A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Kopátsy Sándor                 EO                   2017 11 30

A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Először került az emberiség puritán ötöde abba a helyzetbe, hogy megszabadult a túlnépesedési nyomástól, illetve puritán egyötöde, Kína, hogy a túlnépesedés erőszakkal képes volt megállítani.

Fajunk eddigi történelmét azzal lehetett két időszakra bontani, hogy a megjelenését követő mintegy 150 ezer évben lassan csak azzal szaporodhatott, ha képes volt újabb és újabb természeti környezetbe berendezkedni. Mire életében bekövetkezett az első, szinte minden életterében bekövetkezett jelentős éghajlati változás, már minden kontinensen jelen volt, és ott járta a maga nagyon lassú fejlődési útját. Mindenütt izolált volt, egymás tapasztalatait nem vehette át. Nagyon ritka, maximum 1-2 fő/négyzetkilométeres sűrűségben élt, a maga lassú fejlődési útját járta. Fajunk létszáma legfeljebb néhány tízmillió lehetett.

Fajunk csak a változó környezetben fejlődhetett.

A társadalomtudomány máig sem jutott el annak felismeréséig, hogy felismeréséig, hogy mind faj, tehát genetikailag nem fejlődött, ugyanaz a faj maradt. Tehát nem a Darwin által felismert fajfejlődési utat járta, nem a mutáció és a szelekció hosszú útján váltak a jelentősen eltérő környezetbe kerülte új fajjá, hanem a genetikai elődeinél sokkal fejlettebb agyukkal, kezükkel, hangképző képességükkel igazodni tudtak minden természeti környezethez. Nem új fajokká váltak, hanem genetikailag változatlanul homo sapiens maradtak annak ellenére, hogy nagyon különböző módon éltek.

Mintegy 6-8 ezer éve azonban tőlünk teljesen független okokból viszonylag gyorsan megtörtént egy jelentős felmelegedés, és ennek hatására, az élettereink éghajlata, növény- és állatvilága jelentősen megváltozott. Ennek hatására az embernek szinte minden életterében jelentősen változtatnia kellett az életvitelén. A felmelegedéssel járó változások között fajunk életére a leginkább az hatott, hogy mintegy 70 méterrel emelkedett a tengerszint. Ez nagyon visszaduzzasztotta a folyók, folyamok tengerbe ömlését. Ezzel elsősorban Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten a folyamok völgyei árterületekké, gravitációsan öntözhetővé váltak.

Ez lehetőséget biztosított a már kapás növények szántóföldi művelésére ott, ahol volt az igavonásra és a talajművelésre alkalmas háziállat, a szarvasmarha és bivaly. Az öntözéses, szántóföldi gabonatermelés közel százszor akkora népességet tudott eltartani, mint a gyűjtögetés.

Három térségben, a Távol-Keleten, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, voltak olyan folyamvölgyek és olyan igás állatok, amik lehetővé tették az öntözéses gabonatermelést. Ennek a három eredeti, egymástól függetlenül kialakult magas kultúrának köszönhető, hogy nemcsak az emberiség létszáma megtízszereződött, de a várható életkor is háromszorosára nőtt. Ennek lett a következménye, hogy fajunk túlnépesedővé vált, magának kellett a halálozást növelni, a tudásvágyat pedig elnyomni. Ezt a funkciót, ha nem is tudatosan, de következetesen, 6-8 ezer évben az osztálytársadalmak töltötték be.

A társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy fajunk csak azért élhette túl az utóbbi 6-8 ezer évet, mert halálozásokozó, és tudásvágy üldöző volt. Ez sem működött soha olyan következetesen, hogy az osztálytársadalmak mindegyike viszonylag túlnépesedett lett. Nehezen magyarázható, hogy nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte volna, hogy az életterek túlnépesedtek voltak. Minden társadalmi egység lakossága jobban élt volna, ha kevesebben éltek volna a nem növelhető életterükben.

A történelem egyetlen olyan könyvet ismer, ami a túlnépesedés veszélyéjét veti fel, ennek szerzője egy anglikán pap, Thomas Malthus 1798-ban megjelent könyve volt. De ő sem a jelenlegi állapotot tartotta túlnépesedettnek, csak a jövőt féltette. Azt is csak a lakosság élelmezése okán. Minden tudományos, vallási és politikai fórum azonban még a téma felvetését is ostobaságnak minősítette.

