Kopátsy Sándor PS 2009-06-21
KIT SZOLGÁLJON A VERSENYSPORT
Indokolnom kell, hogy miért rakom fel a gazdaságpolitikai témák közé a versenysportról alkotott véleményem. Azért mert a sportot fontos társadalmi eseménynek tartom nemcsak az érintettek, hanem a közönség nevelése szempontjából is.
A római mondás, ép testben, ép lélek, talán soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban. Korábban az emberek fizikai mozgására, testi erejének használatára mindennapi szükség volt. A fiatalokat nem kellett arra bíztatni, hogy mozogjanak, hiszen erre kényszeríttette a mindennapi élet. Ma széken ülve is meg lehet élni, sőt úgy a legjobban. A fizikai mozgásra tehát nincs szükség, meg lehet élni nélküle. De hogyan?
Korábban nem kellett attól félni, hogy az emberek elhíznak, ma népbetegség. Annyit ehetünk, amennyit akarunk. Ez a mozgásra úgy igaz, hogy csak annyit mozognunk, amennyit tudatosan elvégzünk, pedig mind a fizikai, mind a szellemi egészségünknek ennél jóval többre lenne szüksége.
Minél gazdagabb a társadalom, annál kevesebben pótolják a fizikai munkát sporttal, de annál többet áldoznak arra, hogy mások sportolásában gyönyörködjenek. Ennek lett a következménye, hogy a testedzés és a versenysport külön vágányra került. Ennek következtében külön szabályok szerint kellene velük foglalkozni.
A társadalomnak az egyik kötelessége, hogy teremtse meg a sportolás technikai feltételeit. Ezen a téren nagy az elmaradásunk, mert a politika számára a versenysport volt a fontosabb. De azzal is rosszul foglalkoztunk. Nem igyekeztünk a nézettségük feltételeit megteremteni. Illetve nem azokat a sportokat fejlesztettük, amelyek a nézőket vonzzák, hanem azokat, amelyek a politikai dicsőséget jobban, olcsóbban szolgálják. De még azt sem tettük meg, hogy a versenysportok szabályai a nézők igényéhez jobban igazodjanak. Az igazodás korunkban elsősorban a televíziózás szempontjainak figyelembevételét jelenti. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a sportok piaci értéke döntően attól függ, mennyire felelnek meg ennek az igénynek.
A két háború között ez, a sportvilágot jellemző tendencia azonban Magyarországon nem érvényesült. Már a két háború között a magyar sport kettős célt szolgált. Egyrészt a leventemozgalom kereteiben a fiúkat igyekezett előkészíteni arra, hogy fizikai adottságaik megfeleljenek a hadsereg igényeinek. Másrészt, hogy a nemzetközi versenyeken tekintélyt szerezzenek a tekintélyvesztett országnak. Ekkor jelent meg először, hogy az ország értékmérője a nyert olimpiai érmek száma. Ez akkor azt jelentette, hogy az ország előbb lett a sportpolitikában fasiszta, mint a politikában. Nemcsak a zsidó sportolókat igyekeztünk kizárni a részvételből, ha ezt megoldhatónak ítéltük, hanem még arra is kényesek voltunk, hogy a nem magyar nevük magyarosítsanak. Meg is lett az eredménye. 1938-ban a berlini olimpián már sporthatalom voltunk.
A Rákosi-rendszer igyekezett minden tekintetben teljesen elszakadni a Horthy-rendszertől, kivéve a sportot. Ott még rátett egy lapáttal. Ebben nem ő volt Sztálin legjobb tanítvány, hanem Sztálin is tőle tanult. Gyorsan kiderült, hogy a sportban nincs lényeges különbség Hitler és Sztálin között. A magyar versenysportot teljesen a nacionalizmus szolgálatába állították. Annak ellenére, hogy a demokráciák sportjában egyre inkább utat tört magának, hogy az értéküket is a piacon mérjék, nálunk ennek a tendenciának nyoma sem volt, mi a sportok értékét csak az érmek száma és súlya alján mérjük. Ezt lemérhetjük azon, hogy úgynevezett nemzeti sporttá csak azok váltak, amelyeket figyelmen kívül hagy a piac, amik csak arra jók, hogy olcsón lehessen velük gyarapítani az olimpiai érmeink számát. Ezt lemérhetnénk egy olyan adattal, ami azt mutatná, hogy a magyar olimpiai bajnokok piaci értéke hogyan viszonyul az átlaghoz és a piac által felértékelt sportokhoz. Kiderülne, hogy számos olyan olimpiai győztes van, akiknek a piaci értéke az összes magyar érmesét együtt, sokszorosan felülmúlja. Nincs olyan érmesünk, akinek a piaci értéke bekerülne az ezer legjobban kereső sportoló közé.
A diktatúrákban az élsport is a politika lánya volt, mert az anyagi és az erkölcsi elismerés a hatalomtól függött. E Rákosi-korban a magyar labdarúgók jövedelme sokszorosa volt a miniszterének és a nagyvállalati vezetőének. Az ismertségük és a népszerűségük pedig össze sem volt vethető. Azt a demokrácia csak a nagyon gazdag országokban engedheti meg magának.
A rendszerváltás ugyan alaposan felforgatta a korábbi társadalmat, szinte minden megváltozott, de a sportpolitika maradt.
Kabaréba illik, hogy a magyar liberális és baloldali erők olyan privatizációba fogtak, ami másfélmillió embertől elvette a legális munkát, piacosították még azt is, amivel nem kellett volna sietni, akkor is piacosítani akarták az oktatást és az egészségügyet, amikor az öngyilkosságukat jelentette, de a versenysport szent tehenéhez piacosítását el sem vetették.
Azt, hogy melyik sport mit ér a piacon, jól jelzi az élsportolók keresete, az események közvetítési díja, a sport űzésével járó költség nagysága, a nézők száma, és a fizetett jegyek ára.
Ezek az adatok ugyan nem arról győznek meg, hogy a piai érték és az én szubjektív ítéletem fedik egymást, de a versenysport nem a magamfajta értelmiséginek, hanem mindenkinek szól. Közgazdászként az is tudom, hogy nemcsak a nézők száma, hanem a jövedelme is súlyt képez. Számos sport, például a labdarúgás, azért jár az élen, mert a legtöbben szeretik nézni, de a tenisz, a golf, a vitorlázás, a lovaglás azért fizet jól, mert kevés, de gazdag híve van.
Más sportok azért értékesek, mert a felszerelésük és űzésük drága. Ilyen például nagyobb közönséget vonzók között a sí, és a motor. Ennek az ellenpéldája az úszás.
Azt kevesen hangsúlyozzák, hogy a nézők számára az olyan sportok kedveltebbek, amelyekben nem biztos az eredmény. Ez jelen van a labdarúgásban is, ahol egy osztályon belül nem mindig a papírforma győz. A másik véglet a távúszás, ahol szinte ismeretlen a papírformának ellenmondó eredmény.
A tenisz népszerűsége és magas paci értéke több tényező eredője. Egyrészt nem olcsó sport, másrészt látványos, harmadsorban nem mindig a papírforma győz. A piac számára nagyon fontos, hogy a játék rendszeres, gyakori és fix idejű megszakítása kiváló alkalom a hirdetésekre.
A magyar sportpolitikai illetékesei az ilyen kérdéseket fel sem vetik, pedig ők is a piacon élnek.
A nyugati demokráciákban egyes sportágak vezetői felismerték, hogy tenni kell a nagyobb bevételek érdekében. Ennek megfelelően változtattak a szabályokon. Számos csapatsportban lehetővé tették az időkérést, a játék megszakítását, a visszajátszást. Ezek segítettek a hoki, a kosárlabda, a jégkorong mérkőzéseinek közvetítése során eladható hirdetéseket. A technika pedig lehetőséget adott arra, hogy például a céllövés eredménye látható legyen, hogy az eredmények a sok induló estében is követhetők, összehasonlíthatók. Így lett a sportág vezetői által végrehajtott és a technika által biztosított változások következtében a biatlon nagyon népszerű sport.
Amikor az illetékesek felismerték, hogy az öttusa a nézők számára nem megfelelő sport, igyekeztek változtatni a szabályokon és a lebonyolításon. E tradicionális és sikeres magyar sport illetékesei azonban siránkoztak, hogy ez nem az élsportolók, hanem a nézők érdekeit szolgálja.
Az atlétikát joggal tekintik a sportok királynőjének, de a sportolóit nem tudat megfizetni, a létesítményeket nem tudta fenntartani. Az illetékesek végre rájöttek, és olyan módosításokat tettek, amelyek nagyságrenddel növelhetik a várható közvetítési díjakat. A javaslatokat nem merték igazán nagy versenyen kipróbálni. Erre azonban megfelelőnek tartották az atlétikában legeredményesebb 12 ország csapatainak Európa-bajnokságát.
Ezt az eseményt tegnap örömmel néztem a televízióban.
Az első javaslat, az első hibás start kizárással jár, már égen megérett, az úszásban évekkel korábban bevezették, és semmi kárt nem okozott a sportban, ugyanakkor sok időt elrabolt a tévé társaságok hirdetési idejéből, a nézőket pedig bosszantotta. Az első sikertelen start megengedettségével visszaéltek, hiszen ez a kisebb eséllyel indulók számára volt előnyös. Oda jutottunk, hogy az első start szinte soha nem sikerült. Jellemző módon ezen a versenyen nem is volt sikertelen start, pedig a régi szabály szerint tucatnyi lett volna.
A második javaslat az ügyességi számokban korlátozta a sikertelen kísérletek, és általában a kísérletek számát. Ezzel ezek lebonyolítási idejét. Ehhez sem kellett nagy fantázia, hogy az órákig tartó számok bonyolítása csak a végfázisban érdekli a televíziókat, és árt az atlétáknak, akik óráig várakoznak, amíg az éremre esélytelenek kísérleteznek. Ráadásul a végfázishoz eljutás ideje nem volt betervezhető. Az is üdvös újítás, hogy az ilyen számokban a kevésbé sikeres szereplők korábban kiesnek, a több kísérlet csak a legjobbaknak marad meg.
A harmadik javaslat nem jutott volna eszembe, ezért nagyon örültem neki. A sok körös távokon kétkörönként kiesik a legutolsó. Tehát nem lehet kocogni, és a végén nem kell az eredmény közlésével megvárni, amíg a körökkel lemaradtak is beérkeznek. Minden ilyen verseny ennek köszönhetően végig verseny volt a nézők számára is. Nekem tetszett, de a magyar riporterek húzták a szájukat, mert ők felmérték, hogy a mi atlétáink többsége nem futhatja végig majd a versenyt. Ők nem értették meg, hogy a sportból élő atlétáknak is a nézőket kell szolgálni, nem körülöttük forog a világ.
Becslésem szerit, a nyugati világban jelentősen növelni fogja a tévé közvetítések piaci értékét, ami ennek a gyönyörű sportnak megkétszerezheti a pénzügyi forrásait. Az élsportolók is akkor járnak jól, ha rugalmasan alkalmazkodnak a nézők elvárásaihoz.
Talán, egyszer a magyar illetékesek is rájönnek arra, hogy a versenysport sokkal indokoltabban piacosztandó, mint az oktatás és az egészségügy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése