A legnagyobb bajunk: sokan vagyunk

Kopátsy Sándor EE 2009-05-24

A LEGNAGYOBB BAJUNK: SOKAN VAGYUNK

Húsz éve döbbentem rá, hogy az elmúlt ötezer év során az emberiség számára a legnagyobb veszélyforrás a túlnépesedés. A növénytermelésre és az állattartásra való átérés következtében fajunk természetes szaporodása úgy felgyorsult, hogy kénytelen volt olyan osztálytársadalmakat létrehozni, amelyek fékezték a túlszaporodást, és szervezték az ennek ellenére létrejövő népesség pusztítását. Az ember olyan fejlett fajjá vált, amelyik szaporodásának megfékezését magára kellett vállalnia. Ennek felismerése tette világossá, hogy ami az elmúlt ötezer évben történt, szükségszerűen volt „embertelen”, azaz az emberi faj érdekét hordozó. Nemcsak a vallások prófétái, de a társadalomtudományok is olyan emberségesebb világot akartak, aminek nem lehetett realitása, hiszen csupa olyan ajánlásuk volt, ami az eleve elviselhetetlen népszaporulatot fékezése helyett azt még jobban gerjesztette volna. Fajunk ugyanis belepusztult volna, ha megfogadja a próféták és a társadalom megváltók tanácsait.
Elég lett volna feltenni a kérdést:
Hogyan alakult volna a népesség, ha nincs kizsákmányolás, erőszakos emberpusztítás?
Hatvan éve döbbentem rá, hogy Európa nyugati felének társadalmi és gazdasági diadalának gyökere a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Ismereteim szerint ez volt az egyetlen olyan termelési mód, ami gazdasági alapra helyezte a népesség szaporodását. Minden másik magas-kultúrában a népszaporulatot csak az erőszak, a hatalom tartotta féken.
Európa nyugati felén a feudális mezőgazdasági termelés ugyanis a kiscsaládok munkaerejére épülő jobbágytelkekre szervezték meg. Ezzel csak szabályozták a kiscsaládok számát. Csak annyi családalapítás történhetett, ahány jobbágytelke volt a földesuraknak. Minél több gyermeket vállaltak a jobbágycsaládok, annál később szabadult fel üres telek a házasulandóknak. Ennek lett a következménye, hogy Nyugat-Európában a házasságkötésre jó tíz évvel később került sor, mint a világ minden más társadalmában, ahol a házasságot a nemi értettséghez kötötték. Ennek lett a következménye, hogy a nyugati feudális társadalomban az első három potenciális szülés kiesett, azaz az anyák hárommal kevesebb gyermeket neveltek fel. Ennyivel kevesebb embert kellett a társadalmi nyomornak, erőszaknak, butításnak kipusztítani.
Hatvan éve szomorúan tapasztalom, hogy a kiscsaládos termelési mód történelemformáló szerepét nem értik meg. A kérdés felvetését is felháborodással utasítják el. Darwinon kívül csak Malthus volt olyan tudós, akit az erkölcs őrei nagyobb indulattal utasítottak el. Azt, hogy minden fejlettségi szinten minden térségnek van optimális eltartó képessége, minden falu tudta, csak a vallás és az állam nem volt hajlandó tudomásul venni. Gyermekkorom falujában tudták, hogy a község határa mennyi állatot tud eltartani, de azt említeni sem lehetett, hogy mennyi embert. Pedig, szinte minden falu lakossága messze meghaladta az a létszámot, ami számára optimális lett volna ott az élet.
Életem egyik nagy szerencséjének köszönhetem, hogy a népi írók közösségében élhettem meg fiatal éveimet. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a falvak lakossága négyötöde számára nem a mezőgazdaságban kell a munkaalkalmat keresni.
Ennek ellenére, az üzemgazdászok mindig tisztában voltak azzal, hogy milyen feladatra, mennyi munkaerőre van szükség. A nemzetgazdászoktól soha nem hallottam, hogy mekkora volna az ország optimális népessége. Az erkölcs és a politikai hatalom őrei csak azt hangsúlyozták, minél többen lennénk, annál jobb volna.
Mindez országunk esetében nem okozott nagy problémát, mivel ezer év óta, soha nem tartoztunk a túlnépesedettek közé. Ma sem oda tartozunk. Annál inkább az emberiség öthatoda. Ha az elmúlt száz évben vizsgáltuk volna a világ népességét, csak Kelet-Ázsia keleti fele és az öntözéses kultúrák voltak túlnépesedett. Európa nyugati fele már sokkal kevésbé. Ezen túl minden földrész alulnépesedett volt. Száz év alatt, mára szinte minden megfordult. A nyugati és a távol-keleti kultúrában élő népesség szaporodása megállt, illetve megállították. Ezzel szemben szinte mindenütt elszabadult a népszaporulat. Ahol a tudomány és technika fejlődésének köszönhetően nő az eltartó képesség, ott leállt a népszaporulat, ahol az eltarthatóság megoldhatatlan, ott elszabadult.
A jövő történészei erről az ezredfordulóról úgy emlékeznek majd meg, hogy az emberi faj demográfiai törvényei felborultak. Fajunk létszáma, önmagára és a természeti környezetére veszélyesen, gyarapodott. Ennek azonban még a tudatára sem ébredt.
Még addig sem jutottunk el, hogy felismerjük az okát annak, hogy az emberiség fejlett ötöde az ezredfordulóra emberbarát és elképesztően gyorsan gazdagodó lett. Pedig az ok egyszerű: A gazdag és iskolázott ember nem szaporodik. Ezért már nem kell a túlszaporodást nyomorral, népirtással féken tartani.

Annak köszönhetően, hogy 20.század közepére, a nyugati kultúra Európa nyugati felén, és Észak-Amerikában elérte a jólétnek és az iskolázottságnak azt a fokát, amin leáll a túlnépesedés, az emberiség hatoda új fejlettségi szintre léphetett.
- Ötven év alatt közel ötszörösére nőtt az egy lakosra jutó jövedelem.
- Kétszeresére nőtt az iskolában töltött évek száma.
- Többel hosszabbodott a vérható életkor, mint fajunk egész története során.
Közben a Távol-Keleten is leállt, illetve leállították a népesség növekedését, és ennek következtében másfélmilliárd ember számára még a nyugatinál is gyorsabb növekedés következett be.
A Távol-Keleten, ahol a túlnépesedés évezredes állapot, nem kezelték tabunak ezt a problémát, ahogyan a kereszténység tudomásul sem hajlandó venni. Japánban és a kis tigriseknél csendben megvalósult, illetve megvalósították a népességnövekedés megállítását. Erre a sokszorta nagyobb és elmaradottabb Kínában az állam csak erőszakkal tarthatja féken a népesség növekedését. Ezt a jövő történészei az emberiség egyik legnagyobb reformjaként fogják értékelni, a farizeus Nyugat azonban háborog felette. A sok okos társadalomtudós képtelen felmérni, hogy a kínai gazdasági csodáról szó sem lehetne, ha ma mintegy félmilliárddal nagyobb volna az ország lakossága.
A népszaporulat spontán leállásának, illetve a gyermekvállalás erőszakos korlátozásának köszönhetően lehetett elérni, hogy az ezredfordulóra az emberiség kétötöde olyan társadalomban élhet, amiben nincs objektív oka a kizsákmányolásnak és emberirtásnak.
Amíg a nyugati és a konfuciánus kultúrákban létrejött, illetve létrehozták a sikeres társadalmi átalakulás feltételeit, az emberiség kétharmadának a szaporodása példátlan mértékben felgyorsult. E két tábor között csak a kelet-európai, a pravoszláv kultúrához tartozó mintegy kétszázötven millió lakosság a kivétel. A népességük nem szaporodik, mégsem fejlődik. Az emberiség egészének sorsa szempontjából megengedhető, hogy ne menjünk ennek a huszadnyi hányadnak a vizsgálatába.
A világ rohan a túlnépesedési robbanás felé.
A tulajdonképpeni mondanivalóm szempontjából az emberiség szegény és alacsonyan iskolázott háromötödének a túlszaporodása katasztrofális következményekkel jár.
A demográfusok becslése szerint a fejlett és gyorsan gazdagodó kétötödben a következő ötven évben nem számolnak természetes népszaporulat annak ellenére, hogy a várható életkor gyorsan tovább nő.
Ezzel szemben a lemaradó háromötödben kétmilliárd népességnövekedés várható.
Annak ellenére, hogy ennél rosszabb hír fajunk életében még nem érkezett, figyelemre sem méltatják.
Ezzel szemben most, mindenki egy olyan pénzügyi válságot él meg katasztrófának, ami legfeljebb szúnyogcsípés a fenyegető túlnépesedéshez képest.
A tudósok pedig a felmelegedés katasztrofális hatásával vannak elfoglalva. Annak ellenére, hogy a felmelegedés elleni védekezés gyerekjáték az ötven éven belül létrejövő minimálisan kétmilliárddal több népesség eltartásához képest.
Nem vonom ugyan kétségbe a várható felmelegedést, és az ezzel járó tengerszint növekedést, éghajlatváltozást, de az már a mai technika segítségével is megoldható, ha erőforrásaink egyetlen százalékát erre fordítjuk. Kétmilliárddal több ember eltartása és az általuk okozott természetpusztítás csökkentése ennek sokszorosába fog kerülni.
Nemcsak elképesztően sokba kerül kétmilliárd ember eltartása, de a felmelegedésnél sokkal nagyobb természeti károkozással is. Fázisnak hangszik, de reális tény, hogy korunk, és még inkább a közeljövő embere sokkal könnyebben képes védekezni a természeti hatásokkal, mint a maga által okozott károkkal szemben.
Nem a természettől, hanem magunktól kell félni.
Fajunk fejődését az eddig a megélt természeti változással való szembenézés nem hátráltatta, hanem előbbre vitte.
Az emberi faj rövid életében két jelentős éghajlati változás történt. Az utolsó jégkorszak kialakulása és megszűnése.
Az utolsó jégkorszak kialakulását fajunk nemcsak túlélte, de jelenlegi ismereteink szerint minden élőhelyét megtartotta, a nagy változásokhoz képest minden életterében azért maradhatott meg, mert jelentősen módosította életvitelét. Ennek az órisái lehűlésnek hatására sem jelentős előrelépést, sem visszaesést nem ismerünk.
Sokkal figyelemreméltóbb a jégkorszak megszűnése során beálló változásokra való reagálás.
A jégkorszak megszűnése viszonylag gyorsa volt, és a fajok millióinak a pusztulását okozta. Talán, két földrajzi változás szemlélteti a legjobban a méreteket.
- A tengerszín mintegy hetven méterrel emelkedett. Ehhez hasonló mértékű tengerszínt emelkedésről a legpesszimistább tudósok sem beszélnek. Ez a felmelegedés éppen azokat az élettereket változtatta tengerré, amelyeken a legnagyobb volt az népsűrűség, és a legszorosabb a társadalmi kötelék. Tegyük hozzá, hogy a kor emberének semmiféle eszköze nem volt a vízözönökkel szembeni védekezésre.
- Kontinensnyi térségeken változott meg a növény és állatvilág. Az északi féltekén több tízmillió négyzetkilométeren szűnt meg a jégtakaró. Az így felszabadult térségen máig viszonylag kevés ember él. Ugyanakkor több tízmillió állatban és növényben gazdag térség sivatagosodott el. A jégkorszak alatt ezeken a sivataggá vált térségeken élt az emberiség nagy többsége.
Fajunk mind a növénytermelés, mind az állattartás kialakulását a legutóbbi nagy földtörténeti változásnak, az igen jelentős felmelegedésnek köszönheti.
Az önözéses növénytermelésre a szavannák sivataggá válása kényszeríttette őseinket. Elég a mezopotámiai és a nílusi kultúra kialakulására gondolni. Ha e két kultúra létrejöttének óriási körzetében nem indul el a sivatagosodás, nem csökken a növényzet, az állatállomány, és ennek következtében az ott élő emberek számára az eltartó képesség a korábbi századára, őseink nem kényszerülnek az önözéses növénytermelésre.
Egyértelmű a kényszerhatás az állatok domesztikálódása esetében is. Az első két háziállat, a kutya és a rénszarvas a jégkorszak kényszerítő hatása alatt szelídült az emberhez. E három faj ott egymásra lett utalva. A többi háziállatunkat viszont a jégkorszak megszűnése, életterük víz- és táplálékhiánya szelídíttette az ember szolgálatába.
Vagyis, ha nincs egy igen jelentős éghajlati változás, a jelenleg várhatónál is sokkal nagyobb felmelegedés, talán még ma sincsenek kultúrnövények és háziállatok.
Márpedig, ha fajunk eddigi fejlődésének első nagy lépéslét egy igen jelentős felmelegedésnek köszönhette, semmi okunk a pánikra, ha ténylegesen bekövetkezik a felmelegedés. Ma már ezerszer több eszközünk van arra, hogy alkalmazkodjunk a ránk kényszerült változáshoz.
A bekövetkező éghajlati változáshoz való igazodás könnyű feladat a kétmilliárddal több ember eltartásához képest. Nem az ennyivel több ember eltartása kerül majd elviselhetetlenül sokba, hanem azok életével járó természetrombolás kivédése lesz erőnket meghaladó feladat.
Az elmúlt ötezer év társadalmi igazságtalansága, embertelensége nem abból fakadt, hogy az ember rossz, igazságtalan, kegyetlen, hanem abból, hogy csak a fajtestvérei elleni erőszakkal tudott a túlszaporodás ellen védekezni.
Az emberisének egyre könnyebb a természet ellen védekezni, de egyre nehezebb a saját fajának túlszaporodását megfékezni. Ennek ellenére a veszélyérzetünk szinte csak az előbbivel szemben működik.