Nőttek a jövedelemkülönbségek

Kopátsy Sándor EG 2012-03-18

NŐTTEK A JÖVEDELEMKÜLÖNBSÉGEK

Erről a témáról közöl a The Economist múlt heti száma egy rövid írást és egy kis grafikont.

A grafikon azt leplezi le, amit én a Nyugat elmúlt száz évnek leglényegesebb jellemzőjének tartok. Ezelőtt száz évvel a tőkés liberalizmus a világgazdaság lényegét jelentő Nyugaton elvesztette arányérzékét. A társadalom gazdasági elitje nemcsak abszolút, de relatív is aránytalanul gazdagodott.

Ezt a tényt az írás azzal ábrázolja, hogyan részesedett az Egyesült Államokban a lakosság felső tizede, illetve egyetlen százada a nemzeti jövedelemből.

1913-ban a felső tized részesedése meghaladta a 40 százalékot, és 1930-ban már megközelítette az 50 százalékot. A felső 1 százalék pedig az összes jövedelem ötödéhez jutott.

A nagy gazdasági vállság után tíz év alatt a felső tized részesdése 48-ról 33 százalékra csökkent, és a 80-a évek elejéig ezen a szinten maradt. Ez volt a Nyugat társadalmi átalakulásának fénykora. A tőkés osztálytársadalmak egyrészt az ipari forradalom óta leggyorsabban növekedők voltak, és lényegében össznépi társadalommá alakultak át.

A tőkések gazdasági terhelését jól mutatja, hogy a legmagasabb adókulcs 1932 és 1944 között 25 százalékról 94 százalékra emelkedett. Szerintem ez volna indokolt ma is. Az ugyanis nem igaz, hogy a magas adó csökkenti a gazdasági elit érdekeltségét. Az még tagadhatatlan, hogy ezt így éli meg, és sír, de a tények azt bizonyítják, hogy a tőkés sem akkor dogozik hatékonyan, ha nagyobb a jövedelemből való részesedése, hanem akkor, amikor jobban pezseg a gazdaság, amikor nagyobbak a meggazdagodás lehetőségei, amikor nagyobb a vásárlőerő. Ez pedig akkor nagyobb, ha nivelláltabb a jövedelemelosztás, ha a lakosságnak van pénze.

Még az is lehet, hogy a progresszívebb adózás mellett a tőkés érdekeltsége kisebb, de nemcsak neki kell az érdekeltségét optimalizálni, hanem a másik 90 százalékát is. A közgazdaságtan még mindig abban a hitben él, hogy elég, ha a tőkés érdekeltsége nagy, a munkást a nyomor fegyelmezi. A jelenkor fejlett társadalmaiban már a dolgozók motivációja fontosabb, mint a tőkésé. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy nem azok az országok fejlődnek gyorsabban, ahol nagyobb a tőkések jövedelme, hanem azok, ahol a profithoz viszonyítva magasak a bérek, és fegyelmezettek, azaz munkaszeretők a dolgozók.

Elég volna megnézni a tényeket. A tőkések viszonylagos jövedelme ott magas, az adójuk ott kicsi, ahol lassan fejlődik a gazdaság. Elég arra gondolni, hogy Oroszországban, a nyersolajban gazdag országokban, és Latin Amerikában nemcsak viszonylag, de még abszolút is, ott van a legtöbb milliárdos, ott a legkönnyebb azzá emelkedni. Tehát ott, ahol a társadalmi és gazdasági fejlődés lassú. Ezzel szemben Európa hat legfejlettebb országa mindegyike jóléti állam, amiben magasak az adók, az átlagosnál kisebbek a jövedelemkülönbségek, vagyis olyanok, akiknek a liberálisok harminc éve a vesztüket jósolják.

A közgazdaságtan mindaddig rossz tanácsokat ad a társadalomnak, mindenek előtt a politikának, amíg abban hisz, hogy elég, ha az elit jól érzi magát. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy csak azok a társadalmak képesek az élvonalban maradni, illetve oda felemelkedni, ahol csak abból lehetnek milliárdosok, akik megérdemlik. Elég volna megnézni, hogy kikből lettek milliárdosok a puritán államokban, és kikből Oroszországban, Szaúd-Arábiában, Latin-Amerikában.

Visszatérve az ábrámhoz.

A 80-as években elkezdődött a pénzvilág térhódítása, és harminc él alatt a felső tized részesedése 33 százalékról 48 százalékra ugrott. Ezen belül a pénzügyi szektorban meggazdagodottak aránya háromsorosára nőtt. 2010-ben már újra ott tartott a fejlett Nyugat, ahol a 30-as évek elején volt. A liberálisok nem képesek megérteni, hogy ők is akkor járnak a legjobban, ha a társadalomban mindenki jobban jár. Pedig az élet ezt bizonyítja, hogy a tőke hozadéka nem a munkaerő árától, hanem a minőségétől, nem az adó nagyságától, hanem a társadalom hatékonyságától függ.

A világ legfejlettebb társadalmú országaiban nagyon drága a munkaerő, mégis magas a jövedelmezőség, és annak magas ugyan a kamatja, de mégis több marad a tulajdonosnak. Ez a végeredmény, de ennek a bonyolult összefüggése még messze nincs feltárva. Csak a tények alapján kell elfogadni, hogy a társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő hatékonyságától függ. Az pedig csak ott valósulhat meg, ahol mindenkit munkára lehet fogni. Ez pedig csak ott jöhet létre, ahol az állam a keletkező jövedelmeket erősen nivellálja, vagyis progresszíven adóztat, és a visszaosztással nivellál.

Amíg nem tudjuk tételesen megmagyarázni, hogy miért van ez így, addig is hinni kell a tényeknek, amik majd bizonyítanak.