Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 30

A magyar társadalom csak két alkalommal polgárosodott.

Először a 16. és 17. században, Erdélyben, de főleg a Muzulmán Hódoltságban. Másodszor a kiegyezés és az első világháború közötti fél évszázad alatt.

Történelmi előzményeink.

A magyar feudális államnak a honfoglalást követő átalakítása Géza fejedelem és Szent István zseniális műve volt, aminek teljes kifejtése máig nem történt meg. Ebben joggal hangsúlyozzuk annak a jelentőségét, hogy az európai kereszténység első szakadása küszöbén, egyértelműen a nyugati kereszténység mellett döntöttünk. Azt ugyan vitatom, hogy szerencsésebb lett volna a Német Római Császársághoz csatlakozni. Egyetlen magyar történész sem akadt, aki felvetette, hogy mennyivel kedvezőbb lett volna a császár egyik fontos, legnagyobb választófejedelmének lenni. Ez azért nem vetődött fel, mert a magyar nacionalizmus és a katolikus klérus hatalma nem engedte meg.

Túlértékeljük a magyar állam önállóságának a jelentőségét. Ma is azt állítják, hogy ez esetben szűkebb lett volna az ország szuverenitása, talán a nyelvünket is elvesztettük volna. Ezt cáfolja Csehország történelme. Annak ellenére, hogy sokáig a Német Római Császárság választófejedelemsége volt, sokáig fővárosa. Aztán a Habsburg Monarchiában Magyarországnál kisebb rangja volt. Ennek ellenére Csehország az ezer év során mindig Magyarországnál fejlettebb, gazdagabb, és inkább nyugat-európai volt és maradt, a nyelvét pedig megőrizte.

Ennek ellenére, ezt a tényt a magyar történészek soha nem említik. Pedig tény, hogy a velünk párhuzamosan feudális földművelővé és nyugati kereszténnyé váló nem germán nép, a csehek, a lengyelek és a magyarok közül, csak a csehek lettek szlávságuk ellenére a leginkább nyugat-európaiak.

A legfontosabb társadalmi döntésről azonban meg sem említik a történészeink. Az államalapítással, a földművelésre és a kereszténységre történő áttérés során dönteni kellett, hogy a jobbágyrendszerünk kis- vagy nagycsaládos legyen. A kiscsalád melletti döntést a római katolikus kereszténység választása jelentette. Ennek ellenére említését sem találtam annak, hogy lehetett a nagycsaládos pásztortársadalmat kiscsaládossá átalakítani. Amennyire spontán folyamatnak lehet tekinteni, hogy a nomád pásztor, ha áttér a földművelésre, ezzel az is jár, hogy állandó falvakba költözik, és a pogány vallását felcserélni kereszténységre, de nem annyira egyértelmű, spontán, hogy a nagycsaládról áttér a kiscsalásra.

Márpedig a legnagyobb életforma változás nem is a vallás, hanem a családforma megváltoztatása jelentette. Ez európai történelem egyértelműen azt bizonyítja, hogy a nagy kulturális különbséget nem a kereszténység, hanem a családforma választása okozta. Európa első kulturális megosztottsága a nagycsalád és a kiscsalás alapján történt. Arról, hogyan született ez a döntésünk, még említés sincs a történelmünkben, pedig szinte minden ebből fakadt.

A magyar történészek csak a földművelésre való átérést, a falvakba települést és a keresztény vallás felvételét hangsúlyozzák, a nagycsaládtól a kiscsaládra való átállást, az urbanizáció és a városi polgárság hiányát meg sem említik.

Számomra a magyar történelem megértéséhez a kulcsot az adott, amikor az 50-es években a fiatal marxista történészek közölték a nyugat-európai és a magyar feudális társadalmak osztályainak a struktúráját. Nyugat-Európában a társadalom egyetlen százaléka volt a nemes, azaz földesúr. Hat százaléka viszonyt városlakó polgár, kereskedő, iparos volt. Ezzel szemben a magyar állam lakosságának 6 százaléka volt nemes, de ezek aránya a magyar etnikumban 12 százalékát tett ki. Lengyelországban eleve nem volt urbanizáció, Magyarországon viszont ugyan volt, de a Római Birodalom szétesésével eltűnt. az ugyan tény, hogy a sötét középkorban egész Európában tört részére zsugorodott az urbanizáció, de a városok mégis fennmaradtak.

Ezért hangsúlyozni kellene, hogy mi, de már a hunok és az avarok is, nem a két római provinciába, Pannoniába, és Dáciába, hanem egy olyan Kárpát Medencébe jöttünk, ahol nem volt egyetlen városnak nevezhető település. Ehhez képest egyetlen keresztény politikai birodalom létezett, a Nagy Károly által alapított Frank Birodalom, ami ekkora már nem annyira frank, mint germán kultúrájú lett. Ebben fennmaradt a Nyugat Római birodalom városhálózata. Ismereteim szerint, ekkor Ausztria, Csehország és Lengyelországnak sem volt fővárosa, nemcsak a Kárpát Medencének. De amíg a mai Ausztria a Német Római Birodalom germánok által lakott, visszaesett keleti térsége lett, Csehország pedig a Császár Választó Fejedelemségévé vált, Lengyelország és Magyarország városi hálózat nélküli, a pápák által elismert földművelésre, letelepedésre átállt, keresztény királysággá vált.

Ezt a magyar és a lengyel történészek máig a nagyobb állami szuverenitásunk érdekében tett bölcs döntésnek minősítik. Talán, ezen a döntésen múlott, hogy az osztrákok és a cseh ezer éven keresztül, mindig előttünk járhattak. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de figyelmen kívül hagyni, nem a tudományra jellemző módszer.

A magyarok által elfoglalt Kárpát Medencében alacsony volt a lakosság száma, és nem volt urbanizáció, nem találunk itt élő polgárokat. A bevonuló magyarságban pedig nem voltak polgárok. Ehhez még azt kellene hozzátenni, hogy akkor a nyugat-európai feudális társadalmakban, például Franciaországban, a lakosság egyetlen százalékát jelentő nemesek sok jobbággal élő fölesurak voltak. Sajnos arról nem találtam adatot, hogy egy földesúrnak hány jobbágya, és mekkora birtoka volt a magyar nemességéhez viszonyítva. Magyarország azért sem lehetett nyugat-európai társadalmú, mert aránytalanul sok, és ebből fakadóan többségük szegény nemese, és nagyon kevés polgára, azok között magyarul beszélő, magyar módra gondolkodó nem is volt. Csak két közép-európai államalkotó nép, a lengyel és a magyar, volt ilyen betegesen polgársághiányos, ugyanakkor nemességük aránya sokszorosan nagyobb volt.

Szent István Intelmeiben ugyan hangsúlyozza a további népek befogadásának a szükségességét, de említést sem tesz arról, hogy ez elsősorban polgárok betelepítése legyen. E kor magyar történészei inkább azt sugallják, hogy elsősorban nehéz lovasságra gondolt. Ez ugyan nem igényel indoklást, mert korának a legnagyobb katonai forradalmát a nehéz és már patkolt lovakon harcoló páncélos lovag volt. A társadalmi átalakulást ellenző Koppány könnyű lovasságának legyőzéséhez elsősorban erre volt szüksége.

Alig volt visszhangja annak a tények, hogy a 20. század második felében, Itáliában, egy kolostorban találtak említést arról, hogy István király a német nehézlovasságnak köszönhetően legyőzi Koppány könnyű lovas magyar seregét. A magyar történészek mindig hangsúlyozzák, hogy Magyarország katonai ereje viszonylag nagy volt. Arról azonban említést sem találtam, hogy a kor hadseregének élcsapata akkor már a nemesek, azaz lovagok, patkolt, páncélozott nehéz lovas csapata volt. A magyar nemesek azonban könnyű, patkolatlan lovakon harcoltak. Az egy idejét múlt felszereléssel harcoltak. A magyar haderő tehát technikai tekintetben elmaradott volt.

Ezért csodálkoztam, hogy árpád-házi királyaink Ukrajna térségéből, jelentős számú kun, besenyő könnyű lovasságot fogadtak be. Ezeknek ugyanis nyugat felé nem volt hadászati jelentőségük. Rájuk sokkal inkább a belső hatalmi viszonyok alakításában volt szerepük.

Ezzel szemben a Kárpát Medence ásványi kincseinek kitermelése és a Selyemút bekötése észak-nyugat felé szempontjából germán szakemberekre volt szükség. Ezek azonban csak az önkormányzatuknak a megtartását biztosítva települtek be. Ezt Trianonig megőrizve szakadtak el az országtól. A germánok második, népesebb betelepítése az oszmán uralom után a sváb jobbágyság volt. Ez a betelepítés ugyan pozitív hatású volt, mert puritán parasztságot jelentettek a svábok a magyarokhoz képest. Azonban itt is történelmet hamisítottunk. Azt tanították, hogy az elnéptelenedett földekre nem volt magyar jobbágyságra jelentkező, a svábokra szorultunk.

Ennek ellenkezője az igazság. A jobbágyrendszer eleve, mindenütt olyan volt, ami csak a legidősebb jobbágyfiú számára biztosította a telekhez jutás lehetőségét. A többi fiú számára nem volt biztosítva a szülők jobbágyéletének folytatása. A tény, hogy a svábok betelepítésével párhuzamosan tilos volt a magyar jobbágyok fiainak toborzása. A földesurak vigyáztak arra, nehogy a magyar jobbágyok iránt kereslet alakulhasson ki. A Hódoltság területe messze nem volt elnéptelenedett, ahogyan a történészek állítják. A magyar városok, falvak, tanyák tele voltak munkátlanságra ítélt lakossággal. A magyar földesuraknak azonban jobban megfeleltek a nyelvet sem ismerő, de szorgalmasabb svábok. Nem is a svábok betelepítése volt a társadalmi kár, hanem a második világháborút követő kitelepítésük.

A magyar parasztpolgárosodás.

A bolsevik rendszerben bennünket irigylő német és cseh kollégák irigykedve nézték a mi vidám barakkunkat. Ennek magyarázatát az oszmán megszállás alatt tanultakban láttam. Erdei Ferenchez kötődő, életre szóló kapcsolatomnak köszönhetően, dunántúli kisnemesként, átélhettem a különbséget. Erdei volt az első, és máig mellőzött, aki feltárta a magyar parasztpolgárosodást.

Ezt először az 1848-as népszámlálás adatiban tárult fel előttem. Ebből kiderült, hogy a magyarországi városokban csak ott volt magyar etnikumú lakosság, ahol az Oszmán Birodalom tartotta megszállva. A Hódoltságban és Erdélyben. Parasztpolgárság pedig csak az előbbiben volt.

Azt a magyar történészek ugyan hangsúlyozzák, hogy a földesuraknak és a katolikus klérusnak, a legnagyobb földbirtokosnak, nem volt maradása. A jobbágyok pedig a szultán bérlői lettek. Azaz a földeket államosították. Azt azonban elhallgatják, hogy a földesúr és a főpapság jobbágyai szabadon költözködők, kereskedők, ingatlant tulajdonlók lettek. Azt ugyan nem vitatom, hogy a bérleti díjak a tiednél és a szolgáltatásoknál kisebbek lettek, de azt tanítani kellene, hogy annak következtében, hogy költözhettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant, végső sorban jobban jártak.

Azt még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a földesurak volt jobbágyainak többsége önkormányzati városok parasztpolgár lakosa lett. A Magyar Királyság városai felett a legnagyobb arisztokraták, a főpapok voltak a kegyurak, a Hódoltságban azonban Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, stb. a maguk büszke urai lettek.