Malthus abból semmit nem látott, és nem is láthatott előre, hogy a 20. század első felében megtörténik az agrártechnikai forradalom, a mezőgazdaság gépesítése, a fajtanemesítés forradalmai létrehozták azt, ami kétszáz évvel előbb az iparban és közlekedésben történt. Az utóbbi száz év alatt hétszeresére nőtt az emberiség létszáma, és ennek ellenére az átlagos élelmezés többel javult, mint előtte évezredek alatt. Az alultápláltság után a legnagyobb népbetegség a túlsúlyosság lett. Fajunk korábbi egész életében a táplálkozás volt az emberiség legnagyobb gondja.

A gyűjtögetés hosszú ideje alatt az éhség volt a legnagyobb motiváció, az éhhalál pedig a legnagyobb népességkorlátozó.

A szántóföldi öntözéses földművelés először hozta a változást, a munkával megtermelt gabona évente biztosította a táplálkozást. Megindult a várható életkor növekedése, és ennek következtében az elviselhetetlen népességnövekedés. Még nem írta le senki, hogy a szántóföldi gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmakban egész százalékos volt a potenciális népességnövekedés, ezzel szemben az öntözhető terület és a termésátlagok éves növekedése nem érte el az egyetlen ezreléket sem. Ezzel szemben a lakosság spontán növekedése ennek a sokszorosa volt. Elég lett volna arra gondolni, hogyan alakult volna a létszámunk, ha nincsen mesterségesen létrehozott nyomor, nincsenek háborúk.

A klímavédelem.

Az vitathatatlan, hogy az éghajlat melegedésének a levegőszennyezés az elsődleges oka, de az egyáltalán nem bizonyított, hogy ez milyen kivédhetetlen károkat okoz. A fajunk életében egyetlen felmelegedés történt, ami a jégkorszak megszűnését okozta. Az sem vitatható, hogy ennek köszönhetjük, hogy fajunk arra kényszerült, hogy feladja a gyűjtögetésre épült életvitelét és áttérjen a megtermelt javakból élésre. Ha ez a felmelegedés nem történt volna meg, minden valószínség szerint ma század ennyin és tized ilyen jól sem élhetnénk. Az ide jutásunkat annak köszönhetjük, hogy óriási változás történt a földünk éghajlatában. Vagyis 6-8 ezer éve megindult mind a létszámunk, mind az életviszonyainak gyors növekedése a felmelegedésnek köszönhetjük.

Ennek ellenére, még utalást sem találtam arra, hogy mi volna az emberiség számára az optimális éghajlat. Az ugyan nem vitatható, hogy a néhány celziusz fokkal hidegebb éghajlat sokkal kedvezőtlenebb volt a fajunk számára, mint a jégkorszakot követé 6-8 ezer esztendő éghajlata. Ebből mégsem következik az, hogy a jelenlegi az optimális, az ennél melegebb pedig rosszabb. Ez még inkább igaz a tengerszínt optimumára. A 70 méterrel alacsonyabb tengerszint mellett ki sem alakulhattak volna az önözéses gabonatermelés vízügyi feltételei. Gyakran hivatkozok arra, hogy a 70 méterrel alacsonyabb tengerszinten a magas-kultúrák egyike sem jöhetett volna létre.

A 20. század történelmi szerepe.

A 20. század azzal hozott minőségi változást fajunk történelmében, hogy az emberiség már gazdag és puritán ötödében megszűnt a túlnépesedés. Azt már a század elején Max Weber felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire minden más kultúránál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns népek képesek felépíteni. Weber két tényt nem vett tudomásul.

Másoknál hatékonyabb társadalmat nemcsak a protestáns, de nyugaton a puritán katolikusok népek is, a Távol-Keleten pedig a protestánsoknál puritánabb konfuciánus népek is hatékony társadalomépítők lesznek. Ráadásul, azok számukban is többen vannak.

Webernek másik nagy tévedése az volt, hogy a társadalmi sikernek van még egy másik feltétele is. A puritán népek is csak akkor lehetnek sikeresek, ha már nem túlnépesedők. Ennek a két előfeltételnek a szükségességét ugyan a tények egyértelműen bizonyítják, a társadalomtudomány mégsem veszi tudomásul. Ezt bizonyítja a tény, hogy a puritán kultúrájú Kína csak az óta sikeres, ami óta erősszakkal leállította a túlnépesedését.

