Meghalt Li Kuan Yút

Kopátsy Sándor               PP                    2015 03 24

Meghalt Li Kuan Yút

Talán ő volt a 20. század legnagyobb politikusa, Szingapúr városállam atyja. A magyar lakosság 1 százaléka sem ismeri a nevét, hiszen nem ismeri Szingapúr történetét, nem hallott semmit erről a világcsodáról.

Szingapúr a második világháború előtt a Brit Világbirodalom talán legfontosabb hadikikötője volt. Ahol az angol tengeri flotta tisztjei voltak az egyedüli urak. A nagyon vegyes etnikumú lakosság éppen olyan szegénységben élt, mint a többi délkelet ázsiai kikötőkben. Katonai fontossága ellenére Japán meglepő könnyedséggel elfoglalta. A háború után önállóvá vált az etnikumai között a legjelentősebb, leginkább iskolázott kínai diaszpóra vezetése alatt. A politikai vezetés a kínai Li Kuan Yút kezébe került, aki nagyon kemény politikai fegyelmet követelt, de liberális gazdaságpolitikát működtetett. Egyelőre keresem az adatokat, de becslésem szerint a városállam jelenlegi nemzeti jövedelme az 1946-osnak legalább százszorosa, az egy lakosra jutó jövedelemnek negyvenszerese lett. Bebizonyosodott a véleményem, hogy a világ két legsikeresebb népe a Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Azt, hogy a nyugati zsidóság mire ment volna, ha a Panama Csatornát működtető városállamot alapít, Szingapúr sikere mutatja. A minden délkelet ázsiai országban üldözött kínai diaszpóra szerencsés volt, mert egy páratlan adottságú kikötőben mutathatta meg, hogy mire képes. Az európai zsidóság többségét elpusztító antiszemitizmus után a megmaradtak többsége a szülőhazájába menekült. A jövője szempontjából a lehető legkedvezőtlenebb természeti és politikai környezetbe. Utána a közel-keleti zsidóságot is befogadta, aminek a potenciális fejlődése tört része a nyugati zsidókénak, mégis megmutatta, hogy arra képes, amire ugyancsak nincs másik történelmi példa.

Olyan katonai erőt volt képes kiépíteni, ami a százszor nagyobb arab világgal szemben képes megvédeni magát.

Ha csak a nyugati zsidó lakosság teljesítményét mérnénk a világ egyik leggazdagabb, legiskolázottabb országa lenne.

Az eredményei elérésében azonban nélkülözhetetlen segítség volt az Egyesült Államok és az ott élő zsidóság támogatása. Mégis egyértelmű, hogy csak a nyugati zsidóság volt képes a csodára. Az európai zsidóság óriási képessége már kimutatkozott a vasút századában, amikor az alig tízmilliós zsidó etnikum volt Európa keleti felén a társadalmi és gazdasági fejlődés a motorja. Máig nem merte felvállalni egyetlen közép- és kelet-európai társadalom annak illusztrálását, mire mehetett volna, ha megtartja zsidó etnikumát.

Azt már sokszor leírtam, hogyha megmarad a jelenlegi Magyarország 600 ezer zsidó etnikuma, az egy laksora jutó jövedelme mintegy harmadával lenne nagyobb.

Azt pedig nem írta le senki, hogy Oroszországban nem győzhetett volna létre a bolsevik forradalom a zsidóság nélkül.

A szingapúri csoda alapja pedig a kínai diaszpóra volt. Az eredményéhez a sem Kína, sem a térségben élő kínai diaszpóra nem adott támogatást. Ami Szingapúrban történt, az csak három okkal magyarázható.

-       Egyrészt a város páratlan alkalmasságával arra, hogy világkereskedelmi kikötő legyen.

-       Másrészt azzal, hogy az irányítása az ott élő kínaiak kezébe került.

-       Harmadrészt azzal, hogy maguk közül vezetőjüknek az arra legalkalmasabb embert választották.

Szingapúr példát mutat arra, hogy egy szegény társadalom még akkor is csak akkor történhetett meg, ha a választott vezetője zseni volt. Li Kuan Jút ugyan soha nem fogalmazta meg, hogy miért választotta a politikai diktatúrát és az azzal párhuzamos gazdasági liberalizmust. Az eredmény azt bizonyítja, hogy ez a két módszer csodát eredményezett.

Azt sokkal később tudtam meg, hogy Mao korán felismerte a szingapúri módszer célszerűségét. Ezért már a kulturális forradalom alatt oda küldte néhány hónapra a kiszemelt utódját, Tenget, a szingapúri módszer tanulmányozására. Mao otthon még ázsiai kegyetlenséggel számolta fel a reformok vélhető potenciális ellenségeit, de az utódja már tanulmányozta a reform módszereit. Azt sem lehetett publikálni, hogy Teng Szingapúrba milyen céllal ment.

Mao Tenget Dél-Koreába is elküldhette volna tapasztalatcserére, ha ez nem járt volna a sztálinista Észak-Korea megtagadásával, ami a hidegháború viszonyai között elképzelhetetlen volt a Koreai Háború után.

Teng pedig a hatalomra kerülve sem mondhatta, hogy Kína a tőkés mintaállam, Szingapúr útján járja.

A tények azonban egyértelműen bizonyítják, hogy az 1990-es kínai reform lényegében a szingapúri példa követését jelenti. De az is nyilvánvaló, hogy az óriás Kína számára a szingapúri sebesség elviselhetetlen lenne.

Azt már jó húsz éve a MI HUSZADIK SZÁZADUNK címmel megjelent könyvemben leírtam, hogy a 20. század négy legnagyobb történelmi szerepű politikusa Lenin, Roosevelt, Mao és Teng. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az utóbbi kettő számára Li Kuan Jút mutatta az utat.

Lenin naivul megpróbált élni a forradalmi helyzettel, és a társadalmi változás irányára utat mutatni. Szem elől tévesztette, amit Max Weber előtte megfogalmazott, a kor elvárásainak csak a puritán erkölcsű népek felehetnek meg. Márpedig a keleti szlávok viselkedése eleve nagyon távol áll a puritanizmustól. Ezek csak a fennálló idejét múlt társadalmi viszonyok összetörésére alkalmasok, a korszerűbb, hatékonyabb építésére csak a puritán népek felelnek meg.

A tényleges társadalmi előrelépést, a Roosevelt által kijelölt úton, a páratanul kedvező adottságú Egyesült Államok indította el.

A század második felére bebizonyosodott, hogy a távol-keleti, konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak. Ők lettek a fejlődésre legalkalmasabbak. Japán és a kis tigrisek ezt elsőként bizonyították. A világtörténelmi fordulatot azonban a kínai kommunista állam reformja jelenti. Ehhez a példát Szingapúr vezetője mutatta.

Ezért mondhatjuk, hogy a kis Szingapúr diktátora, Li Kuan Yút, járta sikerrel végig a belátható jövő útját, azzal, hogy megtalálta az utolérés, a politikai diktatúra és a piacgazdaság párhuzamos útját.

Indokolt volna, legalább halála után, ha a közvélemény is megtanulná a nevét.

A minőség forradalma

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 03 24

Természetszemléletem

A minőség forradalma

(Kézirat)

A társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy a technikai forradalmak során ugyan egyre nőtt az ismeretek mennyisége, de egyre csökkent a munkaerő többségének minőségével szembeni igény. Ez a folyamat a 20. elején érte el mélypontját, és század során fordult meg. Ettől kedve elképesztő gyorsasággal nőni kezdett a munkaerő minősségével szembeni igény.

Az ugyan fajunk ősi felismerése volt, hogy a fajfejlődésben minőségi változást jelent megjelenésünk. Számunkra a fejlődés már alapvetően más törvények alapján történt, és történik, mint amit Darwin felismert. Ő helyesen tárta fel, hogy a fajok az életterük adottságaihoz a mutációval és a szelekcióval igazodnak. Azt azonban nem vette észre, hogy az ember a legkülönbözőbb környezetben is ugyanaz a faj marad, annak ellenére, hogy a viselkedése a nagyon különböző környezetben gyorsan nagyon különböző módon viselkedik, de mint faj, változatlan marad.

Az ember az első és egyetlen faj, amelyik az eszének köszönhetően alkalmazkodik a környezetéhez. Fajunk viszonylag nagyon rövid történelme során elképesztő, hatványozottan gyorsuló változáson ment keresztül. Az életének utolsó egyetlen százaléka során többet változott, mint előtte összesen. Az utóbbi egyetlen ezrelék alatt pedig többet, mint előtte tízszer hosszabb idő alatt. Az utolsó egyetlen tízezred alatt a legtöbbet.

Mindezt nem lehet a darwinizmussal magyarázni. Az ember fejlődésére más biológiai törvény vonatkozik. Az emberi faj fejlődése csak a fejlett agyának törvénye alapján érthető meg. Múltunk történetének magyarázatához a kulcsot az agyunk viselkedése alapján érthetjük meg.

Fajunk minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

Ez már Darwin korában markánsan jelentkezett. Ő a hazájában sokkal fejlettebb életkörülmények között élhetett, mint ahogyan a trópusi őserdőkben gyűjtögető népek éltek. Az ember már akkor nagyon eltérő módon, nagyon eltérő ismeretek birtokában élt, mégis azonos faj maradt.

Az agyfejlődéshez ugyan nem értek, de azt tudom, hogy az emberi agy az előemberekéhez viszonyítva is minőségi ugrást jelentett. A vitathatatlanul legfejlettebb elődünk a leander völgyi ugyan kétszer hosszabb ideig élt, mint mi, mégsem hagyta és szinte semmi nyomát annak, hogy az agya szabályozta az életét. A homo sapiens néhány tízezer év alatt nemcsak szinte minden földrajzi környezetben berendezkedett, hanem már ott kulturális emlékeket hagyott maga után. Mára pedig a kiindulási életmódjának százszorosára emelkedett. Olyan mértékben megnőtt a természeti környezetére gyakorolt hatása, hogy jelenleg már az éghajlatot is alakítja.

Elég végig gondolni, hogy mekkora különbség van a mai gazdag, képzett és okos ember életmódja és a még ma is gyűjtögetőké között. A leander völgyi emberek egyedeinek 350 ezer éves életvitelében alig lehetett különbség.

A fajunk történetét csak a fejlett agyunk viselkedésével lehet megérteni.

Az ugyan az állatvilágban is előfordul, hogy eszközt használ, de a tűz és a pattintott kő használatáig egyetlen állat sem jutott el. Őseink azonban néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben képesek voltak ahhoz igazodni. Ez a berendezkedési képesség nem ösztönös, hanem tudatos volt.

A két lábra állás a madaraknál már a fejfejlődés sokkal korábbi szakaszában megjelent. Esetükben azonban azért, mert a mellső lábakat repülésre használták. Mivel ami jó a repülésre, az nem lehet alkalmas a járásra. Ezt a szelekció hosszú időn át alakította ki.

Az ember esetében a két lábon járás kialakulása ugyan előttünk is elkezdődött, de az még nem járt az emberi kéz funkcióinak kifejlődéséhez. Az embernek azért lett tökéletes, a járásra már nem is alkalmas keze, mert a fejlett agya sok, bonyolult feladatot adott a számára. Amennyire közismert az ember fejlett agya, a példátlanul fejlett kezét nem is hangsúlyozzuk.

Az emberi fajt általában az jellemzi, hogy a fizikai adottságai, fizikai ereje, reflexe, haladási sebessége, szaglása, látása az emlősállatokéhoz viszonyítva is, gyenge. Három tulajdonsága azonban kiváló. Az esze, a hangképző képessége és a kezei csodákra képesek. Ebből csak az eszét hangsúlyozzuk, pedig a másik kellő is alapvető szerepet játszik történelmünk alakulásában.

A viszonylag sok hangképzésre több állatfaj is képes, de ezt a képességét nagyon egyoldalúan, csak ösztönösen használja. Az ember a hangszálainak köszönhetően mára már szinte minden kommunikálására képes, méghozzá művészi szinten is. Ráadásul, az elmúlt száz évben fajunk létrehozta a technikai lehetőségét annak, hogy szinte minden ember számára elérhetővé válik a távolságtól független kommunikáció.

Az ember keze is óriási fölényben van minden biológiai elődjéhez képest. Elég meghallgatni egy zongoraversenyt, megnézni egy festményt, hogy az emberi kéz csodálatos teljesítő képességét megértsük.

De az ember hangképző képessége és kezének tökéletessége sehol nem volna, ha ez nem az agyunk fejlettségének volna köszönhető.

Az emberi faj nem hangoztatott tulajdonsága, hogy az egyedek között éppen az agyuk, a kezük és a hangjuk kapacitásában nagyon nagy az egyének közti szóródás. A társadalomnak egyre nagyobb szüksége van az agy, a hang és a kéz minél nagyobb kapacitására, ahogyan a minőség társadalmává váltunk, amiben az egyének társadalmi értékének a differenciálódása jellemző. A legnagyobb tudós, feltaláló, énekes, szobrász, zongorista akár ezerszer annyit ér, mint az átlag. Ezzel szemben a társadalom alsó minőségi tizedének-huszadának nincs társadalmi értéke. Ez nagyon új jelenség. Korábban nem volt a társadalom számára káros, vagy akárcsak haszontalan réteg.

Az emberi faj életének első kilencvenöt százalékában szinte változatlan, de nagyon alacsony sűrűségben élt. Térben azonban a fajok történelmében példátlan sebességgel elterjedt.

A jégkorszak megszűnése azonban az öntözhető területeken öntözéses gabonatermelésre kényszerítette az ott korábban élőket, és az oda menekülteket. Az önözéses gabonatermelés ugyan a gyűjtögetésre alkalmas területek tizedét sem jelentette, de azon a lakosság eltartó képessége mintegy hússzorosára nőtt. Sokkal nagyobb területen viszont az állattartásra tértek át. Ezen az ember eltartó képessége kevésbé, mintegy öt-tízszeresére nőtt.

Az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás egészében azt eredményezte, hogy alig ezer év alatt az emberiség létszáma a korábbinak mintegy tízszeresére nőtt.

A tudomány azonban alig veszi tudomásul, hogy a fizikai munkára épült társadalmak mindegyike túlnépesedő volt. Ez abból fakadt, hogy az ember ösztönös, spontán szaporasága a várható életkornak a húszak évek első felén lévő halálozással van összhangban. A várható élettartam azonban a jelenkorig a kétszeresére nőtt. Ezért minden osztálytársadalom csak a halálozás fokozásával volt képes a túlnépesedés ellen védekezni.

A történészek sem foglalkoznak azzal, hogy a különböző korokban a megszületett lányok várhatóan hány évet töltenek termékeny korban. Becslésem szerint, 5-7 évet. A homo sapiens azért ilyen termékeny, hogy ilyen rövid termékeny kor is elég legyen ahhoz, hogy a létszámát tartani tudja.

Arra sem hívta fel senki a figyelmet, hogy az ember a nagytestű emlősök világában kimondottan szapora. A szexuálisan érett korú nők havonta több napon termékenyek, a férfiak pedig folyamatosan azok.

Ahogyan az ember, fejlett agyának köszönhetően, javítani tudott életviszonyain, mindenekelőtt a tápláléka megtermelésével, a várható életkora növekedni kezdett. A biológiai fejlődésben nagyon rövid idő alatt a fajára jellemző várható életkor megkettőződött. A hosszabb életkor azonban azzal járt, hogy a néhány ezrelékes ingadozású, alig változó létszámú fajunk túlszaporodó lett. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, nem értheti meg az utóbbi hatezer éves történelmünket. A magának élelemről gondoskodó ember elviselhetetlenül túlszaporodóvá vált. Ezt azonban képtelen volt eltartani.

Mivel az ember szexuális vágya, szaporodási ösztöne, szinte a tízes évek közepétől mintegy három évtizeden keresztül folyamatosan működik, a szexuális élettel járó fogamzás pedig nem szabályozható, előállt a túlnépesedés.

Ezt ugyan így nem ismerte fel senki, mégis minden társadalom ösztönösen tudomásul vette. Nem ismerünk olyan jelentős társadalmat, amelyik tudatosan harcolt volna a túlnépesedés ellen. Ismereteim szerint, csak a spártai és a 20. századi református parasztok éltek a gyermekvállalás korlátozásának eszközével. A papi nőtlenség ugyan számos társadalomban jelen volt, de azt nem tudatosan a gyermekvállalás korlátozandósága okán vezették be.

Tegyük azonban hozzá, hogy a fogamzás megakadályozását célzó törekvés minden társadalomban jelen volt, de ezt a társadalom nem támogatta. A családok azonban szinte minden korban próbálkoztak vele. Erről sem ismerek felmérést, de vitathatatlan, hogy minden család felmérte a saját gyermekvállalási igényét, ami sokkal kisebb volt, mint a szexuális életükből fakadó gyermekszületés.

A gyermekvállalás korlátozásának irodalma csak a paraszti társadalmi életből van, de egyértelmű, hogy minden családnak volt számára optimális gyermekszám. A paraszti társadalmakban, ahol a család jövedelme elsősporban az egy családtagra jutó föld nagyságán múlt, az ideális a két gyermek lett volna. A túlnépesedett falvakban pedig a kettőnél is kevesebb gyermek volt a kívánatos. A nagyon magas gyermekhalandóság mellett nem két gyermekszületés, hanem a felnőtt kort megélő gyermek volt a család és a közösség érdeke. Csak a változatlan létszám mellett nem csökken az egy laksora jutó jövedelem. A két gyermek azonban a szülők öregkori ellátása biztossága szempontjából nem jelentett garanciát, a magas gyermekhalálozás miatt.

A magyar református falvakban jellemzővé vált egyke, egyetlen gyermekvállalása arra épült, hogy a falvakban sokkal többen éltek, mint amekkora munkaerőre szükség volt. Ezért a falu lakosságának a csökkenése jelentette az egy lakosra jutó jövedelem növelését.

A proletárok esetében, az alacsony bérből való megélés mellett minden további családtag csökkentette az egy családtagra jutó, eleve alacsony jövedelmet.

A feudális társadalmakban a földbirtokos osztály gyakran alkalmazta az olyan örökösödési rendszert, ami a birtokot egyben tartotta. A családi birtok egyetlen örököse az elsőszülött fiú volt. A további fiúk papnak, katonának mentek. Csak a lányok kiházasodása esetén járt hozomány. De az olyan örökösödési jog mellett, amiben egyetlen fiú örökli a vagyont, átlagban csak egy lány találhat olyan férjet, aki vagyont örökölt. A megmaradt lányok számára csak az apácakolostor jelentett jövőt.

A fel nem ismerés ellenére minden túlnépesedő társadalom ösztönösen alkalmazta a halálokozást: adókkal csökkentette a dolgozó többség nyomorát, hadakozással fokozta a nyomort, a halálozást, végül üldözte az ember tudásvágyat.

Eddig az ember rendkívül fejlett agyának szerepét méltattam, most kiderül, hogy az osztálytársadalmak működtetése ösztönös volt. Erre egy magyarázat van. A társadalom viselkedése ösztönös volt, de azon belül a részek racionálisan működtek. Nemcsak az egyedek és a családok, de az osztályok is racionális döntéseket hoztak. A társadalom érdekét ugyan nemcsak akkor, de ma sem képes felfogni a vezetés és a tudomány, de az egyedek a fejlett agyunknak köszönhetően az érdeküknek megfelelően cselekszenek.

Évtizedek óta egészen más alépítményű társadalmakban él az emberiség fejlett része, a társadalomtudományok számára ez mégsem tudatosul. Ez talán a leginkább karakterisztikusan a gyermekvállalás esetében jelentkezik. A tudomány ugyan nem ismerte fel a túlnépesedés okozta kárt, de a képzett családok már úgy vállalnak gyermeket, ami a létszámtartásához is kevés. A családok a fejlett agyuk alapján döntenek.

A tudásvagyon növelése.

A társadalomtudományok sem vették tudomásul, hogy az elmúlt hatezer évben az társadalom tudásvagyona ugyan egyre gyorsuló mértékben növekedett, de a társadalom tudásigénye a dolgozók óriási többségének minőségével szemben egyre csökkent.

Amíg a gyűjtögető társadalmak szinte a társadalom minden tagjával szemben minőségi követelményeket támasztottak, a termelés hatékonyságát növelő találmányok a munkaerő többségével szemben egyre alacsonyabb tudásigényt támasztottak. Az osztálytársadalmak mindegyike nem csak a számára hasznosíthatnál több munkaerővel, de az igényénél jobb minőségűvel is rendelkeztek. Amíg ezt fel nem ismertem, értetlenül álltam a tény előtt, hogy nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallások tekintették a tudásvágyat eredendő bűnnek, hanem minden vallás tudásüldöző volt. Az első kivételt a reformáció jelentette.

Nem véletlen tehát, hogy Max Weber a tőkés osztálytársadalmakat hatékonyan működtető viselkedést protestáns etikának nevezte. Azt még ő sem vehette észre, hogy amit megállapított ugyan a tőkés osztálytársadalomra is igaz, de az már a tudásalapú társadalom igénye volt.

Csak öregkoromra értettem meg, hogy az osztálytársadalmak nemcsak lakosságfeleslegesek, de tudásfeleslegesek is voltak. A reformáció előtt a lakosság fejlett agyának a kapacitása sok volt, az ő korában azonban már kevésnek bizonyult.

De minden osztálytársadalom két ágazatban, a gazdagok művészet, a tömegek cirkusz igényében kielégíthetetlen volt. Ezért ez a két szakma soha nem volt osztály, mert mindkettő a képességfejlesztésre törekedett. Ha a további mondanivalómat egy mondatban fogalmaznám meg, azt mondom: a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben a képességfejlesztésben azokat a módszereket kell alkalmazni, ami a művészek és a hivatásos sportolók képzését és jutalmazását jellemezte.

Sokáig az volt a véleményem, hogy az emberek fizikai képességek fejleszthetőségében kicsik a potenciális lehetőségek, a szellemiben pedig elképesztően nagyok. Az elmúlt hetven évben, ami a versenyspotban történt, meggyőztek arról, hogy az emberek fizikai képességeiben is óriási lehetőségek vannak. Maradok ezért abban, hogy a 20. század, vagyis a tudományos és technikai forradalom előtt a társadalom a munkaerő többségétől elérhető fizikai teljesítményt kívánt. Ezt a munkaerő óriási többsége teljesíteni tudta. A mezőgazdaságban az aratást tartottam a legnagyobb fizikai erőt igénylő munkának. Ennek elvégzésére azonban a paraszti lakosság szinte egésze képes volt. A bányászat volt a másik jelentős fizikai erőt kívánó munka. A 20-50 éves férfiak nagy többsége azonban alkalmas volt erre is.

Ezzel szemben a jelenkor legjobb sportolói olyan teljesítményre képesek, amire az emberek közül sok ezerből egy is csak sokévi kemény munkával lehet képes. Ezért maradok annál, hogy az osztálytársadalmakban a termelés akkora fizikai igényt támaszt, a mi a munkaerő többségétől elvárható. Kivétel a versenyspot, a cirkusz, a mi a fizikai képességekben is akkora igényt támasztott, amire sok ezerből is kevés lehetett képes.

A tudományos és technikai forradalom azonban egyre több munkafolyamatban olyan képességet és minőséget igényel, amit a többség nem képes megszerezni, de aki képes, annak is több éves tanulásra van ehhez szüksége. Ezért a társadalomnak arra van szüksége, hogy mindenkit a vele született képessége kifejlesztésében segítsen. Alig van olyan képesség, aminek a kifejlesztése nem társadalmi érdek. Ugyanakkor csak olyan képesség kifejlesztése hasznos a társadalom számára, amiben a tulajdonosa a szakma jó minőségébe kerülhet.

A képességek kifejleszthetősége annál nagyobb, minél korábban arra irányul a képzése. Amennyire ez a művészetekben és a hívatásos sportokban elfogadott, annyira közömbösen kezeli az oktatáspolitika általában, hogy a képességfejlesztést korán kell kezdeni.

Ma már bizonyított tény, hogy képességek fejleszthetősége már a magzati korban elkezdődik. Ezt Finnországban már a múlt század 30-as éveiben elkezdték mérni. A Szovjetunió és Finnország háborúja idején a finnek törvényt hoztak az újszülöttek fizikai adottságainak, testsúly, testhossz, koponya körméret, rögzítésére, és az életpályájuk ötévenkénti nyomon követésére. Kiderült, hogy a jó magzati kihordás az egész életpályára hat. A nagyobb újszülöttek iskolai, majd az életpályán elért eredményei jobbak. A kihordás minőégétől függő eredményekben olyan jelentősek a különbségek, hogy társadalmi érdek volna az újszülöttek fejlettsége alapján az anyákat jutalmazni. A finn adatok azt bizonyítják, hogy a társadalmak következő generációjának eredményei nagyobb mértékben függnek a magzati kihordás minőségétől, mint a megelőző ötven év politikai vezetésének milyenségétől.

A közelmúltban került a kezembe egy felmérés arról, milyen családi háttér mellett mekkora a négyéves gyerekek szókincse az Egyesült Államokban. Ebből kiderült, hogy a szókincsben mutatkozó különbségek négy éves korban már 1:5 arányban szóródnak, elsősorban a szülők iskolázottsága és jövedelme alapján. Arra vonatkozó adatok még nem készülhettek, hogyan függ a gyerekek életpályája attól, mekkora volt a szókincsük négyéves korukban, de arra van bizonyíték, hogy a következő nemzedék iskolázottsága és a jövedelme szoros korrelációban van a szülők iskolázottságával és jövedelmével, ezen keresztül a gyerekkorban megszerzett szókincsével.

Ennek tudatában terjed a fejlett társadalmakban a gyerekek minél korábbi közösségbe vonása.

A tanulócsoportok homogenitásának a jelentőségét az oktatáspolitika azonban csak a Távol-Keleten ismerte fel. Nem véletlen, hogy az oktatás minősége terén, a finnektől eltekintve, egyetlen ország sem képes a távol-keletiekkel versenyezni.

Azt a pedagógusoknak kellene a legjobban tudni, hogy sikeresen csak a képesség irányában és mértékében homogén tanulócsoportot lehet tanítani. Nincs olyan oktatási módszer, ami az eltérő irányú és szintű képességű tanulókhoz igazodhat.

Ugyanakkor a tanulócsoport eredménye is jelentősen függ a homogenitásától. Csak a hasonló képességűek hatnak pozitíven egymásra. Ennek bizonyságát tanultam meg a Fasori Lutheránus Gimnázium világraszóló eredményéből. Abban az iskolában a 20. század Magyarországának a két értékes fiatalságából verbuválódtak a tanulók. Az iskolaépítés célja a főleg vidéken élő lutheránus értelmiség fiai számára tovább tanulást megalapozó gimnázium volt. Az igényes iskolához pénz kellett. Ebben sietett a segítségükre a budapesti, már nagyrészt kikeresztelkedett és elmagyarosodott zsidó polgárság. Ezek ugyanis felmérték az első zsidótörvény várható következményeit. A fehér forradalom után a gróf Telei kormány, belügyminisztere, Klebelsberg a zsidóság felső oktatását korlátozó törvényt, a numerus clausust, fogadtatott el az országgyűléssel. Ez a felsőoktatásban a zsidók számára 6 százalékos részvételt engedett meg. Ez volt akkor a zsidók aránya. Előtte ugyanis a műszaki, a jogi, a közgazdasági egyetemeken ennek többszöröse volt az arányuk. Ezért a zsidó polgároknak számítani kellett arra, hogy a gyerekeiknek az egyetemi felvétele előtt a korábbinál magasabb akadállyal kell megküzdeni. Nemcsak zsidó gimnáziumot alapítottak, de megállapodtak egy katolikus szerzetesrend, és az épülő Fasori Lutheránus gimnáziummal, hogy nagyobb arányban vesznek fel a zsidó családok fiaiból. Az ilyen ígéret ellenében járultak hozzá a Fasori Gimnázium építésének és működésének költségeihez. Azt aligha látta bárki, hogy ez a gimnázium azért lesz világhírű, mert a tanulói a zsidó polgárságból és a lutheránus értelmiségből állnak össze. Ez a két társadalmi háttér az ország kozmopolita és a hazafias elitjét jelentette. A diákok átvették egymás erényeit. A lutheránus értelmiség hazafias gyermekei világpolgárok, a zsidó polgárok gyermekei pedig kiváló magyarok lettek. Volt szerencsém a világhírű tudósokká emelkedett zsidó diákokat hallani. Sok évtized után is úgy beszéltek magyarul, mint a vidéki református papok. A magyarságukat sem tagadták meg, annak ellenére, ha itt, vagy Németországban maradnak, elpusztítják őket. Mi csak azért lehetünk büszkék rájuk, mert elmenekültek.

Azt, hogy a legtehetségesebbek csak egymással közösségben nőhetnek igazán nagyokká, később, már ugyanaz a Klebelsberg is felismerte, mint kultuszminiszter, amikor létrehozta az Eötvös Kollégiumot. Neki köszönhetjük a másik ugyancsak világszínvonalú felsőoktatási intézményünket, a Testnevelési Főiskolát is.

A Fasori Gimnázium szinte páratlan volt a középiskolai oktatásban. A Testnevelési Főiskola, ma már Egyetem, a sportolók képzése területén, minden egyetemünknél rangosabb. Ha egy másik főiskolát keresünk a világon is rangosak között, csak a Zeneművészeti Főiskola jöhet szóba. Az már száz éve a világszínvonalon van.

Ezek az adatok megerősítenek abban, hogy a legmesszebb akkor juthatunk a felzárkózásban, ha a legelső feladatunknak tekintjük a következő nemzedék minőségének optimalizálását.

Ennek sarokpontja, hogy a következő nemzedék mögött minél erősebb legyen a családi háttér. Ezt a keresztény erkölcs számára nagyon nehéz lesz bizonyítani. Ezért sürgősen fel kell mérni, milyen mértékben függ a felnevelés eredménye a családi háttértől. Az ilyen felmérés vitathatatlanná tenné, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban attól függ, milyen volt a családi háttér. Ez igazolná a folyamatosan hangoztatott jelmondatom. Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, nagyobb lépést érhetnénk el a Nyugathoz való felzárkózásban, mint ezer év alatt összesen.

Az is tény, hogy ezer év óta először adott a felzárkózás lehetősége. Ehhez arra volt szükség, hogy a mennyiségi társadalom átalakuljon minőségire. Ezer éven keresztül azért stagnált a lemaradásunk, mert nem volt polgárságunk, és nem volt Nyugatra vezető utunk.

A korábbinál sokkal nagyobb lehetőséget először biztosított a vasút százada. Ezt két fontos feltételt javított.

-       Egyrészt a nyugati piacokra való szállítás költsége és ideje tizedére csökkent. Vonatkozott ez az országon belüli személy és árumozgatása is.

-       Másrészt a magyar zsidóság először teremtett elegendő magyarul beszélő polgárságot.

A második világháború után mindkét tekintetben lényegesen változott a helyzet.

-       A Szovjetunió összetörte az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ehhez nem volt elég erő a magyar társadalomban.

-       A bolsevik évtizedek alatt felnőtt az elég széles értelmiség.

-       A vasúthálózat mellé kiépült az autópályák hálózata. Ezzel lehetővé vált a nagyobb távolságon is az alvállalkozói, a beszállítói együttműködés.

-       Elveszítettük a zsidó polgárság öthatodát.

Az első három változás egyértelműen kedvező, a negyedik azonban katasztrófa, mert a magyar társadalom súlypontja a nyugat-európainál lényegesen jobbra tolódott

Táplálkozási forradalom

Kopátsy Sándor                EE                   2015 03 23

Társadalomszemléletem

Táplálkozási forradalom

(Kézirat)

Az emberi faj történelmének 99 százalékában az elsődleges feladata a táplálkozásáról való gondoskodás volt. Ez csak a jelenkorban változott meg, de még most is csak az emberiség fejlettebb felében. Ez csak azért nem vált nyilvánvalóvá, mert az élelmezésre fordított munkának jelentős részét figyelmen kívül hagyták. Megelégedtek azzal, hogy a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart tekintették a táplálkozás feltételét megteremtő szektornak. A háztartási munkát, az annak többségét jelentő, a nyersanyagokból ételt készítést nem tekintették értékterelő munkának.

Még nem találtam olyan felmérést, ami megmutatta volna, hogy mennyi munkát fordítottak az egyes korokban arra, hogy a nyersanyagokból étkezésre alkalmas élelem, annak elkészítéséhez tüzelőanyag, víz legyen. Pedig egy ilyen felmérés megdöbbentő tényeket tárna fel. A nők munkaerejének, az összes potenciális munkaerőnek jelentős hányadát a nyersanyagokból élelmet előállítás, az érkeztetés töltötte ki. Ez volt a társadalom felének, a nőknek és öregeknek az elsődleges feladata.

Amennyire hangsúlyozzuk, hogy az ipari forradalom mit jelentett az iparban, annyira figyelmen kívül hagyjuk, hogy a háztartási munkák, az annak többségét jelentő ételkészítés területén mekkora forradalom történt az elmúlt száz évben.

Szinte minden reggeli során eszembe jut, hogy a reggeli elkészítése hogyan történt nyolcvan éve. A hideg konyhában tűzet kellett rakni a reggeli elkészítéséhez. Erre ráment jó fél óra. Ma meleg a konyha, egy kattintás és ég a gáz, illetve meleg a villanysütő. Nem a kútról kell hozni a vizet, a pincéből a tejet. A hideg és a meleg víz folyik a csapból. Könnyű a mosogatás. A hűtőszekrényből kell kivenni az élelmiszert. Azt már nem is teszem hozzá, hogy mennyi munkát jelentett a kenyérsütés, a tüzelőről való gondoskodás.

Most az sem gond, hogy akár mindenki maga is percek alatt megoldhatja a reggelizését.

Az ebéd elkészítés sokkal nagyobb munkaigényéről nem is beszélek.

Az elmúlt ötven évben a háztartás vezetésében is forradalmi változás történt. Ennek köszönhető, hogy a munkaerő felét, a nőket csak ennek köszönhetően vonhattuk be a munkába.

Az élelmiszerek alapanyagát megtermelő mezőgazdaság és élelmiszeripar forradalma sokkal közismertebb. Az mégsem kap kellő hangsúlyt, hogy a mezőgazdasági forradalom lényegében a családi kisvállalkozások győzelmét hozta. Ahol a legfejlettebb, a leghatékonyabb a mezőgazdaság, ott a megtermelt érték nagy többségét családi vállalkozások, farmok adják. A marxisták dogmája szerint a családi mezőgazdaság szüli a kapitalizmust. Nem vették tudomásul, hogy a mezőgazdaságban a családi gazdaság szinte felszámolta a nagyüzemeket. Az Egyesült Államokban a munkaerő 3 százaléka dolgozik a farmokban, és a termelése meghaladja az ország belső igényét, bőven jut exportra is.

Történik ez annak ellenére, hogy a hústermelésben még csak a baromfi súlya nőtt meg. Ez is forradalom volt, ha meggondoljuk, hogy a baromfihús előállítása negyed annyi takarmányt termő területet igényel, mint a marhahúsé. A túlnépesedett emberiség számára aligha van fontosabb adat annál, hogy egy kiló marhahús termeléséhez 10, sertéshús termeléséhez 5, baromfihús termeléséhez 2.5 kiló takarmányra van szükség. Ez a különbség még lényegesen nagyobb, ha a termelési ciklus hosszát is figyelembe vesszük. Hőstermeléshez szükséges takarmányt a művelhető terület harmadán termeljük. Azt még nem is ismerem, hogy az állattartás során melyik hús termelése mennyi levegőszennyezést okoz. Azt tudom, hogy az összetett gyomúak metántermelése aránylag nagyobb. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a jelenleg takarmánytermő terület eltartó képessége elsősorban attól függ, milyen húst fogyasztunk. Ez pedig azért fontos, mert száz éve még másfélmilliárd ember élt a földön, és a század végére minimálisan 9 milliárd fog élni.

Jelenleg a háromféle hús aránya közel azonos. Ez az arány azonban változik. A baromfi nő a leggyorsabban, aztán a sertés, és csökken a marhahús aránya. Az elmúlt évben érte el a baromfihús mennyisége a marhahúsét.

A jövő azonban a vízben élő állatoké. Azok szaporaságának köszönhetően a hal, és a tenger gyümölcsei lesznek a jövő fehérje dús táplálékai. Jóslatom szerint, száz év múlva az emberiség húsfogyasztásának négyötöde hal lesz.

Mindez azért jutott most az eszembe, mert egy tudományos folyóírtban azt olvasom, hogy a Szilikon Völgyben a fiatal tudósok a növényből közvetlen nyerhető húsok kifejlesztésével foglalkoznak. Azt keresik, hogyan lehet a növényekből közvetlenül, az állattal való etetés nélkül húsértékű fehérjéket készíteni. A húsértékű alatt azt értik, hogy látszatra, ízre is hússzerű legyen.

Számomra a növényi fehérjék, húspótlók korábban is történelemformáló szerepet játszottak.

A húst pótló növényi maguk jelentősége már az ókori Egyiptomban olyan fontos volt, hogy az egyiptomi babot szentnek tartották. Ez nem az amerikai bab, hanem a fáva, aminek a napja szent ünnep ma is Észak-Afrikában, és ezt ma is megünneplik Dél-Olaszországban. Ezen a napon mi is csak ezt a babot ettük. Ekkor döbbentem rá, hogy Dél-Baranyában a rácok, sokácok szinte babon éltek. A kiváló földeken minden második kukorica mellé futóbabot ültettek.

Azt is csak magamtól ismertem fel, hogy a babból azért jósoltak, mert azt tartotta a városi lakosság, hogy a szegények számára a bab pótolta a drága húst.

Úgy is le lehet írni a történelmet, hogy mikor és hol mi volt a lakosság fő tápláléka.

A kőkorban a puhatestűek, a dagályjárta tengerpartokon a tenger gyümölcsei, a szárazföldön a tojás, a csiga.

A vadászó őseink, majd a pásztorok összetett gyomrú állatok húsát ették. A közelmúltban értesültem róla, hogy Kínában már ötezer éve tartottak disznót. Az a gyorsan romló húsa miatt a meleg éghajlaton nem terjedhetett el. A nyúl és a tengerimalac a háztartási tartalékon élt. A baromfi pedig a házak udvarán kereste meg a táplálékát.

A 20. század második felében robbant be a nagyüzemi baromfitermelés.

A jelenkorban pedig elindult a folyamat, hogy a hal válik az elsőszámú állati fehérjévé. Még nem találkoztam olyan tudóssal, aki felmérte volna, hogy a vizek megművelése, azaz a halak és a tenger gyümölcsei mekkora kapacitást jelenthet a jövőben. Felmérhetetlen, sokkal több, mint a szárazföldeké.

Nem mindig a politikai demokráciával kell kezdeni

Kopátsy Sándor               EH                     2015 03 30

Kopátsy Sándor               EH                     2015 03 30

Nem mindig a politikai demokráciával kell kezdeni

A liberális Nyugat nem ok nélkül hallgatott évtizedeken keresztül a szingapúri csodáról. Ennek a csodának ugyanis egyetlen párt, egyetlen vezetője volt az atyja. A Nyugat liberális politikusai és társadalomtudósai a sok párt, és a maximális politikai szabadság megszállottai. Ezért aztán mélyen hallgatnak azokról a példákról, amik a minél kevesebb párt és kevesebb állampolgári szabadság fölényét bizonyítják.

Ez három esetben a leginkább jellemző.

Az angolszász és az európai demokráciák szembeállítása.

Angliában és a négy tengerentúli angolszász országban általában csak két párt van, és olyan a választási rendszer, amiben a választókerültekben győztes egy ciklusra kormányzati hatalomra kerül. Náluk csak az lehet törvényhozó, aki a választási körzetben nyertes. Ezzel szemben Európában, Anglia kivételével, nemcsak több párt kerül a parlamentbe, hanem a listáknak köszönhetően, parlamenti képviseletet kapnak az olyan pártok is, melyek egyetlen körzetben nem nyertek. A kormányra került pártot, illetve koalíciót a parlamenti többség bármikor megbuktathatja.

Mivel a sok párti demokráciák csak a második világháború után váltak jellemzővé, az eredményességüket csak az óta érdemes az angolszászokkal összevetni. Az öt angolszász demokrácia között a második világháború óta Anglia fejlődött lassabban, mert elvesztette példátlan gyarmatbirodalmát, vagyis a külső forrásból származó gazdagságát. Ez a csoport hetven éve közel kétszer gyorsabban növelte az egy lakosra vetített mutatóit, mint az európai demokráciák, és még a protestáns nyugat-európai országoknál is sikeresebb volt. Sajnos az Európa nyugati felét jelentő Európai Unió sem akarja belátni, hogy nemcsak a Távol-Kelettől marad le, de a tengerentúli angolszász országokhoz képest is. Pedig az EU számára az volna teljesítményének reális mércéje, hogyan alakulnak a mutatói a tengeren túli angolszász országokhoz képest. Ezek a mutatók egyértelművé tennék, hogy az Európai Unió célja, a világgazdaság élvonalában maradás, irreális.

Kína és India szembeállítása.

Az emberiség jövője szempontjából kétségtelenül ez a két ország sorsa kiemelten fontos. Mindegyik sok évezredes magas-kultúra, és lakossága a világ népességének ötöde. A szembeállításuknak további jelentőséget ad az, hogy eltérő úton járnak.

-       Kína huszonöt éve megállította a túlnépesedését, India pedig ebben a tekintetben tehetetlennek bizonyult.

-       Kína politikai diktatúra maradt, India pedig sok pártos politikai demokrácia.

Ha valami bizonyítja, hogy egy elmaradt ország a népszaporulat megállítása és politikai diktatúra nélkül nem lehet versenyképes, akkor India elmúlt negyedszázada az.

Ami a népszaporulat leállítását illeti.

1990 óta Kínában 500 millióval kevesebb volt a lakosság növekedése, mint akkor lett volna, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Indiában viszont ezen a területen nem történt érdemben semmi, és ezért a lakossága az óta további 500 millióval nőtt. Vagyis annak ellenére, hogy Indiában is gyorsan, 5 százalék felett nőtt a nemzeti jövedelem, az egy lakosra jutó mutatók növekedése harmada sem volt a kínaiak. Az egy lakosra jutó vagyon pedig Kínában gyorsan nőtt, Indiában csökkent.

A nyugati liberális közgazdászok azon siránkoznak, hogy Kínában elöregedik a lakosság, Indiában pedig nő a munkaképes korúak aránya. Ezzel szemben 2050-re az várható, hogy Kína a gazdagok csoportjában lesz, India pedig a kétmilliárdot messze meghaladó lakosságával alkotó elemeire esik szét, és egyetlen utódállama sem lesz a fejlettek között. Ez lesz a 21. század legfontosabb világpolitikai változása.

Szingapúr és Izrael

A két kis állam nagyon eltérő kulturális környezetben alakítja sorsát, de mégis oka van annak, hogy a nagyon eltérő fejődési útjukból keressük a tanulságot. Kezdem a minket közel érintő Izraellel

A zsidó diaszpóra szerepe nélkül Európa keleti felének a 19. és a 20. század közepe közti történelme aligha érthető meg. Hozzáteszem, hogy az ezt követő száz év történelmére is rá fogja ütni a bélyegét.

Amennyire Európában lelkiismereti okokból élénk téma marad a zsidóság kipusztítása és kitelepítése, annyira nyomát sem találni annak, hogy megértenék, mint köszönhetett a fent említett száz évben Európa keleti fele a zsidóságának, de annak sem, hogy milyen szerepet játszik a hiányuk a következő száz évben.

A megmaradt európai zsidóságnak azonban sikerült államot alakítani kultúrájuk szülőföldjén. Sőt oda fogadták a lemaradó közel-keleti és afrikai hittestvéreiket is.

Az európai zsidóság nemcsak Európa keleti felén szerepelt csodálatos eredménnyel, de a nagyon mostoha természeti, kulturális és politikai környezetű hazájukban, Izraelben is.

Érdemes azonban a világtörténelem két legjelentősebb diaszpórájának, a zsidónak, és kínainak a jelenkori történelmét is párhuzamba állítani.

Azt már érintettem, hogy mint köszönhetett Európa keleti fele az ott élő zsidó etnikumnak.

A Távol-Keleten azonban a mintegy tízszer nagyobb kínai diaszpóra szerepe sem kisebb. Mindkettőnek a közös vonása, hogy a nem örömmel fogadott kisebbségi létük ellenére, a befogadott ország társadalmi és gazdasági fejlődésnek motorja lettek.

A 20. század első felére a nyugati társadalmakban élő zsidó diaszpóra lett a világ leggazdagabb és legiskolázottabb népe. Ez a később ébredő Távol-Keleten később bizonyosodott be. Előbb Japán, majd Dél-Korea és Tajvan értek el a történelemben eddig példátlanul gyors eredményt. Őket is túlszárnyalta a két városállam, Szingapúr és Hong-Kong. Amíg az utóbbi a távol-keleti konfuciánus kultúra közepében, kínai lakosokkal, Szingapúr a sikerekkel nem dicsekedhető Délkelet Ázsiában, trópusi környezetben, többségben nem is kínai lakossággal, de annak vezetése alatt érte el páratlan sikerét.

Izrael és Szingapúr égövi helye hasonló, mindkettő az elmaradt meleg égövi környezetben izolált sziget, lemaradó környezetben érte el a maga sikerét.

Azonban csak Szingapúr lett világsiker. 1960-ban a Malajzia részeként, annak szintjéről, 2.000 dollár/főről indult, 2012-en ezzel a mutatóval megelőzte az Egyesült Államokat, négyszer gazdagabb, mint a vele azonos szintről indult Malajzia, és kétszer gazdagabb, mint Izrael.

A kétszeres eredménynek Izraelhez viszonyítva sok oka van. Szingapúr a világ legjobb adottságú kikötője. Izrael pedig kedvezőtlenebb adottságú térséget nem is találhatott volna.

Ennek ellenére vannak tanulságok.

Azt ugyan nem tudom eldönteni, hogy a többségében kiirtott zsidóság életben maradt tagjaként hogyan döntöttem volna. Az én fejemmel, mint a vallásomhoz nem ragaszkodó értelmiségi, az Egyesült Államokba mentem volna. A nyugati zsidóság többsége azonban az őshazájukban akart zsidó államot alapítani. Ezt csodálatos elszántsággal meg is tette.

Azon sem vitatkozom, hogy lehetőség volt az ott élő arabokkal együttműködni. Az is biztos, hogy azon az alapon, hogy a zsidó ott államvallás, nem lehetett volna vegyes etnikumú államot alakítani.

Szingapúrban valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de ott sem volt könnyű. El kellett szakadni Malajziától, ahol ma is a kínai etnikumú lakossággal szemben korlátozó törvények vannak. Az elszakadt Szingapúr azonban vegyes etnikumú lakosságúként rendezte be az életét. Ott is voltak etnikai feszültségek, de a viharosan emelkedő életszínvonal lecsendesítette a politikai hatalomban csak másodszerepet játszókat a tény, hogy Malajziában csak negyed akkora jövedelemből élnének.

Azt, hogy Izrael lakóinak joguk van vallási alapon szervezett államban élni, senki sem vitathatja. Én azonban kívülről úgy látom, hogy Izrael lakói sokkal gazdagabbak lehetnének, ha nem államvallásként kezelnék a zsidó vallást. Ennek az ideje lejárt. Ezt példátlanul kegyetlen leckeként épen a nyugati zsidóság élte át. Csak idő kérdése, amíg megtanulják, hogy a vallás alapján éppen úgy nem szabad az emberek között különbséget tenni, mint a bőrük színe, a nyelvük alapján.

Szingapúr ebben is történelmi példát mutatott.

A mediterrán kultúra helyzetéről

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 03 30

A mediterrán kultúra helyzetéről

Jelenleg az euró övezet válsága okán időszerű a mediterrán országokkal, de magával a térséggel is foglalkozni. Az európai magas-kultúra és a kereszténység bölcsője volt a Földközi Tenger keleti medencéje. Az volt az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra bölcsője nemcsak jóval a görög kultúra megjelenése és felemelkedése előtt, de egészen a sötét középkor, vagyis az első évezred végéig.

Ideje volna jobban a helyére tenni a görög és a római kultúra történelmi szerepét. Mindkettő csak azért ragyoghatott, mert a kenyeréről való gondoskodást Egyiptomból, általában a Közel-Keletről képes volt megoldani.

Magát a lakosságok összevetését indokolt volna nem előtt tartani. A görög városállamok lakossága jelentéktelen volt az egyiptomi és mezopotámiai nagyvárosokéhoz, nemhogy a birodalmakéhoz hasonlítani.

A Római Birodalom már ugyan politikai és katonai értelemben világbirodalom volt, de annak fejlettebb része a Közel-Keleten, a mai arab világban volt. Jellemző módon a kettős császárság idején az erősebb fél a Földközi Tenger dél-keleti felét választotta. Az volt a gazdagabb, az urbanizáltabb. Ez még inkább egyértelművé vált a sötét középkor idején. Az időszámításunk első évezredében az arab világ óriási gazdasági és szellemi fölényben volt Európa nyugati felével szemben.

A kontinensünkre a görög kultúrát az arabok hozták vissza a mai Spanyolországon keresztül.

Európa szerencséjére, az arab terjeszkedéssel egy időben győzött az európai agrártechnikai forradalom, télállóvá vált a búza és az árpa, megjelent a rozs és a zab. Először volt Európának saját kenyere, olyan mezőgazdasága, ami elviselte a számottevő urbanizációt. Ugyanakkor az arabok sivatagi kultúrája, technikája nem felelt meg a nyugat-európai természeti környezetben. Máig nem tudatosítjuk, hogy a Frank Birodalom volt az első olyan a kontinensen, amelyik élelmezni tudta a saját lakosságát, bele értve a viszonylag alacsony városi lakosságát. Az Ázsiával való kereskedelmi kapcsolta azonban egészen a középkor végéig csak a Földközi Tengeren keresztül volt tartható. Európa számára a világgazdasághoz való hozzáférést a Földközi Tenger jelentette.

Ezért volna indokolt hangsúlyozni, hogy a Nyugat bölcsője a Mediterrán Térség, azaz a Földközi Tenger volt egészen a második évezred közepéig. A szerepe csak akkor erősödött valamivel vissza, amikor a Szuezi Csatornát megnyitották.

Európa négy mediterrán állama azonban az óceánok meghódítása után elvesztette korábbi gazdasági szerepét. A szerepvesztésben az játszotta a nagyobb szerepet, hogy az ipari forradalom utáni a tőkés osztálytársadalmakat a protestánsok, hatékonyabban működtették, mint a katolikus mediterránok. Az utóbbiak és a Földközi Tenger déli és keleti partján élő arabok egyre inkább a gazdag északi szomszédok turizmusára rendezkedtek be.

A második világháború, de még sokkal inkább a hidegháború után Németország és Franciaország világpolitikai és világgazdasági súlyát és gyarmatit elvesztve igyekeztek Európa nyugati felét, de elsősorban a mediterrán országokat, gazdasági egységgé szervezni. Ennek érdekében Németország abba is belement, hogy a latin országok jelentős mezőgazdasági dotációt is kapjanak. A turizmusnak és az EU dotációknak köszönhetően a harmadnyi akkora egy lakosra jutó jövedelmüket viszonylag gyorsan növelték.

Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a négy európai mediterrán ország 1970 és 2010 között megkétszerezte az egy lakosra jutó jövedelmét. Gyakorlatilag tartotta a lépést, ezzel a lemaradásuk mértékét az európai gazdag protestánsokkal. Ugyanakkor Egyiptom, akárcsak a többi mediterrán arab ország, az európai mediterránokhoz viszonyítva is, egyre jobban lemarad. 1970-ben Egyiptomban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a négy európai mediterránénak hatoda, 1970-ben már csak tizede volt. A különbség elsősorban abból fakadt, hogy az arab országok népszaporulata 2-3 százalék, az európai mediterránoké pedig ennek alig tizede volt. De hozzájárult az is, hogy az európai mediterránok fajlagos bevétele a turizmusból nagyobb volt, és hogy jelentős EU támogatást is kaptak.

Elgondolkodtató, hogy a viszonylag ki Földközi Tenger észak partján tízszer gazdagabbak a népek, mint a délin. Ez is azt bizonyítja, hogy nemcsak az igaz, hogy a puritánok hasonló körülmények között sokkal gazdagabbak, mint a mediterránok, de az is, hogy a mediterránok az arabokhoz viszonyítva, még nagyobb fölényt élvezhetnek. A sötét középkorban a mediterrán térségen a mohamedán arabok előzték meg a keresztény európaiakat. Ma fordított a helyzet, és még nagyobb a különbség.

A négy európai mediterrán ország számára kedvező volt a helyzet mindaddig, amíg be nem szerveződtek a közös valutába. Ezzel megszűnt a kultúrájuknak megfelelő gazdasági felépítmény lehetősége.

A puritánokhoz képest könnyelmű mediterránok az euró bevezetése előtt a protestánsoknál négyszer nagyobb inflációval teremtették meg a költségvetésükhöz szükséges források többségét. A költségvetési hiányukat több pénz teremtésével tömték be. Nem volt adófegyelem, de volt nagyobb infláció. A nemzetközi fizetési mérleget padig azzal javították, hogy a saját valutájukat leértékelve tartották. Ezzel kedveztek az odajövő turistáknak, és az exportáló vállaltoknak, és adóztatták az importálókat. Az az a gazdaságuk működtetését a kultúrájukhoz igazították. Ez szűnt meg a közös valuta bevezetése után. Ráadásul a pénzügyi hiány betöltése állami értékpapírokkal, sokkal könnyebbé és olcsóbbá vált. Eddig, ha nem volt elég pénzük, többet nyomtak. Az euró övezetben pedig olcsó államadósságot növeltek. Ez addig volt olcsó, ameddig felvették, de drága lett, amikor törleszteni kellett. A számukra nagyon felértékelt euróval ugyanis nem tudtak aktív fizetési mérleget produkálni.

Az arab világ tengerében a kis Izrael az egyetlen ország, amelyik egyrészt az európai mediterránokkal azonos tempóban fejlődött 1970 óta. Mára két és félszeresére az akkorinak az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme. Csak azért nem több, mert erejét meghaladóan fegyverkezik, és lakossága az óta részben a Szovjetunióból, részben az arab országokból és Etiópiából szegény és alacsonyan iskolázott hittestvéreket fogadott be, és az arab etnikumú állampolgárai arab tempóban szaporodnak. Még senki sem merte leírni, hogy hol tartana Izrael, ha csak a nyugati zsidóság élne ott. Ezek növekedési potenciálját csak a kínai diaszpórával lehetne összevetni. Ezek ma egy lakosra vetítve hússzor gazdagabbak Szingapúrban és Hong Kong-ban, mint 1970-ben voltak. De Kína is tizenötször gazdagabb, mint akkor voltak. Ezért gondolom, hogy a nyugati zsidóság is a kínai diaszpórához hasonló teljesítményre lett volna képes.

Ahogyan az európai zsidóság nagy többségének elpusztításáért az elkövetők nem mérik fel bűnök káros következményeit, Izrael sem képes tudomásul venni, hogy a 21. században nem bölcs a vallásalapon államot alakítani. Izraelt mégsem kell félteni, mert a befogadott hittestvérek ugyan nagyon alul kezdik, de bámulatosan zárkóznak fel az Európát megjárt hittestvéreikhez. Ennek ellenére Izrael az elmúlt negyven évben csak az európai mediterrán népekkel hasonló mértékben tudta növelni az egy főre jutó nemzeti jövedelmét, de az is többször gyorsabb tempó volt, mint a közel-keleti arab államoké. De messze elmarad attól, amit a kínai diaszpóra a Távol-Keleten elért. 

Szingapúri tanulságok

Tartalom

A nyugat-európai feudális társadalom. 3

A sötét középkor vége. 3

Visszatérve Szingapúrra. 3

Oktatásban is az élen. 3

A közigazgatás. 3

Az Egyesült Államok csak katonai erejével marad az élen. 3

Kopátsy Sándor                 EE                  2015 03 31

Társadalomszemléletem

Szingapúri tanulságok

(Kézirat)

Szingapúrral aránytalanul keveset foglalkoztak a nyugati társadalomtudósok. Az európai történészek mindig állam és politika centrikusak voltak, kevés figyelmet szenteltek az Európán, illetve a Nyugaton kívüli kulturális, a tudományos és a technikai folyamtoknak. Pedig a gazdasági, a kulturális folyamatok és a városok éppen az európai történelem alakításában kezdettől fogva fontos szerepet játszottak.

Európa kultúrája a görög városállamokban született.

A világtörténelemben példátlan, hogy néhány egymással szinte szomszédos városállam, amelyeknek a lakossága együtt is eltörpült a kor birodalmainak nagyvárosi mögött, egy kontinens életében ilyen jelentős, évezredekre ható szerepet játszott. Ráadásul, a görög városállamok rabszolgatartó polgárok irányítása alatt működtek. A világtörténelemben, Földközi Tenger néhány városától eltekintve, a jelentős városok csak a birodalmak közigazgatási központjai, az uralkodók székvárosai voltak, ahol a politikai főszerepet a korlátlan hatalmú uralkodók akaratát végrehajtó apparátus, a papok, vagy a katonák játszották. A görög városok a vezetőiket azonban a rabszolgatartó polgárok választották maguk közül.

A Római Birodalom lényegében Róma város polgárainak a társadalma volt. Minden hatalom Rómában koncentrálódott, és lényegében a Rómától függő városok hálózata volt. A lakosság nagy többsége a vidéken élt, azokkal csak, mint adófizetőkkel számoltak. A római társadalom a városi polgárok társadalma volt.

Amikor aztán, az időszámításunk első századaiban, a Közel-Keletről a hajók legénységével és a légiós katonákkal behozott járványok kipusztították a mediterrán városok lakosságát, Európában megszűnt magas-kultúra. Ezt hívjuk sötét középkornak. Mégsem mondjuk ki kereken, hogy Európa területén közel ezer évre megszűnt a magas-kultúra.

Európát csak a nyugat-európai agrártechnikai forradalma emelte újra magas-kultúrává. Európa nyugati felén egy sok tekintetben úttörő típusú, korábban sehol nem lévő feudális társadalom épülhetett fel.

Az Európa-centrikus történelemfelfogás folytonosságot hirdet a görög-római és a feudális Nyugat-Európa között, annak ellenére, hogy bevallaná a tényt, és feltárná annak az okát, miért szűnt meg a görög-római, és mire épült a nyugat-európai feudális társadalom. Pedig viszonylag egyszerű a magyarázat. A görög és a római kultúra és társadalom ugyanis nem állhatott volna meg a saját lábán, mivel nem tudta saját forrásokból fedezni a városok lakosságának és a hadseregeknek az élelmezését, kenyérrel való ellátását. Amikor azonban az importált gabonával és a Közel-Kelet mediterrán részét megszálló hadsereggel behozták a városok lakosságát elpusztító kórokozókat, a görög-római kultúra megsemmisült.

Nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy az időszámításunk kezdete utáni században, egészen az ipari forradalomig, a mediterrán térségben a városi lakosság egészségvédelme nem volt technikailag megoldható. Pedig a Római Birodalom a történelemben példátlan áldozatokat vállalt a városi lakosság egészségvédelme érdekében.

Megszervezte a városi lakosság kenyérrel való ellátását.

Alig tudatosítjuk, hogy a Római Birodalom létrejöttének és létének feltétele volt a Közel-Keletről és Észak Afrikából hozott gabona. Ennek megszervezése és bonyolítása a világtörténelem minden korábbinál nagyobb gazdasági és katonai feladata volt. Több ezer kilométerről több ezer hajóval, több tízezres legénységgel és kikötői munkással kellett a millió lakosú Rómát, és a mediterrán városok további egymilliós városi lakosát, valamint a milliós hadsereget kenyérgabonával ellátni.

Kiépítette a városokat fertőzetlen vízzel ellátó rendszereket.

Mivel a behozott kórokozók megfertőzték a városok alatti talajvizet, viszonylag nagy, több tíz kilométeres távolságú források vízét kellett, nagyon nagy áldozatokkal megépített vezetékeken a városokba szállítani. Becslésem szerint, a Római Birodalomban kiépített vízvezetékek megépítése nagyobb feladat volt, mint a piramisok építése Egyiptomban. Ahogyan a Római Birodalom létrejöhetősége és fenntartása szempontjából főszerepe volt a közúti hálózatnak, a vízvezetékek a városok lakosságának megmenését célozták a vízvezetékek. De az előbbi a politikai hatalom szempontjából volt nélkülözhetetlen, az utóbbi a birodalom létét, az urbanizációját kívánta megmenteni.

A bortermeléssel akarták a fertőzött vizeket ihatóvá tenni.

Annak ugyan nyomát sem találtam, hogy ki vetette fel a borral vegyített víz ihatóságát, de tény volt, hogy az időszámításunk körüli századokban a mediterrán térségben olyan szőlőtelepítés történt, aminek nagysága ugyancsak példátlan volt. Ez nem annyira a központi politikai akarat, mint a piaci igény kényszerítette ki. A lakosság rájött, hogy a borral kevert víz iható. Ezzel a bortermelés lett a legjövedelmezőbb mezőgazdasági ág. Ráadásul, a szőlő olyan meredek talajon is jól érezte magát, ami a szántóföldi művelésre alkalmatlan volt.

A Nápolyi Öböl déli bejáratánál épült kikötővárosban, Amalfiban becsültem meg először, hogy a meredek tengerparton csak úgy épülhetett meg a 12. században ez a néhány ezer lakosú kikötőváros, hogy a meredek tengerparti területét teraszosították. Úgy becsültem, hogy ehhez egy piramishoz szükségesnél több követ kellett megmozgatni. Nem a székesegyház volt a műszaki teljesítmény, hanem a városi polgárok házai számára a telket és utat jelentő teraszok, a lépcsők megépítése.

Ez a piramisokban való lépték többször előjött életem során. Volt olyan francia kisváros, aminek a hatalmas gótikus temploma nagyobb építés költséget testesített meg, mint a város összes lakóháza együtt.

Pár nappal később, párszáz kilométerrel délebbre mentünk egy kis halászfaluba üdülni. Ott azt láttam, hogy az egész hegyoldal teraszos szőlő volt. Ennek a teraszaihoz ugyancsak piramisnyi követ kellett beépíteni. vagyis egy kis halászfaló piramisnyi építést végzett annak érdekében, hogy a meredek lejtón megélhessen.

Összességében a Római Birodalom mediterrán térségében százszor, talán ezerszer annyi épület, vízvezeték és terasz épült, mint akár Egyiptomban piramis, a Római Birodalomban cirkusz. Amíg a piramisok és a cirkuszi arénák a hatalom szimbólumai voltak, a szőlőt termő teraszokat az anyagi érdekeltség, a piac hozta létre.

Harminc évvel később egy amerikai egyetem könyvtárában találtam rá egy érdekes törvényre. A szenátus törvénnyel büntette azt a rabszolgatartót, aki a ragszolgájának nem borral fertőtlenített ívó vizét adott. A rabszolgatartó megölhette, eladhatta a neki nem tetsző rabszolgát, de a társadalom számára értékes munkaerőre vigyáznia kellett. A bortermelést nem lehetett szenátusi törvénnyel elrendelni, azt csak a piaci érdek hozhatta létre. Azonban, ha már van bor, a használatát a törvény is kikényszerítheti.

Ez volt számomra az Itáliában töltött félév egyik nagy tanulsága. A gazdaságot csak a piac tudja helyes úton tartani, útra terelni, de a piac által létrehozott helyzethez való igazodást, ahol erre még nem értett meg a lakosság viselkedési kultúrája, a politikai erőszakkal kell kikényszeríteni.

Erre a tanulságra épült Magyarországon az új mechanizmus, Szingapúrban kezdettől fogva, Kínában pedig az 1990 óta a bevezetett reform. Mindhárom a piacosított gazdaság és a politikai erőszak kombinációja.

A nyugat-európai feudális társadalom.

A sötét középkor akkor ért véget, amikor az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően Nyugat-Európának az Alpoktól északi része kenyérgabona termelővé vált. A négy évszakos Európa csak akkor vált városeltartóvá, azaz magas-kultúrává, amikor képesség vált a városi lakosság élelmezésére. Ez csak akkor történt meg, amikor a búza és az árpa már a téli fagyokat elviselte, és új gabonaként megjelent a rozs és a zab, feltalálták a talajforgató ekét, a ló igavonásra és lovaglásra használatát biztosító hámot és patkót. Ennek a technikai változásnak a szerepét alig érintik a történészek, pedig ez adott magyarázatot arra, hogy létrejöhessen Európa egész nyugati felén egy magas-kultúrát hordozó, sok tekintetben új minőségű feudális társadalom, ami a következő ezer évben a többieknél gyorsabb fejlődést ért el, és egy fél évezred alatt az ezer évekkel ősibb kultúráknál hatékonyabban bizonyult.

A nyugat-európai feudális társadalom fölénye.

Szinte nyoma sem található az európai történészek munkáiban, hogy keressék az okát, minek köszönhette az eleve területben és lakosságban kis Európa ötszáz év alatt vezető szerephez jutott, és a következő fél ezredben magasan a többi, lényegesen nagyobb kultúrával szemben fölényt élvezett.

Amennyire közismert, hogy mit köszönhetett Nyugat-Európa az ipari forradalomnak, a feudális társadalmának a megkülönböztetett, a többi feudális társadalmaknál nagyobb értékével senki nem foglalkozott.

Az ugyan biztos, hogy az én véleményem nem lesz elegendő magyarázat, ezt a problémát a történész szakma egészének kell majd feldolgozni.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

Bármennyire köztudott, és fontos, nem hangsúlyozta senki, hogy ez volt az egyetlen kiscsaládos jobbágyrendszer. Azt ugyan a történészek természetesnek veszik, hogy az uralkodó osztály, a földesurak abban voltak érdekelek, hogy ne maguk műveljék meg a földjüket, hanem adják életre szóló bérletbe a nekik elkötelezett jobbágyoknak. Arról azonban szinte szó sem esik, hogy a világtörténelemben először, az uralkodó osztály nem a nagycsaláddal, hanem a kiscsaláddal kötötte meg a bérleti szerződést.

Azt csak a napokban ismertem fel, hogy miért volt a nagycsalád minden ősi társadalomban általános. A nagycsalád csak a családon belüli munkamegosztásra épült gyűjtögető társadalmaknak volt a megfelelő társadalmi sejt, mert azokban nem volt a családén kívüli anyagi érdek. Ezt még nem ismerte fel egyetlen korábbi társadalomtudós sem.

Azt, hogy a nagycsaládos társadalom a családon túli munkamegosztásos társadalmakba nem hatékony a bőrünkön tapasztaltuk meg a bolsevik megszállás idején. Felmérhettük, hogy másképpen szántja a földjét, takarítja be a termést, vigyáz a jószágra, szerszámra, akinek a termés a sajátja lesz, mint aki egy nagyobb közösség jövedelem elosztásában részesül. Másképpen vigyáz a saját házára az, aki a magáéban lakik, mint aki olyanban, ahol a fenntartásért más a felelős.

Már diákkoromban felismertem, hogy Európa nagy szellemi és technikai forradalmai csak a kiscsaládos társadalmak körében találtak fogadásra. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás gyorsan elterjedt a kiscsaládos társadalmakban, de megállt a nagycsaládosok határán.

Az óceánok meghódítása.

Az óceánokat megjárni képes hajókat a kínaiak előbb megépítették, sőt még azok óceánjáró képességét is bebizonyították, de a gyarmatosítást megtiltotta a kínai császár, ennek érdekében már megépített, erre alkalmas flottát is elpusztították, mert nem volt érdekük olyan térségek meghódítása, ami felett az ellenőrzést elveszíthetik. Egyébként, a Kínai Birodalom sem szorult a távoli földrészek termékeire.

Ezzel szemben a több tucat államból álló, és a több tucat gazdasági tekintetben önkormányzatú kikötővel rendelkező, nyersanyagokban, főleg gyarmatárukkal szegény Európában az államok fejedelmei és a kikötők polgárai egymással versenyezve akarták feltárni a világot.

Európa abban a tekintetben is egyedül volt, hogy kis hajókkal tanulhatta meg a tengerjárást. Egy tengeri hajó megépítését, megvásárlását a gazdag polgárok is megtehették. Ez annak volt köszönhető, hogy a tengerhajózás kifejlődéséhez kedvezők voltak a földrajzi feltételek. A lassú folyású Nílus és Egyiptom kötöttsége a folyamhoz, lehetővé tette, hogy az legyen szinte az egyetlen áruszállító útjuk. A nílusi hajók mérete és felszerelése már elegendő volt arra, hogy a viszonylag kicsi Földközi Tengeren létrejöhetett a partközeli hajózás. Ezen lassan kifejlődhetett a technika, ami lehetővé tette a partoktól eltávolodó hajózást is. A Földközi Tenger talán a világ lekedvezőbb beltenger az iránytű nélküli part távoli utak megtételére. Enyhe az éghajlata, derűsek az éjszakák, látszanak a csillagok, tele van szigetekkel, néhány ezer kilométernél nem hosszabbak a kikötők közötti legnagyobb távolságok. Aligha lehetne találni jobb beltengert az óceánok meghódításához szükséges tapasztalatok megszerzéséhez.

Ehhez járult, hogy Európának luxuscikkekre, nemesfémekre és trópusi fűszerekre volt szüksége. Ezek tengeri szállítása csak a Közel Keletig volt megoldható. Ez a magyarázat arra, hogy Európa Ázsiával való kapcsolatát csak a Földközi Tenger keleti térségén keresztül tarthatta. Ide azonban elsősorban csak szárazföldi karavánok hozhatták, vihették a távolsági kereskedelem áruit.

A nagyon nehezen legyőzhető ázsiai útnak volt köszönhető, hogy egyáltalán felmerült Ázsia nyugati irányból való megközelítése. Ez vezetett Amerika felfedezéséhez. Ennek a távolságnak a legyőzését hamarosan követte az Afrikát megkerülő út használata. Arról gyorsan kiderült, hogy sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mint a selyem-út. A sokkal hosszabb tengeri út nagyobb hatékonysága abból fakadt, hogy egyetlen hajóra lehetett építeni a kikötőtől kikötőig történő szállítást. Ehhez elég volt, ha állami szinten szervezik meg a kalózoktól történő védekezést. Nincsenek adataim, de a kalózok okozta veszteség nem lehetett nagy, mert a hosszú utas tengeri szállítás viharos meggazdagodással járt.

A királyok személyének változása sokkal kisebb történelemformáló szerepet játszott, mint az angol és a holland kelet-indiai társaság, amelyik a távolsági tengeri szállítás feltételélt az állam helyett teremtette meg. Az európai tűzfegyverek, mindenekelőtt az ágyuk elegendő védelmet jelentettek a viszonylag kisebb hajók számára is.

A Szuezi Csatorna megépítése pedig felére csökkentette Ázsia és Európa közti hajózási távolságot.

Ez jó alaklom arra, hogy elmondjam, a világtörténelem megértéséhez milyen fontos a szállítási módok teljesítményének az ismerete. Még nem találkoztam olyan világtörténelmet tárgyaló könyvvel, ami a szállítási módok tonna/kilométer költségét megmutatta volna. Ennek ismerete számos világkereskedelmi változást érthetővé tett volna.

A világgazdaság történetének alakulása aligha érthető a szállítási költségek ismerete nélkül.

Elmondok egy példát.

1965-ben egy nemzetközi küldöttséggel ellátogattunk Szalernóba, meglátogattunk egy két ezerötszáz éves kerámia gyárat. A város felett, mintegy 15 kilométerre volt egy agyagbánya, ahonnan évezredeken keresztül málhás állatokkal szállították, majd keskenyvágányú vasúton gurították le az agyagot. Látogatásunk előtti évben azonban jobb megoldást találtak. Ausztráliából évente egyszer jött egy 300 ezer tonnás hajó az agyaggal. Ez volt az olcsóbb és jobb minőségű nyersanyagot biztosító megoldás, mert ezt lehetett gépesíteni, és homogénebb volt az agyag minősége.

Ezen meglepődve számoltam ki, hogy mibe került a Szuezi Csatorna időleges lezárása. Az akkori modern tartályhajókkal Afrika megkerülése tonnánként kevesebbe került Rotterdamig, mint ott a városban egy zongorát áttetetni a szomszéd szobába.

Később kiszámoltam mibe kerül egy tonna áru vasúti szállítása Leningrád és Moszkva között. Kiderült, hogy sokkal többe, mint a világ legtávolabbi kikötői között. Az újra Szentpétervár kikötője a szállítási költség szempontjából, mint Moszkvához.

A sötét középkor vége.

Néhány évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy talpra álljon a Római Birodalom városi hálózata, és megszülessen a reneszánsz, vagyis a görög-római kultúra folytatása. Azt is elhallgatjuk, hogy a görög-római kultúra megismerését az akkor sokkal fejlettebb, virágzó arab kultúrának köszönhetjük. Amennyire hangsúlyozzuk az arab terjeszkedés megállításának történelmi jelentőségét, annyira elsiklunk a felett, hogy ők hozták vissza nekünk a görög-római kultúrát.

Azt nekünk, magyaroknak kellene a legjobban hangsúlyozni, hogy a honfoglalás idejére a nyugat-európai feudális társadalmak azért lehettek a kor világszínvonalán, mert a lakosság jelentős hányada polgár volt. A legfontosabb információt az 50-es évek marxista történészeitől azzal kaptam, hogy kimutatták a nyugat-európai feudális társadalmakban mintegy hatszor annyi polgár élt, mint amennyi tagja volt az uralkodó földbirtokos osztálynak. A közép-európai államalkotó társadalmakban, élükön Magyarországgal, fordított volt az arány, sok nemes és kevés polgár volt. Ez ad magyarázatot arra, hogy az ipari forradalom Közép-Európában nem talált polgárságot. Ezeket csak a vasúthálózat kiépítése után pótolta a polgárosodásra nagyon érzékeny zsidó etnikum. Amit azonban szinte megsemmisített a két világháború közti antiszemitizmus. A zsidóság nagy többségének elvesztése után a polgárság hiányát nem lehet pótolni. A zsidó etnikumok elvesztése visszaállította a feudalizmusban is jellemző szakadékot a polgárosult Nyugat-Európa és a kontinens polgárhiányos keleti fele között.

A második világháború után a szakadék úgy élt tovább, hogy a nyugat-európai, polgárságban gazdag társadalmak demokratikus tőkés osztálytársadalmak lettek, a polgársághiányosak pedig marxista, illetve fasiszta diktatúrák.

A második világháború után Európa keleti felét a Szovjetunió kapta meg, és a fasiszta tódiktatúrákat a bolsevik diktatúrák váltották fel. Szerencsére, a bolsevik diktatúra ellenségként kezelte a feudális maradványokat, az arisztokráciát és az úri középosztály hatalmát összetörte.

A kisparaszti mezőgazdaság felszámolását én is társadalmi kártevésnek minősítettem. Azt csak utólag vettem tudomásul, hogy a parasztság ugyan nem szüli a kapitalizmust, de a farmergazdaságot sem. A túlnépesedett paraszti falvak lakossága nem szül semmit, a fennálló viszonyok megőrzésére koncentrál.

A parasztság érdekében a legtöbbet az erőltetett iparosítás tette azzal, hogy csökkentette a falvak túlnépesedését, a munkaerő feleslegét. Megtanultam, hogy a paraszt csak ott válik farmerré, ahol sok a föld, és kevés a munkaerő.

A bolsevik gazdaságpolitika a társadalmi fejlődés érdekében két eredményt mondhat a magáénak, a parasztok többségét munkássá emelte, és felnevelte a munkás és paraszt szülők gyermekiből az új értelmiséget. Ezt sem tudatosan, az eredményét előre látva tette, hanem a saját célja érdekében.

A kelet-európai és a távol-keleti marxizmus között a legjelentősebb különbség az értelmisége felnevelésében történt. Az utóbbi mandarinokat, az előbbi ortodox hívőket akart nevelni magának. A kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer az ortodox kereszténység példáját követve, hithű marxistákat akart nevelni magának. A kelet-ázsiai marxizmus pedig minőségi mandarinokat nevelt a társadalom irányítása számára. A bolsevik társadalmak hívő klérust akartak, a távol-kelti azonban a képességek maximalizálására törekedett. Az európai fogalmakkal kifejezve, a bolsevik oktatási rendszer az ortodox keresztényég klérusának nevelési módszerét, a távol keleti pedig minőségi mandarinokat szelektáló módszert alkalmazott. Ezzel a protestáns kereszténység igényéhez igazodott.

Visszatérve Szingapúrra.

Ma ebben a kikötőben fordul meg a világ teherhajó forgalmának a kétötöde. Lee Kuan Yew nemcsak a 20. század legsikeresebb, de a legszerencsésebb politikusa volt.

Abban is szerencséje volt, hogy véleményt, politikai módszerét elmagyarázhatta a század egyik legfontosabb politikusának, a kínai reformok atyjának, Deng Xiaoping-nek. Azt tudtam, hogy amíg otthon az ázsiai kegyetlenséggel a kulturális forradalmat szította, kiszemelt utódját, Denget tapasztalatgyűjtésre Szingapúrba küldte. Azt most olvastam, mindketten a kínai Hakka etnikumból származtak. Tehát nemcsak a mandarin, hanem gyermekévei nyelvén is konzultálhattak. Nem csoda, hogy megértették egymást. Lányegében mindketten ugyanazt akarták, csak nagyon más feltételek mellett. Yew egy városállamban, a világgazdaság legkedvezőbb kikötőjében. Teng pedig a világ legnagyobb lakosságú államában alkalmazkodott az adottsághoz. Szerencséjük volt abban is, hogy céljukat kínai, konfuciánus emberekkel hajthatták végre. Amit Szingapúrban elért Yew, és ami történik Kínában 1990 óta, csak kínaiakkal lehet megvalósítani.

Amit jó száz éve felismert Max Weber, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns etikájú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, az fokozottan igaz a jelenkorban azzal a kiegészítéssel, hogy a puritán Nyugaton az európai zsidó diaszpóra még a protestánsoknál, a Távol Keleten pedig a kínai diaszpóra még az konfuciánus népeknél is alkalmasabb.

Azt már sokszor leírtam, hogy a 20. században az emberiség két legfejlettebb, legképzettebb, legokosabb etnikuma Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra volt.

Ezt a nyugati zsidó diaszpóra a példátlanul kedvezőtlen térségben alapított országa, Izrael alapításával úgy bizonyította be, hogy a térségében élő arab népeknél sokkal jobban teljesített. Amit a nyugati zsidó diaszpóra Izraelben elért, arra sem lett volna képes egyetlen más nép sem.

A nyugati zsidó diaszpóra nemcsak rossz helyre települt, de rossz politikai felépítményt is választott. Izrael alapítói liberális puritánok voltak. Ezért lett az államuk felépítménye politikai tekintetben liberális a zsidó polgárok számára liberális. A szorult helyzetükben, ha a létüket az arab környezet veszélyeztette, a zsidók példásan összefogtak, de otthon, a belpolitikában, egymás között a liberális sokszínűséget gyakorolták. Ha vállalni kellett a háborút, példás egységet alkottak, de békében tucatnyi párt között megosztva veszekedtek. Soha nem volt olyan vezetőjük, amelyik az ország zsidó lakosságának az abszolút többsége támogatását élvezhette.

Annak, hogy Izrael megmaradt, az arabok elleni egységes összefogásánál is fontosabb oka volt az Egyesült Államok garanciája, és az ott élő zsidóság anyagi támogatása.

Rövidtávon Izrael jövője ugyan biztosított, de a távoli jövője annál inkább ingatag. A 21. században a vallásra épülő állam anakronizmus. A világ zsidóságát ugyanis eleve a kettéosztottság jellemzi. A nyugati zsidók a világ legfejlettebb etnikuma, a közel-keleti és etiópiai zsidók pedig a környezetüknél is elmaradottabbak. Az utóbbiak felzárkózása érdekében ugyan Izrael páratlan sikereket ért el, de az államuk zsidóságának egysége még nagyon távol van. Nemcsak a felzárkóztatásuk időigényes, hanem az arab világgal való szembenállás is örök terhük marad.

Sokszor leírtam, hogy a Szovjetunió szétesésének az elsődleges oka az elviselhetetlen fegyverkezési teher volt.

Észak-Korea is ebbe pusztul bele.

Izrael is egészen más szinten volna, ha nem kellene az erejét meghaladóan fegyverkezni. Az a fegyverkezés annak ellenére elviselhetetlen, hogy a költségeihez hozzájárul az amerikai zsidóság.

Szingapúrban a kínai diaszpóra azt bizonyította be, hogy a páratlanul kedvező adottságú szigeten, a mély szegénységből kiindulva, egyetlen párt uralma és egyetlen személy vezetése alatt a világ egyik leggazdagabb országa lett. Szingapúr történetét a nem liberális, hanem keményen puritán kínai diaszpóra alakította. A sziget Malajzia része volt, de a társég államai számára közömbös volt, hogy a kis, etnikai tekintetben tarka sziget politikai tekintetben önállósul.

Szingapúr kínai lakossága sem akart saját nemzeti államot alakítani, megelégedett azzal, hogy kezükben tarthatják a vezetést.

Ez estben is hangsúlyozni kell az angolszász alkotmányok szerepét, amiben egyszerű többség mindent visz. Elég hivatkozni a legutolsó választási eredményre, ahol a kínaiak pártja ugyan a szavazatoknak csak a 60 százalékát kapta, de ez elég volt arra, hogy a törvényhozásban 93 százalékos többsége legyen. Ez az egyetlen adat is elég volna arra, hogy a sok párt és a listás mandátumok káros szerepét világosan lássuk. Csak az ilyen választási rendszernek volt köszönhető, hogy Szingapúrban egyetlen etnikum, egyetlen pártja, és egyetlen apa és fia legyen a nagy parlamenti többséggel rendelkező vezető. Márpedig az vitathatatlan, hogy csak az ilyen egyértelmű folytonos vezetés tette lehetővé a páratlan sikert.

