A szülőket az oktatásért támogatni kell

Kopátsy Sándor EO 2009-06-18

A SZÜLŐKET AZ OKTATÁSÉRT TÁMOGATNI KELL

Már sok oldalról megközelítettem annak bizonyítását, hogy a közgazdaságtan egyik alapvető hibája, hogy a képzést fogyasztásként kezeli.
A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy azokban a társadalom igényét meghaladta a spontán létrejövő tudás, ebben pedig az a fejlődés legszűkebb keresztmetszete.
A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy feltették volna a kérdést: Milyen okból szerepel a Biblia vallásaiban eredeti bűnként a tudásvágy? Miért üldözte minden kultúra a többség kíváncsiságát? Miért volt minden kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megkérdőjelezése?
Azért, mert az osztálytársadalmak a fejlődés olyan szakaszának voltak a társadalmai, amelyikben a nagy többséggel szemben a spontán létrejövő ismeretek is soknak bizonyultak. Ez bármennyire nyilvánvaló is volt, elleplezte a tény, hogy egy lassan bővülő, de elenyésző létszámú szellemi elitre szükség volt. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt az ipari forradalom után, tehát a tőkés osztálytársadalomban volt a legkisebb a dolgozók kilencvenöt százalékával szemben támasztott tudásigény.
Az okokra most nem térek ki.
A 20. század tudományos és technikai forradalma azonban e tekintetben is teljes fordulatot hozott. A társadalom tudása ugyan száz év alatt többel nőtt, mint előtte összesen, de ez is kevésnek bizonyult. A tudásigény kielégíthetetlenné vált.
Az ipari forradalomban, a tőkésosztály kiszolgálójaként létrejött közgazdaságtan ezt a tény nem vette tudomásul. Az ipari forradalom technikai találmányai ugyan bővítették a vezetőkkel szemben támasztott tudásigényt, mindenek előtt a tudományok szerepét, de ez a munkaerőnek legfeljebb huszadát érintette. A többiekkel szemben még a korábbinál is alacsonyabb tudásigényt támasztott.
A tőkés osztálytársadalomban elég volt, ha a munkaerő 2-3 százaléka diplomás, és 4-8 százaléka érettségizett, de ezek többségére sem a gazdaságnak, hanem az államnak, a közigazgatásnak, az oktatásnak és a hadseregnek volt szüksége. Ez is megfordult. Ma tízszer annyi diplomás van, és ezek nagy többségére a vállalkozási szektoroknak van szüksége.
Amennyire természetes, hogy a tőkés osztálytársadalomban a képzést nem tekintették értéktermelésnek, annyira ostobaság, ha ma is így kezeli.
A változást jól mutatja a nemzeti vagyon összetételének alakulása. A tőkés osztálytársadalomban a nemzeti vagyon óriási többsége fizikai volt. Ez az éves nemzeti jövedelem 4-5-szörösét tette ki. Ma 2-3-szorosa. Ezzel szemben a szellemi vagyont fegyelembe sem kellet venni. Az igénynél bővebben állt a társadalom rendelkezésére. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalom szellemi vagyona, a képzés követlen és közvetett költségei alapján, meghaladja a nemzeti vagyon kétszeresét, sokkal gyorsabban növekszik, mint a fizikai vagyon, és ez sem elégíti ki a társadalom igényét. A közgazdaságtan azonban éppen a leggyorsabban növekvő vagyonigény kielégítését nem tekinti felhalmozásnak. Ezt a gyakorlatát folytatja annak ellenére, hogy a tények tanúsága szerint az oktatási rendszer színvonala és szélessége jól mutatja, melyik ország sikeres.
A tandíjrendszer
A liberális politikusok az oktatást is piacosítani akarják. Ez volt a Bokros-csomag bukásának is az egyik oka. A modern társadalomnak az ellenkezőjét kellene folytatni, a munkaképes kort meghaladó oktatásért, annak színvonala alapján, mind a tanulókat, mind a szülőket gazdagon kellene jutalmazni. Egyelőre ennek az ellenkezője folyik. Az oktatás közgazdasági kezelése még a tőkés osztálytársadalom cipőjében már.
Kezdem azzal, hogy a munkaképes korú tanulást és oktatást értéktermelő felhalmozásnak kellene tekinteni. Természetesen, a munkaképtelenné válás idején az érintett tudást le kellene írni. A tudásvagyont a nemzeti vagyon részeként kellene nyilvántartani.
Ma még ott sem tartunk, hogy módszerünk volna a tudásvagyon mérésére. A tudásnövelést egyszerűen oktatásnak tekintik, amit az iskolák működési költségével azonosítanak. Kihagyják mind a szülők áldozatainak, mind a munkaképes diákok munkavállalásból való távolmaradásának figyelembevételét.
A munkaképes korban folytatott tanulást nem tartják a szellemi vagyonképzést folytató értéktermelésnek, de a foglalkoztatási rátánál inaktív tevékenyégnek tekintik. A logika fejre állítása, amikor a fiatalság leghatékonyabb vagyonképző munkáját nem tekintik foglalkoztatásnak.
Ez olyan, mint ahogyan a tőkés osztálytársadalomban nem tekintették hadikiadásnak a munkaképes korú állomány kiesését a termelésből. A hívatások állomány fizetése hadikiadás volt, a tízszer nagyobb legénységi állomány kivonása a termelésből, nem az. Az oktatás költsége a pedagógus fizetése, de a tízszer több munkaképes diákok kiesése a termelésből nem az.
Tandíjat csak annak kellene fizetni, aki nem tanul, vagy akit képessége alapján nem érdemes tanítani.
Az oktatáspolitikának azt kellene megérteni, hogy a tehetségesek tanítása a leghatékonyabb módja a szellemi vagyon gyarapításának, a lusta és tehetségtelen dákok tanítása pedig pénzpocséklás.
A modern társadalom hatékonyságának növekedését semmi sem szolgálja jobban, mint a tehetségek kiképzése. Ezt minden eszközzel jutalmazni kell. Nemcsak a diákokat, hanem a szülőket is. Ehhez az segítene sokat, ha a legtehetségesebb diákokat, és az azokat a nevelő szülőket, pedagógusokat legalább úgy megbecsülnék, jutalmaznák, kitűntetnék, mint a színészeket, ha nem is úgy, mint a közutálatnak örvendő politikusokat, ha ezek legalább annyi helyet kapnának a kommunikációban, mint a pedagógust verő diákok és szülők, illetve a bankrablók.
De még ott sem tartunk, hogy felmérjük az ország szellemi vagyonát.