Kopátsy Sándor EG 2011-11-18
A MINŐSÉGI MUNKAERŐT TERMELŐ TÁRSADALOM
Ha megkérdeznék, hogy melyik két országot tisztelem, és melyiktől tanultam a legtöbbet, gondolkodás nélkül válaszolom: Finnországtól és Dél-Koreától.
A finnek szeretete és tisztelete diákkoromra nyúlik vissza. Amikor a Szovjetunió a harmincas évek végén megtámadta a század akkora Finnországot, csodáltam, hogyan áll ellent a százszoros túlerőnek.
Akkor is csodáltam, amikor a nagytőkés államelnökük a háború után elment Moszkvába Sztálinhoz, hogy tisztázza, mihez kell tartania Finnországnak magát. Ez a kis, és csak pár tizedes múltú ország értette meg egyedül, hogy Jaltában mit döntöttek a győztesek, amihez a kicsiknek igazodni kell. Ennek volt köszönhető, hogy ott soha nem Moszkvában jelölték ki az ország vezetőit. Ennek ellenére, máig nem akadt olyan történész, aki elismerte volna, hogy a finnek voltak a bölcsek. A politikában az jár el bölcsen, aki tudomásul veszi, hogy hol van az országának a mozgáshatára. Az irreális célok követői, végső soron, nem érhetik el az elérhetőt sem.
A 20. században a finnek az elsők Európában, abban a tekintetben, hogy mennyivel javult száz év alatt az egy laksora jutó jövedelem, mennyivel nőt a várható életkorban és az iskolázottságban.
Mai szóval azt mondhatom, hogy a világelsőségen Dél-Koreával ketten válják egymást az oktatás minőségében.
De most inkább Dél-Koreával foglalkozom, mert valamit ez az ország tett világossá a számomra.
Dél-Korea abban a tekintetben a vitathatatlan világbajnok, hogy melyik ország, mennyit javult az elmúlt ötven évben. 1971-ben az egy laksora jutó nemzeti jövedelme nyolcada volt az Egyesült Államokénak, ma már kétharmada, és néhány éven belül el fogja érni annak színvonalát.
Történészként azt vallom, hogy nézd meg, hogy mely országok voltak a legsikeresebbek, és aztán ennek okát kutassad, mert ők járták a leghelyesebb utat. Ezt a módszert követve, ezzel a két országgal sokat foglalkoztam.
Egy Dél-Koreáról készült tanulmány most is megokosított abban, hogyan juthatott el ez az ország a világon legjobb iskolarendszerhez.
MIRE TANÍÍT A PÉNZÜGYI VÁLSÁG?
Fent abból indultam ki, hogy a sikeresektől kell tanulni. Most mégis azzal kezdem, hogy mire tanít Nyugat egészét súlytó jelenlegi válság. Ezzel akarom bizonyítani, hogy miért csodálom Dél-Koreát
A jelen pénzügyi válság megmutatta, hogy nem lehet a jelenkorban a társadalom jövőjét a pénzpiacra bízni. Piac nélkül ugyan nem lehet siker, de rábízni a jövő alakítását, életveszélyes.
Az is egyértelművé vált, hogy korunkban a sikernek két előfeltétele van.
1. Ne növekedjen néhány ezreléknél gyorsabban a népesség. Ez csak a világ mintegy ötödén valósult meg politikai erőszak nélkül. Egy másik ötödén, Kínában, erőszakkal megoldották. A világ másik háromötödében ez a feladat egyelőre megoldhatatlan. Ezért ez a többség egyre jobban le fog maradni.
2. Magas legyen a foglalkoztatás. Ez, egyelőre csak a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten valósult meg, és nincs sok reménye annak, hogy másutt megvalósítható. A magas foglalkoztatásra csak a keményen puritán nyugati, és a távol-keleti konfuciánus népek képesek. Jelenleg a Távol-Kelet fölénye elsősorban a magasabb foglalkoztatáson alapul.
Makrogazdasági igazság, hogy a népesség gyors növekedéssel járó felhalmozási igény kielégíthetetlen. Ezért egyelőre le kell mondai arról, hogy megáll a világ országai között táguló különbség tágulása. A nem keményen puritán Nyugaton megoldhatatlan, hogy a munkaerő alsó tizede, harmada ne szakadjon le, ne váljon tartósan munka nélkül eltartottá. Ez pedig ugyancsak elviselhetetlen gazdasági és erkölcsi terhet okoz.
Sajnos, a közgazdaságtudomány nem is nagyon keresi a tartós munkanélküliség felszámolhatóságának feltételeit. Márpedig ennek megoldása nélkül nincs siker. Ehhez már csak az kívánkozik, hogy hazánk ebben a tekintetben utolsó az EU országok között. Tehát, nálunk különösen indokolt a tartós munkanélküliség felszámolása.
HOL KELETKEZIK A LESZAKDÓ RÉTEG
Bármennyire egyszerű és köztudott a válasz, a közgazdaságtan a tényt sem veszi tudomásul.
A leszakadt réteget a leszakadt réteg termeli újra, méghozzá bővítetten. A leszakadt rétet, a tartós munkanélküliség olyan, mint a rák, nem állítható meg, mert terjed. Fel kell számolni, különben egyre súlyosabb kórrá változik.
Dél-Korea ebben is unikum. Nemrég néztem egy olyan nyugati statisztikát, ami a munkanélküliségen belül külön mutatta a tartós munkanélküliek arányát. Csak Dél-Korea esetében volt az a rubrika üres. A hat hónapnál hosszabb munkanélküliség is nagyon alacsony, 3 százalék, de tartós nincsen.
Mi még ott sem tartunk, hogy megmutassuk, hogy nálunk mekkora a hat hónapnál hosszabb ideje munkanélküliek aránya. Elég volna bevallani, hogy szinte mindnyájan ebbe a rubrikába tartoznak.
Még nagyobb titok, hogy a tartósan munkanélküli szülők gyermekeinek hány százaléka lesz tartósan munkanélküli. Ez sem titok, mert a közvélemény tudja, hogy ennél szomorúbb adat nem létezne. A közvélemény azt is tudja, hogy a tartósan munkanélküliek, szorult helyzetükben, több gyermeket vállalnak, és ezzel csak a tartós munkanélküliek számár gyarapítják, tehát növelik a bajt.
A közvélemény azt is tudja, hogy nálunk ugyan kevés gyermek születik, de ennél százszor nagyobb baj az, hogy a kevésnek is nagyon rossz a szociális összetétele. Ahol jók a felnevelési kilátások, ott a kevésen belül is kevés, ahol kedvezőtlen a kilátás, aránylag sokan születnek. Ennél nagyobb baja nem lehet egy társadalomnak, de nemcsak nem beszélnek róla, de ha valaki megmondaná a köztudottat, súlyos elitélésben részesülne.
Pedig nagyon egyszerű az igazság.
A következő generáció munkaerőértéke elsősorban azon múlik, hogy minél több gyerek szülessen jó, és minél kevesebb gyenge, leszakadt családban. Ez az állítás alapvetően ütközik a keresztény erkölcsbe, amit az ateista liberálisok is szentként fogadnak el. Minden faj számára létfeltétel a szelekció. Az erkölcs sem írhatja fel a szelekciót, ha a tények kontraszelekciót mutatnak. Márpedig a fejlett társadalomban már a szelekció nem szelektálja ki a gyengéket, sőt azok szaporodnak gyorsabban. Pedig a szelekció fajunk történelmében eddig úgy, ahogy, de működött.
Száz éve az emberiség egészében, de minden társadalmon belül is, kontraszelekció működik. Méghozzá példátlan intenzitással. Az ellene való védekezésnek még a gondolat sem merült fel.
Ezért örültem, hogy Dél-Korea ebben is kivétel.
DÉL-KOREÁBAN A MUNKAERŐ ÚJRATERMELÉSE
Ritkán örültem jobban valami megismerésének, mint amikor a The Economist egy tanulmányában ebbe tekinthettem.
Kiderült néhány adatból, hogy ők ismét valamit mindenki másnál jobban megoldanak.