A hódoltsági jobbágyokból szelektálódtak ki a gazdag marhakereskedők. Még azt sem írta le senki, hogy Buda elfoglalása után egy generáció alatt közel tízszeresére nőt a nyugat-európai piacokra lábon elhajtott marhák mennyisége. Ezzel a lehetősséggel a Bécsi Udvar is élt, a budai basával lelkesen együtt működött. Jellemző módon azt sem verjük nagydobra, hogy ez egyik legjobban meggazdagodott tőzsér, marhakereskedő Tököli Imre jobbágy apja volt, akinek a nemességét a budai basa intézte el Bécsben.

Még Erdei sem írta le, hogy Közép-Európában ismeretlen volt a parasztpolgárosodás, ezt a szultán uralkodásának köszönhetjük. Azt ő sem írta le, hogy a nyugat-európai polgárság a Római Birodalom városainak az iparosi, kereskedői voltak. Ezzel szemben a skandináv és az alpi országok polgárai a mezőgazdaságból élő parasztok voltak. Azt én is most írom le először, hogy jelenleg Európa hat legfejlettebb társadalmú országa közül öt, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc és Finnország a politikai hatalom a parasztpolgároké volt.

Azt pedig az Országos Tervhivatalban tanultam meg, hogy a bolsevik rendszeren belül ott volt erősebb a privátszféra, elterjedtebbek az álszövetkezet, virágzóbb fóliázás, ahol a Hódoltság idején a Szultáné volt minden föld.

Most a reformáció 500. évfordulóján ideje volna tudatosítani, hogy mint köszönhetünk az Oszmán Hódoltságnak. Nélküle nem volnának a Kárpát Medencében református egyházak. Azt is tisztázni kellene, hogy a mohamedánok nem pogányok, még a keresztényeknél is keményebb egyistenhívők. Hozzánk képest akkor sokkal fejlettebb társadalmú világbirodalomban éltek. Európa legnagyobb, legmodernebb városa Isztanbul volt.

Van még egy panaszom. Az Oszmán Hódoltságnak óriási szerepe volt abban, hogy Európai puritán népei protestánsok lehettek. Azt a magyar történészek sem tagadják, hogy Magyarországon a protestáns egyházak csak azért maradhattak fenn, mert a Hódoltságban és Erdélyben vallásszabadság volt.

Kezdetben a reformáció Magyarországon is végigsepert. Az ország lakosságának a nagyobb fele átért valamelyik protestáns egyház vallására. Eleinte ennek a gyors hitehagyásnak nem értettem az okát. Közgazdászként azonban megtanultam.

A reformáció volt Európa történelmének a legnagyobb adókedvezménye. Megszüntette a földesúrnak járó tized mellett az egyháznak járó kilencedik tizedet. Ráadásul, az egyházi adóból szinte semmi sem maradt a helyi hívek közösségénél. Az felfelé, a püspökséghez, a hercegprímáshoz, a többsége pedig Rómában kötött ki. Ebből fakadóan a földesúrnak is anyagi, országának pedig nemzeti előnyt jelentett a jobbágyainak kisebb adója. Ennek köszönhetően könnyebben behajthatta a maga tizedét, ráadásul az egyházi adó jelentős hányada nem hagyta el az országot. Érthetetlen, hogy a reformáció jövedelmet újra elosztó szerepéről még a protestáns egyházak is hallgatnak, a kevésbé fontos dogmák érelemzését hangsúlyozzák.

A 70.es években a Történelmi adattárból értesültem arról, amit Werbőczy naplójában írt, hogy Regensburgban, a Birodalmi gyűlésen, ahol a Királyi Magyarország követe volt, odament hozzá Luther és elmondta, hogy ő csak annak köszönhetően lehet jelent, hogy a Habsburgok létét fenyegeti az Oszmán Birodalom. Ha nem fenyegetné, nem győzhetett volna Európa puritán népeinek a vallási reformációja.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kálvinista püspök, számos pap ismerősöm sem tudott róla. Vagy tudott, de nem akarta tudatni, hogy tudja. Szinte véletlenül egy értelmiségi találkozón mellém merült egy valláspolitikai területen dolgozó barátom. Tőle is kérdeztem, nem tudott róla, de odavitt a feleségéhez, aki a Budapesti Református Teológia könyvtárában dolgozik, és az felvilágosított, ők őrzik a Werbőczy naplót, amiben nemcsak ez, hanem egy későbbi feljegyzés is van. Ez esetben már ő kereste meg Luthert.

Ez az élmény vetette fel bennem a gondolatot: Mi lett volna akkor, ha a Szultán serege elfoglalja Bécset is. Mindig óvatosan vetem fel a kérdést: Mi lett volna, ha? Ez esetben mégis kísértő maradt. Magyarország első királyunknak köszönhette, hogy a nyugati kereszténységet választotta. Aztán a többség gyorsan átért a protestáns vallásokra, de a Habsburgok hisztérikus pápa tisztelete, és a család érdeke Magyarország lakosságának nagy többségét is a sikeres ellenreformációra vitte. Bennem megmaradt a hit, hogy szerencsésebben alakult volna a sorsunk, ha a protestáns népek közösségéhez tartoznánk. Az osztrákokkal való közös birodalmunkat ugyan pozitíven ítélem meg, de a római katolikus klérus túlzott befolyásáról negatív a véleményem.

A kiegyezés és Trianon között.

A nyugat-európai értelemben vett polgárág hiányában csak a vasúthálózat kiépülése hozott minden politikai nagyságunknál sokkal nagyobb társadalmi változást. Ez a változás ugyan megtörtént, de a magyar történészek számára nem tudatosult. Ezt a kort ugyan a nép tudata úgy emlegette, mint a „boldog békeidőket.” De ez sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy az utolsó ötven éve volt annak, hogy az egész Kárpát Medence Magyarország volt. Ezt a tényt a tudatunk máig úgy kezeli, mintha attól, hogy nagyobb volt az ország, jobban is éltek benne azok, akik lakták.

Az életviszonyok alakulásra csak öregkorban találtam bizonyítékot. A kaposvári gimnáziumban, egy zsidó gyermekorvos Dr. Véli György tanította az egészségügyet. Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy a világ történészei jól ismerték. Az elsőként tartják számon, mint aki felismerte, hogy a társadalmak életviszonyait minden közgazdasági adatnál jobban méri a testmagaság. Ezt sokáig csak a katonák sorozása alkalmával mérték, és rögzítették. Véli György volt az első, aki ezt a kiegyezés óta a Somogyi 44.-es gyalogezred adatai alapján vizsgálta. Az derült ki ebből, hogy a két világháború között születettek tíz centivel magasabbak voltak azoknál, aki a boldog békeidőkben születtek, és kerültek sorozásra.

A doktor úr még azt hitte, hogy a második világháború előtt elértnél már alig nőhet tovább a testmagasság. Az óta azonban még gyorsabban nőtt, mint valaha. Ma már közel húsz centivel magasabbak a 18 évesek, amikor ő utoljára mérhette. Ez a megállapítása azért lepett meg, mert a két háború közti társadalmi viszonyokat az optimálisnál sokkal rosszabbnak tartottam.

A testmagasság alakulását az óta is figyelemmel kísérem. Ennek alapján nemcsak azt kellett tudomásul vennem, hogy a Horthy rendszerben lényegesen jobban élt Somogy-megye lakossága, mint Ferenc József uralkodása idején, hanem azt is, hogy a Rákosi rendszerben pedig sokkal gyorsabban növekedett a testmagasságunk, mint előtte. Az 1946-56 között születettek testmagassága lényegesen többel nőtt, mint előtte és az óta valaha. Amikor 2002-ben végre megszereztem a sorozási adatokat, nem akartam tudomásul venni azokat. Az én tudatomban is ennek a tíz évnek csak a negatív emlékei éltek. A begyűjtő hatóság emberi felseperték a padláson talált gabonát, a boltokban gyorsan elfogyott a kenyér. Szerencsére, kijózanítottak a tények. Egyrészt a földreform után először volt szinte minden falusi családnak saját termésű búzája a padláson. Másodszor akkor volt a legolcsóbb a kenyér, és legmagasabb a fogyasztása.

Azt is beláttam, hogy akkor volt történelmünk során először mindenikinek munkája, és az üzemi konyhán egészséges táplálkozása. Minden falusi családnak lett saját földje és gabonája. A konzervek és a hűtőszekrények pedig racionálisabbá tették a falusi táplálkozást is.

Máig iránytűm maradt, hogy az emberiség sorsának alakulását minden gazdasági adatnál jobban megmutatja, hol, hogyan alakul a testmagasság. Japán például mindig fejlettebb volt, mint ahogyan táplálkozhatott. Ez csak a második világháború után korrigálódott. A 20. század második felében 18 centivel, a népek között a legtöbbel, a japánok testmagassága nőtt a legtöbbel.

A várható életkor még egyszerűbben, és az elmúlt ezer évben is nyomon követhető. Ezt az adatot az anyakönyvek a múltban is tartalmazták. Ennek ellenére a társadalomtudományok alig veszik tudomásul. Ezt azért tartom súlyos társadalomtudományi hiányosságnak, mert a várható életkor ismerete nélkül nem érthetjük meg a minden osztálytársadalomra jellemző szervezett halálokozást és a tudásvágy üldözését.

Az agrártechnikai és az egészségügyi forradalomnak köszönhetően az elmúlt száz évben a várható életkor többel nőtt, mint előtte ezer esztendő alatt. Ennek az emberiség sorsára való hatását mégsem vizsgáljuk tudományos tárgyilagossággal. Egyedül a nyugdíjalapok panaszkodnak, hogyan nő a nyugdíjban töltött évek száma.

A munkások nyugdíját Poroszországban vezették be a 19. század 80-as éveiben. Először a 75 év felettiek nyugdíjjogosultságát mondta ki a törvény, de néhány év után az tíz évvel csökkentették, mert elhanyagolható volt a 75 évnél öregebbek aránya. A jelenlegi korhatár azonban szinte minden európai országban 60 év alatt van. A most születettek várható életkora azonban 90 év fölé emelkedett. Angliában 1900-ban 1.500 száz év feletti ember élt, jelenleg pedig 15.000. Japánban pedig hússzor ennyi.

Országos adatok ugyan mind a testmagaságról, mind a várható életkorról elérhetők, ezek etnikai és iskolázottsági bontása azonban elérhetetlen.

A társadalmi állapotokat legjobban leleplező adatok szinte a hatóságok által rejtve vannak. Pedig a társadalmunk állapotáról a legtöbbet az mondana el, ha közismertté válna, hogyan függ a várható életkor az iskolázottságtól, az etnikai hovatartozástól.

Ezt azért bocsátottam előre, mert a vasúthálózat kiépülésével párhuzamosan, de a gazdasági növekedésnél sokkal gyorsabban növekedett az áruvá váló termékek és szolgáltatások részaránya, ebből fakadóan a kereskedelem súlya. Magyarországon a kereskedelem fellendülését szinte csak az országban élő zsidóság hasznosította.

A vasút jelentőségét ugyan a történészek is hangsúlyozzák, de mégsem foglalkoznak azzal, hogyan alakult a megtermelt nemzeti jövedelmen belül az áruvá váltak termékek aránya. Becslésem szerint, a vasút előtt a falusi és tanyai lakosság négyötöde egynapi járóföldnél távolabb élt a városok piacaihoz. Ezekben a termelés többsége alig válhatott áruvá. A szamárral járó kereskedő század annyi árut sem gyűjthetett össze a falvakból, és árulhatott a falvakban, mint amit a vasút képessé tett.

Csak a vasúthálózat és a közutak kiépítése után vált a falvakban és a tanyákon élők 90 százaléka számára elérhetővé a piac, illetve árulhatott a falusi kereskedelem. Szinte csak a petróleum, a gyufa, a tű, a szalag jutott el a falvakba, tanyákra. Még nagyobb volt a változás abban, hogy mi válhatott a várostól tíz kilométernél távolabbi falvak és tanyák termékei közül áruvá. A legfontosabb áru talán a tej lett. De szinte minden falusi termék nagy többsége a vasút előtt eladhatatlan volt. Történelmünk talán egyik legfontosabb eseménye az istállós tehéntartás volt. Ennek volt köszönhető, hogy a tejpénzből először jutottak az asszonyok havi pénzbevételhez, ezzel és a burgonya elterjedésével óriásit javult a falusi lakosság élelmezése. Még egyetlen említést sem találtam arról, hogy a fejfogyasztásnak köszönhetően megszűnt egy ezer éves népbetegség, a csontritkulás, az angolkór.

A megsokszorozódott piaci lehetőséggel szinte csak a magyarországi zsidóság élt, gazdagodott, polgárosodott. Először közelítette meg a magyarul beszélő polgárság a nyugat-európai társadalmakra jellemző arányt. A polgárok nem a magyarok, hanem nagy többségükben a zsidók voltak, de azok már magyarul beszéltek, magyarok akartak lenni. A tőkés polgárrá válásuk pedig példátlanul gyors és sikeres volt.

A kiegyezést követően a magyarországi zsidóság sok tekintetben az európai zsidóság élcsapata lett. Nagy-Budapesten volt az a város, ahol a legtöbb zsidó élt. Ezt nemcsak a Horthy rendszer hallgatta el, de ma is csendben vagyunk. Jellemző, hogy a múlt héten először járt Izrael állam miniszterelnöke hazánkban, és ő mondta el, hogyha nem születik meg Magyarországon Herzel Tivadar, vele a cionizmus, a zsidók saját államának gondolata, talán létre sem jött volna Izrael. Ezt Izraelben tudják, mi azonban lapítunk.

Témánk szempontjából azonban az a fontos, hogy a kiegyezést követő félszázad alatt volt Magyarország társadalma a leginkább polgárosult. Nemcsak mennyiségével, de sokkal inkább a minőségével. Előtte ezer éven keresztül Lengyelország és Magyarország a sok nemes és a kevés polgár országa volt. Hozzánk képest a legyelek élvezhették, hogy a folyók a balti kikötőkbe folytak, és így folyón, majd tengeren vihették a gabonájukat a nyugat-európai piacokra, tizednyi szállítási költséggel, mint mi. A vasút előtt csak az Al-Dunán, vagy a vasút után az Adrián rakhattuk hajókra.

A magyar történészek is elfelejtik hangsúlyozni, hogy a Tisza szabályozása után bőven volt exportálható gabonánk, de a vasút is drága volt az olcsó tengeri szállításoz képest. Még senki sem magyarázta a gazdaságföldrajzi hátrányunkat, hogy vízi utunk csak a Fekete Tengeren keresztül volt. Krakkóból, vagy Prágából sokkal olcsóbb volt a holtáruk szállítása a nyugat-európai piacokra, mint Bécsből és Budapestről.

A vasúthálózat kiépítése után a Kárpát Medence nagyon kedvező lett az országon belüli árucseréhez, a nemzeti állam alapításához, de nagyon kedvezőtlen marad arra, hogy a holt árukat Nyugat-Európába szállíthassuk. Ezzel magyarázom, hogy mi mindig befelé, legfeljebb a Balkán felé orientálódtunk. Ez a hátrányunk a vasút után csökkent, de a kitáguló világpiacon ma nagyobb, mint valaha volt.

A hatvanas években döbbentett meg a tény, hogy Budapest a világ összes kikötőjétől a legtávolabbi főváros, ezzel a Kárpát Medence is. Ma is a nyugat-európai piacokra az amerikai és a távol-keleti kikötőkből sokkal olcsóbb az áruszállítás, mint a Kárpát Medencéből.

A szovjet megszállás előtt a lakosság kétharmada titkosan nem szavazhatott. Arról tudomást sem szerezhettem, hogy a 18 éven felüli lakosság hány százalékának, és azon belül a titkosan szavazóknak mekkora volt az aránya. Ráadásul ezek az arányok mekkorák voltak Trianon előtt és után.

Trianont elsősorban azért nem tudja megemészteni a magyar közvélemény, mert még utalás sem található arra, mikor, kik töltötték ki a lakosság etnikai hovatartozására vonatkozó adatokat, azok hogyan alakultak, amikor mi számoltuk, és hogyan amikor az utódállamokban történtek ezek a felmérések.

Ma láttam a televízióban egy híradást a Magyarország kenyeréről, és a gyűjtő sátor homlokzatán emblémaként a Trianon előtti országunk térképe állt. Mikor vesszük végre tudomásul, hol van a jelenlegi országunk határa? Ne csodálkozzunk, hogy a Jobbik a második legerősebb párt annak ellenére, hogy hetedig éve kétharmados többségű közép-jobb kormányunk van.

A magyar közvélemény ma ugyanolyan értetlen az ország feldarabolása felett, mint közel száz éve volt. Nem lehet például elérni, hogy 1849 áprilisában a tizenéves Ferenc József a csehországi Olmützben aláírta az új alkotmány, ami, ha nem a trianoni, de hasonló mértékben felosztotta Magyarországot. Ez kimondta Horvátország, Erdély, a Temesvári Szerb Vajdaág leválását. Az ország felosztása tehát nem a világháború elvesztése, hanem a megérett etnikai felosztással történ meg.

Természetesen azt is tanítani kellene, hogy a császár és a Bécsi Udvar véleménye őszre miért változott meg.

Trianon ugyan a tények ismeretében is sokkhatású maradt, de nem ennyire, a tények ismeretében.

Az számomra ugyan felnőtt korom óta világos volt, hogy a megmaradt Magyarország lakossága közép-jobb lett. ebben demokratikus választáson csak a közép-jobb párt nyerhet. Ez beigazolódott Trianon után, hiszen a megcsonkítás ellenére a valódi uralkodó osztály, az arisztokrácia egészében a harmadnyi országban maradt. Ha nem is ennyire, de ez állt a nemesek utódját jelentő úri középosztályra is. Ennek a rétegnek az aránya a harmadnyi országban megháromszorozódott.

Trianon óta most van először olyan kormányunk, amelyikben már nincs hatalma az arisztokráciának, a feudális hagyományokat őrző úri középosztály pedig megfogyott, az értelmiség többsége pedig a népi-kollégiumokban felnőtt munkás és paraszti származású. A listás törvényhozóktól eltekintve, a törvényhozás kilenctizede a közép-jobb kormány mögött áll.

A magyar választók nagy többsége közép-jobb beállítású. Ezt mindig így éreztem, és erről az 56-os forradalom mindennél jobban meggyőzött. De ha ezt nem tudtam volna diákkorom óta, meggyőzött a Fidesz 2010-es választási győzelme, amikor a választási körzetek 99 százalékát elnyerte. Ráadásul a következő választáson még mindig megtarthatta a körzetek 90 százalékát.

Az országnak ezt a közép-jobb politikai beállítását csak azzal vettem tudomásul, hogy a 20. század két legnagyobbja is, Ady és Bartók a magyar közvéleménynél lényegesen baloldaliabb volt.

A háború után, a szovjet megszállással, a bolsevik rendszert kényszerítették ránk, ezért csak 1998-ban volt először olyan választás, amikor közép-jobb Fidesz kapta a legtöbb szavazatot, de még akkor is csak úgy, hogy a közép-jobb Kisgazdapárttal volt parlamenti többsége. Máig nem akadt olyan politológus, aki megfogalmazta volna, hogy már ezen a választáson is a Fidesz abszolút többséget nyert volna a törvényhozásban, ha nincs az Antall-Tölgyessy Paktum, aminek a lényege, hogy a körzetekben nem nyerő pártok aránytalanul sok, listás törvényhozói helyet kaptak.

Ráadásul, az alkotmányunk szinte minden fontos törvényünk módosítását kétharmados többséghez kötötte. Máig nem akadt olyan politológus, aki leírta volna, hogy ez a választási törvény csak akkor eredményezett kétharmados törvényhozói többséget, ha a győztes párt elnyeri a körzetek 99 százalékát. Mivel ilyen győzelem még nem fordult elő a demokráciák történelmében, joggal hihettem, hogy soha nem lesz olyan választás, ami kétharmados többséget eredményez a törvényhozásban.

Történelmünk szerencséjének tartom, hogy a Fidesz elnöke felismerte, hogy a magyar választók kétharmada közép-jobb. A liberálisok mögött pedig a lakosság huszada sem áll. Ezért, ha győzni akar a Fideszt, közép-jobb párttá kell átalakítani. Ezzel párhuzamosan a lényegében közép-jobb pártként indult Demokrata Fórum helyébe kell lépni.

Ebben nagy segítségére volt az úri középosztály vonalát követő Antall József, akit a szocialista állampárt csempészett az MDF élére. Neki pedig sikerült az MDF-et annyira konzervatív irányban átalakítani, hogy a magyar választók többsége már ne tekintse közép-jobb pártnak.

Ezzel óriási mértékben megkönnyítették a Fidesznek, hogy a közvélemény ne liberális, hanem az MDF-nél jobboldalibb pártnak lássa. Orbán pedig, élve az alkalommal, a gyenge Keresztény Demokrata Pártot is a szárnya alá vette. Ezzel megkönnyítette a Fidesz helyzetét azzal, hogy annak nem kellett túlságosan keresztény demokratának lenni.

Máig nem fogalmazza meg senki, hogy 1998 óta Fidesz kormányunk volna, ha 1998-ban nem lettek volna listás törvényhozói mandátumok, és a fontos törvények nem lettek volna csak a kétharmados többséggel megváltoztathatók. Ez esetben a kormányra került Fidesz megsemmisítette volna az Antall-Tölgyessy Paktumot.

A magyar politikai elit máig mélyen hallgat a listás törvényhozó helyek politikai szerepéről, még inkább arról, hogy ez ellen hogyan növekedtek a politikai erők a mediterrán országokban, amelyeket, a közös valuta mellett, a kispártok kedvezményezettsége tett tönkre. Ezekben az országokban mi fog történni az olyan választási törvények mellett, amelyek a listás szavazatok súlyát nem a kispártok, hanem a legerősebb számára fordítják. A tervek szerint a mediterrán országokban a listás törvényhozó helyet csak a legerősebb, esetleg a két legerősebb párt kap. Már legutóbb is csak ennek köszönhető, hogy a mély válásban lévő görög kormány a törvényhozásban többséget szerzett.

A magyar politikai sajtó azonban mélyen hallgat erről a fordulatról. Sajnos, erről a Fideszben is hallgatnak. A jelenlegi, már a Fidesz által megfogalmazott választási törvény is a gyenge pártokat támogatja. Ha a Fidesz megszűntette volna a listás szavazatokat, ma is 90 százalékos törvényhozói többséget élvezhetne. A közvélemény felmérések szerint a követező választáson is megtartaná a 90 százalékos többségét.

A közveszélyes fegyverkezők ellen

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 08 09

A közveszélyes fegyverkezők ellen

Észak-Korea még nem vette tudomásul, hogy a fegyverkezésnek van még elviselhető mértéke. A koreai nép a világ egyik legpuritánabb népe, normális felépítménnyel a világ legsikeresebbjei közé tartozik. Ezt bizonyítja az ország déli fele, amelyik ugyan a belháborújuk végén katonai diktatúraként fogott hozzá az újjáépítéshez, de az erejét nem a fegyverkezésre, hanem a piacos gazdasága újjáépítésére koncentrálta. Tette ezt annak ellenére, hogy az ország északi fele eszetlen fegyverkezésével kellett lépést tartani. Jelenleg a piacos gazdaságú társadalmak közül két ország költ a legtöbbet fegyverkezésre, Izrael és Dél-Korea. Izrael ehhez az amerikai hittestvéreitől példátlan segítséget kap, Dél-Koreának azonban magának kell ezt fedezni.

A két Korea közti fegyverkezési verseny példátlan különbséghez vezetett. A piacos gazdaságú Dél-Koreában, hatvan évvel a háború után, 16-szor nagyobb az egy laksora jutó jövedelem. Ennek a mértékét jól mutatja a tény, hogy a kettészakadt Németországban a bolsevik Kelet-Németországban 1990-re harmada lett az egy lakosra jutó jövedelem a demokratikus Nyugat-Németországhoz viszonyítva. Egy kettészakadt országban ez is elviselhetetlenné vált. Ezt a különbséget sem lehetett negyed század alatt, a példátlan nyugat-német segélyezés ellenére felszámolni. Ennek tükrében fogalmunk sem lehet arról, hogyan lehet a két Koreát egyesíteni, pedig ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik.

Ezért kellene az ENSZ tagság számára egy olyan alapkövetelményt támasztani, ami a fegyverkezés megadott arányát tagsági feltétlenek tekinti. Például a térség országaiban átlagos fegyverkezési kiadásoknak a kétszerese. Amelyik ország ezt túllépi, annak a tagsága automatikusan, megszavazás nélkül, megszűnik. Ez pedig a külkereskedelmük korlátozásával járjon.

Arra is szabály legyen, hogy a katonai kiadások mértékét, nem csak a bejelentett költségekkel, hanem az egy lakosra jutó jövedelem nagyságával is mérik. Nekem volna egy külön javaslatom, a 18 évesek testmagasságának az alakulása. Ezzel mérve is példátlan Észak-Korea fegyverkezése. Észak-Korea lakosságénak a testmagassága nemcsak Dél-Koreához, de egész Kelet-Ázsiához képest is példátlanul lemarad.

Az a véleményem, hogy Kína is viszonylag többet költ fegyverkezésre, mint a tőkés demokráciák, de nem olyan mértékben, mint tette ezt a hidegháborúban a Szovjetunió, és teszi azt Észak-Korea. Ezt bizonyítja nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, hanem a testmagasságuk gyors növekedése is.

GONDOLATOK A BIBLIÁRÓL

Kopátsy Sándor               PH                   2009-02-08

GONDOLATOK A BIBLIÁRÓL

Mint irodalmár és történész a Biblia, történetesen az Ószövetség egyedülálló kulturális jelentőségét ugyan elfogadtam, de soha nem akartam a szövegét megfejteni. Jól túl a nyolcvanon, amikor a korai társadalmak történetét boncolgatva botlottam bele.

Eddig megelégedtem azzal, hogy az egyistenhit számos kezdeményezése közül csak ennek a szövegnek maradt páratlan jelentősége. Valláserkölcsi gyökere lett a két nagy világvallásnak, a kereszténynek, és a mohamedánnak.

Azt, hogy ilyen páratlan népszerűségre tett szert, azt teológiai következetessége indokolta, egyértelmű egyistenhitet hirdetett, és ehhez a zsidóság és a mohamedán vallás mindmáig keményen, a kereszténység rugalmasabban ragaszkodott.

A népszerűségét növelte, hogy irodalmi tekintetben is nagyszerű szellemi tápláléknak bizonyult. Ezt annak köszönheti, hogy a sok ősi szöveg válogatására, rendezésére már későn, a bibliai időszámítás második felén túl került sor. Ezt a zsidó nép már akkor írta, amikor államisága megszűnt, a régi dicsőségére csak kritikával emlékezett. Ebből fakadt hogy sokkal inkább a politikai hatalmat bíráló próféták tanait, mint a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálta. A zsidó nép történelmét a nép és nem a politikai hatalom oldaláról mutatja be. Ebben a tekintetben minden ősi mitológiai összefoglalótól, amelyek a hatalmat dicsőítik, alapvetően eltér. Ennek a meg nem fogalmazott, de átérezhető hátterének köszönheti, hogy a nép is örömmel olvassa. A Biblia a politikai és vallási hatalom kritikusainak bibliája.

Természetesen ez az Újszövetségre már nem vonatkozik.

Ez az írás abból születik, hogy számomra, helyére került a paradicsomból való kiűzetés és a vízözön mondanivalója.

Kiűzetés a paradicsomból

A Biblia az ember teremtését, és a paradicsomból valló kiűzetést a zsidó időszámítás elejére teszi. Ez nyilván tévedés, mert a kiűzetés időpontját már jó hatvan ezer év, fajunk eddigi életének kilenctizedénél is későbbre teszi. Maradjunk annyiban, hogy Ádám, és az emberek már jó hatvanezer éve élnek, amikor a kiűzetésükre sor került.

A bibliai kiűzetés azt jeleníti meg, amikor vége szakadt a természet ajándékaiból való megélésnek, és elkezdődött a kemény munkára kényszerülés jó 5-7 ezer éve, ami az emberiség nagyobb része számára még ma is tart.

A Biblia fajunk gyűjtögető életmódját paradicsomként állítja be, ami csak akkor és ott volt többé-kevésbé igaz.

Tudományos tény, hogy az emberi faj születésének, az ember teremtésének a térsége Közép-Afrika. Ott születtek a kihalt közvetlenebb biológiai elődeink is. Ezek kihalása is azt bizonyítja, hogy ott nem paradicsomi állapotok uralkodtak.

Az ember veleszületett adottságai eleve alkalmatlanok a fedett, erdősült környezetben való megélésre. Az ember egyetlen fizikai adottsága sem elegendő arra, hogy ott ne keljen állandóan rettegni, hogy könnyen tudjon táplálékot szerezni, és tudjon védekezni a környezet kellemetlenségei ellen. Fajunk egyetlen fizikai adottsága nem volt versenyképes a kihívásokkal szemben. Nem volt elég fizikai ereje, nem tudott menekülni, viszonylag gyenge a látása, hallása és szaglása. Nem volt kellő szőrzete, ami megvédte volna a hideggel szemben.

A Biblia írói nem voltak tisztában azzal, hogy az ember a születési környezetében, az erős, gazdag növényzetű Közép-Afrikában mennyire védtelen volt. Az nem paradicsom volt, hanem pokol. Ezt az is bizonyítja, hogy ott, például Közép-Afrikában és Ausztráliában, máig nem kínálkozott felemelkedési lehetőség, ott az emberek szinte a jelenkorig közel úgy élnek, mint sok tízezer évvel korábban.

Fajunk az eredeti környezetében csak a tűz mellett volt viszonylagos biztonságban a nagy ragadozókkal szemben. De a tűz oltalmára legfeljebb éjszaka, és néha a táplálkozáskor számíthatott. Az élelem keresése, a gyűjtögetés állandó mozgást követelt a terepen, ahol védtelen volt. A mérges kígyók és rovarok bárhol rejtőzködhettek.

Általánosítva elmondhatjuk, hogy a fegyvertelen embert ott fenyegeti a legtöbb veszély, ott éri a legtöbb kellemetlenség, ahol gazdag a természet, ahol, a természetet nem ismerő ember hite szerint, a legkönnyebb volna élelmezéséről gondoskodni. A valóságban ennek az ellenkezője volt igaz. Ősünk számára a trópusi erdő volt a pokol, ahol ugyan éhezni nem kellett, de félni annál inkább. Ahol gazdag a flóra és a fauna, ott szinte mindennel szemben védtelen az ember. Ott sok a ragadozó, azoknak valóban ott a paradicsom. Ott sok a mérges kígyó és a vérszívó rovar. Amire pedig ritkán gondolunk, ott sok a kórokozó. Az a vírusoknak és baktériumoknak is paradicsom. Márpedig ezek ellen, szinte a jelenkorig, nem volt semmi védelem.

Az ősünk akkor találta meg a paradicsomát, akkor érezhette először magát viszonylagos biztonságban, amikor olyan a széles, homokos, dagályjárta tengerpartra került, ahol csak össze kellett szedni a dagály által kihordott puhatestűeket, a tenger gyümölcseit. A homokos síkságon messziről látszott, ha közelít a ragadozó. Ott a szél elhordta a szúnyogokat. Ott építhetett először az ember biztos menedéket. A sekély vízre épített cölöpház volt ilyen. Számomra meglepő, hogy e kor történészei ugyan gyakran találnak ősi cölöpházas település nyomát, de nem ismerik fel, hogy mit jelentet ezek biztonsága a több tízezer éve biztos lakhelyet nem ismerő őseink számára.

Sokáig magam is csodálkoztam, hogyan élhettek meg őseink a sarkvidéki térségekben. Ma már tudom, hogy sokkal biztonságosabban, mint a trópusi paradicsomban. A hidegnek csak a kellemetlenségét, a fázást ismerik, az előnyeire nem gondolnak. A hideg legnagyobb előnye, hogy nem romlik meg az étel, ott ugyan ritkán van zsákmány, de az akár az egész éven keresztül beosztható. A legnagyobb előnye azonban az, hogy a vírusok és baktériumok nem szeretik a hideget. Az ember hamar megtanulta a hideg ellen védelmet nyújtó kunyhó építését, a testet védő ruházat használatát. A baktériumok és vírusok ellen viszont tehetetlen volt. Az embernek a hidegben, ami ellen nem tudott, nem is kellett védekezni.

A gyűjtögető társadalmakban a betegségek történelmüket formáló szerepe ugyan ismert, de kellő hangsúlyt még mindig nem kapott. Itt csak utalok arra, hogy még az utóbbi évezredekben is kultúrák hanyatlottak vissza, a társadalmak erőviszonyai rendeződtek át a fertőzési veszélyek megnövekedése, illetve csökkenése következtében.

A paradicsom bibliai megjelenítésének semmi köze nem lehetett a tényeges paradicsomhoz. Az már diákkoromban gondot okozott, hogy került a csábító alma fája a paradicsomba, hiszen akkor legfeljebb vadalma volt, de az sem a Közel-Keleten. Arról nem is szólva, hogy a keserű, savanyú vadalma aligha kísértette meg Évát. Ezt csak jóval később nyomoztam ki, hogy az almát Perzsiában nemesítették ki haszonnövénnyé, és nem Ádám, hanem a babiloni fogság idején jelent meg.

A Biblia szerint, a gondnélküli gyűjtögetést biztosító paradicsomból való kiűzetést a tudásvágy okozta, de a tényeleges oka a paradicsom tenger által való elfoglalása és a vadban gazdag szavannák sivataggá való átalakulása volt. Ma már tudományosan megállapított tény, hogy néhány lakossági centrumot elöntött a tenger és kontinensnyi térségek, ahol nagyon gazdag állatállomány élt, terméketlen sivataggá alakultak át.

A paradicsomból való kiűzetés és a vízözön tehát közös oka volt annak, hogy a gyűjtögetésről a bibliai térségek lakosságának át kellett térni a nehéz unkával járó gyűjtögetésre.

A tengerszínt mintegy hetven méterrel való emelkedése azt jelentette, hogy e kor legjobban benépesedett centrumait elfoglalta a tenger. A mitológiák által megőrzött katasztrófa, a vízözön, ismereteim szerint, három térséget érintett, amelyik mindegyike a jégkorszakban kiemelkedően nagy népességet eltartó centrum volt.

I. A Tigris és az Eufrátesz völgye, ami a mainál lényegesen nagyobb terület volt, hiszen szárazföld volt a Perzsa Öböl azon része, ahol ma is hetven méternél kisebb a tengermélysége. Már a sumér mitológiában is szereplő Paradicsomot, a gyűjtögetés számára ideális térséget valahol az öböl akkor még nem tengerrel borított, több tízezer négyzetkilométeres területén vélem. A vízözönt pedig nem a negyven napos eső, hanem a tengerszínt lassú emelkedése idézte elő. Ez az elöntés azonban nem hirtelen jött, nem negyven napos eső eredményezte, hanem mintegy ezer év alatt lassan hódította el a tenger.

A Nílus völgyét is úgy kellene elképzelni, amikor a Földközi Tenger még hetven méterrel alacsonyabb színű volt. Az egyiptomi öntözéses növénytermelés megjelenése előtt a Nílus vízével aligha lehetett volna önözni, hiszen a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe gyorsan folyt. A völgye természetes, majd csatornákon keresztül történő öntözése még alkalmatlan volt.

II. Ma már tudományosan feltárt tény, hogy a Fekete Tenger medencéjében, a jégkorszak idején sokkal kisebb, édesvízi tó volt. Majd a Földközi Tenger emelkedő szintje áttörte a Dardanelláknál az akadályt, és hetven méterrel magasabb vízszinten a mai méretű tenger lett. Ez a térségben élők számára valóban vízözön volt, mert váratlanul, és gyorsan következett be. Ennek az óriási katasztrófának a híre jutott el a sumérok közé, és ezt a katasztrófát azonosították azzal, hogy a Perzsa Öbölben a tengerszínt lassú emelkedése elfoglalta a korábbi paradicsomot.

III. Nyugat-Európában a paradicsomot az Északi Tenger térsége jelentette. Még nem láttam olyan térképet, amelyik megmutatta volna, hol húzódott a La Manche csatorna két oldalán a tengerpartpart, amikor hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszínt. Az, hogy a kőkori emlékekben a világ talán leggazdagabb térségének a tengerré válása, egy kontinens eltűnéseként őrződött meg, ugyancsak indokoltnak látszik.

A magas dagály és apály még ma is óriási területekre hordja ki a tenger gyümölcseit, a puhatestűeket. Ennél ideálisabb, óriási életteret a gyűjtögető ember aligha ismerhetett. Ezt akkor értettem meg, amikor azt láthattam Skóciában, hogy a tengeri madarak milliói jelennek meg a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger gyümölcseit.

Talán egyszer feltárják a tenger által elborított térségében is, a nyugat-európai parton ma is találhatókhoz hasonló kagyló- és csigahéj dombokat, amit az itt gyűjtögető lakosság évezredek alatt eldobált.

A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti rétemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.

Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.

A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.

Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.

Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.

A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti értemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.

Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.

A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.

Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.

Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.

Őseink többsége talán máig sem mozdultak volna ki a tengerpart gyűjtögetésből, ha a jégkorszak megszűnése nyomán bekövetkező tengerszínt emelkedése nem jár a paradicsomi természeti környezetüknek elöntésével. Ehhez kellett az, amit a Biblia úgy említ meg, mint az isteni büntetést, holott az volt fajunk addigi történtének legnagyobb előrelépése. Ennek a nyomásnak köszönhetjük, hogy a gyűjtögető ember átalakult termelővé.

Miért volt bűn a tudásvágy?

Diákkorom óta értetlenül álltam az eredendő bűnnel szemben. Nemcsak arra bíztattak, hogy tanulni kell, ha többre akarom vinni, de ezt magam is tudtam. Ezzel szemben áll az eredendő bűn, az ember tudásvágyása. Az a bűn, amit én a legfontosabb emberi előnynek tartottam.

Legalább ennyire értetlennek tartottam, Krisztus szavát: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.

Értetlenül tudtam meg, hogy a görög istenek előtt a tűz, a korai emberiség legnagyobb áldásának az ellopása volt az egyelten megbocsáthatatlan bűn, amiért a legkegyetlenebb büntetés járt.

Aztán, mint történész megtudtam, hogy minden kultúrában a tudásvágy súlyos bűn volt, amit szervezetten üldöztek. Ezt tette a kereszténység is, amikor a hitet megjobbítani akarókat üldözték, büntették a legkegyetlenebbül.

Ma már értem. Minden osztálytársadalomnak a népszaporulatot fékező egyik fegyvere a tudás elfojtása volt. Ma azonban ez a legfontosabb erény. Ezt ugyan a teológusok sem vonják kétségbe, de ők tudják, hogy a dogmákhoz veszélyes hozzányúlni.

Szövetkezet vagy családi farmer

Kopátsy Sándor                 EA                   2017 07 25

Szövetkezet vagy családi farmer

A közgazdaságtan mái nem figyelt fel arra a tényre, hogy a munkaerő egyre nagyobb hányada családi, illetve tíz fő alatti vállatokban dolgozik. Ezt meglepetéssel állapítottam meg még nyugdíjba mentelem előtt.

Nemcsak a marxisták, de a közgazdászok általában, a vállalkozások centralizációját ismerik el. Ezért lepett meg, amikor találkoztam a ténnyel, hogy 1980 előtti húsz évben a leggyorsabban a 10 főnél kevesebbet foglalkoztató vállalkozások súlya nőtt, a legjobban pedig az 500 főnél többel dolgozó vállatokban csökkent.

Korábban ezt a tényt csak a mezőgazdaságban figyeltem meg. Hazámban a mezőgazdaság, mint a bolsevik országokban általában, politikai erőszakkal nagyüzemesített lett. Annak ellenére, hogy a jelentős állami támogatás hatására, a magyar állami gazdaságok technikai felszereltsége megfelelő lett, a termelési öltségeik viszonylag magasak voltak. Bábolnán megdöbbentem, amikor az amerikai farmer megkérdezte, hogy nálunk mennyi bérbe kerül egy mázsa kukorica. Nálunk az az ökölszabály, hogy maximum egy órai munkabérbe kerülhet a mázsája. Neki az volt a véleménye, hogy Bábolnán ez ennél is kevesebb. Közösen megdöbbentünk, amikor kiderül, hogy ugyanazok a termések, ugyanaz a felszerelés és mégis nálunk nyolcszor több a munkaórában kifejezett önköltség.

Abban állapodtunk meg, hogy egyetlen oka van a megdöbbentő különbségnek, hogy ott a kukorica 95 százalékát farmer családok, nálunk pedig mindet az állami és a szövetkezeti nagyüzemek termelik. Évekbe tellett, amíg lassan bizonyítottak a tények.

A farmer csak akkor, és csak azt a munkát végzi, aminek a feltételek megfelelnek. A kukorica vetéskor 14 órát dolgoznak, hogy az optimális időben történjen a vetés. Ha pedig esik az eső, akkor azt a munkát végzik el, aminek nem idejéhez kötött a hatékonysága. Az is lehet, hogy elmennek szórakozni. Ráadásul azt is megtudtam, hogy miért kell a vetés a tulajdonosra bízni. Szerintük a vetés optimális ideje körülbelül tíz nap. Ezen sokkal több múlik, mint azon, hogy mennyibe kerül az optimális időhöz történő ragaszkodás.

Évekkel később olvastam erről egy amerikai farmer véleményét. Ő öt évet egy atom tengeralattjárón szolgált, ez ott a megengedett idő. Közben a farmer apja meghalt, akinek 800 hektár korszerűen felszerelt kukoricaföldje volt. Ezt vette át. Kiszámította, hogy ennek működése évente 150 munkanapjába kerül, amiben vannak napi 16 órásak is. Az éves jövedelme azonban nagyobb, mint a fizetése volna. Ráadásul, fel kellett volna számolni a több százezer dolláros felszerelést is.

A legmodernebb vetőgépek esetében, ha a magok egyetlen százaléka nem hullik a földbe a csoroszlyákból, a termelésből való kiesés értéke naponta egy havi bérnél is több. Tehát minél modernebb a gép, annál fontosabb, hogy a tulajdonos használja.

Ez ugyan mindenki számára világos, ha gépkocsija van. A Trabantját kölcsön adja, de a százszor annyit érő luxusautóját nem. Ebből az a tanulság, hogy a luxusautóhoz hasonló értékű mezőgazdasági gépeket nem szabad bérmunkásokra bízni. Ez azonban csak ott valósítható meg, ahol a gépeket nem az üzemcsarnokon belül működtetik. A bányászat modern kombájnjai, a kikötők darui ugyan még értékesebb gépek, de azokat, lent a helyszínen, a kiszolgáló munkások tucatjaival együtt kell működtetni.

E téma klasszikus példája a járműgyártás átalakulása. A második világháború után. Előtte szinte minden alkatrészt a gyáron belül készítettek el. Ezért a gyárakban sok tízezer munkás dolgozott. Mára a gyárak szinte csak a beszállítók ezrei által elkészített és napra, sőt órára ütemezett időpontban készítik el.

A 60-as években az Olasz Gyáripari Szövetség vendégeiként ismerkedhettünk meg a FIAT autógyárral. Ott naponta több ezer gépkocsi került le a szalagról, de ezek értékének többségét a besszállítók ezrei készítették el, és órára megállapított időre szállították le. A gyárat bemutató szakember elmondta, hogy a több ezer gépkocsi fél tucat típusra, azok tucatnyi színben, a megrendelőkhöz igazított összetételre bontva kerülnek le a szalagról. Ez az összehangolás csak azért lehetséges, mert 25 ezer beszállítóval dolgoznak, akik többsége családi vállalkozás, amelyekben családtagok, akik nem bérmunkások, nem szakszervezeti tagok, dolgoznak.

Ennyi bedolgozó között azért kell megosztani a megrendeléseket, mert csak az ilyen néhány fővel dolgozó kisvállalatok lehetnek olyan rugalmasak, hogy akár az előző napi megrendelést is teljesíteni tudják. Példának elmondta, ha valamilyen okból a napi termelés típus és szín szerinti összetételét módosítani kellett, és például a FIAT 500-asbül százzal, azon belül pirossal a tervezettnél 20 darabbal több kell, akkor mi az előző napon megnézzük az erre a típusra szakosodott beszállítókat, és megkérdezzük, mennyivel több piros kárpitot tudnának másnap leszállítani, ígérve, hogy a módosítás ára plusz 5 százalék lesz. Még nem fordult elő, hogy ne jelentkezett volna beszállító. Mert ezek többsége egyszerűen megoldja a feladatot azzal, hogy előző nap két órával többet dolgoznak. Elmondta, hogy a több száz kárpitos beszállító között csak három van, amelyik 20 főnél több munkást foglalkoztat.

Azt később tudtam meg, hogy még a repülő gyártók is így dolgoznak. A klasszikus példájuk a lopakodó, de hát a radarral nehezen észlehető gépek egyik titka a festésük. A felületeket tucatnyi elértő fényvisszaverő képességű festék egymásra rakásával érik el. Egy gépre tehát néhány kiló 70 speciális festékre van szükség, amelyikek mindegyikét egy kisvállalkozó mérnök készíti el. Ez a kis tétel azonban nekik megfelelő jövedelmet jelent. Nélkülük azonban nincs lopakodó repülő.

