TANÁCS AZ EGYHÁZAMNAK III. A PAPI NŐTLENSÉG FELOLDÁSA

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 10 08

TANÁCS AZ EGYHÁZAMNAK

III.

A PAPI NŐTLENSÉG FELOLDÁSA

A katolikus papok nőtlenség felett lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a pályaválasztásban és a papok gyermekeinek milyen a minősége, nehéz a nőtlenség hátrányát vitatni.

Minél fontosabb a hívatás, annál fontosabb, milyen minőségű fiatalok mennek papnak. A téma vitájában az Európában jellemző paphiányra hivatkoznak. Megkerülik a lényeget. Nézzék azt meg, hogy milyen minőségű fiatalok választják a katolikus papi pályát. Ez mutatná, hogy miért nincs a katolikus papságnak tekintélye. Ez nem a múlt, hanem a jelen problémája.

A múltban a papi pálya eleve erkölcsi és anyagi karriert jelentett, ugyanakkor más pályákon alig volt lehetőség. A lakosság kilenctizede számára csak a papi és a tanítói pálya volt elérhető. Ráadásul a papi pálya megkülönböztetett állampolgári előnyt is jelentett.

A papi nőtlenségről, a cölibátusról a lexikonok is csak teológiai érveket emlegetnek. Nem említik, hogy a magasabb ragok az arisztokratákhoz hasonló rangot és jövedelmet jelentettek. Ez azért volna fontos, mert a múltban, a jobbágyfelszabadítás előtt a klérus közel annyi földbirtokkal, vagyonnal és lényegesen több kinccsel rendelkezett, mint az arisztokrácia. Ráadásul a főpapok közé az alacsonyabb származásúak is bekerülhettek.

Jelenleg azonban a katolikus egyháznak sincsen jövedelmet hozó vagyona, ezért saját forrású jövedelme. A hívek önként vállalt egyházi adójából él.

Azt, hogy milyen képességű fiatalok mennek a katolikus papi pályára, azon lehetne lemérni, hogy összevetnénk a protestáns és a katolikus papnak menők érettségi eredményét és szülői hátterét. E két pálya között az az egyetlen nagy különbség, hogy a protestáns papnak menőknek lehet családja is. Ez azonban óriási különbség, mit le lehetne mérni azzal, hogy a két teológiára milyen IQ-val, illetve mennyi ponttal mennek. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban, ahol a képesség szerinti boldogulás viszonylag szabad, a várható életteljesítmény a fogamzást követő 5-6 évben dől el. Ez pedig a család jövedelmétől és a szülők iskolázottságától függ.

Erről a Fasori Evangélikus Gimnázium példátlan sikerének vizsgálata győzött meg. Ebben az iskolában a diákok többsége két társadalmi rétegből került ki. A budapesti, többségében kikeresztelkedett zsidó nagypolgárság és a vidéki lutheránus papok fiaiból.

Ekkor a legfejlettebb európai etnikum a zsidóság, és ennek is az egyik élcsapata a budapesti zsidó nagypolgárság volt. Ezeknek döntő szerepük volt abban, hogy a 19. század végén Budapest lett Európa talán legdinamikusabban fejlődő városa. A történészeink sem hangsúlyozzák, hogy ekkor Budapest gazdasági dinamizmusa, tudományos és művészi elitje ebben a fiatal városban világszínvonalú volt.

A vidéki lutheránus papság pedig az ébredő nemzeti öntudat élcsapatában volt. Ezt jelezte, hogy a népiek felvehették a versenyt a liberális polgársággal. Mélyen magyarok és nagyon értelmiségiek voltak.

E két tábor ütközése és összefonódása jelentette a magyar társadalom magját. Még hiányzik annak tudományos kifejtése, hogyan harcolt néha egymás ellen, néha egymással szövetkezve az a két értelmiségi tábor. Ennek a csúcsa találkozott a Fasori Gimnázium diákságában. Az óta sem volt ilyen közös diákélete a népieknek és a liberálisoknak.

Ennek a csodálatos iskolának a titkát megismerve lelkesen vállaltam a felkéréseket, hogy gimnáziumokba menjek érettségi elnöknek. Előtte mindig felmértem a kiszemelt gimnázium társadalmi környezetét. Kiderült, ha ismerem a gimnázium diákjainak a társadalmi hátterét, tudom az iskola minősségének a helyét is. Az ország legjobb tíz gimnáziumainak a nagyobbik fele a budapesti értelmiségi kerületekből, a kisebbik fele pedig a vidéki egyetemi városokból került ki. Éppen a mai újságban olvasom. Ebben az évben is a Fazekas Gimnázium az első, és a tíz között a nyolc budapesti mellett csak két vidéki, dunántúli, a Veszprémi és a Zalaegerszegi maradt. Ennél is sokkal többet mondana a húsz első és a húsz utolsó középiskola. Az oktatáspolitika eleme kötelessége volna a gimnáziumok sorendjének folyamatos publikációja. A gyermeküket iskoláztató szülőket tájékoztatni kellene az iskolaválasztásban. Szerencsére az érintett szülők ezt jobban látják, mint a szakmabeliek. Az is figyelemre méltó, hogy nincs a legjobb iskolák között egyházi vezetés alatti. Ez is elvemen igazolja, a jó iskolarendszer nem a vallás, a lakhely és az etnikai hovatartozás, hanem képesség alapján szervezi a tanulói közösségét.

Húsz éve az Egyesült Államokban láthattam, hogy az iskolák minősítése nyilvános. Egy ingatlanügynök mondta el, hogy a középiskolás gyermekes családokban a lakásválasztás elsődleges szempontja, hogy milyen iskola környezetébe tartozik.

