Az arab tavasz

Kopátsy Sándor EP 2011-12-16

AZ ARAB TAVASZ

Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz élv óta hibát hibára halmoz az arab világban. Az Oszmán Birodalom szétesését a nyugati gyarmattartók arra használták fel, hogy politikai érdekeik alapján minden reális szempontot mellőzve feldarabolták maguk között a szétesett birodalom területét. Az elsőszámú érdekük az volt, hogy az olajkincs minél kisebb létszámú államok között legyen szétosztva, amiket könnyebb lesz befolyásolni. Viszonylag népes állam csak Egyiptom és Irán, jelentős olajkincsű, pedig csak a szét nem darabolható Irán maradt.
A történelme során a mohamedán Közel-Kelet és Észak-Afrika többsége közös államként működött. Ezt az sem morzsolta szét, hogy vallási és törzsi tagoltságát megőrizte. Az első világháború után azonban az arab Közel-Kelet a nyugat-európai gyarmati birodalmak politikai zagyvasága volt. Ezzel az arab térség versenyképessége lényegében felszámolásra került. Az óta a nyugati nagyhatalmak vigyáztak arra, hogy ez a szétvertség fennmaradjon, egyensúly maradjon a rivalizáló arab államok között.
Ez a helyzet a második világháború után csak annyiban változott, hogy az arab térség lényegében az Egyesült Államok felügyelete alá került. Már a második világháború alatt az Egyesült Államok felmérte az arab világ olajvagyonának stratégiai jelentőségét, és gyorsan garanciát adott a térség feudális olajban gazdag államainak a politikai rendszerük garantálására. Ez a garancia papíron ugyan csak Szaúd-Arábiának szült, de lényegében az egész térség számára biztosítékot jelentett.
Az Egyesült Államoknak az arab világért vállalt felelőségét nagyon felerősítette Izrael létéért való felelősség vállalás. Ezzel a világ egyetlen szuperhatalma örökre beleragadt az arab világ kuszaságába.
A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olajban gazdag államban az egy laksora jutó jövedelem az olajszegény államokénak huszada lett.
A 20. század legjelentősebb külpolitikai hibája minden bizonnyal az Egyesült Államok közel-keleti, azaz arab politikája. Naggyá azt teszi, hogy a fajunk történetében példátlanul nagy befolyású szuperhatalom követi el.
A hiba még Roosevelttel kezdődött. A második világháborúból megtanult, hogy világháború megnyeréséhez elengedhetetlen az olajban való gazdagság. A tengelyhatalmak háborúvesztésének egyik oka, hogy nem volt elegendő és olcsó üzemanyagunk.
Ezért aztán az Egyesült Államoknak első fontos külpolitikai lépése volt, hogy Szaúd-Arábiának, ezzel a feudális olajsejkségeknek is, katonai garanciát adott arra, hogy megvédi a rendszerüket. Ez a garancia három sebtől vérzett és vérzik az óta is.
1. Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozhassa a volt gyarmattartók hatalmát, felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mintegy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.
Ennek ellenére az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Ők mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a legolcsóbb ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben az Egyesült Államok az arab világban az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus araboknak a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.
Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése.
2. Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb ellenségét.
Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal barátkozzon.
3. Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe bukott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból az is kiderült, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Túlságosan bízott abban, hogy a vallási türelmetlen arab uralkodókra, és a gátlástalanul diktátor tábornokokra, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek, tartós támaszt jelenthetnek.
4. Az Egyesült Államok az arab tavaszt sem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepet játszik. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Ez pedig az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését.
Az arab tavasz, az arab népek politikai hatalmának megerősödése látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.
A második világháború óta az Egyesült Államok volt a világ társadalmi, gazdasági és tudományos fejődésének élcsapata. Ezen az sem változtatott sokat, hogy az arab kultúra kezelésében követte el szinte az összes hibáját.