Új magyar nemzetfogalomról

Kopátsy Sándor EA 2009-05-31

Gyurgyák János esszéje egy új magyar nemzetfogalomról
A Népszabadság 2009. május 30.-i számának melléklete

Gyurgyák Jánosnak már két igényes írása jelent meg az elmúlt félév során az újságban. Azokat is nagy érdeklődéssel olvastam, akárcsak ezt is. Igényes írások, és azoknak szólnak, akik Széchenyi István és Németh László művein nevelkedtek. Ezek közé tartozónak érzem magam is. Évtizedek óta hiányzik ez a hang a magyar kulturális életből.
A cím és főleg a képek már megijesztettek. Mindentől félek, ami tele van zászlókkal. Ha valami jellemző a magyar nemzettudatra, akkor a kelleténél több zászló és szimbólum, ugyanakkor a reálfolyamatok elhanyagolása. Az nemeztudatunknak, ha lépést akart tartani a világfolyamatokkal, ezt a tanulságot kellene levonnia. Gyurgyán ennek az ellenkezőjét szolgálja, de olyan színvonalasan, hogy örülni kell az ő hangjának is.
Gyurgyán azonban új nemzettudatot akar. Nekem jó lenne a régi azzal, hogy kevesebb legyen benne nemcsak a szimbólum., de a humán romantika is.
Gyurgyán célját jól jellemzi nemcsak írásával, de azzal is, hogy megnevezi azokat a magyarokat, akiket mestereinek tekint. Idézem a névsort. „Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth János, Németh László, Babits Mihály, de mindenek előtt Szabó Zoltán.”
Annak ellenére, hogy a felsoroltak nálam is a szeretett és a nagyra tartottak között vannak, a névsor egyoldalú, és közöttük is nagyságrendi különbséget látok. Akin így állítja be a legfontosabb nyolcat, számomra szimpatikus, de eltévedt.
Nézzük először a névsort.
Széchenyi egy nagyságrenddel nagyobb a többinél. Az ő történelmi szerepét senki sem vonja kétségbe.
Eötvös Józsefről a lakosság óriási többsége nem tud semmit azon kívül, hogy utcák, terek vannak róla elnevezve. Nagy nemzedéknek nagy tagja volt. A Magyar Tudományos Akadémia első elnöke. Mellette volt Arany János titkár, de ez idő alatt nem alakult ki köztük olyan kapcsolat, hogy elmondta volna, hogy nem Görgey árulta el Kossuthot, hanem ő már 1849 tavaszán, Széchenyivel és Deákkal hármasban, megjelentek az ellenfél hadseregének fővezérénél, hogy a fegyverletétel feltételérő tárgyaljanak. Szegény Arany János mellette írta meg a Welsi bárdokban, hogy a legjobbak között nem akadt senki, aki éltette volna a királyt. Nem tudta, hogy főnöke, már „a dicső tavaszi hadjárat” idején, a kor két legnagyobb magyarja társaságában, békéről tárgyalt az ellenség vezérével.
Deák Ferencről is más lesz az utókor véleménye, ha a történészek bevallják, hogy az ő bölcsessége sem makulátlan. Ő volt a 30-ass években, a reformkorban az előterjesztője annak a törvénynek, ami jogi lehetőséget biztosított a jobbágy számára, ha van pénze, ingatlant vehessen. Természetesen, csak akkor, ha tud magyarul, vagy már tanulja a nemzet nyelvet. Azt is elhiszem, hogy Deák ekkor is csak bölcs kompromisszumot kötött a beteges nacionalista magyar parlamenttel. Azt, azért elvárom, hogy leírja, az osztrák örökös tartományokban már két generációval előbb megtörtént jobbágyok felszabadítása, tehát legalább a reformkorban már nálunk is eljött az ideje, hogy ne legyen jobbágy. Arról nem is beszélek, hogy az meg ázsiai elmaradottságot jelent, hogy csak az legyen a törvény szerint ingatlan vásárlásra jogosult jobbágy, aki magyarul tud. Ezt csak azért említem meg, hogy ábrázolja, az ilyen tények ismerete nélkül nagyon hamis lesz a reformkor beépülése a nemzettudatunkba. Gyurgyák ma is azt közli velünk, hogy az erőszakos magyarosítás csak a szabadságharc után kezdődött. Deákról azt is érdemes tudni, hogy betegesen félt a szláv veszélytől. Nem ismerte fel, hogy a csehek koronázási igényének kielégítése nélkül a Monarchiában, különösen országunkban, többségben maradnak a konzervatív erők. Azt pedig még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy a nyugati keresztény szlávok megnyerése nélkül a szláv veszély sokkal nagyobb. A szlávellenes politikánk a nyugati szlávokat az ortodoxokkal, mindenek előtt Oroszországgal való szövetségre kényszerítjük.