Már a magyar szülők is élnek ezzel a lehetőséggel, és ha nem is oda költöznek, a gyermeküket a jó iskola körzetébe jelentik be lakónak. A magyar emberek nemcsak az adófizetésben, hanem még az iskolaválasztásban is ügyeskednek.

A magyar oktatáspolitika azonban a középkorban maradt. Az oktatáspolitikája kényesen elkerüli a családi háttér figyelembe vételét.

Visszatérve a papi hivatás választására.

A papi nőtlenség előnyével és hátrányával ugyan a katolikus egyházban is foglalkoznak, de azt, hogy kikből lesznek a papok, gondosan megkerülik. Ez a múltban nem okozott problémát, mert a papi pálya mind a társadalmi megbecsülés, mind az anyagi juttatások szempontjából kiemelkedően jó volt.

Gyermekkorom falujában a falu első embere a pap volt, utána következett a jegyző és a tanító. Az elmúlt hatvan évben több tucatszor megkérdeztem a falusiakat, hogy mi náluk a sorrend. A szocialista rendszerben szinte mindig az első ember a termelőszövetkezet elnöke volt. Tőle függött a jövedelmük. Később, a rendszerváltás után az elsők közé került a legsikeresebb vállalkozó. Az öregeknél, ha volt orvos az is jó helyezést kapott. A pap soha nem volt az első három között.

Később azt is megkérdeztem, hogy kinek a jövedelme a legmagasabb. ezek között a pap és a tanító soha nem szerepelt. Pedig gyermekkoromban a fix fizetésnek nagy rangja volt, még a postást és baktert is irigyelték. Mára már a fix fizetésnek nincsen nagy rangja.

Mindezt azért írom le, hogy illusztráljam a papok társadalmi státuszát. De ez jellemző a falusi tanítókra is. Ezért aztán nem találkoztam olyan pedagógussal, aki szerint a legtehetségesebb tanulók papok vagy tanítók akarnak lenni. Pedig az oktatási rendszerünk még mindid elhanyagolja a diákok életrevalóságát. Ezért vált jellemzővé, hogy iskola utáni eredmények köszönő viszonyban sincsenek az életben elérttel. Sokat mondana egy olyan felmérés, ami szembeállítaná az iskola minősítését az életben elért eredménnyel. Kiderülne, hogy az iskola nem az élet igényéhez igazodik.

A papok minősítését jól bizonyítja az élet. A tudományokban, a művészetekbe elvétve található pap. Ilyenkor Eszembe jut Vörösmarty Mihály, aki a Magyar Tudományos Akadémia Alakuló Közgyűlése után azt írta a naplójában, hogy a résztvevőket látva, azt hihettem volna, hogy valami fontos egyházi fórumon vagyok, annyi volt a reverendás. Ma, ez a tévedés fel sem vetődhetne.

A katolikus egyház klérusára ma is jellemző maradt a vasfegyelem, de a színvonal annál kevésbé. Ennek elsődleges okát a kötelező nőtlenségben látom. Nem azért, mert a nőtlen ember élete nem lehet nagyon magas szintű, hanem azért, mert az olyan pályán, amin nemcsak nincs a társadalom maga erkölcsi és anyagi elismerésére lehetőség, ráadásul nősülni sem lehet, ne várják, hogy a fiatalság minőségi elitjéből válogathatnak.

A véletlen folytán találkozhattam a református elemi iskolák szelekciós rendszerével, ami a bolsevik rendszer kiépüléséig működött. Minden tíz református falunak volt egy olyan iskolája, amiben az igazgatót rektornak hívták. Ez a rang azt jelentette, hogy a tíz falu iskolájából évente egy vagy két gyereket küldhetett a Pápai Kollégiumba. Ezt neki kellett kiválasztani. Ha nem az ő iskolájából akart valakit Pápára küldeni, előtte egy évvel maga mellé fogadta. Büszkén mondta el, hogy a jelöltjeiből néhány magas rangig emelkedett. Elhittem, mert százból egyet én is találhattam volna, aki sikeres lesz.

Ezek után megértettem, hogy miért voltak a református iskolák olyan híresek. Mert bölcsen szelektálták meg a tanulókat. Most örülnék annak, ha volna egy olyan felmérés, hogy a református papok gyermekei közül mennyien mentek el papnak. Ha ezt megmutathatnám, világos lenne az állításom. A katolikus egyház mennyit veszít azzal, hogy a katolikus papoknak nincs gyermekük, akit a papi pályára küldhetnének. Vagyis a katolikus egyház számára nem is az a legnagyobb veszteség, hogy a papjai nőtlenségre vannak kárhoztatva, hanem az, hogy ennek következtében nem küldhetnek megfelelő utánpótlást a papi pályára.

Márpedig, ha tudomásul vesszük, hogy a papság minősége elsősorban attól függ, milyen minőségű fiatalok választják a papi pályát.

Ideje volna felmérni, milyen családi háttérrel mennek papnak, kiderülne, hogy a katolikus egyház közel kétezer éven keresztül a legjobb anyagból válogathatta a klérusának utánpótlását, mert azt jól szelektálta, jól megfizette. Most azonban kontraszelekcióval és a karrier lehetőségek megszűnésével kell számolni. Mivel a katolikus egyház a régi anyagi gazdagságára nem számíthat, tehát fizetni nem tud, egyetlen megoldás az utánpótlás jó szelekciója volna.

Nem annyira a nőtlenségre kárhoztatott papokat sajnálom, hanem az egyházamat, aminek gyorsuló ütemben csökken a tekintélye. Minél szűkebbek az anyagi lehetőségek, annál fontosabb volna a klérus minőségének javítása. Erre a leghatékonyabb a papi nőtlenség feloldása volna.