Miért nem lehet Kínát utánozni

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 04 19

Miért nem lehet Kínát utánozni

Az oroszországi bolsevikok alapvetően két szempontot figyelmen kívül hagytak, egyrészt a kelet-európai népek eleve alkalmatlanok, arra, hogy a társadalmi fejlődés élvonalába emelkedhessenek, másrészt a maguk számára kitalált felépítményt, egységesen alkalmazhatónak tekintették. Marxista forradalmárok voltak, és nem marxista társadalomtudósok.

A fiatal Marx társadalomtudósként felismerte, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja. Azzal azonban forradalmárként nem foglalkozott, hogy a kor tőkés társadalmainak mi volt az alépítményük, pedig felépítményről addig nem lehet döntést hozni, amíg az azt determináló alépítményt ismeretlen homályban hagyjuk. Mivel az alépítménnyel Marx nem foglalkozott a marxisták is mellőzték a céljaik alépítményi feltételeit. Lenin is megelégedett azzal, hogy a gyenge oroszországi kapitalista hatalom összeomlása után, élni kell a kínálkozó alkalommal, és átvenni a hatalmat, az új társadalom felépítésében majd a fejlettek csatlakoznak, és azok lesznek a marxizmus tényleges alakítói.

Az orosz marxisták éltek az alkalommal, és átvették a gazdátlan hatalmat. Azzal sem foglalkoztak, hogy miért nem vehették át a tőkés polgárok a hatalmat. Azért, mert az orosz társadalomnak nem volt tőkés polgársága. Azt mi magyarok sem értjük meg, hogy miért bukott meg nálunk is a polgári forradalom. Az is azért bukott meg, mert nem volt ehhez szükséges erejű polgárságunk. A magyar marxisták is élni akartak a hatalommal, de nekik sem volt erejük ahhoz, hogy az arisztokraták és a népes úri középosztállyal szemben meg tarthatták volna a hatalmat. Oroszországban azonban nem volt befolyásos és úri középosztály, akivel szövetséget köthettek volna. Nálunk a nemesség szerepét öröklő úri középosztály azonnal felismerte a lehetőséget, és lelkesen felzárkózott az arisztokrácia mögé. Nálunk a társadalmi támogatást élvező nacionalista kisnemesek utódai sokan voltak, és végre politikai szerepet is kaphattak, beálltak az arisztokrácia mögé. Oroszországban ilyenek teljesen hiányoztak.

A két világháború között Európában a három kereszténységet lefedő három marxizmus alakult ki. A legerősebb marxizmus a kelet-európai és balkáni, nagycsaládos, ortodox kereszténység térségében győzött. A marxizmus másik pólusán álltak a fejlett tőkés osztálytársadalmakban a marxisták többségét maguk mögé állító szociáldemokraták voltak. Ezekben a lakosság zöme számára egyáltalán nem volt vonzó a szegény kelt-európai népek politikai diktatúrája. De nem voltak megelégedve a tőkés osztálytársadalmukban jellemző alacsony foglalkoztatással. Demokratikus eszközökkel, demokratikus marxista társadalmat akartak. E kettő között középen álltak a latin népek marxistái, az úgy nevezett euró kommunisták.

A tőkés osztálytársadalmak gyengeségét használták ki a jobboldalon a fasiszták. Ezek sem akarták erőszakkal felszámolni a tőkés gazdaságot, megelégedtek azzal, hogy a szolgálatukba állítják őket. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik. A népszerűségüket azonban a munkahelyteremtésükkel érték el. A fasizmusok azért voltak népszerűek, mert egyrészt felszámolták a munkanélküliséget, másrészt nacionalisták voltak. Győztek, mert megoldották a foglalkoztatást és növelték a nemzeti büszkeséget. A közvéleménynek tetszett a nacionalizmusuk és a magas foglalkoztatás. Ehhez viszonyítva másodlagosnak tekinteték a politikai ellenzék szabadságának a korlátottságát.

A fasiszta rendszerek népszerűségének okát máig nem látják a történészek. Nem veszik tudomásul, hogy a megélhetés biztonsága és a nacionalista célok megnyerték a közvélemény többségének támogatását. A fasiszta rendszerek népszerűek voltak, mert munkaalkalmat teremtettek és a lakosság nacionalizmusát kiszolgálták. A háborút is csak azért vesztették el, mert maguknál sokkal erősebb, kedvezőbb adottságú ellenfelekkel szemben akartak nyerni.

A náci Németországot nem lehetett volna megverni, ha Hitler nem akarja elfoglalni a Szovjetuniót, és nem üzen hadat az Egyesült Államoknak, ha megelégszik azzal, hogy elfoglalta a nyugat-európai demokráciákat.

Japánt sem lehetett volna megállítani abban, hogy a Csendes Óceán nyugati térsége felett uralkodjon, ha nem provokál hadüzenet nélküli háborút a nála sokkal erősebb Egyesült Államokkal szemben.

Az Egyesült Államok ugyan segítette volna a demokráciák háborúját a két diktatúrával szemben, de nem vállalta volna a legyőzésükhöz szükséges emberáldozatokat. Vagyis egészen másként alakult volna a második világháború, és az azt követő békekötések, ha az erős fasizmusok nem tekintik a még sokkal erősebb Egyesült Államokat is legyőzhetőknek.

A Szovjetunió is máig fennmaradt volna, ha nem válik imperialistává, ha nem akar az Egyesült Államok politikai ellenfele lenni.

A 20. század történelme nagyon másként alakult volna, ha a gyarmattartó tőkésállamok belátják, hogy a tudományos és technikai forradalom felszámolta az elmaradt társadalmak hatékony kizsákmányolásának lehetőségét. A 20. században a gyarmattartás már nem maradt előny, hanem hátrány lett. Ezt nemcsak a gyarmattartók nem vették tudomásul, de a bal- és a jobboldali diktatúrák sem. A gyarmattartók azért vesztették el a gyarmatikat, mert a megtartásuk már nem előny, hanem hátrány volt. A bolsevik és fasiszta diktatúrák pedig azért buktak el, mert gyarmattartók akartak lenni.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben már nem az elmaradottak kizsákmányolása volt előnyös, hanem a fejlettek közötti munkamegosztásból származott a legtöbb eredmény. Ennek ellenére a gyarmattartók ragaszkodtak a gyarmataikhoz, a gyarmatnélküli diktatúrák pedig gyarmattartók akartak lenni. Mindkettőjüknek el kellett bukni.

A puritán gyarmattartók azok elvesztésével gazdagabbak lettek. A latin gyarmattartók pedig viszonylag szegényebbek lettek. Max Weber ezt már a 20. század elején felismerte, amikor megállapította, hogy csak a protestáns népek képesek a tudományos és technikai forradalom által létrehozott alépítményre hatékony felépítményt építeni. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy Európa öt legfejlettebb, leggazdagabb társadalmú állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc, nem volt gyarmattartó.

Az egyedül sikeres gyarmattartó, Nagy Britannia viszonylag gazdag marat, a négy előtte lakatlan gyarmata, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland pedig az anyaországuknál is gazdagabb lett, és egyre inkább az lesz. Ezzel szemben a gyarmattartásából kezdetben meggazdagodó Spanyolország és Portugália Európában viszonylag elszegényedett, annak ellenére, hogy kezdetben éppen a legjobb adottságú térségeket foglalták el.

Ezt a tényt, hogy csak az angolszászok voltak képesek a viszonylag lakatlan térségekben az anyaországuknál is hatékonyabb gyarmatokat alapítani, Max Weber sem vette észre, a történészek pedig máig sem tudatosították.

Szinte vissza kell menni a reformációig. Hatékony kereszténységük csak a puritán erkölcsű népeknek lehetett. Az, ahogy a Nyugat meghódított olyan óceánokon túli térségeket is, amelyek nemcsak elmaradottak, de alul népesedettek voltak, Weber felismerése, amikor hangsúlyozta a lakosság puritán viselkedésének jelenőségét.

Amerikában ugyan a felfedezése előtt volt két fejlett kapás-kultúra, de azok a térség húszadát sem foglalták el. A kontinens területének mintegy 95 százalékán kisszámú gyűjtögetők éltek. Az első gyarmatosítókat, a spanyolokat és a portugálokat csak a két kapáskultúra kincsei érdekelték. Ezzel szemben Európa protestáns népei termőföldet kerestek, ahol munkájukból megélhetnek. Ezek közül is szinte csak az angolok gyarmatosítottak sikerrel, mert ott puritán angolszász társadalmai felépítményeket hoztak létre Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezek térsége ma négy állam, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Mindegyik fejlettebb társadalom Nagy Britanniánál.

Csak európai államok lettek gyarmattartók.

A történészek máig nem keresik a magyarázatot arra, hogy miért csak az európai államok lettek gyarmattartók, holott az eredeti öntözéses magas-kultúrák mindegyike már a középkor végére Nyugat-Európánál sokkal jobban túlnépesedett volt. Pedig először, már a középkorban óceánjárók lettek az arabok, és Európát is megelőzték a kínaiak.

Az arabok óceánjáró képességről alig tesznek említést a történészek.

Kína a középkor végén fejlett és óriási létszámú óceánjáró flottával rendelkezett, és ezzel már átszelték az óceánokat. Ezt az óriási és sikeres flottát azonban a korlátlan hatalmú császár megsemmisítette. A centralizált Kínai Császárság területe ugyan túlnépesedett volt, de a császár nem akarta tovább terjeszkedni a birodalmát annál, amennyire a hatalma elérhetett. Pedig nagyon másként alakult volna a világtörténelmünk, ha Amerikát nem Spanyolország és Portugália, majd Nagy Britannia, hanem Kína gyarmatosítja.

Kínáé a jövő.

Amikor a marxista rendszerek a Nyugaton súlyt vesztettek, a Szovjetunió széthullott, a tagállamai és a csatlósai pedig stagnáló politikai demokráciák lettek, a magára marad kommunista Kína felébredt, és a világtörténelem legnagyobb csodájának útjára lépett. Bebizonyítja, hogy egy elmaradt társadalom is képes a példátlan sikerre, ha megtartja a marxista pártja politikai diktatúráját, de piacosítja a gazdaságát és megfékezi a túlnépesedését. 1990 óta Kínában a puritán nyugat államokhoz viszonyítva, háromszor gyorsabban nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Kínának egyedül több lakosa van, mint a puritán Nyugat államainak összesen. Ez azt jelenti, hogy a jelen század közepére Kína lesz a gazdag és fejlett társadalmak nagyobb fele, és minden tekintetben az Egyesült Államok mellett a második szuperhatalom. Akkor az emberiség kétötödét kitevő puritán társadalmak nagyobb felét a Távol-Kelet népei, annak négyötödét egyedül Kína fogja jelenteni.

Kínának nincs követője.

Kína példájának nincs potenciális követője. Az élvonalra kerülésnek két alapfeltétele a lakosság puritanizmusa, és alakosság számának lassú változása.

Jelenleg puritán lakosságú lemaradó ország már csak az eszét vesztett Észak-Korea. De ez annyira eltévedt, hogy nemcsak az egyetlen lemaradó a puritánok között, hanem a legjobban lemaradó a világ összes országa között is. A világtörténelem egyetlen példája arra, hogy az erőszakosan deformált felépítmény, a piacot kizáró gazdaság, és a példátlan arányú fegyverkezés egy nép felét olyan mértékben lenyomorította, amihez hasonlót nem ismer a történelem. Dél-Korea a világgazdaság legsikeresebb gazdasága, ahol az egy főre jutó jövedelem 50 év alatt tizenhatszorosára nőtt, azzal szemben Észak-Koreában ez a mutató szinte változatlan maradt. Ennek következtében ma Dél-Korea lakossága tizenhatszor gazdagabb, mint Észak-Koreáé. Eddig hasonló helyzet alakult ki a második világháború után Németországban, ahol az ország nyugati kétharmada és a bolsevik keleti harmada között 1945-1990 idején. Ennek következtében az ország keleti felén az egyesüléskor csak harmad akkora volt az egy laksora jutó jövedelemben mért különbség. Ez a két Korea között ötször nagyobb lett. Németországban ez a különbség is húsz év alatt is alig szűnt meg annak ellenére, hogy az ország nyugati fele példátlan támogatása részesítette a fele akkora lemaradt keleti részét. Kevéssé tudatosult, hogy az egyesülés után a Kelet Németország közel hússzor akkora támogatást kapott, mint amennyi jutott egy laksora vetítve a nácik által megszállt országoknak a második világháború után. Ezért aztán elképzelni se lehet, hogyan lehet egyszer a két Koreát egyesíteni.

Még a közel százmillió lakosú Vietnám felzárkózása kerülhet sorra, de ennek az országnak az északi és déli fele között hasonló kulturális különbség van, mint a százötven éve egységes Olaszországnak. Az ország északi és délei fele közti különbség az óta inkább nőtt, mint csökkent. Sajnos, Vietnámot nem ismerhetem úgy, mint Olaszországot. Az ország északi és déli fele közti különbséget mégis nagyobbnak tartom.

Rajtuk kívül nincs olyan ország, ahol a lakosság puritanizmusa elegendő lehet a felzárkózási sikerhez.

Latin-Amerika jövője.

Most először látok arra, hogy a túlnépesedés a latin-amerikai országokban megállítható. A legújabb demográfiai adatok azt bizonyítják, hogy a latin-amerikai országokban szinte leállt a túlnépesedés. A nők termékenységi mutatója az újratermelés szintjére zuhant. Ha valami, ez meglepő világtörténelmi esemény. Az európai mediterrán népek élettere alig egymillió négyzetkilométer, ezzel szemben a latin-amerikai országok 25 millió kiváló mezőgazdasági és bányászati adottságokkal rendelkező területen élnek.

Eddig alulnépesedett, de hatékony befogadásra alkalmas országok csak a négy óceánokon túli angolszász országot tartottam. Az alulnépesedett Oroszországot és a latin-amerikai országokat ugyanis nem tekintettem annak. Sikeres befogadásra is csak a puritán országokat tartottam képeseknek. A latin amerikai országoknak, ha sikerül a túlnépesedésüket leállítani, a jövőjük nem lesz olyan reménytelen, kevésbé fognak lemaradni a puritánok mögött. 

Száz év múlva a 10 milliárd ember eltartásához szükséges élelmiszertermelés csak a tengeri farmokkal, a dél-amerikai síkságokon és az északi sarkkor közeli tajgákon remélhető. Ezért tartja már ma is Kína Brazília síkságait a jövő élelemigényét kielégíthető területnek, és azért tervezi a csendes óceáni partokat elérő vasúti és közúti összeköttetést.

Kína adottságai páratlanok.

A kínai csoda nemcsak a jelenkor csodája, de a jégkorszak megszűnését követő mintegy hatezer éve a csúcsot jelenti a magas-kultúrák között. Még nem olvastam összevetést arról, mikor, hogyan alakult a három magas-kultúra között a népességük mennyiségének, a társadalmi fejlettségüknek a sorrendje. Véleményem szerint, a Távol-Kelet, ezen belül Kína elsőssége legfeljebb az ipari forradalmat jelentő négyszáz évben volt vitatható. A népessége mindig a legnagyobb volt. Tíz éve azonban a túlnépesedő India haladja meg. De India nem lesz képes Dél-Ázsia hindu sok tucat nyelvű, kultúrájú lakosságát egy államként összetartani.

Mi tette Kínát elsővé a három eredeti magas-kultúra élére?

Egyedül volt arra adottsága, hogy térségének kilenctizedén egyetlen centralizált politikai állam legyen.

