Kopátsy Sándor EG 2012-02-08
THE RISE OF STATE KAPITALISM
Ezzel a címlapi szöveggel, piros színben és nagy Lenin képpel jelent meg január 21.-n a The Economist. Ez is azt érzékeli, hogy a Nyugat válságban van a Távol-Kelettel szemben. Én jobb címet ajánlanék: BANKÁROK VAGY MANDARINOK. A közgazdaságtan még mindig nem szakadt el a tulajdonviszonytól, és nem veszi tudomásul, hogy a tulajdonosnál fontosabb, hogy ki a döntéshozó. A tudományos forradalom abban is minőségi változást hozott, hogy nem a tulajdonos, hanem a működtető a fontos. Ma már nagyon titka az olyan nagy részvénytársaság, amiben egyetlen tőkés család a fő tulajdonos. Márpedig a kisebbségi tulajdonos csak jogi értelemen az, mert a vállalat működésébe nincs érdemi beleszólása. Vagyis a tőkésvállalatot egyre kevésbé a tőke tulajdonosa, de még a tulajdonosok összessége, hanem a vállalati vezetők működtetik. Ezen az sem változat, hogy az állam mindent elkövet annak érdekében, hogy a fontos kérdésekben a tulajdonosok közgyűlése döntsön.
A múlt század legnagyobb tanulsága az volt, hogy nem a döntéshozó jogállása, hanem alkalmassága az elsődleges. Nem sok értelme van azt boncolgatni, hogy melyik tulajdonforma a jobb, sokkal fontosabb azt szabályozni, hogy kik vezessék a vállalatot.
Annak a vizsgálatának még van értelme, hogy milyen feladata mekkora vállalat a hatékonyabb, hol kell a vállalat működésébe vonni, és milyen mértékben a vezetőket és a dolgozóknak. Számomra a legnagyobb tanulságot ebben a tekintetben a modern mezőgazdaság adta. Ott a feudális, a paraszti, a tőkés rabszolgatartó, illetve a bérmunkással dolgozó, valamint a szövetkezeti nagyüzemnek párhuzamosan működhettek, de a jelenkori agrártechnikai forradalom végül a farmergazdaságot hozta ki győztesen. Nem minden feladatban, de a nagy többségben. Az értékterelés nagy többségében a farmergazdaság magas tőkeigényes, főleg a család munkaerejére épülő kisvállalkozás. Tehát a mezőgazdaságban a tőkés nagyüzemet kiszorította a tőkés kisvállalkozás.
Ez a folyamat azonban a népgazdaság egészére is folyik. A munkaerő foglalkoztatása, egyre nagyobb hányadában, a 10 fő alatti üzemekben történik. Marx még azt hitte, hogy a tőkés termelési módra jellemző, hogy a versenyben a nagyvállat legyőzi a kicsit. Ez csak akkor igaz, ha a vállatokat a bruttó termelési érékük alapján hasonlítjuk össze. Ezzel szemben, fordított eredményt kapunk, ha a vállatok nagyságát a foglalkoztatottak számával mérjük. Ez elmúlt ötven év során, a fejlett tőkés társadalmak vállalati szektorában minél kisebb a dolgozók száma, annál gyorsabban nő a foglalkoztatottak aránya. A munkahelyek száma a leggyorsabban az 1-10 fős vállalkozásokban nő, és az 500 fő felettiekben a legjobban csökken. A fővállalkozók, vagyis a piaci igényt közvetlenül teljesítőknél csökken, a beszállítóknál és az alvállalkozóknál pedig gyorsan nő. Ennél is gyorsabban nő a közvetlen fogyasztói igényt kiszolgálók száma.
Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakul a gazdasági szektor, és milyen a közgazdaságtan ezzel szemben támasztott elvárása, a kettő köszönő viszonyban sincs egymással.
Még nagyobb az elméleti elvárás, és a gyakorlati alakulás között az ellentmondás, ha a gazdasági ágakat külön vizsgáljuk.
Vannak szektorok, amiben valóban a nagyobb a jobb, de többen vannak olyanok, amiben egyre csökken az optimális üzemnagyság.
A The Economist által felvetett kérdést is csak olyan szektorokban érdemes vizsgálni, ahol a nagyobb a jobb, a versenyképesebb. Ezt kiderül abból, hogy a felzárkózó országokban, vagyis azokban ahol állami szinte gyorsan nő a gazdaság, az energiaiparban
Tegyünk először egy történelmi kirándulást.
