Ki, mikor és mit rontott el
Lengyel Lászlónak a Népszabadság (2012. febr. 11-12) hétvégi számában közölt írását így harangozza be a szerkesztőség a címlapon:
„Az útvesztés évei: 2007 és 2014 között nincs és nem lesz gazdasági növekedés
- Az unortodox „magyar utas” politika elfogyasztotta a belső tartalékokat.
-
Nem azon akarok vitatkozni, amit ír, hanem azt akarom megmutatni, amit átlép.
Annak ellenére, hogy a logikáját nem látom, a vita útjának egyengető szándékát érzem abban, hogy a bajokat nem a 2010. évvel kezdi felsorolni, hanem 2007. évtől. Bajnai előtt ugyanis nem volt a magyar politikai sem unortodox, sem „magyar utas”. Bajnai kormányában pedig nem az volt a hiba, amit tett, hanem az, hogy politikai háttér nélkül vállalta fel. Egy politikai háttér és jövő nélküli kormányzás azonban legfeljebb arra jó, hogy a hatalmukat vesztők néhány hónapnál tovább kapjanak fizetést és egyéb jövedelemszerzési lehetőséget.
Mivel Lengyel csak a 2010 után elkövetett hibákat sorolja, a 2007. évvel való kezdésnek nem marad értelme. Sokkal nagyobb hiba azonban az, hogy nem érinti, hogy ki, mikor és mit rontott el 1990 és 2010 között.
Írását olvasva az érzésem támad, amikor azzal vádolják az örököset, hogy az előző húsz évben felhalmozott adósság behajtására érkezett végrehajtóval szemen nem viselkedik elég udvariasan. Igaza van, nem a végrehajtóval kell harcba szállni, hanem annak sírját kellene megbotoznia, aki az adóságot felhalmozta. Ennek ellenére jogos a kritikája. Szerintem is, elég nagy bajban vagyunk ahhoz, hogy udvariasak legyünk.
Mire Bajnaira bízták a bukásra ítélt választás előtti évet, már csak az udvariasság marad. Ő ezt jól felmérte, és ennek megfelelően udvariasan is viselkedett. Azzal azonban nem értek egyet, hogy a nem törleszthető adósság következményétől meg lehet szabadulni azzal, hogy ártatlanul mosolyogva, kezet csókolunk a hitelezőknek. Ők nem csókot, hanem törlesztést várnak. A portugálok és a görögök udvariasak voltak, mégis rájuk dőlt az ország. Az olaszok és a spanyolok sem fogják elkerülni a sorsukat. Egyik mediterrán országgal sem cserélnék, pedig az ő ezer éves múltjuk gazdagabb, és az adottságaik is kedvezőbbek. Mégis meg van pecsételve a sorsuk, mert még nálunk is könnyelműebbek voltak. Pedig mi is iszonyúan sokat elhegedültünk.
- A rendszerváltás során mindent kiárusítottunk, amire vevőt találtunk. Ebből származott mintegy 20 milliárd eurós bevételünk. Ennek jelentős részét nem azért adtuk el, mert mások jobban tudják működtetni, hanem azért, hogy legyen mit elkölteni.
- Közben az éves nemzeti jövedelmünk kétharmadát kitevő adósságot halmoztunk fel.
Ideje volna mérleget készíteni arról, hogy melyik kormány mekkora összeggel felelős ebben. A magyar közvéleménynek joga van tudni, hogy ki mennyit adott el, és mennyi adósságot képzett.
A nagyobb kárról még említés sem történt. Mennyi vagyont kellett a felszámolt vállatok okán leírni.
A legnagyobb kárt azonban azzal okoztuk, hogy kétmillió embert nemcsak a társadalmi munkamegosztásból zártunk ki, hanem a munkából való megélés lehetőségéből is. Csak most kezdünk el azon ábrándozni, hogy tíz év alatt egymillió munkahelyet teremtsünk. Nemcsak ezt kellett volna 1990 után megmenteni, hanem ennél többet is.
A liberális magyar közgazdászok azon a címen számoltak fel kétmillió munkahelyet, hogy a veszteséges vállalat kártékony. Ezek az urak még azt hitték, hogy a tőkés osztálytársadalmat állítjuk talpra. A jelenkorban nincs olyan veszteséges munka, amire a társadalomnak nincs szüksége mindaddig, amíg az ott felszabaduló munkaerő nem talál jobb munkát annál. 25 éve nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelynek a felszámolása azért lett volna indokolt, mert veszteséges működésük több kárt okozott volna, mint a megszüntetésük.
Az igaz, hogy a tőkésnek csak olyan vállalatot érdeke működtetni, aminek a működése számára nagyobb veszteséget okoz, mint felszámolása. De még a tőkésnek is van annyi esze, hogy előbb mérleget készít arról, hogy mi számára nagyobb veszteség. Ha például a mérleg szerinti vesztesége kisebb, mint az amortizációja, a működés kisebb veszteség, mint a felszámolás.
A jelenlegi társadalom azonban abban is különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy ebben már a társadalom érdeke a döntő, nem pedig a tőketulajdonosé. A társadalom számára pedig minden olyan ember munkája hasznos, akire egyébként tartós munkanélküliség várna. A közgazdaságtan máig nem jutott odáig, hogy az össznépi társadalomban a vállalati érdeket nem lehet azonosítani a társadalmi érdekkel. Az elsőleges az a társadalmi érdek, hogy minden munkaképes lakosnak legyen lehetősége arra, hogy a munkájával is hozzájáruljon a megélését biztosító jövedelem előállításához.
Ezért a társadalom elsődleges feladata nem a sajtó, az alkotmánybíróság, a jegybank szabadsága, hanem a minél magasabb foglalkoztatás, és az, hogy a munkaképes munkaerő ne legyen tartósan munkanélküli.
Ehhez a Nyugaton a jóléti társadalmak állnak a legközelebb. Még jobban állnak a Távol-Keleten, ahol a foglalkoztatási ráta 25-30 százalékponttal magasabb, mint a mienk, és tartós munkanélküliségük gyakorlatilag nincsen.
- Dél-Korea munkaügyi statisztikájában az egy évnél hosszabb rovatban nincs is adat. A magyar adatokat csak érzékelem, de nálunk a tartósan munkanélküliek aránya a világ élvonalához tartozunk.
- Számunkra azonban a legnagyobb privatizációs tanulság Kína, hiszen az is a bolsevik rendszerből indult. Ott harminc éve nem azzal kezdték reformot, hogy felszámoltak a veszteséges vállalatokat. Máig tűrik a veszteségességet, mert azok munkaerejét nem tudták volna foglalkoztatni másutt. Szerintük elég munkahelyet kell teremteni azoknak, akiknek nem volt munkájuk vagy akik a veszteséges vállaltoknál dolgoznak, így azokkal legalább nincs gondjuk. A veszteségeseket olcsóbb hitelekkel, veszteségtérítéssel, leírási kedvezményekkel tarják életben, amíg nem tudják azokat hatékonyabbakkal helyettesíteni. Így is elég nagy gond az évi mintegy harmincmillió új munkahely teremtése.
Azt is tudom, hogy a Távol-Keleten szégyen a munkátlanság, nálunk azonban a segélyekből való élés egyre több ember számára vált kényelmes megélhetési formává. Tegyük hozzá, hogy egyre szélesedik az a generáció, amelyik már így nő fel.
Százszor nagyobb bűnt követtek el azok, akik ezt az állapotot létrehozták, mint azok, akik nem voltak elég udvariasak az IMF képviselőivel szemben.
Nem az a bajom a jelenlegi kormány kritikusaival, amit elmondanak, hanem sokkal inkább az, amiről lapítva hallgatnak. Nem azt veszik zokon, hogy nem nő a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása.
A 2010-ben megbukott kormány szoclib illetékesei nem annak az okát keresik, hogy miért vesztették el a választók bizalmát. Nem is foglalkoznak azzal, hogyan kellene azt visszanyerni. Azok a kritikusok a leghangosabbak, akik mögül elolvadt a választók támogatása. Az sem tűnik fel nekik, hogy minél hangosabbak, annál erősebb lesz a Jobbik.
Lengyel azt veti fel, hogy a jelenlegi kormány nem észak-nyugat felé orientálódik. De nem veti fel, hogy ott senki sem tesz annyit a lejáratásunk érdekében, mint a megbukott kormány hívei. Csak két példát mondok.
Óriási lármát csaptak éppen észak-nyugat felé azzal, hogy a kormány felszámolta a sajtószabadságot. Közben lassan két év telik el, és nyoma sincs annak, hogy a cenzúra elnyomná az ellenzék hangját. Az zavartalanul sokszorta hangosabb, mint amennyi belföldi támogatást élvez.
Ami az alkotmányt illeti. Elsősorban az nem lehet olyan rossz, milyen rossz helyzetbe hozott bennünk a szoclib koalíció. Kína alkotmányához képest a mienk demokratikus gyöngyszem, ők mégis ötször-tízszer gyorsabban növekednek. Növekszik ott a munkahelyek száma, és elképesztően magas a megtakarításuk is. Ezzel nem azt karom mondani, hogy mi ne a Nyugat felé orientálódjunk, hiszen mi oda tartozunk, de az ellenzék kritikája tettekre serkentsen, ne lejáratásunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése