A dohányzás visszaszorul a fejlett világban

Kopátsy Sándor                 PH                 2017 12 25

A dohányzás visszaszorul a fejlett világban

Ötven éve ugyan meggyőződésem, hogy a szántóföldi gabonatermelés megjelenése óta az emberi faj legnagyobb problémája, hogy gyorsabban szaporodik, mint ahogyan képes növeli az élettereinek eltartó képességét.

Azt biológiai csodának tartom, hogy fajunknak ugyan nem volt fogalma arról, hogy a már gabonát termelő és a pásztorkodó társadalmak elpusztultak volna, ha nem válik halálozásokozóvá és tudásvágy üldözővé, mégis tökéletesen úgy viselkedett, mintha ennek megvalósulását a bölcs felismerés vezette volna. Ez a legjobb bizonyítéka a történelmi materializmusnak, hogy ami a történelemben velük történik, az elsősorban nem akaratunktól függ, hanem azt a létünk formája determinálja. Vagyis a sorsunkat nem a kitűzött céljaink, hanem az adottságaink determinálják. A társadalmunk felépítményét annak alépítménye determinálja.

Ez a logika vezette Marxot is mindaddig, amíg ki nem talált egy általa ideálisnak tartott felépítményt, és meghirdette annak erőszakosan is megvalósítható formáját, a kommunista társadalmat. Ezzel a legnagyobb materialista vallásalapító próféta lett.

A történelmi materializmusból az következik, hogy a társadalom felépítménye mindig csak olyan lehet, amilyennek azt az alépítménye determinálta. Ezért a materialista társadalomtudósnak, természetesen a történésznek is az a feladata, hogy magyarázatot adjon arra, miért volt olyan a társdalom, amilyen. Mivel a földművelő és pásztorkodó társadalmak mindegyike növelte a halandóságot és üldözte a tudásvágyat, keresse meg annak az okát, hogy miért minden osztálytársadalom olyan, amilyen volt. Azzal kár foglalkozni, hogy ki, milyen ideális, legalább kevésbé halálokozó és tudásüldöző társadalmat tartott volna jobbnak, mert azok nem lehettek jobbak, csak olyanok, amilyenek voltak.

Az kézenfekvő volt, hogy a halálokozás és a tudásüldözés ellenére minden társadalom túlnépesedő volt. Ennek bizonyítására elég lett volna, feltételezni, hogyan alakul a társadalmak létszáma, ha nem működik a halálozás okozása és a tudásvágy üldözése. Minimálisan tízszer gyorsabb lett volna a népszaporulat, néhány generáció után eltarthatatlan a lakosság.

A túlnépesedés leállt.

A 20. század derekára olyan magas szintre emelkedett az emberiség tudása, hogy ma a hét és fél milliárd ember jobban el tud tartani, aránylag sokkal kevesebbet éheznek, tovább élnek, mint valaha. Ez azoknak a tudományos és technikai eredményeknek köszönhető, amit a Nyugat és a Távol Kelet puritán államai, Kína és Vietnám kivételével elértek. A 20. század második felére az emberiség puritán ötödében megszűnt a túlnépesedés, ezzel a halálozás fokozásának és a tudásvágy üldözésének objektív okozása.

Ez ugyan nem ilyen egyértelműen történt, mert Európában nemcsak a puritán népek szaporodása állt le, hanem a mediterrán és a kelet-európai valamint a balkáni népeké is. Kelet-Ázsiában pedig a puritán népek nagy többségét jelentő Kína és Vietnám lakossága továbbra is gyorsan szaporodott.

Azt a tényt, hogy a puritán népek minden más viselkedési kultúránál alkalmasabbak a nem szaporodó lakosságú társadalmak működtetésére, Max Weber német politológus már a 20. századán felismerte. Tévedett viszont abban, hogy a puritán helyett protestánst mondott, holott a nem puritán germánok is puritánok, ráadásul, a Távol Keleten sokkal több puritán él, mint a Nyugaton. Ráadásul a még szegény puritánok is túlnépesedők. Ezért a protestánsok helyett a Nyugat angolszász, germán és skandináv népeinek fölényét kellett volna hangsúlyozni. Weber másik tévedése, hogy a távol-keleti puritánokról megfeledkezett. Ezt menti a tény, hogy a 20. század elején legfeljebb a százmilliós lakosságú Japán mutatta meg a fölényét. A század végére pedig csak a négy Kis Tigris zárkózott fel a puritánok élvonaléba. Ezek együtt is csak tized annyian voltak, mint a kínaiak és a vietnámiak.

1990 óta pedig Kína piacosította a gazdaságát és erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, és elképesztő sebességgel zárkózik fal az élvonalba. A közgazdászok le se merik írni, hogyan nő Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, szűnik meg a mély szegényég, és növekszik a diplomások aránya. 1990 előtti Dél-Korea és Finnország volt az egy laksora vetített eredményeivel a leggyorsabb, 1990 óta Kína náluk is háromszor gyorsabban növekszik. Ráadásul negyvenszer nagyobb lakosságszámával.

Azt, hogy a nem növekvő lakosságú államok nem osztálytársadalmak, már tervhivatali koromban felismertem.

Először azt vettem tudomásul, hogy egészen másként osztják vissza az elvont jövedelmet. Minden osztálytársadalomban az óriási szegény többség adózott, amiből semmit nem kapott vissza. A jóléti társadalmak progresszíven adóztatnak, és fordított arányban osztanak vissza. Ezért nem értek egyet a jelenlegi egységes adókulccsal, pedig azon belül is olyan kedvezmények vannak, amik a rászorultabbakat segítik, a visszaosztás pedig egalizálás irányában ható.

Másodsorban minőségi különbség van a gyermekvállalás támogatásában, az oktatásban és az egészségvédelemben. Az osztálytársadalmak kritikusai meg sem említik, hogy azokban a gyermekvállalás, azok oktatása és egészségvédelme semmi támogatást nem kapott, ezek a költségek a családra hárultak. Jelenleg az adókkal elvont jövedelmek harmadát ezekre a célokra osztja vissza a társadalom. Fajunk életét az elmúlt 6-8 ezer esztendő a munkaerő túlkínálata, jelenleg a munkaerő felső minőségi harmadában a hiánya jellemzi.

A legnagyobb demográfiai változást szinte meg sem említik, az osztálytársadalmakban aránytalan sok volt a gyerek, viszonylag a foglalkoztathatónál több a munkaképes, és alig volt a munkaképes kort túlélő. A jelenkori fejlett társadalmakban a társadalom igényénél kevesebb a gyermekvállalás, a munkaképes korúakban minőségi hiány van, és megsokszorozódott a munkaképes korukat túlélő öreg, akiknek az eltartása egyre nagyobb társadalmi feladat.

1990 előtt a fenti gondok, csak az emberiség puritán, nem szaporodó ötödében jellemzők. A négyötöd pedig soha nem tapaszalt gyorsasággal szaporodott. A kínai reformnak köszönhetően kétötöd gyorsan fejlődik, a háromötöd pedig gyorsan szaporodik, és viszonylag szegényedik. Ennek következményeiről azonban a tudomány nem vessz tudomást. Pedig egyértelmű a jelenlegi világhelyzet. Két ötöd példátlanul gazdagodik, a háromötöd pedig elsősorban a túlnépesedése okán, egyre jobban lemarad.

Mivel az osztálytársadalmi felépítményt a túlnépesedés hozza létre, ott elkerülhetetlen a halálokozás és a tudásüldözés felerősödése. Mivel nem találkoztam még olyan demográfiai felméréssel, ami megbecsülte volna, az elmúlt 6-8 ezer évben mekkora lett volna a népesség növekedése, ha nincs a halálokozás és a tudásüldözés, csak becsülni tudom. Főleg az egészségvédelem elmaradottsága és a gyengébb táplálkozás okán kisebb volt a lakosság spontán növekedése, mint amilyen lakosságnövekedést az elmúlt száz évben tapasztaltunk. Azt állíthatom, hogy az emberiség háromötödében legalább akkora szükségszerűség a halálozás fokozása, mint amekkora az osztálytársadalmak 6-8 ezer évében volt.

Ezzel szemben a fejlett társadalmak egyrészt tiltják a túlnépesedő világban a háborúzást, másrészt oda viszik az egészségügy vívmányait, ezzel fokozzák a spontán népszaporulatot, indokoltabbá teszik a halálozás okozását.

Évente 7 millió ember hal meg a dohányzás következtében.

Ennek ellenére a jelenkor tudata is mindig pánikban van, nem az eredményeket látja, hanem az elképesztő eredmények mellett egyre kisebb hibák sorát követjük el. Ebbe az írásba annak okán kezdtem, hogy elém került egy statisztika arról, hogyan alakult az utóbbi negyed században a dohányzás az Egyesült Államokban és Európában.

A második világháború után mozgalom alakult ki az Egyesült Államokban a dohányzás korlátozása érdekében. Az óta ott a dohányzók száma negyedére csökkent, és egyre kisebb nikotint tartalmazó lett. Most az látom, hogy az Egyesült Államokban kicsivel nőtt, de továbbra is nagyon alacsony maradt a dohányzók aránya. Ugyanakkor Európában harmadával csökkent, de így is magasabb, mint az Egyesült Államokban.

Ezzel párhuzamosan az elmaradt társadalmakban a dohányzóknak nem csak a száma, de az aránya is gyorsan nő. Jelenleg 7 millió ember hal meg előbb annak következtében, hogy dohányzik. Ez óriási szám, messze meghaladja az elmúlt hetven év háborús veszteségeit. Indokolt volna tudatosítani hogyan alakul jelenleg fajunk létszáma. Ez évente 70 millióval nő. Százötven éve ennek tizede sem volt. Ehhez képest csak tizednyi változást jelentene, ha megszűnne a dohányzás.

Meggyőződésem szerint, az emberiség jelenlegei optimális létszáma lényegesen kisebb, mint a jelenlegi 7.5 milliárd, és a század végére várható 10 milliárd. Ez ugyan hatvan éve a meggyőződésem, de senki sem vesz tudomást róla. Sajnos, nemcsak a vallás, de a társadalmit tudat az egyre gyorsulóan növekvő létszámunkat determináltnak tartja. Nemcsak most, de soha nem vizsgálta, hogy mi lenne az optimális. Még nem találkoztam olyan tudóssal, akik rámutatott volna, hogyan hatna az élet viszonyainkra, ha kevesebben, illetve ha többen élnénk az optimális létszámunknál. Ez azért meglepő, mert minden pásztor tudta, hogy mekkora az optimális állatállománya. A társadalomtudományok azonban fel sem vetették, hogy mikor mekkora volna az optimális létszámunk, pedig fajunk bizonyos mértékig mindig, de amióta gabonát termel, vagy állatot tart, nagyon túlnépesedett volt, sokkal jobban élhetett volna, ha kisebb, és lassabban nő a létszámunk. Történelmünk azért jellemezte a háborúzás, a lakosság nagy többségének a nyomorát növelő kizsákmányolás, ugyanakkor az uralkodó kisebbség fényűző gazdagsága, a tudásvágy üldözése, mert így is túlnépesedtünk. Nem akadt egyetlen tudós, aki felvetette volna, hogy az osztálytársadalmak szervezett halálokozása sem volt elég hatékony arra, hogy a népesség növekedése ne okozzon állandó túlnépesedést.

Ismereteim szerint, a túlnépesedés veszélyét, kétszáz éve, egy anglikán pap, Malthus vetette fel, de ő nem tudományos igénnyel, és csupán az élelemtermelés korlátolt mennyiségével magyarázta. Az ipari forradalom óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a legnagyobb hatású korlátozó tényező a környezetünk, mindenekelőtt a levegő szennyezése. Az azonban fel sem vetült, hogy jelenleg tízszer annyian vagyunk, és tízszer nagyobb az egy lakosra jutó környezetszennyezés, mint az ipari forradalom előtt volt. Most a környezetszennyezésünk túlhangsúlyozása a tudósok hisztériája. Ezen belül az fel sem merül, hogy az elsődleges oka, hogy az emberiség nagyobb fele gyorsan szaporodik. Még a nyomát sem találtam annak, hogy mi volna akkor, ha csak annyian volnánk, mint 150 évvel korábban voltunk, és a létszámunk évente nem 70 millióval, hanem ennek tizedével nőtt volna.

A környezetvédők fel sem vetik, hogy nem azért rontjuk a levegőt, mert környezetszennyezőbben élünk, hanem azért, mert tízszer annyian vagyunk.

Kutatóként érdekelt, hogyan csökkentette az Egyesült Államok a töredékéra a nagyon drága egészségügyének egyik legnagyobb költség okozóját, a dohányzást. Erre irányuló intézkedéseit arra építette, hogy mindenki kedvére dohányozhat, de csak olyan módon, hogy mások egészségét nem veszélyezteti. Szinte csak a dohányozók lakásai biztosítottak lehetőséget a dohányzásra. Vagyis csak azt tiltották meg, hogy a nem dohányzók egészségét károsítsák. Ugyanakkor az egészségügyi kormányzat olyan filmeket, publikációkat finanszírozott, amelyek elrettentettek a dohányzástól.

Egyre több kormány vett példát az amerikai sikerekről. Mára a fejlett társadalmakban harmadára esett a dohányzók száma. A dohányipar mégsem ment tönkre, mert az emberiség, különösen annak lemaradó kétharmadában nőtt a dohányosok száma. Jelenleg csak becsülni tudom, hogy az emberiség fejlett ötöde harmad annyit, és kevésbé nikotinban gazdag dohányt szív. A lemaradó kétharmad azonban egyre többet. Még többet mond az a tény, hogy jelenleg a dohányzás által évente meghaló 7 milliónak 90 százaléka az olyan társadalmakban történik, amelyek évente 70 millióval szaporodnak.

Ezzel kimondtam a legfontosabbat, az emberiség csak az olyan társadalmakban gazdagodhat, ahol a lakosságának a száma nagyon kis mértékben, évente 1-2 ezrelékkel ingadozik.

Tekintettel arra, hogy a gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak spontán népszaporulata egy nagyságrenddel gyorsabb lett volna az elviselhetőnél, ha a társadalom nem kényszerül a halálozás fokozására és a tudásvágy üldözésére.

Ezt könnyű bizonyítani. Amióta szántóföldön és pásztorkodva termeljük meg az életfeltételeinket, az emberiség száma százalékokkal nőtt volna, ha a társadalmak mindegyike nem fokozza a halálozást, és nem üldözi a tudásvágyat. A jégkorszak megszűnése óta a gabonatermelésből, vagy a pásztorkodásból élő társadalmak csak azért maradhattak fenn, mert szervezetten növelték a halálozást és üldözték a tudásvágyat. Ennek a ténynek a tudatosítása azonban fel sem merül, és csak a lelkes, de naiv forradalmárok tiltakoztak a halálokozás és a tudásvágy üldözése ellen.

Ezt látva a társadalomtudományok elsődleges feladata lett volna annak tudatosítása, hogy a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése ellenére minden társadalom túlnépesedett lett. Nem ismerek olyan társadalmat, ami nem élhetett volna jobban, ha kisebb a lakossága. Ezt azonban nem tehette meg, mert a túlnépesedett társadalmak eltiporták volna. Minden társadalom léte attól függött, hogy a társadalmi erejét jelentő lakossága többi túlnépesedő társadalommal lépést tudjon tartani. A túlnépesedő társadalmak között csak a túlnépesedők maradtak fenn.

Az a közel nyolcezer éves társadalmi egyensúly csak azért maradhatott jöhetett létre, mert minden társadalom részt vett a túlnépesedésben.

A tudományos és technikai forradalom új helyzetet teremtett.

Az emberiség puritán, gazdag és iskolázott ötödében megszűnt a túlnépesedési nyomás, annak ellenére, hogy ezek a társadalmak a gyermekvállalás támogatását is megvalósították. Ennek több feltétele megvalósult.

A tudomány megoldotta a fogamzásgátlást. Érthetetlen módon a társadalomtudományok tudomásul sem vették, hogy a nők számára megoldhatóvá vált fogamzásmentes szexuális élet lett a fajunk talán legnagyobb találmánya. Két nemünk között a nők eddig azért voltak alacsonyabb társadalmi helyzetben, mert a szexuális életben nem lehettek egyenrangúak. A fogamzással járó következményeket csak a nők viselték. Ez akkor sem változott meg, amikor jó száz éve megjelent az óvszer. Ez ugyan garantálta, hogy ne legyen fogamzás, de ebben a döntési hatáskör a férfiaké maradt.

A nőknek a fogamzás feletti döntési lehetőségét csak a fogamzásgátlók biztosították. Jelenleg a nők elsősorban azzal lettek a férfiakkal egyenrangúak, hogy döntési jogot szereztek a gyermekvállalásban. Ezt is a kínai példa bizonyítja. Fajunk életében a szülők számára mindig a fiú volt az értékesebb. Ez ugyan addig nem okozott problémát, amíg a szülők nem dönthettek gyermekük neme felett. A tudományos és technikai forradalom azonban megoldotta a magzat nemének korai felismerését, és a terhesség megszakítását. Ennek az lett a következménye, hogy a megszültek között lecsökkent a lányok aránya. Az ember lett az első faj, amelyik maga dönthet az utódainak a neme felett.

Ezt, mint tényt a tudomány figyelemmel kísérte, sőt a veszélyére is felhívta a figyelmet, de nem kezelte olyan fontosnak, mint a környezetszennyezést vagy a klímaváltozást.

A nemek közti döntéssel először a modern baromfitartásban találkoztam. A hústermelésben a hímek, a tojástermelésben a nőstények megkülönböztetett szerepet kaptak. Ez még nem figyelmeztetett arra, hogy fajunkban is találkozni fogunk vele. Ötven évvel később már a fajunkon belül is megvalósult a nem feletti döntés lehetősége.

Először a fergetegesen fejlődő Dél-Koreában jelent meg, hogy 10-15 százalékkal nagyobb lett a fiúk száma, mint a lányoké. Már akkor felismertem ennek a várható következményét, értékesebbek lesznek a lányok, és kevésbé értékesek a fiúk. Az egy gyermek vállalhatóságát kikényszerítő kínai reformnak az lett a következménye, hogy a fiúgyermek szülése felértékelődött, a lányok aránya csökkent.

1990 óta azonban kiderültek a következmények.

A lányok szorosabb kapcsolatot tartanak, és jövedelmükhöz viszonyítva jobban segítik a szüleiket. Márpedig a lányok keresete közelebb került a fiúkéhoz.

A lányok kiházasítása előnnyé, a fiúké hátránnyá vált. Közgazdasági szakirodalomban olvastam, hogy a jövedelmükhöz viszonyítva a kínaiak pénzmegtakarításának aránya a legnagyobb a világon. A németek a másodikak, fele akkora százalékkal. Ennek a magyarázata, hogy a fiúk házassága viszonylag, Kínában a legdrágább. Erre tehát megtakarításra van szükség. Ezzel szemben az iskolázott lányok kiházasítása biztos bevétel. Minél gazdagabb lesz Kína, ez annál nagyobb lesz. 

Értéktelenné tettük a magyar földet

Kopátsy Sándor                 PA                  2017 12 20

Értéktelenné tettük a magyar földet

Ma a Magyar Agrárkamara gyűlésen Orbán Viktor tartotta az ünnepi beszédet. Ebben az hangsúlyozta, hogy a három legfőbb értékünkre, a lakosságra, a földre és a vízre vigyázni kell.

Egyetértek arra, hogy az országunk állampolgára csak az legyen, akit mi elfogadunk. Ezért én is aláírtam ebben a kormány támogatását. Arra azonban nincs lehetőségünk, hogy megakadályozzuk azok elmenetelét, akiket a fejlettebb világban sokkal jobban megfizetnek.

Még azzal is egyetértek, akiknek nem tudunk munkát teremteni, annak teremtsenek a külföldi tőkések. Ebben azonban a privatizáció során sokkal messzebb mentünk, mint indokolt lett volna. Eladtunk olyan gyárakat, vállalkozásokat is, amint nem kellett volna, de a pénzéhes kormányaink mindent eladtak, amire volt nyugati vevő, méghozzá annyiért, amennyit ígért, de még garantálunk a nyereségességüket is. A privatizációt ezért kiárusításnak minősítem, mert nem csak azt adtuk el, amihez, úgy véltük, a nyugati tőkések jobban értenek, hanem sok olyant is, amit nem lett volna szabad eladni. Ideje volna negyedszázad után bevallani, hogy könnyelműen privatizálunk. Még nagyobb bűnt követtünk el azzal, hogy ami nekünk vállalati szinte veszteséges volt, és nem volt rá külföldi vevő, felszámoltuk, a munkásait pedig munkanélkülivé tettük. Nem vettük a fáradságot, hogy kiszámoltuk volna, hogy sokkal többe került a veszteséges vállalatok felszámolása, mint a veszteséggel történő működtetésük. Ezt utólag sem ismerjük el.

A mezőgazdaságban azonban az ellenkezőjét tettük. Földet ugyan nem adtunk a külföldieknek, de a magyar földek árát példátlanul leértékeltük azzal, hogy a példát mutató nagyüzemeket is felszámoltuk, és olyan birtokviszonyokat teremtettünk, amiben aránytalanul sok lett a hatékonyan nem hasznosítható törpebirtokos. Fel sem merült, hogy mit célozzunk meg. Máig nem akadt olyan agrárpolitikus, aki kimondta volna, hogy a jelenkor ideális, leghatékonyabban termelő üzemnagysága a néhány százholdas farmergazdaság. Ma a világ legfejlettebb mezőgazdasága a négy óceánokon túli angolszász országban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban van. Az európai első Dánia, ahol ugyan ennél kisebbek a családi farmok, de ott is száz hektár körüliek.

Ez volt az álmom akkor is, amikor a háború után földet osztottam. Mindeninek azonban csak maximum tized akkor föld jutott, mint amennyi Dániában. Akkor azonban az volt a lehetséges legjobb, mert fel sem merülhetett, hogy a falvak lakosságában maradjanak földnélküliek. Utólag sem akadt olyan agrárpolitikus, aki bevallotta volna, hogy az igazi földreform feltételei megteremtése érdekében azzal tettünk a legtöbbet, hogy a falvakban élők négyötöde számára az iparban és a szolgáltatásokban teremtettünk munkát.

Azt, hogy mit csináltunk, titokban tartjuk, senki nem közölte, hogy jelenleg mekkora a birtoknagyság, mennyi az eleve racionálisan nem hasznosítható törpebirtok. Erről ma sem Közlünk adatokat. Pedig a magyar termőföldek sokkal értékesebbek annál, hogy azoknak is jusson, aki képtelen azt hasznosítani.

Abban Orbán Viktornak igaza volt, hogy nemcsak a Fidesz, de a rendszerváltás, különösen az EU tagságunk óta a magyar mezőgazdaság az EU tagországokénál gyorsabban fejlődött, de ez nem azért történt, mert jelesen vizsgáztunk, hanem azért mert mi tettük a legjobban tönkre. A nagyon alacsonyról könnyű volt a százalékban kifejezett gyorsabb növekedésünk.

Azt, hogy a magyar mezőgazdaság hol tart, nem a százalékos növekedésével, hanem a földek árával kellene lemérni. Ebben pedig minden bizonnyal az utolsók vagyunk.

Ma a magyar nép nem kaphatna nagyobb karácsonyi ajándékot annál, ha a földek ára felemelkedne az osztrák színvonalra. Van is erre receptem. A magyar földek huszadát dánoknak, hollandoknak számára árverezném.

Kiderülne, hogy a magyar földek tízszer többet érnek, mint a jelenlegi hazai árak. Ráadásul ezek megmutatnák, hogyan kell a magyar földet hasznosítani. Kiderülne, hogy mit érnek a földjeink. Ezek példát mutatna a falvak lakosságának arra, hogyan, mekkora méretű földeken hogyan kell gazdálkodni. Kiderülne, hogy a magyar föld mekkora érték. A magyarok tulajdonában maradó 95 százalék tízszer többet érne, mint a görcsös ragaszkodás mellett a 100 százalék. Azt is tudatosítani kellene, hogy semmilyen magyar vagyont nem szabad külföldi kézre bízni, ha azt mi magunk is képesek vagyunk hatékonyan működtetni. De, ha az ipari vállaltokat és szolgáltatókat gátlástalanul eladtuk, nem bölcs politika a mezőgazdaságban pedig a magyar tulajdonhoz görcsösen ragaszkodni.

Azt pedig, hogy a víz mekkora érték, szintén félre értette Orbán Viktor. A Kárpát Medence, azon belül a jelenlegi ország áldása, hogy az országba hétszer annyi víz folyik a szomszédoktól, mint amennyi hazai csapadékot össze lehetne gyűjteni. Nyugat-Európában nincs még egy olyan homokos síkság, aminek kontinentális az éghajlata, és két olyan folyó folyik keresztül rajta, amikkel tízszer nagyobb területet is öntözni lehetne. A Magyar Alföld Európában az önözéses mezőgazdaság olyan páratlan adottsága, amihez a világon legfeljebb Kaliforniát lehet hasonlítani, azzal, hogy ott viszonylag kevés a víz és óriási az ország keleti felének a távolsága. Becslésem szerint, ott az öntözővíz önköltsége nagyságrenddel nagyobb.