Azt még senki sem fogalmazta meg, hogy Kína volt az egyetlen magas-kultúra, amelyik észak felé a négy évszakos klímába is terjeszkedhetett. Időszámításunk utáni első évezrede végéig ugyanis nemcsak a leghatékonyabb mezőgazdaságok, de a leghatékonyabb társadalmi fejlődés is csak a négy évszakos térségekben történhetett. Ezt a tényt csak öregkoromban ismertem fel. Az ember olyan faj, aminek az agya csak ott fejlődik gyorsan, ahol az éghajlatváltozáshoz kell alkalmazkodni.

Életem talán legnagyobb felismerésének azt tartom, hogy változatlan természeti környezetben nincs biológiai fejlődés.

Ez az emberi fej életében először a jégkorszak végét jelentő felmelegedés során történt, amikor a gyűjtögető emberi közösségek élettereiben igen jelentős éghajlatváltozások történtek. Ennek hatására lett az emberiség élcsapata, majd a többsége szántóföldi növénytermelő. Ahol nem változott meg az éghajlat, ott nem is alakulhatott ki magas-kultúra.

Márpedig a három eredeti magas-kultúra között csak a kelet-ázsiai, vagyis a kínainak volt az északi irányú, a négy évszakos klíma felé terjeszkedésé lehetősége.

Dél-Ázsia öntözéses gazdálkodást biztosító folyamai egymástól távolodva, ömlenek az Indiai Óceánba. Nem lehetett a két folyamot, csatornával összekötni. Márpedig a vasút megjelenése előtt a több száz kilométeres távolságokat csak vízen lehetett legyőzni. Kína sem lehetett volna egységes politikai birodalom, ha nem építi meg a két legnagyobb folyamát összekötő hajózható Nagy Csatornát. Nem tudatosítják a történészek, hogy Kína egységének feltétele a hajózható Nagy Csatorna volt.

A Dél-Ázsiai magas-kultúrának a négy évszakos térség felé útját állta a Himalája. Márpedig ezer éve csak az a kultúra kerülhetett az élre, amelyiknek négy évszakos térsége is volt. Dél-Ázsiának azonban nem volt észak felé terjeszkedési lehetősége.

A közel-keleti magas kultúra pedig két egymástól távoli, az egyenlítőtől nem is távoli folyam völgyére volt korlátozva. A Tigris és az Eufrátesz valamint a Nílus völgye egymástól sivatagokkal izolálva csak külön politikai birodalmak lehettek. Ez a két rokon kultúra csak észak-nyugatra terjeszkedhetett. Egyik korai könyvemben, Nyugat felé címmel ezt a terjeszkedési utat írom le, és magyarázom a nyugat-európai négy évszakos, csak a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság létrejöttének történelemalakító szerepét, ami az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően egy egészen más magas-kultúrát hozott létre.

Az európai történészek ugyan hangsúlyozzák az első ezredforduló végén lezajló agrártechnikai forradalom európai szerepét, de nyomát sem találtam annak, hogy az az emberiség történelmének alakulásában milyen szerepet játszott. Európa termelt először a természetes csapadékon gabonát. A természetes csapadékon termelt gabona nagy hozamú és olcsó csak akkor lett, amikor a mezőgazdaságba is bevonult a pépesítés, majd a genetikai forradalom. Jelenleg hatékony szántóföldi mezőgazdaság többsége a természetes csapadékra és a családi farmokra épülő.

Kevesen gondolnak arra, hogy száz éve egy mázsa gabona tíznapi, ma egyórai munkabérrel egyenlő.

A négy évszak tudatformáló szerepe.

Csak öreg koromban döbbentem rá, hogy a négy évszakos klíma az agyfejlődés szempontjából ugyanazt a pozitív szerepet tölti be, mint amikor az ember megváltozott környezete kerül. Azt már Ausztráliában, 1984 felismertem, hogy a változatlan természeti környezetben nincs biológiai környezetben fejlődés. Azt is tényként vetem tudomásul, hogy azok az emberek, akik járják a világot, akik sok eltérő környezetben fordulnak meg. Arra nem gondoltam, hogy a négy évszak évente négy természeti környezet megjelenését jelenti. Pedig ez esetben négyszer kell a mezőgazdaságban dolgozó lakosságnak természeti környezetéhez igazodni, más munkát végezni. De még a háztartásban is lényegesen változnak a feladatok.

Kína nemcsak nagy, de kulturálisan homogén.

Az ugyan igaz, hogy a nagyobb politikai egységnek vannak előnyei, sok tekintetben előnyösek, de azonnal hátrányosak lesznek, ha nem homogének. A távol-keleti, konfuciánus népek kivételesen homogének, ezért számukra előny a minél nagyobb méret. Ezzel szemben Európa népei három kultúra között oszlanak meg, és minden kultúrán belül lényegesek a fejlettségi különbségek. Ezért Európa csak akkor lehetett sikeres, ha sok autonóm nemzeti államra oszlott.

Ezzel szemben Kelet-Ázsia népességének négyötöde egyetlen kultúrához tartozik, és az is fejlettségében viszonylag homogén. Az 1.4 milliárd lakosú Kínában a bérek harminc százalékon belül mozognak, mert a lakosság kulturálisan homogén. Ezzel szemben az EU-nak ugyan csak harmad annyi tagja van, de azok három lényegesen eltérő kultúrához tartoznak és a bérek 1:5 arányban különböznek. Az ilyen heterogén közösség sokkal hatékonyabb, ha az egységei kulturálisan és fejlettségi szintjükben homogének. Európa történelmét ezért jellemezte a múltjában is a sok szuverén államban élésük. Pedig a múltban sokkal kisebbek voltak a fejlettségbeli különbségek.

Nemcsak a feudális középkorban, de a tőkés osztálytársadalmak idején is a lakosság többségének a jövedelme között legfeljebb néhány tízszázaléknyi különbség volt. A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a munkaerő átlagárában 1:5 különbség is van. Még nem írta le senki, hogy az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmében a lakosság nagy többsége alig a létszínvonal felett élt. Csak ezzel, a háborúzással és a tudásvágy üldözésével lehetet a népszaporulatot az 1-2 ezrelékes átlagon tartani. Ezt azért nem írta le senki, még Marx sem, mert akkor tudomásul kellett volna venni, hogy az osztálytársadalmak jövedelemelosztása elkerülhetetlen szükségszerűség volt. Ez is csak azért lehetett fenntartani, mert a technikai feltételek egyre alacsonyabb mennyiségi és minőségi igényt támasztottak. Az osztálytársadalmak halálozás okozása ellenére mindig több és jobb munkaerővel rendelkeztek, mint amennyit hasznosítani tudtak.

Ezen csak a jelenkori tudományos és technikai forradalom változtatott azzal, hogy az általa létrehozott technika hatékonyságát csak a minél jobb munkaerő biztosíthatja. Szerencsére, ez a gyökeres társadalmi változás akkor történt, amikorra a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, valamint a jólét és képzettség emelkedésével megindult a gyermekvállalás spontán csökkenése. A jelenkorban a puritán társadalmakban leállt a túlnépesedés, és megsokszorozódott a társadalom és a szülők törekvése arra, hogy minél jobb, magasabb legyen a következő generáció képességhez igazodó minél magasabb képzése.

A Távol-Kelet az oktatás terén is fölényt évez. Ennek az az oka, hogy ebben a térségben a társadalmi érvényesülés évezredek óta a mandarin rendszeren alapult. Amerikai felmérés szerint a dél-koreai szülők négyszer annyi időt és költséget fordítanak a gyermekeik képzésre, mint a latin népek.

Az pedig számomra is újdonság, hogy Kínában az egyetlen gyermek vállalás korlátozásának hatására lényegesen javultak az oktatási eredmények. A viszonylag a még ma is szegény Kínában az egyetlen gyermek nevelésére a korábbinál több pénzt, és figyelmet fordítanak az egyetlen gyermek minél jobb képzésére. Ez ugyan logikus, a magyar politika és demográfia ezt titokban tartja, mert számukra nem az oktatási eredmény, hanem a minél több gyermek vállalása a cél annak ellenére, hogy a társadalom érdeke nem a mennyiség, hanem a minőség.