Jelenleg az emberiség puritán kétötöde egyre jobban a többiek fölé emelkedik. Ezen belül a már gazdag népek államainak a politikai felépítménye demokratikus, a még szegény, és csak erőszakkal kikényszerítve nem túlnépesedő Kína azonban politikai diktatúra maradt. Azt a Nyugat társadalomtudósai képtelenek megérteni, hogy a még szegény és nagyon gyorsan szaporodó lakosságú Kína nem lehetett demokrácia, mert a nagyon gyors népszaporulatát csak erősszakkal lehetett megállítani.

A tények egyértelmű tapasztalatát ideje volna tudomásul venni.

Csak a puritán népek képesek a többi kultúránál lényegesen hatékonyabb társadalmat működtetni. De ezek is csak akkor, ha nem túlnépesedők. A túlnépesedés spontán, a lakosság többsége által elfogadott, vagyis demokrata társadalomban, csak akkor állhat meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fő szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a fogamzásgátlók használta pedig általános. Ahol ezek a feltételek létrejönnek, demokratikus felépítmény is megfelel. Ahol azonban ezek még hiányoznak, a gyermekvállalást korlátozni kell, ami csak erőszakkal kényszeríthető ki. Ez történik Kínában.

A jelenkor fejlett társadalmainak új oktatási rendszer kell.

Harminc éve mondom, hogy olyan oktatási rendszert kell bevezetni, amivel a művészeket és sportolókat évezredek óta képzik. Ezt a magyar oktatáspolitika nem érti meg. A Magyar Televízió két versenyét, a Virtuózokat és a Felszállott a pávát, megnéztem, és láthattam, hogy az mindenkinek tetszett, a sikerük láttán kezdek el reménykedni. Ezt a műsort ugyanis nem csak itthon, de szerte a világban is sikeresnek tartják. A zsűritagok, és akik ennek a két szakmának a jeleseit kinevelték, ragyogtak a gyermekük, tanítványuk, a versenyzők sikerét látva.

Még sem jutott az illetékeseknek az eszébe, hogy a versenyzők azért sikeresek, mert a tehetséges gyermekek a művészeket és élsportolókat képző oktatásban részesültek.

Pedig nagyon egyértelmű a sikeres oktatás magyarázata. Ezekkel a gyerekekkel a szüleik korán és sokat foglalkoztak, és nagyon korán olyan oktatási rendszerbe kerültek, ahol képesség tekintetében homogén tanulócsoportokban oktatták őket. A veleszületett képességek ugyanis annál feljebb emelkednek, minél korábban a képességük fejlesztésére irányul a képzésük, és ez hasonló képességű tanulócsoportokban történik. A képzés azonban így csak ezen a két szakterületen működik.

Az sem hangsúlyozzuk, hogy a művészek és sportolók képzése évezredek óta, az osztálytársadalmakban is így történt. Csak ebben a két szakmában nem számított a tanulók szüleinek az osztályhelyzete. Minden tanulót eleve a képessége alapján minősített nemcsak az iskolájuk, de a társadalom is. Ritka az olyan olimpiai bajnok, vagy világhírű művész, akinek a származását feszegették.

Ezzel szemben az osztályuralom számára fontos szakmák munkaerejét nem a képessége kibontakoztatására, hanem a gondolkodás nélküli engedelmességre, a dogmák, a tradíciók, a törvények tiszteletére képezték. Nemcsak a vallásoknak és a hadseregnek, de a közigazgatásnak is a törvények betartásáról kellett gondoskodni. A pap, a katona, a köztisztviselő ne a jobb megoldásokat keresse, hanem a dogmák, a tradíciók, a törvények betartását biztosítsa. Ezért ezek képzésével nem a képességek kibontakoztatását, hanem a dogmákhoz, parancsokhoz, törvényekhez való igazodást várta el az osztálytársadalom érdeke.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmét azért nem érjük meg, mert nem arra építjük, hogy ezek elviselhetetlenül túlnépesedettek voltak, a stabilitásukat csak a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése biztosíthatta. Ezért még a történelmi materialisták sem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmak addig csak halálokozók, és a tudásvágy üldözői lehetnek, amíg le nem áll az elviselhetőnél nagyobb szaporodásuk. Ezt azért nem ismerhették el szükségszerűségnek, mert akkor be kellett volna látni, hogy a halálozásokozás és a tudásvágy üldözése mindaddig reménytelen, azaz elkerülhetetlen szükségszerűség, amíg ezek nélkül a társadalmak fenn sem maradhattak volna.

Aki túl akart lépni az osztálytársadalmakon, annak először meg kellett volna állítani a spontán gyermekvállalást. Amíg sokkal több gyermek születik, mint amennyit a társadalom képes eltartani, addig elkerülhetetlen a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése. Ezzel szemben minden forradalmár olyan megoldásokat javasolt, amik nem csökkentették, hanem növelték volna mind a gyermekvállalást, mind a várható életkort. Marxnak sem jutott az eszébe, hogy a munkások jobban élése következtében kisebb lett volna a halálozás, hosszabb a várható életkor, tehát még nagyobb a túlnépesedés. Máig nem vetette fel senki, hogy a Marx által elképzelt társadalom még túlnépesedettebb lett volna, akkor az osztálytársadalmaknál is halálokozóbbá, és tudásüldözőbbé vált volna. Máig egyetlen marxistának sem jutott eszébe, mekkora lett volna a kommunista társadalomban a gyermekvállalás és a várható életkor, vagyis a spontán népszaporulat. Márpedig minél nagyobb a spontán túlnépesedés, annál nagyobb szerepet kap a halálokozás.

A tudományos és technikai forradalom következménye.

Azt ugyan senki sem vitatja, hogy az elmúlt száz évben több tudományos és technikai eredmény született, mint előtte hatezer év alatt, és azt nem veszi tudomásul, hogy ugyanakkor olyan társadalmi alépítményt teremtett, aminek már nem több, hanem érékesebb emberre van szüksége.

A világ fejlett, puritán ötödében leáll az elviselhetőnél több gyermek vállalása, ezzel a növekvő várható életkor ellenre, leállt a túlnépesedés. Vagyis megszűnt a halálokozás és a tudásvágy üldözésének társadalmi szükségszerűsége.

Az ember olyan fejlett fajként jelent meg, amiben a születések számához viszonyított halálozás valahol a 25 éves várható életkornak felelt meg. Még senki sem hangsúlyozta annak a jelentőségét, hogy az ember olyan fajként jelent meg, aminek szaporasága a 25 éves várható életkornak felet meg. Annak ugyan kötetnyi irodalma van, hogy fejlett az agyunk, de azzal még nem találkoztam, hogy valakinek feltűnt volna, hogy fajunk egyrészt folyamatos szexuális életre vágyik, másrészt a nők havonta több napon át termékenyek. Ebből elkerülhetetlenül sok fogamzás történik. Az a tény, hogy fajunk folyamatosan szexuális életet élt, és nem volt módja arra, hogy a fogamzás felett dönthessen, a szexuális érettségi korúaknak viszonylag sok gyermekük született. Ez a sok születés szükséges volt mindaddig, amíg a várható életkor viszonylag rövid volt. A gyűjtögető társadalmak mintegy 150 ezer éve alatt nem volt gyorsa a népszaporulat. Az emberiség létszámának növekedése alig haladhatta meg az egyetlen ezreléket, az a növekvés is elsősorban újabb és újabb életterekbe való beépülés, mint az adott élettereken belül történt. A gyűjtögetés sok tízezer éve alatt az életterek eltartó képessége alig változott. Létszámunk csak azzal növekedhetett, ha újabb életterekben jelenhetett meg fajunk.

Azonban, amikor a termelésre épülő öntözéses és pásztor társadalmak megjelentek, a biztosabb életviszonyoknak köszönhetően a várható életkor és ezzel a születések száma is elkezdett növekedni. A termelésből megélő ember várható életkora emelkedni kezdett, a társadalomnak olyan felépítményre lett szüksége, ami fokozta a hallozást, és üldözte a tudásvágyat.

Ezt a szükségszerűséget azonban senki sem ismerte fel. Pedig az elmúlt hatezer évben ugyan egyre fejlettebb lett a tudomány és a technika, egyre több ismerettel rendelkeztek a tudósok, és a technikai eszközök fejlesztői, de a nagy többség egyre kevesebb tudásra lett szükség. Az elért technikai és tudományos eredmények létrehozóival szemben ugyan nőtt az igény, a működtetésük azonban egyre kevesebb képességet és tudást igényelt. Ma sem úgy értelmezik az ipari forradalmat, mint ami az iparban, közlekedésben dolgozókkal szemben lényegesen alacsonyabb tudásigényű változást hozott. Pedig a céhekben dolgozók átlagos képzettsége messze meghaladta az iparban dolgozókét. Az osztálytársadalmakban a termelésben résztvevőkkel szemben folyamatosan csökkent az átlagos képzetségi és képességi igény.

Ennek az egyik klasszikus példája a jelen század hajózásában történt. Annak a legnagyobb munkaigénye, egészen a 20. századig, a rakományok ki- és berakása volt, amit ezerszer annyi képzetlen munkás végzett, mint amennyit ma kirak naponta egyetlen darukezelő zseni. Ma, aki erre a munkára nem kiváló, ezerszer annyi veszteséget okoz, mint az erre legalkalmasabb. Ha nem is minden ágazatban ennyire nyilvánvaló a változás, mégis általános.

A tudományos és technikai forradalom hatására a termelési folyamatok hatékonysága egyre kevésbé a munkaerő árán, egyre inkább a képességén múlik. A társadalomnak nem több olcsóbb személyre, hanem azok minél jobb minőségére van szüksége. Márpedig, ha nem a munkaerő számra, hanem a minősége a fontos, akkor a munkaerő képzését is a minősége maximalizálásra kellene irányítani.

A minőségi eredményre koncentrált képzésre pedig csak az olyan alkalmas, ami nagyon korán felismeri, ki mire alkalmas, és ezeket kezdettől fogva homogén képességű tanulócsoportokban képezni. Vagyis azt a képzést kell általánossá tenni, ami a művészek és a sportolók számára mindenütt működi, nálunk pedig a világszínvonal élén van. Ezért a tehetség felismerést nem elég az elfogult szülőkre bízni, hanem erre alkalmas kollektívák előtt kell a diákokat szerepeltetni. Ennek egy sikeresnek bizonyult formáját Dél-Koreában, az egyetemi felvételek előtti felmérés során említem.

A szülők bevonása.

Csak rá kellene nézni az ENSZ által minősített oktatás sorrendjére. Ennek élvonalába csak a puritán népek államai vannak. A vegyes kultúrájú, etnikumú országok mind lényegesen hátrább állnak, mint a homogének. Ezért a világ élvonalában csak a távol-keleti és az európai skandináv országok kerülhettek. A távol-keletiek azért, mert ott sok évezredes hagyománya van a mandarin rendszernek, vagyis az iskolában kiemelkedők politikai karrierjének.

Minden erre irányuló felmérés egyértelműen bizonyítja, hogy Japánban, Dél-Koreában, Szingapúrban és jelenleg Kínában a szülők lényegesen több időt, és viszonylag több jövedelmet áldoznak a gyermekeik iskolaválasztására, és az ott minél jobb eredmény elérésére. Az 1990-es reform óta pedig az is kiderült, hogy az egyetlen gyermekek egészségére, és iskolai eredményére megkülönböztetett figyelmet fordítanak a szülők. Az egyetlen gyermek nevelése ugyan nem biztosítja a létszám tartását, de a minőség javulását annál inkább. Először derült ki, ami ugyan érthető, hogy a szegény családok egyetlen gyermekei csak így lehetnek versenyképesek a jobb módú családokból kikerülőknek. Először vált bizonyíthatóvá, hogy a társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalás akkor felel meg a társadalom érdekének, ha az átlag kettő, de a szegényebbeknél egy, a gazdag harmadban pedig akármennyi gyerek az átlagnál sikeresebb felnevelésre számíthat.

Annak, hogy a diplomás, a legeredményesebb gyermeknevelő nők nevelnek a legkevesebb gyermeket, irodalma van. Mégsem teszik hozzá, hogy az iskolázatlan, munkát nem találók pedig a legtöbbet. Az okát mégis ritkán említik meg. Az is közismert, hogy a diplomás nők számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás, ami elsősorban a szakmai karrierjüket, de ezen túl az öregkorukra várható nyugdíjukat érinti. Arról viszont említést sem tesznek, hogy a képzeten, munkanélküli anyák gyermekeitől várhat a társadalom a legkevesebbet. Még utalást sem találtam arra, hogy a gyermekvállalás családi háttere a következő generáció kontraszelekciója.

Mivel a következő generáció értékétől függ, hogy akkor milyen erős lesz akkor a társadalom. Ez azért nem válik nyilvánvalóvá, mert korunkban olyan mértékben nő egyik generációról a másikra az iskolázottság, és a lakosság információval való ellátottsága, hogy a kontraszelekció ellenére nő a következő generáció értéke. Azzal viszonyt nem számol sem a társadalomtudomány, sem a politikai elit, hogy a társadalom érdeke nemcsak fejlődés, de az is, hogy az a versenytársainál gyorsabb fejlődés. Korunkban, a gyors fejlődés következtében az is lemarad, aki fejlődik, de az átlagnál lassabban.

Mivel az vitathatatlan, hogy csak az javíthat a társadalmi helyzetén, aki az átlagnál gyorsabban fejlődik, ezt kell társadalmi feladatnak tekinteni. Ez azért elsődleges faladat, mert a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen mögötte a családi háttér.

A finn példa.

Amikor a kis Finnországot megtámadta az ötvenszer nagyobb népességű Szovjetunió, Finnország vállalta az ellenállást, és a csatatereken is minden várakozásnál jobban szerepelt, és elfogadható békével zárhatta a háborút. Még a háború alatt törvényt hoztak arra, hogy az újszülöttek fizikai adatait, a testsúlyukat, a testhosszukat és a koponyájuk körméretét, rögzítsék, és öt évenként kövessék nyomon a fejlődésüket. Felismerték, hogy a magzatok kihordása is hatással lehet az életteljesítményre. Nekem azonnal megtetszett ez a finn hozzáállás. Ekkor tudtam meg, hogy a finnek már a reformációban is fontosra mutattak. A 16. században törvénybe iktatták, hogy csak az írni, olvasni tudó nemesek lehetnek teljes jogúak.

Ezért a finn újszülöttek életútját kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Huszonöt év múlva már megállapíthatóvá vált, hogy a magzati kihordás felső tizede három-négy évvel több osztályt végzett az oktatásában. Negyven évvel a születés után már egyértelműé vált a jó magzati kihordás társadalmi eredménye. A felső tized iskolázottsága négy évvel az átlagnál nagyobb. A legnagyobb különbség az adófizetésekben van. A felső tized kétszer annyi adót fizet, mint az átlag, az alsó tized pedig csak az átlag ötödét.

Megdöbbentő, hogy egy társadalom jövője milyen óriási mértékben függ a magzati kihordástól. A finnek azonban a magzati kihordás és annak a családi háttere közti összefüggést nem vizsgálták, pedig abból az is kiderülne, hogy a magasabb keresetű és iskolázott családokban jobb a kihordás, az alacsonyabbakban pedig gyengébb. Nemcsak ezen, de ezen is múlik, hogy húsz éve, amióta az ENSZ vizsgája az oktatási rendszerek hatékonyságát Európában Finnországot teszi az első helyre.

Minden bizonnyal Finnország a koraszülöttek megmentésében is az élvonalba tartozik, de a kihordást még fontosabbnak tartja. Társadalmi érdek a koraszülöttek megmentése is, de az eltévedés, hogy ennek jelentőségét sokkal nagyobb társadalmi sikernek tekinti, mint a jó magzati kihordás jutalmazását, hiszen az előbbire százszor annyit áldoz minden társadalom, mint a jó kihordás jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentése a hiba, hanem a jó kihordás jutalmazásának az elmaradása ostobaság. Ez számomra olyan, mint az oktatáspolitikánk, ami a leggyengébbek megmentésre több gondot fordít, mint a kiválóak eredményének növelésére. A gyenge képességek elvesztése is vesztesség, de század akkora, mint a drágakincsek elveszése. A jelenkori oktatáspolitika olyan, mint az a gyémántbánya, amelyik a termelését a meddőhányó nagyságával méri.

Az Egyesült Államok példája.

Tizenöt éve a négyéves korosztály néhány százezer tagjának a szókincsét kezdték el mérni. Az eredmények annyira meglepők voltak, hogy öt év után már minden négyéves gyermek szókincsét mérik. Az első eredmény azért volt meglepő, mert a felső tized szókincse négyszer nagyobb volt, mint az alsó tizedé. Eddig csak úgy kezeltük, hogy már tudnak beszélni. Az idén már azt állapíthatták meg, hogy a négyévesek szókincse és a tizennyolc évesek iskolai eredményei között nagyon szoros a korreláció. Vagyis a következő generáció értéke szorosan függ attól, hogy négyéves korában mennyi szót használ. A nyelv bölcsen használja a szókincs kifejezést, mert a használt szavak száma igazi kincs.

Ezek az eredmények felhívták az agykutatók figyelmét, és ezen elindulva megállapították, hogy az ember ugyan a legfejlettebb emlős, de az újszülöttje a legtovább életképtelen. Ez elsősorban az agyunkra vonatkozik, aminek csak a születése után következő négy évben alakul ki a kapacitása.

Ezt a művészek és a sportolók tekintetében évezredek óta tudták. Az osztálytársadalmak oktatási rendszere ellenben akkor kezdte el az oktatást, amikor már az agyunk kapacitása nem növelhető. Az agyunk kapacitását ugyanis nem csak a megszerzett tudással, hanem még inkább a megszerezhető tudás mennyiségével kell mérni. Azt minden művészeket és sportolókat képző pedagógus tudja, hogy a tanítványai képzését nagyon korán kell elkezdeni. Az úszókat a születés utáni első hónapokban, mert a vízben való viselkedést a magzati reflexek megőrzésével kell természetes reflexként megtartani. Ez, ha nem is ennyire egyértelmű, de minden reflexre igaz, azokat minél korábban kell elsajátítani. Az egyensúlyérzést, a tériszonyt, a tapintást, a labdaérzéket, de még az emberismeretet is minél korábban, annál jobban lehet elsajátítani.

Dél-Korea példája.

Dél-Korea az a másik ország, amelyik a PISA felmérések elsőjeként Finnországgal versenyezik. Ez az ország az egyetemi felvételek korszerűsítésében mutat példát. Felismerték, hogy a középiskolai eredmények alapján történő felvétel hibás. Az ugyanis elsősorban attól teszi függővé az egyetemre jutást, hogy mennyit hozott magával az érettségiig. Ez azonban nem annyira a diákok képességétől, mint sokkal inkább a középiskola minőségétől függ. Ezt felismerve az egyetemre jutást képességvizsgáló bizottságok minősítésére építik. Minden jelentős városban kijelölnek egy olyan szakmai bizottságot, amiben szinte minden szakma kiválóságai a tagok. Az társadalmi kitűntetés, hogy valaki az ilyen bizottságban tag lehet. A tovább tanulni vágyók e bizottság elé kerülnek, ahol képességük alapján rangsorolják őket. A bizottság nem ismeri melyik iskolában, hogyan végeztek, milyen a családi hátterük. Számukra csak a felismert képesség a szempont. Az általuk elkészített rangsor felső felét automatikusan, tandíjmentesen felveszik az egyetemekre. A felső huszaduk azonban a világ bármelyik egyetemére államköltségen mehet. Ma már ezeket a diákokat, a tapasztalt eredmények alapján, tandíjmentesen felveszik a legrangosabb egyetemek is.

Ennek köszönhetően Dél-Korea az az ország, ahol egymillió lakosra vetítve a legtöbben tanulnak külföldi egyetemeken, és ott is legjobban szerepelnek. A magyar oktatáspolitikai illetékesek azonban természetesnek veszik, hogy aki jobb középiskolában érettségizett, az tehetségesebb is. Még az sem zavarja őket, hogy a legjobb iskolába azok kerülnek, akiknek a szülei abban a körzetben laknak.

Egy szaklapban olvastam, hogy Kínában a szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, legalábbis ott jelentik be a gyermeküket. Ezekben a körzetekben lényegesen magasabbak a lakásárak. Hasonlót Budapesten is hallottam.

Ehhez azt teszem hozzá, amit már megemlítettem, hogy az ENSZ PISA felmérései alapján Finnország és Dél-Korea van az első két helyen. Kína pedig a reform óta az élvonalba került. Ennek ellenére sehol nem követik a példájukat.

Két javaslat.

Az öregkori ellátás a gyermeknevelésen múljon.

Amikor felismertem, hogy a következő generáció értéke nem a létszámán, hanem a minőségén múlik, azonnal felvetettem, hogy az öregkori ellátást a felnevelt gyermekek értéke alapján kell megállapítani. A ma dolgozók öregkori ellátása nem az ő megtakarításukon, hanem azon múlik, mennyi értéket termel az őket követő generáció. Ezért tucatnyi írásomban közöltem. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és ott csak annyi, mint jelenleg a felsőben, akkor ötven év múlva kétszer gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalás esetén. Vagyis a jövőnk jobban függ, a gyermekvállalás családi struktúrájának javulásától, mint a jelenleg dolgozók megtakarításától, vagy a jelen politika eseményeitől.”

Nemcsak az oktatásunk hatékonysága, de a jövőnkben elérhető eredmény is elsősorban attól függ, milyen a következő generáció születése mögött a családi struktúra.

Az öregkori ellátás fele a gyermeknevelésük eredménye legyen.

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb javaslat az, aminek bevezetése reális. Ezért kompromisszumot kötnék. Az öregkori ellátás fele az életkereseten, a másik fele a gyermeknevelés eredményén múljon. Ezen belül a férfiaké kétharmadban az életkereseten, egy harmada a gyermeknevelésen. A nőké fordítva, az egyharmad az életkereseten, és kétharmad a gyermeknevelésen. A megkülönböztetett megoldást az indokolja, hogy a nők életkeresetét a gyermekvállalás sokkal jobban sújtja, a felnevelés eredménye pedig jobban függ az anyáktól, mint az apáktól.

A jelenlegi gyermekvállalás legnagyobb hibája, hogy elsősorban a diplomás, munkájukkal sikeres anyákat sújtja. Nincs olyan ország, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása elérné az 1.5 szülést. A csökkenő lakosságú, fejlett országokban a potenciálisan legsikeresebb anyáknak a népesség megtartásában megkülönböztetetten negatív a részvételük aránya. Márpedig éppen ők a legsikeresebb gyermeknevelők.

Az oktatási reform sikerének előfeltétele.

Eredményes oktatási reform csak akkor készülhet, ha felméréseink vannak arról, hogy milyen családi jövedelem, milyen szülői iskolázottság, mekkora gyermekszám mellett milyen a gyermekük oktatásának az eredménye. Szégyenletes, hogy senki sem mutatott rá arra, hogy milyen szülői háttér mellett hány gyermek felnevelése, milyen eredményt ígér. Ebből az derülne ki, hogy a társadalom érdeke, hogy a családok alsó jövedelmi ötödében szinte az elfogadható minőség legfeljebb két gyermek nevelése esetében várható. Ugyanakkor a felső ötödében a nagycsalád is lehet eredményes gyermeknevelő.

Ezt az 1990-es kínai reform igazolja. Az egyetlen gyermekre történt korlátozás ugyan nem optimális, mégis nagyon eredményesnek bizonyult. Kiderült, hogy a szülők az egyetlen gyermekük iskolázásának minőségégét lényegesen fontosabbnak tartják, az iskola és a szakma választását jobban meggondolják, azok egészségére jobban vigyáznak. Ennek egyértelmű eredményét nem hangsúlyozzák, pedig az ENSZ oktatási felmérései is példátlan javulást bizonyítanak. A kínai gazdaság példátlan eredményei köztudottak, de arra még nem találtam hivatkozást, hogy az egymillió lakosra jutó korházi ágyak számában megelőzték az ötször gazdagabb Egyesült Államokat. Azt ugyan gyermekkoromban megtanultam, hogy az egyetlen gyermeküket a szülők jobban kényeztetik, de nem tettük hozzá, hogy jobban iskoláztatják, jobban vigyáznak az egészségére.

Összefoglaló.

A fenti írás állításait ugyan a tények egyértelműen igazolják, a magyar oktatáspolitika ebből azonban semmit nem vett tudomásul.