A sok hasonló példából következik az, hogy az 500 munkásnál többet foglalkozó gyárakban dolgozók aránya csökken, a 10 főnél pedig alacsonyabb létszámmal dolgozó vállalkozásokban nő a dolgozók aránya.

Ez a tendencia először, és a legmarkánsabban a mezőgazdaságban történt meg. Éppen azért, mert ebben az ágazatban a munkavégzés nem a gyárban, hanem többségében kint a földeken történik. Ott nincs jelen a munkaadó, az időjáráshoz pedig alkalmazkodni kell. Ez a nehézség meghatványozódott azzal, hogy a földeken egyre drágább, nagyobb teljesítményű és bonyolultabb gépekkel kell dolgozni. Ebből következően minél fejlettebb a mezőgazdaság, annál nagyobb lett a tulajdonos, a farmer személyes jelenléte.

Évezredeken keresztül a mezőgazdaságban volt jellemző, hogy korán kiöregedtek belőle. Jelenleg a fizikai munkát is igénylő szakmák között a farmerek maradnak a legtovább. Az Egyesült Államokban a farmerek többsége 70 éves korban még dolgozik. Ezt lehetővé tette a technikai forradalom. Aratni ötven éves kor felett már kevesen tudtak, a mai légkondicionált kombájnokon a 80 éves is munkaképes lehet.

Mondani valóm társadalmi jelentősége ugyan lecsökkent, ma az Egyesült Államokban a munkaerő 3 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, ezek mégis lényegesen többet termelnek, mint amennyi a belső szükséglet.

Kert-Magyarország

Kopátsy Sándor                EA                   2017 07 26

Kert-Magyarország

Magyarország adottságai azonban nemcsak lehetővé, de kívánatossá tennék, hogy a munkaerő tizede a mezőgazdaságban maradjon, és exportunk jelentős hányada a belterjes mezőgazdaságunkból származzon.

Történészként fiatal korom óta tudom, hogy a belterjes mezőgazdaságra Európában nálunk alkalmasabb ország nincsen.

A gabonatermelés éghajlati adottsága ugyan kedvező, mert a minőségi búzatermelési adottságunk ugyan Európában kiváló, de a világpiacon nálunk sokkal kedvezőbb adottságok is vannak az Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztráliában. Ezekhez viszonyítva nemcsak kicsik vagyunk, de kedvezőtlenek a piacokra juttatás feltételei is.

Ausztráliában volt alkalmam a búzatőzsdén látni, hogy a legjobb minőségű búza ára harmadával magasabb. Ez sem elég arra, hogy a magyar búza, jelentős exportáru legyen. A piac igényéhez viszonyítva kicsi a kínálatunk. A legnagyobb előnyt pedig az olcsó tengeri szállítás jelenti.

A konyhakertben, Európában páratlanok a lehetőségeink. Ebben az ágazatban minőséget csak ott lehet termelni, ahol viszonylag kontinentális az éghajlat, de önözési feltételek is kedvező módon biztosíthatók. Európa nyugati felén viszonylag kontinentális éghajlat csak a magyar Alföldön van.

Ezt a magyar közvélemény ugyan tudja, a magyar politika azonban nem. A magyar zöldségnek, gyümölcsnek ízben, zamatban nincsen párja. Engem pedig a származások, és később a politikai orientációm a kertgazdálkodáshoz kötött. Nagyapám országosan ismert, világot járt, nyelveket beszélő kertépítő kertész volt. Ennek megfelelően meggazdagodott. Hozzá mérhető utódja azonban nem volt, a családom anyagi téren egyre jobban lecsúszott. Ennek ellenére apám élete végéig 700 négyszögölnyi kertjén példaszerűen gazdálkodott. Azt ugyan nem értettem meg, hogy érettségizett létére nem vállalt állást. A havi biztos bevételt és a tovább tanulást a négy gyermek számára miért anyámnak kellett tanítónőként biztosítani. Azt azonban felmérhettem, hogy 700 négyszögöl földből is el lehet egy családot tartani.

Még inkább csodáltam a bolgárkertészeket, akik Bulgáriából eljöttek kertészkedni, és télre hazajártak a családjukhoz. Megdöbbentett, amikor kiderült, hogy egy főre egy hektárnál kisebb bérelt föld jutott. Vagyis ekkora földből megélhetett egy bulgár család. Ezzel szemen később az derült ki számomra, hogy a magyar falvakban 3-5 hektár föld jutott. A fele se annak, amiből megélhetett, de többszöröse, amiből egy bolgár család megélt.

Volt egy másik adatom is. Voltak kubikos, és uradalmi cselédnek elszerződő falvak, ahol a férfiak szinte az egész munkaszezonban a családtól távol, kubikosokként, vagy a nagybirtokon, cselédként dolgoztak, és ebből kellett megélni a családnak. Kövérek ugyan nem voltak közöttük, de példásan munkabírók maradtak.

A bolgárkertészek példáim maradtak arra, mint lehet felszerelés nélkül, ásóval, lapáttal a termőföldből kihozni.

Az első világháború után a nagybirokot felosztani nem akaró arisztokrácia foglalkozott a gondolattal, hogy az alföldi falvak nincstelenjeinek bolgárkertészetet biztosítsanak. Erről azonban kiderült, hogy ezek erre alkalmatoknak bizonyultak.

Ezért aztán, szakmai ismeretek hiányában, lelkes híve lettem a Duna-Tisza Csatornának, amitől ezt vártam, hogy a Duna-Tisza közi homokon öntözni lehet.

Most ott tartok, hogy a paksi éjszakai árammal öntözővizet emeljünk a homokhátra, és azzal öntözzük a földeket, tápláljuk a halastavakat.

Széchenyi legnagyobb érdeme, hogy több megyényi árterületből gabonatermő szántóföldet adott az országnak. A ma legnagyobb ajándéka az lenne, ha az alföldi homokot öntözhetnék. Kétszáz éve a reális nemzeti ajándék a nagyobb gabonaföld volt, ma a lehetséges öntözött kertek megteremtése lenne.

Széchenyi a 0.1 reálszántót érő árterületből 1 reálszántót teremtett, ma az 1 reálszántóból lehetne 5 reálszántót érő öntözött kertet teremteni. Az értéknövekedés ötször nagyobb lenne.

Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 07 08

Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Nagy Britannia húsz éve ébredt rá arra, hogy anakronizmus egy kínai várost gyarmataként kezelni. A már példátlan reformsikert elért Kína pedig bölcsen olyan feltételek között vette tudomásul Hong Kong gyarmati státuszának megszűntetését, hogy a városállam politikai szuverenitása fennmarad. Ez a városállam a világ egyik legfejlettebb társadalma marad.

Ebből az alkalomból a The Economist múlt heti száma rövid elemzést írt. Ez az újság hetven éve heti informátorom, és ha valamiből a legtöbbet tanultam, akkor ez a lap az első. Meggyőződésem szerint, sok tízezer társadalomtudósnak hasonló a véleménye. Ez az újság lényegesen liberálisabb, mint amire a fejlett nyugati országoknak szüksége volna, és még inkább az, amit Magyarország számára reálisnak tartok. Amit pedig a kínai reform elemzéséről ír, ostobaságnak tartom. A londoni szerkesztők képtelenek megérteni, hogy 1990-ben Kína lakossága évente mintegy 30 millió fővel növekedett, ami tízszer nagyobb terhet rótt a társadalomra, mint amennyit képes volt elhordani, és a gazdasági fejlettsége tizednyi volt Angliához képest.

Ez a lap szerkesztősége képtelen megérteni, hogy egy ilyen szegény és túlnépesedő ország politikai felépítménye nem lehet olyan liberális, mint amilyen megfelel a világ ötször gazdagabb, nem szaporodó népességű államoknak. Politikai demokrácia csak olyan társadalmakban lehet hatékony, ahol néhány ezrelék alatt van a népszaporulat, 40 ezer dollár felett van az egy lakosra jutó jövedelem, 70-80 százalék felett van az urbanizáció. 1990-ben Kínában tized ekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, közel 3 százalék a lakosság növekedése. Ekkor Kína még ott sem tartott, ahol India. Ma Kínában háromszor nagyobb az egy laksora jutó jövedelem, mint Indiában. Elsősorban azért, mert Indiában nem csökkent a népszaporulat, és a politikai felépítmény demokrácia maradt. Elég lenne, ha a The Economist szerkesztősége egymás mellé állítaná Kína és India fejlődését 1990 óta. Akkor Indiában valamivel magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem, ma harmad akkora. Az alapvető különbség annak a következménye, hogy Kína lakossága 1990 óta szinte a szinten maradt, Indiáé pedig 600 millióval lett nagyobb. Ha valaki tudomásul veszi, hogy a gyermekvállalás drasztikus csökkentésére egy szegény ország csak durva politikai erőszakkal képes, eleve kénytelen lemondani arról, hogy Kína a gazdasága piacosítása mellett politikai demokrácia lehetett volna. Az indiai politikai demokrácia sem nyugat-európai szintű, de ott fel sem merülhet a gyermekvállalás kikényszerítése. Ehhez hozzá kell tenni, hogy India olyan heterogén társadalmú birodalom, ahol szóba sem jöhetett volna, hogy megfékezhető a gyermekvállalás elviselhetetlen aránya.

Kína azonban több szempontból szerencsés helyzetben volt.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami felértékelte azokat az államokat, amelyek lakossága kulturálisan viszonylag homogén. Kínában él az emberiség közel ötöde, és mégis kulturálisan nemzeti államnak tekinthető. Ezt annak köszönheti, hogy a birodalom írása nem hangokat, hanem szavakat közöl. A soknyelvű országnak ezért lehetett közös írású adminisztrációja. Nem véletlenül, a kínai írást mandarinnak hívják.

Azt már korán felismertem, hogy a gazdaságföldrajzi tekintetben nagyon tarka Európa szükségszerűen soknyelvű volt. Ezért csak a hangokat kifejező betűírás felet meg az igényének. Ezzel szemben, a folyami hajózás számára mintegy tízmillió négyzetkilométernyi térségű Kelet-Ázsiának lehetett közös politikai birodalma, és gazdasága. A történelemformáló gondolatok egyik legnagyobbjának tartom a Kínai Nagy Csatorna építésének történelemformáló szerepét. E nélkül Kína soha nem lehetett volna évezredeken keresztül fennmaradó, homogén birodalom. tudomásul kellene venni, hogy a tarka etnikumú birodalmak mind viszonylag rövid életűek voltak.

A földrajz tudomány sem tanítja, hogy tartós politikai állam csak az lehet, ami viszonylag gazdaságföldrajzi egység. Márpedig Kelt-Ázsia csak akkor válhatott gazdasági egységgé, amikor az egymással párhuzamosan a Csendes Óceánba ömlő folyamok hajózható csatornával lettek összekötve.

A gazdasági összefonódás aztán közös kultúrát teremt, aminek egyik feltétele a közös közigazgatási nyelv. Kína ezt is megoldotta. Ott olyan írásmód jött létre, ami nem hangokkal, hanem szóképekkel működik, ezért a különböző nyelveken írt szöveget minden nyelven lehet olvasni. Ez tette lehetővé, hogy a közigazgatás nyelve közös legyen. A birodalom adminisztrátorai mandarin nyelven kommunikáltak, de a leirt utasításokat az érintettek a saját nyelvükön olvashatták. Ennek jelentőségét megértheti az, aki végiggondolja, hogy a római Birodalom nyelve ugyan a latin volt, de a lakosság kilencven százaléka számára ez ismeretlen nyelv volt. A szenátus és az adminisztráció latin nyelve a lakosság óriási többsége számára érthetetlen volt.

Kína térsége ugyan eredetileg etnikai, nyelvi tekintetben gazdag mozaik volt, de a folyamai csatornákkal voltak összekötve, ezért a tömegáruk szállítása is viszonylag olcsó volt, létrejöhetett a gazdasági kooperáció.

A soknyelvűséget pedig megoldotta a fogalmakat jelentő írásmódjuk. Szinte senki sem gondolt arra, hogy a mandarinokra bízott adminisztráció csak azért működhetett, mert a hatalom akaratának megvalósítóinak nemcsak közös volt a nyelvük, a mandarin, de az ezen a nyelven leírt parancsokat mindenki a maga nyelvén olvashatta el, ha ismerte az írásmódot.

Nem túlzás tehát annak állítása, hogy Kína csak azért lehetett évezredeken keresztül tartós birodalom, mert egységes volt a vízi utakon kiépült úthálózata, és az írásukat minden írástudó etnikum a maga nyelvén olvashatta.

A konfucianizmus szerepe.

A keresztény Nyugat társadalomtudománya máig nem mérte fel annak jelentőségét, hogy a Távol Keleten nem volt a saját klérusa alapján működő vallás. Azt, hogy ez miért alakult ott másként, mint Dél-Ázsiában, a Közel Keleten és végül Európában, még senki sem próbálta megmagyarázni. Ennek az okát az előző cím alatt leírtakban vélem. A kínai és a japán császár személyében minden hatalom csúcsa valósult meg. Ők nemcsak a korlátlan politikai, de a vallási és a katonai hatalmat jelentették. Bármelyikbe, bármikor, bárhol belenyúlhattak.

Ezért alakult aztán ki, hogy a korlátlan hatalom végrehajtói számára működött az iskolarendszerük is. A császár volt nemcsak a politikai, de a legfőbb egyházi és katonai hatalom birtokosa is. Így volt ez az ókori Európában is. Róma püspöke minden nyugati keresztény számára a legfőbb egyházi hatalom volt. A kelet-európai ortodox keresztény egyház első embere a kelet-római császár, végül az orosz cár volt. Kínában sem volt a császár hatalma megosztható. Ezért aztán nem is alakulhatott ki vallási klérus. Ennek hiányában hatalom nélküli erkölcsi elvárások alakultak ki. Konfucius, a filozófus lett a kínai kultúra erkölcsi elvárásainak elsődleges megfogalmazója.

Ezen lényegében nem változtatott az sem, hogy a második világháború után a marxista forradalmárok hódították el a császár korlátlan hatalmát.

A homogén kultúrájú és nyelvű Kína továbbra is diktatúra maradt. Ha nem az marad szétesett volna.

Kína nem lehetett politikai demokrácia.

A The Economist szerkesztői képtelenek megérteni, hogy az 1990-es kínai reform miért elbukott volna, ha politikai demokráciát is be akar vezetni.

A világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői felismerték, hogy a bolsevik rendszer még a keményen puritán Kínában sem lehet hatékony, ha a gazdaságban a piac jelzései nem érvényesülnek és évente mintegy 30 millióval nő a lakosság száma.

Az a felismerés, hogy a gazdaság működtetését a politikai hatalom birtokosaira bízzák, még a nem puritán népek bolsevik marxista Szovjetuniója sem engedheti meg. Ezt Lenin a polgárháború végén azonnal felismerte, és be akarta vezeti az új gazdaságpolitikát. Ez nemcsak azért nem sikerült, mert a nagy tekintélyű Lenin hamar meghalt, de sokkal inkább azért, mert a Szovjetunió népei nem puritán magatartásúak voltak.

Sztálin halála után újra felmerült a gazdaság óvatos piacosítása. Ezt éppen ránk bízták volna, de nem csak a magyar kommunisták, de a magyar nép óriási többsége is csak akkor akarta tudomásul venni, ha egyúttal a politikai demokráciát is bevezetik. Erre aztán bevonultak a szovjet tankok, és véget vetettek a politikai demokráciának. A The Economist szerkesztősége erre sem emlékszik. A kínai kommunisták pedig annál inkább.

Most, húsz évvel Hong Kong Kínához csatolása után még mindig a nyugati liberálisok azt feszegetik, hogy súlyos hiba volt a politikai diktatúra, az egy pártrendszer fenntartása. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy mi lett volna akkor, ha a tankokkal nem tiporják el a politikai demokráciát követelőket. Tegyük hozzá ezt a döntést az akkor tejhatalmú Teng hozta, aki a reformok szőlőatyja volt.

Ez a párhuzam kísért, mert 1956. november, 3.-án nekem is az lett volna a javaslatom, hogy Nagy Imre kötelessége a szovjet haderő behívása. Ha ezt megteszi, sokkal könnyebb lett volna a dolgunk a rendszerváltásig.

Most pedig azt állítom, hogy Kína történelmének a legnagyobb csodáját annak köszönheti, hogy Teng a hadsereg tankjaival leverte a demokrata követelőket. Arról is meg vagyok győződve, hogy Kína széthullik, ha demokráciával kíséretezik, de ennél százszor fontosabb érvem, hogy a demokratikus rendszerben lehetetlen lett volna a gyermekvállalás korlátozása. Márpedig az évente 25-30 millió lakosság növekedés esetén az elért siker tizede sem valósulhatott volna meg. Most az írhatná meg a The Economist szerkesztősége, hogy milyen csúfos kudarcba fulladt a nagy reformterve, mert nemcsak Kína esett volna szét, de ma ezermillióval több volna a napi egy dollárnál is kesesebből élő, nagyon szegény, hatszáz millióval a városlakó és negyede az egy laksora jutó jövedelem.

A világ legrangosabb gazdasági hetilapja szerkesztőinek ez is témájuk lehetne, nemcsak a politikai demokrácia az egyetlen mértéke annak, hogy milyen fejlett egy társadalom. Ennél sokkal fontosabb mércéje a társadalmi fejlettségnek, hogy mekkora az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, meddig élnek az emberek és hány évet töltenek iskolában. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a mutatók mennyi embert érintenek, és milyen mértékben javulnak.

A kínai reform hússzor több lakost érint, mind Anglia lakossága. Az évenkénti növekvés pedig az előző 27 évben háromszor, négyszer gyorsabban nőttek, mint ebben az országban.

Annak feltételezése is tejesen indoktalan, hogy ami ma jó Angliában, az jó Kínában. A távol-keleti társadalmaik az elmúlt ezer évben is nagyon más felépítményűek voltak, mint Nyugat-Európában.

Azt ugyan elfogadom, hogy Hong Kong nem Kína a politikai felépítménye szempontjából. A világ legnagyobb forgalmú kikötője. Évszázadon keresztül angol közigazgatású kikötő volt. Minden kétszáz kínaiból egy lakik ebben az önkormányzatban. Az egy laksora jutó jövedelmük 1990-ben hússzor, ma ötször nagyobb, mint az anyaországban. Kína 1990-ben még ennél is nagyobb mértékben volt lemaradva Nyugat-Európától. Tehát nincs semmi tudományos értelme annak, hogy Kínában, 1990-ben ugyanazt a politikai felépítményt kellett volna kiépíteni, ami jellemző volt már a 20. század második felében a puritán nyugat-európai államokra.

A születéskorlátozás korlátozásának realitása.

A The Economist elemzésének fő hibája, hogy fel sem veti a kínai reform legfontosabb feladatát, a gyermekvállalás korlátozását. 1990 előtti években, Kínában a lakosság évente 25-30 millióval gyarapodott. A kínai vezetés felismerte, hogy ekkora népszaporulat mellett az egy főre jutó jövedelem és vagyon, az iparosítás igényének megfelelő urbanizáció nem növelhető. Ekkora népesség növekedés akkora fogyasztás és felhalmozás igénnyel jár, amit még a példátlanul magas kínai felhalmozási hányad sem fedezhet. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az évente mintegy 30 millió új munkaalkalom teremetése, az ekkora urbanizáció csak akkor valósulhat meg, ha a lakosság éves növekedését sikerül 1-2 ezrelékre korlátozni. Ráadásul ez is elsőssorban a várható életkor növekedéséből származik. Vagyis a nyugdíjasok száma növekedik.

A munkaerő értéke fontosabb, mint a mennyisége.

A nyugati társadalomtudományok egyik fogyatékossága, hogy a munkaerő értékét a mennyiségével méri. Az is ugyan vitathatatlan tény, hogy a következő nemzedék milyen családból került ki, mégsem mérik az ebből fakadó eredményt. Évtizedek óta hirdetem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban attól függ, milyen annak a családi háttere. Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felső harmadban, fél évszázad múlva a társadalom teljesítménye kétszer nagyobb volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás családi háttere mellett. Vagyis a jelenkori társadalmak következő nemzedékének a teljesítménye elsősorban attól függ, milyen volt a gyermekvállalás családi háttere. Ezzel szemben ezt egyetlen társadalom sem vesz tudomásul, sőt a kontraszelekciós módon támogatja a gyermekvállalást.

Minden társadalom olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtet, ami nem a felnevelés várható eredményével, hanem a felneveltek számával arányos. Márpedig minél kisebb eredmény várható a felneveléstől, azzal arányosan nagyobb a társadalmi támogatás. Ennek aztán az lett a következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a felnevelés várható eredménye, aránylag annál nagyobb a támogatás. A tényleges felnevelés várható szülői költsége ahhoz viszonyítva annál nagyobb a társadalmi támogatás. Vagyis a képzelten, nagyobb valószínűséggel munkanélküliek a szülők, a várható ráfordításhoz viszonyítva annál nagyobb az államtól kapott támogatás.

A gyermekvállalási támogatás mindkét szülő számára azonos.

A gyermekvállalás várható eredménye sokkal inkább az anyák, mint az apák jövedelmével arányos. A legjobb gyermeknevelők a diplomás, jó kereső anyák. Ugyanakkor ezek gyermekvállalása jár a legnagyobb költséggel. A magasan képzett anyák számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás. Ezek keresete eleve a legmagasabb, és ennek a további alakulását sérti a szüléssel járó jövedelem kiesés. Még nem írta le senki azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gyermekvállalással járó jövedelem kiesés nagyságrendileg nagyobb az anyák, mint az apák számára. Ez a különbség nemcsak az életkeresetre, hanem a várható nyugdíjra is vonatkozik.

Ezért is vagyon ellensége a keresetarányos öregkori ellátásnak, helyette híve egy olyannak, aminek a nagysága nemcsak a felnevelt gyermekek értékével arányos, de az anyák számára megkülönböztetett támogatást adjon.

Az csak a kínai gyermekvállalás korlátozása után elért eredmény láttán vált tudatossá bennem, hogy a kevesebb gyermek felnevelésének várható hatékonysága a vállalt gyermekek számával fordítottan arányos. Ez annál erősebben jelentkezik, minél alacsonyabb a család jövedelme.

Több évtized óta a diplomás szülők több gyermekvállalásának a lelkes támogatója voltam. Ezzel a problémával a szocialista rendszerben az egyház gimnáziumokban érettségizett, de a velük szemben támasztott megkülönböztetett akadályok ellenére diplomát szerző fiatalok tapasztalatai arról győztek meg, hogy ezek megkülönböztetett kincset jelentettek.

Az egyház iskolákban érettségizettek nem is számíthattak arra, hogy felveszik az egyetemre őket, ipari nagyvállalatokhoz mentek tisztviselőknek. Ott a megkülönböztetett minőségüknek köszönhetően egyre jobb állást kaptak, és pár év után már a vállalat és a pártszervezet ajánlotta, mint a dolgozóit egyetemi felvételre. Tehát az egyházi iskolában érettségizetteket, mint nagyvállalati munkásokat vették fel az egyetekre. A néhány éves gyakorlatnak köszönhetően, ott is előnyt évezhettek. Ez a közös sorsuk összehozta őket és közösséget alakítottak, a Nagy Családos Közösség, a NACSAK néven. Mint hithű katolikusok több gyermeket is vállaltak. A rendszerváltás után még sikeresebbek lettek.

Azt tehát megtanultam, hogy a jól kereső diplomások sikeres gyermeknevelők, de az nem tudatosult bennem, hogy a kevesebb gyermek vállalása annál indokoltabb, minél gyengébb a család jövedelme. Az csak a múlt években tudatosult, hogy a felnevelés átlagos értéke a gyermekszámtól függ.

A kínai egységesen egyetlen gyermek vállalását megengedő rendszert eleve hibásnak tartottam, mert a kínai családok felső tizede sikeresebben nevelt volna 3-4 gyermeket, mint az alsó tized egyetlent. Mégis tudomásul vettem, hogy az a kegyetlen korlátozás nagyobb politikai feszültséget váltott volna ki, mint az egységes korlátozás.

Meglepetés a közelmúltban közölt iskolai teljesítmény volt.

Az EBSZ ötévenként felméri a tagállamok oktatási eredményeit egy PISA mutató alapján. Ennek egyetlen nagy meglepetése lett. Kína jelentősen javított az eddig is a gazdagságához viszonyított jó eredményén. Ezzel először vált kimutathatóvá, hogy az egyetlen gyermeket a családok alsó harmada is eredményesebben neveli, a felső harmad pedig további áldozatokat is vállalt annak érdekben, hogy minél jobb iskolát választhasson. Ezt mutatja az a tény, hogy az egyetlen gyermekek átlagosan is lényegesen eredményesebben tanulnak, de a módosabb szülők, akár lakhelyváltozással is, de elérik, hogy a gyermekük a legjobb iskolák egyikébe járhasson. Ezt bizonyítja a tény, hogy a világ tíz legjobb középiskolája közé négy kínai is bekerülhetett.

Az újságok arról számolnak be, ami az Egyesült Államokban harminc éve is jellemző volt, hogy a jómódú szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, ott emelkednek legjobban az ingatlanárak. Ez a jelenség már Budapesten is tapasztalható.

A PISA adatok azt sugallják, hogy mintegy húsz év múlva tovább erősödik a kínai gazdasági csoda, mert addigra az egyetlen gyerekek fogják adni a munkaerő felét. Márpedig semmi sem növeli úgy a társadalmak hatékonyságát, mint a munkaerő minőségének a javulása.

Ennek tudatában talán a Nyugat liberális közgazdászai is be fogják látni, hogy az egy dolgozóra jutó teljesítmény elsősorban a munkagépeket működtető munkaerő minőségétől függ. Sokkal kisebb baj, ha nem nő a munkaerő mennyisége, mint az, ha nem javul annak a minősége.

Azt nem tudom, hogy a gyermekvállalást korlátozó kínai reformerek tudták-e, hogy ezzel a munkaerő minősége fog javulni, de az elszomorít, hogy a Nyugat legtekintélyesebb szaklapja ezt utólag sem veszi tudomásul. Mert, aki ezt egyszer reálisan felméri, nem a születendő gyermekek számát akarja növelni, hanem a minőségük javulását tekinti elsődleges feladatának.

A távol-keleti népek gazdasági csodái eddig is arra épültek, hogy a munkaerejük nemcsak fegyelmezettebb, de évente lényegesen több órát is teljesít. A már gazdag távol-keleti országok, Japán, Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan oktatási rendszere eddig is a világ élvonalában volt, de ez után a térség népességének négyötödét kitevő Kína is az élcsapat részévé válik.

Ezzel szemben az Európai Unió egyre kevesebbet dolgozik, az oktatási rendszere pedig leszakad.

A The Economist szerkesztőinek pedig azt ajánlom, hogy vegyék tudomásul, nem az 1.300 milliós Kínának kellett volna a 7 milliós Hong Kong politikai felépítményéhez igazodni, hanem előbb eljutni odáig, ahol Hong Kong tart. Ez a század közepére várható. Aki előbb lesz demokrácia, az úgy jár, mint India, lemarad és szét fog esni. 

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 06 06

Nem oldható meg a görög válság?

A Németország alá rendet EU képtelen lesz megoldani a négy mediterrán ország pénzügyi válságát, mert ennek feltétele négy mediterrán államnak a döntően németek tulajdonában lévő adósságának az engedése. Ez ugyan a német gazdaság számára még elviselhető lenne, de a német közvélemény mégis elzavarná azt a kormányt, amelyik erre hajlandónak mutatkozott. Erre csak akkor kerülhet sor, ha elfogadottá teszik, hogy Németország sokkal többet keresett az általa kitalált euró övezet létrehozása során, mint amennyibe a mediterrán államok adósságainak elengedése kerül.

Egyértelmű, hogy Németország példátlanul leértékelte a valutáját azzal, hogy a német márkáról áttért a közös euróra. Ezzel nemcsak csapdába csalta a mediterrán államok számára felértékelt euróra áttért sokkal kevésbé fejlett, és könnyelmű tagországokat. Az euró övezet létrehozása vagy aljas becsapása, vagy spontán szakmai hibája volt az övezetet létrehozó Németországnak.

Már a klasszikus közgazdaságtan is tudomásul vette, hogy nem véletlenül van minden szuverén országnak saját alutája, aminek a valutapiaci értékét folyamatosan az igényéhez igazíthatja. Vitathatatlan tényként fogadták el, hogy a kevésbé puritán, a kevésbé fejlett és a jobban eladósodott országoknak leértékelt szinten kell tartani a saját valutájukat. Ha ezt nem teszik, menthetetlenül eladósodnak. Ez olyan mértékűvé válhat, hogy államcsődöt kell jelenteni, és új valutával újra indulni.

Ezt az euró övezetet kitaláló németeknek is, tudni kellett volna. Náluk is nagyobb hibát követtek el a tagországok, akik csak a közös valuta előnyét látták, megszabadulhatnak az inflációtól, a költségvetési hiányukat pedig számukra nagyon olcsó kamatozású államkötvényekkel befoltozhatják. Ezért a naivitásukért felelős a közgazdaságtan is, mert az inflációt eleve elkerülendő bűnnek minősítik. Bármennyire nyilvánvaló tény, hogy a kevésbé puritán, a kevésbé fejlett országok számára a fejlettekénél nagyobb infláció az egyetlen megoldás.

Ötven éve mániákusan idézem Webernek a 20. század elején tett felismerését. „A jelenkor társadalmait csak a protestáns népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Ezzel azt is mondta, hogy közös pénzük csak az azonos mértékben fejlett és protestáns államoknak lehet, de azoknak meg minek. A jelenlegi világgazdaságban talán a két észak-amerikai államnak lehetne. De még az sem vezetett volna ilyen csődhelyzethez, ha az EU gazdag germán és skandináv országai alkotnak közös valuta övezetet. Ennek a jelenlegi összetétele szakmai abszurdum.

Mai fejjel Weber felismerése kiegészítésre szorul.

A protestánsok helyett puritánt kellett volna mondani.

A puritánok sem egyformák, köztük is lényeges különbségek vannak. A távol-keleti konfuciánus népek nem protestánsok, mégis azoknál is puritánabbak.

Az még érthető, hogy a németek érdekét szolgáló brüsszeli bürokraták máig is hallgatnak, de arra nincs mentség, hogy a valutaminősítők nem látták azonnal, hogy az euró övezet gyenge, latin kultúrájú országai képtelenek lesznek a gazdagabb, puritán országok által megvásárolt államkölcsönöket visszafizetni.

A szaksajtó is felelős azért, hogy nem jelezte az euró övezet mediterrán országai vészes eladósodását.

Megmagyarázhatatlan ugyanakkor a Nemzetközi Valuta Alap szereplése, ami azt a látszatot kelti, hogy az euró övezet fenntartható.

Negyven év alatt többel nőtt a haltermelés…

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 06 06

Negyven év alatt többel nőtt a haltermelés…

Negyven év alatt többel nőtt az éves haltermelés, mint előtte összesen az idők folyamán. 1974-ben 74 millió tonna, 2014-ben pedig 164 millió tonna. Vagyis 90 millió tonna a növekmény. Ilyen eredményről ötven éve álmodni sem lehetett. Ráadásul a növekmény négyötödét a halfarmok az utóbbi harminc évben adták. Hatvan éve mondom, hogy csak a tengerek megművelése lehet a megoldása a 10 milliárd ember élelmezésére. ez kezdődött az 50-es években azzal, hogy a legszaporább melegvérű állat a baromfi vált a legjobban iparosodott állati fehérje termelésére. Akkor még senki sem gondolt arra, hogy a vizekkel nem versenyezhet a szárazföld, a hidegvérű állatokkal a meleg vérűk. Az utóbbi harminc évben azonban berobbant a váltás. Évente millió tonnával nő a halfarmok termelése.

Ráadásul ez a soha el nem képzelt eredmény még ugyanazon a fajok tökéletesebb tartásával érik el. Még az eredményekben alig van szerepe a szelekciónak. Vagyis a vizekben élő állatok azon a szinten vannak, mint amikor az éppen beszelídült marhát, birkát, kecskét, lovat, baromfit tartanák korszerűbben. A halfarmok csodálatos eredményeiben még nincs szerepe a szelektált fajok megjelenésének. Szinte a halak termelése továbbra is a vadonélő állatok korszerű takarmányozásával érték el csodálatos eredményeket. Fogalmunk sincs arról, milyen eredmények lesznek várhatók akkor, ha a halak fajai is akkora lépést tesznek előre a szelekciójukban, mint ahol tartanak a vadállatok szintétől eltávolodva a mai háziállatok.

Most kezdjük, felismerni a halak táplálékait, a számukra optimális vízhőmérsékletet. Csak sejteni tudom, hogy a tengerben élő élőlények takarmányozása mekkora lehetőségeket rejt. Pedig már az ismert lehetőségek is elképesztők.                         Ha a jelenlegi termelési volumen növekvése csupán száz évig kitart, az eltartható emberiség létszámát a táplálék igénye nem korlátozhatja. Jelenleg csak az látszik problémának, hogyan lehet a halfarmok takarmányigényét előteremteni.

Nagyon várok már olyan felmérést, hogy azonos mennyiségű hús termeléséhez mennyi takarmányra van szükség, szárazföldön a melegvérű, és tengervízben a hidegvérű állat azonos súlyú felnevelésére. Ennél is fontosabb volna annak ismerte, hogy mit jelent, ha a nem farmokra használt tengerekben megteremtjük az utánpótlás és a felnevelés feltételit.

A tengerek termelésre fogása a mai technikai viszonyok mellett viszonylag könnyen megvalósítható, ha a halászat vállalkozás marad, amihez engedélyt kell vásárolni. Ezek a díjak akkorák legyenek, amikből fedezni lehet a halszaporítás költségeit. Az állományukat szaporítani kívánt fajok ikráit felvásárolják, farmokban kikeltetik és a szaporítást igénylő térségekbe kihelyezik. Vagyis azt a lehetőséget kell kihasználni, hogy a halak gyorsan és olcsón szaporíthatók.

Nehéz konkrét tanácsokat adni, de kétségkívül óriásiak, gyorsak és olcsók a hidegvérű állatok szaporításai.