Nyolcvan éve már egyszer kiderült, hogy nem szabad a pénzügyi szektorra, a tőzsdére, a bankárokra bízni a társadalom sorsát, mert annak faizmus lett a vége. A fasizmusok abban a tekintetben bölcsebbek voltak a bolsevikoknál, hogy nem a párt apparátusuk híveire, nem az ideológiai klérusokra bízták a kisajátított gazdaságot, hanem megelégedtek azzal, hogy törvényekkel és erőszakkal irányítják a tőkéstulajdonosokat és a menedzsereket. Felismerték, hogyha a politikai hatalmukkal megfelelő keresletet, ezzel piacot teremtenek, felszámolják a munkanélküliséget, akkor a tőkések a tenyerükből esznek, a választóktól pedig erős támogatást kapnak.
A történészek máig nem jutottak el odáig, hogy elismerjék a faizmusok mögé sokkal jobban odaállt a közvélemény, mit valaha a történelem során a liberális politikusok és a pénzvilág urai mögé. A fasizmusok gazdaságpolitikája abban volt jobb, mint a bolsevikoké, hogy a gazdaságban nem ölte meg a piacot, Megelégedett azzal, hogy serkeneti, és a liberális tőkés társadalmakat megelőzi abban, hogy felszámolja a munkanélküliséget. Nem a fasizmus gazdaságpolitikája volt a jó, hanem a liberális bankároké nagyon rossz.
Még kevesebb a felismerés abban, hogy a két háború között, és a második világháborúban fényesen igazolódott, amit Max Weber alig harminc évvel korábban felismert, hogy a tőkés társadalom hatékonysága elsősorban azon múlik, hogy kik működtetik. A fasizmusok működésének hatékonysága is elsősorban azon múlott, milyen a lakosság egészének, a menedzserektől a munkásokig, milyen a viselkedése. Weber még protestáns erkölcshöz kötötte a hatékonyságot. Helyesebb lett volna puritán erkölcsöt mondani. Arról meg nem tehetett, hogy még nem tudatosult, hogy a Távol-Keleten a konfuciánusok még puritánabbak, mint a nyugat-európai protestánsok.
Webertől tanulva, a fasiszta országok között puritánok csak a németek és a japánok voltak. A fasizmusuk is e két népnek volt a legsikeresebb, mert még az irreális imperialista céljaik érdekében is csak rájuk lehetett számítani. A németek és a japánok voltak a békében a legszorgalmasabb fasiszták, háborúban a legjobb katonák, és demokráciában a legjobb demokraták. Ez a két nép alkalmasságát aztán megmutathatta a háború után, a politikai szabadság viszonyai között is. Mindketten gazdasági csodát produkáltak. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy még a politikai rendszerek hatékonysága is elsősorban attól függ, ki működteti.
A háború és az újjáépítés harminc éve alatt a nyugat fejlett társadalmai szinte észrevétlen átalakultak össznépi társadalmakká, és gyorsabban növelték a gazdaságot, mint valaha az ipari forradalom óta.
Ezt követően azonban a fejlett nyugati társadalmakban újra a pénzügyi szektor került hatalomra. Az elmúlt évben lényegében ismétlődik a történelem abban az értelemben, hogy néhány évtizednyi siker után a pénzpia liberalizmusa, és a bankárok politikája csődöt mondott. A társadalmi feszültség ugyan nem olyan nagy, mint a harmincas években volt, mert az öregek kapnak nyugdíjat, a munkanélküliek segélyt, a gyermeknevelők családi pótlékot, és a nép sem annyira tapasztalatlan, és általános a választási jog van.
Még nagyobb a változás, ha megnézzük a hidegháborús front másik oldalát, ahol egyrészt a fél-perifériák fasizmusai voltak, másrészt katonai nagyhatalommá emelkedett bolsevik rendszer működött. Ezeket most is jobban érinti a pénzügyi válság. Létszámban, polgárságban, politikai tapasztaltban és gazdasági erőforrásokban ötöd akkora erőt sem jelentenek.
A legnagyobb változást jelenti, hogy a másik oldalon megjelent a Távol-Kelet kétszer akkora népességgel, nagyon alkalmas minőségű munkaerővel, és ebből fakadó gyorsabb fejlődéssel, a tartós munkanélküliséget nem ismerve áll.
Azt, hogy a politikai rendszer, az ideológia másodlagos a működtetőinek alkalmasságához képest, bebizonyította a bolsevik rendszer is. A kelet-európai és a balkáni ortodox keresztények számára hetven év után a bolsevik rendszer csődöt mondott. A konfuciánus Kínában harminc év után kiteljesedett, és az óta példátlan sikerrel működik. Tehát nemcsak a demokratikus, de a bolsevik rendszer is jól működik, ha arra alkalmasak működtetik.
Az egyértelmű tapasztaltok ellenére a Nyugaton a politikai és társadalomtudományi elit továbbra is abban a hitben él, hogy a társadalom felépítménye a kultúrától és fejlettségtől függetlenül a politikai liberalizmus.
A tények győztek meg arról, hogy minden a lakosság megfelelésén múlik. Európában a leginkább puritánok a skandinávok, és az alpi népek. Az ő jóléti államuk a követendő példa. Magas foglalkoztatás, és jó iskolarendszer. Az észtek a Szovjetunióban, a szlovének Jugoszláviában, a tiroliak Olaszországban az államalkotóknál lényegesen jobban telesítettek. A tiroliak szinte azonos mértében boldogultak a germán Ausztriában és a latin Olaszországban.
Felvetődik a kérdés.
Miért voltak versenyképtelenek a szovjetrendszerben az állami vállatok, és sikeresek Kínában?
A bolsevik rendszerben a hatalom minden szintjén a szelekció elve az ideológiai műség volt, Nem a szakmai megfelelést nézték, hanem az ideológiai hűséget. Ez a káderpolitika az ortodox kereszténységre korábban is jellemző volt. Ezért a bolsevik rendszerben a vállatok vezetését is a párthű káderekre bízták. Ebben a tekintetben tanulságos a Szovjetunió összeomlást követő húsz év is. Jelcin alatt az ügyesek milliárdosokká váltak, és maguk alá gyűrték a politikai vezetést is. Ez az orosz kultúrának nem felelt meg és átvették a hatalmat a KGB káderek, a bolsevik időben szelektált hazafiak. Nekik köszönhetően az ügyes milliárdos vállalkozókat leváltották, illetve magukhoz megszelídíttették. De őket sem a gazdaság hatékony működtetésére szelektálták. Egyelőre megélnek a bányajáradékból.
Ezzel szemben Kínában a kétezer éves mandarin rendszer működött már Mao uralma alatt is a pártban, majd a reform után már a gazdaságban is. Minden poszt betöltésénél az elsődleges az alkalmasság volt. Már nemcsak a pártvezetés, de a gazdaság is a mandarinok, elitjének irányítása alá került. A társadalom feletti uralom élcsapata mandarinokból áll. Ez csak fokozottan érvényesült a gazdaságban.
A kínai bolsevik rendszerben, vagyis gazdasági reformok előtt a vállatok célja nem a versenyképesség, a nagyobb jövedelem volt, a termelés és foglalkoztatás volt. A reformok után is a tradicionális pari vállatok feladata a foglalkoztatás maradt, de az új ágazatokban már a versenyképesség lett a fő feladat.
Ma Kínában kétféle állami vállalat van: a régiek a foglalkoztatás érdekében vállalják a veszteséget is, és az újak a tőkepiacon is eredményesek. A kínai társadalomnak két nagyvállalati feladata van, a foglalkoztatás, és a versenyképesség, de mindkettőt szakemberekre bízzák.
Elsődleges a foglalkoztatás.
Ez volt minden bolsevik rendszer elsődleges célja. Azt, hogy ennek elsődlegessége helyes volt, sem a politikusok, sem a közgazdászok, különösen a liberálisok, nem értik meg. A bolsevik évtizedek alatt, én is ennek inkább a negatívumait láttam. A rendszerváltozás azonban meggyőzött arról, hogy nincs olyan túlfoglalkoztatás, ami nem jobb, mint a jentős és tartós munkanélküliség.
Azt már a belendült privatizáció alatt felismertem, hogy nincs olyan veszteséges vállat, ami le kell állítani. Ilyen ugyanis nálunk sem volt. Az óta sem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek nem rontotta a költségvetést a leállítása.
