A decentralizált, versengő gazdaság szülte az elmúlt száz év minden jelentős újítását

Kopátsy Sándor PG 2012-02-05

A DECENTRALIZÁLT, VERSENGŐ GAZDASÁG SZÜLTE

AZ ELMÚLT SZÁZ ÉV MINDEN JELENŐS ÚJÍTÁSÁT

A közelmúltban a Népszabadság közölte Kornai Jánosnak a terjedelmes tanulmányát, aminek fő mondanivalója a címben idézett mondata. Mind Kornai, mind a Népszabadság elérte ezzel a célját. Egyik tekintélyes elméleti közgazdásztól alapos magyarázatot közölt a Fidesz kormány lejáratása érdekében.

Kornai Jánost a kevés igényes közgazdász közé soroltam, akinek a közgazdasági véleményével ugyan alapvetően nem értek egyet, de akivel mindig érdemes vitatkozni. Ezért sajnáltam, hogy hazai elvbarátai felkérésére nem sajnálta a fáradtságot, és ilyen alapos tanulmány készített. A szöveg ugyan megegyezik Kornai elveivel, de a tudományos erkölcsbe ütközik, ha valaki az elveit politikai célból árulja. Aki jelenleg csak a kormány hibáit ostorozza, és eszébe sem jut, hogy milyen súlyos helyzetben van az ország, és a legkisebb reális esélye sincs annak, hogy a kormányt nem csak a következő, de még utána is lecseréljék, a bírálat mellé kötelessége odatenni, hogy mégis mit tart sürgős feladatának, azon kívül, hogy nem a saját véleményét, hanem a magyar választók bizalmát elvesztő liberális elvbarátait támogatja.

Kornai János a címben idézett mondatot nemcsak a Rákosi, de a Kádár rendszerben mondja el, ahogyan 56 után többször le is írta, akkor jó szolgálatot tett vele. Bármennyire utálja is a jelenlegi kétharmados kormányt, ostobaság a jelenlegi hazai állapotot a bolsevik rendszerrel összehasonlítani. Azoknak a rendszereknek valóban az volt az egyik súlyos hibája, hogy a gazdaság irányítását túlzottan centralizálták. Abban az volt a közgazdászok kötelessége, hogy a gazdaság piacosítása érdekében szóljanak. De ötven éves tapasztalatom arról győzött meg, hogy azok használtak többet, akik még rendszer által elfogadható, legalábbis megtűrt mértéket tartottak.

Akkor is hiba, sőt öngyilkosság volt, ha valaki a centralizált politikai vezetés lecserélését követelte volna. Kornai sem tette. Ezt akkor a mai szoclib elvtársi megértették akkor, éppen ezért voltak hasznosak. Ma azonban a sokkal indokoltabb, és könnyebben betartható mértéktartást sem értik meg. Az 56-os forradalom legnagyobb tragédiája abból fakadt, hogy még a bolsevik Nagy Imre sem értette meg. Ha ragaszkodik eredeti céljához, és megelégszik a gazdasági élet demokratizálásával, sok további áldozatot és időt takaríthattunk volna meg.

Természetesen, a gazdaság liberalizációját akkor is csak mértékkel lehetett bevezetni. A sietségnek nemcsak akkor, de most sincs realitása. Aki még a kínai siker után sem látja, hogy akkor is, és még most is, az érhet el a legtöbbet, aki megáll a realitások határán. Aki ma sem látja be, hogy jelenleg közép-jobb kétharmados, a jobboldal négyötödös többsége annak a következménye, hogy az SZDSZ a realitásnál sokkal messzebb ment a gyakorlatban, és ennek következtében a magyar társadalom eleve erős liberalizmus ellenességét is erősítette.

Aki ezt nem látja be, és folytatni akarja az SZDSZ túlzott liberalizációját, az nem a Fideszt gyengíti, hanem a jobboldalt erősíti.

Kornai és társai sokkal több eredményre számíthatnának, ha keresnék a tartós hatalomra került kormánnyal a kapcsolatot. A heves, sőt indulatos bírálat mellé odatennék a saját felelőségüket, és a nehézségek leküzdését szolgáló javaslataikat is.

Kornai érvelésének lényege, hogy csak a decentralizált politikai szerkezet lehet alkalmas a sikerre. Ez igaz, de csak a fejlett, erős polgári tradíciókkal rendelkező, nyugati országokra, mindenek előtt az angolszászokra. De azokban is csak háborús, és gazdasági válságmentes időben. Magyarországra azonban csak nagyon óvatos, és korlátozott mértékben. Azt kell tudni, hogy az ajánlatos liberalizmus mértéke kultúrától és viszonylagos fejlettségi foktól függő.

Talán éppen a magyar liberális erők tévedtek a legnagyobbat abban, hogy hol, milyen messzire lehet elmenni. A rendszerváltás idején, és utána Magyarországon volt a legerősebb a liberális közgazdászok súlya. Húsz év után pedig itt lett a legkisebb, jóval kisebb annál, ami a tényeges szellemi erejük megérdemelne.

Kornai Amerikából még kevésbé látja, mint itt maradt eszmetársai, hogy a hazai közvéleményt felerősödött liberalizmus ellenesség jellemzi. A közvélemény minden tanácsukat ellenségesen fogadja. Minél hangosabbak, annál erősebb lesz a jobboldal, nemcsak a szélső, de középső is. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy két évvel a választások után még a kétharmados kormánytámogatás megmaradt, a szélsőjobb pedig erősödött.

A liberálisok szem elől tévesztik, hogy a rendszerváltást követő húsz év, vagyis amiben a gazdaságpolitikát ők uralták, a történelem talán leggyászosabb húsz éve volt. A felett vita sem lehet, hogy a magyar politika teljesítményét a nemzetközi lehetőségekhez viszonyítva kell mérjük.

A bolsevik megszállás szűk korlátai között minden csatlós társunknál nemcsak vidámabbak, de hatékonyabbak is voltunk. Ezt a tényt sem a liberálisok, és a népiek összefogásának köszönhetjük, de sem a nemzetiek nem értik meg. Sőt még azt sem, hogy miért van a lakosság nagy hányadában nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. Pedig nem volna nehéz, ha a liberálisok nemcsak a tőke szabadságával, a hazafiak pedig nemcsak a politika szabadságával mérnék a nép szabadságát. Ha a nép érdekét helyezzük előre, akkor az a jobb rendszer, amelyikben a lakosság nagyobb hányada megél a saját munkájából.

A történelmünk során nem ismerünk időszakot, amire nem a nagyarányú munkaerő felesleg tett volna a jellemző. A nyugat történetében is ilyen periódust, kettőt tartok számon. A Róma Birodalom utolsó századaiban, amikor a keletről behozott járványok nyomán kihalt a városok lakossága, és a két Amerika ültevénes gazdálkodásban, amikor a bevitt járványok szinte kipusztították az indián őslakosságot. Akkor aztán be is vezették a rabszolgaságot. A középkori Európában csak a nagy járványok idején volt rövidebb ideig tartó munkaerőhiány, de a keresztény társadalom ezekre nem reagált.

A magyar társadalom újkori történetében mindig óriási volt a munkaalkalomhoz nem jutók aránya. Ez fokozódott a jobbágyfelszabadítás során. Még gyermekorom falujában is szerencsésnek tartották azt, akinek annyi földje volt, amekkorát meg tudott művelni, és ennél is szerencsésebb, akinek havi fizetéssel járó munkája volt. Ezzel szemben a háború után, a bolsevik rendszerben mindeninek volt földje, vagy munkája. Igaz, hogy nem volt politikai szabadsága. Ezért tartottam volna szerencsésebbnek, ha Kornai azt ismerte volna fel, hogy csak az olyan társadalom fejlődik dinamikusan, amelyikben megoldott a magas foglalkoztatottság. Ezt a lakosság többsége akkor is örömmel üdvözli, ha nem jár hozzá alkotmányos politikai szabadság.

A rendszerváltás az első két választási ciklusban azt a magyar társadalmat, amelyik a foglalkoztatásában a Nyugat állami között az elsők egyike volt, az EU 27 országa között az utolsó helyre taszította vissza. Ennek az erkölcsi és gazdasági kárához hasonló az ezer éves történetünkben nem fordult elő. Ez tette tönkre a gazdasági növekedésünket, pénzügyi egyensúlyunkat, az oktatási rendszerünket, a köz- és vagyonbiztonságunkat, és juttatott oda, ahol most tartunk. Ezt a szomorú kort azonban Kornai nem bírálta ilyen szigorúan, pedig megérdemelte volna.

A húsz év liberális gazdaságpolitikája élte fel a bolsevik évek alatt kínnal felhalmozott nemzeti vagyonunk jelentős hányadát, és taszított bennünket olyan eladósodásba, amiből tíz év múlva sem fogunk kimászni. Kornai számára szakmai ismeret, hogy húsz éven keresztül olyan mértében éltünk a mások vagyonából, amiben minden EU országot megelőzünk az egy laksora jutó vagyonunk külföldieknek való eladásának és a tőlük felvett hitelek összegének a vagyonunkhoz viszonyított arányában. Máig nem akadt olyan közgazdász, történész, aki kimutatta volna, hogy mai áron mekkora az a vagyon, amit húsz év alatt mások jövedelméből éltünk fel, és mekkora veszteségünk származott ebből.

Külön háborogtam azon a Kornai idézeten, ami ennek az írásnak a címéül szolgál. Ilyen ostobaságot csak az állíthat, aki a tőkések szabadságával méri a társadalom egészének szabadságát.

Az idézetnek az a része igaz, hogy az elmúlt száz év nagy eredményeit annak köszönhetjük, hogy a gazdaságban a piacra reagál a gazdaság, és azon keresztül a társadalom. Szinte minden társadalom jól járt, ha a piac jelzéseit figyelembe vette. De ehhez már hozzá kell tenni, hogy nemcsak abból származott sok kár, hogy elnyomták a piacot, hanem abból is, hogy túlságosan nagy szabadságot biztosítottak a piacnak, hogy a piac érdeke a társadalom érdeke fölé kerekedett. Kornai csak azt látja, hogy mibe került a bolsevik rendszernek a piac elnyomása, de arról megfeledkezik, hogy az elszabadult piac okozta a két háború közti gazdasági világválságot, a fasizmusok térnyerését, azon belül a hisztérikus zsidóüldözést is. Nem veszi, illetve nem karja tudomásul venni, hogy a fasizmust lényegében a nyugati polgári demokráciák túlzottan liberális politikája okozta. Ha nem okoz a piac elviselhetetlen munkanélküliséget, nem győzhetnek a fasizmusok. A fasizmusok végét nemcsak a veszett háború okozta, hanem az a tény is, hogy a háború és az újjáépítés évtizedei alatt megszűnt a piac uralma, és a katasztrofális munkanélküliség.

A 20. század utolsó évtizedeiben a liberálisoknak sikerült visszahozni az állam felügyelet alól felszabadult piacgazdaság, azon belül is a pénzügyi szektor uralmát. A jelen század első évtizedének végére újra megjelentek az állam felügyelete nélküli, liberális gazdaság válságai. Itt tartunk most.

Maradjunk annyiban, hogy tudománytalan túlzás azt állítani, hogy minden kultúrában és minden fejlettségi szinte csak a piac uralmától függ a társadalom hatékonyága.

Napjainkban különösen tudománytalan a minél decentralizáltabb annál jobb a társadalomnak teóriája.

Ha a tudomány és technika eredményeit nézzük, akkor van annak alapja, hogy a liberális angolszász országok, történetesen az Egyesült Államok vezet. Ez azonban sokkal kevesebb annál, amit társadalmi fejlődésnek nevezhetünk. Nincs ugyan egyértelmű tudományos álláspont abban, mivel mérjük a társadalmak fejlődését, de egyelőre fogadjuk el az ENSZ rangsorolását, ami három mutató eredőjével mér. Ezek az egy laksora jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság.

Ennek alapján nem sok alapja van annak, hogy Kornai ítéletét fogadjuk el, ami szerint a versengő decentralizált gazdaság az elsődleges feltétele az eredményességnek.

Az ENSZ értékelési rangsorában az első tíz között hat nyugat-európai kis állam van, ezek egykét sem mondhatjuk a liberalizmus bajnokának. Hiszen négy skandináv, jóléti állam, az alpi Svájc, és a 9. helyen lévő Hollandia egyike sem a liberálisok minta országa, sokkal inkább azok, akik jóléti államok, a jövedelmüknek magas százalékát újraosztják. A hazai liberálisok éppen ezek vesztét huhogták.

A másik négy volt angol gyarmat, ahol a puritánok rendezkedtek be, és liberális ugyan a gazdaságuk, de a sikerük egészen másnak, mint a liberális módszerüknek köszönhető. A fejlett világban rájuk, de csak rájuk, az optimálisnál alacsonyabb népesség a jellemző, nyersanyagokban, természeti erőforrásokban viszont nagyon gazdagok. A sikerük nem annyira a módszereken, mint az adottságokon múlik. Mindegyikben a dolgos puritánok rendezkedtek be, akik még őshazájuknál is puritánabbak, a mássággal szemben türelmesebbek. A liberálisok minta országát, az Egyesült Államokat, a másik három a rangsorban megelőzi. Tegyük hozzá, hogy a hat legfejlettebb nyugat-európai ország mindegyike is előtte van a rangsorban.

Még egy másik rangsort is figyelembe ajánlok, az elmúlt ötven évben elért fejlődési tempót. Ebben az első hat között, Finnországok kívül, csak a távol-keltiek vannak.

Ezzel el is jutottam az elmúlt száz év legfontosabb eseményéhez, a Távol-Kelet felemelkedéséhez. Az elmúlt ötven évben ez a térség közel kétmilliárd lakosával az egy lakosra jutó teljesítményét két-háromszor gyorsabban növelte, mint a puritán Nyugat, vagyis a második még sikeres kultúra. Ez a sebesség különbség ráadásul egyre gyorsul. A távol-keleti országok az elmúlt öt évben ötször gyorsabban fejlődtek, mint a puritán Nyugat. Ehhez hasonló sikert nem ismer fajunk történelme. Ebben a korban az angolszász liberális gazdaság fejlődését tekinteni az ideális társadalmi megoldásnak, beteges félremagyarázást jelent.

Az ipari forradalmat követő kétszáz évben ugyan a Nyugat sikere minden előző gazdasági sikernél volt, de ennél a kétszáz éves rekordnál is nagyságrenddel nagyobb siker, ami ötven éve a Távol-Keleten történik. Ezen a csodán belül is messze a legnagyobb csoda, ami Kínában történik. Vietnámmal együtt közel másfél milliárd ember sorsa fejlődik közel tízszer olyan gyorsan, mint a fejlett Nyugat. Ideje volna megérteni, hogy a gazdagság fegyelmezett tanulásból és munkából származik, hogy a minél több párt demokratikus vitatkozásából. Nemcsak a jelenben, de a következő száz évben ott fog eredményesebben működni a táradalom, ahol többet tanulnak, többet dolgoznak, és többet takarékoskodnak.

Kornai, és társai legnagyobb tévedése, hogy az élre kerüléshez és az utoléréshez azonos módszerek kívánatosak. Az általa feldicsőített liberális politikai szabadság az ipari forradalom után az élenjárók számára volt a leginkább megfelelő módszer. Arra a kétszáz évre azonban az is jellemző volt, hogy az emberiség kilenctizede viszonylag egyre jobban lemaradt, és a fejlettekben is csak az uralkodó tőkés polgárság jóléte, szabadsága nőtt gyorsan.

Az elmúlt száz, még inkább ötven évben azonban általánossá vált, hogy a társadalmak teljesítménye még inkább differenciálódott. Az emberiség kilenctizedének tehát csak egy tanács adható, hogy ne fogadja el az egyre inkább föléjük emelkedők tanácsát, hanem keresse a neki megfelelő utat.

Amit Kornai tanácsol, lényegében ma is csak a négy volt angol gyarmatnak felelhet meg. A Nyugat történelmi múltú államaiban csak a puritánok, azaz a jólétiek voltak képesek a rangsorban elért helyzetükön javítani. De csak azért, mert nem voltak liberálisak.

Az igazi siker országok azonban a Távol-keleten vannak. Ezek a kezdeti szegénységük, nyersanyaghiányuk és túlnépesedettségük ellenére fergeteges gyorsasággal fejlődnek. Ha tehát másoktól akarunk tanulni, akkor ez tőlük ajánlatos.

Mi jellemzi ezeket?

Konfuciánusok, vagyis még a protestáns népeknél is puritánabbak. Aki tehát a magyar népnek jó tanácsot akar adni, azt mondja legyetek minél puritánabbak.

Mi jellemzi a konfuciánusokat?