Yew ugyan egyénként még az egy lakos egy szavazat rendszerrel sem értett egyet, de bölcsen tudomásul vette a Nyugaton és a Távol-Keleten kialakult választási gyakorlatot. Elvileg én is úgy látom, hogy a tudományos és technikai forradalom világában az egyedek társadalmi értéke fergetegesen differenciálódik. A jövő olyan választási rendszert hoz, amiben a szavazatok súlya az állampolgárok társadalmi értékéhez, esetleg a fizetett adó nagyságához igazodik. Meg lennék elégedve, ha nem lennének a listás szavazatok alapján törvényhozók. Csak az lehetne törvényhozó, akit a körzetében megválasztanak. Ez azt jelentené, hogy 2010-ben a Fidesz 99, 2014-ben pedig 90 százalékos többséget nyert volna.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a politikai felépítmény minőségét csak az eredményességével szabad mérni. Az nem tudomány, hanem vallás, ami az elveknek nagyobb súlyt ad, mint a tényeknek. Jó lenne, ha a politikai felépítmény minősítése csak az elért eredmények mérlegelése alapján történne.

Az elmúlt ötven év azt bizonyítja, amit Európa történelme is, hogy a kisebb politikai egységek, a városállamok a társadalmi fejlődés élcsapata.

Ez jelenleg Európában jelenleg kicsit másként jelentkezik. Néhány városállam gazdagsága ugyanis abból fakad, hogy adóparadicsom. Ezt példázza Luxemburg. De Európa hat legfejlettebb társadalmú állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc is viszonylag kicsi.

A Távol Keleten azonban sokkal markánsabban jelentkezik a kicsik előnye. Ott olyan fergeteges fejlődés indult útjára az elmúlt ötven éve, amint Európában meg sem lehet érteni.

1960-ban az Egyesült Államokban vásárlőerő paritáson 17 ezer dollár/fő volt a nemzeti jövedelem. A Távol Keleten ez a mutató Japánban 4, Kínában 1 ezer dollár/fő volt. Hong Kong közel a japán, Szingapúr pedig közel a kínai szinthez.

Az Egyesült Államok ugyan jelentősen gyorsabban növekedett a fejlett nyugat-európai protestánsoknál is. Ugyan 2012-ben már 43 ezer dollár/fő volt a szintje. Szingapúrban azonban 50 ezer dollár/fő. Japánt már jelentősen megelőzte Hong Kong, két éve pedig Tajvan, és most Dél-Korea is. Kína azonban csak 1990 óta fejlődik gyorsan az egy laksora jutó mutatók alapján.

Oktatásban is az élen.

Évtizedek óta látom, hogy a Távol-Kelet az ENSZ PISA módszer alapján fölényesen vezet. Szinte a távol-keleti országok közé csak Finnország fér be. A két városállam az elsők között is az első. Ez a fölény a konfuciánus kultúrából fakad, hiszen a világ legjobb egyetemein is a távol-keleti diákok az átlagnál jobban szerepelnek. Az azt bizonyítja, hogy az oktatás eredményessége elsősorban a tanulóközösség minőségén múlik. A képességük alapján homogén tanulócsoportokkal a pedagógus csodára képes, a heterogénnel pedig kudarcra van ítélve.

Szingapúrban az oktatás azért még a sikeresek közt is a legsikeresebb, mert a tanulócsoportok homogenizálásában, és a pedagógusok teljesítményarányos megfizetésében is az élen jár.

A képességek tekintetében egyre homogénebb csoportok kialakítása folyamatos. Ennek eredménye, hogy az érettségi idejére a tantárgyak legjobbjaiból álló osztályok jönnek létre. Vagyis tizenkét év után végül egyetlen osztályban találkozik a legjobb kéttucat matematikus, kémikus, történész, irodalmár, sportoló, stb. Az ezekben az elitosztályokban végzők állami ösztöndíjjal mehetnek a világ legjobb egyetemeire, ott pedig felvételi nélkül várják őket.

Az elitosztályokat a legjobb és a legjobban megfizetett pedagógusokra bízzák. Ezek a világ legjobban megfizetett középiskolai tanárai. Vagyis a társadalom számára legfontosabb értéktermelők, a tudásvagyon gyarapítói, a pedagógusok is teljesítményük alapján kapnak jövedelmet.

Az oktatási rendszer modernizációjával már sokszor foglalkoztam, itt megelégszem azzal, hogy azokat a módszereket kellene alkalmazni, ami a művészek és a hivatásos sportolók esetében eleve jellemző volt. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb érdek főződik ahhoz, hogy minden szakmában a képességekhez igazodjon az oktatási rendszer.

A múltban a nép legjobb képességű gyermekei választották a pedagógus pályát, jelenleg egyre inkább kontraszelekció a jellemző. Az ambícióval megáldott fiatalok ebben a szakmában látnak a legkevesebb kiemelkedési lehetőséget. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan oktatáspolitikussal, aki felismerte, hogy jó pedagógusokra addig nem számíthatunk, amíg ezen a pályán nincsen lehetőség országosan elismert sikerre, kiemelkedő jövedelemre.

A közigazgatás.

A tudományos és technikai forradalom a korábbi sokszorosára emelete a közigazgatás és az oktatás minősségével szemben támasztott igényt, ugyanakkor szinte ez a két pálya, ahol nem fizetik meg a teljesítményt, ezért egyre gyengébb képességű és erkölcsű fiatalok választják.

Amíg a pedagógus pályán nincs lehetőség a korrupciós meggazdagodásra, a közigazgatásban egyre nagyobbak erre a lehetőségek. Egy szakterület erkölcsi súlyának csökkenését semmi sem okozza jobban annál, ha a legális anyagi elismerés korlátozott, az illegális azonban korlátlan. Elég megnézni a szakmák közvélemény előtti rangját. Elől vannak a mentők, a tűzoltók, a pedagógusok. A legnépszerűtlenebb szakma a politika és közigazgatás.

Nagyon hamar elnyerte a figyelmemet az oszmán közigazgatás. Ott találkoztam először a szakmai alapon szelektált személyzettel. A közigazgatás és a hadsereg szervezete az iskolarendszeren keresztül történő szelekció alapján alakult. Szemben a magyar gyakorlattal, ami alapvetően vérségi alapon, a képességtől, a teljesítménytől függetlenül történt.

Ezért fogadtam örömmel, hogy a kelet ázsiai társadalmakban a közigazgatás és a hadsereg eleve a mandarin rendszerre, azaz képességre épült.

A keresztény egyház klérusa ugyan elszakadt a származási alapoktól, de nem elsősorban a képességre, hanem a dogmákhoz való hűségre épült.

Ez jellemezte a Szovjetuniótól örökölt pártdiktatúrát is. A bolsevik párt is a dogmákhoz való hűségre épült. Ez volt az egyik oka a kudarcának. Ezért fogadtam örömmel a híreket Kínából, ahol a párt a képességek alapján szelektálta önmagát. Számomra iránytű volt a felismerés, hogy a bolsevik rendszer első élcsapata a Népbiztosok Tanácsa volt Lenin vezetése alatt talán Európa történetének legmagasabb IQ szintű kollektívája. Ennek minősége 70 év alatt egyre csökkent, és végül gyengébb lett, mint a tőkés demokráciák miniszter tanácsa. Ezzel szemben a Kínai Kommunista pártot vezető kollektíva nemcsak magasról indult, de tovább emelkedett. Szerintem az a világ legmagasabb IQ-s élcsapata.

Yew ezt a problémát is eleve felismerte és példásan kezelte. Szingapúrban a világon a legmagasabb a miniszterek fűzetése. Azt ugyan sehol nem vonják kétségbe, hogy a legfontosabb állás a miniszterség, de azon botránkoznak, ha azokat legalább úgy megfizetik, jutalmazzák, mint a nagyvállatok, bankok vezetőit, ha a miniszterek állása nem attól függ, mikor melyik párt került hatalomra, hanem ki, milyen eredménnyel végezte a munkáját. Ennek érdekében folyamatosan mérni kellene a miniszterek népszerűségét, és a legnépszerűbb a kormányváltáskor sem volna leváltható.

Tudomásul kellene venni, hogy az a tisztviselő, akinek sokkal nagyobb a hatásköre, mint a fizetése, korrupttá válik.

Az Egyesült Államok csak katonai erejével marad az élen.

A társadalomtudományok a társadalmak fejlettsége helyett még mindig a nagyságukkal, a katonai és gazdasági erejükkel mérnek. Azt, hogy milyen nagy a jövedelműk, iskolázottságuk, meddig élnek, figyelem kívül hagyják. A közvélemény ez esetben is bölcsebb a tudománynál. Ha készül olyan adatfelvétel, hogy mi melyik országban szeretne élni, a jóléti államok és a négy tengerentúli angolszász gyarmat áll az élen. Az mégis mindenkit meglep, hogy a mutatók alapján a városállamok állnak az élen, és az országok között is csak a tízedik az Egyesült Államok. Azt megelőzi nemcsak hat, viszonylag kis jóléti ország, de a másik három tengerentúli angolszász ország is. Az sem köztudott, hogy az első tíz mindegyike protestáns.

Az Egyesült Államok viszonylagos lemaradását elsősorban a lakosságának az összetétele magyarázza. A megelőző kilenc etnikailag sokkal homogénebb. Az Egyesült Államok ugyan példaértékű módon kezeli az afrikai etnikumát, de ez ennek ellenére visszahúzó erő. Ilyen és még inkább ilyen lesz a spanyol etnikuma, ami bevándorlókkal és nagyobb szaporodása okán lassan túlsúlyba kerül. Az ugyan vitathatatlan, hogy ott élnek, boldogulnak a latin népek a legjobban, de a protestánsokkal nem lesznek versenyképesek. Az etnikai összetétel fékező szerepét jól mutatja, hogy a másik három tengerentúli angolszász ország megelőzi. Azokban is jelen van szinte minden európai nép, de kevés az afrikai és a mediterrán.

A társadalomtudományok számára ugyan közismert a tengerentúli angolszász országok sikeres befogadó képessége, de ennek részleteit nem elemzik.

Ebben a tekintetben a távol-keleti országokról nagyon keveset foglalkoznak. Számomra unikum Szingapúr páratlan sikere, ahogyan a kínai etnikumnak a maláj, indiai etnikummal közös államban élni. Malajziában személyes tapasztalatom volt a kínai etnikum elleni törvényeket megismerni.

Japánról azt tudom, hogy befogadásra alkalmatlan. Ők is nehezen mennek más országba, de be sem fogadnak. Ezt bizonyította a koreai vendégmunkások kezelése a háború alatt és után. Annak ellenére, hogy a két nép kulturálisan rokon, és mindkettő bebizonyította fejlődőképességét, a több milliós koreai etnikum végül kivándorolt, mert idegenekként kezelték. Japánok nem tudnak példát arról, hogy házasságot kötöttek volna egymással.

Ezzel szemben Dél-Korea lakossága könnyen meg külföldre, a külföldieket is befogadja. Ezt abból látom, hogy egymillió lakosból koreaiak tanulnak külföldi egyetemeken a legtöbben, és gyakran külföldön is maradnak.

Indiát, Japánhoz viszonyítva, a másik pólusnak tartom. Az angol nyelven végzett diplomásaiból nagyon sokan mennek angol nyelvű országokba, és ott sikeresen beépülnek, de a lakosság óriási többsége még az országon belül sem mobil. Nyoma sincs a közös nyelvnek, a népek, etnikumok közti kiegyenlítődésnek.

Szingapúr ebben is példát mutat.