Kínában bevezették az egykét

Kopátsy Sándor                  PD                2013-07-03

Kínában bevezették az egykét

Középiskolás koromban éledt virággá a népi írók mozgalma. Engem is magával ragadott. A magyar társadalom fő problémájának tartottuk a falvak népének politikai és gazdasági nagykorúsítását. Azt hittük, hogy ha a falak sorsa megoldódik, meg fog oldódni a magyar társadalom sorsa. Az eszünkbe sem jutott, hogy a városok, az ipar nélkül a parasztpolitika nem oldható meg. Narodnyikok voltunk.

A népi írók mozgalmának az egyik szellemi tűzgyújtója Fulep Lajos zengővárkonyi református tiszteltes volt. Aki a háború előtt Ady barátja, kocsmázó cimborája, majd Firenzében egyetemi tanár volt.

Azt nem tudhatta, hogy választott faluja, Zengővárkony, a tudomány ma állása szerint a Kárpát Medence első földművelő települése. Ez számomra közel ötven évvel később derült ki, amikor a British Múzeumban egy Európa térképen azt ábrázolják, hogyan terjed el a földművelés a kontinensünkön. Anatólián keresztül jelent meg a Balkán észak-keleti síkságain jelent meg először. A Kárpát Medencében az első dátum mellett Zengővárkony, így magyarosan írva jelent meg a földművelés.

Mivel ötven éve ismertem a falút, nem ért véletlenül. Talán a legenyhébb éghajlatú falu a Mecsek déli völgyében, ahol egy nagyon bővizű forrás található. Néhány ezer évvel később, pár kilométerrel lejjebb, a bizánci szerzetesek Pécsváradon alapítottak kolostort.

Az egykézés problémájával a földosztás során ütköztem össze először. Ugyan életem legnagyobb örömöt okozó munkája volt a földosztás, az első döbbenet mégis ott ért. Együtt örültem a földhöz juttatottakkal, akiknek évezredes vágyuk teljesedett be, amikor saját földjük határcövekét leverhették. Nekem azonban, huszonévesen, azt jutott eszembe, hogy akik ma örülnek, 5-10 éven belül legfeljebb tizedének lehet egypár lova, kosija, ekéje. Azt ugyanis tudtam, hogy tíz hold felett kezdődik az, amikor már lovat is lehet tartani. De még ehhez is sokat kell nyomorogni, hogy elérhessék. A földosztás ugyan csodálatos volt, de megtanított arra, hogy a falvakban ötször annyian akarnak, helyesebben annyinak kell a földből megélni, ahányan ott laknak. Vagyis többszörösen túlnépesedettek a falvak.

1946-ban aztán a Parasztpárt megyei titkára lettem. Ott találtam magamat szembe az egykéző református falvakkal. Az első benyomásom az volt, hogy ezek az egykéző falvak lényegesen gazdagabbak voltak, mint a sok gyerekes katolikus, vagy rácoké. Majdnem elérték a svábok szintjét. Ez a tény, az egykézők mellé állított.

Ugyanakkor a megyében élő Pülep Lajos, az egyik ikonunk, az egykézés esküdt ellensége volt. Márpedig minden parasztpárti vezető, ha lejött Pestről, nem mulasztotta el, hogy meglátogassa Lajos-bátyánkat a közeli Zengővárkonyban. Mint házigazda, én volta a kísérő. Fülep tekintélye, és modora nem volt alkalmas, hogy felvessem neki a falvak túlnépesedését, és az egykézés előnyét.

A kevés gyermekvállalás azonban életemen végig kísért. Kiderült, hogyha hat évvel tovább élnénk, mert a csehek létszáma ugyanilyen termékenység mellett gyarapodott. Tehát a falusi lakosság gyorsan nőtt volna, ha kisebb a falvakban a nyomor, és jobb az egészségügyi ellátás. Azt is beláttam, hogy nincs értelme az olyan falupolitikának, ami nem azzal kezdi, hogy a falusi nép többségének a mezőgazdaságon kívül, nagyrészt a városokban kell munkát adni. Amíg erre nem kerül sor, addig a falusi lakosságnak egyetlen hatékony fegyvere marad az egyke.

Arra azonban előbb ráálltak a városi értelmiségeik, de még a munkások is. Ebben segítségükre volt mindenek előtt a könnyebben elérhető fogamzásgátlás, és a magasabb iskolázottság.

Azt pedig társadalomtudósként megtanultam, hogy nemcsak a magyar falvak, de az emberisiség öthatoda is túlnépesedett. Fajunk számára sincs más kiút, mint az egykézés.

Ezért aztán szívemnek tetsző hír volt, hogy Kínában bevezették az egykézést. Ez volt az elmúlt évezrede legnagyobb forradalma. A fejlett Nyugaton, és a Távol-Keleten a kisebb, a hidegháborúban a demokratikus oldalra került országokban spontán megvalósult, a bolsevik Kínában pedig a diktatúra bevezette, hogy a gyermekvállalás az újratermelési szintre, illetve az alá süllyedt.

Az emberiség háromötöde azonban továbbra is önpusztítóan szaporodik. Addig nem is nyílik meg előtte a menekülés útja, amíg nem nyúlnak a kínai módszerhez. Erre azonban a politikai kultúrájuk eleve képtelen, csak egy reményük lehet, hogy olyan vallási erő ébred, ami a reformáció volt a túlnépesedett magyar falvakban.

Sajnos, a nyugati kereszténység legerősebb két egyháza a római és az ortodox, erre képtelen.

Azok a magyar politikusok, akik a minél több gyermek vállalását szorgalmazzák, tanulhatnának az egykéző református parasztoktól.

Máig értetlenül állok a népi írók mozgalmának rövidlátása előtt, hogy nem ismerték fel a magyar falvak túlnépesedését. Ennek következtében csak azok maradhattak hatékonyak, akik elfogadták a túlzott iparosítást és a tejes foglalkoztatást a fél-ázsiai módszerei ellenére. 

Az olajból és földgáztól gazdagok örömének vége

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-07-05

Az olajból és földgáztól gazdagok örömének vége

Vannak mániáim, amelyek nem találnak meghallgatásra. Ilyen, hogy az országok társadalmi fejlettségét a bányajáradékok nélkül kellene összevetni. A járadék ugyan könnyű, meg nem dolgozott jövedelem, de mint minden meg nem dolgozott jövedelem csak az okosaknak használ, az ostobákat még ostobábbá teszi. Nem ismerek a történelemben olyan országot, amelyik a bányajáradéknak köszönhetően felzárkózott volna, sok példa van azonban arra, hogy a gazdagságuk lehetővé tette, hogy a fejlődésük leragadjon.

A legnagyobb járadékot évező arab országok feudális társadalmak maradtak. Az elmúlt néhány év azonban azt mutatja, hogy azonnal anarchiába esnek, ha elfogy a népük türelmét megvásároló pénz. Márpedig a bányajáradék nagy többsége el fog tűnni. Szaúd-Arábia bányajáradék nélkül Jemennel azonos szintre zuhanna.

Ez azonban nem minket, hanem az arab világot fogja a sarkaiból kifordítani. A jelenlegi létük ugyanis elsősorban a bányajáradékra, az a világpiaci olajhiányból fakadó magas árra, az Egyesült Államok lelkes támogatására, épül. Márpedig, ha az olajban és gázban túlkínálat és olcsóbb ár lesz, az olajban és fölgázban gazdag országok világgazdasági súlya csökkenni fog. Ha az Egyesült Államok, a jelenlegi legnagyobb olaj és gáz importőrből önellátóvá, sőt exportálóvá válik, számára az arab olaj nem lesz stratégiai problémája.

Oroszország csak azért tűnhet működőképesnek, mert a nemzeti jövedelmének negyede, devizabevételeinek négyötöde bányajáradékból, mindenek előtt nyersolajból és földgázból származik. Ha ezek világpiaci ára a felére esik, ami néhány éven belül reálisan várható, kiderül, hogy az orosz polgári társadalom még annyira sem képes, mint amire a betegesen hadseregfejlesztő, imperialista, bolsevik Szovjetunió volt.

Engem is meglepett, pedig soha nem vártam eredményt a pravoszláv népek által lakott országtól, maikor az ENSZ fejletségi rangsorában előbb áll Fehér-Oroszország, mint Oroszország. Pedig ez a rangsor tartalmazza a bányajáradékot, ami az általam javasolt módszer alapján még sokkal hátrább volna. Az ENSZ rangsora három mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolai végzettség, eredője alapján készül. Az utóbbi két mutató ugyanis lényegesen jobb Fehér-Oroszországban, ahol továbbra is, lényegében bolsevik diktatúra van. Viszont nincsen sok dollármilliárdos, jobb a közbiztonság, kisebb a gazdasági korrupció, hosszabb a várható életkor. Oroszország jövőjét a papaolaj és palaföldgáz forradalma fenyegeti.

Az Egyesült Államokban ugyanis megoldották, és gyorsan fejlesztik a palaolaj és palagáz termelést. Ennek hatására az ország harmad áron látja el a gazdaságot és a lakosságot energiahordozókkal. Pár év múlva a termelése megelőzi Szaúd-Arábiát is.

A világ palaolaj és palagáz készletei már a jelenlegi ismeretek alapján is elérik az eddig ismert klasszikus olaj- és gázmezők nagyságát, a kitermelési költségei a jelenlegi világpiaci árak fele sem lesznek. Ráadásul egy sor ország ebben a geológiai kincsben gazdag, tehát önellátóvá válik.

Az ugyan igaz, hogy a kitermelési költségek magasabbak lesznek, mint amennyiért a nagyon kedvező geológiai adottságok mellett a jelenlegi olajat, és gázt termelik. A megnőtt kínálat hatására a mai ár fele azt jelenti, hogy a bányajáradékok összege a jelenlegi tört részére csökken. A várható árak mellett az orosz gáz és olaj, ami viszonylag drágán termelhető, alig fog hozni bányajáradékot.

Arról még nem olvastam, hogyan fogja átrendezni a világgazdaságot a sokkal olcsóbb olaj és gáz. De a tőzsdék már jelzik. A Gazprom tőzsdei ára másfél év alatt 367 milliárdról, 78 milliárd dollárra esett. Ez az áresés egy 10 milliós országra, tehát ránk nézve, nagyobb veszteség, mint amennyiért a rendszerváltás után eladtuk az ország iparának és szolgáltatásainak a javát.

A palaolaj és a palagáz kitermelési költségeiben sokkal kisebb költségkülönbségek lesznek, ezért a termelők számára a jelenleginél sokkal olcsóbb energiát biztosítanak, de a jelenleginél sokkal kisebb bányajáradékot hoznak. A nagyobb kínálat következtében az olcsóbb ára közel lesz a termelés költségéhez, alig jelent a termelésük járadékbevételt. Az olaj és földgáz után jelenleg évente mintegy ezermilliárd dollár bányajáradék áramlik a fejlettektől a fejlődésre képételnek felé. A legnagyobb élvezők az arab országok, az oroszok, továbbá néhány afrikai és latin-amerikai ország. A kultúrájuk egyiknek sem alkalmas a versenyképességre, és az oroszoktól eltekintve, mindegyik lakossága tízszer gyorsabban növekszik annál, amit elviselhet. A hozzájuk áramló pénz a fejlődés szempontjából elveszett. Ez a felére csökkent olajárak következtében a jelenlegi járadék nagy többsége a gyorsan fejlődő puritán nyugati és a konfuciánus távol-keleti népeknél marad. Ezek az emberiségnek az a kétötöde, ami egyre nagyobb fölénybe kerül. A gyorsan szaporodó, kulturálisan nem versenyképes világ pedig egyre jobban lemarad. Az emberiség egyre jobban kettészakad. A már gazdagok, még gazdagabbak, a már lemaradtak, még lemaradtabbak lesznek.

Oroszországra visszatérve. A várható felmelegedés adhat számára vigaszt. A felmelegedés következtében ugyanis Kanada és Oroszország lesznek a legtöbbet nyerők. Csak ez a két ország rendelkezik olyan kontinensnyi térséggel, ami jelenleg alulnépesedett, ugyanakkor a felmelegedés következtében az eltartó képessége megsokszorozódhat. Ha van remény a túlnépesedett világ eltartására, akkor az a két ország, amire számítani lehet, ahol a felmelegedés elsősorban előnyt hoz. A világgazdaság, és a népességeltartás súlypontja északra vándorol.

De ez már a be nem látható jövő reménye, ami a jelenkor emberét nem érinti.

A vagyonadó

Kopátsy Sándor                PG                   2013-07-06

A vagyonadó

Az Egyesült Államokban egyik fontos tanulságom a vagyonadó jobb megértése volt. Felismertem, hogy ez az egyetlen olyan adó, ami az önkormányzatokat helyes irányban befolyásolja, és ugyanakkor az ingatlantulajdonosokat is indokoltan terheli.

Az ugyan eszembe sem jutott, hogy a vagyonadó állami bevétel legyen.

Most, hogy elém kerültek a vagyonadóra vonatkozó adatok, rácsodálkozom, hogy az angolszász országokban az állami adók között sem elhanyagolható a vagyonadó, de csak náluk. Amíg náluk az állami adóknak 10-15 százaléka vagyonadó, Németországban csak 0.4 százalék. Az angolszász országok súlyából fakad, hogy a fejlettek, a nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva is, háromszor annyi vagyonadót fizetnek, mint a szegények.

Az angolszász országokban az önkormányzatok fő adóforrása a vagyonadó. Angliában és Ausztráliában az önkormányzatok csak vagonadót szednek, de az Egyesült Államokban is ez az adóbevételük 70 százaléka.

Az adatok engem igazolnak.

Az államnak alig van szerepe abban, hogyan alakul a vagyon értéke. Annak alakulása a tulajdonoson és az önkormányzaton múlik. Amennyire mindenki számára egyértelmű, hogy az ingatlanok értéke a tulajdonoson múlik, annyira rejtve marad ebben az önkormányzatok szerepe. Az utóbbi abból fakad, hogy nem tudatosul, hogy az ingatlanok értéke nemcsak azon múlik, mi van a kerítésen belül, hanem egyre inkább azon is, hogy milyen környezetben van az ingatlan. Ugyanaz akkora telken, ugyanannak az ingatlannak az ára között óriási különbség van attól függően, milyen a környezete.

Egy amerikai ingatlanügynök oktatott ki abban, mitől függ az ingatlan értéke. Az, hogyan van ellátva közművekkel kézenfekvő. Azt is tudtam, hogy a közbiztonság, a közlekedés is fontos. Az már meglepett, amikor azt mondta, hogy a gyerekes, diplomás szülők számára ez egyik elsődleges szempont, hogy milyen az iskola. Milyen a minősége, milyen közel van. Az ügynök felsorolt néhány szempontot, ami nem a tulajdonoson, hanem az önkormányzaton múlik.

Tehát a vagyon értékének alakulásában a helyi önkormányzaton is sok múlik. Ezért kell az önkormányzatokat érdekeltté tenni abban, hogy az ingatlanok értéke emelkedjen. Ezt pedig csak a vagyonadó biztosíthatja.

A vagyonadó kivetése és behajtása is nagyon egyszerűen megoldható azzal, hogy nem az összegét, hanem csak a vagyon százalékát kell megállapítani. Ezt pedig csak akkor kell fizetni, ha tulajdonos változik.

Illusztrációképen. Legyen a vagyonadó 1 százalék. Ezt így kell ráterhelni a tulajdonra. Vagyis a tulajdon 1 százaléka átmegy az önkormányzat tulajdonába, ami akkor válik esedékessé, amikor átírásra kerül. Az önkormányzat tehát nem éves adóbevételhez, hanem tulajdonrészhez jut. A tulajdonos, ha jelentős befektetést, értéknövekedést valósít meg az ingatlanon, érdekévé válik, hogy az önkormányzattal szembeni tartozását kifizesse. A tulajdonosnak akkor is érdeke az adótartozását kifizetni, ha a tanács végez jelentős értéknövelő fejlesztést.

Az önkormányzatnak csak akkor van feladata ezzel az adóval, amikor változik a tulajdonos. Ellenőrizni kell az átíráskor bevallott értéket.

A közgazdaságtan még mindig nem ismerte el az önkormányzatok társadalmi szerepét. Alig találunk olyan tanulmányt, ami arra keresné a magyarázatot, hogy miért emelkedett, és miért maradt le egy város, község az egyébként hasonló helyzetű versenytársaihoz viszonyítva.

A liberális mánia csak a makrogazdasági felépítményt értékeli, annak ellenére, hogy még nem találtak, igaz nem is kerestek, bizonyítékot arra, hogy a liberális felépítmény valahol jól vizsgázott.

Az Egyesült Államokra szoktak hivatkozni, de azt nem bizonyítják, hogy a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland ugyan nem rendelkezett jó alkotmánnyal, sokáig Nagy Britannia része maradt, a társadalmuk fejlettségében mégis megelőzték az Egyesült Államokat.

Én is azok közé tartozom, akik nagyon jó véleménnyel vannak az Egyesült Államok alkotmányáról, példaszerűnek tartják a politikai felépítményét, de azt, hogy minden tekintetben szuperhatalom lett, egészen más okokkal magyarázom. Amit én sokkal fontosabbnak tartok, az a négy volt angol gyarmat mindegyike a világ legfejlettebb társadalmak között van, azt sokkal inkább a lakosságuk viselkedésével magyarázom azzal, amit Max Weber jó száz éve felismert, hogy a jelenkor fejlett társadalmai közé csak olyan államok emelkedhetnek, amelyekben a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ehhez itt azt teszem hozzá, hogy ez sokkal inkább vonatkozik az önkormányzatokra, mint az államokra. Pedig azokra is maradéktalanul igaz.

Ide most a vagyonadó alapján jutottam. Nem véletlenül, mert talán semmiben sem jelentkezik jobban a protestáns etika fölénye, mint az adózási fegyelembe, vagyis a közösséggel szembeni anyagi kötelezettségek teljesítésében.

Mond meg, milyen az országra jellemző adózási fegyelem, megmondom hol tart, és hova jut el.

Az egészségtelen egészségügy

Kopátsy Sándor                PG                   2013-07-04

Az egészségtelen egészségügy

Az Egyesült Államok csak a 9. az országok társadalmi fejlettségét mérő index alapján. Az nem meglepő, hogy hat kisebb európai puritán ország megelőzi, de az már elgondolkodtató, hogy a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália is előtte van.

A viszonylagos gyengébb eredmény két okra vezethető vissza.

Az egyik a hadikiadások, a másik az egészségügy.

Mindkét szektorban 3-5-ször nagyobb hányadát költi a nemzeti jövedelmének.

Ami a hadikiadásokat illeti.

A hidegháborúban felfutatott óriási fegyverkezési verseny politikai előnyöket hozott. Még a politikusok sem látják be, hogy a hidegháború az Egyesült Államok stratégiai érdekét szolgálta. Ahhoz, hogy katonai és politikai szuperhatalom legyen, nélkülözhetetlen volt a mások számára elviselhetetlen fegyverkezési verseny.

A Szovjetunóval való verseny arra kényszeríttette a volt imperialistákat, hogy az Egyesült Államok védelme alá meneküljenek. Az évszázadok óta egymás elpusztításáért háborúzó gyarmattartók az egymással való közösséget építő barátok lettek.

Az még kevésbé tudatosult, hogy a Szovjetunió talán soha nem omlik össze, ha erőforrásainak elviselhetetlen arányát nem fordítja számára elviselhetetlen fegyverkezési versenyre.

A hidegháború megnyerése után azonban nem maradt ok a jelenlegi szintű fegyverkezésre. Kína ugyanis nem hajlandó a Szovjetunióhoz hasonló eszetlen fegyverkezési versenyre. Ráadásul, amióta leállította a túlzott népszaporulatát, elképesztően gyorsan növekedik.

Kína felismerte, hogy tömegcikkek termelésében minden fejlettebb országnál is versenyképesebb. Ebben kell fölényét hasznosítani.

Ami az egészségügyi ellátást illeti.

Az Egyesült Államok azzal, hogy piacosította ezt a szektort, iszonyúan költségessé tette. Nagyon fejlett az egészségügy, tudományos eredményeivel az élen ját, de a korházi ellátása elképesztően drága lett.

A közgazdaságtan nem ismerte fel, hogy az egészségvédelmet nem szabad a piacra bízni, mert olyan társadalmi feladat, ami nem tehető érdekeltté a jövedelmezőségben. Olyan szolgáltatás, amit nem szabad a jövedelemmel mérni. Az olyan egészségügy, ami a minél nagyobb árbevételben érdekelt, érdekelt abban, hogy minél több beteg legyen. Az egészséges társadalomnak kevés egészségügyi szolgáltatásra van szüksége. A vállalkozási alapon működő egészségügynek azonban minél több betegre van szüksége, ráadásul olyanokra, melyek gyógyítása drága.

Még harminc éve vizsgáltam az amerikai egészségügyet. Csak két megállapítást.

- A kórházi bevételek 40 százaléka a halál előtti tíz nap kezeléséből származott. Vagyis az ideális beteg, aki hamar meg fog halni, mert akkor már kockázat nélkül lehet vele kísérletezni.

- Az orvosi műhibák miatti perek és kárpótlások egy laksora jutó összege több volt, mint a magyar egészségügy teljes kiadása.

Most pedig egy statisztika van előttem arról, hogy hol, mennyibe kerül egy nap a kórházi kezelés.

A világon messze a legdrágább az Egyesült Államokban 4.300, Ausztráliában 1,500, Új-Zélandon 1.000, Franciaországban 800, Hollandiában 700, Spanyolországban 400, Magyarországon 200 dollár. Ezzel szemben a várható életkorban csak Magyarország van hátrább. Ezek a számok az átlagot jelentik. Arra volnék kíváncsi, mennyibe kerülnek a halál előtti napok. Azt le sem merik írni.

Azt már gyermekkoromban hallottam, hogy az orvos nem annak alapján kellene fizetni, hogy a lakosság milyen egészséges, vagyis milyen kevés orvosi beavatkozásra szorul. Ez ugyan nem valósítható meg, de az igen, hogy a betegek ellátása nem üzlet legyen, hanem szakmai kötelesség. Ennek megfelelően kell az orvosokat megfizetni, de nem annak alapján mennyi költséggel jár a munkájuk.

Sokszor leírtam, elmondtam, hogy a pedagógusokat a teljesítményükben érdekeltté kell tenni, de tudom, hogy nagyon nehéz megoldani. Az orvosokat is, de azokat még kevésbé lehet. Az Egyesült Államok mégis a jövedelemérdekelt egészségügyre költi a nemzeti jövedelmének ötödét, háromszor annyi, mint a hadseregre, pedig arra is háromszor annyit költ, mint amennyi indokolt lenne.

Azzal vigasztalódok, hogy az Egyesült Államok sok területen az élen jár. Ennek legújabb példája a palagáz kitermelés megoldása. A második világháború óta az olajjal való ellátásának biztosítása érdekében elképesztő áldozatokat vállal a Közel-Kelet stabilitása érdekében. Pár éve azonban azzal, hogy megoldotta a palagáz feltárását, biztosította, hogy nincs többé szüksége az arab világ stabilitásában való, nagyon drága és reménytelen ügyeskedésre. Ezzel az energia ellátása nemcsak biztosított, de harmadába sem kerül, mint Európának.

Az elszemtelenedett liberalizmus

Kopátsy Sándor                  PP                  2013-07-01

Az elszemtelenedett liberalizmus

Néhány sor idézet Marc Chesney zürichi professzor cikkéből.

2006-ban a 20 legjobban megfizetett bankelnök éves átlagkeresete 657 millió dollár volt, ami az átlagkereset 15 ezerszerese. A legnagyobb éves kereset 3.7 milliárd dollár, az átlagkereset 60 ezerszerese.

Az ENSZ szerint ebben az évben 2.8 milliárd ember élt a világon napi 2 dollár, azaz 750 dollárnál alacsonyabb éves jövedelemből. Vagyis 20 bankvezetőnek volt annyi jövedelme, amennyiből 20 millió embernek kellett megélni. Ezek közül a legtöbbet kereső jövedelme több volt, mint 4 millió szegényé.

A több oldalas írásból ennyi is elég annak illusztrálásához, hogy mi várható majd akkor, ha az emberiség szegényebb fele iskolázott lesz, és tudomást szerez ezekről a jövedelmekről. 

A választási harc

Kopátsy Sándor                 PP                 2013-06-29

A választási harc

A 2010-es választás óta a politikai harc fő témája a politikai felépítmény milyensége. Arról alig esik szó, hogy mire épül a magyar felépítmény. Annál fontosabb, milyen az alkotmány, mekkora a sajtó, a bíróságok és a jegybank önállósága. A társadalom igazi bajairól alig esik szó. Pedig a politikai felépítmény minősége nem az alkotmány betűire, hanem a társadalom valóságára épül.

Volna miről vitatkozni.

Hogyan akarjuk visszafizetni az adóságainkat?

Hogyan akarjuk felszámolni a tartós munkanélküliséget?

Miért születnek kevesen, és azok többsége miért kedvezőtlen családi környezetben születik?

Mit tegyünk a nagyobb vagyonbiztonság érdekében?

Hogyan akarjuk visszaszorítani a korrupciót?

Ha ezeket a kérdéseket fel sem tesszük, nemhogy megoldanánk, akkor lehet akármilyen igényes az alkotmány, szabad a sajtó, függetlenek a bíróságok és a jegybank, a társadalom beteg, reménytelen a felzárkózása.

Ami az adóságunk rendezését illeti.

Hogyan alakult az egy laksora jutó vagyon? Az utóbbi kérdést azért tartom fontosnak, mert a kor egyik gazdaságpolitikai divatja lett az állam, a közigazgatás, és a lakosság eladósítása.

A következő választáson ennek kellene lenni az első kérdésnek. Egyelőre nemcsak az EU mediterrán országai, de mi is reménytelenül eladósodtunk. A reménytelen nem túlzás. Az adóságunk, és még inkább annak magas kamata, jóval nagyobb, mint a teherbíró képességünk.

Ami a tartós munkanélküliséget illeti.

A tartós munkanélküliség felszámolásánál nincs fontosabb kérdés a választók számára. Az elmúlt huszonnégy év legnagyobb bűne, hogy a munkaerő mintegy negyedét kizártuk a társadalmi munkamegosztásból. Ennek ellenére ez a feladat nem is szerepel a választási harcban. Mind a kormány, mind az ellenzék úgy kezeli ezt a feladatot, amiről nem szabad beszélni, mert nincs rá megoldás. Pedig, amíg ezt nem oldjuk meg, addig a választás cirkusz, hiszen egyik oldalnak sincs jövőképe.

Ami a gyermekvállalást illeti.

Ezen a téren még talán nagyobb az elmúlt 24 év bűne, mint az előző kettőben, pedig azok sem bocsánatosak. Azért nagyobb, mert a következő nemzedéket tettük tönkre.

A rendszerváltás előtt sokkal többen születtek, és lényegesen jobb volt a gyermekvállaló családok társadalmi összetétele. Azt, hogy kevesebben születnek, nem tudjuk tagadni, de arról, hogy a születések mögötti családi háttér, tehát a felnevelés várható hatékonysága nagyon romlott, titokban tartjuk. Szó sem esik arról, hogy milyen munkaerő várható az olyan családokban születettekből, ahol a szülők egyike sem volt munkaviszonyban.

Elég volna egyetlen felmérés arról, hogy milyen szülői környezetben milyen esély van az eredményes felnevelésre, hogy kétségbe essünk.

Azzal tele van a sajtó, hogy az egyneműek is köthessenek házasságot, de arról lapítunk, hogy a házasságon kívül születettek száma megsokszorozódott, és ennek mi lesz a várható következménye.

Ami a nagyobb vagyonbiztonságot illeti.

A Kádár-rendszer egyik nagy vívmányának tartom, hogy szélesre tárta a kaput a szabadidőben elérhető jövedelmek előtt. Talán a világon az elsők voltunk abban, hogy az alacsony bérünket a szabadidőben végzett munkával kiegészíthettük. A rendszerváltás után ezek lehetőségeit felszámoltuk. Nem azzal, hogy megtiltottuk, hanem azzal, hogy ellehetetlenítettük. Nemcsak azzal, hogy beszűkültek az ilyen lehetőségek, hanem értelmetlenné váltak az általánossá vált tolvajlások miatt. Többször idéztem, hogy Miskolcon 1990 előtt 3.340 kiskertben termeltek zöldséget, virágot, örömöt, ma ennek legfeljebb tizede él. A tolvajok felszámolták ezek létfeltételeit.

Ami a korrupciót illeti.

Ez nemcsak szégyenletesen nagy, hanem a közvélemény még a valóságosnál is nagyobbnak tartja. Elég megnézni a választ az olyan kérdésre, hogy milyen szakmákat becsülnek a legtöbbre. A rangsort a mentők, a tűzoltók vezetik, és a politikusok zárják.

Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, hogy a választók egyre nagyobb hányada nem tud választani.

12 millió dollármilliomos

Kopátsy Sándor              PG                  2013-06-29

12 millió dollármilliomos

Az elmúlt évben a világ nemzeti jövedelme 3 százalékkal nőtt. Arról már írtam, hogy ekkora növekedés nem fedezi a 2 százalékkal nagyobb lakosság fizikai vagyonának a szinten tartását. Ahhoz minimálisan 6 százalékos növekedésre volna szükség. Tehát, az emberiség fizikai vagyona az elmúlt évben 3 százalékkal csökkent.

Ezzel szemben a dollármilliomosok száma, és vagyona 10 százalékkal nőtt. Jelenleg 12 millióan vannak.

A közölt statisztika országokra vetíti a számuk, és annak növekedését. Az országokra vetített szám keveset mond, sokkal jobb képet adna az országokban az egymillió lakosra vetített milliomosok számának közlése.

Abból kiderülne, hogy a városállamok nélküli országokban a lakosság számához viszonyítva a legtöbb milliomos Svájcban és Japánban van. Japánban a viszonylag sok milliomost a csillagászati ingatlanárak eredményezik. Vagyis ott a gazdagság jelentős hányada az ingatlanban való szegénységből fakad. Svájcban pedig az ott elhelyezett külföldi pénzek alacsony kamatjából.

Németországban és Kanadában ez a mutató közel akkora, mint az Egyesült Államokban.

A táblázaton felsorolt 10 ország között Kína a 4. helyen áll, de lakosságához viszonyítva tök utolsó.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a közgazdaságtan mennyire torzképet vetít a közvélemény elé azzal, hogy a gazdasági növekedést nem az egy lakosra jutó jövedelemmel és vagyonnal méri, hanem az országokra vetített adatokkal butít.

A Kína - Japán Háború 1937-45

Kopátsy Sándor                PH                   2013-06-29

A Kína - Japán Háború 1937-45

(Rina Mitter, Allen Lane)

Amióta Fukuyama Világtörténetét elolvastam, tudom, hogy a világtörténelmet nem lehet megérteni Ázsia, és mindenek előtt a Távol-Kelet, elsősorban Kína történelme nélkül. Ezért fogadtam örömmel a Kína-Japán közti háborúról szóló könyvet. A könyv mondanivalója egyértelmű: Kína felemelkedésének gyökere a Japántól elszenvedett megaláztatásokban gyökerezik.

A történészek eddig a megaláztatásnak csúcsának 1830-at tekintették, amikor egyetlen angol hadihajó megjelenése elegendő volt a megadáshoz.

A szerzők azonban rámutatnak, hogy az ópiumháború lényegében csak a császár hatalmát alázta meg, Japán azonban az ország egészét megalázta, 15 millió háborús halottat, 150 millió lakosnak az ország meg nem szállt térségeibe menekült, és szinte minden lakos a saját bőrén érezte a megalázottságot.

Ennek lett a következménye, hogy Kína egységes birodalom maradhatott, amiben a lakosság érezte a talpra állás szükségességét.

Ahogy a történészek és politikusok egyaránt hallgatnak arról, hogy a második világháborút követő első két csoda a német és a japán, a két nép katasztrofális vereségének volt köszönhető, most e két szerző bemutatja, hogy a kínai csoda is a Japántól elszenvedett borzalmakban, és megaláztatásban gyökerezik.

A szerzők nem mutatnak rá, hogy Japán ugyanazt a hibát követte le, mint a náci Németország. A náciknak nem volt semmi okuk arra, hogy a Szovjetuniót megtámadják, hiszen az agyaglábú óriás marad, és buzgón segített volna a náci hadsereg és a lakosság ellátásában.

A sztálinista Szovjetuniónak erőt csak a honvédő háború, és az amerikai segítség adott. A Szovjetunió soha nem lesz katonai szuperhatalom, ha Hitler nem akarja lerohanni, és megsemmisíteni. A Szovjetunió népeit Hitler tette hazafiakká, és Roosevelt imperialistává.

Ezzel ugyan nem azt mondom, hogy a Szovjetunió máig fennmaradt, ha Hitler nem támadja meg, csak azt, hogy Németország nem szenved ilyen gyors és megalázó vereséget, mert Európában a nem sztálinista partdiktatúrának sem volt távlati jövője.

Kísérteti a párhuzam.

Japán számára is az volt a végzetes hiba Kína felemelkedésében való baráti segítség helyett, a durva erőszakot és a megalázást választotta. Az 1937-es Kína örömmel fogadta volna, ha a Japánnal közösen munkálkodhat Kelet-Ázsia régi rangjának visszaszerzésében.

Ezzel sem azt mondom, hogy a japán-kínai összefogást is követte volna az utóbbi harminc év kínai csodája, de egyetértek a szerzők véleményével, hogy Japán agresszív és elhibázott háborús stratégiája fontos szerepet játszott Kína öntudatra ébredésében.

Az a tény pedig, hogy a századfordulóra két szuperhatalom, a puritán Nyugatot képviselő Egyesült Államok, és a Távol-Keletet képviselő Kína áll az élen, és a második sort a puritán Németország és a konfuciánus Japán képviseli, a második világháború eseményeinél is, a történelmi materializmus logikájából látom. A harmadik évezred két kultúra, a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus, diadalát, legalábbis fölényét hozza. Vagyis a két leghatékonyabb társadalmi alépítményen ezek két legnagyobbja van képviselve a világtársadalom két első sorában.

A politikai stratégiák tele lehetnek eredményekkel és hibákkal, de hosszú távon a rangsort az alépítmény minősége determinálja.

Az alépítmény minősége pedig korunkban már elsősorban a lakosság minőségétől függ.

Miért nem tartom demokratikusnak a listás választást?

Kopátsy Sándor                  PP                  2013-06-28

Miért nem tartom demokratikusnak a listás választást?

Már sokszor érintettem, hogy miért nem értek egyet azzal, hogy a törvényhozásba lista alapján is be lehessen jutni.

Tegnap egy kétórás autóúton voltam együtt egy alkotmányjogásszal. Ezt a témát csak érintettük, csak érezhettem, hogy nem győztük meg egymást.

Sok más k mellett azért is nagy tisztelője vagyok az Egyesült Államok alkotmányának, mert abban nincs helye a párton keresztül való törvényhozói szerephez jutásnak.

Nem tudom a listán útján való történő mandátumjutás történetét, de számomra a bolsevik és a fasiszta rendszerek, vagyis a párturalmak gyümölcse, amibe a kisebb pártok, mindenek előtt a liberálisok is örömmel kapaszkodtak. Ma már divat. Kivételnek számít néhány angolszász ország, elsősorban az Egyesült Államok, ahol megmaradt a polgári társadalmak törvényhozásába kerülés eredeti rendszere.

Nem véletlen, mert az osztálytársadalomban még olyan erős, és olyan sokgyökerű volt az uralkodó osztály hatalma, hogy nem is volt szükségszerű, hogy párthatalomban testesüljön meg. A törvényhozói szerephez jutás számára elegendő volt, ha valaki a választókerületében a szavazók többségének támogatását élvezi.

A marxizmus bolsevik, azaz kelet-európai formája, ami lényegében egyetlen párt diktatúrája volt, tekintve, hogy a lakosság kisebbsége támogatta, nem engedhette meg magának, hogy a lakosság közvetlenül válassza meg a törvényhozókat.

Ugyanez történt a fasiszta államokban is. A diktatúra stabilitását csak azzal biztosíthatta, ha a törvényhozást nem a lakosság választotta, hanem a párt delegálta.

De még ezzel sem elégedhettek meg a diktatúrák, bevezették a nyílt szavazást, a frakció fegyelmet. Vagyis a törvényhozónak elvették a jogát, hogy a lelkiismeretének megfelelően szavazhasson.

Számomra a demokrácia szellemének az felel meg jobban, ha a politikai karrier a választók egy csoportjának, egy választási körzet megnyerésével kezdődhet. Ezzel szemben ahol listáról lehet bekerülni, ott semmi értelme, ha egy körzetben ehhez elég népszerű vagy, de bőven elég, ha a pártvezetés bizalmát megnyered, és felvesznek a listájukra. Akkor meg semmi szükség arra, hogy benned bízzon a választók egy csoportja. Ez pedig már nem tetszik nekem.

A listás rendszert tovább rontja, ha a körzet képviseletéért való indulást is a pártvezetés engedélyezi. Tehát nem a körzeti pártszervezet küld általa választott képviselőt a párt frakciójába, ha nem ezt is a pártvezetés, sőt néha a párt első embere dönti el. Ez estben a listán bekerülő képviselőt nem a pártvezetés, hanem a pártvezető szelettálja.

Az ilyen listás rendszer csak a formájában különbözik az egy pártrendszertől, csak az a különbség, hogy nem egyetlen párt kegyeit kell elnyerni, hanem valamelyik pártét. Mindkettő párt diktatúra, csak az egyik egyetlen, a másik több párt diktatúrája, azzal a különbéggel, hogy lehet pártot választani.

Az Egyesült Államok alkotmányát azért is jónak tartom, mert a megválasztott elnök pozíciója ciklusra szól, nem leváltható. Ráadásul a kormányát is maga állítja össze.

Nemcsak fogy, gyengül a nemzet

Kopátsy Sándor                PD                    2013-06-26

Nemcsak fogy, gyengül a nemzet

Középiskolás koromban lettem a népi írók politikai táborának lelkes híve. Egyetlen kérdésben voltam más nézetem, az egyke ellenességben. Aztán, mint a Parasztpárt Baranya megyei titkára testközelben találkoztam ezzel a jelenséggel. Aki a budapesti pártvezetésből lejött Pécsre, kiment Zengővárkonyba, ahol az egyke elleni harc elindítója, Fülep Lajos volt a református tiszteltes. Mindenki benne tisztelte a népi írók mozgalmának elindítóját.

Nálam is nagy tiszteltben állt, mit Ady egyik első felfedezője, cimborája, Csontvári és Derkovics magasztalója. Őt, mint Ady cimboráját forradalmárnak képzelem el, és meglepett, hogy egy szigorú, merev pappal találkoztam. Nem is mertem felvetni az egykével szembeni aggályaimat.

Akkor már két aggályom volt.

1. Mint a Dél-Dunántúl kerékpáros turistája, feltűnt az egykéző református falvak viszonylagos gazdagsága. Úgy néztek ki, mint a sváb faluk. Ezért is lettem a református vallás szimpatizánsa.

2. Mint műszaki ember, szerettem a számok alapján dönteni. Kiderült, hogy 1938-ban, Csehországban a termelékenységi arányszám valamivel alacsonyabb volt, mint nálunk, mégis növekedett a népesség, mert 8 évvel hosszabb volt a várható életkor. Tehát nálunk a két háború közt nem a születésarány volt alacsony, hanem a halandóság magas.

Számomra azért volt a bolsevik rendszer viszonylag elfogadhatóbb, mert láttam, hogy a falvakban háromszor annyi ember él, mint amennyi a földek racionális műveléséhez kell. A reform során a földet én is lelkesen osztottam, és annyi örömöt az óta sem ért, mikor láttam a földhöz juttatott leverte a födje határát jelző cöveket. Pedig tudtam, hogy a kapott föld kevés ahhoz, hogy lovat tartson, és megélhessenek. Rájöttem, hogy a falvak lakosságának csak akkor lehet jobb a sorsa, ha a többségük más ágazatban kap munkát. Ezért fogadtam lelkesen az erőltetett iparosítást. A módszere, számomra is, túl kelet-európai volt, a várható eredményét azonban örvendetesnek tartottam. Mint közgazdász láttam az erőltetett iparosítás gyenge alapjait, de mint parasztpárti, örültem minden mezőgazdaságon kívüli létrejövő munkaalkalomnak. Pedig akkor még fogalmam sem lehetett arról, hogy nemcsak kegyetlen, de milyen kártékony a tartós munkanélküliség. A segélyből élésről akkor még szó sem lehetett.

Az sem juthatott az eszembe, hogy nem a lakosság számának csökkenése, hanem a tartósan munkanélküli a legnagyobb társadalmi csapás.

Ahhoz meg kellett öregednem, hogy belássam, a társadalom érdeke nem a minél nagyobb létszámú lakosság, hanem az egyének minél irigylésre méltóbb élete. Az óta megöregedetem, de a társadalom nem okosodott meg. Most a politikai vezetés, és az ellenzéke azon sopánkodik, hogy elfogyunk. Én azon, hogy elbutulunk.

Annak ugyan nem örülök, hogy a létszámunk gyorsan fogy, de annál százszor nagyobb bajnak tartom, hogy az új nemzedék rossz családi struktúrában születik, tehát gyenge lesz a következő generáció várható minősége.

Sokszor leírtam, hogy negyven év múlva fele sem lesz az egy lakosra jutó jövedelem, mert a kevés gyerekből is sok születik ott, ahol szomorú a várható eredmény, és sok ott, ahol reménytelen a siker. Negyven év múlva még egyszer gazdagabbak lennénk, ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában születne annyi gyermek, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsóban kevesebb.

Erről azonban nehéz beszélni, hogy ne a cigányellenességet lássák mögötte. Nem az a baj, hogy a cigányok vállalnak több gyermeket, hanem az, hogy a gyermekvállaló cigány szülők tartósan munkanélküliek, a hatékony gyermeknevelésre képtelenek. Indoktalanul sokan születnek ott, ahol a gyerek nem is találkozik azzal, hogy valaki munkaviszonyban kerei a pénzt, hogy ennek érdekében rendszeresen eljár dolgozni.

A közvélemény a ténylegesnél is tragikusabbnak látja ezt a valóban tragikus problémát, a kormányzat és a szakma pedig tapintatosan hallgat. Nincsen fontosabb távlati társadalmi érdek annál, hogy a gyerekek ott szülessenek, ahol kedvezők a felnevelési feltételek. Ez bármennyire vitathatatlan, nincsen olyan nyugati társadalom, ahol a gyermekvállalást ennek megfelelően támogatnák. A gyerekszámhoz igazodó családtámogatás mindenütt a társadalmi érdekkel ellentétes irányba hat.

Amit tudok, a jelenlegi kormányzat gyermekvállalást támogató terveiről, a hozzá nem értésről tanúskodik.

A minél korábbi gyermekvállalás.

Azt megértem, hogy aki választási eredményt vár a reformjától, a minél korábbi szülés híve. De azért annyit elvárható volna, hogy előbb nézze meg, hol eredményesebb a felnevelés. Ilyen felmérést azonban nem ismerek.

Tudom viszont, hogy a Nyugat felemelkedésének alapja a késői gyermekvállalás volt. A kiscsaládos jobbágyrendszerben az volt a zseniális, hogy mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolta ki a gyermekvállalást. Francia történészek már jó hetven éve kimutatták, hogy Nyugat-Európában a házasságkötésre csak a húszas éveik végén kerülhetett sor. Ezzel szemben a világ minden nagycsaládos kultúrájában gyakran már a nemi érettség előtt kötöttek házasságot, ezzel a szülések korán megkezdődtek, és egy anyára 3-4 szüléssel több jutott, mint Nyugaton.

A Nyugat azért tehetett humanistább minden más társadalomnál, mert a nagycsaládos társadalmakhoz viszonyítva kiesett a szülésből a nők legtermékenyebb első tíz éve.

A kiscsaládos jobbágyrendszerben házasságot csak azok a jobbágy fiatalok köthettek, akinek már volt megüresedett jobbágytelkük. Erre azonban várni kellett. Az egyház csak olyan házasságot kötött, ahol a házaspárnak a földesúr már biztosított jobbágytelket. Ma a katolikus egyház tiltja a családtervezést, másfél ezer éven keresztül pedig még a házasságát is tiltotta azoknak, akiknek nem volt biztosítva a jobbágytelek. A családtervezés a jobbágyrendszerben olyan volt, mintha ma az egyház csak azt a házasságot kötötte meg, ismerte el hivatalosan, ahol a házasulandóknak már állásuk van. Vagyis a jobbágytársadalmakban a munkanélküliek nem köthetnek házasságot, nem szülhetnek gyereket. Azokat ugyanis meg sem keresztelték, el sem temették, azaz gyakorlatilag pusztulásra ítélték, aki nem érvényes egyházi házasságban született. Ez a vallás most a fogamzásgátlást sem tartja megengedhetőnek. Kíváncsi lennék, hány vatikáni vezetőnek van fogalma arról, hogyan szabályozta a keresztény klérus a középkorban a gyermekvállalást.

Most pedig farizeus módon elfogadhatatlannak tartja a tartósan munkanélküli házaspároknak az egynél több gyermek vállalásának tilalmát.

A református parasztok azonban a jobbágyfelszabadítás után rájöttek arra, hogy a földhiányos, vagyis túlnépesedett falvakban egy gyermek is elég. A népesség szabályozást bevezetik a maguk akaratából. Aki egy gyereknél többet vállal, kiközösíti, legalábbis megszólja a falu. Bevezették az egykét. Ők jó száz évvel előbb felismerték azt, amit a kínai kommunista párt alig harminc éve, elég az egy gyerek. Aki többet vállal, bűnhődjön érte.

A kínaiak 1950-been még csak 500 millióan voltak, 30 évvel később már a létszámuk meghaladta ennek kétszeresét. Felmérték, hogy ilyen népesség növekedést nem bír el a társadalom. Bevezették a gyermekvállalás korlátozását, vagyis az egykét. Ennek köszönhetően 33 év alatt csak 250 millióval nőtt a létszámuk. 2050-ben pedig „csak” 1.400 millióan lesznek. Elég lesz még a lecsökkentett létszámnövekedés számra is felnevelést, vagyont és munkahelyet teremteni. Kína népessége tehát 1950-2050 között várhatólag 1.000 millióval nő. Amerikai demográfusok szerint jelenleg 500 millióval több lakosa lenne, ha nem vezetik be az egykét.

Arról pedig a kabarénak kellene gondoskodni, hogy nevetségessé tegye a magyar államot, ami húsz éve nem képes másfél millió embernek munkát adni, és további tíz évet kér arra, hogy 1 millió új munkahelyet teremt, de ösztönzi a lakosságot, hogy minél több gyereket vállaljanak.

Még ezer szerencse, hogy a lakosságnak nem kell hallgatni a kormányra, a családtervezése a fogamzásgátlással megoldható, mert ha nem volna, ma sokkal többen lennének a tartósan munkanélküliek.

A modern államnak az volna az éreke, hogy nem szóljon bele a családtervezésbe, abba, hogy ki mennyi gyermeket vállal. Ugyanakkor tegye a szülőket érdekeltté abban, hogy csak azok vállaltak gyerekeket, akik a felnevelésüket eredményesen képesek biztosítani.

Ennek érdekében ajánlom az olyan családi pótlékot, ami elsősorban a felnevelés minőségét és nem a gyermekek számát jutalmazza. Egy diplomás gyermek után több juttatás járjon, mint ötért, akik nem iskolázottak.

Az állam ne a nevelés során jutalmazzon, hanem az öregkori ellátás függjön attól ki milyen nemzedéket hagyott maga után.

Semmi reményem nincs arra, hogy a társadalom felismerje az érdekét.

A világ népességének alakulása

Kopátsy Sándor                  PD                  2013-06-28

A világ népességének alakulása

Az ENSZ jelentése a világ népességének várható alakulásáról százszor nagyobb problémát vetít előre, mint az éghajlat változása. A következő 37 évben 2.4 milliárddal nagyobb lesz az emberiség létszáma. A század végére pedig elérik a 10.9 milliárdot, vagyis a jelenleginél 3.7 milliárddal többet. Százötven év alatt négyszeresnél is többre szaporul a fajunk.

Ha valaki veszi a fáradságot és kalkulálja, hogy mibe kerül a létszámunk 2050-ig történő 2.4 milliárd ember felnevelése, vagyonnal, munkahellyel való ellátása, rájön, hogy annak nagyon kis hányadából el lehet hárítani a felmelegedés által okozott károkat. Nem is szólva arról, ennyivel több ember mekkora környezeti terhelést okoz. Véleményem szerint a legnagyobb veszélyt okoz majd az, hogy az emberek sokkal sűrűben kénytelenek élni, és harcolni az életterükért.

Itt csak néhány szempontot vetek fel.

Az emberi faj kontraszelekcióval szaporodik.

Az elmúlt ötven év azt bizonyítja, hogy egyelőre csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei gazdagodnak az átlaghoz képest. E két kultúra lakossága alig lesz érintve a 2.4 milliárd létszámnövekedésben. Ezzel szemben a növekedés fele csak Afrika, 90 százaléka pedig a lemaradó világ lakosságában jelentkezik.

1950-ben a világ tíz legnépesebb országa között három, nyugati, protestáns állam, az Egyesült Államok, Németország és Britannia, és két nyugati latin, valamint a pravoszláv Oroszország volt. Jelenleg a puritán Nyugatot már csak az Egyesült Államok képviseli, és egyetlen európai ország, a csökkenő népességű Oroszország.

2050-ben már csak az Egyesült Államok marad az első tízben. európai ország már nem lesz.

1950-ben a fejlett Távol-Keletet egyedül Japán képviselete, ami jelenleg a 10. és kiesőben van.

Az új fejlemény, hogy 1950-ben a legnépesebb ország, Kína még alig fél-perifériás szinte volt. Ma már biztonsággal állítható, hogy 2050-ben a fejlettek közé számít. 2050-ben a Nyugatot csak az Egyesült Államok, a Távol-Keletet csak az akkor már gazdag Kína képviseli. Európai ország pedig nem lesz az első tíz között. A tíz legnépesebb ország között csak kettő lesz olyan, ahol az átlagnál magasabb az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, és legfeljebb egy, Brazília, ahol átlag körüli, a többi hét legnépesebb ország a kor perifériájához tartozó lesz. Ma a szegény Afrikában az emberiség hetede, 37 év múlva a negyede él.

2050-ig a legnagyobb világtörténelmi változás, hogy a világ legnépesebb kultúrája, a távol-keleti egésze a fejlettek között lesz.

Fajunk kontraszelekciója elsősorban abban fog jelentkezni, hogy a relatív szegények aránya nő. Dél-Ázsia, Afrika és Latin-Amerika viszonylag szegényebb lesz, mint jelenleg.

A túlnépesedés nem annyira abszolút, mint sokkal inkább relatív szegényedéssel, fergeteges urbanizációval, és az iskolázottság gyors növekedésével fog járni. A relatív lemaradó világ társadalmi atombombává változik. A sokmilliós nagyvárosokban élő, iskolázott, de a jövőjében nem reménykedő fiatalság a megfékezhetetlen forradalmi erő. Mivel a forradalmak nem jelenthetnek megoldást, a fajunk történetében ismertetlen arányú emberpusztító forradalmak várhatók.

Közben az orruknál tovább látni képtelen tudósok és természetvédők nem mernek szembenézni a fajunkra váró borzalmakkal. A tudósok a felmelegedéssel riogatnak, a zölden pedig a fajok pusztulását látják tragédiának.

Új makro-közgazdaságtan van szükség

Eltartó képesség. 3

A tudományos és technikai forradalom felszámolta az osztálytársadalmak indokoltságát. 3

Eltartó képesség. 3

Hol tart ma a világ. 3

Kopátsy Sándor               EG                     2013-06-24

Új makro-közgazdaságtan van szükség

Jó hatvan éve megdöbbenve olvastam Rácz Jenő– Bródy András könyvét, amiben először hívták fel a figyelmemet, hogy mivel a társadalom egy lakosra jutó vagyonigénye mintegy négyszerese az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmének, a lakosság növekedése jelentős felhalmozási igénnyel jár. Vagyis ahol nő a népesség azt nem elég eltartani, hanem el is kell látni vagyonnal. Gyermekkorom falujában csak azt tudtam, ahhoz, hogy lovat is lehet tartani, ott családtagra legalább három hektár földet is kellett biztosítani. Ma már a 30 hektár is kevés.

Könnyű volt tehát megérteni, hogy a népesség növekedése vagyonigénnyel jár. A közgazdaságtanban azonban ennek az elemi felhalmozási igénynek a nyomát sem találtam.

Akkor még nyuszi voltam a közgazdaságtanban, fel sem tűnt, hogy a vagyonigény alatt csak a fizikai vagyont értik. Mégis elég volt annak felismeréséhez, hogy az 1 százalékos népesség növekedés esetében az egy laksora jutó jövedelem és vagyon egyszerű újratermeléséhez az ország nemzeti jövedelmét évente 5 százalékkal kell növelni. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés mellett már szinte lehetetlen az egy lakosra jutó bővített újratermelés.

Mivel akkor közel 2 százalékkal nőtt a világ népessége, egyes országokban pedig ennél is sokkal gyorsabban, kialakult a meggyőződésem: az országok teljesítményét az egy laksora jutó jövedelem és vagyon párhuzamos növekedésével kell mérni.

Addig csak évtizedek múlva jutottam el, hogy a jelenkorban már nem elég csak a fizikai vagyont tekintjük nemzeti vagyonnak, hanem a szellemi vagyont is annak kell tekinteni. Vagyis az elsődleges termelési tényező, a munkaerő újratermelése amortizáció, a mennyiségi és minőségi bővítése azonban felhalmozás.

A klasszikus közgazdaságtan tehát durva elméleti hibát hordoz. Csak a fizikai vagyont tekinti nemzeti vagyonnak, a szellemit, a munkaerőt, annak tudásvagyonát nem. A munkaerő újratermelése a közgazdaságtan számára fogyasztás. A mennyiségének és minőségének bővítése pedig nem felhalmozás.

Ez bármennyire durva elméletei hiba, a tőkés osztálytársadalomban nem okozott problémát. Egyrészt a munkaerőből mindig nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet, ezért úgy lehetett kezelni, mint a levegőt. Másrészt a minőségén sem kellett javítani, hiszen az is meghaladta a társadalom, és mindenek előtt a munkaadó igényét.

Itt jegyzem meg, hogy a közgazdaságtan, annak ellenére, hogy természetesként kezelte, hogy aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, annak az ára az értéke felett van, és fordítva, a tőke értéke feletti, és a munkaerő értéke alatti árát a tulajdonviszonyokkal magyarázta.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtana tehát megengedhette magának a hibát, hogy a munkaerő, tehát a legfontosabb termelési tényező értékének változását nem tekintette figyelemre érdemes, érendő eseménynek.

A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen kereslet keletkezett. Ezért azt is bővítetten kell újra termelni. Ahogy a tőkés osztálytársadalmat a tőkehiány jellemezte, a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő az elsődleges hiány. Ma már olyan közgazdaságtanra, olyan politikai felépítményre van szükség, ami a minőségi munkaerő kínálat optimalizálására ösztönöz. Ezzel szemben jelenleg a közgazdaságtan számára továbbra is a felépítményből csak a fizikai vagyont méri. A munkaerő újratermelését költségként kezeli, az értékének alakulását nem méri.

Nem kisebb torzulás származik abból, hogy a társadalom teljesítményét nem lakósra, hanem az államokra vetítve méri. Azt ugyan nem tagadja, hogy a társadalom elsődleges célja a tagjainak jobban élése, de a gazdaság működésének eredményét nem ezzel, hanem az ország nemzeti jövedelmének alakulásával méri. Mintha az ember csak a társadalomért volna, nem fordítva, a társadalom a tagjaiért. A helyes irányba fordulásnak a jele, hogy az ENSZ statisztikák már helyesen értelmezik a társadalmak fejlettségét, mert azt az egy laksora jutó nemzeti jövedelemmel, a várható életkorral és az átlagos iskolázottsággal mérik.

Azonban ez a módszer sem méri az egy laksora jutó nemzeti vagyont, amink hiánya, bősége ugyan, hosszabb távon, az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben is megjelenik, de rövid tágon félrevezető. A külső adóságból is születhet rövidtávon nagyobb nemzeti jövedelem, de ezt egyszer vissza kell fizetni.

Az is nyilvánvaló, hogy egyre inkább a munkaerőnek nem a darabszáma, hanem a minősége a fontos. Ennek ellenére a demográfusok továbbra is darabra mérik a lakosságot.

Jelenleg már nincs olyan ország, amiben nem volna hiány a jó, és felesleg a gyenge minőségű munkaerőben. Ezért súlyos elméleti hiba, ha a munkaerő újratermelését csak darabra mérik. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerő felső minőségi ötöde az átlag többszörösét éri. Az alsó ötödének pedig negatív értéke van. Ezért a társadalom érdeke az volna, ha a munkaerőben minél többen vannak értékesek, az alacsony, illetve negatív értékűek aránya pedig minél kisebb legyen. A napi politika felelőseit mégis csak az új nemzedék darabszáma érdekli.

Mivel a jelenkori társadalmak várható teljesítménye elsősorban attól függ, milyen minőségű lesz a következő nemzedék, a politikának arra kellene törekedni, hogy a népesség ne növekedjen, de minél nagyobb képességű legye a munkaerő. Ez bármennyire egyértelmű elvárás, a politika céljai között nem is szerepel.

Eltartó képesség.

Az elmúlt száz év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, mint a népességrobbanás százada. Létszámunk az elmúlt száz év során négyszeresére nőtt. Ennek ellenre százötven éve nem jelent meg olyan tudományos munka, ami a földünk eltartó képességével foglalkozott volna.

Malthus ugyan a 19. század első felében felvetette a túlnépesedés veszélyét, de az ő munkája sem volt tudományosnak tekinthető. Mivel az ő korában még gondolni sem lehetett arra, hogy az ipari forradalmat követheti az agrártechnikai forradalom, ő is abból indult ki, hogy az élelmiszerhiány fogja korlátozni az eltartható népességet. Ez a feltételezés nem igazolódott, mert az akkorinál hatszor nagyobb mai népesség élelmezése sem okoz mennyiségi gondot. Korunkban ugyan még mindig sok száz millióan éheznek, de már sokkal többen vannak a túlsúlyosak. Nem az éhezés lett a legnagyobb halálok, hanem a túltáplálkozás. Legfeljebb az elosztással van gond.

Az, mint amatőr történészt, nagyon izgatott, hogy ugyan minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Ezt maradéktalanul teljesítették, annak ellenére, hogy ez a feladatuk tudatossá vált volna. Az első osztálytársadalmak kialakulása és a 20. század eleje között aligha volt olyan évszázad, amiben a népesség növekedés éves rátája meghaladt volna a néhány ezreléket annak ellenére, hogy folyamatosan nőtt a művelés alá vont terület.

A gyűjtögetés mintegy 90 ezer éve alatt fajunk létszáma csak annak köszönhetően növekedett, hogy egyre nagyobb térségben jelent meg a gyűjtögető ember. A gyűjtögetés hosszú ideje alatt az eltartó képességet az ember nem növelte, az csak a természeti adottságoktól függött, és az éghajlat okán ingadozott. Csak akkor élhetett több ember, ha újabb és újabb természeti környezetbe rendezkedett be. Ahol a gyűjtögető ember megjelent, viszonylag gyorsan elérte a népesség az eltartó képesség szintjét, ahol aztán évezredek során széles határok között ingadozott, de a népsűrűség stagnált.

A termelésre áttérő társadalmakban a több munkával növelni lehetett az eltartó képességet. A technika jelentősen az évezredek alatt sem változott.

Az öntözéses növénytermelés ugyan ötven-százszorosára, a pásztorkodás öt-tízszeresére, a természetes csapadékra épülő termelés pedig valahova a fenti két érték közé növelte az eltartható népességet. Mindhárom művelési mód a gyűjtögetésnél lényegesen jobb, biztonságosabb életfeltételeket biztosított.

A jégkorszak megszűnését követő áttérés a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés megsokszorozta a térségek eltartó képességét. A népsűrűség ehhez való igazodása viszonylag gyors volt, mivel néhány évvel megnőtt a várható életkor, ennek következtében a természetes népszaporulat. A népesség száma gyorsan elérte a korábbinál sokkal magasabb, de még megengedhető népsűrűsséget.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy ebben a helyzetben a társadalomnak kellett megoldani a népszaporulat féken tartását.

Nyoma sem található a tudatosságnak, mégis szinte azonnal minden termelésre épült osztálytársadalom élt a népszaporulatot fékező eszközökkel. Bármennyire általános volt minden osztálytársadalomban a társadalom által okozott nagyobb halálokozás, ezek módszereit a társadalomtudományok máig nem ismerték fel.

Ahogyan minden csúcsragadozó ösztönösen maga korlátozza a saját túlnépesedését, ezt tette a termelésre áttért ember is. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyik nem élt volna a népesség korlátozás négy eszközével.

Ezek.

1. A társadalom értéktermelő óriási többségét adóztatták, illetve munkaidejük jelentős hányadát igénybe vették. Ezzel mesterségesen növelték a nagy többség nyomorát. Minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálok a nyomor volt. Még egyetlen történész, társadalomtudós nem merte kiszámolni, hogyan nőtt volna a népesség, ha csak annyi jövedelmet és munkaidőt vonnak el, ami az állam működtetéséhez kell. Azonnal kiderült volna, hogy katasztrofális túlnépesedés következik be, ha a lakosság elfogyaszthatja a jövedelmét.

2. A munkaerő és a jövedelem jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. A hadseregek fenntartása, felszerelése növelte a szegénységet. A hadviselés pedig közvetlenül, sok emberéletet, vagyon pusztított. Még nagyobbak lehetett a háború okozta járványok, fertőzések emberáldozata, mint a fegyvereké. Arra sem vállalkozott senki, hogy mi lett volna annak a következménye, ha a hadviselés költsége, emberélet, és anyagi károkozata elmaradt. Önmagában ez is elviselhetetlen túlnépesedést okozott volna.

3. Az uralkodó osztály értékpocsékoló életmódot folytatott. Még a forradalmárok sem vetették fel, hogy mibe került a társadalomnak a kincsképzés, a luxus, a kultikus épületekre, szertartásokra elpazarolt értékek. Ebből nagyon sok hatékony fejlesztésre jutott volna forrás.

4. A legtitokzatosabb népnyomorítás a tudás üldözése volt. Annak ellenére, hogy miden kultúrában, tehát nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallásban, de minden kultúrában a tudás üldözése jellemző volt. Ebben az esetben még titokzatosabb a tudatosság.

Ma már azonban látni lehetne, hogy az osztálytársadalmak fenti három népességkorlátozó eszköze csak akkor működhetett, ha nem kerestük az okukat. Minden osztálytársadalomnak elsősorban az ember agyát kellett féken tartani.

A tudományos és technikai forradalom felszámolta az osztálytársadalmak indokoltságát.

A 20. század második felére kiderült, hogy a puritán viselkedésű, már gazdag, és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, ezzel az osztálytársadalmakat, mint felépítményt létrehozó ok is. Ebben az újabb minőségi fordulatban sem volt szerepe a tudatosságnak.

Voltak ugyan olyan forradalmárok, amelyek nemcsak céljuknak tekintették az osztálytársadalmak megszüntetését, sőt a megvalósításán is munkálkodtak. Azonban az elméleti, és gyakorlati forradalmárok egyike sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalom mindaddig szükségszerűség, amíg pár ezreléknél gyorsabb a népesség növekedése, mintegy 10 ezer dollárnál alacsonyabb az egy lakosra jutó jövedelem, 12 évnél alacsonyabb az átlagos iskolázottság, valamint megoldott a fogamzásgátlás. Ennek ellenre nem ismerünk olyan forradalmárt, aki a népszaporulat leállítását céljának tartotta volna, sőt a céljaik megvalósítása növelte volna a népszaporulatot.

Az óta bebizonyosodott az is, amit Max Weber jó száz éve felismert, hogy az osztálytársadalom megszüntethetőségének fenti előfeltételekhez egy további is tartozik, a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfuciánus erkölcs jellemezze.

Azt csak az ezredforduló közepén a kínai kommunisták ismerték fel, hogy náluk a felsorolt előfeltételekből még az anyagi gazdagság és iskolázottság hiányzik ahhoz, hogy osztálynélküli társadalom lehessenek. Ezért nőtt gyorsan a népességük. Ha azt erőszakkal meg tudják állítani, kinyílik előttük is a siker kapuja. Ezért erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást, és bekövetkezett a példátlan gazdasági csoda. Harminc éve Kínában az egy főre jutó mutatók, a nemzeti jövedelem és vagyon háromszor gyorsabban, és szélesebb népesség számára növekednek, mint az ipari forradalmat követően bármikor.

A kínai módszerre megnyílt a gyors társadalmi fejlődés feltétele az olyan fél-perifériás társadalmak számára is, amelyek képesek erőszakkal korlátozni a gyerekvállalást.

A Nyugat azonban máig nem vette tudomásul, hogy a gyermekvállalás megállítására csak a kemény politikai diktatúra képes. A diktatúra is csak akkor, ha a lakosság puritán. Nem ismerünk olyan társadalmat, amiben a politikai erőszak képes lenne a népszaporulat megállítására.

Ezért egyelőre az emberiség háromötödének semmi remény nincs a nyugati puritánokkal és a távol-keleti konfuciánusokkal versenyezni, mert képtelenek a gyors népszaporulatukat megfékezni.

Európában ugyan van két kultúra, a mediterrán és az ortodox keresztény, amelyekben lényegében megszűnt a gyors népszaporulat, de még sincs gyors fejlődés. Az ok, hogy nem puritánok. Az EU jelenlegi vállsága azt bizonyítja, hogy ez a két kultúra képtelen a puritánokkal lépest tartani.

Az ENSZ legújabb jelentései arról számolnak be, hogy a latin-amerikai országokban is lelassult a gyermekvállalás. Ráadásul ezek alulnépesedettek. Elméletileg képesek volnának a jelenleginél nagyobb népesség eltartására is, de a növekvő létszám ellátására nincs elég forrásuk, mivel a latin népek megtakarításai hajlandósága nem elegendő. Erre csak olyan országok alkalmasak, amelyekben a lakosság életvitelét a munkában és tanulásban való szorgalom, és a takarékosság jellemzi. Márpedig a latin-amerikai országok egyikében sem ez jellemzi a lakosság viselkedését.

Eltartó képesség.

Sajnos, a társadalomtudományok fel sem vetették, hogy az ember is olyan faj, aminek igazodni kell a természeti környezetének eltartó képességéhez. Ez az ember esetében korábban spontán megoldódott. Eurázsiában és Afrikában a kor technikájának megfelelőn népsűrűség mindenütt kialakult. Eurázsiában csak az északi térség, Szibéria volt természeti adottságihoz képest ritkán lakott. Ezt az óriási térség mindaddig nagyon ritkán lakott maradt, amíg a vasút feltárhatóvá nem tette.

A trópusok és a sivatagok is ritkán lakottak maradtak. Ezek hasznosítása ugyanis az adott technikai színvonalon nem volt megoldható.

Az óceánok meghódításáig az izolált két Amerika és Ausztrália, a természeti adottságihoz viszonyítva, nagyon alulnépesedett volt. A Nyugat gyarmatosítása ugyan betelepítette, de lényegében ma is viszonylag alulnépesedett.

Jelenleg csak Észak-Amerika és Ausztrália olyan térség, amelyik fejlettségéhez viszonyítva, nagyon alulnépesedett. A puritánok gyarmatosítása mellett ez is szerepet játszik abban, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a világ tíz legfejlettebb, leggazdagabb ország között van.

Sehol nem vált jobban igazolttá Max Weber zseniális felismerése, hogy a legfontosabb társadalmi alépítmény a lakosság viselkedése. Ahova az angolszászok mentek, ott ma a legnagyobb a gazdagság, ahova a mediterrán népek, ott negyede sincs az életszínvonal. Vitathatatlan, hogy ebben az éghajlat is szerepet játszik. A puritán népek eleve a mérsékelt éghajlatot keresték, ahol paraszti életformájukat folytathatják. A mediterránok oda mentek, ahol kincset reméltek. Ennek ellenére nem vitatható, ha Argentína és Csille térségébe, ha az angolszászok mennek, ott is észak-amerikai volna az életszínvonal. Ezt bizonyítja Ausztrália. Ennek a kontinensnek nem a természeti adottságai, hanem az volt a szerencséje, hogy a gyér, és elmaradt lakosságtól nem volt mit rabolni.

Szerencsémre falun nőttem fel, és ösztönömmé vált, hogy az eltartó képességgel keményen kell számolni. A két háború közti magyar falvakban háromszor-négyszer annyian éltek, mint amennyi jól élhetett volna benne. Meglepő módon, annak ellenére, hogy nagyon nyilvánvaló volt a magyar falvak túlnépesedése, erre senki sem mutatott rá. Sőt a népi írók mozgalmának egyik kirobbantója az egykézés, vagyis mai szóval a kínai gyermekvállalást korlátozó módszer, volt, amire Fülep Lajos hívta fel a figyelmet. Pedig a napnál is világosabb volt, hogy az egykéző reformátusok falvai jobban életek, mint a sok gyermeket nevelő katolikusoké. Nagyon kíváncsi lennék egy olyan szociológiai felmérésre, ami megmutatná, milyen következményei voltak az egykézésnek, hogyan alakult a katolikus baranyai falvakhoz képest az életszínvonal, a várhat életkor. Vagyis, hogyan vált be nálunk a Kínában csodát eredményező egykézés.

A túlnépesedett magyar falvakban minden annak alapján történt, kinek mennyi földje van. A falusi ember annyit ért, amennyin gazdálkodhatott.

Mégis sokáig abban a hitben éltem, hogy elég lett volna, ha a falu határából a családok arányosabban részesülnek. Azt ugyan tudtam, hogy Kelet-Európában és a Balkánon a nagycsaládos jobbágyrendszer ilyen „igazságos” volt, és egyre jobban lemaradtak. Ott nem volt egykézés, sőt sok gyermek született.

Eszembe sem jutott, hogy a falun nem lehet lényegesen jobb, emberségesebb az élet, ha a lakosság nagy többsége csak a földjéből élhet meg.

Azt kellett volna megérteni, felfogni, amit az érzelmeim nem tudtak elfogadni. Életem egyik nagy csalódása akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy csak az erőltetett iparosítás nyitotta ki a kaput a falusi lakosság boldogulása felé. Erdei Ferencnek mondtam el először, hogy tévúton jártunk, amikor a falusi lakosságot a mezőgazdaságban akartuk boldogítani. Akkor még a lakosság fele élt falvakban, pusztán. Ezek sokszorta többen voltak, mint amennyi embernek tisztességes megélhetéshez munkaalkalmat adott a favak határa.

Az Egyesült Államokban a munkaerő 3 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, és ezek is sokkal többet termeltek, amennyit egy nagyon gazdag ország lakossága képes elfogyasztani. Dániában a lakosság 8 százaléka termelt annyit, hogy a felét exportálhatták.

Máig nem értem, hogyan lehettünk olyan naivok, hogy mindezzel nem számoltunk. Erre jutottam az 50-ess évek végén. Ennek ellenére még ma is úgy beszélnek a tejes foglalkoztatásról, az erőltetett iparosításról, és kollektivizálásról, mint a nép elleni szörnyű bűnökről.

A politikusok, és a történészek egyáltalán nem értékelik a Szovjetunió felügyelete alatt történt pozitív társadalmi változásokat. Az eredményekkel szembeni közömbösségük azt sugallja, hogy mindez ugyanígy megtörtént volna akkor is, ha az ország politikai szuverenitást élvez. Ezt azonban valamivel bizonyítani kellene. A kortanújaként állítom, 1945 után soha nem volt olyan a belpolitikai helyzet, ami lehetővé tette volna azt a társadalmi modernizációt, ami megtörtént.

- Szó sem lehetett volna a következetes földreformról.

- Az arisztokrácia és az úri középosztály politikai és gazdasági hatalmának korlátozásáról demokratikus rendszerben szó sem lehetett volna.

- Fel sem merülhetett volna a munkások és parasztok gyermekeinek ilyen arányú egyetemekre jutatásáról.

- A magyar társadalomra ezer éve jellemző alulfoglalkoztatás felszámolásáról.

- A falusi lakosság jelentős hányadának munkássá emelését csak az erőltetett iparosítás tette lehetővé.

Az alkalmazott módszerek ugyan túlságosan kelet-európaiak voltak, de a történelmi ítélet azonban nem a módszer, hanem a következmény alapján születik.

Meggyőződésem szerint, száz év múlva a bolsevik évtizedekről egészen más, sokkal pozitívebb ítélet lesz, mint a jelenlegi.

Hol tart ma a világ.

Ezt az írást a The Economist 2013. április 20. számának utolsó oldalán közölt kis táblázat, és rövid szöveg késztette ki belőlem.

Röviden a tartalmából.

A világgazdaság, a fejlett és a fejlődő országok, az euró övezet valamint nyolc ország tavalyi, és ez évi várható nemzeti jövedelme növekedését közli. Vagyis nem egy lakosra vetítve, hanem összesen, hogyan alakult a nemzeti jövedelmük. Ezek az adatok nagyon hamis képet mutatnak ahhoz képest, ha az egy laksora jutó jövedelem és vagyon alakulása, vagyis az általam jónak tartott tükrön keresztül történne a bemutatást.

A világgazdaság nemzeti jövedelme kicsivel 3 százaléknál gyorsabban nőtt. Mivel a világ népessége mintegy másfél százalékkal nőtt, ez a növekedés nem elég az egyszerű újratermelésre. A lakosság tényleges szinten tartásához közel tíz százalékos növekedés kellene, ha a mind az egy laksora jutó jövedelmet, mint a vagyont szinten akarjuk tartani. A nemzeti jövedelem ekkora növekedése kell ahhoz, hogy a többlet lakosságot szinten tartott jövedelemmel felneveljék, vagyonnal lássák el.

Bármennyire logikus, hogy a növekvő népességgel arányosan kell növelni a nemzeti vagyont. A közgazdászok ezt figyelmen kívül hagyják. Pedig a növekvő lakosság számára is kell lakás, termőföld, bánya, gyár, infrastruktúra. Az emberiség átlaga tehát szegényedik.

A fejlett országok növekedése 1 százalék közelében mozog. Tekintettel arra, hogy a népességük alig változik, a nemzeti jövedelem harmad olyan gyors növekedése ellenére elenyésző lesz az ez évi lemaradásuk az átlaghoz képest. Az elmúlt harminc év során nőtt a fölényük.

A fejlődő országok nemzeti jövedelme 5 százaléknál valamivel gyorsabban nő. Ezek azonban nagyon vegyes képet mutatnak.

- Kína az egy egetlen, ahol a lakosra vetített jövedelem és vagyon gyorsan nő.

- India jövőjét katasztrofálisnak látom. Képtelen a népesség növekedését megfékezi.

- Oroszország növekedése a magas olajáraknak köszönhető. A bányajáradéka nélkül nagy bajban volna, annak ellenére, hogy a lakossága csökken.

- Brazília népszaporulata még mindig elviselhetetlenül gyors. - Törökországra ez fokozottan vonatkozik.

Minden tekintetben össze nem illő csoport. Kína kivételével mindegyik lemarad.

Az euró övezet összességében jelenleg ugyan nem növekszik, de azon belül a puritánok gazdagodnak, a mediterrán vállságban vannak. Együtt nem is lehet róluk ítéletet mondani.

A kiemelt országok helyzete könnyen megítélhető.

Kína példátlan sikere más országokhoz nem is hasonlítható. Negyven év múlva, ötszáz év után újra gazdag, és szuperhatalom lesz.

India nemzeti jövedelme is nagyon gyorsan növekszik, mégis a vesztébe rohan. Ennek két oka van. Egyrészt a lakosságnövekedése kezelhetetlenül gyors, másrészt a kultúrája eleve alkalmatlan a megkívánt gyermekvállalás csökkentésére, és a takarékosságra.

Oroszország nemzeti jövedelme ugyan gyorsan nő, de főleg a bányajáradékból. Ahogyan nem volt sikeres a bolsevik rendszere, nem lehet sikeres a tőkés sem.

Afrikai Köztársaság helyzete a gyors növekedése ellenére is reménytelen. Bányajáradékból gazdagodik, és a két etnikuma tartósan nem férhet meg egymással. A kisarányú fehér lakosság képtelen felemelni a fekete többséget.

Az Egyesült Államok nemcsak jobban kezeli a vállságot, és gyorsabban nő, de egészségesebb, homogénebb, mint az EU.

Japán a kultúrájának, és a csökkenő lakosságának köszönhetően gyorsan vagyonosodik. A nyugati közgazdászokéval ellentétes a véleményem. Számukra nem hátrány, hanem előny a népesség csökkenése. A szigetország példátlanul túlnépesedett a természeti adottságaihoz képest.

Ennyi is bőven elég annak illusztrálásra, hogy a közgazdaságtan nagyon torzító tükörbe nézve osztja a tanácsait. Nincs felnőve a nagyon megváltozott, és fergeteges gyorsasággal változó társadalom megértésére, és kezelésére.

Fajunk továbbra is elsősorban az ösztönére lesz utalva.