Azt csak most láthatom, hogy Magyarországnak nem csak a kertgazdálkodás a jövője, hanem a halgazdaság is. Jelenleg ugyanis a vizek hasznosításának a forradalma folyik. Fajunk korábbi történetében a halakat nem termelték, szinte csak a halak természetes növekedését fogyasztották el. Az elmúlt ötven évben azonban robbanásszerűen terjednek a halfarmok. A tengerek művelése éppen csak elindult, de a nagyon rövid idő alatt is bámulatosak az eredmények. Jelenleg a halfarmokban több állati fehérjét termelnek, mint a szarvasmarha tartásával. Magyarországnak az édesvízi haltermelésben is kiváló adottságai vannak.

Nem az a baj, hogy ezt a miniszterelnökünk ilyen ferdén lát, hanem az, hogy ez a magyar agrárszakma véleménye is. A bolsevik rendszerben a szocialista táboron belül az élen voltunk. Nem a tőkés társadalmakhoz, hanem az elvtársainkhoz viszonyítva, mi voltunk a követendő példa, a reformok kezdeményezői. Jelenleg szürke senkik vagyunk. A magyar agrárpolitikának nincs koncepciója. A jelenlegi szürke agrárpolitikáért nem a kormány, hanem az agrárértelmiségünk a felelős. 

Gini mutató az elmúlt nyolcezer évben

Kopátsy Sándor                EH                  2017 12 16

Gini mutató az elmúlt nyolcezer évben.

A közelmúltban amerikai történészek feldolgozták a gini mutató alakulását az elmúlt nyolcezer évben, Eurázsiában és Afrikában, valamint Amerikában. Vagyis tudomásul vették, hogy egészen másként alakult a fajunk sorsa mindaddig, amíg a Nyugat nem fedezte fel, és szállta meg Amerikát. A két alapvetően eltérő fejlődési út kialakulásának az okát ugyan nem keresi, de legalább tényként tudomásul vette. Itt éreztem meg először annak tudomásul vételét, hogy az emberi faj ha eltérő és izolált természeti környezetben él, jelentősen más úton jár, és más tempóban fejlődik.

Ez a fontos felismerés megérte volna, hogy ezt tényekkel is bizonyítsuk.

Dés-Afrikában, ahol az emberi faj megjelent, mivel nem változott lényegesen a térség éghajlata, a természeti környezete, fajunk szinte változatlan szinten maradt, amíg a 19. században meg nem jelent a már iparosodott Nyugat a termékeivel.

Még meggyőzőbb bizonyíték, hogy Ausztráliában 30-40 ezer éve jelnet meg az ember, és a kontinens felfedezéséig a gyűjtögetés szintjén maradt.

A gini mutató alakulása volt a legnagyobb tévedés.

Ez a mutató csak arról ad tájékozást, hogyan alakult a lakosság között a jövedelem és vagyon felosztása. Ez a mutató annak a személetnek az utolsó jele volt, ami szerint az ideális társadalom az egyenlő jövedelem és vagyon elosztásán alapul. Ennek az ideális alapja az 1, ami azt jelenti, hogy mindenkinek a jövedelme és a vagyona azonos. Ilyen a Marx által elképzelt ideális társadalom, a kommunista volt. Ő is csak erkölcsi alapon tartotta a kommunista államot ideálisnak. Nem bizonyította annak nagyobb hatékonyságát. Marx alapvető tévedése azonban az volt, hogy nem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmak azért voltak halálozást okozók, mert gyorsabban nőtt a lakosságuk, mint a társadalom eltartó képessége. Ez ellen csak a halálozás okozásával és a tudásvágy üldözésével tudott védekezni. Ezt nemcsak Marx, de társadalomtudomány máig sem ismerte fel.

Egyetlen társadalomtudós sem tette fel a kérdést: Hogyan alakult volna a termelésre épült társadalmakban a lakosság száma, ha nem fokozza a halálozást, és üldözi a tudásvágyat. Ezt Marx is figyelmen kívül hagyta. Nem számolt azzal, milyen lett volna a népszaporulat, ha az osztálytársadalmak nem fokozzák a halálozást azzal, hogy növelik a lakosság többségének a nyomorát, ha nem háborúznak, ha nem üldözik az ember tudásvágyát.

Mint történelmi materialista, csak azt fogadtam el, hogy a múlt társadalmai a lehető legjobbak voltak, mert a fel nem ismert elsődleges társadalmi érdeket, a népszaporulat fékezését szolgálták. Aki azt hiszi, hogy a múlt társadalmai bármikor lényegesen hatékonyabbak lehettek volna, ha egyenlőbben osztják el a jövedelmet és a vagyont, naiv idealista. A tudós számára a tények mindig a szükségszerűséget igazolják. Azt ugyan a biológusok sem tagadhatják, hogy az élőlények életmódja viszonylag tökéletes, nem akarnak tanácsot adni a növényeknek, az állatoknak, hogyan élhetnének jobban. Belátják, hogy az egyes fajok csak a többi faj rovására élhetnének jobban és többen. A természetet végtelen bölcsnek kell elfogadni.

Az emberi fajt életét is csak olyannak szabad elfogadni, ahogyan élt, mert ha lényegesen jobban élt volna, de eltarthatatlan mértékben túlnépesedik. Az ember eddigi élete is maga a csoda. A fajok életében nagyon rövidnek tekinthető mintegy 150 ezer év alatt, ezerszer nagyobb eredményt, sikeresebb pályát járt be eddig is, mint bármelyik faj előttünk. Ráadásul, a fejlődésünk tempója exponenciálisan gyorsul, az utóbb száz év alatt többet fejlődtünk, mint előtte 150 ezer év alatt. Ezért tudománytalannak, ostobának tartom azokat a társadalomtudósokat, akik a bejárt pályánkat úttévesztésnek tekintik.

Mivel mérhetjük a társadalmi fejlődésünket.

Ahogyan közgazdász pályára kerültem, azonnal azon kezdtem botránkozni, hogy a társadalomtudósok a történelmünket, még a jelenünket is, hibás úttévesztésnek minősítik. A tudósok nem azt keresik, hogy minek köszönhetjük az elért eredményeket, hanem arra keresnek magyarázatot, hogyan lehetet volna a múltban, még inkább a jelenben, másként viselkedni, és akkor már sokkal előbbre lennénk. Ezért az olyan mutatókat kerestem, amelyek az objektív valóságot mutatják.

Először ilyen mutatónak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon arányát tartottam. Ezt a mutatót azért szerettem, és szeretem ma is, mert első olyan, amelyik az osztálytársadalmakban a fejlettségtől viszonylag független marad. Ezzel az arányról már az ötvenes évek elején megjelent Bródy András és Rácz Jenő könyvében találkoztam. Azt állították, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya az adott életérben és az adott kultúrában viszonylag állandó, nem változik a társadalom fejelődése, gazdagodása során. Vagyis az életterekben kialakult kultúrákban viszonylag állandó marad.

A hidegebb éghajlaton magas a jövedelemhez viszonyított vagyonigény, a trópusokon viszont alacsony marad. Közép-Európában az egy laksora jutó nemzeti vagyon az egy lakosra jutó jövedelemnek mintegy háromszorosa volt nemcsak a megismerhető múltban, de a jelenben is. Európán belül az északi skandináv államokban négyszeres, a mediterránokban csak kétszeres.

Azt később ismertem fel, hogy az a mutató nem csak az éghajlattól, hanem legalább annyira a kultúrától is függ. Ezt jól jellemzi az Egyesült Államokban a közelmúltban közölt mutató. Az ott élő kelet-ázsiai etnikumban négyszeres, a puritán, protestáns európai etnikumokban háromszoros, a latin-amierikaiban kétszeres, a négerek között az egyszerese alatt van.

Ezek a számok jól bizonyítják, hogy a háború előtti Baranya-megyében a svábok vagyonát háromszorosra, a kálvinista magyarokét két és félszeresre, a katolikusokét kétszeresre, a cigányokét egyszeres alattira becsültem. Ezeket az arányokat jelenleg is megbízhatónak tartom.

Van egy másik példám is. Az ország lakosságának nagy többsége számára megfelelő megoldás a havi fizetés. A vállalkozók számára azonban elegendő az éves nyereségben való érdekeltség. A cigányokat azonban jobb volna hetente fizetni. Tehát nemcsak a jövedelemhez viszonyított vagyon, hanem a jövedelem optimális időbeosztása is kultúrától függ.

Gyermekkorom világában a cigányokat naponta, a munkásokat hetente, a diplomásokat havonta fizették, a tőkések pedig az éves vállalkozási hasznukban voltak érdekeltek.

Ezen a tapasztaltok győztek meg arról, hogy a vegyes etnikumú társadalmakban az egységes jogszabályok nem lehetnek hatékonyak. Vagyis a vegyes kultúrájú lakosságú közösség nem lehet olyan hatékony, mint a homogén. Ez adott magyarázatot arra, hogy Európában a hat legfejlettebb társadalmú ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, vagyis a hat leginkább homogén társadalmú állam. Hasonló a magyarázata annak is, hogy a legfejlettebb tízbe került négy óceánokon túli, protestáns, angolszász ország egymásközti sorrendje, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és csak a negyedik az Egyesült Államok. Az utóbbi lemaradása egyértelműen azzal magyarázható, hogy abban a legmagasabb aránya van a két viszonylag lemaradt etnikumnak, a latinoknak és az afrikai feketéknek. Az államok számára a vegyes etnikum nem előny, hanem hátrány.

Ezen az alapon vált számomra érthetővé, hogy Magyarország történelmét mindennél jobban az magyarázza, hogy mint etnikum nem voltunk képesek benépesíteni a Kárpát Medencét. Ezer éven keresztül a viszonylag kis Kárpát Medencét uraló Magyarország volt Európa legkevésbé homogén kultúrájú térsége. Ezt Trianon után sem vagyunk hajlandók tudomásul venni.

Sokáig nagyon nagyra becsültem a nagyon vegyes etnikumok által lakott Erdély aranykorát, és a 20. században Móricz Zsigmond igyekezetét, ennek bizonyításával. Erdélyben én is egy közép-európai Svájcot láttam. Csak lassan vettem tudomásul, hogy Svájcban ugyan többnyelvű és vallású a lakosság, de ettől függetlenül kulturálisan nagyon homogének. Erdély azonban nemcsak nyelvben és vallásban nagyon tarka, hanem etnikai tekintetben is. Svájc a világ egyik leghomogénebb kultúrájú állama. Ott járva nem lehet megmondani, hogy a lakók németül, franciául vagy olaszul beszélnek, mert azonos módon viselkednek. Erdélyben viszont minden etnikum nagyon elérő módon él és viselkedik.

Az Amerikában készült gini tanulmány.

A rövid ismertetőjét olvasva, grafikonjait látva is nagyon sokat tanultam belőle.

Először veszi tudomásul, hogy az elmúlt 800 évszázadról készült tanulmány, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából Eurázsia és Afrika egység, Amerikával szemben. Az utóbbiban a fejlődés megkésve indult, és megrekedt a kapás kultúrában, kontinens felfedezéséig.

Először olvasom utalást arra, mi volt a megrekedés egyik oka. De erre a tényre is csak utal. Nem volt domesztikált igás állatuk. De ez a megrekedésnek csak egyik oka. Több okra nem is tér ki. Pedig nem volt a szántóföldek megműveléséhez, a talajerő megőrzéséhez, a termékek behordásához és a trágyák kihordásához nélkülözhetetlen igásállat, és kerekes jármű. Amerikában mivel nem volt sem igásállat, sem kerekes jármű, a szántóföldi földművelés létre sem jöhetett. Az öntözéses szántóföldi földművelés csak hasított körmű, erős igásállattal alakulhatott ki, mert a patásállat, a patkolatlan ló csak a száraz síkságokon járhatott biztonságosan, a patkó pedig csak az időszámításunk utáni első évezredben, és Nyugat-Európában jelent meg.

Az idézett tanulmány sem utal arra, hogy a két amerikai kapás kultúrában, az inkában és a mayában nem volt megoldható a talajerőt megőrző trágyázás. A mayakutatók tudják, hogy a kapás növénytermelésük kóros trágyahiányban szenvedett. Szinte csak az emberi ürülékre számíthattak. Ez pedig nagyon kevés volt ahhoz, hogy a jelentős számú lakosság élelmét megtermelhessék. Azt is olvastam, hogy a kapásan termelt kukoricát a mayák úgy termelték, hogy minden vetőmag mellé egy kis halat is bekapáltak. Ez volt a növény számára a trágya.

A gini mutatókat feltáró tudósok fő hibája.

A mutatót feltaláló olasz tudós sem vette tudomásul, hogy a társadalom boldogulása nem a jövedelmek és vagyonok minél egyenlőbb elosztásának a következménye, sőt annál többen, annál jobban, és annál tovább élnek az emberek, minél egyenlőtlenebb az elosztás, nagyobbak a jövedelmi és vagyoni különbségek. Ezt nemcsak az olasz professzor, Gini nem ismerte fel, de Marxnak is az volt a mániája, hogy az ideális társadalomban egyenlők lesznek mind a jövedelmek, mind a vagyonok.

Ebből a rögeszméből a jelenkor ünnepelt közgazdásza, a francia professzor, Piketty sem gyógyult ki. Bármennyire minden tény azt mutatja, hogy a legszegényebb emberek jövedelme ott a legmagasabb, ott a várható életkor a leghosszabb, ahol nagyobb a jövedelmek és a vagyonok közti különbség.

A társadalomnak az érdeke, hogy a lakosok átlaga, de a legszegényebb tizede is minél jobban éljen. Ez soha nem valósult meg olyan egyértelműen, mint a jelkorban. Jelenleg a leggazdagabb társadalmú ország Norvégia, ugyanakkor ott a legszegényebb tized jövedelme, várható életkora, iskolázottsága is a legmagasabb. Az emberiség közel harmada olyan szegény, hogy a legmerészebb vágya, hogy akár a leggazdagabb ország legszegényebb tizedében élhessen. Másként fogalmazva, ma három milliárd ember szívesen élne Norvégiában a legalsó tizedben.

Mindezt tényként ugyan nem tagadhatja a tudomány, mégsem ezzel számol. Elég volna egyetlen adatközlés, arról, hogyan, és meddig él, hány osztályt végzett a skandináv államokban az alsó tized, és hogyan és meddig él, járt iskolába az emberiség legszegényebb harmada. Ennek tudomásul tétele talán megértetné a társadalomtudósokkal, hogy az egyenlőség erőltetése zsákutca.

Jó ötven éve az ENSZ statisztikusai rájöttek, hogy a társadalom fejlettsége három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. Tehát szó sincs arról, hogy az a fejlettebb társadalom, a melyikben egyenlőbb a jövedelemelosztás. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Ezt is túlzásba lehet ugyan vinni, de az osztálytársadalmak történetét, a fejlődést a differenciált jövedelmek jellemezték és jellemzik.

Az idézett amerikai tanulmány megemlíti ugyan a gyűjtögető és a termelő társadalmak közti minőségi különbséget. Ezt csak azzal magarázza, hogy nem volt igavonó barmuk, ami a szántóföldi növénytermeléssel járó talajművelés és szállítás igényit kielégítette volna. A szarvasmarhák és bivalyok által a talajerőt megőrző trágyázást és a szállítást meg sem említi.

Ennek ellenére, hogy felmértem a tanulmány hiányosságait, nagy örömmel fogadtam a felmérést.

Az amerikai tanulmány, utalást sem tartalmaz arra, hogy a fajunk eddigi történetében legnagyobb előrelépés Eurázsiában és Afrikában csak azért történhetett, mert jelentős felmelegedés itt járt olyan változásokkal, amire a szántóföldi öntözéses gabonatermelés létrejöhetett. Ha ez nem történik meg, talán még mindig a kapás kultúrák szintje jelentené a társadalmi fejlődés csúcsát.

A két amerikai kapáskultúra.

Ennek a tanulmánynak a leglényegesebb mondanivalója, hogy a két amerikai kapás kultúra megjelenését az időszámításunk előtti 2.000-re teszi. Ezzel az időponttal eddig nem foglalkoztam. Pedig a tényt látva megdöbbentem. A gabonatermelésre való átérést a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedéssel magyaráztam, és azt is tudtam, hogy az első kapásan termelt kultúrnövények és a két első domesztikált állat, a kutya és a rénszarvas Eurázsiában sok ezer évvel a felmelegedés előtt megtörtént. Az nem foglalkoztatott, mi történhetett volna, ha nincs felmelegedés.

Arra a tárgyalt amerikai tanulmány sem utal, hogy az amerikai kultúrnövények, mindenekelőtt a burgonya, a kukorica és a bab nem az időszámításunk előtt 2.000, hanem már a felmelegedés előtt néhány ezer éve megjelentek, mint kiegészítő kapásan termelt táplálék. A mai tudomány a rizs, a köles, a búza és az árpa megjelenését Eurázsiában és Afrikában ugyanúgy évezredekkel a felmelegedés elé teszik, mint Amerikában a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom lakóhely körüli kapás termelését.

Azt, hogy ezek a több ezer éve termelt kapásnövények szántóföldi termelése csak Eurázsiában megtörtént, a tudomány bizonyítja Azt azonban, hogy a szántóföldi művelésük akkor is kialakulhatott volna, ha nincs klímaváltozás, csak találgatni lehet. Szerintem, az önözéses szántóföldi gabonatermelés feltételeit, a szarvasmarha és a bivaly domesztikációját, a folyamvölgyek önözhetőségét csak a felmelegedés teremtette meg. A felmelegedés előtt csak a kutya és a rénszarvas tárult az emberhez. A többi háziállat csak akkor domesztikálódott, amikor a klímaváltozás kihalásukkal veszélyeztetett.

Bármennyire egyértelmű, hogy csak azok a vadállatok szelídültek az emberhez, amelyeket a klímaváltozás kihalásukkal veszélyeztetett. A szarvasmarha, a bivaly, a teve, a birka és a kecske azért szelídült az emberhez, mert annak etetésére, itatására szorult.

Eurázsia már abban is Amerika előtt járt, hogy a kutya és az első hámos állat, a rénszarvas ismert volt. A rénszarvas ugyan erősebb a lámánál, de ez ereje nem egyenlő a szarvasmarháéval és bivalyéval. A hideg észak Eurázsiában, a havas síkságon a rénszarvasok által vontatott szánokon a szállítás több ezer évvel a felmelegedés előtt ismert volt, de csak havon és szánkóval. Ez a szállítási mód csak a havas síkságokon volt megoldás.

Azt is megemlítettem volna, hogy a vizsgált korban fajunk hány százaléka élt Eurázsiában és Afrikában, valamint Amerikában, valamint Ausztráliában. Becslésem szerint, óriási többségünk Eurázsiában és Afrikában, ezek többsége is a Monszun Áramlat térségében élt.

A Golf Áram térsége csak akkor csatlakozott a Monszun százszor nagyobb népességű térségéhez, amikor Nyugat-Európában, az időszámításunk utáni első évezred végén, kialakult a természetes csapadékra épülő gabonatermelés. Ez a gabonatermelési mód tért aztán át alig egy fél ezred múlva Amerikára, és nem sokkal utána Ausztráliára.

A szántóföldi gabonatermelés tőkeigénye.

A tárgyalt tanulmány csak a gini mutató tükrében mutatja be a társadalmi fejlődést, és azt egyértelműen a szántóföldi növénytermelés megjelenésével magyarázza, hogy megnőtt a jövedelemhez viszonyított vagyonérték. Ezt elsősorban az igavonó állatok vagyonértékével indokolja. A gyűjtögető társadalmakban az őket eltartó életterük nem jelentett jelentős vagyonigényt. A földművelő társadalmakban azonban a legnagyobb vagyonigényt nem az igavonó állatok és a talajműveléshez, anyagmozgatáshoz szükséges eszközök, hanem a termőföld és az épületek jelentették.

Ekkor jelent meg a földjáradék. Ezért aztán nem annyira a jövedelmek, hanem a vagyonok gini mutatója nőtt meg. A tanulmány az igavonó állatok vagyonigényét hangsúlyozza, holott nagyságrenddel nagyobb volt a termőföld és a lakóház és az istállók értéke. Ráadásul az állatállomány, a lakóház és az istállók, általában a felszereltség a jobbágyok tulajdona volt. Csak a legnagyobb érék a termőföld maradt a földbirtokosok tulajdonában.

A szellemi vagyon megnövekedett szerepe.

A közgazdaságtudomány máig sem vette tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom a legfontosabb vagyonná emelte a szellemi vagyont, a munkaerő képességét és képzettségét. Csak a fizikai vagyont figyelembe vevő mutató értelmetlenné vált. Ma már nemcsak a munkaerő ára, de a vállalkozó jövedelme is egyre inkább a képességétől és képzettségétől függ.

Nemcsak a klasszikus közgazdászok, és a marxisták, de a jelenkori közgazdaságtan sem számol a munkavállaló és a munkaadó képességének megváltozott szerepével. Ma is azt tartják, hogy a tőkejövedelem a tőke nagyságával arányos, a munkavállalókat pedig a tőkések kizsákmányolják. Nem veszik tudomásul, hogy mind a munkaerő ára, mind a tőke profitja korábban is a keresletének és kínálatának az arányától függött. Az osztálytársadalmakban azért volt jellemző a munkaerő kizsákmányolása, mert több és jobb volt a kínálata, mint a kereslete.

A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban a munkaerő felső többségével szemben a kínálatánál nagyobb a kereslet. Ezért a munkaerő felső kétharmadának megszűnt a kizsákmányolása.

Az olyan fejlett országokban, ahol csökken a munkaképes lakosság mennyisége, egyre inkább nő azok aránya, akiknek az alkalmazása a vállalkozók érdeke a foglalkoztatási törvények szerinti áron megvásárolni.

A fejlett, puritán államokban ma már csak azért van munkanélküliség, mert a foglalkoztatási törvények olyan magas költséget követelnek a gyenge minőségű munkaerő alkalmazása esetében is, ami már a munkaadónak drága. Vagyis a törvényben szabályozott minimálbér és a járulékai meghaladják a gyenge munkaerő értékét.

Kínai és az európai rendszerváltás

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 11 29

Kínai és az európai rendszerváltás

1990-re a Nyugat úgy emlékszik, hogy összeomlott az európai marxizmus. Az fel sem merül, hogy ugyanebben az évben Kína a világtörténelem legnagyobb sikerébe kezdett. Az első annak eldöntése, melyik eseménynek van nagyobb jelentősége. A bolsevik, azaz a kelet-európai marxizmus hidegháború utáni összeomlásának egyszerű magyarázata van: A Szovjetunió az Egyesült Államokkal versenyzett a katonai szuperhatalomért. Ez is olyan verseny volt, amit csak elveszíteni lehetett. De még ennek is az volt az elsődleges oka, hogy az Egyesült Államok puritán polgári társadalom volt, a Szovjetunió pedig nem puritán és nem polgári társadalom.

Ezt már Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor társadalmi felépítményeit csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. A társadalmi siker elsődleges feltétele azonban Kelet-Európában eleve hiányzott. Ez mégsem jelentette azt, hogy a bolsevik rendszernek nem voltak jelentős előnyei. Ezekben a kelet-európai és balkáni utódállamokban a polgári demokrácia még úgy sem működik, mint ahogyan a bolsevik rendszer működött. Azt nem lecserélni, hanem piacosítani kellett volna úgy, ahogyan Kínában történt, és leállítani az elviselhetetlen terhet jelentő fegyverkezést.

Máig nem írta le senki, hogy a Szovjetuniót, vagy annak csatlósait nem akarták a tőkés demokráciák fegyveresen megsemmisíteni, legfeljebb Nyugat-Németország szerette volna magához csatolni Kelet-Németországot. Valamint Csehország, Észtország és Szlovénia állt volna át a demokratikus felépítményű táborba.

Ez sem jelentette volna azt, hogy kínai mértékben sikeresek lesznek a kelet- és közép-európai országok, de lényegesen jobban.

Ne higgye senki, hogy Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Horvátország közelebb lenne a puritán Nyugathoz, ha azokat nem a bolsevik Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok szállta volna meg. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a jelenlegi állapotunk reménytelibb lenne, ha nem kerülünk a Szovjetunió felügyelete alá.

Még egyetlen magyar történésznek nem jutott eszébe, hogy megvizsgálja, mint nyertünk azzal, hogy az első világháború után a győztes demokráciák diktálták a békét, és hagyták megtörténni, hogy Magyarország fél-feudális társadalmat rendezhetett be magának. A Horthy rendszer nem előre, hanem hátrafelé lépett. A kiegyezés és az első világháború elveszése közötti fél évszázad ezer éves történelmünknek egyetlen olyan szakasza volt, amikor közelebb kerültünk a fejlett Nyugathoz, mint ezer éves történelmünk során valaha.

A magyar közvélemény nagy többsége még ma is csak az ország területe kétharmadának elvesztését látja. Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy Trianon előtt kisebbségben éltünk az országban, Trianon után azonban nemzeti állam lettünk. Az ezer éves Magyarországban a lakosság fele nem magyar volt, Trianon után pedig 90 százalékban magyarok országa lettünk. Korábban az ország lakosságának felét, a kisebbségeket vagy gyűlöltük, vagy emberszámba sem vettük.

Száz évvel Trianon után sem jutott eszébe egyetlen magyar történésznek, hogy milyen lehetőségünk nyílt meg azzal, hogy végre nemzeti állam lettünk. Szinte egyetlen kisebbségünk maradt, a svábság. Akik többsége még a mezőgazdaságban akart megélni. A svábokból, akik már az úri középosztályba léptek, már elmagyarosodtak. A magyar társadalom motorja pedig a zsidó polgárság volt, az első magyarul beszélő, örömmel magyarrá levő polgársága volt.

A magyar társadalom legnagyobb gyengesége a magyarul beszélő polgárság hiánya volt. Ezt a hiányt először számolta fel a Magyarországon elő, mintegy 6 százalékos zsidóság, aminek négyötöde a trianoni ország területén, kétötöde pedig a főváros vonzáskörzetében élt. Ez a zsidóság nemcsak polgár, hanem a nyugat-európai értelemben vett polgár volt.

Európának az első világháborút megelőző fél évszázadban a legnagyobb esemény a szinte a társadalmakon kívül, gettókban élő zsidóság példátlan sikerű polgárrá válása volt. Ez a kontinens keleti felén, ahol krónikus betegség a polgárok hiánya volt. Ez leginkább jellemző Lengyelországon és Magyarországon volt. Az ortodox keresztény és nagycsaládos kelet-európai balkáni népek annyira alkalmatlanok voltak a polgárosodásra, hogy a közöttük élő zsidóság képtelen volt a polgárosodásra. Tőlünk nyugatra pedig eleve volt elegendő polgár, a zsidóság is eleve az volt. Ezért a két kultúra között élő Lengyelország és Magyarország volt az a közép, amiben példátlanul gyorsan polgárrá válhatott az eddig gettókban élő zsidóság.

Történészeink sem hangsúlyozzák, hogy a kiegyezés és az első világháború között, Budapest és vonzásterülete volt az európai zsidóság legdinamikusabb centruma. Ennek a zsidóságnak köszönhetjük, hogy Budapest és vonzáskörzete lett a legnagyobb társadalmi és gazdasági siker térsége. Ezért kínálkozott Trianon után történelmükben az egyetlen alkalom arra, hogy a harmadnyi területű, nagy többségében magyarok és elmagyarosodni akaró zsidó polgárok gyorsan fejlődő, először a Nyugathoz felzárkózni képes ország. Ez az ezer éven keresztül mindig reménytelen felzárkózás akkor sikerülhetett volna, ha a lelkesen elmagyarosodott zsidóság maradhatott volna a magyar társadalom élcsapata.

E helyett Szegeden a magyar arisztokrácia összefogott a nemesség szerepét átvevő úri középosztállyal arra, hogy megszabadulnak a zsidó polgárságtól, ezzel újra a magyar társadalom vezetői lehetnek. Ez sikerült is, mert a magyar közvélemény elhitte, hogy Trianon nem lehetőséget biztosított arra, hogy végre nagy magyar többségű nemzeti államunk lehessen. Elfogadták az a politikai stratégiát, hogy minden más megelőző célunk a Trianon előtti ország területének visszaállítása, és a zsidóságtól való megszabadulás. Tejes revizionizmus és a zsidóság befolyásának felszámolása. Tehát a Horthy rendszer fő célja a szeges ellenkezője volt annak, ami sikert hozhatott volna.

Azt ugyan elfogadták a népiek, hogy nem területi revízióra van szükség, hanem gyökeres földreformra. Az ugyan senki nem látta meg, hogy a gyökeres földreform csak akkor jelenthet társadalmi sikert, ha a falvak lakosságának nagy többségét kivonjuk a mezőgazdaságból, és gyökeres iparosítást, urbanizációt hajtunk végre. Alapvető tévedés volt azt hinni, hogy a földreform megnyitja az utat a falvak lakosságának a gazdagodása felé. Nem volt semmi reális alapja annak, hogy a sok törpebirtok eredményesebb gazdaságot jelenthet a falvak népének meggazdagodása felé. Sajnos, ennek csak az volt az áldásos következménye, hogy az arisztokrácia és a katolikus egyház elvesztette a vagyonát, ezzel a már régen indoktalan politikai és gazdasági befolyását.

Életem egyik legnagyobb élménye ugyan az volt, amikor négy faluban, földosztóként, átélhettem, mit érzetek a földnélküli parasztok, amikor cövekkel jelölhették meg a földjük határát. Pedig egyértelmű volt, hogy a néhány hold, ami neki is jutott, legfeljebb a mindennapi kenyeret biztosíthatja, a jobban éléshez azonban kevés lesz. Ez az élmény döbbentett rá, hogy a falvakban többször annyi ember a földből akar megélni, amennyi akkora föld szükséges ahhoz, hogy elvárható módon meg lehessen abból élni. Már a földosztás során felismertem, hogy legfeljebb minden ötödik juttatott kerülhet olyan helyzetbe, hogy egypár lovat tarthasson. Tized annyinak juthatna akkor föld, mint egy dán, és huszad annyinak, mint egy amerikai farmernek.

Ez a felismerés vezetett oda, hogy a falusi lakosságnak nagy többsége számára a megélhetést nem a mezőgazdaságban, hanem az iparban és a szoláltatásokban kell munkaalkalmat teremteni.

Ezért azzal döbbentettem meg az agrárszakás barátaimat, hogy a magyar falvak lakossága, amit kapott, elsősorban Rákosi elvtársnak, az általuk folytatott, erőltetett iparosításnak köszönheti. Ha ez nem szívta volna el a falvak lakosságának többségét, ott sem tarthatnának a falvak, ahol tartanak.

A bolsevik diktatúrának csak a módszereit bírájuk, azt meg sem nézzük, hova vezettek. Pedig a munkaerő kínálatánál nagyobb kereslet teremtése nélkül nincs munkáshatalom. A kelet-európai diktatúra ugyan nem adta meg a dolgozók szabadságát, de a mesterségesen létrehozott munkaerőhiány létre hozta azt.

A termelés költsége nem az értékre mutat

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 11 28

A termelés költsége nem az értékre mutat

Marx közgazdaságtana az áruk és szolgáltatások értékére épült. Az árak centrumát a termelésükre fordított kiadással, anyagi és munkaráfordítással kívánta mérni. Nem vette tudomásul, hogy az érték szerves részének tekintette a föld- és a bányajáradékot, de profitot már a tőkés tulajdonviszonyból és nem a tőkehiányból vezette le. Máig senkinek nem jutott az eszébe, ha a föld- vagy a bánya tulajdonos jövedelmét a föld- és a bányahiányból vezette el, akkor a profit sem a tőketulajdonból, hanem a tőkehiányból fakadó jövedelem.

A hiány ugyanúgy áralakító, ahogyan a ráfordítások. Ez a munkaerőre is igaz. A munkaerő ára akkor magas, ha a kereslete nagyobb, mint a kínálata, és fordítva, ha a kínálata nagyobb a keresleténél, akkor kizsákmányolja. Az osztálytársadalmak mindegyikére azért volt jellemző, hogy a munkaerő megvásárolója, legyen az rabszolga, jobbágy, vagy bérmunkás, meg nem dolgozott jövedelemhez jutott. Ezért az árak centruma nem az értékük, hanem a keresletük és kínálatuk egyensúlya.

A marxizmus tévedéséből fakadt, hogy a Szovjetunió árrendszere arra a meggyőződésre épült, hogy az áruk és szolgáltatások költsége az értékükre mutat. Ez a meggyőződés vezetett oda, hogy az árakat az önköltséghez igyekeztek igazítani. Nem vették tudomásul, hogy a számvitel nem lehet az áruk értékének mércéje. Az csak arra alkalmas, hogy a tulajdonos jövedelmét mérje. Ezt már a járadék és a profit figyelembe vétele is mutatta.

A mezőgazdaság és a bányászat termékeinek a költségeibe beleszámították a járadékokat, majd a tőkés társadalomban a tőke profitját is. Nem vették figyelembe, hogy a járadékok és a profit nem költség, hanem az áraknak a tulajdonosnak járó része, ami abból fakad, hogy kevés a termőföld, a bányakincs és a tőke. A profit is a tőkehiányból fakadó járadék. A járadékok és a profit abból fakadó jövedelmek, hogy kevés a termőföld, kevés a bányakincs és kevés a tőke. Ezek azok olyan feltételei a termelésnek, amelyekben nagyobb a kereslet, mint a kínálat.

Marx sem vette tudomásul, hogy földjáradék, bányajáradék és a kölcsön utáni kamat már akkor is volt, amikor a munkaerő munkaideje még nem volt áru. A kölcsönadónak akkor is kellett a hitel visszafizetésén felül kamatot fizetni, ha a kölcsönadó nem tőkés vállalkozó volt.

A vállalat mérlege csak arra alkalmas, hogy a tulajdonosnak a vállalkozása működtetésével járó eredményét megmutassa. Arra viszont alkalmatlan, hogy a vállalat mekkora társadalmi érdeket szolgált. Ennek ellenére a marxista közgazdászok a veszteséges vállatokat a társadalmi érdeket sértőnek tekintették, azok működtetése felett háborogtak. Szerintük, ami a vállalkozás számára veszteséges, ezért az állami költségvetésből támogatást igényel, kártokozó. Számításon kívül hagyták, hogy a veszteséges vállatok, mint adnak a társadalomnak.

Foglalkoztatás.

A nem foglalkoztatott munkaképes lakosság a társadalom számára veszteség. Ennek ellenére a munkanélküliséget a klasszikus közgazdaságtan sem tekintete veszteségnek. Pedig a foglalkoztatás tejes költségét meg nem térítő foglalkoztatás is, a társadalom számára plusz jövedelem.

Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. Sem a rabszolgatartók, sem a jobbágytartók, sem a tőkések sem voltak képesek a gyenge minőségű munkaerőt úgy foglalkoztatni, hogy az számukra jövedelmező legyen. Pedig minden osztálytársadalom érdeke megkívánta, hogy az is dolgozzon, aki nem termel a munkaadója számára akkora értéket, amekkora költséggel járt a foglalkoztatása.

Marx sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak mindegyike több munkaerőt termelt, mint amennyit azok képesek voltak számukra jövedelmet hozó módon hasznosítani. A gyűjtögetésről a termelésre áttérő társadalmak a korábbinál lényegesen biztosabb eltartást biztosítottak. Ennek következtében csökkent a halandóság, és nőtt a születésszám. Fajunk mintegy 150 ezer éves történelmében a spontán népességnövekedés átlaga ezrelékes szinte maradt. Ennek ellenre fajunk szinte a föld minden természeti környezetében megjelent, de mindegyikben alacsony népsűrűségi szinten maradt. Becslésem szerint a várható életkor valahol a húszak években maradt.

Azzal azonban, hogy az ember a természet ajándékaiból való életviteléről áttért a munkájával megtermelt javakból élésre, hirtelen túlnépesedő fajjá vált. A szántóföldi öntözéses gabonatermelő kultúrák történelmét ismerem jobban, ezekben szinte azonnal jelentkezett a túlnépesedés elleni védekezés. Minden a munkával eltartó társadalomban szinte azonnal megjelentek a túlnépesedést fékező rendszerek. Egyiptomban szinte azonnal megjelentek a közmunkák, a dolgozó többség megadóztatása, a hadviselés és a tudásvágy üldözése. Ez a gyors társadalmi reflex több okkal magyarázható.

A gravitációsan öntözhető területek nem voltak jelentősen növelhetők. Lényegében csak az árterületek voltak önözhető gabonaföldek. Csak feltételezni tudom, hogy az öntözéses gabonatermelés területe a következő hatezer évben alig változott, a jelenkorig lényegében a tengerszint 70 méteres emelkedésének köszönhető szinten maradt. Az önözéses gabonatermelés egységnyi területen százszor annyi embert tartott el, mint a gyűjtögetés, de az önözhető terület alig volt növelhető.

Az önözött gabonaterületeken nemcsak gyorsan nőtt a lakosság, de nagy volt az odavándorlás is. Először fordult elő fajunk történetében, hogy megjelent egy olyan életmód, ami jelentősen nagyobb eltartó képességet biztosított, mint a meglévő. A gyűjtögető ember számára óriási előrelépést jelentett a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés. Fajunk óriási többsége számára a gyűjtögetés nem biztosította még a közvetlen jövőt sem. Az önözéses gabonatermelés azonban egy éves táplálkozást biztosított. Hangsúlyozni kellene, hogy a meleg éghajlaton a gabonatermelés volt az első, ami egy évre biztosította a szükséges táplálékot. Nem véletlen tehát, hogy a vallások a létbiztonságot a kenyér biztonságával azonosították. Amíg a pásztortársadalmak számára az állatállományuk eleve élelemtartalékot jelentett, addig a földművelők számára a gabona volt a létbiztonság alapja.

