Két párt elég

Kopátsy Sándort EH 2012-03-22

KÉT PÁRT ELÉG

A liberalizmus politikai befolyásának erejét jól mutatja, hogy fel sem merül a kettőnél több párt hátránya, még kevésbé az, hogy adott esetben az egyetlen párt lehet az optimális megoldás.

Az osztálytársadalmakban lényegében egyetlen, a lakosság tizedén él is sokkal kisebb létszámú osztály diktatúrája volt az általános, és azon elül is ritkaság volt, hogy az uralkodó osztályon belül demokráciáról beszélhetünk. A 20. század elejéig még a nyugati fejlett országokban sem beszélhetünk a lakosság többségének demokratikus jogairól. Még a választási jog is szűk körű volt.

A 20. század előtt még fel sem merült, hogy a társadalom fejlettségét a demokrácia kiterjedtségével mérjék. Legfeljebb a gazdasági erővel, de még sokkal inkább a katonai erővel, a lakosság nagyságával mértek. Minden országnak az volt a célja, hogy nagyobb, számosabb lakosú és főleg erősebb legyen. Az egy lakosra jutó jövedelmet is csak ettől kezdve mérték, de azt is olyan másodlagosnak tartották, hogy fel sem tűnt, hogy ebben a tekintetben a városállamok, és a viszonylag kis országok tartanak előbbre. Azt, hogy melyik országban milyen hosszú a várható élettartam, vagy mekkora az iskolázottság figyelembe sem vették. Még jelenleg is ott tartunk, hogy nagyon kell annak bogarásznia, aki azt szeretné látni, hogy egy országban mekkora a különböző etnikumokban, osztályokban az átlagos jövedelem, a várható élettartam, az átlagos iskolázottság. Ezekből kiderülne, hogy a 20 század második fele előtt sehol nem volt össznépi demokrácia, és ma is csak a jóléti államokban lehet erről beszélni.

Valljuk be, hogy a politika még ma sem fordít kellő figyelmet arra, hogyan alakul a lakosság politikai egyenjogúsága.

A Nyugat tőkés osztálytársadalmai lényegében az óceánok meghódítása és az ipari forradalom óta, a 20. század közepéig, vagyis egy rövid félezer éven keresztül, az összes többi magas-kultúrával szemben fölénybe kerültek. Ezt a történészek elsősorban a tőkésosztályon belüli demokratikus rendszerükkel magyarázták. Ezt indokoltnak látszott annak alapján, hogy a Nyugat tőkés osztálytársadalmaiban jellemző volt a tőkésosztályon belüli demokrácia. Ez a párhuzamosság azonban nem bizonyíték.

A Nyugatot ugyanis nem emelte volna ilyen gyorsan a demokrácia, ha nem valósul meg a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolása, és nem tízszereződik meg a Nyugat élettere. Amerika felfedezése előtt Kína még szinte minden tekintetben a Nyugat előtt állt. A világtörténelem egyik nagy kérdőjele az, hogyan alakul a történelem, ha a csodálatos kínai flotta, nem délnyugatra, hanem keletre megy, és a két Amerikát kínaiak kezdik betelepíteni. Joggal feltételezhető, hogy ők legalább olyan sikeresek lettek volna, mint a nyugati puritánok. Velük szemben a Nyugat nem lehetett volna versenyképes gyarmatosító. Akkor mára talán kétmilliárd kínai élne Amerikába. Az ugyanis aligha vitatható, hogy sokkal többen mentek volna a gyakorlatilag üres kontinensre, és ott legalább olyan sikeresek lettek volna, mint a puritán nyugati telepesek, mint az angolszászok.

Európa fölényének voltak ugyan objektív alapjai.

Sajnos ezek nem kapnak a történészek előtt elég figyelmet.

I. A természetes csapadékra épülő, állattartással összeszövődő földművelés középutat jelentett a nagyon magas eltartó képességű öntözéses növénytermelés és a nagyon alacsony eltartó képességű állattenyésztés között. Ez egyúttal középutat jelentett a nagyon alacsony, és a nagyon magas lejtésű határköltség csökkenés tekintetében is. Az öntözéses növénytermelés optimális eltartó képessége ugyanis nemcsak nagyon nagy népsűrűséget jelent, hanem ennek az optimum környékén nagyon lassú a változása. Ezzel szemben a pásztortársadalmaknál nemcsak nagyon alacsony az optimális népsűrűség, de ennek nagyon gyors az esése is. Ezekben a túlnépesedés nemcsak gyors jövedelemcsökkenést okoz, de pusztulással, kénszerű népirtással, kirajzással is jár.

Ehhez járul, hogy az öntözéses növénytermelésnél viszonylag magas, a pásztortársadalmaknál alacsony az urbanizáció, és a munkamegosztás.

Európa nyugati fele szinte az optimumot jelenti a két véglet között. Ebből fakad, hogy az agrártechnikai forradalmakban is a természetes csapadékra épülő, tehát a Nyugat-Európában az első ezredforduló előtt kialakult földművelés járt az élen.

II. A kiscsaládos jobbágyrendszer hatékony féket jelentett a túlnépesedés ellen. Mivel a történészek fel sem ismerték a túlnépesedés társadalomformáló veszélyét, annak sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, hogy ebben a rendszerben egy anyára alig fele annyi gyermekszülés történt, mint az emberiség azon kilenctizedében, ahol a nagycsaládos rendszer volt általános.

Az összes többi magas-kultúrával szemben Nyugat-Európában a házasságkötés közel tíz évvel később történt, tehát a nők számára legkedvezőbb szüléseket jelentő évek kimaradtak. Ebből fakadóan a spontán túlnépesedési nyomás fele akkora volt, mint a hasonló fejlettségű nagycsaládos társadalmakban. Ezért lehetett a nyugat-európai középkori társadalom sokkal humánusabb, mint az összes többi magas-kultúrában.

Történészként a legnagyobb jelentőségű felismerésemnek azt tartom, hogy minden néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalomban csak olyan osztálydiktatúra működhetett, amelyik lecsapolta a spontán túlnépesedést. Minél nagyobb volt a túl népesdési nyomás, annál nagyobb feladatként hárult a társadalomra a halálozás fokozása. Vagyis a társadalom csak akkor lehetett humánus, ha akkor sem szaporodott volna gyorsan a népesség.

Fajunk történelme egyetlen olyan társadalmat ismer, amiben nyomát sem találjuk az emberirtásnak. Ez a rénszarvasokkal pásztorkodó eszkimóké volt. Az olyan rideg természeti környezetben működött, hogy nem volt természetes népszaporulat, maga az ember is kevesebb volt, mint amennyi megélhetett volna.

III. A gyarmatosítás, a sok hónapos, hagy kockázattal járó tengeri kereskedelem számára a sok kis vállalkozás volt az ideális megoldás. Erre a vások tőkés polgárai sokkal alkalmasabbak voltak, mint a kínai mandarinok, akik nem anyagi érdektől, hanem a császárik kegytől függtek. A mandarin okos, képzett rabszolgája volt a császárnak, akit a hatalom kegye orientált. A nyugati városok vállalkozói azonban a saját anyagi érdeküktől vezérelt, kockázatot vállaló tőkések voltak.

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy a gyarmatokkal való kereskedelem biztonságát az állami hatalomtól is támogatott intézmény, a németalföldi, és az angol állam Kelet Indiai Társasága. A magánvállalkozás és az állami hatalom már ekkor összefonódott.

A tőkés osztálytársadalomban pedig az állam vállalta a gyarmatok, és befolyási övezetek biztosítását a tőkések számára.

Mennyiben igazolja a jelen a demokráciák fölényét?

Elsősorban az, hogy a 20. századra a legfejlettebb nyugati puritánok és azok gyarmatai lettek az első olyan társadalmak, amelyekben végbement a tudományos és technikai forradalom, valamint leállt a spontán túlnépesedés.

A demokrácia is csupán a társadalmak politikai felépítményének egyetlen formája. Azt, hogy mennyiben megfelelő formája a kor felépítményének, csak az igazolja, ha a politikai demokráciák gyorsabban fejlődnek, mint a diktatúrák.

Tekintettel arra, hogy a 20. század közepére a legfejlettebb társadalmak azok lettek, amelyekben a tőkések szám ára demokrácia volt, általánosan elfogadottá vált, hogy a tőkés osztálydiktatúrák számára a tőkések demokráciája a legeredményesebb felépítmény. Ez ma a nyugati társadalomtudományok számára általánosan elfogadott.

Véleményem szerint ez esetben is azzal a tévedéssel állunk szemben, ami Max Weber felismerését is jellemezte. A tőkés osztálytársadalom nagyobb hatékonyságát a protestáns etikával magarázta. Ez esetben sem helyes az okozati lépcső. Az angolszász, germán és skandináv népek előbb voltak puritánok, és a kereszténységüket ehhez igazították a reformáció során. Helyesebb lett volna, ha Weber is azt mondja: nemcsak a kereszténységet, vagyis krisztus tanítását, de a tőkés társadalmat is a puritán népek működtetik hatékonyabban.

Már ha ez igaz, akkor az össznépi társadalmat is a puritánok építették fel először, és működtetik másoknál hatékonyabban. Amely okból másoknál demokratábbak voltak, építették fel másoknál előbb, és működtetik másoknál hatékonyabban az össznépi társadalmat.

Azt jó száz éve még Weber sem tudhatta, hogy a távol-keleti konfuciánus népek ugyan nem protestáns keresztények, de legalább annyira puritánok, mint ezek. Mára bebizonyosodott, hogy minden puritán nép meggazdagodott, illetve fergetegesen gazdagodik, ha puritán módon él. Függetlenül attól, hogy demokratikus, vagy diktátori a politikai felépítménye.

A siker elsődleges feltétele tehát nem a politikai demokrácia, hanem a lakosság viselkedése. Ahol még gyorsan nő a népesség, csak a kemény politikai diktatúra képes azt megállítani. Ezért azt kell tudomásul venni, hogy ahol gyorsan nő a népesség, szükségszerű előfeltétel a politikai diktatúra, mivel a politikai demokrácia képtelen megállítani a népesség növekedését.

Az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő városállam, Szingapúr volt. Még addig sem jutott el a Nyugat, hogy megvizsgálják, mire ment volna Szingapúr, ha több párt vitatkozhatott volna a drákói szigorú intézkedések felett.

Egyelőre a jelenkor legnagyobb sikere a kínai egypártrendszer. Amennyiben Kínában a gazdaság piacosításával párhuzamosan bevezették volna a politikai demokráciát, a több pártrendszert, nem tudták volna leállítani a népesség gyors növekedését, ami nélkül a gazdaság piacosítása nem indíthatta volna be a viharos fejlődést. Ezt jól bizonyítja India példája, ahol politikai demokrácia van, ezért nem állítható le a gyors népességnövekedés, annak pedig az a szükségszerű következménye, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és vagyon ötöd sebességgel nő, mint Kínában. Vagyis lényegében stagnál.

Hiába a történelem legnagyobb sikere zajlik Kínában, még foglalkozni sem szabad a gondolattal, hogy esetleg, bizonyos körülmények között az a legjobb megoldás a politikai diktatúra.

Az elmúlt harminc ében a világ leggyorsabban fejlődő birodalma Kína, és kritizálják, hogy nem jó úton jár, hiszen egyetlen párt birtokolja a politikai hatalmat. Ha nem ez történik, nemcsak megállíthatatlan volna a népesség növekedése, és szétesett volna a birodalom. Elég arra gondolni, hogy ma öt-, hatszáz fővel nagyobb lenne Kína népessége, negyed ekkora az egy laksora jutó nemzeti jövedelem.

Tanulhatnánk a bolsevik rendszer bukásából is. Az nem azért esett szét, mert egyetlen párt uralma volt, hanem azért, mert esztelenül fegyverkezett, mert nem biztosított teret a piacnak, mert a heterogén kultúrájú népeket, akik egyike sem volt alkalmas a társadalmi felzárkózásra, zárt egyetlen birodalomba zárta. Most, hogy miden nép megkapta az önállóságot, kiderült, hogy azok boldogulnak jobban, amelyekben egyetlen párt diktatúrája megmaradt. Ha levonjuk az egy laksora jutó nemzetei jövedelemből a bányajáradékot, akkor kikerül, hogy lassabban fejlődnek, mint a bolsevik rendszerben. Az ilyen mutatókkal mért az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben, a várható életkorban, és az iskolázottságban Fehér Oroszország megelőzi Oroszországot. Pedig a Nyugat az előbbiről csak rosszat mond. A szovjet utódállamok közül pedig a legjobb eredményt a skandináv kultúrájú Észtország érte el.

A csatlós sorsra ítélt országok sorsa keményen annak alapján alakult, hogy melyiknek mennyire puritán a lakossága. A két leginkább puritán csatlós a kelet-német és a cseh él a legjobban. A legkevésbé puritán, nagycsaládos románok és bogárok maradtak a legszegényebbek. Akik a kettő között voltunk, most is közöttük vagyunk.

Jugoszlávia szétesése után az alpi népnek számító szlovének lettek a leggazdagabbak, őket követik a nyugati keresztény horvátok, mögöttük vannak az ortodox keresztények, és legjobban elmaradtak a mohamedán kultúrájú albánok.

Az euró övezet jelenlegi válsága egyértelműen azt mutatja, hogy nincs akkora EU segély, amelyik mellett a Lisszabon – Róma vonaltól délre élő népek a demokratikus politikai rendszerben sem képesek lépést tartani.

Vagyis Európában nem találunk kivételt az alól, hogy a népek

Az még világosabb tény, hogy az egyetlen szuperhatalomban, az Egyesült Államokban a két párt közti választás ciklusain belül, lényegében egy párt van uralmon.

Minél kevesebb a párt, annál gyorsabb a fejlődés.

A világ legfejlettebb tíz társadalma között hat európai van. Köztük a négy skandináv állam. Azok, amikben a háború vége óta nagyrészt, több cikluson keresztül egyetlen párt volt kormányon. Az ötödik Hollandia, amelyik majdnem skandináv. A hatodik Svájc, az egyetlen tisztán alpi ország. De a más országokban élő alpi népek, a bajorok, az észak-, és dél tiroliak, és egyre inkább a szlovének is, közel úgy élnek, mint a svájciak.

A hidegháború idején demokrata népek életszínvonala is a puritánságukkal arányos.

A tartósan egyetlen párt uralma volt jellemző a Távol-Keleten is.

A két Amerikában csak két ország lakosság puritán, az Egyesült Államok és Kanada. Ezekben az egy laksora jutó jövedelem többszöröse annak, ami a latin-amerikai országokban jellemző. Ezen az sem változtat lényegesen, hogy milyenek a gazdaságföldrajzi adottságok.

Dél-Ázsiában, Afrikában nyoma sincs a puritanizmusnak, és elviselhetetlenül gyors a népesség növekedése. Ezért semmi remény sincs arra, hogy ott tartani lehet a puritán világgal a versenyt, és működtetni lehet a politikai demokráciát. Ez bármennyire egyértelmű, a Nyugat nem hajlandó tudomásul venni.

Levonhatjuk tehát a tanulságot. Ha egy nép nem puritán, nem számíthat arra, hogy versenyképes, felzárkózik, illetve az élcsoportba maradhat.

Mennyi pártra van szükség?

A biológusok sem figyelmeztetnek arra, hogy a fajok története nem ismeri az egyedek között kötött kompromisszum elvét. Az ilyen kompromisszum soha nem szolgálhatja a faj érdekét. Ezzel szemben általános, hogy az egység vezetőjének akaratát a tagok érvényesítik. Ezzel szemben a liberális demokrácia azt akarja, hogy a döntéseket előzze meg a tagok minél több csoportjával egyeztetett kompromisszum. Ez a nézet elítéli az olyan döntéseket, amelyek nem tartalmazzák a részek érdekének figyelembe vételét.

