távol-Keleten is. Méghozzá ott még puritánabbak, és ötször annyian vannak.
AZ AMERIKA-HATÁS
Weber vette először észre, hogy a fejlettebb környezetbe kerülés fejlettebb tudatot formál. Ezt a faluból a városba költözők, majd az Észak-Amerikába vándorlók esetében állapította meg. Ez a beépülés nemcsak sikeres, de viszonylag gyors is. A történelmi környezetben maradva azonban nagyon lassú, és keserves.
Azt látta, hogy a boroszlói germán polgári családba bekerült lengyel falusi lányok gyorsan átvették az új környezet viselkedési módját, és az Észak-Amerikába vándorolt lengyel parasztok ott, gyorsan angolszász puritánok módjára élnek. Ezt a környezethatást Amerika-hatásnak nevezte.
Ebben a tekintetben sem ismerte fel a társadalomtudomány Weber jelentőségét, pedig a gyakorlat egyértelműen bizonyította.
Máig fennmaradt a felfogás, hogy a falu erkölcsös, a város bűnös. Ez a keresztény dogmák alapján ugyan igaz, de a társadalmi fejlődés, fajunk jövője szempontjából fordított az értékrend. A falú konzervatív, a társadalmi haladásra sokkal kevésbé alkalmas, mint a város.
Abban Marxnak igaza volt, hogy a falusi életforma fékezi a társadalmi változást. Abban azonban alapvetően tévedett, hogy szüli a kapitalizmust. Éppen ellenkezően, a tőkés fejlődésnek épen úgy ellenáll, mint az azon való túllépésnek. A társadalmi fejlődés motorja nem a falu, hanem a város. Ez különösen így volt az agrártechnikai forradalom előtt, és kevésbé van így utána, ha nem a paraszti társadalomból indul. A négy volt angol gyarmaton a telepesek egyáltalán nem a paraszti konzervatív viselkedés képviselői lettek. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmakban ma is, a konzervatív pártok főleg a falusi lakosság körében erősek.
A két Amerika gyarmatosítása jól bizonyítja, hogy az új társadalmi környezet hogyan hat. Az angolszász gyarmatokon az anyaországnál is modernebb társadalmak alakultak ki, a mediterrán népek, a spanyolok és portugálok gyarmatain pedig még az anyaországuknál is mediterránabb társadalmak épültek fel.
Sajnos, az elmúlt száz év során alig valamit vett Weber taniból a társadalom, pedig nagyon indokolt lett volna azokat tovább építeni.

A TÁRSADALMI MUNKAMEGOSZTÁSBAN VALÓ RÉSZVÉTEL
Weber sem vette tudomásul, hogy miért dinamikusabb, a társadalmi érdeknek megfelelőbb a város lakossága, mint a falvaké.
Korszerű tudatot csak a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel termel.
Ez az állítás könnyen megérthető. Az autarkia a társadalomtól való függetlenséget jelent. Márpedig az agrártechnikai forradalom előtt, a falusi élet a családok önellátására épült. Ezzel szemben a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága elsősorban az együttműködők közti kapcsolatok rendezettségén, hatékonyságán alapul. Amíg a paraszt jövedelme elsősorban a munkájának hatékonyságától, a nagyüzemi munkásoké elsősorban a társadalmi munkamegosztás hatékonyságán múlik.
Abban Webernek igaza volt, hogy a puritán magatartású lakosság hatékonyabban vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Addig azonban nemcsak ő, de az utódok sem jutottak el, hogy a társadalmi munkamegosztásból való tartós kirekesztés erkölcsromboló, a beépítés erkölcsépítő.
Ennek a törvénynek a figyelembevétele soha nem volt fontosabb, mint a jelenkori Nyugaton, ahol az olcsó és nagyon hatékony távol-keleti munkaerő kiszorította a munkaerőpiacról az átlagosnál lényegesen gyengébb munkaerőt. Ezzel az alkalmasságát mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben tovább rontotta.
A Nyugat jelenlegi válságából, ami nem is visszaesést, hanem sokkal inkább a gyorsan fejlődő távol-keleti társadalmakhoz viszonyított lemaradást jelent, a legfontosabb feladat a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatásnak megoldása.

Egyesült Nemzetek Szövetsége

Kopátsy Sándor EH 2011-12-16

EGYESÜLT NEMZETEK SZÖVETSÉGE

A 20. században jött létre, fajunk történetében először, a világ államainak szövetsége. Maga a tény is jelentős, annak ellenére, hogy egyik kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, hiszen nem jöttek létre az ere az eredményes működés társadalmi feltételei.
A világ országai szövetségének technikai feltételei már a Népszövetség létrehozásakor éppen hogy megoldhatók, de voltak a társadalmi feltételek még ma is hiányoznak. A technikai feltételeket a második világháború után megoldotta a légi közlekedés és a kommunikáció forradalma.
Mindkét világszövetség kezdeményezője az Egyesült Államok volt. Az első világháború után Wilson, a második után Roosevelt. Az is szimbolikus, hogy a Népszövetség központja még a svájci, francia nyelvű Genf volt az UNO azonban már az Egyesült Államokban, angol nyelvterületen székel.
Azt, hogy a világ országai szövetségének mik lennének a társadalmi feltételei, fel sem vetették, sőt máig sem tisztázódott. Ezért aztán a működése is alig hat a történelem alakulására.
Megkísérlem tisztázni, mik a világ országai szövetségének a működési feltételei.
Kezdem azzal, hogy az első világháború után még a világ országai osztálytársadalmak voltak, a 20. század végére azonban az országok többsége ugyan osztálytársadalom maradt, de az élcsapat már össznépi társadalom. Az élcsapat ugyan még számában nem többség, de társadalmi, politikai, gazdasági és katonai ereje mellett eltörpül a számbeli többség. Az első világháború végén a leggazdagabb országokban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse volt a szegényekének. Ma az arány ötvenszeres, és tovább tágul.
Amíg a világ kétötödét kitevő fejlett társadalmakban, ahol megállt a túlnépesedés, példátlan gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, az átlagos iskolázottság, és a várható életkor, addig a háromötöd részben mindenben jelentkezik a lemaradás.
Az első világháború után még minden társadalomban az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a népesség, ezért nagyobb élettérért küzdött, a saját lakosságát pedig nyomorban tartotta. A század végére a Nyugat puritán, a Távol-Kelet konfuciánus országaiban leállt, a túlnépesedés. A gazdasági érdekük pedig az egymás közti munkamegosztás, kereskedelem bővülése lett. Ugyanakkor a világ háromötödében a népesség növekedése a még megengedhetőnek sokszorosa maradt. Ezek továbbra is ellenérdekű osztálytársadalmak maradtak.
Az első világháború után, mivel minden társadalom osztálytársadalom volt, az országok érdeke ellentétesek voltak. A fejlettek érdeke egymáséval ütközött, mindegyik minél több fejletlenek kizsákmányolásában volt érdekelt.
Az első világháború után még minden ország érdeke a másikakkal ütközött. A század végére a fejlettek elsődleges érdeke az együttműködés, a lemaradó többség azonban továbbra is egymással ellenérdekű maradt.
A nem szaporodó, puritán, illetve konfuciánus országok együttműködésének a társadalmi, kulturális és gazdasági érdeke az együttműködés. Ezek számára tehát adva vannak a szövetkezés feltételei.
Ezzel szemben a gyorsan szaporodó népességű, és nem puritán népek nem értek meg az együttműködésre. Az érdekük nem hozható közös nevezőre. Ezt a tényt a Nyugat azonban nem hajlandó tudomásul venni. Mindenáron olyan emberi jogok biztosítást várja el, sőt gyakran katonai erőszakkal akarja kikényszeríteni, aminek még nem értek meg a feltételei. Képtelen tudomásul venni, hogy a lakosság egésze számára csak ott vannak meg a szabadságjogok megadásának feltételei, ahol annak mindkét előfeltétele adott. Nincs túlnépesedési nyomás, és a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon viselkedik. Ez a két feltétel Európában csak a Lisszabon – Róma – Bécs – Helsinki vonaltól északnyugatra, a volt négy angol gyarmaton, valamint a Távol-Keleten a kisebb, de már fejlett országokban jöttek létre. Ezekhez Kína csatlakozott azzal, hogy a népesség növekedését a gyermekvállalást állami szabályozással megállította. Ezeken túl jelenleg sehol nincs meg a gyorsa társadalmi fejlődés feltétele.
Ezzel szemben a fejlett Nyugat azt várja el, azt akarja kikényszeríteni, hogy az emberi jogokat mindenki számára egyformán biztosítsák. Ezt az elvárást fogadtatták el az ENSZ-szel. A nyugati társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a történelem még nem mutatott példát arra, hogy a gyorsan szaporodó, nem puritán viselkedésű társadalomban érvényesülhettek az emberi jogok.
A társadalmi fejlődés végső célja a még jobb élet az ember számára. Ezt azonban csak a gazdaság fejlettségére lehet építeni. Abban a tekintetben a nyugati liberális politikusok osztoznak Marx tévedésében, hogy előbb el lehet érni, sőt ki lehet erőszakolni a mindenki számára biztosított szabadságot, aztán jöhet a meggazdagodás. Éppen a marxista elmélet tárta fel először, hogy minden az alépítményen, elsősorban a gazdasági fejlettségen múlik. Ő sem tette hozzá, hogy ennek vannak tudati, viselkedési feltételei is. A Nyugat is azt hiszi, hogy lehet mindenki számára egyenlő jogot biztosítani akkor is, ha ennek hiányzik a gazdasági és tudati feltétele.
Annak, hogy a társadalmak szövetségre lépjenek, előfeltétele a közös érdek. Ahol nincs közös érdek, ott a szövetség tehetetlen. Márpedig a Népszövetségben senkinek, senkivel nem volt közös érdeke. Az ENSZ-ben közös érdekük csak a világ kétötödébe tartozó, nem gyorsan szaporodó puritán és konfuciánus államoknak van. Elég volna a szövetséget erre a körre szűkíteni, és hagyni a másik háromötödöt, hogy harcolja tovább az osztálytársadalmak osztályok és államok közti harcát. Ez ugyanis szükségszerű volt, és számukra szükségszerű maradt. Az ilyen még osztálytársalmi szintre kárhoztatott országokon nem lehet erőszakkal segíteni.
A nyugat mást sem tesz, mint szóval alamizsnával, fegyverrel akarja megváltani azokat a társadalmakat, amelyeket eleve lehetetlen.
Ami a pénzt illeti.
A fejlett világ óriási nyersanyagigénye olyan bányajáradékot kelet, ami munkátlanul is elképesztően gazdaggá tesz néhány bányakincsben gazdag államot. Ezek azonban azt bizonyítják, ha a fejlődésre alkalmatlan nép jut nagy bányajáradékot, akkor a társadalmi fejlődése lefékeződik. Szaúd-Arábia a legjobban elmaradt, szerkezetében feudális társadalom maradt, pedig a bányajáradékának köszönhetően a leggazdagabb.
Az ENSZ legújabb statisztikája alapján Fehér-Oroszország a rangsorban megelőzi Oroszországot, pedig hozzá képest demokrácia. Megelőzi, mivel hosszabb a várható életkor, magasabb az iskolázottság, és bányajáradék nélkül számolva, még az egy laksora jutó nemzeti jövedelme is nagyobb.
Ami a fegyveres erőszakot illeti.
A múlt század második felében ott volt a század legpusztítóbb háborúja, a legnagyobb viszonylagos emberveszteséggel, és ennek ellenére az elmúlt húsz évben a világ három leggyorsabban növekvő állama. Ha felszámítanánk, mennyibe került a vietnámi háború az Egyesült Államoknak, mint az általa megkülönböztetett mértékben támogatott Izrael, akkor kiderülne, hogy Izrael egy lakosra vetítve sokkal kevesebbet fordítottak az utóbbira.
De hasonló képet mutatna az is, ha összevetnék, mibe került az iraki, vagy az afganisztáni katonai segítségnyújtás. Pedig egyik sem járt semmi eredménnyel. Az derül ki, hogy a szorgalmas takarékos Dél-Korea, és Vietnám a háborús pusztítások ellenére rendkívül gyorsan gazdagodik, a gazdagodásra képtelen arab országok pedig semmire sem mentek.
Jelenleg a nyugati fejlett társadalmak a hadseregüket is csak arra használják, hogy rendfenntartó szerepet játszanak, vagy a kalózokat próbálják, megfékezi.
Mi volna a teendő?
Tekintettel arra, hogy a sikeres társadalomnak két előfeltétele van, a népesség növekedésének megállítása és tudatának az igényekhez való igazítása, mindenek előtt ebben a két irányban kellene segíteni, ösztönözni.
A fejlett Nyugat társadalomtudománya azonban még addig sem jutott el, hogy ezt a két megkerülhetetlen feladatot.
Ami a népszaporulat fékezést illeti.
A gazdag világ segítsége sokkal inkább növeli, mint fékei az elviselhetetlenül gyors népesdést. Ezzel szemben éppen az egy gyermeket vállaló családok segítése volna kívánatos. A keresztény erkölcs idejét múlttá válását jól jelzi, hogy minél több a gyermek, annál indokoltnak tekinti a támogatásukat. A szegény világnak nem több gyermekre, hanem kevesebb, de képzetre lenne szüksége.
A jelenkor legnagyobb társadalmi torzulása, károkozása, hogy a gyermeknevelést nem kevesebbre, de jobb minőségre, hanem darabra támogatja. Ennek a társadalomtorzulásnak még évszázadok múlva is nyögni fogják a terhét. A fejlett világnak az a szerencséje, hogy a már gazdag és iskolázott réteg pénzért sem vállal sok gyermeket. De ott is érvényes a kontraszelekció, minél rosszabb a családi feltétel, annál több a gyerek.
A növénynemesítés és az állattenyésztés csodákat hozott a szelekcióval, az emberi faj pedig éppen ebben a században tette általánossá a kontraszelekciót az emberi faj életében. Amíg a természet szelektált biztosítva volt a faj életképességének fenntartása. A jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan megtesz az oktatás mindent annak érdekében, hogy a rájuk bízott anyagból minél többet hozzanak ki, de nagyon kevés történik annak érdekében, hogy minél jobb legyen az oktatásra bízott anyag minősége. Ez azért rossz megoldás, mivel az oktatás, a képesség fejlesztés eredménye egyre inkább attól függ, milyen a rábízott anyag minősége. Az oktatási rendszerre bízott anyag minőség azonban elsősorban a családi környezet minőségétől függ. Ezért aztán minden olyan gyermekvállalási struktúra, amiben a gyermekvállalás nagysága a család megfelelésével fordítottan arányos. Márpedig minden társadalomban a gyermekvállalás mértéke a megfeleléssel fordítottan arányos. Ez nemcsak spontán, de a társadalom is erre ösztönöz azzal, hogy nem a gyermeknevelés minőségére, hanem a mennyiségére ösztönöz. Vagyis minden társadalom az érdekével ellentétes demográfiát támogat.
Meggyőződésem szerint, semmi sem árt jobban a társadalom jövőjében elérhető eredménynek, mint a jelenleg általános családtámogatási rendszer.

Az ENSZ szervezete.
Gyakorlatilag az ENSZ-ben a tagok hatásköre, szervezetei felépítése három emberöltővel a megalakulása óra magán viseli a háború pillanatnyi eredményét. A tényleges hatalmat a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjai gyakorolják, egyúttal a vétójognak köszönhetően megbénítják.
A kiemelt tagok közül három, Anglia, Franciaország és Oroszország, európai. Erre a rangra ma már egyik sem indokolt. Ma már, ha nem is vétőjogot, de kiemelt szavazati rangot csak az Egyesült Államok, és Kína érdemelhetne meg. A vétójog még e két óriásnak sem indokolt. Elég lenne, ha ellenszavazatuk csak akkor jelent vétót, ha az előterjesztés támogatottsága nem haladja meg a négyötödös támogatottságot. A több állandó bizottsági tagság nem indokolt.

Az arab tavasz

Kopátsy Sándor EP 2011-12-16

AZ ARAB TAVASZ

Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz élv óta hibát hibára halmoz az arab világban. Az Oszmán Birodalom szétesését a nyugati gyarmattartók arra használták fel, hogy politikai érdekeik alapján minden reális szempontot mellőzve feldarabolták maguk között a szétesett birodalom területét. Az elsőszámú érdekük az volt, hogy az olajkincs minél kisebb létszámú államok között legyen szétosztva, amiket könnyebb lesz befolyásolni. Viszonylag népes állam csak Egyiptom és Irán, jelentős olajkincsű, pedig csak a szét nem darabolható Irán maradt.
A történelme során a mohamedán Közel-Kelet és Észak-Afrika többsége közös államként működött. Ezt az sem morzsolta szét, hogy vallási és törzsi tagoltságát megőrizte. Az első világháború után azonban az arab Közel-Kelet a nyugat-európai gyarmati birodalmak politikai zagyvasága volt. Ezzel az arab térség versenyképessége lényegében felszámolásra került. Az óta a nyugati nagyhatalmak vigyáztak arra, hogy ez a szétvertség fennmaradjon, egyensúly maradjon a rivalizáló arab államok között.
Ez a helyzet a második világháború után csak annyiban változott, hogy az arab térség lényegében az Egyesült Államok felügyelete alá került. Már a második világháború alatt az Egyesült Államok felmérte az arab világ olajvagyonának stratégiai jelentőségét, és gyorsan garanciát adott a térség feudális olajban gazdag államainak a politikai rendszerük garantálására. Ez a garancia papíron ugyan csak Szaúd-Arábiának szült, de lényegében az egész térség számára biztosítékot jelentett.
Az Egyesült Államoknak az arab világért vállalt felelőségét nagyon felerősítette Izrael létéért való felelősség vállalás. Ezzel a világ egyetlen szuperhatalma örökre beleragadt az arab világ kuszaságába.
A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olajban gazdag államban az egy laksora jutó jövedelem az olajszegény államokénak huszada lett.
A 20. század legjelentősebb külpolitikai hibája minden bizonnyal az Egyesült Államok közel-keleti, azaz arab politikája. Naggyá azt teszi, hogy a fajunk történetében példátlanul nagy befolyású szuperhatalom követi el.
A hiba még Roosevelttel kezdődött. A második világháborúból megtanult, hogy világháború megnyeréséhez elengedhetetlen az olajban való gazdagság. A tengelyhatalmak háborúvesztésének egyik oka, hogy nem volt elegendő és olcsó üzemanyagunk.
Ezért aztán az Egyesült Államoknak első fontos külpolitikai lépése volt, hogy Szaúd-Arábiának, ezzel a feudális olajsejkségeknek is, katonai garanciát adott arra, hogy megvédi a rendszerüket. Ez a garancia három sebtől vérzett és vérzik az óta is.
1. Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozhassa a volt gyarmattartók hatalmát, felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mintegy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.
Ennek ellenére az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Ők mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a legolcsóbb ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben az Egyesült Államok az arab világban az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus araboknak a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.
Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése.
2. Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb ellenségét.
Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal barátkozzon.
3. Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe bukott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból az is kiderült, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Túlságosan bízott abban, hogy a vallási türelmetlen arab uralkodókra, és a gátlástalanul diktátor tábornokokra, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek, tartós támaszt jelenthetnek.
4. Az Egyesült Államok az arab tavaszt sem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepet játszik. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Ez pedig az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését.
Az arab tavasz, az arab népek politikai hatalmának megerősödése látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.
A második világháború óta az Egyesült Államok volt a világ társadalmi, gazdasági és tudományos fejődésének élcsapata. Ezen az sem változtatott sokat, hogy az arab kultúra kezelésében követte el szinte az összes hibáját.

Az euró övezet bukása

Kopátsy Sándor EP 2011-12-14

AZ EURÓ ÖVEZET BUKÁSA

Az egyenlítő legutóbbi számában Balázs Péter a véleményét a válságról. Az írásának az euró övezet jelenlegi válsága ad alkalmat. A sok konkrét tapasztalattal rendelkező szerző a problémák felületén marad, elmerül a tényleges gyakorlat technikai nehézségei között.

Már a bevezetőben azt hangsúlyozza, hogy az Európai Unióra jellemző „a hosszú távú tervezés és építkezés.” Sajnos, ez soha nem volt jellemző. Az ugyan igaz, hogy hosszú távú feladatba fogtak, de a hosszú távú feladathoz nem az azt igénylő elméleti alapot terezték meg, hanem gyorsan akarták Európát a világ másik két nagy agglomerációjával, Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel versenyképessé tenni.

Az fel sem merült, hogy lehet-e ennek a távlati célnak realitása. Ha ezt megvizsgálták volna, be kellett volna látni, hogy ez a cél eleve irreális, nemcsak hiányoznak, de meg sem teremthetők ennek a feltételei. A két vetélytársunkkal szemben nem lehetünk versenyképesek. Ezt azonban nem mérték fel reálian, miben és miért nem lehetünk versenyképesek, de ki sem merték mondani, hanem kitaláltak a blöfföt, legyen Európa a tudományban az első.

Azt azonban nem tisztázták, hogy miért nem lehet Európa versenyképes. Máig az sem tisztázódott, hogy mit tekintsünk Európának.

Ha ezt megvizsgáljuk, tisztázódott volna, hogy az eleve kis Európa három nagyon eltérő kultúrára oszlik. A puritánra, a mediterránra és a kelet-európaira. Ez a három kultúra annyira eltérő, hogy még a kereszténységük sem lehetett közös, nemhogy az agglomerációra való képességük.

Azt, hogy Európa nyugati és keleti fele alapvetően két eltérő kultúra, már a nyugat-európai agrártechnikai forradalom után kiderült. Ezt vettük tudomásul a kereszténység kettészakadásával.

Az óceánok meghódítása és a két Amerika beépítése nyilvánvalóvá tette, hogy nem a Földközi Tenger, hanem az Atlanti Óceán a súlypont. Ennek megfelelően a nyugati kereszténység is kettészakadt. A protestáns népek fölénye egyre nyilvánvalóbbá vált. A mediterrán térség pedig egyre inkább lemaradt. E két nyugat-európai kultúra dinamikájának különbsége nem is annyira a kontinensünkön belül, mint a két Amerikában és Ausztráliában vált nyilvánvalóvá. A volt angolszász gyarmatokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem négyszerese a latin-amerikai országokban elértnek. Ma Észak-Amerikában fel sem merül, hogy a latin-amerikai országokkal alkossanak közösséget.

Messze mentem annak indoklásban, hogy a három európai kultúrát eleve nem lehet közösséggé szervezni.

De, aki közösséget szervez, annak ilyen messze kellett volna menni.

Ezzel szemben az Európai Közösséget a hidegháború szülte. Vagyis egy átmeneti politikai megosztottság, aminek semmi köze nem volt a kulturális határokhoz. Mivel a nyugat-európai népeknek, a frontvonal nyugati oldalán félni kellett a Szovjetunió katonai erejétől, egy táborban kényszerültek, Akárcsak a front másik oldalán jelen volt mindhárom európai kultúra, mindhárom keresztény vallás.

A hidegháború idején tehát természetes volt az egy táborhoz való tartozás, függetlenül attól, hogy kulturálisan mennyire tartoznak össze. Ennek ellenére azt az összetartozást alapnak tekintették. Ez a hidegháború végén is fennmaradt, azzal, hogy bolsevik táborhoz tartozók is a Nyugathoz tartozóknak érezhették magukat. A végén már nemcsak a Balkáni államokra, de még Törökországra és Ukrajnára is számított a brüsszeli vezetés.

Az EU csak terjeszkedett, szinte minden tagságra vágyó ország számára teljesíthető, de nem végiggondolt feltételek mellett.

Így lett az EU-nak 27 tagja és még számos felvételre számító ország.

Az EU tagság Maastrichtben meghatározott feltételei komolytalannak bizonyultak. A betartásuknak nem volt semmi biztosítéka, annak ellenére, hogy az sem jelentett volna semmi garanciát.

Az EU költségvetésnek a legnagyobb tételét az idejét múlt, eleve rossz agrárhelyzet dotálására fordították, az exportra éhes nyugat-európaiak a mezőgazdaságot magas védővámokkal és kvótákkal védték.

Aki az EU 27 tagországát, már jelenleg is, az áruk és személyek mozgásánál szorosabb unióban akarja összefogni, minden realitás érzékét elvesztette. Már a munkaerő szabad áramlása is katasztrofális helyzetbe hozta azokat a tagországokat, amelyekben a bérszínvonal a harmadát sem éri el a fejlettekének. Ez ugyan a fejletteknek jó, amíg meg tudják akadályozni, hogy munkahelyet nem találók is oda meneküljenek. Az elmaradottabbaknak is jó rövidtávon, mert munkát kapnak azok is, akik otthon feleslegesek, és jelentős megtakarított pénzt küldenek vissza a családnak. Ezért a kormányaik örömmel fogadják. De ennél sokszorosan nagyobb veszteséggel és kárral jár az, hogy az eleve hiányzó tehetségek is elvándorolnak. Márpedig az utolérésben semmi sem jelenet nagyobb féket, mint tudomány és a munkaerő elvándorlása.

Az egységes tőkepiac pedig elbukik a tagállamok nacionalizmusán. A kevésbé fejlettek ugyan örömmel fogadják a fejlettek tőkéjét, de hisztérikusan védik a saját gazdasági zászlóshajóik nemzeti tulajdonlását.

Összefoglalva:

Már az EU is túllépett azon a határon, amit a tagjainak heterogenitása megenged. Türelemre, nem további lépésekre lett volna szükség.

A taglétszám mennyiségétől megrészegülve, létrehozták az 15 tagból álló euró övezetet is. Ennek ötlete és feltételei nem voltak végiggondolva.

A 2010-es pénzügyi válság aztán megmutatta, hogy a 15 euró övezeti tagországnak legfeljebb az északnyugati fele alkalmas arra, hogy közös pénzük, bankjuk legyen.

Azt, hogy mik a közös valuta feltételei, nem gondolták végig, pedig egyértelmű, hogy közös valutájuk csak közös kultúrájú, hasonló fejlettségi szinten lévő országoknak lehet. A közös kultúráról és a hasonló fejlettségi szintről azonban az euró övezet 15 országában szó sem lehet. A finnek és a görögök közös pénze kabarében mehetne el, de nem a valóságban. Nem kisebb ostobaság az inflációtól hisztérikusan félő németek és azt természetesnek tekintő olaszok közös valutája is.

A meggondolatlan lelkesedéssel összetákolt euró övezet egyrészt lehetővé tette, hogy a kevésbé fejlett, eleve könnyelmű pénzkultúrájú tagországok menthetetlen adóság- verembe essenek, másrészt az a soha vissza nem fizethető adóság a könnyelműen hitelező fejlett tagországok fejlődését is hosszú évekre lefékezze.

Az euró övezet könnyelmű létrehozása, és működtetése évtizedre visszaveti Európa egészének fejlődési ütemét. Soha el nem képzelhető mértékben lerontja a Távol-Kelethez viszonyított helyzetét.

Az Európai Unió sietett, ennek következtében elvesztett néhány évtizedet.

Az igazságot elfedő trükk

Kopátsy Sándor EG 2011-12-07

AZ IGAZSÁGOT ELFEDŐ TRÜKK

Hatvan éve jelent meg Rácz Jenő és Bródy András közgazdasági könyve. Akkor még mérnökként olvastam, de örökre helyre billentett. Ebben a könyvben olvastam először, és az óta utójára, hogy miden osztálytársadalomra jellemző egy mutató, a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya. Ez a mutató az adott természeti környezetben állandó, a fejlődés során nem változik. A melegebb éghajlaton kevesebb, a hidegben nagyobb, de 3 és 4 között változik. A hideg éghalton azért magasabb, mert nagyobb vagyonigénnyel jár a hideg elleni védekezés, és az átteleléshez szükséges tartalékolás.

Azonnal megértettem, hogy ez azt jelenti, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés során párhuzamosan nő a nemzeti jövedelemmel a nemzeti vagyon is. Az adott ország számára nemcsak a nemzeti jövedelmet kell újratermelni, hanem a vagyont is. Az újratermelési mérleget egy lakosra jutó vagyonra, és jövedelemre kell számolni.

Sajnos, az elmúlt hatvan év során még nem találkoztam. A nemzeti jövedelmet ugyan néha egy lakosra is megmutatják, de a modelleket mindig országokra készítik, és a nemzeti vagyon változását még így sem teszik mellé.

Ennek következtében, minden olyan ország esetében, ahol változik a lakosság száma, hamis képet mutatnak. Ahol növekszik a lakosság, ott szépítik a valóságot, ahol csökken a ténylegesnél kedvezőtlenebb a kép.

Ez az elméleti és gyakorlati hiba különösen félrevezető a jelenkorban, amikor az elmaradó társadalmakban az elviselhetőnél tízszer gyorsabban nő a népesség, a világ gyorsan növekvő kétötödében pedig stagnál. Az utóbbiban azonban jelentős a befogadás.

A gazdasági statisztika sok esetben a sikert kudarcnak, a kudarcot sikernek illusztrálja. Pedig a valóságban nagyon egyértelmű a helyzet.

A világ háromötödében, ahol a megengedhető néhány ezreléknél tízszer gyorsabban nő a népesség, egyértelmű a fokozódó lemaradás, a stagnáló kétötödben pedig gyorsabb a fejlődés, mint történelmünk során valaha volt.

Illusztráció képen lássunk néhány adatot a The Economist legutóbbi számából.

2010-2011 évekre közli a várható növekedési adatokat. Mint mindig most sem az egy lakosra, hanem az ország egészére vetíti a növekedést. Ha a közölt növekedést egy laksora jutó jövedelemre, és vagonra módosítjuk, szinte ellentétes eredményre jutunk.

Először a két kiemelkedően gyorsan növekedő ország adatait nézzük.

Kínában a két év átlagában 8.5 százalékos az ország nemzeti jövedelmének növekedése. Ezzel szemben Indiában 7.5 százalék. Ha figyelembe vesszük a lakosság növekedését is, ami Kínában 0.4, Indiában 1.6 százalék már alapvetően módosul a kép. Az egy laksora jutó jövedelem Kínában 8.1, Indiában 5.9 százalék.

Az alapvető különbség azonban akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az egy laksora jutó vagyon szinten tartását is figyelembe vesszük, ami legyen a nemzeti jövedelem háromszorosa. Ez esetben, Kínában egy laksora 6.9 százalékkal több elosztható jövedelem jut. Indában viszont csak 1.1 százalékkal több marad. Vagyis a fenti két ország nemzeti jövedelmének csak 1 százalékkal lassabb növekedéséből, az eltérő népességnövekedés hatására évente 5.8 százalékkal kevesebb elosztható jövedelem jut egy lakosra. Kínában 6.9 százalékkal nőhete a lakosság jövedelme, Indiában viszont 1.1 százalékkal. Ehhez még tegyük hozzá, hogy Kínában ötször akkora a megtakarítási hányad, mint Indiában. Kínában az egy laksora jutó nemzeti vagyon gyorsan nő, Indiában pedig csökken. Vagyis két ország nemzeti jövedelmének hasonló növekedése mögött is óriási eltérés mutatkozik csak annak következtében, hogy az egyikben évente 1.2 százalékkal gyorsabban nő a lakosság.

Már többször leírtam, számokkal bizonyítottam, hogy az egy laksora jutó jövedelem és vagyon az országos szinte stagnáló gazdaságban is gyorsabban nő, mint az Egyesült Államokban. Most is nézzük meg e két állam, hogyan áll egymással szemben.

Az Egyesült Államokban, ebben a két évben közel 2 százalékos növekedést vártak. Ma már csak ennek a felét, de fogadjuk el a pár héttel korábbi adatot. Japánban pedig 1 százalékos növekedést várnak. Tehát Az előbbi ország évi 1 százalékkal gyorsabban nő. De hogyan néz ki, ha egy lakosra vetített jövedelmet, és vagyont számolunk? Előbb csak a jövedelmet. Ez a mutató mind az Egyesült Államokban, mind Japánban éves 1 százalékos növekedést mutat. Ha azonban a nemzeti jövedelem háromszorosát kitevő nemzeti vagyont is számításba vesszük, fordul a kép. Japánban évente 4 százalékkal nő az egy laksora jutó vagyon, az Egyesült Államokban pedig csupán 1 százalékkal. A valóság pedig ennél is rosszabb. Egy laksora vetítve, Japán a világ legnagyobb hitelezője a külföldiek felé, az Egyesült Államok pedig már többel tartozik kifelé, mint amekkora vagyona, hitele van külföldön.

Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a közgazdaságtan nem képes lépést tartani a korral.

A Nemzetközi Valutaalap és hazánk

Kopátsy Sándor EG 2011-12-09

A NEMZETKÖZI VALUTAALAP ÉS HAZÁNK

Történelmi előzmény.

Köztudott, legalábbis az illetékeseknek tudni kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap, röviden IMF, a liberális gazdaságpolitika fellegvára, kezdettől fogva annak a szellemében működik. Az a működése olyan sikeres volt az utóbbi ötven évben, hogy pénzügyi válságba vitte az egész Nyugatot. 2008-ban nyilvánvalóvá vált az, ami előtte 1929-ben, hogyha a piac nincs erős állami kontrol alatt, olyan méretűvé válik a munkanélküliség, amit az érintett társadalmak, mindenek előtt a fél-perifériák nem tudnak, de nem is hajlandók elviselni.

A pénzügyi piacok korlátlan szabadsága ellen már a nagy gazdasági válság előtt fellázad két mediterrán, gyarmattartó ország, Portugália és Olaszország. Az egész tőkés világot megrázó gazdasági válság hatására, az élükön Németországgal, és Japánnal, szinte minden fél-perifériához tartozó ország fasiszta lett, nagy legalábbis a politikai hatalom által irányított gazdaságra tértek át. Ebben az irányban modult el az Egyesült Államok is, Roosevelt elnöksége alatt. Ezek közös elsődleges célja a foglalkoztatás növelése, és a jövedelmek közti különbségek mérséklése volt.

Az Egyesült Államok kivételével azonban minden rendszer nacionalista, ez erősebbeké imperialista lett. Szerencsére ezek a második világháborúban elbuktak, de elbukott a liberális gazdaságpolitika is.

Bebizonyosodott, hogy a nagy, több éves háborúban a piacgazdaság működésképtelen, ezért a háború végére a fejlett, demokratikus, polgári társadalmak gazdasága, legfőbb képen a foglalkoztatás politika és pénzügyei szigorú állami irányítás alá kerültek. Ez ugyan a háború után fokozatosan felpuhult, de jó két évtizeden keresztül jellemző maradt. Máig nem vált felismertté, hogy az újjáépítési szakasz a tőkés osztálytársadalmak történelmének legsikeresebb ideje volt.

Ebből az a társadalomtudományi törvény vált igazolttá, hogy a tőkés osztályuralom csak akkor nem osztályelnyomó, ha hiány van a munkaerőben. Az ipari forradalom óta az 1940-70 közti harminc év volt az egyetlen tartós kivétel. Ebből kellett volna levonni korunk legfontosabb tanulásgát, hogy össznépi demokrácia csak ott lehet, ahol az állam gondoskodik a magas foglalkoztatásról. Ez szűnt meg 1980-ra a demokratikus Nyugaton és 1990-ben, a hidegháború végével a szocialista rendszerek bukásával, a hidegháború másik oldalán is.

Ettől kezdve elszabadult a liberális pénzpiac uralma. Egyre nőtt a pénzügyi szektor hatalma az egyik, a gyenge munkaerő munkátlansága a másik oldalon. A korlátlan mozgásszabadságot élvező pénzügyi szektorról aztán 2008-ban kiderült, hogy alkalmatlan a társadalmi egyensúly fenntartására. Még három évet kellett látni, hogy Európa nyugati felén is szétesik a pénzpiac korlátlan szabadságára épülő rendszer.

Azt, hogy a pénzpiacok korlátlan uralmát meg kell zabolázni, hogy növelni kell a foglalkoztatást, mert e nélkül nincs kiút, a közvélemény érzi, látja. Hetven éve nem volt olyan erős és széles a tömegek pénzvilág elleni hangulata, mint jelenleg az egész Nyugaton. Ezt nem lesz képes megállítani nemcsak a pénzvilág, de a liberális politika sem.

A közhangulat, mindenek előtt a demokráciákban, ahol ezt nem lehet megkerülni, erőszakkal elnyomni, ki fogja kényszeríteni a magas foglalkoztatást. Azt pedig nem lehet elérni a liberális gazdaságpolitikával. Ezért ennek a politikai hatalma fog elsőször megszűnni.

Csak olyan rendszernek lehet ereje, tartós hatalma, de még jó pénze is, amelyik úgy valósít meg 70 százaléknál magasabb foglalkoztatást, hogy ezen a szinten belül se legyen nagy a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A Nemzetközi Valutaalap megítélése.

Ha valamely világszervezetet a pénzvilág hatalmát képviselőnek lehet tekinteni, akkor a Nemzetközi Valutaalap az első.

Ráadásul a hatalma a fél-perifériákon a legnagyobb. Nálunk is. Már az új gazdasági mechanizmus, de különösen a rendszerváltás óta a magyar közgazdászok a liberális gazdaságpolitika hívei voltak. Ez a rendszerváltás előtt természetes nemzeti érdeket szolgált, hiszen a hisztérikusan piacellenes rendszerben a piac minden erősítése szabadságharc volt. A rendszerváltás után azonban átestünk a másik végletbe. A magyar közgazdászok élcsapata még a liberális, fejlett Nyugaton is lelkes liberálisnak számíthatott.

Nem csoda tehát, hogy a rendszerváltás után az IMF kedvenceinek, a liberális SZDSZ, és egyre inkább azzá váló MSZP kedvencei lettek. Ezért aztán 2010-es választási eredményt katasztrófaként éle meg az IMF helyi csapata is. A csúfos verességet szenvedett szoclib erők egyetlen hazai támasza az IMF maradt. Természetes volt tehát, hogy az itteni csapatuk őket szerette volna támogatni. Ők a magyar gazdaságpolitikai struktúrában élvezett kapcsolataikat akarták céljuk érdekében hasznosítani.

A legtermészetesebb, hogy az IBM itteni csapata az előző kormány érekében kívánt továbbra is munkálkodni. Ezt pedig egyetlen kormány sem tűrhette. Ezért lépni kellett.

Taktikai hibának tartottam, hogy a kormány azonnal tudtára adta a budapesti csapatnak, hogy mi a hatásköre, mibe, hol nézhet bele. Ők nem azért vannak itt, hogy a megbukott kormányt szolgálják, hanem bármennyire nem tetszik, nekik a mindenkori kormány a partnerük. Ezért tisztázni kell, hogy mennyire eszik ezt tudomásul. Közöljük, hogy ki, hol miben állnak rendelkezésükre. De ne az ellenzékkel, hanem a kétharmados többséget élvező kormánnyal működjön együtt, ne annak lejáratásában, hanem gazdasági sikereiben adjon segítséget. A múltat felejtsük el. Ha ebben meg tudunk egyezni, nem lesz probléma, de ha nem, mi az IMF-től egy másik, politikailag semleges csapatot kérünk. Ha önök buzgón támogattak egy olyan, átmenti kormányt, amelyiknek semmi esélye nem volt arra, hogy kormányon maradhasson a következő választáson, a mostani helyzetben olyan kormánnyal kell együttműködni, ami minden valószínűség szerint nem négy évre szól.

Mivel ezt a kompromisszumot elmulasztottuk, megromlott a viszony. Az óta az IMF-nek új elnöke van, aki azért nem annyira keményen liberális kellett volna tárgyalni a viszonyunk rendezése érdekében. Minden bizonnyal megértette volna, hogy miért fordulunk hozzá.

A rendezetlen viszony nekünk a drágább.

A hitelminősítők felébredtek

Kopátsy Sándor PG 2011-12-06

A HITELMINŐSÍTŐK FELÉBREDTEK

Három nappal az EU miniszterelnökök válságtanácskozása előtt a hitelminősítők felébredtek. Figyelmeztették az EU négy erős tagját, hogy fontolgatják a leminősítésüket. Végre felmérték, hogy mekkora a veszély, és mekkora a politikai vezetők félelme a visszavonulással járó óriási veszteségektől.

Pedig nem kell nagy szakértelem hozzá, hogy az euró övezet négy mediterrán tagállamának az államadóssága soha nem lesz visszafizethető.

Brüsszelben nagy a felháborodás, hogy éppen most ijesztik meg a pénzpiacot, amikor bátorításra volna szükségük. Elfelejtik, hogy a hitleminősítőknek nem az a feladatuk, nem azért fizetik őket, hogy eltussolják a veszélyt, hanem tárják fel a kockázatot.

Az EU erős tagjait nem azért kell leminősíteni, mert nem tudják visszafizetni az adósságukat, hanem azért, mert politikailag és pénzügyileg bele fognak rokkanni, ha kiderül hogy a több ezermilliárd eurós követelésük a mediterrán országokkal szemben behajthatatlan. Ezt követően pedig több éves stagnálás következik. Ez pedig az EU tagországok, mindenek előtt az euró övezet jelenlegi tagállamait súlyosan fogja érinteni. A reális felmérés azt jelenti, hogy Európa egész nyugati fele a négy volt angol gyarmathoz képest is lelassul, a távol-keletiek pedig elhúznak mellette. A reális kép tehát sokkal szomorúbb, mint amint a leminősítéssel való fenyegetés jelez.

Azt fel sem lehet mérni, hogy milyen politikai következményei lesznek annak, amikor a négy mediterrán ország mindegyikéről kiderül, hogy fizetésképtelen. Ennek nyilvánvalóvá válása az euró övezetből való kilépést, 20-40 százalékos életszínvonal visszaesést fog jelenteni. A lakosságuk már most is zúgolódik, sztrájkol, de még nincsenek erőszakos cselekmények.

Arról nincsen tapasztalat, hogy milyen lesz a reagálás a hitelezők körében. Minden bizonnyal az EU kemény magjához tartozó országok egyhamar nem lesznek újra könnyelmű hitelezők, drágább lesz a hitel. Ez súlyosan fogja érinteni az EU dél-keleti térségének országait, köztük Magyarországot is.

Az euró övezet, a mediterrán országok nélkül, ha kiheverte a válságot, megerősödve tovább működhet. Ki fog derülni, hogy a közös pénz ötlete nem volt rossz, csak a tagság meg nem válogatása volt súlyos hiba. Ezért azonban még öt év múlva is nyögni fognak.

Egyelőre még addig sem jutottak azonban el, hogy erősebb kontrol, nagyobb szigorúság sem lehet elég. Az ugyan hiba volt, hogy az ellenőrző mechanizmus nem volt működőképes, de azon semmi sem lehet képes segíteni, hogy a németeknek meg a görögöknek nem lehet közös pénzük.

Sajnos a brüsszeli vezetés máig nem képes megérteni, hogy Európa nyugati felének közös uniója nemcsak helyes, de az egyetlen járható út. Ez azonban gyorsan nem járható.

Az áruk és a személyek szabad mozgása megoldható, fenntartható, de a szabad munkaerőpiac még nem. A közös valuta és bank azonban elhamarkodott volt. Erre legfeljebb évtizedek múlva kerülhet sor.

Az is baj, hogy a tagországok nyelve eltérő, de ennél sokkal nagyobb, hogy a mentalitásuk is az.

Az EU csúcson való viselkedés

Kopátsy Sándor PG 2011-12-10

AZ EU CSÚCSON VALÓ VISELEKDÉS

Tegnap válságcsúcsot tartottak az EU országok vezetői. Ez a csúcstalálkozón a miniszterelnökünk egyértelműen úgy viselkedett, mint aki védi a tagországok függetlenségét, de egyezett bele a csatlakozás parlamenti vitájába. Annak, hogy a lelkesedés látszatát elkerülte, igaza van, mert az elfogadott határozat ugyan jó irányba tett lépés, de az euró övezet továbbra is hibás vágányon maradt, továbbá sem a magyar alkotmány, sem a magyar közfelfogás szerint a miniszterelnöknek erre nincs felhatalmazása.

Ugyanakkor Orbán jó politikus marat, akinek a tetteit mindig elsősorban a hazai közvélemény támogatásának megnyerése, és támogatásának megtartása motiválja. Az ország gazdaságpolitikájának a világgazdasághoz így is, úgy is igazodni kell, de aki ezt lelkesen túllihegi, itthon politikailag rosszul vizsgázik.

A magyar liberálisok nem azért buktak meg, amit csináltak, hanem sokkal inkább azért, mert tetteiket azzal magyarázták, hogy nincs szabad akaratunk, a világ erőivel szemben tehetetlenek vagyunk. Elég volna végignézni az elmúlt húsz év politikai okosainak névsorán, miért tűntek el. Azért, mert nem tartották őket elég magyaroknak.

Magát a határozatot örömmel fogadtam, annak ellenére, hogy a meghatározott feladatok végrehajtása nem reálisak. Akik megfogalmazták, nem gondolták végig, hogy a mediterrán országok nem lehetnek képesek ezt a gyökeres fordulatot végrehajtani.

A két határozat két fő céljával ugyan elvileg egyetértek. Végre azt határozták el, amit az euró övezet szervezésekor kellett volna. Fel sem venni azokat, akik ezek betartására eleve alkalmatlanok. Az óta pedig még inkább azzá váltak. Naivak voltak a közös valuta megteremtői, akik most sem gondolták végig, hogy a szigorú költségvetésis egyensúlyra, és a közös bank által engedélyezett államkötvény kibocsátásra eleve képtelenek voltak. Legfeljebb azt várhattuk volna el, hogy kimondják, hogy erre ma még sokkal kevésbé alkalmasak.

A most elkövetett hiba, hogy nem mondták ki nyíltan, hogy a négy mediterrán országtól nem lehet elvárni, hogy a valutaövezetben maradva, néhány éven belül létre tudják hozni a pénzügyi helyzetüket.

Nézzük csak meg a két követelmény realitását.

Ami a költségvetési egyensúlyt illeti.

Azt végre belátják, hogy a költségvetési hiány eddigi laza kezelése elméleti és gyakorlati ostobaság volt. Ki kell mondani, hogy az EU egészében a minimális költségvetési hiány nem engedhető meg, az elszabadult költségvetési lazaságot fel kell számolni. Az elviselhetetlen eladósodást csak hosszú évekig tartó költségvetési többletet lehet teremteni. Adósságot ugyanis abból származott, hogy az euró övezet mediterrán országai többet költöttek el otthon, mint termeltek. Mára az eladósodás olyan nyilvánvalóvá vált, hogy csak nagyon magas kamatokkal lehet fenntartani. Ezek terhe azonban már elviselhetetlenné vált. A további költségvetési hiány azt jelenti, hogy az állam a jövedelménél továbbra is többet költ, gazdagabban él, mint amilyen gazdag. Ettől még magasabbak lesznek a kamatok, még lehetetlenebb a törlesztésük.

Tisztában vagyok azzal, hogy a meghirdetett fél százalékos hiány betartása teljesíthetetlen. Ennek bevallásához őszintesége lenne szükség. Az Európai Unió tagállamai a kultúrájukban és gazdasági fejlettségükben annyira heterogének, hogy egyelőre csak közös piacuk lehet reális, de közös valutájuk kalandorság volt. Maximum a AAA minősítetteknek lehet reális. Ezért azt kellett volna kimondanák, hogy közös pénzük csak a közös szinten minősített országoknak lehet. De a fél százalékos költségvetés azok számára sem elérhető már a következő évben.

Az euró zóna mediterrán országai csak visszatérve a nemzeti valutájukra, és annak jelentős inflációval érhetik el az államadósságuk elviselhető szintre való csökkentését. Azzal, hogy az erejüket sokszorosan meghaladó mértékben eladósodott mediterrán országok számára azt a módszert írják elő, ami az erőseknek megfelel, annak a jele, hogy a brüsszeli vezetők nem vették tudomásul, hogy a nagyon eltérő kultúrájú és gazdagságú országokra nem lehet azonos normákat alkalmazni.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a modern gazdasági élet nagy találmánya az infláció, a jegybanki pénzteremtés, de ennek nincs közös optimuma. Az erősek számára, különösen, ha keményen puritánok, nagyon alacsony a számukra optimális infláció. Ettől távolodva, egyre nagyobb az optimális infláció attól függően, hogy mennyivel vannak lemaradva az élvonaltól, és milyen messze vannak a puritán viselkedéstől. Ha egy fél-perifériába tartozó, mediterrán országtól olyan inflációt követlenek, ami a fejlettek számára optimális, az belerokkan.

Ennek a megértésével nem találkozok a jelenlegi közös határozatban. Azzal, hogy minden tagországra azonos követelményeket állítanak, még nagyobb katasztrófa felé hajóznak. Közös valutájúak csak a viszonylag azonos gazdasági szintű és puritán államoknak lehet. A kevésbé fejletteknek, és még nem is puritánoknak csak saját valutájuk lehet, aminek az átlagosnál nagyobb inflációjával, és csak belső eladósodással teremthetnek jobb költségvetési mérleget.

Ami az államadósságot illeti.

Az államok eladósodásának fogalmát kellene először tisztázni. Ebben azonban nem történt előrelépés.

Mégis örömmel olvastam, hogy az államkötvények kibocsátást az Európai Központi Banknál történő engedélyezéshez kötik.

Előbb azonban azt kellene tisztázni, hogy milyen minőségi különbség van az állam külső és belső eladósodása között. A hazai piacon eladott államkötvény minőségében más, mint a külföldi hitelezőknek eladott. Csak az utóbbit kötném engedélyezéshez. Amíg a belföldi lakosság és vállalkozások felé eladott államkölcsön nem pénzteremtés, a külföldieknek eladott hitel emisszió, külföldi forrásból származó jövedelem. A kettő összeadása elemi matematikai hiba, sőt félrevezető szélhámosság.

Ugyan nem ide tartozik, mégis azt kell hozzátenni, hogy az ingatlanárak emelkedése is emisszió, mivel az a bankok felé magnövekedett hitelfedezet, azaz jövedelmet teremt.

A külföldi eladósodás két formájának elegye az ingatlanokra adott külföldi hitel. Ezt követték el az előző magyar kormányok. Akinek svájci bankból származik a jövedelme, az nem az országban termelt jövedelemből él.

Azt a követelményt tartom helyesnek, hogy a tagországok a Központi Bank engedélye nélkül külföldi hitelezőknek ne adhassanak el állampapírt.

A tényleges helyzet nem engedi meg, hogy az euró övezet mediterrán tagjai tagok maradhassanak. Nem kellene nagy fantázia annak megértéséhez, legfeljebb bátorság, hogy bevallják, a négy mediterrán ország tagsága a követelmények teljesítésére alkalmatlan. Azok csak a kétszámjegyű leértékelt valutával, és átmenetileg kétszámjegyű inflációval, vagyis kétszámjegyű fogyasztáscsökkentéssel állhatnak talpra. Ezt a tényt, nincs bátorsága a brüsszeli vezetésnek bevallani.

Ami a liberalizmus jövőjét illeti.

A magyar szoclib, valójában liberális, ellenzék nincs tisztában azzal, hogy semmivel sem tehet a Fidesznek, konkrétan Orbánnak nagyobb szívességet, mint azzal, ha túlzott nacionalizmussal vádolja. Orbán erejét a jobbközép, mérsékelten nemzeti, mérsékelten konzervatív magyar társadalomra való hangolódása adta, és adja. Szerencséjére ezt nem neki kell hangsúlyozni, túlharsogja a liberális tábor, amelyik még annyira sem baloldali, mint a Fidesz.

Jelenleg a fejlett Nyugat közvéleménye is rádöbbent arra, hogy a liberális politika nagyon alacsony foglalkoztatást, a munkaerő alsó negyedének szinte teljes munkátlanságát, és a kevés erősek tűrhetetlen gazdagodását hozza létre.

- - - - -

A tegnapi EU csúcs tehát jelentős, de nem más vágányon való továbbhaladást hozott a brüsszeli úttévesztés korrekciójában.

Mezőgazdaság

Kopátsy Sándor EG 2011-12-06

A MAGAR UGARNÁL SZÁZSZOR JOBB A HOLLAND KERTÉSZET

A rendszerváltás legnagyobb bűne, amiért még generációkkal később is fizetni fogunk, hogy eladtuk, amire volt vevő, leállítottuk mindazt, ami vállalati szinten nem volt nyereséges, akkor is, ha munkaalkalmat és értéktermelést jelentett, és szétvertük a számunkra legnagyobb komparatív előnyt jelentő ágazatot, mezőgazdaságot. Ennek lett aztán a következménye, hogy a következő húsz évben példátlanul eladósodtunk a külföld felé, utolsók lettünk a foglalkoztatásban, és romlott az erkölcsi morálunk.

A rendszerváltás előtti viszonyokból leromboltuk, ami jó volt, és nem építettünk helyette jobbat.

Ebben az írásban csak a mezőgazdaság szétverésének következményeivel, és a kilábolás egyik módjával foglalkozom.

A bolsevik megszállás évtizediben bölcsen felismertük, hogy a bolsevik rendszer leggyengébb ágazata a mezőgazdaság. Még a lakosság lapvető élelmezési igényét sem képes megoldani, értékes nyersanyagokkal fizet minden élelmiszerért, ráadásul nincsenek is magad igényei, mindent megvesznek.

Ennek a felismerésnek köszönhetően a falvakban még mindig nagy munkaerő kínálatot foglalkoztatni tudtunk. Ismereteim szerint a 70-es évektől az egyedüli ország voltunk a világon, ahol a falvakban nem volt munkanélküliség, és jobban éltek a dolgozók, mint a városokban lakó társaik. A jobban élés ugyan nem abból fakadt, hogy nagyobb volt a fizetésük, hanem abból, hogy a munkaviszonyban töltött idő után is dolgoztak. Erre a városokban élő munkásoknak sokáig nem volt lehetőségük, a falusi lakosoknak azonban volt háztáji gazdaságuk, kalákában építhették évente a házak tízezreit. Megfogalmazásom szerint, a magán vállalkozásokat gyűlölő rendszerben az ország lakosságának fele a magánvállalkozások óvodáiban készülhettek fel a rendszerváltásra.

Vitathatatlan, hogy a hidegháború végére, a politikai és gazdasági demokrácia beköszöntésére, azaz a rendszerváltásra, nem volt nálunk jobban felkészült a csatlós országok között.

Ebből a kivételes lehetőségből azonban szinte semmit sem hasznosítottunk.

Azt a Fidesz ma már tudja, hogy eladtuk, ami leadható volt, de annak nincs jele, hogy tudatosuljon, hogy a legnagyobb kincsünket, a földet, a reális értékének tört részére zsugorítottuk. Ismereteim szerint, nincs olyan EU tagország, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva, ilyen alacsony volna a föld ára. Márpedig annak, hogy milyen az ország agrárpolitikája, a legjobb mérce a termőföld ára. Szégyen, de az utolsók vagyunk.

A mezőgazdaság tönkretételében a rendszerváltás minden pártja részt vett.

- A liberálisoknak nincs érzékük a mezőgazdasághoz. Számukra minden ország talpköve a pénzügyi szektor.

- A szocialisták bűntudata nem engedte meg, hogy a mezőgazdaság érdekében kiálljanak. Ebben nagy szere volt annak is, hogy őket a liberális szárnyuk uralta.

- A kisgazdák számára a mezőgazdaság a múlt kisparaszti társadalma, ami már romantika. Ezekkel szövetkezett mind az Antall, mind az első Orbán kormány.

- A Demokrata Fórum agrárpolitikája talán megfelelt volna az érdekünknek, de azt megszállta Antall József és csapata.

- Az első Orbán kormány még szükségét érezte annak, hogy Torgyán kisgazdáival koalícióra lépjen.

- A szoclib koalíció három ciklusa óvakodott az agrárpolitikától, hiszen az agrárpolitikusok közül senki sem kapott szerepet.

- A jelenlegi kormányban a Vidékfejlesztési Minisztérium érzéktelen a vidéki foglalkoztatás kezelésére. Pedig ma a vidéki képzelten munkaerő foglalkoztatásánál nincsen fontosabb feladat.

- Jelenleg az ország nemzeti vagyonában példátlanul kis hányadot képvisel a földvagyon, ennek a reális értéke a magyar államadóssággal közel azonos lehetne. Az irreálisan alacsony földértéknek egyik oka, hogy nincs, illetve lehetetlen a külföldi vevők vásárlása.

Az alábbiakban erre teszek javaslatot.

Az EU-ban semmi akadálya annak, hogy a külföldiek földtulajdonlását szigorú feltételekhez kössük. Ebben az elsődleges feltétel a helyen lakás és a foglalkoztatás legyen. Ha Hektáronként három két-három fő foglalkoztatását előírnánk, néhány százezer hektár, a művelt terület egyetlen százaléka, megoldaná a tíz évre terezett foglalkoztatást. Ezen túl példát mutatnának arra, hogyan kell ma a mezőgazdasági adottságokat kihasználni.

Az Egyesült Államokban működik ilyen betelepítési törvény, ami tíz fő foglalkoztatása esetén megadja a beutazási engedélyt, még az is lehet, hogy a foglalkoztatást meglévő hazai vállaltnál hitellel növeli. Három évig eredményes vállalás után jár az állampolgárság.

A konzervatív magyar falvakban üdvös lenne a vállalkozó külföldiek megjelenése.

Értsük meg végre, hogy első királyunk sem kiárusítani akarta az országot, amikor nyugati polgárokat hívott az országba.

A földpiac ilyen korlátozott megnyitása sokkal nagyobb nemzeti vagyonnövekedést hozna, mint amennyi államadósságot pénzügyi forrásból, tíz év alatt kifizethetünk.

Most ugyan takarékoskodnunk kell, de az adósságot csak a termelés növekedéséből lehet törleszteni.

Az erőseknek is drága a gyengék befogadása

Kopátsy Sándor PG 2011-12-05

AZ ERŐSEKNEK IS DRÁGA A GYENGÉK BEFOGADÁSA

Jelenleg már egyértelművé vált, hogy a hitelminősítők által erősnek minősített országok is nagy árat fizetnek az euró-övezet laza feltételekkel történő bővítéséért. Kiderült, hogy nem a méret, hanem a színvonal a fontos. Ha az övezetnek csak az erős, a hitelminősítők által AAAA szintű erősek alkották volna a közös valuta tagságát, nem lenne válság, és az euró értéke a svájci frankhoz viszonyítva nem romlott volna.

Elég volna megnézni két kis ország valutáját, a svájciak frankját és a svédek koronáját.

Svájc eleve ragaszkodott, hogy a saját valutájuk sorsa felett csak maguk dönthessenek. Ez még a szakma számára is érthető volt, hiszen a svájci pénzügyi fegyelemnek évszázados tekintélye volt. Az idő őket igazolta.

A svédek távolmaradása azonban annak idején a szakértőket is meglepte. Még a saját kormányuk is belépett volna a közös valutába, de a politikai hagyományuk ehhez a nép jóváhagyását követelte. Viszonylag szoros eredmény, 56 százalék, a közös valuta ellen szavazott. Kiderült, hogy a svéd közvélemény bölcsebb volt, mint a politikai és gazdasági szakértők.

Ma divat a hitelminősítők bírálata. A politikusok szigorúnak tartják. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy elaludtak. Ők is bedőltek annak, hogy az övezet erős államaira támaszkodni lehet, azok meg fogják menteni a gyenge tagjaikat. Nem mérték fel, hogy ennek a támogatásnak mekkora a politikai és gazdasági teherbíró képessége. Pedig utólag nagyon egyértelműnek látszik, hogy már évekkel korábban túllépték azt a határt, amit még védettnek lehetett volna tekinteni. Tárgyilagosan nem lehetett volna néhány százmilliárdnál nagyobb fedezetlenséget elképzelni. Ezzel szemben hagyták néhány ezermilliárdra növekedni, amikor már a pénzpiacok is idegesek lettek. A hitelminősítők csak ekkor ébredtek.

Az a tény, hogy a mediterrán országok felelőtlen eladósodása már messze túlment a legmerészebb fantáziánál is nagyobb kritikus mennyiségen, jól bizonyítja, hogy nem lehet mindent a pénzpiacokra bízni.

A magyar devizaadósság esetében még el lehet hitetni, hogy a hozzá nem értő politikusok és a lakosság nem tudta felmérni a svájci frankban történő eladósodás kockázatát, az azonban hihetetlen, hogy a pénzügyi vezetés is ilyen ostoba volt. Egy ideig még azt állítottam, hogy csak mi magyarok lehettünk ilyen ostobák.

Az euró jelenlegi válsága azonban meggyőzött arról, hogy a könnyűnek látszó, jövedelem a szakmai nagyjait is elvakítja. Korábban nem tudta elképzelni, hogy a nagy francia, belga és német bankok elhiszik, hogy az államuk a sok száz-. Sőt az ezermilliárdos visszafizethetetlen hitelt is vissza fogja fizetni.

Lassan megtanulom, hogy a profit is olyan, mint a kábítószer. A rabjai nem képesek tárgyilagosan gondolkodni. Ebben a sokkal kevésbé szakszerű bürokratákra jobban számíthatunk. A politikusokra azonban a legkevésbé, hiszen azok a következő választásnál nem látnak tovább. Ezért tartanám bölcsnek, ha a pénzügyminiszter, a jegybankelnök és a pénzügyi felügyelet vezetője a választások kimenetelétől független szakember lenne.

A svéd példa mutatja, hogy végső soron a legjobb tanácsadó a közvélemény. A német közvélemény óriási többsége eleve tudta, hogy a görögök, a portugálok, a dél-olaszok és a dél-spanyolok hozzájuk képest könnyelműek, ha megtehetik, túlköltekeznek. Márpedig a németekkel közös valuta esetében viszonylag olcsón lehetett eladósodni.

Azt, hogy a mediterrán országok már messze túlmentek a még visszafizethető adóság határán, először a pénzpiac jelezte. Ha megnézzük, hogy melyik ország milyen kamattal tudott hitelhez jutni, világossá válik, hogy a hitelezők szinte már kezdettől fogva, tudták, hogy melyik ország milyen hitelképes. A németek eleve harmad, negyed akkora kamattal is el tudták adni a kötvényeiket, mint a görögök.

Az is hamar kiderült, hogy a magasabb kamat egyáltalán nem tartotta vissza a mediterrán országok korányait az eladósodástól. A görögöknek a 7-8 százalékos kamat is alacsonyabb volt, mint a németeknek a 2 százalék. Erre mondtam eleve, hogy közös valutájuk csak olyan népeknek lehet, amelyek kamatérzékenysége közel azonos. Márpedig a németek, és a dél-olaszok kamatérzékenysége nagyon messze van egymástól. Ezeknek közös valutát adni szakmai ostobaság. Ezt a német közvélemény mindig tudta, és ma is tudja, de a politikusok elve nem számoltak vele, és ma is görcsösen ragaszodnak hozzá.

A hitelminősítők is méterben mérnek, holott centikben kellene. Elég arra gondolni, hogy AAAA minősítése van Svédországnak, Németországnak és Franciaországnak. Ezzel szemben jelenleg a svédek 1.5, a németek 2.5, a franciák pedig 3.5 százalékra tudják eladni az állampapírjukat. Márpedig ez nagyságrendi különbség. Ha a németek nem vállalják a költekezőkkel közös valutát, most is 1.5 százalékosak volnának. Az államadósság egyetlen százaléka is minőségi különbséget, a nagyon eladósodottaknak élet, vagy halált jelenthet.

Végül egy megjegyzésem.

Kezdettől fogva a lelkes híve voltam a skandináv és az alpi népek társadalmainak. Liberális kollégáim azonban állandóan a jóléti államok végét jósolták. Ez a huhogásuk az utóbbi húsz évben szinte hisztérikus lett. Ebben a tények sem zavarják őket.

Tíz éve büszkén figyelem, hogy a legfejlettebb, leggazdagabb társadalmak e két kultúra országai. AZ ENSZ mutatói, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, alapján a öt leggazdagabb ország Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. Mind az öten jóléti államok.

A hitelminősítésük is kiváló.

A The Economist e heti számában látom, hogy az elmúlt tíz évben a nemzeti jövedelemhez viszonyított állami kiadások a nemzeti jövedelem százalékában, Franciaországban 56.9 százalékról 85.4 százalékra nőttek. Ugyanezek a számok Svédországban 54-7-ről, 36.3-ra csökkentek.

Vagyis pénz és piac nélkül ugyan egyetlen társadalom sem működhet, de ezek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol jóléti, azaz gondoskodó az állam.

Afrika utolér?

Kopátsy Sándor EH 2011-12-05

AFRIKA UTOLÉR?

A The Economist utolsó számában az első írás így hangzik, de kérdőjel nélkül, sőt az sugallja, hogy Afrika száguld Kelet-Ázsia sarkban. Hatvanöt éve rendszeres olvasója vagyon ennek a heti folyóiratnak, ma is a legjobbnak tartom, de ostobaságban ez a rekordja. Afrika ugyanis nem utolér, hanem a vesztébe rohan. Méghozzá minden földrésznél gyorsabban.

A The Economist szerkesztőségében illene tudni, hogy például Nigériának száz éve hatod annyi lakosa volt, mint Angliának, ma három és félszer annyi, és az ENSZ demográfusai szerint 2050-ben tizenkétszer annyi lesz. Ha addig nem pusztítják el a népesség nagy többségét.

A szerkesztőséget az zavarja, hogy az országok nagyságát darabra, gazdagodásukat pedig az országra vetítve méri. Ha csak annyi fáradságot venne, hogy egy lakosra vetített mutatókat nézné, akkor kiderülne, hogy minden sikerről szóló állításának az ellenkezője igaz.

Ilyeneket ír.

- „A világ tíz leggyorsabban növekvő országa között hat afrikai van.” „Afrika gyorsabban nő, mint Kelet-Ázsia, beleértve japánt is.” Ezzel szemben az egy laksora jutó jövedelemben a harminc leggyorsabban növőben egyetlen afrikai ország sincsen. De Japán ott van, mert csökken a népessége. Ebből egy gazdasági szaklap munkatársának azt kellene megállapítani, hogy mivel az afrikai országok lakossága mintegy tízszer gyorsabban szaporodik, mint megengedhető volna, az egy lakosra jutó teljesítménye a legrosszabb. Szemben Japánnal, mely országban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon gyorsabban nő, mint az Egyesült Államokban, és ez az ország a világ legnagyobb hitelezője a külföldiek felé.

- „A növekedésének negyede bányajáradék.” Ideje volna a járadékosokat nem a saját erejükből gazdagoknak tekinteni. Ezen az alapon az olajsejkek országa fejlett, igaz, hogy a saját népéből senki sem dolgozik, és a feudalizmusban élnek. Az idézett írás is elismeri, hogy a sok milliárd dolláros bányajáradék a korrupt vezetőket gazdagítja.

- „A következő negyven évben az emberiség létszámnak növekedése negyven százalékában, Afrikában fog jelentkezni.” Arról azonban szót sem ejt, miből fognak megélni. A következő fejezetben ugyan van egy mondat. „Az afrikaiak többsége napi két dollárnál kevesebből él. Az elmúlt ötven évben csökkent az egy laksora jutó élelem mennyisége.”

- A középosztályt Afrikában az egy laksora jutó 3.000 dollárral mérik. „Ezek száma 2015-re eléri a 60 milliót” Vagyis 12 lakosból egy már olyan gazdag lesz, mint a gazdag országban a legszegényebb egyetlen százalék.

Arról is ír néhány mondatot, hogy a hatalom korrupt. Arról már nem, hogy a lakosság eleve alkalmatlan a kor követelményének megfelelő munkavégzésre, az elit pedig a kormányzásra.

Nem is folytatom tovább.

A Fidesz olyan, mint az ország

Kopátsy Sándor PP 2011-12-05

A FIDESZ OLYAN, AMILYEN AZ ORSZÁG

A Tárki felmérést készített arról, hogyan fogadnák a szülők, ha a gyermeküknek cigány, arab, kínai, afrikai vagy zsidó barátja lenne.

A felmérésből kiderül, hogy miért élvezi a Fidesz a közvélemény kétharmados támogatását, és az országos átlagnál nem jobbra, hanem kissé balra áll. Vagyis a magyar társadalomnál nem kissé jobbra, hanem kissé balra áll. Ugyanis mind a négy megkérdezett etnikummal szemben, az országos átlagnál befogadóbb. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy az országos átlag nem jó, de azon nem, hogy a Fidesz ettől balabbra áll. Azon sem, hogy a demokráciákban az a normális, hogy az a párt legyen hatalmon, amelyik a legjobban lefedi az átlagot. Ez a párt jelenleg a Fidesz. Ráadásul az országos átlagnál, mind az öt kérdezett etnikum esetében annál befogadóbb.

Sokat mond, ha sorra vesszük a pártokat támogatók a véleményét.

A Fidesz és az MSZP. Ez a két párt azonos mértékben fogadja be a cigányt, de jobban az arabot, a kínait és az afrikait. Az MSZP csak a zsidókkal szemben türelmesebb, de mindkét párt az országosnál befogadóbb. A Fidesz támogatói is kevésbé antiszemiták, mint az ország.

A Fidesz és az LMP. Ez esetben nem vitatható, hogy az utóbbi befogadóbb. Kiemelkedően nagy a különbség a zsidósággal szemben. Ez érthető, inkább az meglepő, hogy e pár támogatóinak 31 százaléka nem nézné jó szemmel, ha a gyermekének zsidó barátja volna. Azon kellene elgondolkodni, sőt aggódni, hogy még az alig támogatott liberálisok harmada is antiszemita. A cigánygyerekkel való barátság elutasításában pedig, ha nem is nagyon, de a Fidesz és az MSZP mögött járnak.

A Jobbik és az országos átlag. Abban nem lehet kétség, hogy a jobbik minden tekintetben jobboldali párt. Annál meglepőbb, hogy az öt etnikumból a leginkább, 42 százalékban a zsidó gyerek barátságát tartanák elfogadhatónak. Nemcsak a volt vasfüggöny ezen oldalán az országos arány is kisebb volna. A másik oldalán pedig aligha találunk olyan szélsőjobb pártot, amiben ilyen magas a zsidók elfogadásának aránya.

Ideje volna, ha a magyar zsidóság nem minden mögött nem a közveszélyes antiszemitizmust, a fasizmus látná. Ez nekünk, nem zsidóknak volna a kötelességünk.

A magyar társadalom betegségének jele, hogy a nem zsidókban kevés a bűntudat a zsidósággal szemben, a magyar zsidóságnak pedig az volna az érdeke, ha reálisabban látnák a magyar antiszemitizmus, a fasizmus veszélyét. Ennek érdekében volna hasznos, az ilyen felméréseket reálisan elemezni.

Aforizmákból

Egy nemzet zavartalan belső egyensúlya és gyors fejlődése nem egyeztethető össze. A bölcs vezetés mindkettővel meg tud alkudni.

Jótanács egy kis nép számára: Csak olyan gazdasági feladatok megoldásától várjon sikert, melyben a legnagyobbak versenytársa lehet.

A modern társadalmat nem a több emberi munka, hanem a munkára való jobb felkészítés fogja gazdaggá tenni.

Minél kevesebb jól képzett, tehetséges ember van egy országban, annál kevésbé becsülik meg őket.

Megindult a liberalizmus elleni támadás

Kopátsy Sándor EG 2011-11-18

MEGINDULT A LIBERALIZMUS ELLENI TÁMADÁS

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a Nyugat közvéleménye elfordul a megelőző negyven év liberalizmusától. Kísértetiesen ismétlődik a múlt század világgazdasági válságát követő liberalizmus ellenesség. Ezt akkor a fasizmus előretörése jellemezte, ma ugyan, nyolcvan évvel később egészen más fejlettségi szinten, és a fasizmus hibájából tanulva egészen más programokkal, de teret hódit a liberalizmus ellenes közhangulat.

A történelmi ok azonban nagyon hasonló. Akkor is, most is csődöt mondott a liberalizmus. Akkor a tőkés osztálytársadalmakban folytatott liberális politika mondott csődöt, most a már osztálynélkülivé vált, sokkal fejlettebb és gazdagabb társadalmak liberális politikája jutott csődbe.

Nemcsak a politikai elit, de a társdalom tudományok sem veszik tudomásul, hogy negyven éve a fejlettebb Nyugati mellett elhúz a Távol-Kelet. A közvélemény ugyan nem kap erről beszámolót, de ösztönösen érzi, hogy baj van, és fokozódó elégedetlenséggel, egyre inkább türelmetlenséggel nézi a kudarcos liberális uralmat.

Az 1929-es válság még nem veszélyeztette a Nyugat gazdaági és társadalmi hegemóniáját, csak azt érezték a tömegek, főleg a fél-perifériákon, hogy a liberális politika ellenük dolgozik. Tizenöt évvel a válság után, a fél-perifériák szinte minden államában fasiszta rendszerek kerültek hatalomra.

Előbb a mediterrán országokban sorra hatalomra kerültek fasiszta pártok.

Közép-Európában ugyan már a háború után bontakoztak. Elsősorban Lengyelországban és Magyarországok. A 30-s évek elején aztán korlátlan uralomra került a nácizmus, és ezzel elszabadult a Német Birodalom és a Szovjetunió közti térségben a szunnyadó fasizmus, és minden államban, Csehországtól eltekintve, a lakosság támogatásával és náci segítséggel fasiszta rendszerek kerültek hatalomra.

Latin-Amerika leggazdagabb állama Argentína is fasiszta lett.

A Távol-Keleten Japánban is, ha nem is fasisztának nevezett, de minden elemében fasiszta diktatúra aratott sikereket.

Ha a fasizmus helyett, a fél-perifériák társadalmi rendszerét azzal hozzuk közös nevezőre, hogy liberalizmus ellenes, nacionalista politikai diktatúrák voltak, akkor azt mondhatjuk, hogy a fél-perifériákon a közvélemény támogatásával uralomra került a liberalizmus ellenes politikai és az állami gazdaságirányítás.

A liberalizmus ellenesség közös jellemzője volt mind a jobb-, mind a baloldalnak. Szerencsére, a két szélsőség nem találkozott. A történelem egyik nagy titka, hogy mi lett volna, ha a fasiszták és a bolsevikok szövetkeznek. Azt csak Hitlernek köszönhetjük, hogy nem jött léte ilyen összefogás.

A minőségi munkaerőt termelő társadalom

Kopátsy Sándor EG 2011-11-18

A MINŐSÉGI MUNKAERŐT TERMELŐ TÁRSADALOM

Ha megkérdeznék, hogy melyik két országot tisztelem, és melyiktől tanultam a legtöbbet, gondolkodás nélkül válaszolom: Finnországtól és Dél-Koreától.

A finnek szeretete és tisztelete diákkoromra nyúlik vissza. Amikor a Szovjetunió a harmincas évek végén megtámadta a század akkora Finnországot, csodáltam, hogyan áll ellent a százszoros túlerőnek.

Akkor is csodáltam, amikor a nagytőkés államelnökük a háború után elment Moszkvába Sztálinhoz, hogy tisztázza, mihez kell tartania Finnországnak magát. Ez a kis, és csak pár tizedes múltú ország értette meg egyedül, hogy Jaltában mit döntöttek a győztesek, amihez a kicsiknek igazodni kell. Ennek volt köszönhető, hogy ott soha nem Moszkvában jelölték ki az ország vezetőit. Ennek ellenére, máig nem akadt olyan történész, aki elismerte volna, hogy a finnek voltak a bölcsek. A politikában az jár el bölcsen, aki tudomásul veszi, hogy hol van az országának a mozgáshatára. Az irreális célok követői, végső soron, nem érhetik el az elérhetőt sem.

A 20. században a finnek az elsők Európában, abban a tekintetben, hogy mennyivel javult száz év alatt az egy laksora jutó jövedelem, mennyivel nőt a várható életkorban és az iskolázottságban.

Mai szóval azt mondhatom, hogy a világelsőségen Dél-Koreával ketten válják egymást az oktatás minőségében.

De most inkább Dél-Koreával foglalkozom, mert valamit ez az ország tett világossá a számomra.

Dél-Korea abban a tekintetben a vitathatatlan világbajnok, hogy melyik ország, mennyit javult az elmúlt ötven évben. 1971-ben az egy laksora jutó nemzeti jövedelme nyolcada volt az Egyesült Államokénak, ma már kétharmada, és néhány éven belül el fogja érni annak színvonalát.

Történészként azt vallom, hogy nézd meg, hogy mely országok voltak a legsikeresebbek, és aztán ennek okát kutassad, mert ők járták a leghelyesebb utat. Ezt a módszert követve, ezzel a két országgal sokat foglalkoztam.

Egy Dél-Koreáról készült tanulmány most is megokosított abban, hogyan juthatott el ez az ország a világon legjobb iskolarendszerhez.

MIRE TANÍÍT A PÉNZÜGYI VÁLSÁG?

Fent abból indultam ki, hogy a sikeresektől kell tanulni. Most mégis azzal kezdem, hogy mire tanít Nyugat egészét súlytó jelenlegi válság. Ezzel akarom bizonyítani, hogy miért csodálom Dél-Koreát

A jelen pénzügyi válság megmutatta, hogy nem lehet a jelenkorban a társadalom jövőjét a pénzpiacra bízni. Piac nélkül ugyan nem lehet siker, de rábízni a jövő alakítását, életveszélyes.

Az is egyértelművé vált, hogy korunkban a sikernek két előfeltétele van.

1. Ne növekedjen néhány ezreléknél gyorsabban a népesség. Ez csak a világ mintegy ötödén valósult meg politikai erőszak nélkül. Egy másik ötödén, Kínában, erőszakkal megoldották. A világ másik háromötödében ez a feladat egyelőre megoldhatatlan. Ezért ez a többség egyre jobban le fog maradni.

2. Magas legyen a foglalkoztatás. Ez, egyelőre csak a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten valósult meg, és nincs sok reménye annak, hogy másutt megvalósítható. A magas foglalkoztatásra csak a keményen puritán nyugati, és a távol-keleti konfuciánus népek képesek. Jelenleg a Távol-Kelet fölénye elsősorban a magasabb foglalkoztatáson alapul.

Makrogazdasági igazság, hogy a népesség gyors növekedéssel járó felhalmozási igény kielégíthetetlen. Ezért egyelőre le kell mondai arról, hogy megáll a világ országai között táguló különbség tágulása. A nem keményen puritán Nyugaton megoldhatatlan, hogy a munkaerő alsó tizede, harmada ne szakadjon le, ne váljon tartósan munka nélkül eltartottá. Ez pedig ugyancsak elviselhetetlen gazdasági és erkölcsi terhet okoz.

Sajnos, a közgazdaságtudomány nem is nagyon keresi a tartós munkanélküliség felszámolhatóságának feltételeit. Márpedig ennek megoldása nélkül nincs siker. Ehhez már csak az kívánkozik, hogy hazánk ebben a tekintetben utolsó az EU országok között. Tehát, nálunk különösen indokolt a tartós munkanélküliség felszámolása.

HOL KELETKEZIK A LESZAKDÓ RÉTEG

Bármennyire egyszerű és köztudott a válasz, a közgazdaságtan a tényt sem veszi tudomásul.

A leszakadt réteget a leszakadt réteg termeli újra, méghozzá bővítetten. A leszakadt rétet, a tartós munkanélküliség olyan, mint a rák, nem állítható meg, mert terjed. Fel kell számolni, különben egyre súlyosabb kórrá változik.

Dél-Korea ebben is unikum. Nemrég néztem egy olyan nyugati statisztikát, ami a munkanélküliségen belül külön mutatta a tartós munkanélküliek arányát. Csak Dél-Korea esetében volt az a rubrika üres. A hat hónapnál hosszabb munkanélküliség is nagyon alacsony, 3 százalék, de tartós nincsen.

Mi még ott sem tartunk, hogy megmutassuk, hogy nálunk mekkora a hat hónapnál hosszabb ideje munkanélküliek aránya. Elég volna bevallani, hogy szinte mindnyájan ebbe a rubrikába tartoznak.

Még nagyobb titok, hogy a tartósan munkanélküli szülők gyermekeinek hány százaléka lesz tartósan munkanélküli. Ez sem titok, mert a közvélemény tudja, hogy ennél szomorúbb adat nem létezne. A közvélemény azt is tudja, hogy a tartósan munkanélküliek, szorult helyzetükben, több gyermeket vállalnak, és ezzel csak a tartós munkanélküliek számár gyarapítják, tehát növelik a bajt.

A közvélemény azt is tudja, hogy nálunk ugyan kevés gyermek születik, de ennél százszor nagyobb baj az, hogy a kevésnek is nagyon rossz a szociális összetétele. Ahol jók a felnevelési kilátások, ott a kevésen belül is kevés, ahol kedvezőtlen a kilátás, aránylag sokan születnek. Ennél nagyobb baja nem lehet egy társadalomnak, de nemcsak nem beszélnek róla, de ha valaki megmondaná a köztudottat, súlyos elitélésben részesülne.

Pedig nagyon egyszerű az igazság.

A következő generáció munkaerőértéke elsősorban azon múlik, hogy minél több gyerek szülessen jó, és minél kevesebb gyenge, leszakadt családban. Ez az állítás alapvetően ütközik a keresztény erkölcsbe, amit az ateista liberálisok is szentként fogadnak el. Minden faj számára létfeltétel a szelekció. Az erkölcs sem írhatja fel a szelekciót, ha a tények kontraszelekciót mutatnak. Márpedig a fejlett társadalomban már a szelekció nem szelektálja ki a gyengéket, sőt azok szaporodnak gyorsabban. Pedig a szelekció fajunk történelmében eddig úgy, ahogy, de működött.

Száz éve az emberiség egészében, de minden társadalmon belül is, kontraszelekció működik. Méghozzá példátlan intenzitással. Az ellene való védekezésnek még a gondolat sem merült fel.

Ezért örültem, hogy Dél-Korea ebben is kivétel.

DÉL-KOREÁBAN A MUNKAERŐ ÚJRATERMELÉSE

Ritkán örültem jobban valami megismerésének, mint amikor a The Economist egy tanulmányában ebbe tekinthettem.

Kiderült néhány adatból, hogy ők ismét valamit mindenki másnál jobban megoldanak.

A gyermekvállalásban Dél-Korea az utolsók között van. Egy érett korú nőre 1.2 gyermek jut. Ez még akkor sem elég a létszám tartásához, ha gyorsan csökken a halandóság, nő a várható életkor. A koreaiakat azonban ez nem zavarja, ők sokkal okosabbak annál, hogy tudják, a társadalom fejlődése nem a létszám növekedésén, hanem a minőség javulásán múlik. Ők tudják, amit a mi Németh Lászlók már nyolcvan évvel korábban felismert: A jövő társadalma nem a mennyiségen, a minőségen múlik. Az óta ténnyé vált, hogy az életszínvonal, a várható életkor és az iskolázottság, csak ott nőhet az átlagnál gyorsabban, ahol nem a létszám nő, hanem a minőség javul.

Azt az adatot, hogy Dél-Koreában a 25-54 évesek között ma nők foglalkoztatási aránya nagyon alacsony, csupán 62 százalék. Ezt a kelet-ázsiai kultúra örökségének tudtam be, de nem sejtettem, hogy mi következik abból, hogy viszonylag sok koreai nő otthon marad.

Azon csodálkoztam, hogy Dél-Koreában a diplomások aránya a nőknél magasabb, mint a férfiaknál. Tudom, hogy ebbe az irányba megy a fejlett világ, de azt nem sejtettem, hogy ebben is élen jár Dél-Korea.

A két adat között azonban ellentmondást éreztem. Az egyik oldalon a nők tovább tanulnak, a másikon nem mennek állásba, otthon maradnak.

A további adatokat olvasva azonban egyre jobban megvilágosodtam.

A Dél-Koreai állam a nemzeti jövedelem 5 százalékát költi oktatásra. Ez valamivel kevesebb, mint a fejlett országoké. De a család a nemzeti jövedelem 2.8 százalékát költi a gyermeke tanítására. A kettő együtt azonban már rekord, és érthetővé teszi, hogy ezen a téren világelsők. Ennél is meglepőbb, hogy a családi jövedelmek 8 százalékát költik az iskolán kívüli képzésekre!

Ha összevetjük, hogy Dél-Koreában van a fejlett világban otthon a legtöbb diplomás anya, akkor egyszerre minden világos lesz. Ott a legjobb az oktatási rendszer, ahol a legjobb ennek a családi háttere. Ezt a mondatot én minden tankönyv első lapjára ráíratnám.

Közgazdászként hatvan év hirdetem, hogy minden újságban, a cím alá Móricz Zsigmond jelmondatát írattam volna: Ne politizálj, építkezz! Most már arra is van javaslatom, mint írjunk a tankönyvek címe alá.

Azt ugyan régen tudom, hogy a gyermekek oktatására fordított összeg aránya a kultúrától függ. Amerikában hallottam, hogyha a spanyolok a gyerekük oktatására fordított jövedelmét 100-nak vesszük, akkor az angolszászoké 200, a távol-keletieké 400.

Azt is tudtam, hogy a gyermekek várható iskolázottsága sokkal jobban függ a szülők iskolázottságától, mint a jövedelmüktől. Most azt is tudom, miért. A dél-koreaiaktól megtanultam.

Mivel nincs jobb szülői befektetés, mint a gyermekükben rejlő képesség kibontakoztatása, a társadalomnak is az volna a kötelességet, hogy ezt a szülői igyekezetet jutalmazza, serkentse.

Ezért találtam ki, hogy az öregkori ellátást a társadalom a szülők gyermeknevelési teljesítményével arányosan jutalmazza.

A tőkés osztálytársadalom olyan öregkori ellátást vezetett be, ami az öregkori ellátást ahhoz szabta, ki mennyit adott oda a jövedelméből a tőkepiacra. Ezzel nekik verte fel a tőkepiai keresletet, és a tőkéjük árfolyamát. A modern társadalomnak nem annyira minél több tőkére, hanem sokkal inkább minél jobb munkaerőre, azaz szellemi vagyonra van szüksége. Ezért a jelenkorban az indokolt, ha az öregkori ellátás az elsődleges szülői kötelesség teljesítésnek minőségével arányos.

Tanulság.

Dél-Korea kiemelkedő teljesítményének a kulcsa: Az anyák első társadalmi feladata a gyermeknevelés

Utólag könnyű okosnak lenni

Kopátsy Sándor PP 2011-11-19

UTÓLAG KÖNNYŰ OKOSNAK LENNI

Utólag könnyű okosnak lenni, de okos dolog a hibából tanulni.

Az euró övezet vársága jó példája annak, hogy mennyire nem okosak, akik a gazdaságpolitikát uralják. Szinte minden, ami bekövetkezett, előre látható lett volna, ha az illetésesek megütik a szakmai mértéket.

Az még elfogadható volt, hogy közös piacot teremtenek nagyon eltérő fejlettségű és kultúrájú országok számára. De, az is csak az áruk és a személyek körére. Az is jó, hogy a munkaerő és a tőkeforgalmát is igyekeztek közös piacra vinni. De ez az igyekezet már egyértelműen megmutatta, hogy ez nem megy könnyen és zavartalanul. Tehát engedményeket ettek ezek forgalmának korlátozásában.

Az is indokolt volt, hogy igyekeztek az országok pénzügyi egyensúlyára vigyázni. Ez az igyekezet ugyan szakmai szempontból nagyon gyengécskére sikeredett, mert megelégedtek azzal, hogy a költségvetési, és az eladósodási mozgásteret szűkítették. A módszer azonban gyermetegre sikerült. Nem vették tudomásul, ha egyúttal nem korlátozzák a külső adósságot, akkor nincs értelme a költségvetési egyensúlynak. A Maastrichti elvek elégtelenségét mutatják a tények. Azok a pénzügyi válságok kialakulásával szemben alkalmatlanok a védelemre.

Az EU vezetése azonban akkor követett el végzetes hibát, amikor a közös valutát, és bankot is bevezette, a nagyon eltérő fejlettségű és kultúrájú országok közös is