A gabonatermelés megjelenése következtében a fajunk várható életkora egyre inkább meghaladta az előző mintegy 150 ezer év átlagát, ezzel egyre inkább túlszaporodóvá vált. Ezzel elkezdődött a túlnépesedés elleni védekezés. Az embernek kellett halálokozóvá válni. Márpedig a túlnépesedés ellen csak a halálokozással lehet védekezni. Gyermekvállalásnak a létszám tartás közelében tartása csak akkor oldható meg a szervezett halálokozás nélkül, amikor a tudományos és technikai forradalom megoldotta a normális, de fogamzásmentes szexuális életet.

Ezek a feltételek csak a 20. század derekára oldódtak meg, de akkor is csak a puritán viselkedésű, már gazdag és iskolázott társadalmakban. Ezekben a túlnépesedést okozó gyermekvállalás spontán, minden politikai erőszak nélkül megszűnt. Sőt olyan mértékben csökkeni kezdett a gyermekvállalás, hogy azt a társadalomnak anyagilag támogatni kell.

A tudományos és technikai forradalom azonban nemcsak a fogamzásmentes szexuális életet tette lehetővé, de az elmaradt világban az egészségügyi vívmányok beáramlásának köszönhetően nemcsak a fogazásgátlás oldódott meg, de ennek hatása előtt jelentősen megnövekedett a várható életkor, ami mellett már a népszaporulat, a tartósan elviselhetőnek közel százszorosára is növekedhetett. Fajunk létszáma a már nem szaporodó ötöde ellenére is száz év alatt hétszeresére növekedett. A 20. és a 21. század így fog bevonulni a fajunk történelmébe.

A puritán népek már gazdag és iskolázott fele, az emberiség ötöde, a 20. század elejétől kezdve egyre kevesebb gyermeket vállalt annak ellenére, hogy a társadalom ezt anyagilag is támogatta. Számukra megszűnt a halálozás fokozásának szükségszerűsége, ezzel a többség nyomorának fokozása. Spontán, erőszak nélkül létre jöttek az össznépi társadalmak. Nem is a születések számával van probléma, hanem a kontraszelekcióval. A gyermekvállalások a családok potenciális gyermeknevelési képességével fordítottan arányosak. Ez különösen az anyákra igaz. A diplomás, jó keresetű anyák termékenysége minden fejlett társadalomban 1.5 alatt van. Vagyis a következő nemzedék kontraszelekció eredménye. Ezt ugyan részben ellensúlyozza az egyre magasabb képzettség, de így is felmérhetetlen veszteséget okoz. Megoldást csak az jelentene, ha az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés értékéhez szabnák.

A puritán népek másik fele, az emberiség ötöde, Kína erőszakkal korlátozza a gyermekvállalást. Az első 25 év tapasztalati ízt bizonyítják, hogy az egyetlen gyermek vállalhatósága megnövelte a szülők gyermeknevelésének a hatékonyságát, több jövedelmet és időt fordítanak a sikeres nevelésre. Minden várakozást messze meghaladó növekedést értek el. A 21. század nagy történelmi eredménye az lesz, hogy a második felétől Kína is szuperhatalom lesz.

Az emberiség nagyobb felében elszabadult a túlnépesedés. Amíg az emberiség kétötöde elképesztő módon fejlődik, a nagyobbik fele azért marad egyre jobban le, mert túlnépesedik. A gyorsan fejlődő társadalmakban élők száma a nem jelentős befogadás mellett csökken, a gyorsan lemaradó társadalmak lakossága pedig évente 70 millióval növekszik. A gyermekvállalás százalékos növekedésének lassulása ugyan megindult, de még jó ideig ennek hatását elnyomja a halálozás csökkenése.

Ha a forradalmárok felismerték volna, hogy az osztálytársadalmakra jellemző embertelenségek kikerülhetetlen szükségszerűségből fakadnak, nem a politikai erőviszonyok erőszakos megváltoztatását tekintették volna megoldásnak, hanem a kevesebb gyermekvállalást.

Ez engem személyesen is nagyon érintett a gyermekvállalás korlátozásának elkerülhetetlensége. Földosztóként azt kellett látom, hogy a falusi családokra jutó föld olyan kevés, hogy a farmgazdaságok kialakulása mindaddig reménytelen, ameddig a falvak határának hatékony megműveléséhez ötöd annyi munkaerő is elég lett volna. Ezt előttem felismerte a Baranya-megyei református falvak lakossága, akik megfelelő fogamzásgátlók, és az egyetlen gyermek életben maradásának megbízhatatlansága ellenére kegyetlen erkölcsi kontrollal, de megvalósították az egykézést. Ennek az lett az eredménye, hogy az egy laksora jutó föld nagyobb, és az élet gazdagabb lett, mint a gyermekvállalást nem korlátozó katolikus falvakban.

A gyermekvállalás korlátozásánál nagyságrenddel nagyobb hatása volt azonban a bolsevik rendszer erőltetett iparosításának. Még nem írta le senki, hogy 45 évvel később egy, a földje műveléséből megélni akaró laksora kétszer annyi föld jutott, mint amennyivel a földreform után elindultak. De az is le kellene írni, hogy még így is ötöd annyi földje van egy falusi parasztcsaládnak, mint Dániában, és huszada, amennyi az amerikai farmercsaládoknak van.

Ezért kell továbbra is elvonni a mezőgazdaságból megélni kénytelen munkaerőt a falvakból, és növelni a földművelés intenzitását.

Utóirat.

A társadalom csak akkor lehet össznépi, ha a munkaerőnek a kínálatát meghaladó kereslet van. 

A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Kopátsy Sándor                 EO                   2017 11 30

A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Először került az emberiség puritán ötöde abba a helyzetbe, hogy megszabadult a túlnépesedési nyomástól, illetve puritán egyötöde, Kína, hogy a túlnépesedés erőszakkal képes volt megállítani.

Fajunk eddigi történelmét azzal lehetett két időszakra bontani, hogy a megjelenését követő mintegy 150 ezer évben lassan csak azzal szaporodhatott, ha képes volt újabb és újabb természeti környezetbe berendezkedni. Mire életében bekövetkezett az első, szinte minden életterében bekövetkezett jelentős éghajlati változás, már minden kontinensen jelen volt, és ott járta a maga nagyon lassú fejlődési útját. Mindenütt izolált volt, egymás tapasztalatait nem vehette át. Nagyon ritka, maximum 1-2 fő/négyzetkilométeres sűrűségben élt, a maga lassú fejlődési útját járta. Fajunk létszáma legfeljebb néhány tízmillió lehetett.

Fajunk csak a változó környezetben fejlődhetett.

A társadalomtudomány máig sem jutott el annak felismeréséig, hogy felismeréséig, hogy mind faj, tehát genetikailag nem fejlődött, ugyanaz a faj maradt. Tehát nem a Darwin által felismert fajfejlődési utat járta, nem a mutáció és a szelekció hosszú útján váltak a jelentősen eltérő környezetbe kerülte új fajjá, hanem a genetikai elődeinél sokkal fejlettebb agyukkal, kezükkel, hangképző képességükkel igazodni tudtak minden természeti környezethez. Nem új fajokká váltak, hanem genetikailag változatlanul homo sapiens maradtak annak ellenére, hogy nagyon különböző módon éltek.

Mintegy 6-8 ezer éve azonban tőlünk teljesen független okokból viszonylag gyorsan megtörtént egy jelentős felmelegedés, és ennek hatására, az élettereink éghajlata, növény- és állatvilága jelentősen megváltozott. Ennek hatására az embernek szinte minden életterében jelentősen változtatnia kellett az életvitelén. A felmelegedéssel járó változások között fajunk életére a leginkább az hatott, hogy mintegy 70 méterrel emelkedett a tengerszint. Ez nagyon visszaduzzasztotta a folyók, folyamok tengerbe ömlését. Ezzel elsősorban Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten a folyamok völgyei árterületekké, gravitációsan öntözhetővé váltak.

Ez lehetőséget biztosított a már kapás növények szántóföldi művelésére ott, ahol volt az igavonásra és a talajművelésre alkalmas háziállat, a szarvasmarha és bivaly. Az öntözéses, szántóföldi gabonatermelés közel százszor akkora népességet tudott eltartani, mint a gyűjtögetés.

Három térségben, a Távol-Keleten, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, voltak olyan folyamvölgyek és olyan igás állatok, amik lehetővé tették az öntözéses gabonatermelést. Ennek a három eredeti, egymástól függetlenül kialakult magas kultúrának köszönhető, hogy nemcsak az emberiség létszáma megtízszereződött, de a várható életkor is háromszorosára nőtt. Ennek lett a következménye, hogy fajunk túlnépesedővé vált, magának kellett a halálozást növelni, a tudásvágyat pedig elnyomni. Ezt a funkciót, ha nem is tudatosan, de következetesen, 6-8 ezer évben az osztálytársadalmak töltötték be.

A társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy fajunk csak azért élhette túl az utóbbi 6-8 ezer évet, mert halálozásokozó, és tudásvágy üldöző volt. Ez sem működött soha olyan következetesen, hogy az osztálytársadalmak mindegyike viszonylag túlnépesedett lett. Nehezen magyarázható, hogy nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte volna, hogy az életterek túlnépesedtek voltak. Minden társadalmi egység lakossága jobban élt volna, ha kevesebben éltek volna a nem növelhető életterükben.

A történelem egyetlen olyan könyvet ismer, ami a túlnépesedés veszélyéjét veti fel, ennek szerzője egy anglikán pap, Thomas Malthus 1798-ban megjelent könyve volt. De ő sem a jelenlegi állapotot tartotta túlnépesedettnek, csak a jövőt féltette. Azt is csak a lakosság élelmezése okán. Minden tudományos, vallási és politikai fórum azonban még a téma felvetését is ostobaságnak minősítette.

Malthus abból semmit nem látott, és nem is láthatott előre, hogy a 20. század első felében megtörténik az agrártechnikai forradalom, a mezőgazdaság gépesítése, a fajtanemesítés forradalmai létrehozták azt, ami kétszáz évvel előbb az iparban és közlekedésben történt. Az utóbbi száz év alatt hétszeresére nőtt az emberiség létszáma, és ennek ellenére az átlagos élelmezés többel javult, mint előtte évezredek alatt. Az alultápláltság után a legnagyobb népbetegség a túlsúlyosság lett. Fajunk korábbi egész életében a táplálkozás volt az emberiség legnagyobb gondja.

A gyűjtögetés hosszú ideje alatt az éhség volt a legnagyobb motiváció, az éhhalál pedig a legnagyobb népességkorlátozó.

A szántóföldi öntözéses földművelés először hozta a változást, a munkával megtermelt gabona évente biztosította a táplálkozást. Megindult a várható életkor növekedése, és ennek következtében az elviselhetetlen népességnövekedés. Még nem írta le senki, hogy a szántóföldi gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmakban egész százalékos volt a potenciális népességnövekedés, ezzel szemben az öntözhető terület és a termésátlagok éves növekedése nem érte el az egyetlen ezreléket sem. Ezzel szemben a lakosság spontán növekedése ennek a sokszorosa volt. Elég lett volna arra gondolni, hogyan alakult volna a létszámunk, ha nincsen mesterségesen létrehozott nyomor, nincsenek háborúk.

A klímavédelem.

Az vitathatatlan, hogy az éghajlat melegedésének a levegőszennyezés az elsődleges oka, de az egyáltalán nem bizonyított, hogy ez milyen kivédhetetlen károkat okoz. A fajunk életében egyetlen felmelegedés történt, ami a jégkorszak megszűnését okozta. Az sem vitatható, hogy ennek köszönhetjük, hogy fajunk arra kényszerült, hogy feladja a gyűjtögetésre épült életvitelét és áttérjen a megtermelt javakból élésre. Ha ez a felmelegedés nem történt volna meg, minden valószínség szerint ma század ennyin és tized ilyen jól sem élhetnénk. Az ide jutásunkat annak köszönhetjük, hogy óriási változás történt a földünk éghajlatában. Vagyis 6-8 ezer éve megindult mind a létszámunk, mind az életviszonyainak gyors növekedése a felmelegedésnek köszönhetjük.

Ennek ellenére, még utalást sem találtam arra, hogy mi volna az emberiség számára az optimális éghajlat. Az ugyan nem vitatható, hogy a néhány celziusz fokkal hidegebb éghajlat sokkal kedvezőtlenebb volt a fajunk számára, mint a jégkorszakot követé 6-8 ezer esztendő éghajlata. Ebből mégsem következik az, hogy a jelenlegi az optimális, az ennél melegebb pedig rosszabb. Ez még inkább igaz a tengerszínt optimumára. A 70 méterrel alacsonyabb tengerszint mellett ki sem alakulhattak volna az önözéses gabonatermelés vízügyi feltételei. Gyakran hivatkozok arra, hogy a 70 méterrel alacsonyabb tengerszinten a magas-kultúrák egyike sem jöhetett volna létre.

A 20. század történelmi szerepe.

A 20. század azzal hozott minőségi változást fajunk történelmében, hogy az emberiség már gazdag és puritán ötödében megszűnt a túlnépesedés. Azt már a század elején Max Weber felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire minden más kultúránál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns népek képesek felépíteni. Weber két tényt nem vett tudomásul.

Másoknál hatékonyabb társadalmat nemcsak a protestáns, de nyugaton a puritán katolikusok népek is, a Távol-Keleten pedig a protestánsoknál puritánabb konfuciánus népek is hatékony társadalomépítők lesznek. Ráadásul, azok számukban is többen vannak.

Webernek másik nagy tévedése az volt, hogy a társadalmi sikernek van még egy másik feltétele is. A puritán népek is csak akkor lehetnek sikeresek, ha már nem túlnépesedők. Ennek a két előfeltételnek a szükségességét ugyan a tények egyértelműen bizonyítják, a társadalomtudomány mégsem veszi tudomásul. Ezt bizonyítja a tény, hogy a puritán kultúrájú Kína csak az óta sikeres, ami óta erősszakkal leállította a túlnépesedését.

Jelenleg az emberiség puritán kétötöde egyre jobban a többiek fölé emelkedik. Ezen belül a már gazdag népek államainak a politikai felépítménye demokratikus, a még szegény, és csak erőszakkal kikényszerítve nem túlnépesedő Kína azonban politikai diktatúra maradt. Azt a Nyugat társadalomtudósai képtelenek megérteni, hogy a még szegény és nagyon gyorsan szaporodó lakosságú Kína nem lehetett demokrácia, mert a nagyon gyors népszaporulatát csak erősszakkal lehetett megállítani.

A tények egyértelmű tapasztalatát ideje volna tudomásul venni.

Csak a puritán népek képesek a többi kultúránál lényegesen hatékonyabb társadalmat működtetni. De ezek is csak akkor, ha nem túlnépesedők. A túlnépesedés spontán, a lakosság többsége által elfogadott, vagyis demokrata társadalomban, csak akkor állhat meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fő szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a fogamzásgátlók használta pedig általános. Ahol ezek a feltételek létrejönnek, demokratikus felépítmény is megfelel. Ahol azonban ezek még hiányoznak, a gyermekvállalást korlátozni kell, ami csak erőszakkal kényszeríthető ki. Ez történik Kínában.

A jelenkor fejlett társadalmainak új oktatási rendszer kell.

Harminc éve mondom, hogy olyan oktatási rendszert kell bevezetni, amivel a művészeket és sportolókat évezredek óta képzik. Ezt a magyar oktatáspolitika nem érti meg. A Magyar Televízió két versenyét, a Virtuózokat és a Felszállott a pávát, megnéztem, és láthattam, hogy az mindenkinek tetszett, a sikerük láttán kezdek el reménykedni. Ezt a műsort ugyanis nem csak itthon, de szerte a világban is sikeresnek tartják. A zsűritagok, és akik ennek a két szakmának a jeleseit kinevelték, ragyogtak a gyermekük, tanítványuk, a versenyzők sikerét látva.

Még sem jutott az illetékeseknek az eszébe, hogy a versenyzők azért sikeresek, mert a tehetséges gyermekek a művészeket és élsportolókat képző oktatásban részesültek.

Pedig nagyon egyértelmű a sikeres oktatás magyarázata. Ezekkel a gyerekekkel a szüleik korán és sokat foglalkoztak, és nagyon korán olyan oktatási rendszerbe kerültek, ahol képesség tekintetében homogén tanulócsoportokban oktatták őket. A veleszületett képességek ugyanis annál feljebb emelkednek, minél korábban a képességük fejlesztésére irányul a képzésük, és ez hasonló képességű tanulócsoportokban történik. A képzés azonban így csak ezen a két szakterületen működik.

Az sem hangsúlyozzuk, hogy a művészek és sportolók képzése évezredek óta, az osztálytársadalmakban is így történt. Csak ebben a két szakmában nem számított a tanulók szüleinek az osztályhelyzete. Minden tanulót eleve a képessége alapján minősített nemcsak az iskolájuk, de a társadalom is. Ritka az olyan olimpiai bajnok, vagy világhírű művész, akinek a származását feszegették.

Ezzel szemben az osztályuralom számára fontos szakmák munkaerejét nem a képessége kibontakoztatására, hanem a gondolkodás nélküli engedelmességre, a dogmák, a tradíciók, a törvények tiszteletére képezték. Nemcsak a vallásoknak és a hadseregnek, de a közigazgatásnak is a törvények betartásáról kellett gondoskodni. A pap, a katona, a köztisztviselő ne a jobb megoldásokat keresse, hanem a dogmák, a tradíciók, a törvények betartását biztosítsa. Ezért ezek képzésével nem a képességek kibontakoztatását, hanem a dogmákhoz, parancsokhoz, törvényekhez való igazodást várta el az osztálytársadalom érdeke.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmét azért nem érjük meg, mert nem arra építjük, hogy ezek elviselhetetlenül túlnépesedettek voltak, a stabilitásukat csak a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése biztosíthatta. Ezért még a történelmi materialisták sem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmak addig csak halálokozók, és a tudásvágy üldözői lehetnek, amíg le nem áll az elviselhetőnél nagyobb szaporodásuk. Ezt azért nem ismerhették el szükségszerűségnek, mert akkor be kellett volna látni, hogy a halálozásokozás és a tudásvágy üldözése mindaddig reménytelen, azaz elkerülhetetlen szükségszerűség, amíg ezek nélkül a társadalmak fenn sem maradhattak volna.

Aki túl akart lépni az osztálytársadalmakon, annak először meg kellett volna állítani a spontán gyermekvállalást. Amíg sokkal több gyermek születik, mint amennyit a társadalom képes eltartani, addig elkerülhetetlen a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése. Ezzel szemben minden forradalmár olyan megoldásokat javasolt, amik nem csökkentették, hanem növelték volna mind a gyermekvállalást, mind a várható életkort. Marxnak sem jutott az eszébe, hogy a munkások jobban élése következtében kisebb lett volna a halálozás, hosszabb a várható életkor, tehát még nagyobb a túlnépesedés. Máig nem vetette fel senki, hogy a Marx által elképzelt társadalom még túlnépesedettebb lett volna, akkor az osztálytársadalmaknál is halálokozóbbá, és tudásüldözőbbé vált volna. Máig egyetlen marxistának sem jutott eszébe, mekkora lett volna a kommunista társadalomban a gyermekvállalás és a várható életkor, vagyis a spontán népszaporulat. Márpedig minél nagyobb a spontán túlnépesedés, annál nagyobb szerepet kap a halálokozás.

A tudományos és technikai forradalom következménye.

Azt ugyan senki sem vitatja, hogy az elmúlt száz évben több tudományos és technikai eredmény született, mint előtte hatezer év alatt, és azt nem veszi tudomásul, hogy ugyanakkor olyan társadalmi alépítményt teremtett, aminek már nem több, hanem érékesebb emberre van szüksége.

A világ fejlett, puritán ötödében leáll az elviselhetőnél több gyermek vállalása, ezzel a növekvő várható életkor ellenre, leállt a túlnépesedés. Vagyis megszűnt a halálokozás és a tudásvágy üldözésének társadalmi szükségszerűsége.

Az ember olyan fejlett fajként jelent meg, amiben a születések számához viszonyított halálozás valahol a 25 éves várható életkornak felelt meg. Még senki sem hangsúlyozta annak a jelentőségét, hogy az ember olyan fajként jelent meg, aminek szaporasága a 25 éves várható életkornak felet meg. Annak ugyan kötetnyi irodalma van, hogy fejlett az agyunk, de azzal még nem találkoztam, hogy valakinek feltűnt volna, hogy fajunk egyrészt folyamatos szexuális életre vágyik, másrészt a nők havonta több napon át termékenyek. Ebből elkerülhetetlenül sok fogamzás történik. Az a tény, hogy fajunk folyamatosan szexuális életet élt, és nem volt módja arra, hogy a fogamzás felett dönthessen, a szexuális érettségi korúaknak viszonylag sok gyermekük született. Ez a sok születés szükséges volt mindaddig, amíg a várható életkor viszonylag rövid volt. A gyűjtögető társadalmak mintegy 150 ezer éve alatt nem volt gyorsa a népszaporulat. Az emberiség létszámának növekedése alig haladhatta meg az egyetlen ezreléket, az a növekvés is elsősorban újabb és újabb életterekbe való beépülés, mint az adott élettereken belül történt. A gyűjtögetés sok tízezer éve alatt az életterek eltartó képessége alig változott. Létszámunk csak azzal növekedhetett, ha újabb életterekben jelenhetett meg fajunk.

Azonban, amikor a termelésre épülő öntözéses és pásztor társadalmak megjelentek, a biztosabb életviszonyoknak köszönhetően a várható életkor és ezzel a születések száma is elkezdett növekedni. A termelésből megélő ember várható életkora emelkedni kezdett, a társadalomnak olyan felépítményre lett szüksége, ami fokozta a hallozást, és üldözte a tudásvágyat.

Ezt a szükségszerűséget azonban senki sem ismerte fel. Pedig az elmúlt hatezer évben ugyan egyre fejlettebb lett a tudomány és a technika, egyre több ismerettel rendelkeztek a tudósok, és a technikai eszközök fejlesztői, de a nagy többség egyre kevesebb tudásra lett szükség. Az elért technikai és tudományos eredmények létrehozóival szemben ugyan nőtt az igény, a működtetésük azonban egyre kevesebb képességet és tudást igényelt. Ma sem úgy értelmezik az ipari forradalmat, mint ami az iparban, közlekedésben dolgozókkal szemben lényegesen alacsonyabb tudásigényű változást hozott. Pedig a céhekben dolgozók átlagos képzettsége messze meghaladta az iparban dolgozókét. Az osztálytársadalmakban a termelésben résztvevőkkel szemben folyamatosan csökkent az átlagos képzetségi és képességi igény.

Ennek az egyik klasszikus példája a jelen század hajózásában történt. Annak a legnagyobb munkaigénye, egészen a 20. századig, a rakományok ki- és berakása volt, amit ezerszer annyi képzetlen munkás végzett, mint amennyit ma kirak naponta egyetlen darukezelő zseni. Ma, aki erre a munkára nem kiváló, ezerszer annyi veszteséget okoz, mint az erre legalkalmasabb. Ha nem is minden ágazatban ennyire nyilvánvaló a változás, mégis általános.

A tudományos és technikai forradalom hatására a termelési folyamatok hatékonysága egyre kevésbé a munkaerő árán, egyre inkább a képességén múlik. A társadalomnak nem több olcsóbb személyre, hanem azok minél jobb minőségére van szüksége. Márpedig, ha nem a munkaerő számra, hanem a minősége a fontos, akkor a munkaerő képzését is a minősége maximalizálásra kellene irányítani.

A minőségi eredményre koncentrált képzésre pedig csak az olyan alkalmas, ami nagyon korán felismeri, ki mire alkalmas, és ezeket kezdettől fogva homogén képességű tanulócsoportokban képezni. Vagyis azt a képzést kell általánossá tenni, ami a művészek és a sportolók számára mindenütt működi, nálunk pedig a világszínvonal élén van. Ezért a tehetség felismerést nem elég az elfogult szülőkre bízni, hanem erre alkalmas kollektívák előtt kell a diákokat szerepeltetni. Ennek egy sikeresnek bizonyult formáját Dél-Koreában, az egyetemi felvételek előtti felmérés során említem.

A szülők bevonása.

Csak rá kellene nézni az ENSZ által minősített oktatás sorrendjére. Ennek élvonalába csak a puritán népek államai vannak. A vegyes kultúrájú, etnikumú országok mind lényegesen hátrább állnak, mint a homogének. Ezért a világ élvonalában csak a távol-keleti és az európai skandináv országok kerülhettek. A távol-keletiek azért, mert ott sok évezredes hagyománya van a mandarin rendszernek, vagyis az iskolában kiemelkedők politikai karrierjének.

Minden erre irányuló felmérés egyértelműen bizonyítja, hogy Japánban, Dél-Koreában, Szingapúrban és jelenleg Kínában a szülők lényegesen több időt, és viszonylag több jövedelmet áldoznak a gyermekeik iskolaválasztására, és az ott minél jobb eredmény elérésére. Az 1990-es reform óta pedig az is kiderült, hogy az egyetlen gyermekek egészségére, és iskolai eredményére megkülönböztetett figyelmet fordítanak a szülők. Az egyetlen gyermek nevelése ugyan nem biztosítja a létszám tartását, de a minőség javulását annál inkább. Először derült ki, ami ugyan érthető, hogy a szegény családok egyetlen gyermekei csak így lehetnek versenyképesek a jobb módú családokból kikerülőknek. Először vált bizonyíthatóvá, hogy a társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalás akkor felel meg a társadalom érdekének, ha az átlag kettő, de a szegényebbeknél egy, a gazdag harmadban pedig akármennyi gyerek az átlagnál sikeresebb felnevelésre számíthat.

Annak, hogy a diplomás, a legeredményesebb gyermeknevelő nők nevelnek a legkevesebb gyermeket, irodalma van. Mégsem teszik hozzá, hogy az iskolázatlan, munkát nem találók pedig a legtöbbet. Az okát mégis ritkán említik meg. Az is közismert, hogy a diplomás nők számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás, ami elsősorban a szakmai karrierjüket, de ezen túl az öregkorukra várható nyugdíjukat érinti. Arról viszont említést sem tesznek, hogy a képzeten, munkanélküli anyák gyermekeitől várhat a társadalom a legkevesebbet. Még utalást sem találtam arra, hogy a gyermekvállalás családi háttere a következő generáció kontraszelekciója.

Mivel a következő generáció értékétől függ, hogy akkor milyen erős lesz akkor a társadalom. Ez azért nem válik nyilvánvalóvá, mert korunkban olyan mértékben nő egyik generációról a másikra az iskolázottság, és a lakosság információval való ellátottsága, hogy a kontraszelekció ellenére nő a következő generáció értéke. Azzal viszonyt nem számol sem a társadalomtudomány, sem a politikai elit, hogy a társadalom érdeke nemcsak fejlődés, de az is, hogy az a versenytársainál gyorsabb fejlődés. Korunkban, a gyors fejlődés következtében az is lemarad, aki fejlődik, de az átlagnál lassabban.

Mivel az vitathatatlan, hogy csak az javíthat a társadalmi helyzetén, aki az átlagnál gyorsabban fejlődik, ezt kell társadalmi feladatnak tekinteni. Ez azért elsődleges faladat, mert a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen mögötte a családi háttér.

A finn példa.

Amikor a kis Finnországot megtámadta az ötvenszer nagyobb népességű Szovjetunió, Finnország vállalta az ellenállást, és a csatatereken is minden várakozásnál jobban szerepelt, és elfogadható békével zárhatta a háborút. Még a háború alatt törvényt hoztak arra, hogy az újszülöttek fizikai adatait, a testsúlyukat, a testhosszukat és a koponyájuk körméretét, rögzítsék, és öt évenként kövessék nyomon a fejlődésüket. Felismerték, hogy a magzatok kihordása is hatással lehet az életteljesítményre. Nekem azonnal megtetszett ez a finn hozzáállás. Ekkor tudtam meg, hogy a finnek már a reformációban is fontosra mutattak. A 16. században törvénybe iktatták, hogy csak az írni, olvasni tudó nemesek lehetnek teljes jogúak.

Ezért a finn újszülöttek életútját kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Huszonöt év múlva már megállapíthatóvá vált, hogy a magzati kihordás felső tizede három-négy évvel több osztályt végzett az oktatásában. Negyven évvel a születés után már egyértelműé vált a jó magzati kihordás társadalmi eredménye. A felső tized iskolázottsága négy évvel az átlagnál nagyobb. A legnagyobb különbség az adófizetésekben van. A felső tized kétszer annyi adót fizet, mint az átlag, az alsó tized pedig csak az átlag ötödét.

Megdöbbentő, hogy egy társadalom jövője milyen óriási mértékben függ a magzati kihordástól. A finnek azonban a magzati kihordás és annak a családi háttere közti összefüggést nem vizsgálták, pedig abból az is kiderülne, hogy a magasabb keresetű és iskolázott családokban jobb a kihordás, az alacsonyabbakban pedig gyengébb. Nemcsak ezen, de ezen is múlik, hogy húsz éve, amióta az ENSZ vizsgája az oktatási rendszerek hatékonyságát Európában Finnországot teszi az első helyre.

Minden bizonnyal Finnország a koraszülöttek megmentésében is az élvonalba tartozik, de a kihordást még fontosabbnak tartja. Társadalmi érdek a koraszülöttek megmentése is, de az eltévedés, hogy ennek jelentőségét sokkal nagyobb társadalmi sikernek tekinti, mint a jó magzati kihordás jutalmazását, hiszen az előbbire százszor annyit áldoz minden társadalom, mint a jó kihordás jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentése a hiba, hanem a jó kihordás jutalmazásának az elmaradása ostobaság. Ez számomra olyan, mint az oktatáspolitikánk, ami a leggyengébbek megmentésre több gondot fordít, mint a kiválóak eredményének növelésére. A gyenge képességek elvesztése is vesztesség, de század akkora, mint a drágakincsek elveszése. A jelenkori oktatáspolitika olyan, mint az a gyémántbánya, amelyik a termelését a meddőhányó nagyságával méri.

Az Egyesült Államok példája.

Tizenöt éve a négyéves korosztály néhány százezer tagjának a szókincsét kezdték el mérni. Az eredmények annyira meglepők voltak, hogy öt év után már minden négyéves gyermek szókincsét mérik. Az első eredmény azért volt meglepő, mert a felső tized szókincse négyszer nagyobb volt, mint az alsó tizedé. Eddig csak úgy kezeltük, hogy már tudnak beszélni. Az idén már azt állapíthatták meg, hogy a négyévesek szókincse és a tizennyolc évesek iskolai eredményei között nagyon szoros a korreláció. Vagyis a következő generáció értéke szorosan függ attól, hogy négyéves korában mennyi szót használ. A nyelv bölcsen használja a szókincs kifejezést, mert a használt szavak száma igazi kincs.

Ezek az eredmények felhívták az agykutatók figyelmét, és ezen elindulva megállapították, hogy az ember ugyan a legfejlettebb emlős, de az újszülöttje a legtovább életképtelen. Ez elsősorban az agyunkra vonatkozik, aminek csak a születése után következő négy évben alakul ki a kapacitása.

Ezt a művészek és a sportolók tekintetében évezredek óta tudták. Az osztálytársadalmak oktatási rendszere ellenben akkor kezdte el az oktatást, amikor már az agyunk kapacitása nem növelhető. Az agyunk kapacitását ugyanis nem csak a megszerzett tudással, hanem még inkább a megszerezhető tudás mennyiségével kell mérni. Azt minden művészeket és sportolókat képző pedagógus tudja, hogy a tanítványai képzését nagyon korán kell elkezdeni. Az úszókat a születés utáni első hónapokban, mert a vízben való viselkedést a magzati reflexek megőrzésével kell természetes reflexként megtartani. Ez, ha nem is ennyire egyértelmű, de minden reflexre igaz, azokat minél korábban kell elsajátítani. Az egyensúlyérzést, a tériszonyt, a tapintást, a labdaérzéket, de még az emberismeretet is minél korábban, annál jobban lehet elsajátítani.

Dél-Korea példája.

Dél-Korea az a másik ország, amelyik a PISA felmérések elsőjeként Finnországgal versenyezik. Ez az ország az egyetemi felvételek korszerűsítésében mutat példát. Felismerték, hogy a középiskolai eredmények alapján történő felvétel hibás. Az ugyanis elsősorban attól teszi függővé az egyetemre jutást, hogy mennyit hozott magával az érettségiig. Ez azonban nem annyira a diákok képességétől, mint sokkal inkább a középiskola minőségétől függ. Ezt felismerve az egyetemre jutást képességvizsgáló bizottságok minősítésére építik. Minden jelentős városban kijelölnek egy olyan szakmai bizottságot, amiben szinte minden szakma kiválóságai a tagok. Az társadalmi kitűntetés, hogy valaki az ilyen bizottságban tag lehet. A tovább tanulni vágyók e bizottság elé kerülnek, ahol képességük alapján rangsorolják őket. A bizottság nem ismeri melyik iskolában, hogyan végeztek, milyen a családi hátterük. Számukra csak a felismert képesség a szempont. Az általuk elkészített rangsor felső felét automatikusan, tandíjmentesen felveszik az egyetemekre. A felső huszaduk azonban a világ bármelyik egyetemére államköltségen mehet. Ma már ezeket a diákokat, a tapasztalt eredmények alapján, tandíjmentesen felveszik a legrangosabb egyetemek is.

Ennek köszönhetően Dél-Korea az az ország, ahol egymillió lakosra vetítve a legtöbben tanulnak külföldi egyetemeken, és ott is legjobban szerepelnek. A magyar oktatáspolitikai illetékesek azonban természetesnek veszik, hogy aki jobb középiskolában érettségizett, az tehetségesebb is. Még az sem zavarja őket, hogy a legjobb iskolába azok kerülnek, akiknek a szülei abban a körzetben laknak.

Egy szaklapban olvastam, hogy Kínában a szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, legalábbis ott jelentik be a gyermeküket. Ezekben a körzetekben lényegesen magasabbak a lakásárak. Hasonlót Budapesten is hallottam.

Ehhez azt teszem hozzá, amit már megemlítettem, hogy az ENSZ PISA felmérései alapján Finnország és Dél-Korea van az első két helyen. Kína pedig a reform óta az élvonalba került. Ennek ellenére sehol nem követik a példájukat.

Két javaslat.

Az öregkori ellátás a gyermeknevelésen múljon.

Amikor felismertem, hogy a következő generáció értéke nem a létszámán, hanem a minőségén múlik, azonnal felvetettem, hogy az öregkori ellátást a felnevelt gyermekek értéke alapján kell megállapítani. A ma dolgozók öregkori ellátása nem az ő megtakarításukon, hanem azon múlik, mennyi értéket termel az őket követő generáció. Ezért tucatnyi írásomban közöltem. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és ott csak annyi, mint jelenleg a felsőben, akkor ötven év múlva kétszer gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalás esetén. Vagyis a jövőnk jobban függ, a gyermekvállalás családi struktúrájának javulásától, mint a jelenleg dolgozók megtakarításától, vagy a jelen politika eseményeitől.”

Nemcsak az oktatásunk hatékonysága, de a jövőnkben elérhető eredmény is elsősorban attól függ, milyen a következő generáció születése mögött a családi struktúra.

Az öregkori ellátás fele a gyermeknevelésük eredménye legyen.

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb javaslat az, aminek bevezetése reális. Ezért kompromisszumot kötnék. Az öregkori ellátás fele az életkereseten, a másik fele a gyermeknevelés eredményén múljon. Ezen belül a férfiaké kétharmadban az életkereseten, egy harmada a gyermeknevelésen. A nőké fordítva, az egyharmad az életkereseten, és kétharmad a gyermeknevelésen. A megkülönböztetett megoldást az indokolja, hogy a nők életkeresetét a gyermekvállalás sokkal jobban sújtja, a felnevelés eredménye pedig jobban függ az anyáktól, mint az apáktól.

A jelenlegi gyermekvállalás legnagyobb hibája, hogy elsősorban a diplomás, munkájukkal sikeres anyákat sújtja. Nincs olyan ország, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása elérné az 1.5 szülést. A csökkenő lakosságú, fejlett országokban a potenciálisan legsikeresebb anyáknak a népesség megtartásában megkülönböztetetten negatív a részvételük aránya. Márpedig éppen ők a legsikeresebb gyermeknevelők.

Az oktatási reform sikerének előfeltétele.

Eredményes oktatási reform csak akkor készülhet, ha felméréseink vannak arról, hogy milyen családi jövedelem, milyen szülői iskolázottság, mekkora gyermekszám mellett milyen a gyermekük oktatásának az eredménye. Szégyenletes, hogy senki sem mutatott rá arra, hogy milyen szülői háttér mellett hány gyermek felnevelése, milyen eredményt ígér. Ebből az derülne ki, hogy a társadalom érdeke, hogy a családok alsó jövedelmi ötödében szinte az elfogadható minőség legfeljebb két gyermek nevelése esetében várható. Ugyanakkor a felső ötödében a nagycsalád is lehet eredményes gyermeknevelő.

Ezt az 1990-es kínai reform igazolja. Az egyetlen gyermekre történt korlátozás ugyan nem optimális, mégis nagyon eredményesnek bizonyult. Kiderült, hogy a szülők az egyetlen gyermekük iskolázásának minőségégét lényegesen fontosabbnak tartják, az iskola és a szakma választását jobban meggondolják, azok egészségére jobban vigyáznak. Ennek egyértelmű eredményét nem hangsúlyozzák, pedig az ENSZ oktatási felmérései is példátlan javulást bizonyítanak. A kínai gazdaság példátlan eredményei köztudottak, de arra még nem találtam hivatkozást, hogy az egymillió lakosra jutó korházi ágyak számában megelőzték az ötször gazdagabb Egyesült Államokat. Azt ugyan gyermekkoromban megtanultam, hogy az egyetlen gyermeküket a szülők jobban kényeztetik, de nem tettük hozzá, hogy jobban iskoláztatják, jobban vigyáznak az egészségére.

Összefoglaló.

A fenti írás állításait ugyan a tények egyértelműen igazolják, a magyar oktatáspolitika ebből azonban semmit nem vett tudomásul.