- A munkaszeretetben, szorgalomban minden másik kultúrát megelőznek. Kornai ezeket nem is tekinti elsődleges követelménynek. A Nyugat éppen e két téren marad le. Egyre kevesebbet, és kevesebben dolgoznak. Ebben az elmúlt húsz évben mi voltunk a világbajnokok. Eladtuk a nemzeti vagyonunkból, amire találtunk vevőt, és annyiért amennyit adtak érte. Ez sem volt elég, mert teljesíthetetlen feltételekkel felvett hitelből reménytelenül eladósodtunk. Kornai erről említést sem tesz.

- Tanulásban évezredek óta az élen járnak. Az ipari forradalomig elsősorban a mandarin rendszerüknek köszönhetően, náluk nem a születés, és nem a vagyon, hanem a tanulás volt a társadalmi felemelkedés útja. A hatalmat nem örökölték, hanem tanulni kellett érte. Ideje volna tudatosítani, hogy az oktatásban az első öt között, Finnország mellet, van négy távol-keleti ország, Szingapúr, Hong Kong Dél-Korea és Japán. E téten nemcsak a bolsevik, de még a Horthy rendszerben is viszonylag jól álltunk, a rendszerváltás óta zuhanunk lefelé. Ez is fontosabb, mint a parlamenti pártok száma, a választási törvény, a sajtószabadság és a jegybank függetlensége.

- Takarékosak. Amíg Európában az államok, az önkormányzatok, és a lakosság többet költ, mint keres, a távol-keleti társadalmakban példátlanul magas a megtakarítási ráta. Az elmúlt húsz év során, ebben velünk csak a mediterrán népek versenyezhettek. Mi még abban is kiváltunk, hogy a lakosságot nem euróban, hanem svájci frankban adósítottuk el. Korai erre sem hívta fel annak idején elvbarátainak a figyelmét. Ezért esküszöm Móricz Zsigmond tanácsára: Ne politizálj, építkezz!

Ha nem száz, vagy ötven éves tanulságokat ajánlunk, hanem csak az utóbbi öt évet, akkor kiderül, hogy a jelenlegi pénzügyi és adósság válságnak éppen az államhiány az okozója.

Az Egyesült Államokban az ingatlanárak gyors emelkedése okozta a pénzügyi válságot. A pénzügyi hatóságok nem vették tudomásul, hogy az ingatlanárak emelkedése egyrészt infláció, másrészt emisszió.

- A közgazdaságtudomány az ingatlanárak emelkedését nem tekinti inflációnak, ezért aztán a jegybankjuk a tényleges pénzromlásnál lényegesen alacsonyabb inflációval számolt, és ennek megfelelően irreálisan alacsony jegybanki kamatot tartott. A pénz vásárlóerejét az is rontja, ha azért egyre kevesebb ingatlant lehet vásárolni. Az infláció nagyobb volt, mint a jegybanki alapkamat, ami negatív volt.

- A közgazdaságtudomány azzal sem számol, hogy az ingatlan árak emelkedése emissziót jelent. Az magasabb ingatlanárak nagyobb hitelfedezetet, ezzel a vásárlóerőt növelő hitelkibocsátást eredményez. Ez ugyanúgy igaz, a gyorsan emelkedő értékpapírokra is. A magasabb részvényár ugyancsak nagyobb hitelfedezet. Ez azt jelenti, hogy az emisszió nemcsak a jegybank akaratán múlt, hanem a tőkepiacon is. Tehát ezzel az emisszióval is számolni kellett volna.

Az illetékes pénzügyi hatóságok azonban ezzel sem számoltak. Pedig az állam rendelkezik azzal a jogkörrel, hogy ezeket a hatásokat semlegesítse.

Elég lett volna, ha a pénzügyek állami felelősei, tisztában vannak azzal, hogy minden kibocsátott jövedelmet, függetlenül attól, ki és milyen forrásból bocsátja ki, emissziónak kell tekinteni, és azt ennek megfelelően kezelni. Az ingatlan árak emelkedését inflációként kell kezelni, és a bankok az ingatlanok értékét, hitelfedezeteként ennek megfelelően emeljék, vagyis az ingatlanok hitelfedezetet is ennek megfelelő mértékben kell módosítani, illetve megfelelő kockázati alapot kell képezni.

Az Egyesült Államokban az állam pénzügyi szervei azonban nem vettek tudomást az ingatlanárak emelkedéséből fakadó többlet jövedelemkiáramlásról. Vagyis nem sok, hanem kevés állami beavatkozás volt

A pénzügyi válság az állam szabályozó szerepének elmulasztásából fakadt. Magyarul a válságot az állam pénzügyi szabályozó szerepének elmulasztásából származott.

Ennél is nagyobb hanyagság történt Brüsszelben és az EU tagállamokban. Az illetékes pénzügyi szervek nem vették figyelembe, hogy a tagállamok hogyan teremtettek hazai jövedelmet jegybanki pénzkibocsátás helyett. Elemi hiba, ha a küldő hitelek felvételét nem tekintik emissziónak. Csak a vak nem látta, hogy a gyengébb tagállamok, mindenek előtt a mediterránok, meg mi is, nem is nézték a hitelek magas kamatját, katasztrofálisan eladósodtak. A hitlenyújtó államokban a bakok pedig élvezték, hogyan híznak a könnyelműek magas kamatján. A hitelezők csak abban bízhattak, hogy a takarékos, és erős tagországok az adósaik helyett majd fizetni fognak.

A hozzá nem értés csúcsát jelentette az, hogy a Maastrichti követelmények között fel sem vetették a külső eladósodás szabályozását, illetve korlátozását. Csak akkor ébredtek fel, amikor már égett a ház. De még most sem veszik tudomásul, hogy az euró övezet gyenge tagországai belepusztultak az erősekkel közös valutába. Az EU országai ma már olyan helyzetben vannak, hogy tíz év kell, mire talpra állhatnak.

Azt még csak elképzelni sem lehet, hogy mi lesz Nyugatot súlytó pénzügyi válság politikai hatása.

Még ennél is súlyosabb közgazdasági válság van a Nyugat nyakán. Az elmúlt ötven év során olyan mesterséges kereslet halmozódott fel a pénzügyi piacokon, ami kezelhetetlenné teszi a pénz- és tőkepiac megkívánt, egészséges funkcióját.

Miért keletkezett sok pénz a tőkepiacon?

Egyrészt azzal, hogy a nyugdíjalapok és az államkölcsönök működetését a pénzpiacra terelték, szinte megkétszerezték az értékpapírok iránti keresletet. A tőzsde társadalmi szerepe ugyanis a tőkések befektetésének allokációja, és ezen a keresleten keresztül a vállalkozások értékének mérése, és orientációja volna.

Ez a mesterséges kereslet nemcsak messze az értéke fölé emelte a részvénytársaságok tőzsdei értékét, de megnövelte azok hozamait is. Ez lényegében fogyasztásra szánt jövedelmet pumpált a tőzsdékre. A tőzsde nemcsak befektetők piac lett, hanem átvette a játékkaszinók szerepét is.

A legnagyobb forgalmat azonban a kommunikációs forradalom okozta. Ez tette lehetővé, hogy a tőzsdén szerencsejátékos pénz egyszerre több piacon játszhat a nap minden percében. A tőzsdék között órák alatt olyan összegek áramolhatnak ide, vagy oda, amivel szemben az államok tőzsdéinek a forrásai eltörpülnek. Szinte minden pénz mindenhova percek alatt eljuthat.

A pénzpiacok közti verseny oda vezetett, hogy megjelentek az olyan ügyletek, amik célja játék a pénzzel, és ennek megfelelően az időtartama nagyon rövid. Ez okozza a legtöbb zavart. A tőzsdei forgalomnak ma már elenyésző hányada a tőkebefektetés. Az ügyletek nagy többsége rövidtávú szerencsejáték.

A tőzsdék eredeti, a társadalmi érdeknek megfelelő funkcióját viszonylag könnyű volna visszaállítani.

A nyugdíjalapokat a költségvetésbe kell visszaterelni. A kifizetések pedig a folyó költségvetést terhelnék. Abszurd, de zseniális tőkés ötlet volt a munkások munkabérből tőkepiaci keresletet támasztani.

Az ügyletek után forgalmi illetéket kellene kivetni. Ami az ügyetek tartósága arányában visszatérítésre kerülne. Például az egy évnél rövidebb forgalom után, már megszűnne az illeték. Minél rövidebb időtartamú az ügylet, annál nagyobb az illeték.

Vegyük végre tudomásul, hogy az egész Nyugat bajban van. Elsősorban azét, mert az állam nem szabályozza a pénzpiacot. Mi pedig az átlagosnál is nagyobb bajban vagyunk, amiből liberális reformokkal nem lehet kimászni.

Az én tanácsom: Ne veszekedj, építkezz!