Az emberi faj történetében ez az érdekegyeztetési igény csak a jelenkori Nyugat liberális politikájában jelenhetett meg. Az osztálydiktatúrákban csak kivételesen fordult elő, hogy a politikai vezető hatásköre alkotmányosan szabályozott volt. De ez esetekben sem volt szó a társadalom egészének a megkérdezése.

A kettőnél több párt léte azzal a veszéllyel jár, hogy egyetlen párt sem nyer abszolút többséget, ezért kénytelen valamelyik kis párttal koalíciót kötni, és annak igényét erején felül figyelembe venni. Ezt a gyakori helyzetet jellemzik azzal, hogy a farka csóválja a kutyát. Vagyis a kisebbség akarata erejét meghaladó mértékben érvényesül.

A kétpártos demokrácia, klasszikus értelemben, az angolszász országokban, mindenek előtt az Egyesült Államokban érvényesül.

Ennek lényeges feltétele, hogy csak közvetlenül, a választási körben nyerve lehet valaki tagja a törvényhozásnak, és nincsenek listák. Ehhez járul, hogy a győztes mandátuma a ciklusra szól, csak bírósági döntés alapján fosztható meg a mandátumától. Ez áll az állam elnökére is. Annak a ciklusa is a választási ciklusra szól, a kormányát maga nevezi ki. Ebből fakadóan a kormányzás soha nem koalíciós, és a választási ciklusra szól. Az ellenfelénél egyetlen szavazattal való győzelem egy ciklusra szóló hatalmat jelent, amit legfeljebb a törvényhozás két házának akarata tud jelentős mértékben korlátozni. Az elnök törvényjavaslatait legfeljebb egyszer visszaküldhetik, néhány fontos poszton az elnök nem válthat le, illetve az újak kinevezése a törvényhozás jóváhagyásától függ. A lényeg az, hogy soha nem kerül sor egy kis párttal való kompromisszum kötésére, és a kormánynak nem a leváltástól félni. Egy egész ciklusra kap felhatalmazást, és abban érvényesíteni tudja az akaratát.

Ebben a rendszerben gyakorlatilag nem fordul elő, hogy az elnököt és a kormányát leváltják. A rendszer kulcsa az alkotmány, és az olyan választási törvény, amelyben a törvényhozás tagja csak az lehet, akit a körzetében megválasztottak.

Ez a rendszer a négy volt angol gyarmatban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, jellemző volt. Jelenleg mind a négyen a világ tíz legfejlettebb társadalmai közé tartoznak. Száz éve egyik sem tartozott ebbe az elitbe, vagyis a Nyugat legsikeresebben fejlődő társadalmai. Az ugyan igaz, hogy ezt nemcsak a politikai rendszerüknek köszönhetik, hanem a puritán lakosságuknak, az alul népesedettségüknek és a természeti kincsekben való gazdagságuknak is. De a politikai rendszerük megfelelése sem mellékes feltétele volt a sikerüknek.

A világ első tíze közé tartozik a négy skandináv állam is, amikben ugyancsak jellemző volt a legerősebb párt tartós, több cikluson át, tartó hatalma.

Ezzel szemben a második világháború után, Nyugat-Európa államaiban, divatba jött a listákon szerezhető mandátumszerzés lehetősége, ennek következtében a kettőnél több párt parlamenti képviselete, és gyakorivá vált a koalíciós kormányzás. Számos más ok mellett a koalíciós kormányzás is szerepet játszott abban, hogy Európa nyugati fele mind a Távol-Kelettől, mind a négy volt angol gyarmattól egyre jobban lemarad.

A sok párt törvényhozási szerepe, és az ebből fakadó kompromisszum kényszere egyszerűen felszámolható volna azzal, hogy csak a választókörben való győzelemmel lehet törvényhozóvá válni.

A két párt rendszer előnye az is, hogy nincsenek jelentős szerepet játszó szélsőséges pártok. Csak az a párt juthat jelentős törvényhozási szerephez, amelyik nincs távol a választók politikai súlypontjától.