Mesterségesen teremtett foglalkoztatási válság

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 28

Mesterségesen teremtett foglalkoztatási válság

Az Európai Unió végzetes hibát követett el azzal, hogy 28 tagországának közös felépítményt hozott létre. A létrehozói abban a téves hitben éltek, hogy Európa, legalábbis annak nyugati fele egységbe szervezhető azzal, hogy nyugati keresztény, azaz római katolikus és református.

Az ugyan a Nyugat számára bebizonyosodott, hogy az óceánon túli gyarmatokon, ahol az alapokat a protestáns angolszászok rakták le, nemcsak minden európai etnikumot, de még afrikai rabszolgákat és ázsiai menekülteket is fejlett társadalmakká építhettek. A két világháborúban a négy volt angol gyarmatnak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően megmenthették nemcsak a kelet-európai bolsevik marxizmus, de a német fasizmus diktatúráitól a polgári demokráciákat, Európa szinte minden etnikuma számára nemzeti államok létrejöttét biztosították.

Az EU két alapítója, a német kancellát Adenauer és a francia elnök, De Gaulle római katolikus volt, de az egyik puritán német, a másik pedig latin francia. Már itt zavart okoz, hogy a vallást és a viselkedési kultúrát azonosítjuk. Nem vesszük tudomásul, hogy az Alpokban élő germánok akkor is puritánok, ha politikai okokból katolikusok maradtak. A franciák pedig latin népek maradtak annak ellenére, hogy az Alpoktól északra élnek.

Ezt a hibát már ötven évvel korábban a német, Max Weber is elkövette, amikor a puritán népek fölényét a reformátusok puritanizmusával azonosította. Ő is abban a hitben élt, hogy a kereszténység minden egyháza egyúttal viselkedési magatartás is jelent. Azt hitte, hogy a reformátusok azért puritánok, mert a kereszténységük puritán volt. A valóság, hogy az angolszászok, a germánok és a skandinávok eleve, már a keresztény vallásra térésük előtt puritán módon élők voltak.

Az európai társadalomtudósok fel sem vetik azt, amit az említett Max Weber Amerika-hatásnak nevezett, amikor azt állította, hogy a lengyelek a saját hazájukban megrögzött lengyel módon viselkednek, de Amerikában egy generáció után puritán módon élők lesznek. Egyetlen európai történész sem vette tudomásul, hogy minden európai etnikum, ha Amerikába, vagy Óceániába, angol gyarmatra települ át, gyorsan puritán lesz, eltekintve a mediterránoktól, akik erre csak nagyon lassan képesek. Ugyanakkor, ha mediterrán gyarmatra kerültek, még az otthonuknál is mediterránabbak lesznek.

Ez a magyarázata annak, hogy Amerika nagyobb fele Latin-Amerika lett, csak az angol gyarmatok váltak puritán, fejlett államokká. Az Egyesült Államokban az európai népek beolvadása csak a latin népeknek nem sikerült. Ott a lakosságot az eltérő viselkedése alapján így sorolják. Protestánsok, latinok, afrikaiak és már egyre inkább emlegetik az európai puritánoknál is puritánabb távol-keleti, konfuciánus népeket.

Ők ezt szakszerűen teszik, mert nem vallásról beszélnek, hanem a legnagyobb különbséget az eltérő vagyonigényükben látják. A kelet-ászai népek egy éves jövedelmének ötször nagyobb a vagyona, a puritánoknak háromszor, a latinoknak kétszer, az afrikaiaknak pedig csak egyszer akkora. Az, hogy milyen vallásúak, fel sem merül.

Európa egységének realitását azonban máig sem vizsgálta senki. Pedig ez a kulcskérdés. Én ebből Olaszországban kigyógyultam. Ott hiába 150 éve egynyelvű az ország, északról délre haladva, a lakosság magatartása az Alpokban puritán, a Pó völgyében szinte francia. Délen pedig egyre mediterránabb. Észak-Olaszország, önálló államként Franciaország szintjén élhetne, és Dél-Olaszország is jobban élne a maga lábán járva, mint jelenleg.

Ez a felismerésem vezetett a gondolatra, hogy ideje volna, hogy a Kárpát Medencében kialakult utódállamok sorsát, hogy befolyásolta az önálló állammá válásuk. Ennél is időszerűbb volna megvizsgálni, hogyan alakult a 28 EU tagállam egymáshoz viszonyított helyzete a tagság óta.

Ezzel jutottam el a jelen témámhoz. A The Economist múlt heti számában jelent meg egy kis tanulmány, a latin tagországok adatiról az utóbbi tíz évben. Nem véletlen, hogy Brüsszelben a jól fizetett bürokraták ilyennel nem foglalkoznak. Katasztrofális a latin tagállamok sorsa. 2007 óta az euró övezet országaiban a nemzeti jövedelem 3 százalékkal nőtt. Ezen belül Franciaország 5 százalékkal nőtt, Spanyolország 2016-ra mászott vissza a kiindulási szintre. Olaszország még ma is 6, Görögország pedig 25 százalékkal alatta van. Történt ez annak ellenére, hogy ezek az országok az EU kasszájából sokkal többet kapnak, mint amennyit befizetnek. Az EU eredeti céljai között kiemelt volt a kevésbé fejlett tagországok felzárkóztatása.

A létféle foglalkoztatás.

A latin országok, elsősorban a mediterránok hamar kitalálták, hogy a szakszervezetek nem a munkát vállalni akarók, hanem csak a már munkaviszonyban lévő tagság érdekét védik, és a kormánnyal szemben olyan foglalkoztatási feltételeket harcolnak ki, melyek elviselhetetlenül alacsony foglalkoztatást teremtenek. Ez ellen a latin országok kormányai azzal védekeztek, hogy kitaláltak egy másodosztályú munkaviszonyt, ahol könnyebb a munkaerőtől való megszabadulás. Ez nemcsak a kormány, de a társadalom érdeke is. A munkaadók pedig kaptak a lehetőségen, és egyre inkább arra törekednek, hogy a foglalkoztatási kedvezmény ne csak a gyenge, képzetlen, az állam nyelvét sem ismerő munkaerőt, hanem minden jelentkezőt ilyen megkülönböztetett felmondási feltételek között vegyenek fel.

Önmagában a megkülönböztetett foglalkoztatási feltételek a társadalom érdekét szolgálták, hiszen másként még a 2007 előtti állapotot sem lehetett volna visszaállítani. Az elmúlt tíz évben felvett munkaerő nagy többsége csak azért talált munkát, mert a munkaadó tudta, hogy szükség esetén megszabadulhat tőle.

Spanyolországban 2007-ben az úgynevezett hosszú távra foglalkoztatott munkaerőnek csak 2-3 százaléka volt munkanélküli, ami a tőkés piacgazdaságokban alacsonynak számít. Európában, a germán és a skandináv országokban is ritkán fordul elő. Ugyanakkor a munkaerőnek 10 százaléka volt munkanélküli.

Minden kultúrának, minden szinten más foglalkoztatási szabályozásra van szüksége. Ezt jól kifejezte, hogy a két háború között a diplomásoknak volt havi fizetésük, a munkások hetibért kaptak. A cigányokat naponta fizettük. Azt csak a rendszerváltás után tapasztalhattam meg, hogy az egységes havi fizetés ellenére minden képzettségi szint más időre osztja be a jövedelmét. A képzelten lakosság azonnal elkölti a jövedelmét. A legrövidebb időt a tulajdonosnál töltött jövedelem a családi pótlék és a munkanélküli segély.

Egyértelmű volna, hogy a képzelten munkaerőt, mindenekelőtt a cigányokat heti bérrel indokolt volna fizetni, és munkaviszonyukat egyszerűbben megszűntetni.

Amennyire a már gazdag, iskolázott puritán országokban indokolt az egységes havi fizetés, annyira elsietett, ennek az EU tagországok mindegyikében általánosan alkalmazni. Nem volt tehát indoktalan a mediterrán országokban a két eltérő munkaviszony bevezetése, de hiba volt, ennek a rendezetlensége. Hiba volt azonban, hogy a lehetőséggel élve tíz éve szinte minden pályakezdő diplomást is a védetlen munkavállalásban alkalmazhatni.

Magyarországban is évek óta javaslom a tartósan munkanélküli képzetlen munkaerő, a cigányság többsége számára is a megkülönböztetett munkaviszony bevezetését. Ez azt jelentené, hogy ezeket kedvezőbb feltételek mellett is alkalmazhassák. Kedvesebb nyugdíjjárulékot kellejen utánuk fizetni, és indoklás nélkül el lehessen bocsájtani.

Elvem szerint minden etnikumot, minden képzettségi szinten olyan feltételek szerint kell alkalmazni, aminek következtében a foglalkoztatási szint számukra legyen azonos. Nem jó az a foglalkoztatási szabályozás, aminek következtében a munkaerő etnikai és képzettségi szintjei között nagyon eltérő foglalkoztatási szintek alakulnak ki. Ezért a vegyes etnikumú, és nem viszonylag homogén országokban eleve súlyos hiba az egységes foglalkoztatási feltétel.

A tartós munkanélküliség okozta kár a munkaerő értékével fordítottan arányos. A liberális rendszerváltás legnagyobb hibája az volt, hogy nem mérték fel a munkanélküliség okozta erkölcsi és szakmai károkozást. A foglalkoztatás társadalmi hasznát a vállalati nyereséggel mérték. Figyelmen kívül hagyták a munkátlanság által okozott társadalmi kárt. Még azt is, hogy a munkanélkülieket a társadalomnak kell eltartani.

A rendszerváltás óta nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek leállítása nemcsak társadalmi értékvesztést, de pénzügyi veszteséget nem okozott.

Az ugyan közismert, hogy az osztálytársadalmakban szinte mindenütt jellemző volt a közmunka, ezt tudomásul vették, de arra már senki sem tért ki, hogy a közmunkák végső soron jelentős szerepet játszottak a társadalom stabilitásában.

A Nagy Fal és a Nagy Csatorna Kína, a piramisok építése jelentős szerepet játszott a több évezredes Kína stabilitásában. A piramisok építése nélkül nem lehetett volna Egyiptom évezredeken keresztül tartósan a világ fejlettei között. A feudális Franciaország a gót katedrálisok nélkül nem lehetett volna Európa leggazdagabb országa.

A 20. század első felének gazdasági sikerei is a közmunkákon alapultak. A bolsevik diktatúra erőltetett, öncélú iparosítása volt alán a történelem legnagyobb közmunkája, a gyenge munkamorálú lakosság megdolgoztatása. A náci Németország gazdasági sikerét a közmunkák és a fegyverkezés garantálta. Az Egyesült Államok pedig az autópályákat építő közmunkákkal, majd a második világháború anyagi igényének kiszolgálásával lehetett példátlan szuperhatalom. Az 1990-e kínai reform pedig az erőltetett iparosítással, és infrastruktúraépítéssel ért el páratlan eredményeket.

Ezzel szemben az Európai Unió a minél kevesebb munkával akart a világgazdaság élvonalában maradni. 

Kutatás, fejlesztés az Osztrák-Magyar Monarchia térségében

Kopátsy Sándor                 PK                   2017 06 30

Kutatás, fejlesztés az Osztrák-Magyar Monarchia térségében

Elgondolkodtató, ha száz év távlatából megnézzük, 2015-ben a térség országai a nemzeti jövedelmüknek hány százalékát fordították kutatásra és fejlesztésre. Ausztria 3.07, Szlovénia 2.21, Csehország 1.95, Magyarország 1.38, Szlovákia 1.18 és Lengyelország 1.00. A skandináv országok mutatója 3 felett van. A megváltozott politikai határok miatt, nem lehet a száz év előtti adatokat szembeállítani, mégis azt lehet mondani, hogy nem sok változás történhetett. Az azonban aligha vitatható, hogy 1915-ben Budapest jobb, a történelmi Magyarország sokkal gyengébb volt.

Most is azt állítom, hogy minden nép akkor szerepel jobban, ha a nála is gyengébb etnikumaitól megszabadul. A történészek bűne annak elhallgatása, hogy minden nép érdeke, hogy megszabaduljon az elmaradt etnikumoktól, és megtartsa a nála is fejlettebbeket. A magyar történészek bűne, hogy ezt nem hajlandók tudomásul venni.

Iszonyú veszteség ért bennünket a zsidó és a germán etnikumok elvesztésével, de nyertünk azzal, hogy megszabadultunk a nálunk is kevesebbre képes kisebbségektől. Ez nem azt jelenti, hogy Trianonnal minden magyar jól járt, de a négyötödünk igen. Azt máig nem írta le senki, hogy hol tartanánk, ha egymillióval több zsidó és germán lakosunk lenne. Még az sem vitatható, hogy az Ukrajnához, Romániához került testvéreink nem kárvallottak.

Azt is ideje volna bevallani, hogy mennyivel könnyebb helyzetben lettek volna a határon túli magyarok, ha tudomásul vesszük a trianoni határokat, és megelégszünk azzal, hogy ott a magyarok egyenrangúak lesznek. Azt azonban meg kellene értenünk, hogy a kívül rekedt honfitársainkat nemcsak önrendelkezésre biztattuk, hanem a teljes revízió követelésére is. Ha mi batyuval kitelepítettük a náci Németországgal egyesülni akaró svábokat, akkor nem botránkozhatunk a Benes Dekrétumon, mert a Csehszlovákiához került magyarok nagy többsége úgy viselkedett, mint nálunk a svábok, akiket ezért kitelepítettük.

A fenti adatok alapján csak megerősödött a régi meggyőződése, hogy számunkra a legkevésbé rossz megoldás az Olmützi Alkotmány lett volna, de azt tudomásul sem vettük, és a létezését máig elhallgatjuk. Elhallgatjuk azért, mert számunkra sokkal jobb megoldás lett volna, ha 1849-ben bevezetjük ezt az alkotmányt, mint megvárni, amikor a háborúban győztes hatalmak rajzolják meg a határokat.

A hernyók is emlékeznek

Kopátsy Sándor                 PT                   2017 07 07

A hernyók is emlékeznek

Közel kilencven éve tegnap álmomban zárult le a hernyók viselkedésével foglalkozó sorozatom.

Valamikor a 20-as évek végén, Borsodban madarak és fák napján tartottuk az iskolában. Szomorú ünnep volt, mert az amerikai szövőlepkék letarolták a fák leveleit. Azt csak később tudtam meg, hogy az első világháború után az Egyesült Államokból kapott burgonya segéllyel hozták be ezt a hernyót

Jó hetven évvel később a Bakonyban éltem meg egy másik ilyen invázióját az amerikai szövő lepkéknek. Talán még nagyobb volt a pusztításuk, és több az én természetismeretem. A kertünket sem kímélték, de itt láthattam közelről, hogy néhány fafajt megkíméltek. Kíváncsi voltam, hogy melyikeket. Kiderült, hogy mind a lombos, mind az örökzöldek között válogattak, csak azoknak a fáknak ették le a leveleit, amit millió évek óta Amerikában megismertek. Az általuk ismeretlen fajok levele mellett éhen elpusztultak. Az Európában töltött mintegy ötven generáció kevés volt ahhoz, hogy az Amerikában nem ismert leveleket megegyék.

Azt hittem, hogy ezzel a hernyók szerepe lezárult. Három napja azonban álmomban visszatértek, méghozzá a selyemhernyók csodájával. Ezek a hernyók nemcsak az én tízes évemben voltak fontos szereplők, hanem a gazdaságtörténelemben is.

Mindig érdekeltek a pénzhez jutás feltételi. Így vetődött fel a selyemhernyók gubóztatása. Apám ebben is szakértő volt. Kioktatott, ha egy tálca petét hozok, azok az utolsó napon nyolc négyzetméteres asztalon elférnek, és naponta egy zsák eperfalevél is elég lesz. Tőlünk két kilométerre volt az eperfás országút, volt kerékpárom, és egy barkácsolt pingpongasztalunk. Az első napokban elég volt egy marék levél, az utolsó héten azonban a zsáknyi is gyorsan felfogyott.

A gubóbeváltáskor megdicsértek. Így aztán érettségiig abba sem hagytam. A témára az hívta fel a figyelmemet, amikor Széchenyi István műveit, naplóját olvastam, és kiderült, hogy a gróf úr gondolt arra is, hogy lehessen selyemhernyót gubóztatni. Könyvet írt arról, hogy elég az országutak mellé eperfákat ültetni. Számomra Széchenyi praktikus célja szimbólum lett. A Kádár rendszerben ezért tartottam fő feladatnak a szabadidőben történő jövedelemtermelést. A háztájit, a kalákás házépítkezést. A selyemhernyók tenyésztése közben elveztette korábbi jelentőségét.

Most azonban álmomban elméleti súlyával visszatért. Azt álmodtam, hogy egy erdőmérnök szerint az eperfa gyökere viszonylag a legmélyebben is megtalálja a szükséges vizet. Reggel megdöbbentett, mert felismerem, hogy az eperfa gyökérzete valóban megkeresi a talajvizet. A dombos somogyi tájakon szinte minden eperfa lobja azonos, függetlenül attól, hogy a völgyben, vagy a dombon megy az út. Szemben az erők és a gyümölcsöskertek fáival, a szántóföldi termékekkel, ahol a fák, a termés állapota világosan megmutatja, hogy hol, milyen messze van a talajvíz. Csak azon ámultam el, hogy ezt nekem 96 évesen mondja el valaki az álmomban.

Még nagyobb lett a meglepetésem, amikor tovább gondolkodtam. A selyemhernyó nemcsak páratlan minőségű szálba gubózik, de csak olyan fának a levelével táplálkozik, amelyik levélzete szinte független az évenkénti csapadék ingadozásától. Számomra ez lett Darwin mutációs és szelekciós elméletének a zseniális illusztrációja. Volt egy hernyó, amelyik megtanulta, hogy melyik fának a levele a legbiztosabb táplálék.

Az amerikai szövő lepke csak azt tanulta meg, hogy olyan levelet egyen, amit ősei megismerek. A selyemhernyó azt is megtanulta, hogy csak az eperfa levelét egye meg, mert a fák között ennek a levélállománya a legkevésbé ingadozó, a legbiztosabb táplálék.

Én meg azt vontam le a magam számára, hogy érdemes kíváncsinak lenni, mert az emberi agy is olya csodálatos, hogyha gondolkodásra szoktatjuk, még az álmainkban is keresi a magyarázatokat. Soha nem hittem az álomfejtők tanácsaiba, de azt elhiszem, hogy aki az agyát ébren is dolgoztatja, az álmaiban kap felelteket.

Az vallások minősítése

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 03

Az vallások minősítése

A reformáció 500. évfordulója felkeltette bennem a vallások politikai hatásának követését. Hetek óta úgy is nézem az ENSZ és a szaksajtó híreit, hogy milyen vallás áll mögötte. Ez nem először kerül nálam minősítésre. Az indítást Móricz Zsigmondnak köszönhetem. Az ő Erdély aranykorát bemutató regényei ragadtak meg. Neki köszönhetően korai felismertem, hogy a magyar történelem fénykora az oszmán felügyelet alatti Erdélyi Fejedelemség volt.

Ezen az úton jutottam el Erdei Ferencnek az alföldi városok paraszt polgárosodásának a megértéséig. A magyar történészek máig nem ismerték fel, hogy a történelmünket a beteges polgárhiányosság jellemezte.

Ebben jó fél évezreden keresztül szinte semmi lényeges nem történt. Az elsőt az oszmán megszállásnak köszönhetjük, amit a történelemfelfogásunk török igában töltött 170 éves rabságnak emleget.

Így vált általános álláspontommá, ha nincs másfél évévszázados török megszállás, szinte nyoma sem marad a reformációnak, és a települések a Hódoltság térségében nem lesznek helyi önkormányzatok, nem lesz parasztpolgárságunk. A Habsburg császárok Királyi Magyarországán nem volt megtűrt a reformáció, és nem voltak a parasztpolgárok által irányított önkormányzatok sem. Ha nincs oszmán megszállás, egészen másként, még kedvezőtlenebbül alakult a következő évszázadok történelme a Kárpát Medencében.

A magyar történészek az oszmán megszállást nemzeti tragédiának látják. Az ugyan igaz, hogy a Hódoltság és Erdély felett nemcsak a magyar királyok vesztették a politikai hatalmat, de megszűnt az ország kétharmadában a magyar politikai szuverenitás. Csak a megszállásnak köszönhetően válhatott viszonylag önállóvá a nyugti keresztény egyházak számára vallásszabadság szigetévé az Erdélyi Fejedelemség, és az Oszmán Hódoltság.

A vallás történelmi feladata

Történelmi materialista vagyok abban az értelemben, hogy a vallás is felépítmény, aminek az osztálytársadalmakban történelemformáló szerepe volt. Ami minden gyűjtögető társadalmakban jelen volt, azt szükségszerűnek fogadtam el. Az ember eleve nem vette tudomásul, hogy a földi élet befejeződik, ezért kitalálta a túlvilágot. Ez már a leander völgyi ember számára szükségszerű volt. Temetkeztek, tartották az őseikkel, a meghaltakkal való kapcsolatot.

A saját halottaikkal való foglalkozás csak az elefántokat jellemzi.

Szinte kezdettől így ítéltem meg a saját vallásomat is.

Soha nem kételkedtem abban, hogy a kor görög-római, mediterrán Európa vallását Szent Pálnak köszönhetjük, aki a zsidó vallás egy istenhitűségét rászabta a mediterrán Európára.

Engedményeket tett a görög-római vallás sok istenhitűsége felé. Ezt bennem a dél-itáliai élményeim erősítették meg, ahol a katolikus kereszténység sokkal mediterránabb, szent—pálibb formájában él ma is. Európa mediterrán népeinek nemcsak az első századokban, de még a reformáció idején is sok lett volna a zsidó és a mohamedán vallás kemény egyistenhite.

Ez nem jelenti azt, hogy már a reformáció idejében indokoltak lett volna néhány lépés megtétele a nemzeti nyelvek, a klérus polgárosítása, a nők egyenjogúsága, a papok házasodása, a gazdagság ambíciójának fékezése irányában. Ma ebben az irányban történő lépések természetesen, sokkal indokoltabbak lennének, mint a reformáció idejében.

A reformáció a nagykorúvá vált puritán nyugati népek kereszténység keresése volt. A következő ötszáz év megmutatta, hogy sikeres volt. Nem is azonnal, de az ipari forradalom győzelme után jelentően, a tudományos és technikai forradalom után egyértelművé vált. A jelenkorban fejlett, illetve másoknál sokkal gyorsabban fejlődő társadalmú országok csak a puritán lakosságúak.

Ma egyértelmű a puritán lakosságú államok fölénye.

Egyelőre a társadalom fejlettsége legjobb mutatójának, az ENSZ által használtat, az egy lakosra jutó jövedelemnek, a várható életkornak és az átlagos iskolázottságnak az eredőjét kell tekinteni. Ennek alapján a tíz legfejlettebb ország mindegyike protestáns, azaz puritán kereszténységű. A sorrendjük: Norvégia, Dánia, Svédország, Kanada, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Mindegyik lakosságának többsége protestáns, de a társadalmi felépítményűek azok is, amikben jelentős latin és afrikai etnikum is van. A három utolsóban jelentős súlya van a katolikus vallásúaknak is, de azok is egyre inkább kénytelenek a puritán társadalmi felépítményhez igazodni.

Egyértelmű azonban a puritán keresztények többsége a skandináv államokban, amelyek az első ötből négy helyet foglalnak el.

A második tízben szerepelnek a germánok, Nagy Britannia és a már gazdag távol-keleti országok. Az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő ötből négy konfuciánus. Az, pedig ami Kínában az 1990-es reform óta történik, még a skandinávok számára is elképzelhetetlen.

A latin országok legjobb helyezettje a 23. helyen Franciaország. Olaszország és Spanyolország északi fele is francia színvonalon volna.

Az európai mediterrán országok, és még sokkal inkább ezek latin-amerikai gyarmatainak útódai lényegesen a puritánok mögött vannak. Ha a germán katolikusoktól és Franciaországtól eltekintek, a katolikusok egy lakosra jutó jövedelme a protestánsokénak harmada sincs.

Jó száz éve Max Webernek a felismerése egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Nyugat keresztények között csak a protestánsok hatékonyak. Weber figyelmét a 20. század küszöbén elkerülte, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.

Ritkán idézzük azt is, hogy a 20. században Japán, e század második felében Dél-Korea, Tajvan és az elmúlt negyedszázadban Kína a protestánsoknál is legsikeresebbek lettek. Ma már egyre világosabb, hogy a 21. század közepére a Távol-Kelet megelőzi Nyugat-Európát.

A Távol-Kelet más típusú osztálytársadalom volt.

Témánk szempontjából a Távol Kelet konfuciánus népeinek erkölcsi magatartását nehéz vallásnak tekinteni. Ugyanakkor a keresztény Nyugattal összevetve mégis vallás. Ezt a problémát az okozza, hogy a Távol-Kelet társadalmai nem voltak klasszikus értelemben vett osztálytársadalmak. A korlátlan hatalmú uralkodók akaratát nem az uralkodó osztály, hanem az uralkodók akaratát az iskolázott alkalmazottai, a mandarinok valósították meg. Ezt a lényeges különbséget az európai történészek ma sem veszik tudomásul, ott az uralkodó osztály szerepét az iskolázott apparátus töltötte be.

Ezt mi, magyarok az oszmán megszállás alatt a magunk is átéltük. A szultán korlátlan hatalmát a nagy hatáskörű iskolázott tisztviselői hajtották végre. Ezek lefelé hatalmasak voltak, de csak, mint a szultán rabszolgái. A fiú utódok csak akkor juthattak hatalomhoz, ha az iskolákban, majd a gyakorlatban eredményesen szerepelnek. Ezt még a marxisták sem hangsúlyozzák, holott az osztályhoz tartozás vérségi, a mandarinok, az oszmán tisztviselők saját érdemük alapján voltak hatalmasok, de csak addig, amíg az uralkodó bizalmát évezhették. Annak rabszolgái voltak. Ezt tanulhattuk meg a bolsevik diktatúrában. Aki jó volt a pártvezetésnek, annak hatalma, hatásköre volt, de ha elvesztette a pártvezetés bizalmát az élete sem volt garantálva.

Ezzel szemben a feudális társadalomban a nemesség életét, sorsát nem veszélyeztette az uralkodó hatalma, ha nem politizált. Még inkább ilyen volt a dél-ázsiai kasztokra osztott társadalom, azzal a különbséggel, hogy ott eleve zártak voltak a kasztok, közöttük nem volt átjárás.

Gyér ismereteim szerint, a közel-keleti társadalmak a távol-keletiekhez hasonló módon működtek.

Egyiptomban az uralkodó osztály a papaság volt. Sajnos a képzésekről keveset tudunk, de ők voltak a hatalom birtokosai, az írástudók, a fáraó hatalmának végrehajtói. A mandarinok.

Az Oszmán Birodalom is a vallási klérust, valamint a katonai és közigazgatási vezetőket képző iskolarendszerben képzett apparátus volt.

A nyugati társadalomtudományok a Nyugat osztálytársadalmait tekintik a magas-kultúrák osztálytársadalmainak, ami sokkal közelebb volt a pásztortársadalmak vérségi tagoltsásához, mint az öntözéses földművelő magas-kultúrákéhoz mandarin, vagy kasztrendszeréhez.

A Távol-Keleten a császár hatalmát a mandarin iskolákban kiképzett adminisztrátorok gyakorolták, akik a császár rabszolgái, a császár bizalmát élvezve korlátlan hatalmú urak voltak.

Dél-Ázsiában pedig vérségi alapú kasztrendszer volt. Ezek a kasztok még a vérségi alapú pásztortársadalmaknál is merevebben felosztottak voltak. Ezekkel a nyugati társadalomtudományok még kevesebbet foglalkoznak.

A két amerikai kapás kultúra nem is volt igazán magas-kultúra, annak ellenére, hogy írástudásban, csillagászatban, építészetben azok szintjéig eljutottak.

Ezeket a kultúrákat nem is érthetjük meg az európai osztálytársadalmak rendszere alapján.

Az időszámításunk első évezredének végéig Európában magas-kultúra csak a Fölközi Tenger térsége volt. Ezt hibásan nevezünk európainak, hiszen a Közel-Keletnek ugyanúgy szerves része volt, mint Észak-Afrika.

Az első európai osztálytársadalmak a sötét középkort követő feudális társadalmak voltak. Ezt megelőzően Európa déli fele ugyan már a Közel-Kelettől kapott egy istenhívő keresztény lett, de ehhez még nem tartoztak a germán, az angolszász és a skandináv népek. Ezek keresztények csak akkor lettek, amikor a pásztorkodásról áttértek a földművelésre. A keresztény Európáról csak a középkori agrártechnikai forradalom győzelme után beszélhetünk. Előtte ugyanis Európa területének csak az a része lett keresztény, amelyik a közel-keleti kultúrájú Római Birodalom szerves része volt.

Csak a középkori agrártechnikai forradalom győzelme után lett Európa lakosságának többsége keresztény.

Mi a magyar történetet úgy tanítjuk, mintha mi a már keresztény Európához csatlakoztunk. Pedig az Alpoktól északra élő népek is csak az ezred végén lettek keresztények. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy Európa északi kétharmada csak akkor lett keresztény és feudális társadalom, amikor a pásztorkodásról áttértek a természetes csapadékra épült gabonatermelésre. Ez a gabonaterelés egy egészen más, új formája, a természetes csapadékon, a fagyos telet átélő szántóföldi termelés.

A magyar történészek sem hangsúlyozzák, hogy mi is az első olyan pásztornépek voltunk, akik felhagytak a nomád pásztorkodással, és szántóföldi gabonatermelők lettünk. Európában ezzel indult el az a gabonatermelő forma, ami a következő ezer év során a négy évszakos, mérsékelt éghajlatú térségeket hasznosító társadalmi élcsapat lett. A teljesen új termelési módnak az első társadalmi formája a nyugat-európai feudális, majd a tőkés osztálytársadalom lett.

Az európai feudális társadalom ugyan magas-kultúrájú lett, de Amerika és Óceánia felfedezéséig a kis Európára korlátozódott. Egészen az óceánok meghódítása, majd az ipari forradalomig Európa a klasszikus magas-kultúrákhoz képes másodrangú magas-kultúra maradt. Tízszer annyi ember élt az önözéses gabonatermelésből, mint a természetes csapadékkal termelt gabonán. A világtörténelmünk megértésének kulcsa lenne az a mutató, hogyan aránylott az öntözéses és a természetes csapadékra épült gabonatermelésből élők aránya. Csak akkor lett Európa a Nyugat a társadalmi fejlődés élcsapata, amikor Amerika és Óceánia is a Nyugat útjára lépett. Ez azzal kezdődött, hogy Amerika és Óceánia a Nyugat élettere lett. Előbb a természetes csapadékra épült gabonatermelő, majd a 20. századtól, iparosodott és politikai tekintetben is önálló, szuverén államok térsége lett. Ez előtt még a kereszténységet sem lehetett világvallásnak tekinteni.

Nagyon fontosnak tartom ugyan annak a hangsúlyozását, hogy a nyugat-európai feudális társadalom forradalmi jelentősége az volt, hogy az első kiscsaládos társadalom volt. Ez csak annak köszönhetően lehetett kiscsaládos, hogy a római katolikus, vagyis a latin szertartású kereszténység aktívan az első kiscsaládos vallás lett. Mint ilyen aktívan részt vett a kiscsaládos feudális társadalom kiépítésében. Érthetetlen módon szinte említése sem történt annak, hogy az európai kereszténység a 11. században azon az alapon szakadt ketté, hogy a kelet-európai társadalmak szinte a következő ezer éven át nagycsaládos maradt. Európa nyugati felén azonban megszületett az első kiscsaládos feudális társadalom.

Érthetetlen módon, a nyugati kereszténység meg sem említi magáról, hogy a 11. században a világ első kiscsaládos vallása lett. A nyugat-európai feudális társadalom volt az eddig nagycsaládokban élő fajunk első kiscsaládos osztálytársadalma.

Ez, az ipari forradalomig unikum maradt. A kiscsalád világuralma azonban csak akkor teljesedett ki, amikor a gyáripari termelés és az urbanizáció meghódította a nagycsaládos kultúrákat. Nem ismerek olyan felmérést, ami megmutatná, hogy jelenleg az emberiség mekkora aránya él már kiscsaládban. Véleményem szerint, csak a 20. század végén érte el a többséget. A lakosság számszerű többségénél is sokkal többet jelent a gazdaság és kultúra súlynak a nagyobb többsége. Jelenleg a világ katonai, gazdasági és tudományos erejének óriási többsége kiscsaládokban él.

Az elmúlt negyed században az elmaradt világban is példátlan urbanizáció történt, márpedig a városi társadalmak eleve kiscsaládosak.

Jellemző módon, említést sem teszünk arról, hogyan alakult a kiscsaládok aránya az emberiség egészén belül. Pedig fajunk történetében a legnagyobb változást a kiscsaládok térnyerése hozta létre. Nyugat-Európa csak akkor lett magas-kultúra, amikor kiscsaládos lett, és ennek a következménye az is, hogy ezt követően a Nyugat a társadalmi fejlődés élcsapata lehetett.

Annak még az említésével sem találkoztam, hogy a kiscsalád fölényét igazán csak a puritán kultúrájú népek hasznosították. Minden kiscsaládos társadalom gyorsabban fejlődött, mint a nagycsaládosok, és ezen belül a puritán népek fölénye is egyre nagyobb lett.

A Nyugat puritán népei, az angolszászok, a germánok és a skandinávok, fölénye csak a reformáció óta nőtt egyértelművé.

Ezt az írást is annak szántam, hogy megmutassam a protestáns vallások fölényét nemcsak az ortodox, de a latin népek kereszténységével szemben.

A puritánok fölénye.

Meggyőződésem szerint, a vallások minőségét az mérni, hogy a hívei más vallásokéhoz viszonyítva milyen jól, milyen sokáig élnek, és mennyit tanulnak, okosodnak. Ezzel szemben minden vallás vezetése a nagyságát a hívei számával méri, eltekint attól, hogy azok hogyan élnek.

Nekem a Tíz paranccsal is az volt a problémám, hogy az arra koncentrál, hogy minél jobb viszonyunk legyen az istenünkhöz. Minden vallás arra épült, hogy az isten elvárását hogyan lehet teljesíteni. Ezt pedig abban merítették ki, hogyan lehet jobban isten feltételezett elvárásait teljesíteni. Azon nem lehet vitatkozni, hogy van, vagy nincs isten, de azt elengedhetetlen volna tisztázni, hogy mit vár el tőlünk az isten. Olyan istent nem tudok elképzelni, amelyik elsődlegesnek azt tekinti, hogyan igazodunk a vallásunk parancsaihoz. Ennek ellenére minden vallás számára másodlagos, milyen szinten és meddig élünk, az elsődleges, hogy az istennek a vallásuk által meghirdetett elvárásaihoz minél jobban igazodjunk. Az isten létét nem vitatom, de azt nem tudom elfogadni, hogy az isten elsődleges célja az lehet, hogy az általa teremtett ember a szolgája legyen. Az istennek csak egy célja lehetett az emberrel, hogy az a saját érdekében cselekedjen. Minél jobban, minél tovább éljen. Ezért lett számomra egyértelmű, hogy az istennek is az tetszik a legjobban, ami az embereknek a legjobb. Ez a törekvés azonban az egyén számára csak az lehet, hogy nem a személyes célját, hanem a faja érdekét szolgálja. Az isten célja is az emberrel csak az lehet, hogy mint faj, minél jobban és tovább éljen.

Az istennek is csak az a társadalom tetszik jobban, amelyikben az emberek jobban és tovább élnek.

Mivel mérjük a fajunk feladatát.

Mivel a társadalmak fejlettségét egyelőre a legjobban az ENSZ három mutatója méri, azt a társadalmat tartom az istennek legjobban tetszőnek, amelyikben az emberek a leginkább boldogulnak, a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem és vagyon, a leghosszabb az élet.

Az egy főre jutó jövedelem növelése az első társadalmi cél.

Ez eleve kizárja, hogy minden egyén a maga jövedelmét maximalizálja. Ezt az egyén csak addig teheti meg, ameddig ez nem sérti a mások jövedelmét.

Ez a törekvés azért csorbult az osztálytársadalmakban, mert a túlnépesedés volt az egy lakosra jutó jövedelem elsődleges akadálya. Mivel ezt a tényt egyetlen társadalom sem vette tudomásul, sőt minden társadalmi sejt a család, a település, a térség, az állam a versenytársaival szemben azzal akart előnyt szerezni, hogy túlnépesedik, a nagyobb létszámának köszönhetően erősebb a versenytársainál. Az, fel sem merült, hogy a létszámát az élettere eltartó képességének az optimumához kellene igazítani. Ennek az általános társadalmi célnak a fel nem ismerése okozta, hogy minden osztálytársadalmi szerveződés túlnépesedett, ez ellen azonban az erőszakos halálozás okozás kényszerébe került.

Nagyobb volt a családok, a teleülések, a térségek és a társadalmak létszáma, mint amennyi az élettere optimuma lett volna. A létszámának optimalizálását azonban egyetlen társadalmi szervezet, a társadalmi felépítmény, a politikai és a vallási hatalom sem fogadhatta el, mivel a versenytársai is egymásnál erősebbek akartak lenni. A társadalom minden elemének érdeke ugyan az lett volna, hogy a létszáma legfeljebb nagyon lassan növekedjen, de ezt egyetlen társadalmi egység sem vehette tudomásul, hogy mindegyikük érdeke a létszámuk stabilizálása, mert a vetélytársainál erősebbnek kellett lenni.

A fajunk túlnépesedése mégsem tudatos, hanem ösztönös volt.

A társadalom minden szervezeti egysége azért népesedett túl, mert az ember szexuális ösztöne olyan erős, amire a 25 év körüli várható életkor mellett szüksége volt. Ezért a fajunk eddigi életének mintegy 95 százalékában, amíg gyűjtögetésből élt, nem volt túlnépesedő, mert a szexuális vágya annyi születést eredményezett, amennyi mellett a létszáma viszonylag lassan változott.

A történészeknek azt kellene tudatosítani, hogy a gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége a nem változó átlag körül nagyon ingadozott, de hosszú távon nem változott. Fajunk csak úgy szaporodhatott, ha új élettereket is meghódíthatott. Ennek lett az eredménye, hogy az utolsó jégkorszak végét jelentő felmelegedésig szinte minden természeti környezetbe berendelkezhetett. Csak úgy szaporodott, hogy új életterekben jelent meg. Vagyis a gyűjtögetés mintegy 150 ezer éve alatt fajunk agyának, kezeinek, hangképző képességének köszönhetően extenzíven szaporodott. Szinte minden élettérbe képes volt életfeltételeit megteremteni, de ott csak viszonylag gyér létszámban megélni.

Ezt Darwin sem ismerte fel, hogy az ember az új, a biológiai elődeivel szemben az előzőtől lényegesen eltérő életterekbe nem a mutáció és a szelekció útján, hosszú idő alatt, új fajjá válva rendezkedett be, hanem az eszének, kezeinek és hangképző képességének köszönhetően nagyon eltérő életmódokat alakított ki, ugyanakkor biológiai értelemben változatlan faj maradt.

Klímaváltozás.

Ezt az egyensúlyt borította fel a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés. Ennek hatására, az egyenlítő közeli térségektől eltekintve, a gyűjtögető emberek életterei jelentősen megváltoztak. Jelentős hányaduk úgy változott meg, hogy jelentősen csökkent a gyűjtögető életmód melletti eltartó képességük.

Ezzel szemben az életterek mintegy húszadában lehetővé vált az önözéses, szántóföldi gabonatermelés. A mérsékelt övezet déli, lényegében két évszakos, fagymentes részében, a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedésének köszönhetően, gravitációs módon öntözhetővé váltak a folyamok síkságai.

Ennek köszönhetően a már évezredek óta kapásan termelt gabonafélék szántóföldi módon termelhetőkké váltak. Ezzel a gyűjtögető életterek mintegy húszadán megvalósulhatott az önözéses gabonatermelés. Ezeknek a lakosságot eltartó képessége mintegy százszorosa volt a gyűjtögetésnek. Ez a termelési mód nemcsak százszor nagyobb lakosságot tartott el, hanem azok várható életkorát meghosszabbította, az nagy lakosságsűrűség nagyságrendekkel megnövelte az egyedek közti munkamegosztást, tapasztalatcserét.

Ez a változás olyan gyors volt, hogy ezzel nem is foglalkoznak a történészek. Pedig a változás fajunk eddigi életében minőségi ugrást jelentett. Fajunk hirtelen túlnépesedő fajjá vált. Szaporább lett, mint amennyit el tudott viselni. A szaporasága akkora maradt, mint amire szükség volt a gyűjtögető életmódban jellemző 25 év körüli várható életkor mellett.

Tudatosítani kellene, hogy a gyűjtögető ember mintegy 150 ezer éven keresztül szinte változatlan várható életkorú volt. Az önözéses gabonatermelés mellett azonban lényegesen meghosszabbodott a várható életkor, ennek következtében felgyorsult a népszaporulat. Az öntözött gabonatermelésre áttért lakosság szaporodása felgyorsult, mert a várható élekor gyorsan nőni kezdett. A túlnépesedést fokozta, hogy a jobb élet reményében a gyűjtögetők is oda vándoroltak.

Valami olyan történt, ami most, amikor a vészesen lemaradó társadalmak lakossága a sokkal fejlettebb társadalmakba kíván áttelepülni.

Mivel mérhető a lakosság életének minősége?

Az ENSZ lelkesen folytatta a Népszövetség adatközlő tradícióját. Tíz évenként ünnepi kiadványokat is megjelentet. Nemek a 2010-ben Human Development Record, The Real Wealth of Nations cím alatt jelent meg. Ez óta szinte mindig ehhez fordulok. Ebben a 230 oldalas füzetben elképesztő gazdag anyagot találok arról, hol tartanak a tagországok.

A vallások hatalmasainak is ezt ajánlom. Ha valaki kíváncsi arra, hogy melyik vallás mögött milyen társadalmi eredmény áll, ebből kiolvashatja. Ebben 16 szempont alapján vannak a tagállamok rangsorolva.

Az adatok tömegében most tűnt fel számomra először, hogy külön mérték fel a férfiak és nők véleményét a saját rendszerükről. Kiderült, hogy a protestáns lakosságú államokban nincs lényeges különbség abban, hogy a férfiak és a nők hogyan vannak megelégedve a saját államuk rendszerével. Ezzel szemben minden katolikus vallású országban a nők megelégedettsége sokkal alacsonyabb, mint a férfiaké.

A vallási vezetőknek azt ajánlom, hogy be a hívők számának maximálására törekedjenek, hanem a minél magasabb életszínvonala, hosszabb élete, magasabb iskolázottsága legyen a céljuk.

Ami kimaradt a történelemből

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 07

Ami kimaradt a történelemből

A magyar történészek máig sem hangsúlyozzák, hogy a pogány pásztortársadalomról a keresztény, kiscsaládos jobbágy földművesre ugyan átállítottuk az országunkat, de ezer évig nem volt magyar etnikumi polgárságunk. Ezt ugyan a második világháború után végre megállapították a fiatal marxista történészek, de az ebből fakadó következményeket máig sem vontuk le. Nem azzal kezdjük a feudális korunk ismertetését, hogy amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos, nemesi osztály a lakosság egyetlen százalékát tette ki, nálunk a nemesség az ország lakosságának 6, a magyar etnikumúnak 12 százalékát tette ki. A magyar társadalom alapvető deformációja abból fakadt, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban, az Alpoktól északra szinte érintetlenül megmaradt az urbanizáció, a Kárpát Medencében azonban eltűnt. A honfoglalásunk idején már csak romok emlékeztetettek arra, hogy Pannonia és Dácia urbanizált provinciák voltak.

A magyar történészek máig sem hangsúlyozzák, hogy tízszer annyi nemesünk volt, mint nagybirtokos földesurunk. Ugyanakkor nem volt városi polgárságunk.

A feudális, földművelő társadalommá történő átalakulásunkból csak azt hangsúlyozzuk, hogy bölcsen, a nyugati, a latin, és nem az ortodox, görög szertartású kereszténységet választottuk. Ugyanakkor említést sem teszünk a százszor fontosabb döntésről, hogy a nagycsaládos pásztor társadalmunkból kiscsaládos földművelő jobbágytársadalommá váltunk. Márpedig a hatalom legfontosabb társadalmi döntése, a családorma átalakítása volt.

Az emberi faj mindig nagycsaládos volt, és ez a gyűjtögetésből élésnek megfelelt, mert annak eredményessége szempontjából a tapasztalt volt az elsődleges.

Ezzel szemben Nyugat Európában a középkori agrártechnikai forradalom a természetes csapadékra épülő gabonatermeléssel olyan termelési módot hozott létre, amiben már nem a találékonyság, hanem a fizikai munka vált elsődlegessé.

Még nem találkoztam olyan agrárszakemberrel, aki bemutatta volna, hogy amíg a gyűjtögetésben a tapasztalat, a találékonyság volt az elsődleges, az öntözéses gabonatermelés azonban csak centralizáltan, a feltételek biztosítása esetében lehetett hatékony. A csatornahálózat kiépítése, üzemeltetése csak centralizált formában történhetett.

Ezzel szemben a természetes csapadékra épült gabonatermelés estén a jobbágytelkekre osztott földön nincs szükség centralizált döntésekre, minden jobbágycsalád egymástól független gazdasági egység és a jobbágytelkek állandó területet jelentsenek. Márpedig a nagycsalád létszáma, munkaerő kapacitása nagyon eltérő, és nagyon változó. A földesúrnak azonban az az érdeke, hogy a telkek viszonylag nagyok, és változatlanok maradjanak, mert a földek termőerejének megőrzése, javítása csak az örökletesség esetén biztosítható.

Hatvan éve várom, hogy nyomára akadjak annak, kik, mikor ismerték fel a kiscsaládban rejlő előnyöket. Eddig semmi eredményre nem jutottam, pedig ahogyan a búza és az árpa fagyálló lett, Európa nyugati felén szinte azonnal kiscsaládos jobbágyrendszert alakítottak ki. Ugyanakkor ez csak itt a viszonylag kis Nyugat-Európában történt meg. Itt is csak azért történhetett meg, mert a római katolikus egyház mögéje állt.

A római katolikus egyház dogmává emelte, hogy gyermeket csak olyan szülők vállalhattak, akik számára a földesuruk előzetesen jobbágytelket biztosított.

A kiscsaládos jobbágyrendszer bevezetése egyúttal gyermekvállalási korlátozást jelentett. A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer volt az első társadalom által létrehozott és felügyelt gyermekvállalást korlátozó.

Tekintve, hogy a szántóföld nagysága nagyon lassan nőtt, és a földesuraknak nem volt érdekük csökkenteni a jobbágytelkek nagyságát. Ennek köszönhetően, nyugat-európai feudális társadalomban 2-3 első potenciális szülés kimaradt. Ez azt jelentette, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban sokkal kisebb volt a túlnépesedési nyomás, mint az emberiség minden más társadalmában.

A társadalomtudományok máig nem jutottak el annak felismeréséig, hogy minden már nem elsősorban gyűjtögető társadalom képessé vált arra, hogy a várható életkor meghaladja a gyűjtögető társadalmakra jellemző mintegy 25 évet. Az emberi faj jellemzője az olyan szaporaság, ami a 25 év körüli várható életkor mellett biztosítja a létszáma fenntartását. Ha az ember várható életkora meghaladja a 25 évet, a létszáma növekedése felgyorsul.

A termelés megjelenése a gyűjtögető társadalmakban.

A történészek az önözéses gabonatermelés és a pásztorkodás előtti néhány évezreddel nem foglalkoznak, pedig ekkor már kiegészítő táplálékot jelentettek a kapás kultúrnövények és a háziállatok.

A jelenkori genetika egyértelműen megállapította, hogy több évezreddel a felmelegedés előtt voltak háziállatok és kapás kultúrnövények. Senkinek sem tűnt fel annak lehetetlensége, hogy a felmelegedéssel szinte azonnal megjelentek a szántóföldi kultúrnövények és az igavonó állatok. A vadon termő növények és az életterük elpusztulása következtében kihalásra ítélt állatok néhányának kinemesítése évezredeket igénylő feladat.

A kutya és a rénszarvas már mintegy tízezer évvel előbb együtt élt az emberrel. A rizs, a köles, a búza, az árpa, a burgonya és a kukorica több ezer éve kapásnövényként kiegészítő táplálékot jelentettek.

A két amerikai kultúra jó példája annak, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermelés előtt voltak háziállatok és kapásan termelt kultúrnövények. Ezt a két kultúrát azonban nagyon másként érintette a klímaváltozás. Egyrészt viszonylag közel voltak az egyenlítőhöz. Másrészt a térségükben nem voltak gravitációsan öntözhető síkságok, ahol az öntözéses gabonatermelés adottságai hiányoztak. Harmadrészt nem voltak az igavonásra, és a szántóföldi talajművelésre alkalmas háziállatok.

Fajunk fejlődése előtt minőségileg fejlettebb életmódot csak az eurázsiai folyamok síkságai kínáltak. Mivel Amerikában és Ausztráliában a tengerszint emelkedése nem teremtett több millió négyzetkilométernyi öntözhetővé váló területet, nem volt igavonásra alkalmas háziállatuk. Ezért aztán nem is alakíthatták ki az önözéses gabonatermelést. A két amerikai kultúra megmaradt a kapáskultúrájuk szintjén. Ausztráliában pedig még megragadtak a gyűjtögetésben.

Fajunk társadalmi egységei a gyűjtögetés mintegy 150 ezer éve alatt, a mintegy százfős emberi közösségek szinte izolált, egységekben éltek. Ezek a közösségek alig tartottak egymással kapcsolatot. Ritka kivételt is csak a közösségen tagjai között kötött házasságok jelentettek. Az ilyen esetben a betelepülő egyén kapcsolata az eredeti közösséggel megszakadt.

Ezt abból következtetem, hogy Ausztráliában mintegy 40 ezer éve néhány kis létszámú csoport érkezhetett. Ezek egy egész kontinensnyi térségben szétszóródtak, izolált közösségeket alkottak. A nyelvészek szerint 500 egymást nem, vagy alig értő nyelvet alakítottak ki. Nyoma sem található annak, hogy egymás tapasztalatait kicserélték, hasznosították. A mintegy százfős közösségeket nem szerveződtek nagyobbakká.

Ezt bizonyítják azok a tények is, hogy a hegyvidékeken ugyan megjelentek a kiegészítő táplálékot jelentő haszonnövények, de ezek egymástól izolált fajok maradtak. Amerikában sok ezer éve termelték a burgonyát, de ezek sok száz faja ennyi idő után is fennmaradt. Minden völgy évezredeken keresztül termelte a maga burgonyáját.

Piacosítsuk a lakosság újratermelését. I.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 20

Piacosítsuk a lakosság újratermelését.

I.

Amikor az 50-es években felismertem az áruk és szolgáltatások piacosítását, másodrangú feladatnak tartottam, hogy a jelenkori társadalmakban a lakosságot és a munkaerőt is árunak kell tekinteni. A bolsevik rendszer erőltetett iparosítása ugyanis mesterségesen kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben. 1953-ban ugyanis a bérek emelkedését a politikai terror, és a kikényszerített államkötvények vásárlása sem tudta megállapítani. Utólag sem látjuk be, hogy a munkások, a dolgozók hatalma elsősorban attól függ, hogyan aránylik a munkaerő kereslete a kínálatához. Mivel az erőltetett iparosítás, a veszteséges vállatok finanszírozása kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben, a vállaltok abban voltak érdekeltek, hogy másoktól munkaerőt csábítsanak el. A bérek fedezet nélküli emelkedését meg kellett állítani.

Ezért elkerülhetetlenné vált az átlagbér emelkedés bevezetése.

Ez azonban azt eredményezte, hogy mesterségesen megnőtt a gyenge minőségű munkaerő kereslete. Az átlagnál jobb munkaerőt csak akkor lehetett felvenni, ha ugyanakkor két átlagnál olcsóbbat is felvettek. Ezen akkor háborogtunk, még nem ismerhettük fel, hogy a gyenge minőségű munkaerőt akkor is társadalmi érdek foglalkoztatni, ha nem termeli meg a foglalkoztatásával járó vállalati költséget. Erre csak a liberális, a veszteséges vállatokat leállító rendszerváltás tanított meg.

A tudományos és technikai forradalom.

Az 50-es években még fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen alapvető módon megváltoztatta a puritán társadalmak alépítményét. A 20. század második felében a puritán társadalmak felében megszűnt a túlnépesedés és kielégíthetetlen kereslet jött létre a munkaerő minőségi négyötödében. Kiderült, hogy a tudomány és a társadalom fejlettség bizonyos szintje felett spontán leáll a túlnépesedési nyomás, a családok a létrejött gyermekvállalási támogatás ellenére sem vállalnak annyi gyermeket, ami túlnépesedést, a munkaerő túlkínálatát eredményezné.

Hol állt le a túlnépesedés?

Ahol a családok nagy többsége számára rendelkezésre állnak a fogamzásgátlás eszközei. Ennek nemcsak anyagi, de kulturális feltételei is vannak.

Ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt. Egyelősre nem ismerünk olyan társadalmat, amiben ennél alacsonyabb jövedelem mellett leállt, de akárcsak leállítható lett volna a túlnépesedés.

Ahol az iskolázottság meghaladja a 12 évet. Ezt is tényként kell elfogadni.

A két utóbbi minden országon belül igaz. Nincs jelenleg olyan ország, amelyiken belül a gyermekvállalás nem fordítottan arányos a szülők jövedelmével és iskolázottságával. Érthetetlen, hogy nem találtam olyan országot, ahol a gyermekvállalás nem fordítottan arányos a szülők jövedelmével és iskolázottságával. Jelenleg a gyermekvállalás ott is kontraszelekciós, ahol nincs túlnépesedés. Ha egyetlen adattal kellene bizonyítani, hogy jelenleg minden társadalomban a gyermekvállalás kontraszelekciós, mivel az legjobb gyermeknevelő anyák a diplomások, és ezek termékenységi mutatója sehol nem haladja meg az 1.5 gyermekvállalást. Ez azt bizonyítja, hogy minden társadalom sokkal eredményesebben fejlődhetne, ha a gyermekvállalást nem darabszáma, hanem minősége alapján támogatná a társadalom.

Csak évtizedek múlva döbbentem rá, hogy a tudományos és technikai forradalom, a lakosság és a munkaerő újratermelése tekintetében döntő fordulatot hozott. Az osztálytársadalmak legnagyobb problémája abból származott, hogy a termelésből megélésre való áttérés azzal járt, hogy a lakosság, ezzel a munkaerő spontán szaporulata nagyságrenddel meghaladta az életterek eltartó képességének növelhetőségét.

Amíg az ember is gyűjtögetésből élt, minden biológiai elődjéhez hasonlóan, stabil létszáma körül ingadozó faj volt. A haladósága és a szaporasága egyensúlyban volt. A homo sapiens azonban fejlett agyának, fejlett kezeinek és fejlett kommunikációs képességének köszönhetően képessé vált arra, hogy életformáját gyorsan a természeti környezetéhez igazítsa. Ezt a csak az emberre jellemző képességet Darwin sem ismerte fel. Az ember lett az első faj, amelyik nem a mutáció és szelekció útján úgy idomult a környezethez, hogy új fajjá vált, hanem a viselkedését nagyon gyorsan, néhány generáció alatt, a környezethez igazította a nélkül, hogy mind faj genetikailag is változott volna.

A genetikusak sem hangsúlyozzák, hogy az ember az első, és minősségben nagyon más faj lett azzal, hogy nagyon eltérő módon él, táplálkozik, de ennek ellenére változatlan faj marad. Ennek a képességének köszönhetően fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben képes volt megélhetését biztosítani. Minden élettérben másként élt, és másként igazodott az élettere eltartó képességéhez. A fagyos tundrán nagyon alacsony, a termékeny trópusokon nagyobb, de még mindig nagyon ritka népességben. Amint viszonylag nagyon gyorsan berendezkedett az életterében, ott a létszáma alig változott. Ez azt jelentette, hogy a várható életkor valahol a húszas évek közepén stagnált. Ezen a várható életkoron maradva fajunk szaporasága változatlan szint körül ingadozott. Ez a létszám megfelelt az életterek eltartó képességének. Ez Ausztráliában vált számomra világossá. Ott az ember mintegy negyvenezer éve jelent meg, szinte minden élettérbe képes volt berendezkedni, de ennek szintje nem változott, mindaddig, amíg a modern ember meg nem jelent, és behozta fejlett ismereteit. Ott tanultam meg, hogy az ember nem egymástól tanulta meg az életterekbe történő beilleszkedés módját, hanem mindenütt, egymástól függetlenül megtanulták annak feltételeit, például beszédet. Megdöbbenve tapasztaltam meg, hogy negyvenezer év alatt mintegy 500 nyelv jelent meg. A nyelvészek szerint, e nyelvek nagy többsége egymástól függetlenül alakult ki. Ez arról győzött meg, hogy az ember fejlett agyának köszönhetően egymástól függetlenül két lábra állt, szerszámokat készített, hasznosította a tűzet, és egymással kommunikált.

Ez adott magyarázatot arra, hogy fajunk fejlődése nemcsak az ismeretek cseréjének, hanem elsősorban annak köszönhető, hogy az ember a fejlett agyának igényeit hasonló helyzetben spontán hasonló módon elégítette ki.

Ezt azon tanultam meg, hogy a haszonnövényeket minden kultúra egymástól függetlenül felismerte.

A kultúrnövények kiválasztása, felhasználása egymástól függetlenül, önállóan történt. A klímaváltozás előtt sok ezer évvel minden kultúrának voltak kapásan termelt kultúrnövényei. Eurázsiában nem egymástól tanulták a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel keleti népek a haszonnövényeket. Még inkább egyértelmű, hogy Amerikába a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom vált kapás kultúrájú haszonnövénnyé. De még Eurázsiában is minden kultúra ragaszkodott a maga növényeihez.

Ezért tartom indokoltnak, hogy a tapasztalatok átvételénél fontosabb szerepet játszott az ember ösztönös viselkedése. Vagyis az ember minden hasonló helyzetben hasonlóan viselkedett.

Klasszikus példám a rizsnek és a búzának egymástól független önözéses terelése. A felmelegedés hatására jelentősen, mintegy 70 méterrel felemelkedett a tengerek szintje, ezzel gravitációsan öntözetővé váltak a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti folyamok völgyei. Ezt a kínálkozó alkalmat a három önözéses gabonatermelő kultúra felismerte. Nem egymástól tanulták, hanem a maguk fejével éltek az alkalommal.

A három eurázsiai önözéses kultúra azonban tejesen új helyzetet teremtett, közel százszorosára növelte a gyűjtögetéshez képest a lakosságeltartó képességet. A jobb életfeltételeknek a várható életkor növekedés lett a következménye. Nagyon örülnék, ha a demográfusok készítenének olyan ábrát, hogyan függ a várható életkortól a szaporodásunk. Ebből kiderülne, hogy a néhány évvel hosszabb várható életkor már népességrobbanást eredményezett.

Ezt meggyőzően bizonyítja, hogy az önözéses gabonatermeléssel szinte párhuzamosan megjelentek a közmunkák, vagyis a túlnépesedés, a többség szegénységének fokozása, a fegyveres emberpusztítás, valamint a tudásvágy üldözése. Márpedig, ha a termelésből élés hozta létre a túlnépesedő társadalmakat, amelyek fokozták a többség nyomorát, növelték az erőszakos halálokozást és a tudáságy üldözését, kikerülhetetlen, hogy az osztálytársadalmak közös karaktere a túlnépesedésből fakadt. Ennek ellenére az osztálytársadalmak kritikusai a tömegek nyomorát, a háborúzást és a tudásvágy üldözését elkerülhető negatív jelenségnek tekintik. Senki nem vetette fel, hogy ezek az osztálytársadalmak túlnépesedéséből fakadó szükséges, kikerülhetetlen társadalmai feladatok voltak és maradnak minden túlnépesedő társadalomban.

A történelmi materialisták, élükön Marxszal, joggal azt hirdetik, hogy a társadalom felépítményét az alépítményük determinálja. Vagyis determináltak, márpedig ami determinált, annak az okát kell megszüntetni. Tehát, ha az osztálytársadalmak felépítményét a túlnépesedése determinálja, akkor annak megállítása nélkül nem lehet a társadalom szervezett halálokozást és tudásüldözését felszámolni.

Mi mutatja, hogy a jelenkor fejlett társadalmak mások?

Elég volna, az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalmak újra elosztását szembe álltani.

Minden osztálytársadalomban a társadalom az uralkodó osztály javára, a dolgozók kárára osztott el. Kezdetben az jövedelem elvonását az uralkodó osztály maga végezte. A rabszolgatartó, és a földesúr maga vonta el megtermelt jövedelemnek jelentős hányadát, adóval és szolgáltatásokkal. Ezekben a társadalmakban az elvont jövedelemmel a rabszolgatartó és a földesúr maga rendelkezett, ugyanakkor a fegyverkezés költségét magára vállalta.

A tőkésosztály azzal változtatott a kizsákmányoláson, hogy a lakosság jövedelmének elvonását az államra bízta. Megelégedett azzal, hogy a tőkehiányból fakadó jövedelemmel maga rendelkezzen. Az állam pedig vállalja magára az osztálytársadalom feladatainak ellátását, és teremtse meg a közigazgatás, a hadsereg és a bíráskodás ellátásához szükséges forrásokat a lakosság adóztatásával.

Az össznépi társadalom feladatai.

Az osztálytársadalmak létét a túlnépesedés kényszerítette ki. A társadalomtudományok azonban nem voltak következetesek, nem keresték annak az okát, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a halálokozás volt. Ennek érdekében kellett a többség nyomorát fokozni, háborúzással emberéletet és a szegénységet fokozni, és üldözni a tudásvágyat.

A 20. század második felében az osztálytársadalmat kikényszerítő ok, a túlnépesedés megszűnt a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag és iskolázott társadalmaiban, leállt a túlnépesedés annak ellenére, hogy a gyermekvállalást a társadalom egyre jobban támogatta. Bebizonyosodott, hogy az osztálytársadalmak addig nem számolhatók fel, amíg a lakosság túlnépesedik. Amikor a túlnépesedés a társadalom akarata nélkül, spontán megszűnt, spontán teljesen új társadalmak jöttek létre. Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett, nem túlnépesedő társadalmak minőségileg mások, a társadalomtudományok ezt nem veszik tudomásul, mert a politikai demokrácia megmaradt. Ezek azt sem veszik tudomásul, hogy közben 1990 óta az emberiség másik ötöde, a még szegény Kína is új társadalommá alakult át annak köszönhetően, hogy piacosította a gazdaságát és erőszakkal leállította a túlnépesedését. A kínai reform azt bizonyítja, hogy a puritán viselkedésű nép, ha meg tudja állítani a túlnépesedését és piacosítja a gazdaságát elképzelhetetlen társadalmi hatékonyságot érhet el.

Az ipari forradalom óta a puritán Nyugat példátlan fejlődést ért el alig 300 év alatt. A tudományos és technikai forradalom vívmányai a már gazdag puritán Nyugat és a Távol-Kelet országait egy lakosra vetítve többel vitték előre, mint az osztálytársadalmak az előző ötezer év alatt. Most azt láthatjuk, hogy Kína az emberiség másik puritán ötödét száz év alatt a legfejlettebbek szintjére emeli.

A 20. század közepére már az várható, hogy az emberiség kétötöde elképesztően gazdag és iskolázott, de nem túlnépesedő lesz. Az emberiség másik háromötöde lassulva, de elviselhetetlenül tovább szaporodik, de egyre jobban lemarad. A viszonylagos lemaradása nőni fog és egyre több lesz az olyan lakos, aki még az élete kockáztatása árán is a fejlett világba akar menni. Ma közel kétmilliárdra becsülöm azok számát, akik számára egyelten jövőkép marad, hogy a fejlett világba bejuthat. Ezek fele már ma is olyan társadalmakban él, amelyek feltételek nélkül milliós nagyvárosokban laknak, de ezek száma a század közepére megkétszereződik.

Megoldás azonban nincsen, mert a fejlett társadalmak ugyan nem szaporodnak, de az olcsó munkaerő befogadására egyre alkalmatlanabbak. Nem túlnépesedett élettér lényegében csak Észak-Ázsiában, Észak-Amerikában és Ausztráliában van. Ugyan Latin-Amerika is viszonylag alul népesedett, de ott a belső népszaporulat messze meghaladja a befogadó kapacitásukat. Ebben a térségben is kontraszelekciós a népszaporulat, az indián őslakosság, a négerek, valamint a latin népeknek a gyenge minősége szaporodik. Ezek felvételére is képtelenek, nemhogy Dél-Ázsiából, a Közel-Keletről és a Szahara alatti Afrikából befogadjanak.

A túlnépesedő társadalmak viszonylagos katonai ereje.

Az osztálytársadalmak viszonylagos katonai ereje rohamosan csökken. Ma már a fejlett világ jövedelmének 1-2 százalékából olyan haderőt képes fenntartani, amivel az elmaradt társadalmak akkor sem lehetnek versenyképesek, ha az utóbbiak a nemzeti jövedelmük 10-20 százalékát fordítják fegyverkezésre.

A történészek ugyan az indokoltnál sokkal többet foglalkoznak a hadviseléssel, a háborúkkal, a lényeges fordulatot azonban nem látják. Az osztálytársadalmak történetében csak az ipari forradalom után vált a haderejük viszonylagos erejének megfordulása. Előtte mindig a pásztortársadalmak jelentettek nagyobb katonai erőt. Amíg a katonai erőt a lovasság jelentette, a földműves népek viszonylag erőtlenek voltak. A fordulatot csak a lőpor és a gépesítés hozott. Ezzel nemcsak megszűnt az elmaradt társadalmak, főleg a pásztornépek katonai fölénye. Igazi fordulatot azonban csak a tudományos és technikai forradalom hozott. Jelenleg a korszerű fegyverzetet csak a fejlett társadalmak képesek legyártani és hatékonyan működtetni. Ezért szűnt meg a fejlett társadalmakban a hadkötelezettség.

Alig kap visszhangot a modern hadsereg felállításának és műkötetésének viszonylagos költség igénye. Az Egyesült Államok ma a költségvetésének alig 4 százalékát fordítja fegyverkezésre, de ezzel is példátlan katonai fölényben van. A többi fejlett társadalom hadikiadása 1-2 százalék, de ezzel is katonai fölényben vannak az elmaradt világ bármelyik társadalmával szemben. Ma a világon két olyan ország van, ahol a katonai kiadások meghaladják a nemzeti jövedelmük 5 százalékát, Izrael és Dél-Korea. Ezek ennek ellenére a világ legsikeresebb tizedébe tartoznak.

Izrael katonai kiadásainak többségét a gazdag államokban, főleg az Egyesült Államokban élő zsidóság fedezi. A haderejük azonban nemcsak a korszerűségének köszönheti példátlan fölényét, hanem a legénység minőségi fölényének. Alig foglalkozunk azzal, hogy Izrael katonai biztonságban van a százszor népesebb arab világban, mert azok kezében még a hasonló, megvásárolható fegyverzet sem versenyképes.

Dél-Korea a nemzeti jövedelmének 25-30 százalékát fegyverkezésre fordító Észak-Koreával azért marad versenyképes a hadereje a nemzeti jövedelmének ötöd akkora hányadából, mert hatékonyan piacos a gazdasága. Ez a két ország ritkán idézett példája annak, hogy mint jelent a gazdaság piacosítása. Ötven évvel a koreai háború után, amiben a dél csak azért volt képes fennmaradni, mert az Egyesült Államok megmentette. Akkor Korea két fele között nem volt fejlettségi különbség. Ma viszont Dél-Koreában 16-szor magasabb az egy lakosra jutó jövedelem.

Ez a tény és az 1990-ban bevezetett kínai reform az illusztrációja annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a gazdaság piacossága. Ez minden érvnél jobban bizonyítja, hogy a bolsevik rendszer is azért omlott össze, mert a gazdasága nem volt piacos. A bolsevik rendszer ugyan nem érhetett volna el dél-koreai színvonalat, mert a lakossága nem volt olyan puritán, mint a koreai nép. De a Szovjetunió ortodox keresztény és a mohamedán kultúrájú népei számára jobb megoldás lehetett volna, mint a politikai demokrácia. Ma nincs olyan ortodox keresztény és mohamedán kultúrájú utódállam, ami hatékonyabbnak bizonyult a bolsevik rendszerének összeomlása után, mint ahol tartott a Szovjetunió részeként. Ehhez még az is hozzá kell tenni, hogy a szovjetunió nem azért omlott össze, mert versenyképtelen volt, hanem azért, mert Észak-Korea módjára erejét meghaladó módon fegyverkezett.

Máig nem adta egyetlen bolsevik társadalomtudós, aki felmérte volna, hogy hol tartott volna a Szovjetunió 1990-ban, ha a fegyverkezésre csak akkora hányadát fordítja a nemzeti jövedelmének, mint a négyszer gazdagabb Egyesült Államok, és a gazdaságát legalább annyira piacosítja, mint a csatlós Magyarország a szovjet felügyelet és az egy pártrendszerben is megtehette. A liberális Nyugat ma is csak átkosnak hívja azt a bolsevik rendszert, amiben sokkal jobban teljesíthetett volna, mint ahogyan az utódállamok teljesítenek.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a Nyugaton sikeres demokráciák csak annak köszönhetik sikerüket, hogy ezer éve viszonylag erős polgárságuk volt. Erős polgárság nélkül nem lehetséges a hatékony demokrácia.

Piacosítsuk a munkaerő termelését II

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 21

Piacosítsuk a munkaerő termelését

II.

A klasszikus közgazdaságtan azért engedhette meg, hogy a lakosság és a munkaerő újratermelését figyelmen kívül hagyja, mert abból mindig több és jobb volt, mint amennyit a társadalom hatékonyan képes volt hasznosítani. Ezért az osztálytársadalmak a halálozást fokozták nyomorral és háborúzással, a fennálló viszonyok kritikáját, a dogmákban való kételkedést, a tudásvágyat pedig üldözték. Ebben a tekintetben nem volt az osztálytársadalmak között azért különbség, mert más volt az uralkodó osztály.

A jelenkor minden olyan társadalmában, ahol leállt a túlnépesedés a lakosság és a munkaerő bővített újratermelésére áldoz a társadalom a legtöbbet. A jövedelem elvonás progresszív, a visszaosztás pedig nivelláló. A fejlett társadalmak a legtöbbet az egészségvédelemre, vagyis az élet meghosszabbítására, az öregek ellátására, a gyermekvállalás támogatására, az oktatásra, a tudományra költenek. Szinte a túlnépesedő osztálytársadalmak minden feladata megfordult.

Az egészségvédelem.

Az emberek természetes életösztöne ugyan minden társadalomban az érintettek oldalán mindig működött, de a túlnépesedő társadalom mégis halálozást fokozó volt. Ez alól csak néhány kivételes társadalmi helyzetet találtam a múltban, ez csak akkor jelentkezett, amikor a halálozás mértéke népességfogyást okozott.

Tartós, és történelemformáló szerepe az egészségvédelemnek az ókori görög-római kultúrában volt az egészségvédelemnek. A görög és a római társadalmak azért hanyatlottak le, mert képtelenekké váltak arra, hogy a közel-keleti fertőző betegségek ellen védekezzenek. Ez a két városi kultúra azért hanyatlott le, mert képtelen volt a gabonaimporttal behozott fertőzések ellen védekezni. Ezer évre a korábbi tört részére zuhant a városainak a lakossága. Védekezni csak a fertőzetlen víz szállításával, illetve az italok borral való keverésével lehetett védekezni. Ez a védekezési mód azonban olyan drága, munkaigényes volt, ami ezt a két kultúrát ezer évre versenyképtelenné tette. A történészek máig nem ismerték fel, hogy a mediterrán kultúrák azért hanyatlottak le, mert képtelenek voltak a kenyerükről és a fertőzésmentes italukról gondoskodni. Ezt a tudósok máig nem tárták fel, a mediterrán népek kereszténységük azonban ösztönösen a kenyérben és a borban látta a megváltását.

Az egészségvédelem piacosítása.

A jelenkori fejlett társadalmak legjelentősebb, és várhatóan a leggyorsabban növekvő kiadása az egészségvédelem. Ezt az Egyesült Államok egyoldalúan piacosította. Csak a szolgáltatók oldaláról. Ennek az lett a következménye, hogy az egészségvédelem, az orvostudomány ott fejlődött a legjobban, de az egészségvédelem ráfordításai is ott nőttek a leggyorsabban. Hasonló várható életkor biztosítása ebben az országban kétszer-háromszor annyiba kerül, mint ott, ahol nem piacosították. Mi ennek az oka? Az, hogy a lakosság nincs érdekeltté téve az egészségvédelmében, a szolgáltatók pedig a takarékosságban. Közel negyven léve, még aktív koromban döbbentem meg azon, hogy az Egyesült Államokban az egészségvédelem számláinak harmada a halál előtti hónapban végezett szolgáltatásokra vonatkozik. Vagyis kórház vállatok felismerték, hogy a halál előtti beavatkozások jelentik számukra a legbiztosabb üzletet. Az életmentéssel járó beavatkozások mindig kockázatosak, a halált közvetlenül megelőző reménytelen műtétek azonban viszonylag kockázatmentesek. Már ekkor, a 80-as évek elején, az Egyesült Államokban több volt az egészségügyi perekkel járó jogi szoláltatás költsége, mint a magyar egészségügyé.

Az ottani piacosítás hibája, hogy a lakosság nincsen érdekelve az egészségesebb életvitelben. A dohányos, az alkoholista, a túlsúlyos egészségbiztosítása azonos, mint azoké, akik egészségesen élnek. Nem veszik figyelembe, hogy a lakosok egészségvédelmének költsége elsősorban az életvitelükön múlik. Csak az olyan egészségvédelem lehet hatékony, amiben a lakosság ugyanúgy érdekelt, mint a szolgáltató. Nem elég tehát az egészségvédelmet piacosítani, a lakosságot is érdekeltté kell tenni abban, hogy egészségesen éljen.

Az öregkori ellátás.

Ezt még a tőkés osztálytársadalom találta ki, a maga zseniális módján. Bevezette a nyugdíjpénztárakat, melyekre bízták a bérarányos megtakarítások tőkepiacon történő kezelését. Ezzel mesterséges keresletet teremtettek a tőkepiacon, ami az ottani hozadékok emelkedését idézte elő. De még ez is csak akkor tetszett a tőkéseknek, amikor a nyugdíjpénztárak tőkés vállatok lettek. Azzal senki nem foglalkozott, hogy a bérarányos alapképzés általában nem lehet olyan jövedelmező, hogy a növekvő nyugdíjas kor fedezetét biztosítsa.

Az ilyen nyugdíjrendszer a kontraszelekciós gyermekvállalásra hat, sérti a társadalom legfontosabb érdekét, az eredményes gyermekvállalást. A legális életkeresettel arányos nyugdíjrendszerek már száz éve működnek, de még nem ismerte fel senki, hogy ez a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalást okoz. Nem találtam olyan fejlett társadalmat, amiben a családok gyermekvállalása nem kontraszelekciós, vagyis a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. Márpedig a társadalom jövőjének semmivel sem lehet annyival ártani, mint a családok gyermek nevelési potenciáljával fordítottan arányos gyermekvállalásra.

Nem véletlen, hogy még nem publikált senki olyan felmérést, hogy a vállalt gyerekek iskolázottsága hogyan függ a szülők jövedelmétől és iskolázottságától. Ebből ugyanis az derülne ki, hogy a fejlett társadalmak elsődleges érdeke a gyermekvállalásnak a szülők nevelési potenciájához igazítása lenne. Jelenleg minden fejlett társadalomban ez fordítottan működik. Bizonyításul csak a nők termékenységi mutatóját találtam. Nincs olyan fejlett társadalom, amiben a nők termékenysége 1.8 alatt volna. Ezen belül olyan sincs, ahol a diplomás nők mutatója meghaladná az 1.5-ot. Tehát nincs olyan fejlett társadalom, ahol a gyermekvállalás nem az anyák várható nevelési eredményével fordítottan arányos.

A katasztrofális gyermekvállalás oka a gyermekszámmal arányos gyermeknevelési támogatás. Minden vállalt gyermek után azonos támogatás jár függetlenül attól, hogy az anyáknak az mibe kerül. Sokat mondó volna egy olyan adatfelvétel, hogy milyen keresetű és iskolázott anyáknak mennyibe kerül a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy a különbség óriási, százszoros is lehet. Mivel a diplomás nők mindegyike dolgozik, és viszonylag jól keres, szakmai karrierre számíthat, ezek számára óriási a gyerekvállalásukból fakadó jövedelem kiesés. Ezzel szemben a képzetlen háztartásbeli anyák vesztesége elhanyagolható.

Ezért idézem évtizedek óta a véleményem. „Ha a családok felső jövedelmű és iskolázott harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó harmad, és az alsó csak annyit, mint jelenleg a felső, ötven év múlva étszer-háromszor gazdagabb társadalom lennék, mint a jelenlegi gyermekvállalás mellett. Vagyis a társadalom jövője semmitől nem függ annyira, mint a gyermekvállalás családi hátterétől. Ráadásul ezt volna a legkönnyebb megjavítani.” Elegendő volna, ha a gyermeknevelés támogatását a felnevelés várható, majd az elért eredményéhez kötni.

Ennek a legjobb megoldása az olyan öregkori ellátási rendszer lenne, aminek a nagysága a felnevelt gyermekek teljesítményétől függne. A jelenlegi nyugdíjrendszer ezzel ellentétes hatású. Azok kapnak nagyobb nyugdíjat, akik a gyermekvállalásuk rovására a keresetük maximalizálására törekedtek.

Azt ugyan eleve tudtam, hogy minél nagyobb a család jövedelme, annál több gyermek eredményes felnevelésére képes. Ezért nem tartottam a kínai egyetlen gyermek vállalását engedélyező megoldást optimálisnak. Vagyis az ideális gyermekvállalási korlátozás az, amiben a nők termékenységi átlaga 2, de ez a szülők nevelési képességével arányosan megosztott legyen.

Az egyetlen gyermekvállalás régi figyelemmel kísérője vagyok. Ezt azonban csak a kálvinista falvak világában ismerhetem. Vagyis az adott élettér eltartó képességéhez kell igazítani a gyermekvállalást. Ezt a néhány száz lakosú falvakban könnyű volt felismerni és nyomon követni.

Az 1990-es kínai egyetlen gyermekvállalási korlátozása mégis megdöbbentett. Ez az egységes korlátozás a viszonylag homogén falusi társadalomba elképzelhető volt, de a milliószor népesebb Kínában durva leegyszerűsítésnek tartottam. De elfogadtam, mert nem tudtam mi a reálisan megvalósítható az 1.300 millió lakosú Kínában. Az eredménye azonban megdöbbentettek. Kínában ugyan több ezer éves tapasztalta volt a mandarin rendszernek, ami szinte minden társadalmi rétegből szelektálta a képzésre alkalmasakat, és az abban helyt állókat. Az ENSZ legutóbbi felmérése mégis megdöbbentett. Negyed század alatt a kínai oktatási rendszer a világ élvonalába emelkedett. Kiderült, hogy az egyetlen gyermek nevelését a szegény szülők is a minél jobb iskolázottságban látják. Kína a gyakorlatban bebizonyította, hogy egyetlen jól képzett gyermek nagyobb érték a társadalomnak, mint 3-4 képzetlen.

Nemcsak a közvélemény, de a pedagógusok is háborognak azon, hogy a magyar oktatási rendszer színvonala csökken. De addig senki sem jutott el, hogy a csökkenés elsődleges oka a gyermekvállalás mögötti családok struktúrájának romlása.

A liberális privatizáció okozta társadalmi károk felismerése, sőt felmérése is megindult, de senki sem jutott el odáig, hogyan alakult a munkanélkülivé vált munkások, mindenekelőtt a cigányság gyermeknevelésének az eredménye.

Az oktatás piacosítása.

Az osztálytársadalmakban az oktatásnak még nem a tudásmennyiség és a képesség kifejtés volt a célja. A társadalomnak csak olyan képzett elitre volt szüksége, amelyik a dogmák és törvények betartását biztosította. Ez alól két terület volt kivétel, a művészek és a hívatásos sportolók képzése. Erre sokáig nem figyeltem fel, holott az a két ágazat volt kivétel az osztálytársadalmakban is. De ennek a megfelelése megmaradt a jelenkorban is. Ma a társadalom minden szektorában a képességfejlesztés vált elsődleges feladattá.

A művészek és az artisták képzése.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy ezen a két területen volt nagyobb a képességek kereslete, mint a kínálata, ezét itt nem számított a származás, az osztályhelyzet, mindenki a képessége arányában érvényesült.

Ebből következeik az is, hogy a társadalom addig osztályra tagozódó, ameddig felesleg van a társadalom igényéhez képest. Ahogyan a tudományos és technikai forradalom minden szakmában több képességet keresett, mint amennyit a spontán kínálat adott, megszűntek az osztályviszonyok. Ma a fejlett világban nincs olyan szakma, amiben a kiválókból nem kellene több, az alacsony képességűekből viszont sokan vannak, nincs sikerük.

Ezért kellene olyan oktatási rendszert alkalmazni, amit a művészek és a hivatásos sportolók területén évezredek óta tettünk és teszünk jelenleg is. Ezen a két oktatási ágban eleve olyan oktatási rendszert alkalmaztak, amilyenre a jelenkor képességigényes társadalomban minden szakmában indokolt lenne. Nagyon korán kell a képességeket felderíteni, és minél homogénebb tanulócsoportokban képezni. Ez a módszer éles ellentétben áll az osztálytársadalmakban évezredek óta alkalmazott pedagógiával.

Az értékelmélet az emberre, a munkaerő értelmetlen.

Az értékelmélettel először az erdészet által termelt választék esetben kerültem szembe. Egyértelművé vált, hogy a társadalom érdekét szolgáló árakat nem lehet az előállításukhoz szükséges ráfordítással mérni. A kitermelt fa ugyanis 50-100 év alatt érik meg arra, hogy kitermeljék. Az megállapíthatatlan, hogy mibe került a társadalomnak az, hogy a területet elfoglalta. Maga a földjáradék időben kezelhetetlen fogalom. Ennél is nagyobb problémát jelentett az, hogy a kivágott fákat tucatnyi termékre osztják, ugyanannak a száz éves fának a törzse a legértékesebb, hiszen drága bútor, vagy hámozási rönk lehet belőle. A többsége akkor még tűzifa lett. Az ágak már annyit sem értek, hogy elszállításukat fedezze. A farost és a papíripar ma már felhasználhatja, de viszonylag alacsony hatékonysággal. A földben maradt tuskó inkább teher volt, mint érték.

Arról fogalmunk sem lehetett, hogy száz év alatt az erdészetnek mennyi fenntartási költsége és bevétele volt.

Tehát a termékek választékának termelési költsége megfoghatatlan volt. Ezért döntöttünk úgy, hogy a ráfordításokkal nem foglalkozunk, a választékok ára legyen a világpiaci ár. Az erdészetek számára a világpiaci árakon számolt nyereség maximalizálása legyen a feladat. A megoldás nagyon bevált, az erdészetek egyik évről a másikra hitelen élüzemek lettek.

Ezzel az értékelméletet lecseréltem piacosításra, vagyis a piac jelzései alapján történő orientációra.

A klasszikus közgazdaságtan azt hirdeti, hogy az árak az értékük körül ingadoznak. Az értékelméletet azonban azonnal feladták azzal, hogy az árak centrumába belefoglalták a földjáradékot, a bányajáradékot illetve a profitot. Ezek nagyságát azonban nem elmélet, hanem a tények, vagyis az árak alakítják. Máig nem veszik tudomásul, hogy a járadékok és a profitok nagyságát a kereslet és a kínálat alakítja. Föld- és bányajáradék azért van, mert hiány van a termőföldben és a bányakincsben, profit is csak a tőkehiányból fakadó jövedelem. Marx alapvetően tévedett, amikor a profitot, a tőkearányos nyereséget a tőkés tulajdonformából és nem a tőkehiányból vezette le.

Mindez azonban csak az áruk és a szolgáltatások esetében van így, a legfontosabb áru, a munkaerő esetében pedig nevetséges az értékelmélet. A munkaerő kizsákmányolását nem lehet azzal magyarázni, hogy értéke alatt fizették meg. Ha valaminek az ára az értéke alatt van, akkor csak szűkítetten termelődhet újra. Ezzel szemben az osztálytársadalmak mindegyike sokkal gyorsabban termelte újra a munkaerejét, mint amennyit hasznosítani tudott. Egyetlen közgazdász sem vette tudomásul, hogy minden osztálytársadalomban több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit az élettere hatékonyan igényelhetett. Ezért nem volt reális magyarázat a munkaerő kizsákmányolása. A tény az volt, hogy minden osztálytársadalomban a lakosság gyorsabban szaporodott, és jobb minőségű volt, mint amennyit hatékonyabban felhasználhatott. Ennek ellenére egyetlen osztálytársadalom sem vette tudomásul, hogy a kevesebb létszáma jobban élhetett volna. Ezt ugyan nem vallotta be, mégis mindegyik úgy akarta a jobban élés feltételeit biztosítani, hogy erőszakkal igyekezett a társai rovására terjeszkedni. Ezt pedig csak erőszakkal lehetett elérni, amihez elsősorban létszámfölényre volt szüksége. A túlnépesedő társadalmak az ellen túlnépesedéssel igyekeztek védekezni.

Ha az osztálytársadalmak ötezer éves történelmét jellemezni akarjuk, akkor csak a túlnépesedését lehet általános jellemzőjüknek tartani. Ez ellen csak egyetlen védekezési mód létezett, a halálozás fokozása.

A szántóföldi növénytermelés és a pásztorkodás ugyanis a gyűjtögetésnél lényegesen jobb életfeltételeket teremtett, ami megállíthatatlan túlnépesedést okozott. Ez ellen egyetlen védekezési mód volt, az osztálytársadalmak halálozás fokozása. A halálozás fokozása volt az egyetlen eszköz, aminek segítségével elviselhető szinten lehetett tartani a túlnépesedést, ezt egyetlen társadalom sem vallotta be, nem fogalmazta meg, hogy miért fokozza a többség nyomorát, miért háborúzik, miért üldözi a tudásvágyat.

A tudásvágy üldözése.

Kamaszkorom óta foglalkoztatott a biblia miért tekintette eredendő bűnnek a tudásvágyat. Már olyan korban éltem, amikor a társadalmi felemelkedésnek a fő útja a tudásvagyon növelése volt. Értehetetlennek tartottam, hogy miért minősítette az Úr Adámnak a fajunk jövőjére vonatkozó kíváncsiságát, eredendő bűnnek. Aztán rájöttem, hogy ez nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás véleménye volt, hanem minden kultúrát a tudásvágy elnyomása jellemezte. Nem találkoztam olyan vallással, amelyik a tudásvágyat, a dogmák igazsága feletti kételkedést nem eredendő bűnnek tekintette. Nemcsak minden vallás elsődleges feladata volt a dogmák vitathatatlan elfogadása, de még az ókori görög drámákban is a tradíció megsértése volt a megbocsáthatatlan bűn. A hisztérikus inkvizíció is ezt üldözte.

Magyarázattal mégsem találkoztam. Azt csodálom, hogy a biblia megfogalmazói ezt mégis következetesen figyelembe vették. Ugyanakkor, ismereteim szerint a zsidó vallás következetesen hirdette, hogy eljön egyszer a megváltó, aki ez alól felszabadulást hoz.

Mivel az emberi faj szaporasága a 25 év körüli várható életkor felett elviselhetetlenné válik, a földművelésből és a pásztorkodásból élő népek várható életkora pedig ennél egyre hosszabb lett, egyre indokoltabb lett a társadalmak halálozás fokozása.

A kereszténység létrehozói nem ismerték fel a megválthatóság feltételét, a fogamzásmentes szexuális élet megoldását. Krisztust megválóként tekintették, holott az eredendő bűnt, a tudásvágy kártékonyságát nem oldotta meg. Ez csak kétezer évvel később történt meg, amikor a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet, ezzel a szexuális ösztönük szerint élők ülők akaratától, és nem az ösztönétől függővé vált a gyermekvállalás. Gyorsan kiderült, hogy a viszonylag jól élők egyre több szexuális életet élnek, de egyre kevesebb szülést vállalnak.

A 20. század végére a fejlett, iskolázott lakosság már annyi születést sem vállal, ami a létszám tartásához elegendő volna, ezért a társadalomnak kell támogatni, ösztönözni a gyermekvállalást. A túlszaporodás megszűnésével azonban azonnal spontán megszűnt az osztálytársadalmak halálozást fokozó funkciója is.

Európa és Kína utóbbi ezer éve

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 01

Európa és Kína utóbbi ezer éve

Az 1990-ben beindult kínai csoda végre felhívta a figyelmet arra, hogy az Oxfordi Egyetem két kínai egyetemmel közösen tudományos felmérést készítsen arról, hogyan alakult az utóbbi ezer évben Európa legfejlettebb országai és Kína egy lakosra jutó jövedelme 1990-es dollárárfolyamon.

Először olvasok az egy lakosra jutó jövedelemre vonatkozó ezer éves becsléseket. 1.400-ig Kína volt a gazdagabb, mintegy 400 éven keresztül 1.000 dollár/fő volt az egy lakosra jutó jövedelem. Az nem lepett meg, hogy Japán 1.850-ig csak fele ilyen színvonalon élt. Ekkor zuhant a felére e mutató Kínában, és kezdett el emelkedni Japánban.

1.400-ig Nyugat-Európa a 1.000 dollár/fő szinten maradt. Az, hogy milyen lehetett a jövedelem a sötét középkorban, nehezen képzelhető el. Ekkor 1.400 dollár/fő színvonal csak Észak-Olaszországban volt, de ott ez a következő 300 évben nem változott.

Nyilván az oxfordi történészeknek megbízhatóbb adatai vannak, de én a gótika megjelenése alapján kétszáz évvel korábbra tenném a korban az emelkedést. Az első évezred utolsó századaiban kibontakozó nyugat-európai agárár technikai forradalom okozta meggazdagodást kétszáz évvel előbbre teszem. Erre következtetek a megugró népszaporulat alapján is. A gótikus katedrálisok építése, a keresztes hadjáratok szervezése az életkörülmények váratlan javulását, a gyors népszaporulatot jelzi.

Ezt sugallja az a tény is, hogy ez a tanulmány szerint is Németalföld volt már Európa leggazdagabb országa, ahol az egy lakosra jutó jövedelem kétszáz év alatt megkétszereződött. Anglia ugyan kétszáz évvel később indult, de 1.850-ben már a leggazdagabb ország a világon 3.000 dollár/fős jövedelemmel. Ennek a két országnak a relatív gazdagságát jelezte a vasút előtt a tény, hogy páratlanul megvalósult a csatornahálózatra épült munkamegosztásuk. A vasút előtt a legtöbbet mondó adatnak azt tartom, hogy 1.800-ban Németalföldről és Angliáról írják a történészek, hogy a lakosság kétharmada tengeri kikötő, hajózható folyó vagy csatorna 50 kilométeres közelben élt. A történészek említést sem tesznek arról, hogy a vasút előtt a közúti szállítás közel százszor annyiba került, mint a tengeren és az állóvizű csatornákon.

A vasút előtt Kína látványosan szegényebb volt, mint Európa leggazdagabb része. Japán is ekkor lépett eléje. 1.850-ben a legszegényebb magas-kultúra, Kína szegényebb volt, mint ma a legszegényebb afrikai országok, az egy lakosra jutó jövedelmük 1.000 dollár alatt volt. Ugyanakkorra ennél ötször gazdagabb Anglia és négyszer gazdagabb Hollandia lett.

A közölt adatok azért nem reálisak, mert az Európánál tízszer népesebb Kínával állítjuk szembe Észak-Olaszországot, Németalföldet és Angliát. Kínán belül minden bizonnyal akkor is voltak az átlagnál lényegesen gazdagabb tartományok.

Kína viszonylagos elszegényedésnek az oka az öntözéses és a természetes csapadékra épült gabonatermelés közti különbségből fakadt. Egy hektár öntözéses rizs termése háromszor annyi embert tart el, mint a természetes csapadékra épülő nyugat-európai gabonatermelés, ezért Kína egységnyi szántón háromszor annyi lakost tartott el, mint Nyugat-Európa, de az utóbbiak jobban éltek. Ma egy dán farmercsalád jövedelme tízszer magasabb, mint egy kínai rizstermelő családé. A természetes csapadékra épülő gabonatermelés tízszer hatékonyabb, mint Kínában a rizstermelés.

Az összevetésnek a legnagyobb problémája, hogy az utóbbi 150 évben hússzorosnál nagyobbak lettek a különbségek, de ezeket már nem állítják szembe.

Jelenleg Hollandiánál és Angliánál öt, Észak Olaszországnál tíz európai ország gazdagabb. Az élre a skandináv országok és Svájc került, ahol 50-60 ezer dollár/fő a jövedelem. Vagyis a Nyugat és a Távol-Kelet viszonylag kisebb országai 850 év alatt ötször, az utolsó 150 év alatt azonban hússzor lettek gazdagabbak.

Ha megkérdezték volna 150 éve Marxot, mekkora növekedést vár a kommunista forradalom megvalósulása után 150 évvel, az elértnek a tizedét, sem merte volna mondani. Ma a négy skandináv országban, 1990-es dollárban 60.000 felett van az egy lakosra jutó jövedelem, hússzorosa, mint 1.850-ben volt Angliában annak ellenére, hogy ott nem volt proletárdiktatúra.

Ha pedig azt mondanák neki, hogy a kínai kommunisták az utóbbi negyed század során mit értek el, komolytalannak venné az elért tényeket.

Az elmúlt száz év eredményei tehát sokkal nagyobbak, mint a megelőző ezer évé. Nemcsak a jövedelemben, hanem a létszámba is. Malthus óta tízszeresére nőtt az emberiség létszáma, de akkor a fő halálok az alultápláltság és a háborúzás volt. Most a nagyobb népesség fő halálozás okozója a túlsúlyosság. A háborúk okozta károkozás, halálozás tizede sincs, mint az előtte lévő fél évszázadban voltak.