A jóléti Nyugat-Európa

Kopátsy Sándor                EH                   2018 07 22

A jóléti Nyugat-Európa

Harari könyvhöz

A történészek sem említik, hogy a jelenlegi Európai Unió jóléti karaktere a fasizmus, konkrétebben a nácizmus ellenpólusaként már a második világháború előtt alakult ki. Atyjának Beveridge brit munkáspárti politikust tartom, aki az embertelen nácizmus ellenpólusaként a jóléti államot fogalmazta meg. A náci rendszer volt a fasizmusok prototípusa, ami csak azokat az állampolgárokat tartotta életre érdemesnek, akik a nácik számára hasznosak. A zsidókat azért pusztította, mert rugalmas fölényük ráült a merev ideológiájukra. A melegeket azért pusztította, mert haszontalanok voltak a faj építésében, a cigányokat pedig azért pusztította, mert haszontalanoknak minősítette.

Beveridge jóléti állama ennek az ellenpólusa azokról is akart lenni, gondoskodni, akiket a társadalom nem tudott hasznosítani. A náci jobboldallal szemben baloldali ellenpólust kívánt jelenteni.

A második világháború után megszűntek a fasizmusok, ugyanakkor Európa keleti felét Roosevelttől megkapta a bolsevik Szovjetunió. Ezek az államok távolodtak a polgári demokráciáktól, de mivel mániákusan iparosítottak és fegyverkeztek, tejes foglalkoztatást, munkaerőhiányt teremtettek. Ugyanakkor Európa nyugati felén a háborús károk helyre állítása és a háborús emberveszteségek igényeltek a megmaradtnál több munkaerőt. A jóléti országok a kontinens déli és a mediterrán országokból, Törökországból és Észak Afrikából hoztak munkaerőt. Az utóbbi kettőt máig nem tudták asszimilálni. Nagyon sikeres betelepítés a keletről hazahozott, vagy onnan kitelepített németek beépülése, és a gyarmatokról hazatelepült lett etnikum lett.

A frontokról hazatért katonák politikai nyomására a jövedelmeket minden állam progresszíven adóztatta. Ez a bevétel, lett a forrása annak, hogy meredeken emelkedtek az egészségügyi és oktatási kiadások, a nyugdíjak.

A hidegháború alatt Európa nyugati felén minden állam társadalma jóléti lett. A leginkább a skandináv országok. Ez egyértelművé válik, ha a nyugat-európai társadalmakat szembeállítjuk a négy óceánokon túli angolszász országgal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal. Azokban 150-200 órával több volt és maradt az évente ledolgozott munkaidő.

A kelet-ázsiai puritán országok még jobban megelőzték a nyugat-európaiakat. Azokban még további 150-200 órával többet dolgoznak és sokkal magasabb a foglalkoztatás. Gyakran idézem Dél-Koreát, ahol a belháborújuk óta évente 250 óra volt és maradt a ledolgozott órák száma, és 71.9 éves korban mennek nyugdíjba. Ez a két adat az EU mediterrán tagállamaiban 54 és 1.500.

Az Európai Unió térségén belül zavartalan folyt a kevésbé fejlett tagállamokból a fejlettekbe történő áramlás. Erről az EU brüsszeli bürokráciája okkal nem közöl adatokat. Ha közölne, kiderülne, hogy mi a két nagy versenytársunkhoz, a négy óceánon túli angolszász országhoz, és a távol-keletiekhez képest jóléti paradicsom vagyunk. Sokkal alacsonyabb a foglalkoztatási rátánk, és a foglalkoztatottak egyrészt jóval kevesebben vannak és mind a munkában töltött aktív éveikben, mind azok számában sokkal hátrább vagyunk. Ez a különbség jelenleg abban is mérhető, hogy az elmarat világból a fejlettekbe vándorlók elsősorban az EU gazdag jóléti államaiba vándorolnak. Az ugyanilyen gazdag Japánba, vagy Dél-Koreába nem kívánkozik senki.

Ez lemérhető volna azon is, ha Brüsszel publikálná, hogyan növekedett az egy laksora jutó jövedelem és vagyon az EU-ban, a négy óceánokon túli angolszász országban és a Távol-Keleten.

Az EU lemaradása azonban nemcsak a dolgozók foglalkoztatási különbségeiben rejlik, hanem az EU heterogén összetételében is. Az EU tagországai tucatnyi nyelven beszélnek, tucatnyi a történelmi múltuk, és az 5:1-hez különböző az egy lakosra jutó jövedelmük és vagyonuk közti különbség.

Az EU két alapítója a német kancellár Adenauer, és a francia államelnök, de Gaulle a kettejük felügyelete alá egy homogén államközösséget képzeltek el. Ez azonban legfeljebb szuverén államok vámuniója lehetett volna. De csak akkor, ha minden tagállam szuverén marad, a lehetőségeihez igazítja a saját gazdasági mechanizmusát, valutájának keménységét, inflációját. Ugyanakkor a munkaerejük áramlását piacosan bonyolítják. Ez akkor érte el ostobaságát, amikor a tagállamok többsége közös valutát vezetett be.

A jelenlegi EU szakmai ostobaságként működik.