Azt előre fel sem mértem, hogy mennyi kárt okoz a máig tartó munkátlanságuk, pedig ez okozza a nagyobb, és sokkal tartósabb kárt. Ezzel tettük tönkre a közbiztonságot, az oktatási rendszert, használhatatlanná a húsz éve nem dolgozókat, tettük másodrangú párttá a baloldalt, számoltuk fel a liberálisokat, és keltettük életre a szélsőjobbot, csökkentettük felére a szülések számát, árultuk ki azt is, amit nem lett volna szabad, adósítottuk el úgy az országot, hogy még tíz év múlva is azt nyögjük. Szerintem, történelmünk leggyászosabb húsz éve van mögöttünk.
Ennek tükrében más könnyen megértem, hogy Kínában miért nem zárták be a veszteséges vállalatokat. Megint ők voltak a bölcsek. Mi még utólag sem látjuk be az elkövetett bűneinket.
Ez az utóbbi válik egyre jellemzőbbé a fél-perifériákon.
Kínában a tőzsdén szerelő vállatok 80 százaléka többé-kevésbé állami nagyvállalat. Ez az arányszám Oroszországban is eléri a kétharmadot.
Az olaj- és a földgáziparban a tíz legnagyobb készlet felett rendelkező vállalat állami.
A kínai állam olajvállalt profitja 33 milliárd dollár, több mint a tőzsdén szereplő 500 magánvállalaté összesen.
Ez az írás is megjegyzi, hogy a sikeres állami vállalatok Kelet-Ázsiában jellemzők, ahol még él a mandarin kultúra.
Ilyenkor élednek fel a történelmi ismereteim.
A kínai kultúra sikerének egyik kulcsát kezdettől fogva abban láttam, hogy a hivatali apparátus mindig a mandarinvizsgákon, és a nyújtott teljesítményen szelektálódott. Erre már az Oszmán Birodalommal való ismerkedéseim során felfigyeltem. Diákkoromban úgy fogalmaztam meg a Mohácsi csatát, mint az írástudók és az alfabéták közti összecsapást.
A nyugati kultúrában, már Egyiptomtól kezdve mindig a papság látta el a közigazgatást. Ez így maradt nemcsak a keresztény középkorban, de a bolsevik rendszerben is. A sztálini diktatúra lényegében a sztálinistavallás szervezetének a párt klérusának uralma volt, amiben a hatalomhoz jutás alapja a párthoz való hűség volt. Máig emlékszem az első május elsejére Pécsett, amiben a zászlós, szentképes és feliratos felvonulásban egy ortodox keresztény körmenetet láttam. A bolsevik rendszert ma is ortodox kultúrába ültetett marxista vallásnak tekintem.
Ezzel szemben a kínai történelemben a vallás és klérusának szerepe mindig másodlagos volt. A császár akaratának valóra váltása mindig a tanulásban eredményes személyekre volt bízva. A társadalmi felemelkedés egyetlen útja az iskolákon keresztül vezetett. Ez győzött Kínában is.
Ezek után jutotta el odáig, hogy a társadalom működtetésében az apparátus képessége az elsődleges.
A tőkés rendszer sikere minden más kultúra felett döntően annak volt köszönhető, hogy a tőkéseket a teljesítményük szelektálta. A politikában azonban ez nem elég gyorsan és következetesen érvényesült. Ezért fogadom el a liberális közgazdászoknak azt a felfogását, hogy az államot, a közigazgatást minél kisebb szerepre kell szorítani.
De nemcsak a vallás vagy a párt papjai, de egyetlen szakma sem alkalmas arra, hogy hosszú távú társadalmi érdeket képviseljen, de minden szakma elitje jó.
A jelen írás szempontjából azt kívánom leszögezni, hogy nem a tulajdonforma a fontos, hanem az, hogy kire van bízva. A 20. század még csak azt jelezte, hogy a pénzügyi szektorra nem szabad a gazdaságpolitikát bízni, mert annak az érdeke nem egyeztethető össze a társadalom érdekével. Ez a 21. századra fokozottan igaz. A társadalom sorsát a többség által választott elitre kell bízni. Az elittől pedig nem valamiféle érdek képviselete várható el, hanem a társadalom szolgálata, ami nem felelhet meg egyetlen szakmai érdeknek sem. Semmiképpen nem felel meg a pénzügyek érdekét képviselőnek.
A jövő társadalmát a bölcs mandarinokra kell bízni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése