Az erőseknek is drága a gyengék befogadása

Kopátsy Sándor PG 2011-12-05

AZ ERŐSEKNEK IS DRÁGA A GYENGÉK BEFOGADÁSA

Jelenleg már egyértelművé vált, hogy a hitelminősítők által erősnek minősített országok is nagy árat fizetnek az euró-övezet laza feltételekkel történő bővítéséért. Kiderült, hogy nem a méret, hanem a színvonal a fontos. Ha az övezetnek csak az erős, a hitelminősítők által AAAA szintű erősek alkották volna a közös valuta tagságát, nem lenne válság, és az euró értéke a svájci frankhoz viszonyítva nem romlott volna.

Elég volna megnézni két kis ország valutáját, a svájciak frankját és a svédek koronáját.

Svájc eleve ragaszkodott, hogy a saját valutájuk sorsa felett csak maguk dönthessenek. Ez még a szakma számára is érthető volt, hiszen a svájci pénzügyi fegyelemnek évszázados tekintélye volt. Az idő őket igazolta.

A svédek távolmaradása azonban annak idején a szakértőket is meglepte. Még a saját kormányuk is belépett volna a közös valutába, de a politikai hagyományuk ehhez a nép jóváhagyását követelte. Viszonylag szoros eredmény, 56 százalék, a közös valuta ellen szavazott. Kiderült, hogy a svéd közvélemény bölcsebb volt, mint a politikai és gazdasági szakértők.

Ma divat a hitelminősítők bírálata. A politikusok szigorúnak tartják. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy elaludtak. Ők is bedőltek annak, hogy az övezet erős államaira támaszkodni lehet, azok meg fogják menteni a gyenge tagjaikat. Nem mérték fel, hogy ennek a támogatásnak mekkora a politikai és gazdasági teherbíró képessége. Pedig utólag nagyon egyértelműnek látszik, hogy már évekkel korábban túllépték azt a határt, amit még védettnek lehetett volna tekinteni. Tárgyilagosan nem lehetett volna néhány százmilliárdnál nagyobb fedezetlenséget elképzelni. Ezzel szemben hagyták néhány ezermilliárdra növekedni, amikor már a pénzpiacok is idegesek lettek. A hitelminősítők csak ekkor ébredtek.

Az a tény, hogy a mediterrán országok felelőtlen eladósodása már messze túlment a legmerészebb fantáziánál is nagyobb kritikus mennyiségen, jól bizonyítja, hogy nem lehet mindent a pénzpiacokra bízni.

A magyar devizaadósság esetében még el lehet hitetni, hogy a hozzá nem értő politikusok és a lakosság nem tudta felmérni a svájci frankban történő eladósodás kockázatát, az azonban hihetetlen, hogy a pénzügyi vezetés is ilyen ostoba volt. Egy ideig még azt állítottam, hogy csak mi magyarok lehettünk ilyen ostobák.

Az euró jelenlegi válsága azonban meggyőzött arról, hogy a könnyűnek látszó, jövedelem a szakmai nagyjait is elvakítja. Korábban nem tudta elképzelni, hogy a nagy francia, belga és német bankok elhiszik, hogy az államuk a sok száz-. Sőt az ezermilliárdos visszafizethetetlen hitelt is vissza fogja fizetni.

Lassan megtanulom, hogy a profit is olyan, mint a kábítószer. A rabjai nem képesek tárgyilagosan gondolkodni. Ebben a sokkal kevésbé szakszerű bürokratákra jobban számíthatunk. A politikusokra azonban a legkevésbé, hiszen azok a következő választásnál nem látnak tovább. Ezért tartanám bölcsnek, ha a pénzügyminiszter, a jegybankelnök és a pénzügyi felügyelet vezetője a választások kimenetelétől független szakember lenne.

A svéd példa mutatja, hogy végső soron a legjobb tanácsadó a közvélemény. A német közvélemény óriási többsége eleve tudta, hogy a görögök, a portugálok, a dél-olaszok és a dél-spanyolok hozzájuk képest könnyelműek, ha megtehetik, túlköltekeznek. Márpedig a németekkel közös valuta esetében viszonylag olcsón lehetett eladósodni.

Azt, hogy a mediterrán országok már messze túlmentek a még visszafizethető adóság határán, először a pénzpiac jelezte. Ha megnézzük, hogy melyik ország milyen kamattal tudott hitelhez jutni, világossá válik, hogy a hitelezők szinte már kezdettől fogva, tudták, hogy melyik ország milyen hitelképes. A németek eleve harmad, negyed akkora kamattal is el tudták adni a kötvényeiket, mint a görögök.

Az is hamar kiderült, hogy a magasabb kamat egyáltalán nem tartotta vissza a mediterrán országok korányait az eladósodástól. A görögöknek a 7-8 százalékos kamat is alacsonyabb volt, mint a németeknek a 2 százalék. Erre mondtam eleve, hogy közös valutájuk csak olyan népeknek lehet, amelyek kamatérzékenysége közel azonos. Márpedig a németek, és a dél-olaszok kamatérzékenysége nagyon messze van egymástól. Ezeknek közös valutát adni szakmai ostobaság. Ezt a német közvélemény mindig tudta, és ma is tudja, de a politikusok elve nem számoltak vele, és ma is görcsösen ragaszodnak hozzá.

A hitelminősítők is méterben mérnek, holott centikben kellene. Elég arra gondolni, hogy AAAA minősítése van Svédországnak, Németországnak és Franciaországnak. Ezzel szemben jelenleg a svédek 1.5, a németek 2.5, a franciák pedig 3.5 százalékra tudják eladni az állampapírjukat. Márpedig ez nagyságrendi különbség. Ha a németek nem vállalják a költekezőkkel közös valutát, most is 1.5 százalékosak volnának. Az államadósság egyetlen százaléka is minőségi különbséget, a nagyon eladósodottaknak élet, vagy halált jelenthet.

Végül egy megjegyzésem.

Kezdettől fogva a lelkes híve voltam a skandináv és az alpi népek társadalmainak. Liberális kollégáim azonban állandóan a jóléti államok végét jósolták. Ez a huhogásuk az utóbbi húsz évben szinte hisztérikus lett. Ebben a tények sem zavarják őket.

Tíz éve büszkén figyelem, hogy a legfejlettebb, leggazdagabb társadalmak e két kultúra országai. AZ ENSZ mutatói, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, alapján a öt leggazdagabb ország Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. Mind az öten jóléti államok.

A hitelminősítésük is kiváló.

A The Economist e heti számában látom, hogy az elmúlt tíz évben a nemzeti jövedelemhez viszonyított állami kiadások a nemzeti jövedelem százalékában, Franciaországban 56.9 százalékról 85.4 százalékra nőttek. Ugyanezek a számok Svédországban 54-7-ről, 36.3-ra csökkentek.

Vagyis pénz és piac nélkül ugyan egyetlen társadalom sem működhet, de ezek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol jóléti, azaz gondoskodó az állam.

Nemcsak az EU, az euró is kétfelé szakad

Kopátsy Sándor PG 2011-05-26

NEMCSAK AZ EU, AZ EURÓ IS KÉTFELÉ SZAKAD

A napokban írtam arról, hogy az euró-övezet heterogén, ezért döcög. Most a The Economist közli, hogy az EU északon halad, a délen pedig kocog. Finnország és Németország dübörög, a mediterránok pedig válságban vannak. Addig még ennek a tekintélyes újságnak a szerkesztői sem jutnak el, hogy ez nem újdonság, ezer éve így van.

Európa három kultúrája ezer éve más sebességen jár. Az óta a puritán Nyugat minden más kultúránál gyorsabban halad, de azt a sebességet sem a déli mediterrán népek, sem a keleti ortodoxok nem képesek tartani.

A határok nem egyértelműek, van átmeneti zóna.

Eddig egyszerűség kedvéért az Alpokat és a Pireneusokat mondtam határnak, de mindkét hegyvonulat déli térsége inkább az északhoz tartozik. Barcelona, Milánó egyértelműen Nyugat, de azt is mondhatjuk, hogy a Madrid-Róma vonal a határ észak és dél között.

A nyugat és kelet közti határ sem egyértelmű, hiszen a csehek és a szlovének, nyugat-európaiak, de a lengyelek, szlovákok és a magyarok sem keletiek. Ezt a határt jobban jelzi a nyugti és a keleti keresztténység.

Az Európai Unió vezetői mégis örömmel fogadták be mind a mediterrán, mind a balkáni térséget is.

Ami a mediterrán térséget illeti.

Az sem figyelmezette őket, hogy a közös nemzeti államuk minden erőfeszítése ellenére sem a dél-olaszok, sem a dél-spanyolok nem zárkóztak fel. Milánóhoz nem került közelebb Palermo, Barcelonához Sevilla. Dél-Olaszország százötven éve élvezi az észak-olaszok támogatását, mégis egyre jobban lemarad. Mind a fasiszta, mint a demokratikus spanyol kormányok igyekeztek a baszkok és katalánok rovására a délieket támogatni. Az sem járt sikerrel.

Az EU tagság még megbocsátható, de a közös valuta nyilvánvaló ostobaság.

Ami a Nyugat és a Kelet határát illeti.

Az ezer éves tapasztalatok nem adtak optimizmusra okot kelet felé sem. Reális reménye csak annak lett volna, ha a csehek és a szlovének beépülésével számolnak. A csehek ezer éve nyugat-európaiak, a szlovének pedig alpi népek, akik az elmúlt száz év legsikeresebbjei. Ezeknek a finnekhez hasonló kezelése tehát természetes nemcsak a tagság, de a közös valuta tekintetében is.

A lengyelek, szlovákok, magyarok és horvátok esetében az EU tagság indokolt, hiszen ezek mindegyike sokkal közelebb van a Nyugathoz, mint a Kelethez. A közös valuta azonban kalandorság.

Ami a pravoszlávokat illeti.

Közel ezer éve már kiderült, hogy a kiscsaládos és a nagycsaládos európai népeknek még a kereszténységük sem lehet közös. A románokat és a bulgárokat mégis felvették az EU tagjai közé. A volt Jugoszlávia ortodox népeivel pedig tárgyalnak. Kész tragédia nemcsak az EU közösségnek, de az érintett népeknek is.

Törökország tagsága pedig ostobaság.

A történelmi tapasztaltok ismerete, elvárható volna a brüsszeli vezetéstől. De, ha ez hiányzik, legalább lennénk lelkiismeretes bürokraták.

Egy bürokrata számára is volna javaslatom.

Az első, hogy nem szabad olyan államot bevenni az élcsapatba, ahol gyorsan növekszik a népesség. Ez a kontinensünkön nem veszély, mert csak abban egységes Európa, hogy nem szaporodik a lakosság.

Az említett Economist írás a munkanélküliségi adatokat közli. Ennél sokkal jobb volna a foglalkoztatás mérése. De ebből is világos, hogy az EU két világot akar egységgé szervezni.

A munkanélküliség Spanyolországban 20.7, Görögországban 15.9, Németországban 4.2, Hollandiában 6.3 százalékos. A foglalkoztatási mutatók meg meggyőzőbbek lennének.

A közös valuta esetében az első mutatóm a megtakarítási ráta és a kamatérzékenység volna. E tekintetben is két világ az EU északi és déli része.