A gyermekvállalásban Dél-Korea az utolsók között van. Egy érett korú nőre 1.2 gyermek jut. Ez még akkor sem elég a létszám tartásához, ha gyorsan csökken a halandóság, nő a várható életkor. A koreaiakat azonban ez nem zavarja, ők sokkal okosabbak annál, hogy tudják, a társadalom fejlődése nem a létszám növekedésén, hanem a minőség javulásán múlik. Ők tudják, amit a mi Németh Lászlók már nyolcvan évvel korábban felismert: A jövő társadalma nem a mennyiségen, a minőségen múlik. Az óta ténnyé vált, hogy az életszínvonal, a várható életkor és az iskolázottság, csak ott nőhet az átlagnál gyorsabban, ahol nem a létszám nő, hanem a minőség javul.
Azt az adatot, hogy Dél-Koreában a 25-54 évesek között ma nők foglalkoztatási aránya nagyon alacsony, csupán 62 százalék. Ezt a kelet-ázsiai kultúra örökségének tudtam be, de nem sejtettem, hogy mi következik abból, hogy viszonylag sok koreai nő otthon marad.
Azon csodálkoztam, hogy Dél-Koreában a diplomások aránya a nőknél magasabb, mint a férfiaknál. Tudom, hogy ebbe az irányba megy a fejlett világ, de azt nem sejtettem, hogy ebben is élen jár Dél-Korea.
A két adat között azonban ellentmondást éreztem. Az egyik oldalon a nők tovább tanulnak, a másikon nem mennek állásba, otthon maradnak.
A további adatokat olvasva azonban egyre jobban megvilágosodtam.
A Dél-Koreai állam a nemzeti jövedelem 5 százalékát költi oktatásra. Ez valamivel kevesebb, mint a fejlett országoké. De a család a nemzeti jövedelem 2.8 százalékát költi a gyermeke tanítására. A kettő együtt azonban már rekord, és érthetővé teszi, hogy ezen a téren világelsők. Ennél is meglepőbb, hogy a családi jövedelmek 8 százalékát költik az iskolán kívüli képzésekre!
Ha összevetjük, hogy Dél-Koreában van a fejlett világban otthon a legtöbb diplomás anya, akkor egyszerre minden világos lesz. Ott a legjobb az oktatási rendszer, ahol a legjobb ennek a családi háttere. Ezt a mondatot én minden tankönyv első lapjára ráíratnám.
Közgazdászként hatvan év hirdetem, hogy minden újságban, a cím alá Móricz Zsigmond jelmondatát írattam volna: Ne politizálj, építkezz! Most már arra is van javaslatom, mint írjunk a tankönyvek címe alá.
Azt ugyan régen tudom, hogy a gyermekek oktatására fordított összeg aránya a kultúrától függ. Amerikában hallottam, hogyha a spanyolok a gyerekük oktatására fordított jövedelmét 100-nak vesszük, akkor az angolszászoké
Azt is tudtam, hogy a gyermekek várható iskolázottsága sokkal jobban függ a szülők iskolázottságától, mint a jövedelmüktől. Most azt is tudom, miért. A dél-koreaiaktól megtanultam.
Mivel nincs jobb szülői befektetés, mint a gyermekükben rejlő képesség kibontakoztatása, a társadalomnak is az volna a kötelességet, hogy ezt a szülői igyekezetet jutalmazza, serkentse.
Ezért találtam ki, hogy az öregkori ellátást a társadalom a szülők gyermeknevelési teljesítményével arányosan jutalmazza.
A tőkés osztálytársadalom olyan öregkori ellátást vezetett be, ami az öregkori ellátást ahhoz szabta, ki mennyit adott oda a jövedelméből a tőkepiacra. Ezzel nekik verte fel a tőkepiai keresletet, és a tőkéjük árfolyamát. A modern társadalomnak nem annyira minél több tőkére, hanem sokkal inkább minél jobb munkaerőre, azaz szellemi vagyonra van szüksége. Ezért a jelenkorban az indokolt, ha az öregkori ellátás az elsődleges szülői kötelesség teljesítésnek minőségével arányos.
Tanulság.
Dél-Korea kiemelkedő teljesítményének a kulcsa: Az anyák első társadalmi feladata a gyermeknevelés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése