Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 06

Nincs értéke a legfontosabb vagyonnak, a munkaerőnek.

Az ipari forradalom urbánus viszonyai között a munkáltató, a tőkés számára a munkása és családja tulajdona terhes lett volna. Ezért lemondott a munkaerő feletti tulajdonról, helyette bérbe vette a család tagjait. Egy munkáscsaládnak általában, két munkaadója, a gyermekmunkák esetében több munkaadója is lehetett. Ez a foglalkoztatási és munkavállalói szabadság tette lehetővé a magasabb foglalkoztatást. A bányákban a nők, a textiliparban a férfiak foglalkoztatási lehetősége korlátozott volt. Mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak érdeke volt, hogy a családtagok elérő munkaadónál dolgozhattak.

Ez is az ipari forradalom egyik jelentős vívmánya volt.

Előtte azonban nézzük meg röviden a rabszolga és a feudális társadalom foglalkoztatását.

A rabszolgatartó társadalmak.

Ebben a tekintetben a rabszolgatartó társadalom következetes volt, mert a rabszolgákat a tulajdonos vagyonának tekintette. Nem a ragszolga idejét, hanem a rabszolgát, és ha volt a családját vette meg, azt a vagyonának. a rabszolgatársadalmakban az uralkodó osztály vagyonát a rabszolgái darabszámával mérték, annak ellenére, hogy az áruk a piacon nem egységes volt, hanem minőségre ment. A többség ára a fizikai képességükkel arányos volt, nem voltak árukban nagy különbségek. Ezzel szemben a versenysportokban, a művészetekben és a szép és szexuálisan vonzó lányok árában óriási különbségek voltak.

Azt később tudtam meg, hogy a politikai hatalom értékelte, nemzeti vagyonnak tekintette a rabszolgák mennyiségét. Mivel a rabszolgák életviszonyai mostohák voltak, nagy volt a halandóságuk. Például törvény írta elő, hogy a rabszolgák számára egészséges ivóvizet kell biztosítani. Az ezt megsértő tulajdonostól elvették a rabszolgáját.

A rabszolgaállomány fenntartása nemcsak a tulajdonos érdeke, de a társadalom feladata is volt. A rabszolgák gyermekei a rabszolgatartó tulajdonát jelentették. Ezzel a rabszolgatartó osztály érdekelt volt a minél nagyobb szaporulatukban. Ez sem volt elég. Az államok egyik feladata volt a hadseregével rabszolgák szerzése. A légiók parancsnokai elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy a megbízójuk, a szenátus legyen velük megelégedve. Munkájuk megbecsültsége a hódításukon múlt, és nagy vagyont csak rabszolgák szerzésével és kincsrablással szerezhettek.

A rabszolgatartás a földművelésben, a legtöbb munkást igénylő ágazatban szinte eltűnt. A viszonylag kevés munkaerőt foglalkoztató iparokban a céhrendszer alakult ki. Ezek többsége családi vállalkozás volt. Az ipari forradalom után csak a gyarmatok ültetvényein éledt fel, és működött tőkés vállalkozás formájában. Ennek az volt a magyarázata, hogy a gyarmatokon nagy kereslete volt a gyapot, a cukornád, a dohány termelésének, amihez ott nem találtak munkaerőt. Az Amerikába bevándorló európaiak többsége földművelő paraszt akart lenni, akik végül modern farmerekké váltak. Az amerikai ültevények munkaerő igényét elsősorban Afrikában rabolt rabszolgákkal elégítették ki. Kiderült, hogyha nincs a piacon szabad munkaerő, akkor erőszakkal, rabszolgát szereznek.

Az Afrikában elrabolt, Amerikában eladott négerek gazdasági szempontból óriási előnyt jelentettek az ott élő földbirtokosoknak. Amerika tőkés osztálya kezdetben az ültetvényeiket rabszolgákkal művelő földbirtokosok lettek.

Amennyire a rabszolgáknak volt köszönhető az amerikai gyarmatokon kialakuló tőkésosztály, ez a 20. században nehéz kolonccá váltak a munkaerejükkel gyengéknek bizonyult volt rabszolgák. Ma már sehol nincs jelentős rabszolgatartás, sőt mindenütt, de elsősorban az Egyesült Államokban, sokkal jobban élnek, mint azok, akik Afrikában maradhattak. Ugyanakkor azonban az Amerikában a gyarmatok földbirtokosait meggazdagító rabszolgák utódai az átlagosnál sokkal kisebb értékű, visszahúzó etnikum lettek.

A kiscsaládos feudális társadalom.

A rabszolgatartó társadalmak ideje lejárt az első évezred utolsó századiban. Ahogyan kiszelektálódott a búza és az árpa télállósága, létrejöttek a természetes csapadékra épülő gabonatermelés technikai eszközei, a talajforgató eke, az igavonó hám, a lovak patáit védő és járásukat stabilizáló patkó, és létrejöttek a gabonatermelés új feltételei, amelyek Európa egészét magas-kultúrát eltartóvá tették, olyan társadalmi felépítmény vált szükségessé, ami ennek a feladatnak megfelelt. Ez valami tejesen új agrártársadalom létrejöttét eredményezte.

Létrejött a földbirtokos osztály uralma alatt a kiscsaládos feudális társadalom. Valami forradalmian új, és a korábbiaknál sokkal hatékonyabb feudális agrártársadalom. A létrehozója annak, hogy a földesurak a földjük megművelését nem a világ minden társadalmában jellemző nagycsaládra, hanem a szülőkből és a gyermekeikből álló kiscsaládra bízták. Ezzel létrejött az első, és sokáig az egyetlen kiscsaládos társadalom.

Ettől kezdve a kis Nyugat-Európa lett az emberiség élcsapata. Ez tette Nyugat-Európát az emberiség élcsapatává. Ennek ellenre nyoma sem található annak, hogy a kiscsaládra, mint a társadalom sejtjére épült társadalom általánossá vált Nyugat-Európában. Arról nem tudunk semmit, ki találta ki, és hogyan győzte meg mind a politikai hatalmat, mind a nyugat-európai keresztény egyházat ennek általános bevezetéséről és működtetéséről. Érthetetlen, hogy a Nyugat-Európát a világ minden más, nagy családos kultúrája fölé emelő intézménnyé emelő, majd mára már világszerte elterjedt kiscsaládos feudális társadalom történelmi szerepe méltatásnak a nyoma sem található.

Az egyértelmű, hogy a földbirtokos számára a kiscsaládos jobbágyrendszer sokkal jobb megoldás volt, mint a jobbágyteleknek a nagycsaládokra bízása.

A kiscsalád elsődleges előnye, hogy lehetővé teszi a jobbágytelkek állandóságát, azzal, hogy ennek a kiscsalád munkaereje, a két szülő és a gyermekei, viszonylag állandó. A földbirtokos érdeke, hogy a jobbágyával kötött szerződése állandó maradjon, a szülők munkaképes korának végéig tartó legyen, és azt a legidősebb fia örökölhesse. Ez a nagycsaládos rendszerben megoldhatatlan, mivel a nagycsalád létszáma, munkaereje nagyságrenddel is megváltozhat. Minden nagycsaládos rendszerben 5-10 évenként újra kellett osztani, a családok létszámához, munkaerejéhez igazítani a telkeket.

A kiscsalád legnagyobb előnye, hogy a szülők nemcsak az elsődleges értéktermelők, de a jövedelem felett is rendelkezők. A nagycsalád legnagyobb hátránya, hogy az egyetlen jogi személy a legidősebb férfi, aki sok esetben már nem teljes munkaképes, értéktermelő. A családfő rendelkezik minden családfői joggal, és esetleg tucatnyi felnőtt sorsával, jövedelmével. Az értéktermelők többsége minden tekintetben jogtalan. A kiscsalád jelenlegi utódja a farmer, a nagycsaládé a kolhoz elnöke.

A jobbágytelkek újraosztása érdektelenné teszi a talajerőre vigyázást. A kiscsaládban nemcsak a területnek, de a háznak, a gazdasági épületeknek birtokosa és örököse folyamatosan biztosított.

A kiscsalád sokkal rugalmasabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád. Ahogyan kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer egymást követték Nyugat-Európában a társadalmi haladás állomásai. A reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom a kiscsaládos Nyugat egymást követő győzedelmei voltak. Ezek egyike sem győzhetett igazán ott, ahol a nagycsaládos rendszer fennmaradt.

Érdekes módon, a kiscsalád bevezetésének hátterével, eredményeivel alig foglalkoznak a történészek, pedig elsősorban a kiscsaládos rendszernek köszönhető, hogy Európa nyugati fele ezer évre a világ élcsapatát jelentette, a keleti fele pedig lemaradt.

A tőkés osztálytársadalmak.

A két első, említett osztálytársadalmon belül is voltak tőkés vállalkozások, de a társadalmi súlyuk eltörpült a mezőgazdaság mellett. A 18. században azonban fordulat következett be. Eddig az ipar elsősorban az uralkodó osztály igényeit elégítette ki. Ezek nem olcsó tömegárukra vágytak, hanem luxus igényűek voltak. A lakosság pedig olyan szerény igényeket jelentett az iparok számára, amivel a főfoglalkozású ipari vállalkozások nem is foglalkoztak. A lakosság nagy többségének az igényeihez mérten a városok alacsony hatékonyságú céhipara is drágának bizonyult. A lakosság nagy többségnek az ipari termekkel szembeni igényét a háziipar elégítette ki. Ruházatukat maguk a földműves családok elégítették ki.

Ezzel szemben az ipari forradalom először jelentett a háziiparral és a céhiparral szembeni versenytársat. Nemcsak azokban a társadalmakban, ahol győzött, de legyőzte szinte az egész elmaradt világ háziiparát is. A gyáripar olyan olcsó árut hozott a piacra, amivel nemcsak a céhipart, de a háziipart is legyőzte, nemcsak otthon a gyarmattartó országban, de a gyarmatokon is. A nyugat-európai gyárak termékei nemcsak otthon győztek, hanem az elmaradt világban is. Ehhez azonban a fegyverek és a szállítás forradalma is nélkülözhetetlen volt. A vasút és a gőzhajó elérhetővé tette a világ legtávolabbi, és a legkevésbé versenyképes országait is.

A gazdasági hódításnak feltétele volt a Nyugat példátlan katonai fölénye is.

Az ipari tömegáruk világpiai győzelmét nemcsak a gyáripari termékek olcsósága teremtette meg, hanem a szállítás és a hadviselés forradalma is.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője.

Nemcsak a történészek, de a társadalomtudományok művelői sem vették tudomásul, hogy a három látszólag nagyon eltérő társadalom csak abba különbözött egymástól, hogy kik alkották az uralkodó osztályt. Azt senki sem vette tudomásul, hogy mindháromban az uralkodó osztály elsődleges feladata a nyomort fokozó adóztatás, a háborúskodás, valamint az ember tudásvágyának az üldözése, közös jellemzőjük volt. A lakosság elviselhetetlen növekedésének lefékezése jelentette számukra a közös alépítményi feladatot. Ez a közös fakadt, hogy a termelésből élés minőségi előrelépést jelentett az életfeltételekben. A mintegy 150 ezer évig tartó gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége ugyan nagyon eltérő, de ezen belül nagyon alacsony volt.

Nem találtam ugyan arra vonatkozó adatot, mennyi volt a gyűjtögető társadalmak élettereinek az eltartó képessége. Minden bizonnyal a csapadékos trópus adott a legtöbb táplálékot, a sivatag és a tundra a legkevesebbet. Elég volna egy olyan térkép készítése, hogy a földünkön, hol mennyi volt a növények évenkénti gyarapodása. Ez határozta meg, hogy mennyi állat élhetett meg ott. Ezzel párhuzamos volt a gyűjtögető ember eltartó képessége is.

A másik eddig sehol nem talált mutató az, hogy a begyűjtött termék és zsákmány meddig volt eltartható. Ez pedig óriási volt a hideg északon, és nagyon alacsony a meleg, párás környezetben. Ezen az alapon tartom a sarkok közeli tengerpartot, különösen, ha olyan folyó is van, ahova ívni járnak a tengeri halak.

Még kevesebb figyelmet kap az a szempont, hogy hol érzik magukat jobban a vírusok és a bacilusok. Megfeledkezünk arról, hogy a betegségek ellen nem volt lehetőség a védekezésre. Aki ezt tudomásul veszi, belátja, hogy miért nem a párás trópusokon volt az ember számára a paradicsom.

A véleményem szerint, a gyűjtögető társadalmakban a várható életkor mindenütt a 25 év körül ingadozott. Ez az a szint, ami mellett az emberi faj még fennmaradhat, de nem növekszik a lakosság száma. Ezt én találtam ki, mert a gyűjtögető társadalmak mindegyikében szinte nem változott, csak e körül ingadozott a lakosság száma. Az emberi faj természetes szaporasága ilyen várható életkor mellett a létszáma tartása körül ingadozik. Ha ennél rövidebb, kipusztul, ha hosszabb, túlnépesedik. Jó volna, ha a demográfusok is kiszámolnák, hogy az emberi faj szaporasága milyen várható életkor mellett stagnál.

Ezt azért tartom fontos adatnak, mert a jégkorszak megszűnése után kialakult szántóföldi növénytermelés és a pásztorkodás azonnal elviselhetetlen túlnépesedést jelentett. Ezt elsősorban az öntözéses gabonatermelésre való áttérés esetében láthatjuk. Előtte ugyanis nagyon ritka jelenség volt a közmunka, az önözéses gabonatermelő társadalmakban azonban azonnal megjelent. Márpedig a közmunka a túlnépesedést bizonyító tény.

Minden gabonatermelő és pásztortársadalom olyan életfeltételeket jelentett, amiben meghosszabbodott a várható élekor, általánossá vált a túlnépesedés, ami ellen csak a halálozást fokozó társadalmi felépítmény lassítja elviselhetővé a társadalom stabilitását.

Az osztálytársadalmak ötezer éves múltjának elkerülhetetlenségét csak az érheti meg, aki tudomásul veszi, hogy a 25 év feletti várható életkort az olyan társadalmi felépítmény viselheti el, amelyik tudomásul veszi, hogy a stabilitást csak az olyan felépítmény teheti elviselhetővé, amelyik fokozza a halálozást. Vagyis az elmúlt ötezer évben objektív szükségszerűség volt a szervezett halálozás okozása. Márpedig, aki ezt tudomásul veszi, csak akkor várhat túllépés a szervezett halálokozáson, ha sikerült a gyermekvállalást a létszám újratermelés szintjére visszaszorítani.

A történelembe n ugyan voltak kísérletek a gyermekvállalás korlátozására, de azok említésre sem méltók. Egyetlen szervezett és eredményes megoldásról tudok, Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszer a jobbágytelkek számára csökkentette a gyermeket vállalható családok számát. Ez csak azért sikerülhetett, mert az uralkodó osztálynak, a földesuraknak és a katolikus egyháznak közös anyagi érdeke volt a kevesebb gyermekvállalás.

Az a tény, hogy gyermekvállaló család csak annyi lehet, ahány jobbágytelek volt, azt eredményezte, hogy a házasulhatók kora jó tíz évvel kitolódott. Ezzel a gyermekvállalhatóság is. Máig nem találtam olyan történészt, aki felismerte volna, hogy mit jelentett, hogy ezelőtt mindegy ezer éve olyan feudális társadalom alakult ki Európa nyugati felén, amiben a gyermekvállalás jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott ki.

Semmi nyoma nem található annak, hogy az európai fiatalok a nemi érettségüket követő tíz évben el voltak zárva a legerősebb ember ösztönükkel éléstől. Ez most sem válik ismertté, amikor a fiatalok a fogamzásgátlóknak köszönhetően kiélhetik a nemi ösztönüket függetlenül attól, mikor házasodnak.

Megjegyzem, hogy a mai házasságkötők életkora visszamászott oda, ami a középkorban volt, de a szexuális életük szabadságát legfeljebb a katolikus egyház szeretné a házasság utánra korlátozni.

A nyugat-európai feudális társadalom világraszóló eredményéért iszonyú árat fizetett a térség fiatalsága. A nemi érettségük legvadabb tíz évében nem élhettek normális szexuális életet. Számomra ez a klasszikus példája annak, hogy a társadalomtudományok csak a jogi és az anyagi sérelmekkel számolnak. Azon ezerszer annyi felháborodás olvasható, hogy a lakosság többségnek, a nőknek általában nem volt választó joguk. Ma ugyan szinte mindenkinek van, a felük azonban nem is él a lehetőséggel. Ennél ezerszer nagyobb jogfosztás volt a házasság előtti fiatalok számára a szexuális élet tilalma, mégsem beszélünk róla.

A tudomány és technika forradalma.

Az emberiség legnagyobb találmányának tartom a fogamzásgátlás megoldását. Ennek ellenére erről említés sem történik róla. Ez ugyan a gyűjtögető társadalmakban nem volt probléma, hiszen a létszám tartásához szükség volt az emberi faj fennmaradására. Említést sem találtam arról, hogy fajunk csak azért élhette túl a gyűjtögetés mintegy 150 ezer évét, mert fizikai adottságaihoz képest nagyon szapora faj.

Mindkét nem szexuális ösztöne erős, tartós és magas szaporaságot tesz lehetővé. Ez biztosította, hogy fajunk a gyűjtögetés 150 ezer éve alatt nemcsak fennmaradt, de a föld szinte minden életterében berendezkedhetett.

A szexuális vágya mindkét nemünknek három évtizeden át folyamatos. A nők évente minden hónapban néhány napon keresztül termékenyek. A termékenységük a szülés után egy évvel helyreáll. Minden nő, aki megéli terménysége egész korát, 6-8 gyermeket szülhet. Ezt csak a magas gyermekhalandóság csökkentette. Alig található adat arra, hogy mekkora volt az első évet sem megélők aránya. Pedig fajunk újszülöttei a legkevésbé életképesek. Kevés ösztönös képességgel jönnek a világra, és mintegy 15 évig az önálló életre képtelenek.

Az ember újszülött korábban sokáig életképtelen, de ugyanakkor az agya, a kezei, a hangképző képessége több év alatt alakul ki. Az a közelmúltban derült ki, hogy az emberi agy kapacitásának, felvevő képességének a kifejlődése a születést követő 4-5 évig tart.

Az osztálytársadalmak munkaerőigénye.

Az osztálytársadalmak egészen a jelenkorig a kínálatához viszonyítva egyre kevesebb tudást és fizikai erőt igényeltek. Korábban ugyanis szinte csak olyan eszközök, szerszámok jelentek meg, amelyek ugyan hatékonyabbá tették a munkavégzést, de csökkentették a használatukhoz szükséges tudást és képességet. A munkaerő mennyisége és képessége egyre gyarapodott, az újabb eszközök azonban egyre kevésbé igényelték a használójuk képességét. A 20. század eleje volt talán az a mélypont, amikor minimumára csökkent a munkaerő képességével szemben támasztott minőségi igény.

Ez okozta az egyre nagyobb gazdasági válságokat. A fordulat a leginkább a rakodási munkák eddig a képzetlen munkások tömegét igényelték, pár évtized alatt a ki- és berakodást mérnökök végezik, tied és század idő alatt, nagyságrendekkel olcsóbban. A hajók ki- és berakodási ideje a hetekről egyetlen napra esett. Ezt jól illusztrálná, hogyan alakult száz év alatt a hajók kikötőkben való tartózkodása. Korábban a rakodásokat képzetlen munkások milliói, ma ezer magasan képzett mérnök komputerekkel tized annyi idő alatt végzi el.

A bányákban korábban képzetlen munkaerő milliói csákánnyal, lapáttal dolgoztak, ma nagyon drága kombájnokkal mérnökök végzik.

A változás általános, ezt jól jellemzi a tény, hogy ma a vállalkozásokban hússzor annyi mérnökre, és tized annyi képzetlen munkásra van szükség.

Csak a művészetekben és a spotokban volt minőségi igény.

A tudományos és technikai forradalom hatására hiány lett a munkaerő minőségének a felső kétharmada, és a képzetlen munkaerő átlaghoz viszonyított ára csökkent.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, csak két ágazatban volt hiány a minőségi munkaerőben, a művészetek és a sportok felső néhány százalékában. Ami óta ezt felismertem, lelkesen kutatom a két ágazat múltját. Egyre jobban kiderült, hogy ezek kezdettől fogva nem osztálytársadalmi alapon, hanem a teljesítményük alapján szelektálódtak. Eleve úgy kezelték ezeket, mintha nem is az osztálytársadalom tagjai lennének. A legnagyobbak ismertebbek, gazdagabbak és maradandóbbak lettek, mint az uralkodó osztály felső harmada. A több ezer éves múljuk olyan korai képességfeltáráson, képzésen alapult, akárcsak ma.

Megszállott híve lettem annak, hogy a jelenkor fejlett társadalmában, minden szakmában olyan korai tehetségfeltárást, képzési módszert, anyagi és erkölcsi elismerést kellene alkalmazni, mint ezen a két területen ma is működik.

A profit is járadék.

A klasszikus közgazdaságtan alapítói tévedtek abban, hogy a tőkejövedelmet nem járadéknak tekintették. Azt természetesnek vették, hogy a föld és a bánya tulajdonosát külön, meg nem dolgozott jövedelem illeti meg, de a tőke utáni meg nem dolgozott jövedelmet nem a tőke járadékának, hanem profitnak minősítették. Azt természetesnek tartották, hogy a földesúrnak, a bányatulajdonosnak a bérbeadás esetén munkanélküli jövedelem jár, amit akkor is élvezhet, amikor maga vállalja a működtetését is. Ezzel szemben a tőkés a tőkeéje használójától nem bérleti díjat kap, hanem indoktalan jövedelmet élvez, profitból részesül, de akkor is érdem nélküli ez a jövedelem, ha a tőkéjét maga működteti.

Már a klasszikus közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a föld, a bánya, a tőke azért ad meg nem dolgozott jövedelmet, mert hiány van a földben, a bányakincsekben és a tőkében is.

A közgazdaságtan hibái abból származnak, hogy kitalálták az érték kereslet és kínálat nélküli fogalmát, az újratermelési költséget. Mivel ez megfoghatatlan, megelégednek azzal, hogy a kereslet és kínálat arányától függően ingadozó árak centruma. De ez sem ragadható meg. Ezért aztán megelégedtek azzal, hogy a piac kereslettől és kínálattól függő árait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelés szabályozója a jövedelmezőség legyen.

Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.

Az ENSZ hűen követte elődje, a Népszövetség statisztikai eredményeit. Mindkettő aranybánya lett a közgazdászok számára.

Az ENSZ statisztikusai felismerték, hogy a jelenkorban, amikor a lakosság számának alakulásában nemcsak a mértékek, de még az előjelek is különbözők lettek, értelmetlenné vált a tagországok társadalmi fejlettségét a nemzeti jövedelmük nagyságával mérni.

Nagy lépést tettek előre azzal, hogy az országok társadalmi fejlettségét az egy lakosra vetített három mutatóval mérik. Ezek az egy laksora jutó jövedelem, belső forgalmi áron mérve, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezek eredője alapján mérik a társadalmak fejlettségét. Ez klasszisokkal jobb a korábbi mércénél, az országokban termelt nemzeti jövedelem éves összegénél.

Ezzel szemben két mutatót még ajánlanék.

A második helyen az egy lakosra jutó nemzeti vagyont javasolnám. Az olyan országok, ahol gyors a lakosság növekedése, éppen ez a mutató teljesíthetetlen. S kínai reform kidolgozóinak éppen az a legnagyobb érdeme, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény teljesíthetőségének az elengedhetetlen feltétele a népesség növekedéssel arányos vagyonképzés. Ez a lakosság gyors növekedése estében teljesíthetetlen feladatot jelent.

Kevés közgazdasági probléma volt rám nagyobb hatással, mint annak felismerése a társadalom számára elengedhetetlen igény, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel párhuzamosan növekedjen a nemzeti vagyon is. Ez Rácz Jenő és Bródy András könyve alapján vált ismertté a számomra. Tehát nem elegendő, ha az egy lakosra jutó jövedelem növekszik, ezzel párhuzamosan növelni kell az egy lakosra jutó vagyont is. Sajnos ennek felismerése idején még nem volt elismert, hogy a nemzeti vagyon nemcsak a fizikai vagyon, hanem az emberi vagyon is. Vagyis a munkaerő értéke is vagyon. Ennek figyelembe vétele nélkül is egészen más, mivel az emberi vagyon, a képzett munkaerő értéke nagyobb, mint a foglalkoztatását biztosító fizikai vagyon. Hatvan éve mégis jól működött az iránytűm akkor is, ha a népesség növekedéssel járó fizikai vagyonigényt veszem figyelembe. Rácz és Bródy csak a fizikai vagyonnal számolt, de még azt is csak az átlagos európai vagyonigénnyel, ami akkor az egy laksora jutó jövedelem 3-4-szerese volt. Ez is elég nagy annak bizonyítására, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése esetén elviselhetetlen felhalmozási igényt jön létre.

Az óta megtanultam, hogy a vagyonigény időben és kultúrák között jelentősen eltérő, de ezek az eltérések lassan változnak. Ezt a mutatót egyedül az Egyesült Államokban mérik. Ebből kiderül, hogy ez az arány elsősorban etnikai hovatartozástól függ, az államokon belül is jelentősen eltér. 2015-ben az Egyesült Államokban az éves jövedelem ötszerese volt a kelet-ázsiai etnikumok vagyona. Ez a mutató a protestánsoknál 3.5, a latinoknál 2.5, az afrikaiaknál 0.9. Ezek a számok is meggyőzően bizonyítják, hogy miért marad le a vitathatatlan szuperhatalom a másik három óceánokon túli angolszász társához képest. Egyszerűen azért, mert azokban a visszahúzó két etnikum sokkal kisebb arányban van jelen.

Magyarként vágyam lenne a hazai etnikumok jövedelmükhöz viszonyított vagyonát látni.

Egy ilyen mutató sokat mondanak a kiegyezés és az első világháború, a két háború közti Horthy rendszer, a bolsevik megszállás és a rendszerváltás utáni szakaszban látni. Egy ilyen felmérés sok magyarázatot adna arra, hogy miért alakult úgy a történelmünk, ahogyan alakult.

A két háború közt az iskolázottságot mérték. A sorrend fentről lefelé egyértelműen így volt a zsidóság, a svábok, a protestánsok, a katolikusok, a görög keletiek és a cigányok. Ebből az is megállapítható, hogy mint vesztettünk a zsidóságuk öthatodának, a svábok felének elvesztésével. Az is egyértelmű, hogy a cigányságunk lényegese az amerikai feketék mögött áll. Nem véletlen, hogy az ilyen tényeket nem mérjük.

Honismeretemet jónak tartom, de sokkal jobb lehetne, ha mérnénk a lakosságunk etnikai és vallási összetételében a jövedelem és vagyon arányát. Még ennél is többet mondana az, hogy ebben a bontásban milyen a gyermeknevelés aránya.

Visszatérve a csodálatos eredményt elérő Kínára. Ott nemcsak a lakosság gyors növekedése támasztott felviselhetetlen felhalmozási igényt, hanem az is hogy az alapanyag iparok fejlesztése nagy felhalmozási igényt támasztott. Kína ugyan a népességének növekedését leállította, de a példa nélküli gyors urbanizáció, infrastruktúra építése, a munkahelyek teremtése eleve óriási felhalmozási igénnyel jár. Kína a lakosság növekedésének leállása mellett is a világ legmagasabb felhalmozási rátájára kényszerült.

Nem értékelték a munkaerőt az osztálytársadalmak.

A munkaerő nélkül ugyan nem működhetett a társadalom, de mivel a keresleténél több és jobb volt belőle, a közgazdaságtan eltekinthetett az értékétől, levegőnek tekinthette. A munkaerő olyan termelési tényező volt, ami több és jobb volt, mint a vele szemben támasztott kereslet. Ebből aztán az következett, hogy a termőföldnek, az ásványi kincseknek és a tőkének volt vagyonértéke, ami után földjáradék, bányajáradék, profit járt a tulajdonosának, a vagyonok értékét a járadéka alapján állapították meg.

A föld és a bányakincs utáni járadékot a tulajdonból fakadó indokolt jövedelemnek tartották, a tőkei utáni profitot azonban meg nem dolgozott, indoktalan jövedelemnek tekintették. Nem vették tudomásul, hogy mindhárom jövedelem a vagyonhiányból fakadó járadék volt.

A legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt olyan árunak minősítették, aminek ára volt, de mivel több és jobb volt belőle, mint amennyi a kereslete, vagyonnak nem is minősítették. A klasszikus közgazdaságtan a munkaerő bérét az értékétől független jövedelemnek tekintette. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a földet, a bányát a járadéka tőkésítése alapján vagyonnak kezelték. Ez a tőke esetében azt jelentette volna, hogy a tőke értékét is a profitja tőkésítése alapján kell megállapítani. A gyakorlatban a tőkepiacon ez is történt. Ebből annak kellett volna következni, hogy a munkaerő megvásárolásáért kifizetett összeget tőkésítve kaptuk meg a munkaerő értékét.

Ebből az következett, hogy a munkaerő is olyan, mint minden más áru, aminek az ára az értéke felett van, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata, és fordítva az ára az éréke alatt van, ha nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete. Erről Marx is megfeledkezett, fel sem vetette, hogy a munkaerő kínálata és kereslete hogyan aránylik egymáshoz. Ezt azért sem tehette meg, mert akkor a kizsákmányolását nem tudta volna tényként megállapítani.

A munkaerő ugyanis minden osztálytársadalomban több és jobb volt, mint a kereslete. Marxnak az sem okozott problémát, hogy a munkaerő értékét is az újraterelési költsége határozza meg. Márpedig a bérekből egyre több és jobb munkaerő termelődött újra. Ezzel azonban oda jutott volna, hogy a munkaerő egy olyan áru, ami akkor is bővítetten termelte újra magát, ha az éréke alatt vásárolták meg.

A munkaerő tehát nem termelési tényező, aminek értéke van, hanem a termelés alanya. Még az osztálytársadalmakban is olyan helyzetet teremtett magának, amiben nemcsak gyorsan szaporodik, de a jóléte is nő. Nem az ember van a társadalomért, hanem a társadalom az emberért.

Az kétsége sem vonható tény, hogy az ember nemcsak biológia tekintettben van a fajok élén, hanem a sikerében is. Ebben a példátlan sikerben az ember volt a főszereplő. Nemcsak példátlan a sikere volt, hanem hatványozottan gyorsul.

Az osztálytársadalmaknak az utóbbi ötezer éves történelme azért volt szenvedéssel teli, mert az ember szaporaságát nem volt képes az igényéhez szabni. Minden kínunk oka az volt, hogy a jólétünknek következtében egyre jobban szaporodtunk. Kevesebb áldozattal járt volna, ha csak olyan mértékben szaporodunk, amilyen mértékben a létszámunk optimálisan alakult volna.

Ezért a társadalomtudományok elsődleges feladata a létszámuk szabályozása volna.

Miért tartom gittegyletnek az ENSZ-et?

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 16

Miért tartom gittegyletnek az ENSZ-et?

Végre kiéleződött Észak-Korea tarthatatlan helyzete. Az új amerikai elnök tűrhetetlennek tartja ennek az országnak a fegyvercsörgetését. Abban ugyan nem vagyok teljesen biztos, hogy nincs joga egy szuverén országnak arra, hogy atomfegyvere legyen, mert, ha lehet néhány év múlva, akkor sem ér semmit. Ezerszer annyi lesz az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak, százszor annyi, mint Kínának. Az elmúlt ötven évben azért nem lett a hidegháború évtizedei alatt meleg háború, mert a gyengébb is tudta, hogy az erőseb ellen csak veszthet. Az imperialistává züllött Szovjetunió tisztában volt vele, hogy ugyan ő is elképesztő károkat okozhat, de maga biztosan megsemmisül.

A többi atomfegyverrel rendelkező ország pedig biztos lehetett abban, hogy megsemmisül, ha hozzányúl.

Az ENSZ alkotmánya pedig olyan, hogy a vétójog használata eleve kizárja, hogy valakit feljogosítson az atomfegyvere bevetésére, de még arra sem, hogy valaki tradicionális fegyverekkel pusztítsa el a másik atomfegyvereit.

Észak-Korea sem az ellenfeleire veszélyes, hanem a saját népére, mert az azért él évtizedek óta elképesztő nyomorban és jogtalanságban, mert erejét messze meghaladóan fegyverkezik. Észak-Korea már egyszer agresszív háborúba kezdett azzal a céllal, hogy a hidegháborúban a demokrata oldalra került Dél-Koreát elfoglalja. Észak-Korea agressziós háborúja azért végződött máig tartó fegyverszünettel, mert a fegyverzetét tekintve szuperhatalom, a Szovjetunió mögéje állt, valamint az emberforrásaiban kimeríthetetlen kommunista Kína fegyveresen az ideológiai testére mellé állt. Mindkét hatalomnak vétójoga volt az ENSZ-ben.

Észak-Korea ezt a helyzetét élvezve, felhatalmazva érezte magát, hogy a népét szolgaságba és elképesztő nyomorba kényszerítve atomfegyverek és interkontinentális fejlesztésébe fogott, ami elviselhetetlen erőforrásokat emésztett fel, aminek és a gazdasága állami irányításának következtében a történelemben soha nem tapasztalt nyomort okozott. Ma, az Észak-Koreában egy lakosra jutó fogyasztás a példátlanul sikeres Dél-Koreához viszonyítva tizenhatod lett. Ezt a lemaradást a lakossággal csak példátlan terrorral lehet elviseltetni.

Az ENSZ-nek nem az eszetlen fegyverkezést, hanem annak a következményét, kellene megakadályozni. Tagsági követelménnyé kellene nyilvánítani, hogy fegyverkezésre legfeljebb a nemzeti jövedelem meghatározott, 5 vagy 10 százalékát lehet fordítani. Aki ezt túllépi, a világgazdaságból ki legyen taszítva. Tilos legyen az ilyen országgal külkereskedelmet folytatni. Ahogyan azt az Egyesült Államok néhány esetben meg is tette. E korlátozás ellen ne legyen vétójoga egyetlen államnak sem.

Új ENSZ-re van szükség

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 04 17

Új ENSZ-re van szükség

Az ENSZ megalakulása akkor történt, amikor még Kína az Egyesült Államok szövetségese volt, tehát a Szovjetuniótól eltekintve, minden vétójogos tagra számítni lehetett. Roosevelt számára pedig a volt gyarmattartókkal szemben a Szovjetunió fegyveres erőktől való félelemre volt szüksége. Máig nem fogalmazzuk meg a tényt, hogy a hidegháború, a szovjetunió haderejétől való félelem nélkül nem jöhetett volna létre a demokráciák katonai szövetsége a NATO. Ezt követően, egészen a Szovjetunió széteséséig, egyetlen kivétellel, a vétója mindig a volt gyarmattartók érdeke ellen volt. Az egyetlen kivétel a két Korea közti háború volt, de addigra már Kína kommunista diktatúra, a demokráciák ellenfele, a Szovjetunió szövetségese lett. Ez volt az egyetlen eset, amikor a Biztonsági Tanács két tagjának a vétójogát figyelmen kívül hagyták.

Ismereteim szerint az ENSZ alkotmánya Keynes érdeme volt. Ő angol létére még a második világháború végén is Európa centrikus volt, lényegében Churchill személetét képviselte. Ez fejeződik ki abban, hogy a Biztonsági tanácsnak nemcsak Nagy Britannia, de még Franciaország is vétójogú tagja lett. A háború végén csak két vitathatatlan katonai szuperhatalom maradt. Mint említettem Kína csak azért lett ugyancsak vétójogú tag, mert ugyan nagyon elmaradott, szegény, de az Egyesült Államok egyetlen használható szövetségese volt Japán ellen.

Ezzel szemben a háborút vesztett Németország és Japán tényleges erejéhez nem fért kétség nemcsak Franciaország, de Nagy Britannia esetben sem. Ez a háborúvesztés és Németország kettéosztása után egyértelműen bebizonyosodott a két első gazdasági csodával, Németországéval és Japánéval.

Az a világpolitikai és világgazdasági helyet, ami a második világháború végére kialakult, gyorsan, mára alapvetően megváltozott.

A köztársasági Kína hamar átalakult bolsevik kommunista Kínává. Kína katonai erejét már az 50-es években, a koreai háborúban megmutatta. Az, hogy a bolsevik rendszer hatékony lehet, csak az 1990-as kínai reform után vált nyilvánvalóvá azzal, hogy egyrészt a gazdaságát piacosította, másrészt a sikert ellehetetlenítő túlnépesedését megállította.

A marxisták máig sem tudatosították, hogy a kínai kommunisták győzelmével először győzött a marxizmus egy puritán kultúrájú társadalomban. Ezzel beigazolódott Max Weber század eleji felismerése, hogy a jelenkorban csak a puritán népek képesek arra, hogy a társadalmukat hatékonyan működtessék. Vagyis nem az ideológia az alapvető feltétele a sikernek, hanem a lakosság puritanizmusa. Akár Keynes, akár Marx ideológiájú a társadalmi felépítmény, az hatékony, ha a gazdasága piacos és a népessége nem túlszaporodó.

A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert marxista diktatúra volt, hanem azért, mert nem piacosította a gazdaságát, a lakossága pedig nem volt puritán. A kommunista Kína lakossága ugyan puritán volt, de a gazdaságát nem piacosította, a túlnépesedését pedig nem állította le. Amikor ezt a két hiányosságát kiküszöbölte, piacosította a gazdaságát és megállította a túlnépesedését a keynesi polgári demokráciáknál sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Ebből ugyan nem következett volna az, hogyha a Szovjetunió piacosítja a gazdaságát, Kínáéhoz hasonló sikert érhetett volna el. A Szovjetunióban vegyes kultúrájú népek éltek, de puritánoknak legfeljebb az észteket lehetett tekinteni, de ők a lakosság huszadát sem jelentették. A politikai hatalmat birtokló oroszok számára a politikai dicsőség fontosabb volt, mint a személyes szabadság és a jobb élet.

A kínai kommunisták győzelmével az Egyesült Államok elvesztette szövetségesét, a Szovjetunó pedig egy nála hatszor népesebb puritán országot nyert meg szövetségesének. ebből kezdetben semmit nem lehetett látni, de mára egyértelművé vált. A kelet-európai, a balkáni és közel-keleti népek marxizmusa a Szovjetunió szétesésével nemcsak elvesztette közép-európai csatlósait, de maga is elemeire hullott szét. Az Európa keleti felét uraló marxizmus csődjével egy időben, Kínában 1.300 millió lakosú, puritán kultúrájú Kína piacosította a gazdaságát, és megállította a túl népesdését. Ennek hatására a kínai marxisták a világtörténelem egyik legnagyobb fordulatát indították el. Ezt a nyugati liberálisok a marxizmus bukásáról beszélnek, pedig csak az történt, hogy csődöt mondott a marxizmus az olyan európai kultúrákban, ahol a keynesi demokráciák sem győztek volna. Ugyanakkor a Távol-Keleten ötször annyi kínai a marxizmus elképzelhetetlen fölényét bizonyítja.

Ahol az európai marxizmusok megbuktak előtte a tőkés iparosítás még jobban lemaradt. Ráadásul a Szovjetunió utódállamai és csatlósai a tőkés gazdaság visszaállítása után éppen úgy, vagy még jobban lemaradnak, mint a megelőző tőkés évszázadok alatt. Oroszország, és az olajban gazdag volt tagországok az olaj és nyersanyag árak magasságának köszönhetően maga export bevételt élvezhettek. Ennek most vége, mivel a kínai iparosítás lényegében befejezte a magas nyersanyagigényű szakaszát.

Ennél is nagyobb jelentősége lett annak, hogy az Egyesült Államokban a nagyon magas olajárak hatására megoldották a palagázok és –olajok feltárását mintegy 40 dolláros költségszinten. Ennek hatására nagyon gyorsan a 150 dollárról, 50 dollár környékére zuhantak az árak. Ezzel belátható ideig nem kell azzal számolni, hogy 60 dollár fölé emelkedhessenek az olajárak.

A belátható jövőben még nagyobb veszély fenyegeti az olajkitermelőket azzal, hogy a közúti közlekedésben teret hódítanak a villanymotorok. Ezt jelzik az egyre hatékonyabb akkumulátorok. Ezért tartom történelmi eseménynek, hogy a villany gépkocsikat gyártó Tesla cég részvénypiaci ára meghaladta a Fordét.

Végül még 50 éves távlatban sem várható, hogy a kínai iparosításhoz hasonló nyersanyag kereslet megismétlődhet. A kínai csoda alapja a puritán munkaerő példátlan olcsóság volt. Ma már tized annyi puritán sem él a világon, mint amennyi Kínában megjelent. Amennyire köztudott a kínai munkaerő olcsó ára, és kiváló minősége, annyira meglepő, hogy 2005 óta máig a kínai vérek ugyan minden más országénál gyorsabban emelkedtek, de az emelkedésnek csak a százaléka volt nagy, de például a német bérek emelkedése százalékában ugyan kicsi, de összegében nagyobb volt.

A munkaügyekkel foglalkozó közgazdászok sem vették tudomásul, hogy minél fejlettebb az alkalmazott technika, annál kisebb súlya van a munkaerő árának, és nagyobb súlya a minőségének. Márpedig a kínai munkás a futószalagok mellett talán a legjobb a világon. Jelenleg a német munkás minden órája a munkaadónak 44, az amerikainak 38, a japánnak 25, a kínainak pedig csak 4 dollárba kerül. Vagyis a kínai tömegáruk elsősorban olyan országokba jutnak, ahol tízszer drágább a munkaerő foglalkozatása. Száz éve ez az arány tized ekkora sem volt. Ráadásul a munkaerő minősége sokkal kisebb szerepet játszott.

Két napja még azt olvastam a The Economist tanulmányában, hogy ma a Gyöngyfolyó térségében 30-40 százalékkal magasabbak a bérek, mint az ország belsejében. Ennek ellenre a munkaadók nem hagyják el a drágább bérű térséget, mert ebben jobb a vállalkozói környezet, az együttműködés.

Ugyanakkor szakmai naivitás azt hirdetni, hogy a tömegáruk kínai importját ki lehet váltani az Egyesült Államokban történő termeléssel, a tervezett 46 százalékos büntető vámmal.

A 2017-ben megváltozott helyet.

1990-ben a Nyugaton azt várták, hogy alapvetően a tőkés demokráciák javára fordult meg a helyzet. Ma azt látjuk, hogy az európai bolsevik rendszerek bukásával alig valamit nyertek a polgári demokráciák, de óriásit vesztettek a Távol-Keleten. Lényegében az történt, hogy az eleve reménytelen bolsevik marxizmus megbukott Európában, ugyanakkor elképzelhetetlen sikert ért el a kommunista Kína a gazdasági és születésszabályozási reformjával. 1990-ben nem kellett a polgári demokráciáknak attól aggódni, hogy a Szovjetunió és csatlósai megelőzik őket. Ma pedig elfogadott jövőkép, hogy az 1.3 milliárdos lakosságú Kína felzárkózik a világgazdaság élvonalába.

1990 előtt a tőkés demokráciák fölénye egyértelmű volt Európában. Ma pedig az európai demokráciák növekedése a marxista Kínáénak a negyede. Az is nagyon valószínű, hogy a század közepére Kína felzárkózik az Egyesült Államok szintjére, de ezen kívül nem lehet más jeltős felzárkózó. Ez a már látható jövő határozza meg, milyen ENSZ-re van szükség.

Az államok súlyát a nemzeti jövedelmük nagyága határozza meg.

Az egy állam, egy szavazat nem alkalmas arra, hogy a közösség akaratát jelentse a döntés. A kor követelményeinek csak az olyan döntések felelnek meg, amelyekben minden tagnak a súlyát a nemzeti jövedelmének a nagysága jelenti. A jelent és a belátható jövőt az jellemzi, hogy a lemaradók egyre szaporábbak, az élenjárók pedig létszámot veszítenek. Ha az emberiséget fel akarjuk osztani, akkor három csoportba lehet sorolni.

A puritán népek. Ezek teszik ki ma az emberiség kétötödét, a világgazdaság négyötödét. Ezek a Nyugton, vagyis Európában, Amerikában és Óceániában élő angolszász, germán és skandináv népek országaiban a lakosság többségét. Ezeket az jellemzi, hogy az egy lakosra jutó jövedelmük és vagyonuk már ma is az átlag többszöröse, és ez az arány egyre nőni fog. E mellett a várható életkoruk, iskolázottságuk is lényegesen magasabb.

A Nyugat latin és ortodox népei. A latin népek többségben az európai és amerikai latin államokban élnek. Az ortodoxok többségben csak a kelet-európai és a balkáni államokba n élnek. Még meg nem magyarázott okokból az ortodox európai népek, az ortodox keresztények a hazájukon kívül sehol nem lettek gyarmattartók, államalapítók. Elsősorban Észak-Amerikába vándoroltak, ott pedig puritánok lettek. Európában az utóbbi 50 évben a túlnépesedésük lelassult, majd megállt. Amerikában a latin népek gyorsan szaporodtak, de ez mára szinte leállt. Európában a puritánokhoz képest egyre jobban lemaradnak, elsősorban azért, mert kényelmesebben élnek. Amerikában a leggyorsabban szaporodó európai faj lettek, de Latin-Amerikában a két jelentős etnikai kisebbségüknél, az amerikai őslakos indiánoknál, és az afrikai fektéknél lassabban szaporodnak.

A gyorsan lemaradó népek. Ezek a Dél-Ázsiában a Közel-Keleten, valamint a Szahara felett élő, ősi kultúrájú népek, valamint a magas-kultúrát nem ismerő, minden népnél gyorsabban szaporodó, Dél-Afrikában élők. Ezek jövőjét látóval még nem találkoztam.

Az ENSZ legfelsőbb fóruma a Közgyűlés. Ezen minden tagország részt vesz és a szavazatának súlya a nemzeti jövedelmével arányos. A tagság megvonása a Közgyűlés joga. Ez ad biztosítékot arra, hogy egy országot kizárhatnak a nemzetközi munkamegosztásból.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Ennek hét, vagy nyolc tagja lehet. A tagság nem választáson, vagy alkotmányon múljon, hanem az a hat, vagy hét ország automatikusan tagja a Biztonsági Tanácsnak, amelyik a nemzeti jövedelme lapján az első hat, vagy hét. A létszámuk lapján bizonytalan vagyok. Az első két tag biztos, az Egyesült Államok és Kína. A nemzeti jövedelme alapján Japán harmadik helye is biztos. A visszamaradó helyekre négy állam jöhet szóba. A 4. és 5. helyre Németország és Nagy Britannia az esélyes. A két bizonytalan helyre Franciaország és Oroszország pályázata indokolható. Franciaországot az indokolná, hogy az emberiség ötödét jelentő latin népeknek legyen képviselője. A tagságról alkotott véleményem ellen szól az, hogy ez is túl Európa centrikus. Más kontinensen ugyanis nem látok olyan országot, ami az első hétbe kerülhetne. India ugyan lehet ilyen gazdag, de meggyőződésem szerint ez a birodalom nem lesz egybe tartható. A gazdasági növekedése ugyan lehetővé teheti, hogy a nála tízszer, hússzor kisebb puritán, sokkal gazdagabb államokénál nagyobb lesz a nemzeti jövedelme. India tagsága mellett szól, hogy képviselője lenne az emberiség gyorsan növekvő kétötödének.

A Biztonsági Tanács tagjainak nem volna vétójoga, de a határozatainak érvényességéhez kétharmados támogatás lenne szükséges. Ehhez most négy tag támogatása is elegendő lehet. 2050-ben azonban elég lenne az Egyesült Államok és Kína szavazata is, de egyedül az egyik szuperhatalomnak csak akkor lenne kétharmados a támogatása, ha a többi tag kétharmada is támogatja.

Elképzelésem szerint, csak a fentihez hasonló alapszabály, illetve alkotmány biztosíthatja az ENSZ tekintélyét.

A Gyöngyfolyó deltatérsége

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 15

A Gyöngyfolyó deltatérsége

Diákkoromban Kanton, később Hongkong térségét mondtam volna. az e heti The Economist 12 oldalas tanulmánya The Pearl folyó deltáját elemzi. Kantont, ma használt nevén Guangzhou, a világgazdaság egyik Szilokon-völgye, Kína leggazdagabb tartománya mintegy 80 millió lakossal.

Több ezer éven át Kanton a világ talán legnépesebb városa volt. Miután Nagy Britannia a folyó deltájában lévő szigetet és az azon elhelyezkedő ugyancsak több ezer éves nagyvárost, Hongkongot, gyarmatává tette, és ott európai tőkés gazdaságot működtetett, Kanton viszonylag háttérbe került, Hongkong pedig fejlett és gazdag tőkés világkikötő lett. Közel húsz éve azonban Kína visszakapta azzal a feltétellel, hogy politikai önállósága megmarad. Várakozásom ellenére, a gazdaságát piacosító és a gyermekvállalást erőszakkal korlátozó megreformált és példátlan tempóban fejlődő Kína türelemmel kezeli Hongkong politikai szabadságát.

Az sokat mond, hogy az egyesülés idején Hongkong nemzeti jövedelme Kínáénak egy hatoda, mára egy harmincada lett. Nem Hongkong esett vissza, hanem Kína ugrott előre. A városállam a világ legforgalmasabb repülőtere, és az ötödik kereskedelmi kikötője.

Kanton sorsa a 80-as évektől fogva politikai tekintetben kedvezően alakult. Mao már ekkor felismerte, hogy Kínának a gazdaságát a sikeres Szingapúr példája alapján kell megoldani. Ezért otthon a reform potenciális ellenségét a kegyetlen Kulturális Forradalom formájában igyekezett felszámolni, a kijelölt utódját, Tenget a Gyöngyfolyó térségébe, Kantonba küldte. Majd egy évre Szingapúrba, az ottani gazdaság sikerének megtanulására küldte.

Máig alig kap említést a Szingapúrban alkalmazott módszer lényege: Egyértelmű egy pártrendszer és liberális gazdaság. Ezt ugyan megtehette a világ legjobb kikötői adottságú városállama, de nem tehette volna meg Kína.

Teng, amikor hazakerült erőszak nélkül megkérdőjelezhetetlen tekintélyű diktátor lett, aki megengedhette magának azt, amit Nagy Imre nem mert, de talán nem is tehetett volna meg, hogy tankokkal állítja meg a reformokat ott, ahol már túllépett a kor világpolitikai realitásán. Teng parancsának a saját hadserege engedelmeskedett, Nagy Imrét pedig már senki sem vette komolyan. Ő odáig engedte szabadon alakulni az eseményeket, hogy csak a Szovjetunió tankjaira támaszkodhatott. Azt Kínában sem lehetett volna megvalósítani, hogy a Szovjetunió tankjai verjék le a politikai demokráciát követelő forradalmat. Ezért értékelem nagyra Mao Kulturális forradalmát, a politikai ellenzék ázsiai kegyetlenéggel való irtását. Ma már úgy látom, hogy a Kulturális Forradalom nélkül 1990-ben a kínai reform sem lett volna tankokkal megállítható.

Teng szingapúri tanulmányéve nélkül a kínai reform anarchiába torkollott volna. Mao érdeme, hogy Tenget Szingapúrba, és nem Hongkongba küldte. Lényegében Hongkong is azt a stratégiát követte, mint Szingapúr, ahol a liberális gazdaságpolitikáját a kínai nép puritanizmusával párosították. Nagy Britannia azonban akkor még nem engedte el koronakincsét, Hongkongot. Szingapúrban azonban a kínai diaszpóra egy pártrendszere működött. 

Teng másik szerencséje, hogy 1990-ben már nem volt hidegháború, de már a katonai erejével félelmetes Szovjetunió sem. 1956-ban azonban nemcsak a Szovjetunó büszkélkedhetett a szuperhatalmi katonai erejével, de az Egyesült Államok mögé is csak azért zárkóztak fel a demokráciák, mert joggal féltek a Szovjetunió hadseregével alátámasztott imperializmusától.

Teng harmadik szerencséje, hogy a kínaiak keményen puritánok. Érthetetlen módon a nyugati társadalomtudomány nem ismerte fel Weber tételét, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik diktatúra volt, hanem azért, mert egyrészt a lakossága viselkedése messze van a puritánságtól, ezért eleve nincs olyan társadalmi felépítmény, ami a protestáns Nyugattal versenyképes lehet, másrészt a politikai diktatúra is csak piaci gazdaság mellett lehet működőképes. Kína sem boldogult addig, amíg a gazdaságát nem a piac, hanem a politikai hatalom diktálta. Még a Nyugaton megbukott marxistáknak sem jut eszükbe, hogy 1990-ben a marxizmus csúfosan megbukott Európában, de példátlan sikert aratott Kelet-Ázsiában. A liberálisoknak pedig az nem jut eszükbe, hogy az elmúlt negyedszázadban a marxista politikai diktatúra járja a világgazdaság történelmének legsikeresebb útját annak ellenére, hogy szigorú politikai diktatúrában élnek.

A Gyöngyfolyó deltavidékének csodája.

Alig 30 ezer négyzetkilométernyi, akkora, mind a Dunántúl, területen 80 millió ember él, ennek tizednyi területe Hongkong. Ebben a deltatérségben az eleve kínai területen élő lakosság egy főre jutó jövedelme 50 ezer dollár, delével magasabb a magyarországinál, és a gazdaság teljesítménye 25 év átlagában 18 százalékkal növekedett. Ez a térség legfeljebb az ipari forradalom három térségéhez, Dél-Angliához, Közép-Angliához és a Benelux államokhoz volt hasonlítható. ezek kibontakozásához kétszáz év kellett. A vasút századában száz év alatt ilyen volt a Ruhr-vidék. A 20 században pedig Kalifornia, és Tokió térsége fél század alatt. Az elmúlt negyed század alatt ez történt, és történik a Gyöngyfolyó térségében 80 millió lakossággal.

Ha most nem olvasom a The Economist tanulmányát, nem tudatosult benne sem, hogy a Kínai Csodának ilyen részeredményei vannak. A Gyöngyfolyó deltájában, mintegy 30 ezer négyzetkilométernyi területen kialakult egy agglomeráció mintegy 80 millió lakossal, és 50 ezer dollár egy főre eső jövedelemmel, tíz 1.5-15 milliós várossal, öt nemzetközi repülőtérrel, négy irányból érkező szupergyors vasútvonallal, négy egybekötését építő metró hálózattal, hat konténeres forgalomra kiépült tengeri kikötővel.

Ezek az adatok is bizonyítják, hogy Kína milyen mértékben oldja meg a térségek infrastruktúrájának. A közlekedési hálózatában ugyan vannak politikai csodák is, mint a Tibetbe vezető gyorsvasúti vonal, de a lényeg, hogy Kínában évente több szupervasút épül, mint a világon összesen. Meggyőződésem szerint, egy ilyen sűrű lakosságú országban a 400 kilométeres sebességre épült vasút racionálisabb megoldás, mint a légi közlekedés.

Ez nem jelenti azt, hogy nem elengedhetetlen feladat az autópályák hálózatának a kiépítése, mert a vállatok közti munkamegosztást csak a kiépített autópályák hálózatával lehet megoldani.

A több millió lakosú városokon belüli személyfogalmat pedig a metróhálózattal kell megoldani. Kína metróvonalat is többet épít, mint a világon összesen.

A kínai közlekedési hálózat kiépülése is jó példa arra, hogy vannak feladatok, amiket nem lehet sem a piacra, sem az önkormányzatokra bízni.

A Gyöngyfolyó deltája elsősorban mégis a nemzetközi kereskedelem egyik csomópontja lett, és lesz. A delta az ország területének 1 százaléka, de a lakosság 5 százaléka lakik rajta. Ezen termelik a nemzeti jövedelem tizedét, és ez bonyolítja le a külkereskedelem negyedét. Ez a koncentráció ismeretlen a világban, hogy az ország területének egyetlen százaléka ilyen nemzetgazdasági szerepet játsszon.

A kínai munkaerő drágul, de mégis egyre olcsóbb.

Az ugyan nem vitatható, hogy a kínai munkaerő erő ára a gazdaságtörténelemben példátlanul gyorsan nő, de ez alig érinti a versenyképességét. 2005-2015 között a kínai bérek 171 százalékkal nőttek. A német és a japán munkaerő foglalkoztatásának az ára alig változott, az Egyesült Államokban is csak 10 százalékkal nőtt. A különbségek ennek ellenére óriásiak maradtak. Arról ugyan nincs adatom, hogyan javult a munkaerő értéktermelő képessége, de mégsem vitatható, hogy Kínában gyorsabban nőtt, mint a világ három élenjáró gazdaságában. Kína versenyképessége megmaradt, mert amit ez az ország exportál, az futószalag mellett készült. Márpedig a szalag melletti munkára a kínai munkaerő jobb, mint az észak-amerikai és a német. Szeretnék egyszer olyan statisztikát, hogy a futószalagok mellett kik dolgoznak az Egyesült Államokban és Németországban. Én a Volkswagen gyárban a szalagok mellett német szót nem hallottam, felírást nem olvastam. Ezzel szemben a kínai gyárakban lelkiismeretes kínaiak dolgoznak.

A jelen írásom tárgyát adó tanulmányban azt olvastam, hogy a Gyöngyfolyó térségben a kínai átlagnál 30-40 százalékkal magasabbak a bérek, még sincs eláramlás. Ott senkinek nem jut eszébe, hogy az olcsóbb bérű munkaerőt keresse, mert mindenki tudja, hogy az eleve nagyon alacsony béreknél fontosabb a környezet, a beszállítók minősége.

Ötven éve még felmerült, hogy a gépkocsigyártás keresse az olcsóbb munkaerejű országokat. Az óta bebizonyosodott, hogy a beszállítók minősége, az infrastruktúra megbízhatósága az elsődleges.

Kína minden óceáni kikötőjéhez az ország belseje van messze.

Ötven éve számoltam ki először, hogy Szentpétervárhoz közelebb van a világ minden korszerűen felszerelt kikötője, mint az ország területének 99 százaléka. Oroszország ezért sem lehet versenyképes. Most látom, hogy Kína is hasonló helyzetben volna, hogy a gazdasága nagyobbik fele nem a Csendes Óceán partja közelében volna.

Kína azonban eleve azt élvezhette, hogy a folyók az ország gazdasági súlypontja felé folynak, és egymással is hajózható csatornákkal vannak összekötve. Ezért tartottam a Kínai Nagycsatornát a történelem leghatékonyabb beruházásának.

Most ebben a tanulmányban olvashatom, hogy a belföldi anyagmozgatás emészti fel az ország nemzeti jövedelmének 14 százalékát. Ezt az adatot a Szovjetunióban 25 százalékra becsültem. Ma már a hajókba rakodás forradalma után állítom, hogy a kínai export tized áron megy a világpiacra, mint amennyiben a belföldi értékesítés kerül.

Itt jegyzem meg, hogy az agrárreformok kidolgozása során döbbentem rá, hogy a traktorok, kombájnok előtt az anyagmozgatás nagyobb feladatot jelentett, mint a termelés. Ezért aztán a Kárpát Medencében a településpolitikát elsősorban a szállítás könnyebb megoldása alakította. Ezt bizonyította a tény, hogy a szántóföldi földművelés ott vert gyökeret, ahol a szállítási feladatok megoldása egyszerűbb volt.

Ennek ellenére vitathatatlannak tartom, hogy a kínai gazdaságban a belföldi vásárlók kiszolgálása egyre nagyobb arányt fog elérni.

Hongkong Kínához csatolása.

Ebben az évben lesz a huszadik évfordulója annak, hogy a brit miniszterelnök asszony, Thatcher és Teng a Kínai Kommunista párt főtitkára megállapodtak, Hongkong kínai jövőjéről. Ez számomra szimbolikus jelentőségű volt. Már a második világháború alatt Churchill konzervativizmusát azzal illusztráltam, hogy Szingapúrhoz és Hongkonghoz, mint a brit korona ékszereihez ragaszkodott. Harminc évvel később a brit miniszterelnök asszony belátta, hogy gazdaságát piacosító és a túlnépesedését megállító Kommunista Kína várható hatalmával szemben a városállamot megtartani reménytelen.

Ezt semmi sem igazolja jobban a ténynél, hogy 1997-ben Hongkong nemzeti jövedelme Kínához viszonyítva, 16 százalék volt. 2016-ra ez az arány 3 százalékra csökkent annak ellenére, hogy Hongkong is jelentősen növekedett.

A Kína részévé vált Hongkong, a Heritage Foundation néhány hónapja megjelent ragsorában ma is a világ legliberálisabb államának tartja. Ennek a liberális városállamnak a tőzsdéjén jegyzett részvények felét a kommunista Kína vállalatai teszik. Hongkong repülőtere a világon legnagyobb forgalmú, és onnan öt órán belül a világ népességének felét jelentő országok elérhetők.

Összefoglaló.

Ennek az anyagnak az írása közben csak megerősödött bennem a sokszor hangoztatott véleményem: Szerencsés ember vagyon, hogy olyan időben születtem, amiben többet változott az emberiség sorsa, mint előtte évezredek alatt.

Human Developmnet Report 2010

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 13

Hét év után újraolvasva

Human Developmnet Report 2010

Nagy öröm volt a számomra ennek az ENSZ kiadványnak újra olvasása. Az elmúlt hét év alatt többször kézbevettem megnézni a statisztikai táblázatait. Már a 80-as években érdeklődéssel vártam az ENSZ által bevezetett új mutató adatait. A megjelent új mutatót, az HDR-t, amivel a tagállamok társadalmi fejlettségét mérik. Az már forradalmi korszerűsítés volt, hogy az országok társadalmi fejlettségét nem az ország nemzeti jövedelmének, hanem három, egy lakosra vetített mutató eredőjével, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel, a várható életkorral és az iskolázottsággal mérik.

Ebben eleve két aggályom volt.

Amíg az egy laksora jutó nemzeti jövedelem lineáris skálán mérhető, a másik kettő esetében az torzít. A várható életkor növekedése bizonyos biológiai határin túl, lehetetlen, és a társadalmi értéke nem lineáris. A munkaképesség határán túli élet már nem társadalmi érdek, hanem társadalmi teher. Az iskolázottság átlaga sem lineáris. A munkaképes kor előtti oktatás csak költség, de nem veszteség. A munkaképes korban történő képzés pedig egyértelműen a szellemi vagyon gyarapítása, amit felhalmozásnak kell tekinteni. E két mutatót ugyan megkerülhetetlennek tartottam, de a lineáris hatásukkal nem értettem egyet.

Az alapfokú oktatásnak az értéke nagyon másodlagos. A tudományos és technikai forradalom előtt a lakosság írás és olvasás ismeretét a gazdaság csak azok esetében hasznosította, akiket az állam és a vallás szolgálata érdekében tovább képeztek. A munkaerő nagy többsége hasznosult a nélkül, hogy írt, vagy olvasott volna. Az írás és olvasás általános, elkerülhetetlen ismerete csak a jelenkorban lett általános társadalmi érdek.

Azt csak most ismertem fel, hogy az oktatás hatékonysága csak az idő és költség ráfordítással nem mérhető. Ezt is az ENSZ-nek köszönhetem. Azt már a nyugat-európai feudális társadalom sikerén felmértem, hogy a kiscsalád lényegesen jobb gyermeknevelő, mint a nagy. Az is előnyös, ha a szülők már a húszas éveikben járnak, tapasztaltabbak. Azt is tudomásul vettem, hogy a gyermeknevelés hatékonysága a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. A társadalom számára tehát fontos, hogy a gyermekvállalás nagysága ezzel legyen arányos. Az sajnos nem tűnt fel, hogy a több gyermek vállalása kisebb oktatási eredménnyel jár. Az egy gyermek nevelésére történő költség és idő a gyermekszámmal csökken. Erre a legutóbbi Kínai felmérések figyelmeztettek. Az egy gyermek vállalását kikényszerítő törvény hatására az oktatás hatékonysága látványosan emelkedett.

Beigazolódott a húsz éve hangsúlyozott tanácsom. Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva kétszer akkora lenne az ország egy lakosra jutó jövedelme, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett elérhető.

A másik tanácsom sem kisebb hatású lenne. Az öregkori ellátást nem a kereset nagyságával, hanem a gyermekvállalás eredményével arányosan kellene biztosítani. A jelenkori nyugdíjrendszer ugyanis a gyermekvállalás nagysága és minősége ellen ösztönöz. Ez az oka annak, hogy nem találtam olyan országot, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása meghaladta volna az 1.5-öt. Ezért a nők gyermekvállalása a végzettségükkel fordítottan arányos.

Ez a két tény is azt bizonyítja, hogy az iskolázottság csak az idejével nem mérhető. Véleményem szerit, Finnországban, vagy a távol-keleti országokban az egy év többet ér, mint Nigériában a három. Érettségi elnöki tapasztalatom alapján tudom, hogy a középiskolák legjobb tizede többször annyit ér, mint az alsó tizedük.

Jó ötletek tartom, hogy az országok három csoportba sorolását, de megfontolandónak tartanám, az alkalmazott módszert a csoportok átlagához igazítani.

Hiányzó mutató.

Az első mutató, az egy főre jutó jövedelem után a második az egy főre jutó vagyon legyen. Ez a mutató leplezné le a népszaporulattal járó vagyonigény fontosságát. A klasszikus közgazdaságtan ezt a mutatót soha nem használta. Az 50-es években Rácz Jenő és Bródy András írt erről először magyarul. Megmutatták, hogy ez a mutató csak a kultúrától függ, a gazdasági és társadalmi fejlettségtől független. Az óta ezt a mutató lett az egyik leggyakrabban használt mércém. Nem régen került a kezemben egy statisztika az amerikai etnikumokról, a távol-keleti lakosok vagyona az egy éve jövedelmük négyszerese, a protestáns európai népeké háromszoros, a latinoké kétszeres, a feketéké kevesebb, mint az éves jövedelmük.

Azonnal lefordítottam ezeket az adatokat a két háború közti magyar lakosságra. A zsidók vagyona volt a jövedelmük négyszerese, a sváboké háromszoros, a magyaroké kétszeres, a cigányoké még egyszeres sem volt.

Az etnikumok iskolázottsága is hasonló arányú lehetett.

Nem lehet egységes mutatója a különböző kultúráknak.

Az ENSZ statisztikusai ugyan nagy lépést ettek előre, de lehetetlen feladatot vállaltak azzal, hogy minden kultúra és annak minden fejlettségi szintje egységes mutatókkal mérhető, összevethető.

A minden kultúrában, minden jövedelmi szintre alkalmazható egységes mutatókat lehetetlennek tartom, mert ez csak akkor volna lehetséges, ha minden alépítménynek közös felépítménye lehetne. Marxnak abban még nagyon igaza volt, hogy minden társadalmi felépítményt az alépítménye determinálja. Ebbe az irányban tett első lépésnek tartom, hogy az ENSZ három mutatós rendszerével mért adatokat eleve három kategóriára, fejlettekre, közepesen fejlettekre és elmaradottakra, osztva tálalják. Ezen is túl kell lépni, a ragsort más módszerrel kell kezelni a puritán, a latin és az elmaradt dél-ázsiai és dél-afrikai országok rangsorolását.

Bevallom, nekem a társadalmak hatékonyságának megítélésében Max Weber a mesterem, aki 120 éve azt írta, hogy a jelenkori társadalmakat csak a protestáns viselkedésű népek képesek hatékonyan működtetni. Abban ugyan tévedett, hogy a protestáns kereszténység alakította ki a puritán viselkedést, mert a puritán kereszténység csak ott verhetett gyökeret, ahol a hívők eleve puritánok voltak, és ezért a latin népekre szabott római katolikus vallást átreformálták puritán kereszténységgé. De az is tény, hogy a katolikusnak maradt germánok puritán módon élnek. Az alpi népek puritánok attól függetlenül, hogy katolikusok maradtak.

Weber másik tévedése, hogy nem vette, akkor még nem is vehette tudomásul, hogy a kelet-ázsiai konfuciánus népek még az európai protestánsoknál is puritánabbak, a jelenkor társadalom működtetésére még hatékonyabban képesek.

A jelenkorban a kelet-ázsiai népek sikeresebb társadalomépítők, még a Nyugat protestáns népeinél is. Az idézett kiadvány adatiból is az olvasható ki, hogy az ENSZ tagjai közül a legfejlettebb, és az elmúlt fél évszázadban az első húszában csak a Nyugat protestáns és a Távol-kelet konfuciánus társadalmai vannak. Ezek rangsora alig változna, ha csak a lakosság puritanizmusa, vagyonaránya alapján állították volna össze a rangsort. Weber felismerést a tények tükrében így módosítanám: A jelenkor társadalmait azok a népek képesek hatékonyan működtetni, akiknek a jövedelmükhöz képest nagy a vagyonuk.

Van még egyszerűbb mércém is.

Az én mércém még egyszerűbb. A társadalmak fejlettségét a 18 éves korosztály testmagaságával, a fejlődés tempóját, pedig annak változásával mérem. Ebben legfeljebb egy korrekciót kell figyelembe venni. A terepviszonyokat, mert a hegyvidéki emberek viszonylag alacsonyabbak, mint a síkvidékiek. Ennek az oka, hogy ember izomzata megkeményedik, ha szintkülönbségeket kell legyőzni. Ezért aztán a hollandok a legmagasabbak. A testmagaság változása ezért jobb mércéje a fejlődésnek.

Ezt akkor vettem tudomásul, amikor végre 2000-ben hozzájutottam a sorozási adatokhoz. Két meglepetés ért.

A két háború között magasabbak voltak a sorozott katonák, mint a háború előtt. Ez azért lepett meg, mert rosszabb véleményem volt a Trianon utáni magyar társadalomról, mint az utániról. Végül be kellett látnom, hogy az ország mai területe a Kárpát Medence egészénél gazdagabb.

A legnagyobb magasságnövekedés pedig a Rákosi rendszerben volt. Én is elfogadtam, hogy az nagyon rossz volt. Az utánjárás azonban meggyőzött, hogy az újszülöttek táplálkozása ezekben az években javult a legtöbbet. Az arisztokraták és az úri középosztály helyzete ugyan pokoli volt, de mindenkinek lett vagy saját földje, vagy állása. Ráadásul a konzervatív falusi konyát a közétkeztetés váltotta fel. Ugyanaz a jövedelem minél differenciáltabban van elosztva, annál nagyobb átlagos testmagasságot eredményez.

A tudomány az eredmények alapján keresi az okot.

Az ENSZ közgazdászai nem a tények alapján kereték meg az eredmény okait, hanem a vélt okok alapján állapították meg az eredményt. Az helyes lépés volt, hogy az okokat elve nem az országok növekedése, hanem a tényleges fejlődés egy lakosra vetítve mérték.

Max Weber még abból indult ki, hogy megállapította a tényt, hogy a protestáns vallású népek egyre jobban gyorsulva a nem protestáns nyugati kultúrák fölé kerekedtek. E tény alapján állította, hogy a puritánság a másokénál gyorsabb fejlődés alapja.

Ebből következően az ENSZ statisztikusainak is azzal kellett volna kezdeni, hogy mi jellemzi a sikeres társadalmakat, a puritánságot. Szerintem, a nagyobb foglalkoztatottság, a nagyobb szorgalom, és takarékosság, vagyis a jövedelmükhöz viszonyított nagyobb vagyon. Ezért azt kellett volna megnézni, hogy melyik országokban mekkora és hogyan alakult a foglalkoztatás és az éves jövedelmükhöz viszonyított vagyon.

Ami a foglalkoztatást illeti.

A puritán népeknél nemcsak a foglalkoztatás magas, de magas az egy évben ledolgozott órák száma, és a nyugdíjba vonulás előtt ledolgozott órák száma. E három mutató összevonása után kiderül, hogy a puritán népek között is óriási a különbség. A távol-keleti népek országaiban magasabb a foglalkoztatási ráta, évente mintegy 300 órával többet dolgoznak, mint a nyugati protestánsok, 6-8 évvel később mennek nyugdíjba. Még nem láttam olyan mutatót, hogy Európában, az óceánokon túl, és a Távol-Keleten mennyi ledolgozott óra után mennek a munkavállalók nyugdíjba, de becslésem szerint a távol-keletiek több tíz százalékkal több munkaórát teljesítenek minden nyugdíjba töltött évhez. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért van a Nyugat, és azon belül a nem puritán népek országaiban szinte minden nyugdíjpénztára fedezethiányban.

Hogyan csoportosítsuk az ENSZ országait.

Az ENSZ a tagországok társadalmi fejlettségük alapján három csoportba osztja. Ez azért nem is nagyon rossz felosztás, mert az elért eredmény a sorrend alapja. Helyesebb volna, ha a lakosságuk puritánsága alapján bontanák a tagországokat három csoportba. A puritánokra, a latin és a kelet-európai keresztényekre, valamint a túlnépesedésük okán lemaradókra.

A puritánok.

Európában az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint az óceánokon túli négy angolszász ország. Ezek között az első tízben van Európából a négy skandináv, és Svájc és Hollandia. A négy óceánokon túli angolszász ország, jelenleg tehát a Nyugat legfejlettebb tíz országán belül a számbeli többséget az óceánokon túli angolszászok adják. A második tízben vannak az európai angolszász és germán országok, valamint Japán, Dél-Korea és Tajvan.

A Távol-Keleten a második tízben van Japán, dél-Korea és Tajvan. Ott azonban a legnagyobb esemény a kínai csoda, amivel a század közepére a második tízbe kerül Kína. Ezzel az első húszban a számbeli többséget a Távol-Kelet fogja jelenteni. Kína a második szuperhatalom lesz, és az emberiség kétötöd része fejlett és gazdag társadalmakban él. Ebbe legfeljebb Franciaország fér bele. Ma csak az emberiség egyötöde fejlett és gazdag. A század közepére a kétötöd lesz az átlaghoz viszonyítva még sokkal gazdagabb.

A latin-amerikai és a kelt-európai népek csoportja.

Ezek képviselik nemcsak ma, de a század közepén is a középmezőnyt. A többséget a latin-amerikai országok jelentik, ahol mostanra leállt az elviselhetetlen túlnépesedési nyomás. A legutóbbi adatok szerint latin-amerikai országokban a nők termékenysége negyven év alatt a 6-ról 2-re, a népesség számát tartó szintre zuhant. Ez nemcsak azért világtörténelmi esemény, mert ezek az országok jelentik a világ továbbra is növekedő létszámára élelmezési fedeztet. Ezektől várható Dél-Ázsia és Afrika továbbra is elviselhetetlenül növekvő népességének az élelmezése.

A politikusok és a tudósok által gerjesztett pánik a felmelegedés miatt a legtöbb előnyt Kanadának és Oroszországnak fogja hozni. Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága, a térséget ért felmelegedés a két ország számára fog a legtöbb előnnyel járni. Ennek a tengernek a hajózhatósága lényegesen közelebb hozza a világgazdaság négyötödét egymáshoz, feltárhatók lesznek a térség bányakincsei, az enyhébb éghajlatnak köszönhetően megnőnek a térség mezőgazdasági hozamai.

Az egyre jobban lemaradó társadalmak.

Ebbe a csoportba tartozik Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika. A spontán népszaporulat százaléka ugyan itt is csökken, de a növekmény nagysága még mindig messze van a növekedést lehetővé tevő felett. Ennek a térségnek az egy laksora jutó mutatói nemcsak a puritán népekhez, de a világ lakosságának átlagához képest is csökkenni fognak.

Éppen az ENSZ folyamatosan közölt adatai bizonyítják, hogy a túlnépesedés ezek térségében is megállítható, valamint az oktatás kibontakozása elképesztő sok tehetség feltárását, a fejlett világban hasznosítását ígérheti.

1990-2010 közti világesemények.

A húsz éves jelentés óriási adatanyagot közöl, de mégsem von le alapvető következtetéseket.

A messze legnagyobb esemény a Kínai Csoda volt. Ezt nemcsak 2010-ben, de 1990-ben is kellett volna látni. Az ENSZ statisztikusai azért tértek át az egy lakosra vetített adatokra, mert ezzel kikapcsolták azt az elemet, ami elrejtette az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés fékező hatását. Tekintettel arra, hogy a népesség növekedésével arányosan növelni kell a fizikai nemzeti vagyont, ami az egy lakosra jutó jövedelem többszöröse, az egész százalékokkal növekvő lakosságú országokban elviselhetetlen felhalmozási igény keletkezik. Ezt 1990-előtt Kína és India szembeállítása bizonyította. Ebben a húsz évben ugyan Kína nemzeti jövedelme évente 10 százaléknál gyorsabban növekedett, de India is gyorsan, Kínánál 2-3 százalékkal kisebb mértékben növekvő nemzeti jövedelmű ország volt, de a lakossága, akárcsak Kínáé, 1990 előtt, évente 3 százalékkal nőtt. Ennek a növekménynek a vagyonigényét azonban India nem lehetett képes szinten tartani. Az ENSZ által készített statisztika is azt igazolja, de említést sem tesz róla, hogy Kína lakossága 1990 óta lassan csökkent, ennek következtében 500 millióval kevesebb lakosa lett, mint ha a gyermekvállalást változatlanul hagyták volna. Ugyanezen idő alatt India lakossága 600 millióval nőtt.

Akinek csak halvány fogalmai vannak arról, hogy mibe került Indiának a 600 millióval több lakos felnevelése, és a vagyonigényük megteremtése, az azonnal belátná, hogy Kína is ott tartana, mint Kína, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást.

Indiának kezdettől megvolt az előnye, hogy a gazdasága piaci hatások alatt működött. Kína az 1990-es reformmal ezt a hátrányát behozta azzal, hogy a gazdaságát piacosította. Kína azzal pedig, hogy a gyermekvállalást politikai erőszakkal korlátozta, óriási előnybe került Indiával szemben.

Ennek az anyagnak az írása közben a The Economist legújabb száma tanulmányban mutatja be a Kínai Csodát. De nemcsak 2010-ig, hanem 2016-ig, tehát annak a bizonyítását, hogy a gyors népszaporulat eleve lehetetlenné teszi a gyors társadalmi fejlődést, a következő írásban bizonyítom. 

Felgyorsult a történelem

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 06 26

Felgyorsult a történelem

A kínai reform lényegét még mindig nem értettük meg. Ezt jól bizonyítja egy ábra, ami az 1990 óta bekövetkezett széndioxid kibocsájtást ábrázolja. A környezetre jelentős hatású széndioxid kibocsájtás az ipari forradalommal kezdődött. Háromszáz év alatt, 1990-ig 22 milliárd tonnára nőtt. Az ezt követő 25 év alatt további 12 milliárd tonnával tovább emelkedett. Az emelkedés négyötödét Kína okozta. Ez abból fakadt, hogy ott 1.3 milliárd lakosú térség építette ki a maga alapanyagiparát. Ezzel példátlan keresletet teremtett a bányászattal szemben. Ilyen kereslet még egyszer nem lesz. A bányajáradékok tíz év alatt a harmadukra zsugorodtak. Ez a járadékcsökkenés elsősorban az olaj és földgáz árt érintette, mert ott a magas olajárak lehetővé tették, hogy megindítsák a palagáz és a palaolaj feltárását, ami a 150 dollár/hordós árat a harmada alá csökkentette. Ez az ár már a villamos energiatermelésből is kiszorítja az szenet, legalábbis akkor, ha a széndioxid kibocsájtást az olajfűtésű erőművek szintjére korlátozzák.

Még nagyobb vetélytársak lehetnek a megújuló energiák, a napfény és a szél hasznosítása. Ezek előnye, hogy viszonylag nem nagy egységek is hatékonyak. A hatékonyságuk nem a kapacitásuktól, hanem a természeti adottságtól függő. Ha nem kell messzire szállítani, illetve tárolható, a kis egységek is hatékonyak.

Ami pedig a klímaváltozást illeti, nem kell az elmúlt száz év széndioxid kibocsájtásával számolni. Még évszázados távolságban sincs potenciális lehetősége annak, hogy valahol milliárdos lakosság gyorsan iparosíthatna. Kínával ugyanis gyakorlatilag bezárult annak lehetősége, hogy valahol akárcsak 50-100 millió lakosú térség gyorsan iparosítson. Nincs már a világgazdaságban olyan jelentős méretű ország, amelyiknek puritán a lakossága. Márpedig a nem puritán népek eleve alkalmatlanok az iparosításra.

A felmelegedéstől várható nehézségek elhanyagolhatók. A fő nyertes pedig Kanada és Észak Eurázsia lesz. Nagyon leegyszerűsítve, Kanada és Oroszország. Ez előbbit nem kell félteni, az utóbbi pedig nem lehet sikeres. A legtöbbet az északi-félteke nyerhet, ha az Északi Jeges Tenger hajózhatóvá és a kincsei feltárhatókká válnak.

A Fidesz és az Európai Unió

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 06 26

A Fidesz és az Európai Unió

A The Economist legutóbbi száma aggodalmát fejezi ki a jelenlegi magyar kormány politikája miatt. Félelme szerint a Fidesz kormány egyre jobban szembe kerül az EU balliberális vonalvezetésével, és lényegében Kína, Oroszország és Törökország egy párt rendszeréhez közeledik. A közeledésben van igazság, de az még nem biztos, hogy ez baj. Meggyőződésem szerint ugyanis minél elmaradottabb az élmezőnyhöz képest egy ország, annál inkább óvakodnia kell a szoclib politikától.

Kínában háromszor gyorsabban növekszik az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság, mint az EU 27 tagországa átlaga. Kína ezt a példátlan eredményt annak köszönheti, hogy megállította a túlnépesedést, és piacosította a gazdaságot, az egy párti kommunista diktatúra fennmaradásához azonban ragaszkodott. Világgazdasági tragédia származott volna abból, ha Kína áttér a több pártos demokráciára. Fel sem tudjuk mérni, hol tartana a világpolitika és a világgazdaság, ha Kína is át akart volna térni a politikai demokráciára. Kína minden valószínűség szerint szétesett volna, de legfeljebb azon az úton járna, mint India, ahol ugyan gyorsan nő a nemzetgazdaság, de az egy lakosra jutó jövedelem negyed, a vagyon pedig tized úgy nőne. Kína a világgazdaság legnagyobb sikerét csak annak köszönheti, hogy fenntartotta a politikai diktatúrát, és kegyetlen erőszakkal megállította az elviselhetetlen túlnépesedését. Kína példájának követése ugyan számunkra megoldhatatlan feladat lett volna, de ostobaság azzal leminősíteni, hogy mi sem akarunk a fejlettségünknél, a polgárságunk erejénél nagyobb politikai demokráciát.

Oroszország sem olyan úton jár, amivel ijesztgetni lehet. A Szovjetunió utódállamai közül is azok jártak jobban, akik demokratábbak lettek. Az 1990 előtti szinthez képest Ukrajna esett vissza a legjobban, elsősorban azért mert demokráciával kísérletezett. Fehér-Oroszország maradt a leginkább a bolsevik diktatúra, de politikai tekintetben stabil maradt. A demokrácia irányában lépő balti államok megtehették.

A Szovjetunió szétesése csak két okból nem járt nagyobb társadalmi tragédiával, egyrészt ötöd annyit költ fegyverkezésre, másrészt élvezhették az elmúlt harminc év abnormálisan magas nyersanyagárait. Oroszország most ugyan bajban van, de nem azért, mert nem demokrácia, hanem azért, mert elvesztette a bányajáradékai kétharmadát.

Törökország sem jó példa, amióta Erdogan tejhatalomra tör, a gazdasága gyorsabban fejlődik, mint az EU átlaga. Az évente 1.5 millióval növekvő lakossága következtében az egy lakosra vetített mutatói nem követésre méltók, de a saját kultúrkörében az első.

A The Economist sem képes megszabadulni a rögeszméjétől, ami szerint minden kultúrában a minél nagyobb politikai demokrácia a legjobb megoldás. Ez csak a Nyugat puritán, polgárságban gazdag és élen lévő társadalmaiban igaz.

Az Európai Unió abban rokkant bele, hogy a brüsszeli vezetés a 27 tagállamra azonos, demokratikus felépítményt kényszerített. A The Economist szerkesztőségében ideje volna azon elgondolkodni, hogy mi volt az oka annak, hogy az EU megalakulása óta az elmaradt tagállamok ugyan folyamatosan jelentős pénzügyi támogatásban részesültek, mégis egyre jobban lemaradtak. Lemaradtak azért, mert rájuk Brüsszel több demokráciát kényszerített, mint amennyit a fejlettségi szintjük megengedett volna.

A The Economist angol folyóirat, de fel sem tűnik a szerkesztőségüknek, hogy a tagállamok többségében a törvényhozásban sokan vannak olyanok, akiket nem a körzetükben választottak meg, hanem a pártok listáján kerültek oda. Ha Magyarországon is csak az lehetne törvényhozó, aki az Egyesült Királyságban, akkor a Fidesz a legnagyobb többséget élvezhetné.

Az is egyoldalú érvelés, hogy Magyarország évente 6 milliárd eurós támogatást kap. Ennél sokkal többe került nekünk a felértékelt forint. A kevésbé fejlett tagországok azért maradtak le, azért adósodtak el, mert a felértékelt valutájuk miatt elesett a külkereskedelmük és turizmusuk várható bevétele. Elég megnézni a magyar külkereskedelem és turizmus egyenlegét akkor, amikor 260 forint volt az euró, és most, amikor 310.  

Történelmi változások Magas házak

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 06 28

Történelmi változások

Magas házak

A történészek alig veszik tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására milyen urbanizáció indult meg. Száz éve még alig volt olyan milliónál nagyobb lakosságú város, amiről nem tudott a világ. Jelenleg az 5 milliónál több lakosú városok nyomon követése is kevesek számára elvárható. Ötven éve alig egy tucat 200 méternél magasabb felhőkarcoló volt. 2.000-ben már 300, 2.010-ben pedig már közel 700. Azt már meg sem találtam, hogy mennyi van jelenleg.

A Szahara alatti Afrikában a nigériai főváros, Lagos számomra a megdöbbentő példa. Száz éve 10 ezer lakója volt. Jelenleg 20 millió. Francia szaklapban pedig 2.050-re 46 millió lakost várnak. A felhőkarcolók azonban nem Afrikában, hanem elsősorban a Távol-Keleten épülnek. Nyugat-Európában is ritka a 200 méteres felhőkarcoló. Európán belül ezek többsége egyetlen városban, Moszkvában épült.

A Távol-Kelet felemelkedését jól mutatja a tény, hogy a 200 méternél magasabb házak 90 százaléka ott épült.

Még fontosabb információ, hogy minden felhőkarcolós város, Moszkva kivételével, kikötőváros. Érdekes módon ezt Nagy Péter Oroszország cárja 400 éve tudta, Szálin és utódai azonban máig nem értették meg. Ezt magyar történészként hamar megtanultam. Országunk, és a Kárpát Medence történelmét nem lehet megérteni anélkül, hogy amióta van világkereskedelem, minden közel van, ami hajókkal elérhető, és minden távol, ami szárazföldön néhány napi járóföldnél messzebb van. A szárazföldi távolság legyőző képességét is egyre jobban legyőzte a technika.

Ennek lépései alapvető fontosságúak a szárazföldi szállítás történelmében, ezért sokkal jobban tanítanám.

A kerék forradalmat jelentett a nem jelentős magassági különbségek legyőzése tekintetében. Ez ugyan elismert, de nem magyarázott tény. Ezt megéltem akkor, amikor tízen évesen kaptam egy kerékpárt. Természetesen akkor a sebességváltós még ritkaságnak számított, de a dimbes-dombos Somogyban megtízszerezte a távolság legyőző képességemet. A városlakóból megyét járó lehettem. Azt mégsem tudatosítjuk, hogy a szintkülönbségek legyőzésében viszonylag keveset segített, a néhány foknál nagyobb emelkedőkön tolni kellett a kerékpárt, de még az is könnyebb volt nagyobb csomaggal, mint gyalogszerrel. A megyénk megismerésében azonban óriási szerepe volt.

Ezért fogadtam jelentős világtörténelmi jelentőségnek, amikor azt olvastam, hogy Kína évente mintegy 50 millió olcsó kerékpárt ad el Afrikában. Az 1.000 dollár/fős társadalmakban, viszonylag síkvidéken a kerékpár az első távolságlegyőző forradalom.

Azt már mérnökként tanultam meg, hogy a vasúthálózat gyors kiépítésébe az öszvérekkel húzatott, nagy kerekű kordé és a talicska nélkül lehetetlen lett volna.

Ahol már néhányszor ezerdolláros az átlag jövedelem a kis motorok veszik át a kerékpárok uralmát. Ahol pedig párszor tízezer dolláros a jövedelem, szinte minden családnak személygépkocsija van.

Azt, hogy a tengeren a tömegáruk és a konténerek szállítási költsége szinte nem is ismeri a távságot, ötven éve, Salernoban tanultam meg. Ott egy háztartási csempegyárban, ami már 2.500 éve működött, mert a kikötő felett a hegyen volt egy agyagbánya, ahonnan öszvérekkel hordták le az anyagot. Százötven éve kiépítették a keskenyvágányú vasutat, amin a gravitációval legurult a kis vonat, csak fékezni kellett. Lent kiürítették a csilléket, és az üres kocsikat visszavitte egy kis mozdony. De két éve Ausztráliából hozza egy 300 ezer tonnás hajó, amit ott egyetlen nap alatt beraknak, itt egyetlen napon kiraknak. Ez nekik olcsóbb és jobb anyagellátást jelent.

Ennek alapján számoltam ki, hogy a világ gépesített kikötői milyen közel kerültek egymáshoz. Szentpétervár tized olyan szállítási költségre volt a világ minden kikötőjétől, mint Moszkvához. Ez nemcsak arról győzött meg, hogy a kikötők közti árumozgatás milyen olcsó, hanem arról is, hogy Moszkva mennyivel messzebb van a tengeri kikötőkhöz, mint azok egymáshoz. Vagyis a szárazföldi szállítás milyen terhelést jelent a nemzetgazdaságoknak.

Pár hónapja olvasom a kínai közlekedési miniszter véleményét, ami szerint Kína kontinentális kétharmada, szállítási költségben mérve, többször olyan messze vannak a csendes óceáni kikötőktől, mint azok Észak-Amerikához. A világgazdaság számára minden közel van, azaz olcsó, ami a kikötők között történik, és távol van, amit szárazföldön kell szállítani. Ezért a távol-keleti kikötők a világgazdaság centrumában vannak, a kontinensek belseje azonban viszonylag egyre távolabb került. Ugyanakkor Szingapúr, Hong-Kong, Tokió, New York és Rotterdam egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Kína az ország belső közlekedési hálózatát is bölcsen alakította ki.

A szárazföldön, ezer kilométerig, a nagy sebességű vasútnak nincs versenytársa. Ebből következett, hogy Kínában az elmúlt harminc évben több távolsági gyorsvasút épült, mint a világon összesen.

A városokban pedig a lakosságot metróval kell mozgatni. Kínában több metróvonal épült, mint a világon összesen.

Most pedig a magas házak épülését látva hozzáteszem, hogy a felhőkarcolók épülése azt mutatja, hogy a világgazdaság egyre jobban a világszínvonalú kikötőkre épül. 

Gyorsak a történelmi változások Dohányzás

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 06 27

Gyorsak a történelmi változások

Dohányzás

Az Egyesült Államok mutatott először példát arra, hogy a dohányzás elleni fellépés történelmi tett volt. Amennyire az első demokrácia volt abban is, hogy az egészségügyet következetesen piacosította, amiről kiderült, hogy nagyon sok pénzbe kerül, ha az egészségügy pofit orientált vállalkozás lesz. Sokszor leírtam, hogy az Egyesült Államok a hidegháború alatt a nemzeti jövedelmének két-háromszor nagyobb hányadát fordította és fordítja ma is fegyverkezésre. De ezzel elérte, hogy megnyerhette a hidegháborút. A Szovjetuniónak viszonylag háromszor akkora fegyverkezési hányadra volt szüksége, hogy megpróbálja állni a katonai szuperhatalmi versenyt. Amíg a fegyverkezési versenynek köszönhetően óriási fölénybe került az Egyesült Államok, az egészségügyi versenyben a túlköltekezése ellenére lemaradt. Odáig csak a nyugdíjba menetelem előtt jutottam el, hogy az egészségügy tőkés piacosítása úttévesztés. Erről két tény győzött meg.

Az Egyesült Államokban az egészségügy jogi pereskedése többe került, mint a magyar egészségügy összes kiadása.

Az egészségpénztárak költségeinek 40 százalékát a halál előtti két héten történt kezelések tették ki.

Ezen az alapon a 80-as évek elején azzal zártam le a témát, hogy az Egyesült Államok egészségügyi ellátása költségpocsékoló. Vele szemben a többi demokrácia fele költséggel jobb eredményt ért el. Ezzel szemben a legtöbb halálozást okozó szenvedéllyel, a dohányzással példamutató módon sikeresen szerepelt az Egyesült Államok. A racionális hatósági korlátozások mellett, lélektani háborút vezetett. Két évtized alatt a felére csökkent a felnőtt lakosok dohányzása. A háború után az Egyesült Államokban a felnőtt férfi lakosság kétharmada dohányzott, 2000-ben már csak a negyede. Ezt követték a nyugati demokráciák, ahol később indult be a hatósági korlátozás, és lassabban jöttek, és kisebbek az eredmények.

Meglepő módon a távol-keleti puritánok később és lassabban indultak. A legfegyelmezettebb lakosságú országban, Japánban, még 2000-ben is a felnőtt lakosság nagyobb fele dohányos volt. Az utóbbi 16 évben azonban gyorsa volt a dohányzás csökkenése, 52 százalékról 33 százalékra esett vissza. A várható életkor azonban a több dohányzó ellenére eleve a legmagasabb volt. Annak ellenére, hogy a dohányzás volt a legnagyobb halálozás okozó, amit mára a gazdag országokban a túlsúlyosság váltott fel, és ennek a jelenkori egészségrontásnak az elkerülésében Japán mindig a világbajnok volt.

Ma két életet rövidítő a főszereplő van. Kétszáz éve a dohányzás volt, jelenleg azonban már a túlsúlyosság lett ez. Az egészségügynek ezek ellen kellene harcolni. Ha ezek a fő halálozás okozók, nem az egészségügyet kell vállalkozássá szervezni, hanem a lakosságot kell érdekeltté tenni, hogy csökkenjen a dohányzók és a túlsúlyosak aránya. Ezt azzal kellene elérni, hogy aki egészségtelenül él, a dohányzók, az alkoholisták és a túlsúlyosak magasabb egészségügyi biztosítást fizessenek. Az ilyen rendszerben a japánok sem járnának rosszul, mivel ugyan még sokan dohányoznak, de nagyon kevesen túlsúlyosak.

A minél hosszabb élet nem társadalmi cél.

Nagy híve vagyok az ENSZ által használt társadalmi rangsornak, ami három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság erdőjével méri a tagállamok társadalmi fejlettségét. Minden más használt mércénél ez sokkal jobb, de két észrevételem van. Az egy lakosra jutó jövedelem mellett figyelembe venném az egy lakosra jutó vagyont is. A másik problémám a várható életkor. Ez, amíg a nyugdíjkorhatár plusz tíz százalék év alatt van, egyértelmű eredmény, de ezen túl társadalmi teherré válik. Ugyanakkor a nyugdíjkorhatárt nem nyugat-európai mértékkel mérem, hanem a távol-keletivel. Dél-Koreában 71.8 év a tényleges nyugdíjba meneteli kor, a plusz tíz százalék 80 évet jelent. Japánban is tíz évvel később mennek nyugdíjba, mint a mediterrán Európában. Nyugdíjba menetel helyett szívesebben használnám az aktív életkor vége kifejezést. A nők esetében ez egyértelmű, hiszen ők a háztartásbeli és a nagymamai teendőket tovább folytatják. Még azt is elfogadom, hogy az aktív élet addig tart, amíg az öngondoskodás. Ez lehet nemcsak öngondoskodás, de mellékkereset is.

A saját példámra hivatkozom. 92 éves korig volt mellékállásom, ás ma is van mellékkeresetem. A tudományos és technikai forradalom megsokszorozta a nyugdíjkorhatáron túli hasznosulás lehetőségeit.

A társadalomban való aktív részvétel végét jelenti az öregek házaiba való visszavonulása.

A német-francia együttműködés

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 06 26

A német – francia együttműködés

Az Európai Unió azon törekvése, hogy Európa nyugati felének államaiból Európai Egyesült Államokat lehet szervezni, példátlan ostobaság volt, aminek korrekciója még el sem kezdődött. A legutóbbi francia elnökválasztáson, és az azt követő parlamenti választáson szinte megsemmisült a két történelmi párt, és romjain kétharmados többséget szerzett Macron középpártja. Ebből még a szaksajtó is azt a következtetést vonja le, hogy megerősödik Németország és Franciaország kettős súlya, ezzel stabilizálódhat az EU vezetése.

Az ugyan igaz, hogy az EU eleve e két ország összefogására épült, és ezek lényegesen közelebb vannak egymáshoz, mint a puritán nyugat-európai országok nemcsak a mediterrán, de a közép-európai, a balti és a balkáni tagországokhoz.

Szerintem, Európai államai közül csak az angolszászok, a germánok és a skandinávok férhetnek meg a vámuniónál szorosabb közösségben. Ez már botlott abban is, hogy Franciaországot puritánnak tekintették, a két nagyon fejlett kis országot, Norvégiát és Svájcot kihagyták. Végül Nagy Britannia pedig kilépett. Franciaországnak tetszik a szerep, hogy ketten maradtak az EU hangadói, csak azzal nincsen egyetlen francia politikus tisztában, hogy Franciaország nem várhat sikert attól, ha Németországgal azonos felépítménye lesz. A két kultúrának két jelentősen eltérő felépítményre van szüksége. A legnagyobb különbség a két nép munkafelfogásában van. A németek puritánok, a hozzájuk dűlő óriási devizabevétel ellenére takarékosak, a franciák pedig mindig nagyobb lábon élnek, mint amire képesek.

Azt kellene megnézni, hogyan vizsgáznak a franciák az Egyesült Államokban. Jobban, mint az ott élő többi latin nép, de lényegesen kevésbé úgy, mint az európai puritánok. Ez alól csak egyetlen kivételt ismerek, a kanadai franciákat. Ott azok azonos szintre kerültek az angolszászokkal. De csak ott, ahol megőrizhették a nyelvüket.

A két legjelentősebb EU tagországnak csak akkor lehetne közös felépítménye, ha az a két országnak megfelelő között középutat jelentene. Ennek azonban nincs esélye, a német gazdaság erősebb, mint valaha, a francia pedig gyengébb.

Szaúdi ARMACO

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 06 28

Szaúdi ARMACO

A 81 éves szaúdi fejedelem a közelmúltban 31 éves fiát nevezte ki a trónja örökösének. Ennek azért volt nagy visszhangja, mert a trónörökös előzőleg bejelentette, hogy 2018-ban eladná az ARMACO huszadát, mintegy 150 milliárd dollárért.

Annak, hogy államai kézben van egy olajvállalat a tőzsdei ára fele annak, mintha magánvállalat volna. Ez a különbség különösen az óta vált naggyá, ami óta csökkentek az olajárak. A 150 dollár/hordós ár mellett 10-20 százalékos különbség volt az állami vállatok éréke kisebb, mint a magánvállalatoké. Tíz év alatt azonban harmadával esett a magánvállatok, és kétharmadával az államiak ára. Érthetetlen módon még a szaksajtó sem foglalkozik a súlyához mért jelentőségével annak, hogy az elmúlt tíz évben a világtörténelem legnagyobb bányajáradék csökkenése történt, és aligha várható, hogy ez akárcsak részben is visszarendeződik. Ez a bányajáradék csökkenés nemcsak a volumenében, hanem arányában is páratlan volt.

Ennek alapvetően két oka volt.

A kínai iparosításhoz hasonló sem történt. Az ipari forradalom óta, három évszázad alatt nem létesült Európában annyi ipari munkahely, nem történt akkora urbanizáció, mint a kínai reform utáni első negyed század alatt. Ez nemcsak ilyen arányú munkahelyteremtést, hanem ezzel arányos nyersanyagigényt is teremtetett. Elsősorban ennek a keresletnek a hatására a nyersanyagárak példátlan magasak lettek.

A megnövekedett világkereskedelem döntően közutakon és hajókon történt, ami növelte a nyersolaj keresletét. Ezért aztán a nyersolaj és a földgáz ára példátlan magasságba emelkedett. A magas árak lehetővé tették, hogy a pala-olajt is kitermeljék. Ez példátlan eredményt hozott, elsősorban az Egyesült Államokban, a legnagyobb nyersolaj importőrben. Gyorsan kiderült, hogy a pala-olaj vagyon nem kisebb, mint a klasszikus nyersolaj, és a kitermelési költségei már most a kezdetben is, 40-50 dollár alatt vannak. Ez azt jelenti, hogy évtizedekre azzal lehet számolni, hogy a nyersolaj ára a palaolaj költsége körül marad.

Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi olajvállatok piaci ára, és még ennél jobban a nyereségük csökkeni fog.

Az ARMACO különleges az olajbányászatban is. Messze a legnagyobb és a legolcsóbban kitermelhető ismert vagyonnal rendelkezik. Az ARMACO ismert olaj. és földház vagyona 17-szer nagyobb a SELL, és 12-szer nagyobb, mint az Exxon-Mobil társaságoké.

Ezzel szemben az ARMACO egy feudális uralkodó család tulajdonban van. Szaúd-Arábia ugyan véletlenül olyan, hogy bármikor összedőlhet, de nem annyira instabil, hogy az összeomlása idejével számolni lehetne, de az sem indokolt, hogy olyan stabilnak tekintsék, mint a világ legnagyobb magánvállalatait.