Előszó tervezet a Harari könyvhöz

Kopátsy Sándor                EH                   2018 06 29

Előszó tervezet a Harari könyvhöz

Ezt a könyvemet Harari két könyvének elolvasása szülte. Ha azokat nem olvasom el, nem jut eszembe, hogy a Homo sapiens történetéről írjak. A megközelítése lenyűgözött. Azt semmi sem bizonyíthatta jobban, mint az ábrája, ami megmutatta, hogy alig tízezer év alatt a föld bioszférája a Homo sapiens igényéhez idomult. Az ember élete, a biológiai fejlődés órájával mérve, nagyon rövid idő alatt az ember igényéhez idomult. Földünk először lett egyetlen fajának a bolygója. Nem annyira ez a tény lepett meg, mint a bizonyítása. Azt a saját lassan száz éves életemmel bizonyítottam, hogy az utolsó száz évben több változás történt az emberi faj életében, mint előtte sok ezer év alatt. Azt mégsem állítottam, hogy a változás abban az értelemben is ilyen gyorsan, ebből fakadóan minél közelebb vagyunk a jelenhez, annál többet kellene fajunk sorsával foglalkozni. Harari viszont azt állítja, hogy az ember sorsa annál embertelenebb lett, minél nagyobb lépést tettünk a létszámunk növelhetősége, a várható életkor hosszabbodása, a képzettségünk növelése felé. Számára a gyűjtögető társadalmak élete, vagyis amíg az ember inkább egy igen ritka állat, mint a természet ura volt.

Azt még keményebben vallja a háziállatok esetében. Azok életét ideálinak tartja, a domesztikálódásukat pedig az ember rabszolgájává válásnak minősíti. Ugyan nem fogalmazza meg, de bemutatja, hogy a fajok érdeke között nincs különbség, minden faj érdeke, hogy úgy éljen tovább, mintha a Homo sapiens meg sem jelent volna. Az embernek nem volt, és ma sincs joga, hogy az álltok öthatodát a saját szolgálatába állítsa. Azt ugyan gondosan elkerüli, hogy a Homo sapiens ezrede ennyi volna, ha nem domesztikálja a számára hasznos állatokat.

Harari nagyon kevés magyarázatot ad arra, minek köszönheti, hogy a Földön lévő számára hasznosítható területeket elvette a vadállatoktól, a vadon termő növényektől.

Vitathatatlannak tartom, hogy fajunk történelmében kiemelten foglalkozzunk azzal, minek köszönhette a biológia történelmében páratlan fölényét.

A fejlett agyunkat mindek köszönhetjük.

Azt alig érinti, hogy a minden biológiai elődünknél fejlettebb fajunk agyának a megnövekedett kapacitása milyen szerepet játszott a sikerben. Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy a Homo sapiens táplálkozásának negyedét az agyának működésére fordítja. Ez kétszerese az emberszabású majmokénak, tízszerese az emlősállatokénak. Az ma már bizonyított, hogy az agyának energiaigényének kielégíthetőségét elsősorban annak köszönheti, hogy a táplálékát emészthetőbbé tette.

Az ugyan köztudott, hogy a tűzet már a közvetlen elődeink is ismerték, és a viszonylag gyenge fizikai adottságaik ellenére, a hideg, a rovarok és a sötétség valamint a ragadozók elleni védelmet ez jelentette. A Homo sapiens azonban felfedezte, hogy a sütés és főzés a többségében elhullt állatok húsát nemcsak fertőtlenítette, de lényegesen kevesebb energiával emészthetőbbé is változtatta. Harari a nyers és a sült hús emészthetőségét nem is érinti.

Még jelentősebb táplálkozási forradalmat jelentett a megtermelt magjának megfőzése, megkelesztése, megsütése. Ezek lettek a gabonatermelő társadalmak fő élelmei.

A Homo sapiens kommunikációs képessége.

Harari alig foglalkozik azzal, hogy fajunk fölényét elsősorban a kiugróan nagyobb kommunikációs képességének köszönheti. A fejlett agyunk felismerései gyorsan csak azért hasznosulhattak, mert nagyságrendekkel nagyobb a kommunikációs képességünk. Darwin azt zseniálisan felismerte, hogy a fajok a genetikai mutációjuknak és szelekciójuknak köszönhetően idomulnak a környezetükhöz. Az neki sem tűnt fel, hogy a Homo sapiens alkalmazkodása azért lett ezerszer gyorsabb, mert az ember az első faj, amelyik kommunikációval közli tapasztalatait. Ez már a gyűjtögető társadalmakban is óriási fölényt jelentett. Ennek volt köszönhető, hogy az új élettérbe vándorolt közösségek szinte azonnal alkalmazkodtak az ismeretlen természeti környezethez. A jó tapasztalatokat azonnal közlik a közösség többi tagjával. Mindez csak azért valósulhatott meg, mert a Homo sapiens képes volt a beszédre. A biológiai elődök a hangjukkal csak az érzelmeiket tudták kifejezni. Ismereteit átadni képes először fajunk volt. Ezt jelezte számomra, hogy a beszélő képességünket szókincsnek neveztük.

Az sem tűnt fel senkinek, hogy fajunk beszélő képessége nem ösztönös, hanem megszerzett. Az ugyan adottságunk, hogy születésünkkel alkalmassá váltunk nagyon változatos hangok képzésére, de a környezetünk nyelvét is meg kell tanulnunk. Általában a legtöbbet megtanulni képes faj vagyunk, de újszülöttként a legkevésbé életképesek. A magzatburkos állatok úgy jönnek a világra, hogy az anyukat azonnal megismerik, a tejét megtalálják, az erre rászorult fajok azonnal járóképesek. A Homo sapiens újszülöttei csak 4-5 év után válnak azzá.