Számomra különösen fontos Deáknak a kiegyezésben játszott szerepének a megítélése. Ugyan felismerte, amit Kossuth halálig nem, hogy a császári udvarral kell megegyezni. Csak ennek árán kapunk szabad kezet a kisebbségek elmagyarosításához. Máig nem ismertük fel, hogy a kiegyezés a magyar urak nacionalizmusának érdekét szolgálta, szabad utat teremtett a kisebbségek jogainak korlátozásához. Ezzel a kiegyezés Trianon felé egyengette az utat. Ő ugyan tele volt jóindulattal, de előkészíttette a talajt a magyar sovinizmus hívei, Apponyiék, azaz az erőszakos magyarosítást szolgáló törvény számára. (Csak azt jegyzem meg, hogy a második világháború elvesztése után Apponyit, a megszállottan nemzeti és vallási türelmetlent, küldtük Trianonba az etnikai határokat eldöntő béketárgyalások vezetőjének.)
Szekfű Gyulát én is a két háború közti idő legjobb történésének tartom. Történelmi érdeme, hogy ő volt az egyetlen, aki keresztény magyar úr létére, moszkvai követként felismerte, hogy minket Jaltában kiszolgáltattak a Szovjetuniónak, és ezt a tény tudomásul kell venni. Ezért ma, a többség nem dicséri meg. Nagy hibájának tartom, hogy a Homann-Szekfű ötkötetes magyar történelemkönyvben ő írta, többek között, a Szabadságharccal foglalkozó fejezeteket is, mintegy háromszáz oldalon. Ebben azonban nem jutott hely az Olmützi Alkotmánynak, ami 1849 tavaszán közel trianoni mértékben felosztotta az országot. Önállósította Erdélyt, a Szerb Vajdaságot és Horvátországot. Ez a tényt elhallgatta, mivel, zavarta a nemzettudatát.
Horváth Jánosról szinte semmit nem tud a magyar közvélemény. Még a történelmi érettségire készülők között is kevesen. De a méretében nagy művének sem hasznos mondanivalója. Igyekezett elhitetni, hogy a mi múltunk dicsőséges. Nem fékezte, hanem támogatta a történelmi szerepünk túlértékelését. Nálam a száz közé sem kerülne, pedig, diákkoromban, zsebpénzemen vettem meg a tíz kötetes sorozatot.
Németh László két okból, nálam is szerepelne. Egyrészt életpályám alakítójaként hatott, másrészt öregkoromra ismertem fel olyan érdemeit, amit még nem ismert fel senki. Ezt nem is hagyom említés nélkül. Több évtizedes közgazdasági gyakorlat után ismertem fel, hogy a jelenkori fejlett társadalom már nem tőkés osztálytársadalom, hanem a minőség társadalma. Ő azonban hetven éve már a Minőség forradalma címén jelentette meg esszéit. A Kert-Magyarországért tőle tanultam lelkesedni, de csak most bizonygatom, hogy az ország számára ez az egyetlen kitörési út, csak ez teheti lehetővé, hogy a húsz éve munkátlanok számára egymillió munkahelyet teremtsünk.
Babits Mihály magyarságát modernek tartom, de még ma is csak az elit számára elérhető. Az ő egyéni hatása a Nyugat szerkesztőgárdáján keresztül érvényesült, ami nem volt sem szabadelvű, sem konzervatív, sem népi, márpedig Gyurgyán erre a három pillérre épít. A Nyugat hatását a magyar nemzeti tudatra ma is kevesen ismerik el, hiszen az a többségében magyar zsidó polgárság szócsöve volt, amivel akkor megtagadtuk, és sokan ma is megtagadják a nemzetünkhöz való tartozást. A nyugatosok között inkább Móriczot sorolnám ide, aki leginkább ráérzett a nemzetfogalomra. Számomra ő adta, a két háború között a legfontosabb jó tanácsot: Ne politizálj, építkezz!
Bibót Istvánt, én is a legjobb fél tucat közé sorolnám. Nálam ő lenne a harmadik Széchenyi és Németh után. Az úri középosztályhoz tartozása ellenére Szegfűnél sokkal szélesebben és mélyebben átérezte a háborút követő félévszázad parancsát, fel tudata mérni a realitást.
Szabó Zoltánt még ismerhettem, tisztaságát csodálom, de ennek ellenére kevesekre hatott úgy rám, mint Gyurgyákra.
A felsorolt nyolc személy mindegyike a humán kultúra nagyjai között sorolható. Az első három történelmi szerepének nagysága általánosan felfogadott, Bibón nincs vitám, de a másik három történelmi helye még nem egyértelmű.
Ahhoz azonban irodalmi vénájú történésznek kell lenni, hogy a magyar nemzet történelmének ők, a nyolc legjobban kiemelkedő óriásai.
Azt, hogy a nemze sorsalakítója a humán értelmiség, mindenek előtt a költők, nemzettudatunk egyik, Gyurgyán által sem említett, torzulása. A magyar nemzettudat egyik jellemzője, hogy az irreális célokért harcoló forradalmárok, és a költők szerepét túlértékeli. Erre a tárgyalt tanulmánynál jobb, színvonalasabb példát nem ismerek, annak ellenére, hogy a hunmán szféra túlértékelése az életünk minden területén jelentkezik.
- Az EU országok között nálunk a legmagasabb a humánszakos egyetemisták aránya. Ennél torzabb pályaválasztási struktúra csak az erdélyi magyarság körében jellemző.
- Az iskolában tanított történelmi szereplők, a kormányok által kitüntettek többsége humán értelmiségi, az író, költő, színész, és aránylag kevés a reálértelmiségi.
Gyurgyán is, a nemzettudat alakítójaként nyolc humán értelmiségit nevez meg. Ez csak olyannal fordulhat elő, aki a humán értelmiséget nem a nemeztudat megértőinek, megfogalmazóinak, hanem alakítóinak tekinti, aki azt hiszi, hogy a magyar nemzettudatot nem az élet, a gazdasági, a gazdaságföldrajzi feltételek, hanem a humán értelmiség nagyjai alakítják. Ma már nincs a nyugati kultúrkörben olyan jelenetős történész, aki a humán értelmiségnek tulajdonítaná az országok eltérő eredményeit.
Nemrég vizsgáltam meg 17 EU ország száztíz éves eredményét annak alapján, hogyan nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük. Kiderült, hogy a skandináv és az alpi népek eredménye kimagasló, a nyugat-európaiaké közepes, és a közép-európaiaké gyenge. Köztük pedig mi vagyunk az utolsók. Eszembe sem jutott, hogy a magyarázatot a humán értelmiség nagyjaiban való szegénységünkkel magyarázzam. Az elsődleges okot a nép mindennapi viselkedési kultúrájukban találtam. Az a nép, amelyik úgy él, mint a finnek, vagy a tiroliak, a humán kultúrájuk szellemi nagyságai nélkül is gazdag. Ezzel szemben, ahol az emberek olyanok, mint a magyarok, hiába vannak sokan a zseniális értelmiségi hangadók, egyre hátrébb szorulnak.
Ha megnézem, milynek egy országban a temetők, a piacok, mennyi a földeken a gyom, a városokban a szemét, mennyi a rács és a lakat, hogyan néznek ki az illemhelyek, tévedhetetlenül megállapítom az ország helyét és jövőjét a világban. Ehhez viszont nem kell tudnom, hogy mennyi politikust és költőt csodálnak.
Nagyon fontosnak tartom a technikai találmányok szerepét a nemzettudat kialakulásában.
- A nemzeti államoknak, ezzel a nemzeti tudatnak fontos gazdasági alapja volt a vasúthálózat kiépülése. Ezen az alapon említeném Baross Gábort a legfontosabb tudatformálóink közt. Csak megjegyzem, a vasút tudásformáló szerepét Petőfi ismerte fel közöttünk először.
- A személygépkocsi tudatformáló szerepe még a vasúténál is nagyobb. Ezt, tudtommal, Ady Endre ismerte fel, legalábbis fogalmazta meg először.
- korunkban a rádió, a televízió, a mobiltelefon szélesítették sokszorosára a nemzettudatot.
Az oktatás szerepe is sokkal nagyobb, mint a költőké. Klébelsberg Kunó a tanyai lakosság iskolázásával, Rajk László a népi kollégiumok támogatásával többet tettek minden történésznél és irodalmárnál a nemzettudat fejlődése érdekében.
Kiemelt szerepet tulajdonítok a gazdaságpolitikának. A magyar nép tudatának alakításában a bolsevik rendszer azzal ért el történelmi eredményt, hogy a falvak több milliós munkaerő feleslegének ipari munkát, városi laksást biztosított.
Be kell vallanom, hogy csak utólag ismertem fel a kollektivizálás tudatformáló erejét. Az embertelen, erőszakos kollektivizálás százszor többet modernizált a falusi lakosság társadalmi és nemzettudatán, mint a népi irodalom, amit nálam kevesen értékelnek nagyobbra. Ez nagyobb eredménnyel számolta fel a falusi társadalomban a vagyoni, felekezeti és etnikai korlátokat. Márpedig a paraszti társadalom hazafisága ugyan erős volt, de a társadalmi és nemzettudata feudális maradat.
A rendszerváltás során megszüntetett, és az óta sem pótolt másfélmillió munkahely többet rombolt a magyar társadalom tudati és erkölcsi viszonyain, mint az AVH kegyetlensége.
Végül, nagyon hiányolom, hogy a nemzettudatnak csak a színvonalát, de a szélességét nem érintette Gyurgyán János.
A magyar nemzetfogalom tisztázása érdekében nem elég százötven évre visszamenni.
Már a középkori magyar társadalom nemcsak gazdagságában, de minőségében sem volt nyugat-európai. Ezt ugyan Győrffy György, közel ötven éve megfogalmazta, de szinte senki nem vette tudomásul. Amíg a nyugat-európai társadalmakban, például a franciában, a lakosságnak egy százaléka volt nemes, de hat százaléka polgár, nálunk az arány nemcsak fordított volt, de a polgárok közt alig volt magyar. Csak a porosz és a lengyel társadalom volt hozzánk hasonló struktúrájú. Tehát eleve nem járhattunk a nyugat-európai úton.
A magyar etnikumon belől aránytalan nagyszámú nemesség aránytalanul sokáig megőrizte politikai hatalmát.
Témánk szempontjából kiemelt jelentősége van annak, hogy a jobbágyfelszabadítás, a Monarchián belül is, hetven évet késett. Azt megelőzően csak a nemesség jelentette a nemzetet. Ráadásul a jobbágyfelszabadítás sem eredményezte a feudális nagybirtokrendszer felszámolását. Erre csak száz évvel később került sor.
Azt, hogy a felszabadult jobbágy is a nemezt része, Szabó Dezső tudatosította először. Irodalmi nagysága ugyan vitatható, de a magyarságtudat kiszélesítése szempontjából az első között van a helye. Az általa elindított folyamatot szélesítették ki a népi írók. Az ő szerepük is sokkal fontosabb volt, mint Babitsé.
A magyar társadalom a második világháború végéig csak az urak világa volt. Az első világháború előtt azt lehetett mondani, hogy a magyar társadalom már nemcsak az urak, de a zsidó polgárok társadalma is. Ebből a két háború között kiiktattuk a zsidó polgárságot, ami a magyar társadalomban a gazdaság, a tudományok, és művészetek motorját jelentette. Ezt a nyilvánvaló tényt máig nem vesszük tudomásul, pedig sok mindent másként kellene látnunk, ha abból indulnánk ki, hogy 1945-ben, polgárságban, értelmiségben, tudományban és művészetekben sokkal szegényebbek voltunk, mint Trianon előtt.
Gyurgyák Jánosnak hálásak lehetünk, hogy végre nem a nap kocsmák színvonalán folyik a vita.