Kopátsy Sándor                 EP                   2017 05 25

A politikai demokráciák és politikai diktatúrák

A társadalomtudományok mindig erkölcsi alapokon vitatkoznak, a saját erkölcsi elvei alapján döntik el, hogy milyen legyen az ideális társadalom. Az fel sem merül, hogy milyen kultúrában, milyen relatív fejlettségi szinten milyen politikai felépítmény bizonyul hatékonyabbnak.

A tudományos eredmény alapja azonban mindig a tények elemzésére épül. Az a jobb társadalmi felépítmény, amelyik hatékonyabban működik. Ezzel szemben még a történelmi materializmus is tökéletesnek tartott elveket talál ki, és azok általános érvényesítését akár erőszakkal is hatékony felépítménynek, megoldásnak tekinti. Ennek a nyaktörő mutatványnak a klasszikusa Marx volt. Kitalált egy általa tökéletesnek hitt társadalmat, a kommunistát, és azt tartotta minden kultúra, minden gazdasági színt számára az erőszakkal is kikényszeríthető és ideálisan működő megoldásnak.

Ehhez az általa ideális megoldásnak tartott modellnek, a kommunista társadalomnak az erőszakos felépítéséhez úgy jutott el, hogy előtte megfogalmazta a történelmi materializmus alaptételét: A társadalmak felépítményét az alépítménye határozza meg. Ebből az alaptételből az következik, hogy a társadalomtudományoknak nem a felépítményével kell foglalkozni, hanem olyan alépítmény kidolgozását kell megoldani, amire egy jobb felépítmény épül. Nincs erőszakra szükség, mivel a felépítmény spontán létrejön. E helyett Marx is a társadalomtudományok kijárt útjához ragaszkodott, azt kereste, milyen felépítmény volna az ideális.

Gyorsan kitalálta, a kommunista társadalom. Ennek érdekében, akár erőszakkal, is a tőkésosztályt fel kell számolni, a tőkéket kisajátítani, a munkásosztály korlátlan politikai hatalmát biztosítani kell, mert ezzel megszűnhetik a dolgozók kizsákmányolása. Vagyis erőszakkal kell felszámolni a tőkés osztálytársadalmat, és létrehozni egy tökéletesnek tartott felépítmény, ez aztán kikényszeríti a tökéletes alépítményt létrehozását.

A materialista társadalomtudósnak induló Marx ezzel idealista vallást alapító próféta lett. Ráadásul, a 20. században ez a marxista vallás sikeresnek ígérkezett. Sikeres azért lett, mert akkor jelent meg, amikor a tőkés osztálytársadalom már túlhaladott felépítményén vált. A tőkés osztálytársadalmak ugyan nem azért szűntek meg, mert a marxisták megszűntetni akarták, de a gyors és spontán megszűnését a marxista vallás sikere felgyorsította.

Azt, hogy a marxizmus nem tudomány, hanem vallás, bizonyította az a tény is, hogy nem ott győzött, ahol már a tőkés társadalom túlhaladott felépítménnyé vált, hanem Oroszországban, ahol a viszonylag elmaradott ahol még a kapitalista osztálytársadalom sem alakult ki. A történelmi materializmusból az következett volna, hogy a tőkés osztálytársadalmak ott szűnnek meg, ahol lejárt az idejük. Ezzel szemben ott szűnt meg először, ahol még ki sem alakult. Ez az ellentmondás egészen 1990-ig, a bolsevik marxista Szovjetunió széteséséig tartott. Ekkor széthullott a Szovjetunió, és az európai bolsevik csatlósok mindegyike is felszabadult, rendszert váltott. Európában csak azok a marxista pártok maradtak talpon, amelyek tudomásul vették, hogy Nyugat-Európa államainak a felépítménye már nem a tőkésosztály által uralt osztálytársadalom, hanem közben össznépi társadalom lett. Ebben már nem a tőkéseket kell kisajátítani, hanem a társadalom egészének egységes politikai jogot, és a jólétét kell biztosítani.

Elég megnézni az európai jóléti társadalmakat, ma már azokban olyan jogegyenlőség és anyagi létbiztosság van, amiről Marx sem álmodott volna.

A csatlós időkben a pap barátaimnak azt mondtam, ha Krisztus feltámadna és elmenne a skandináv államokba, megállapítaná, hogy nem hiába váltotta meg a világot.

A marxistáknak pedig az mondtam, hogy hasonló helyzeten a feltámadt Marx is büszke lenne álmai megvalósulására.

Ezzel szemben a két valláslapító a bolsevik országokban pedig szomorúan azt állapítaná meg, hogy azokban semmit sem érttettek meg abból, amit ők akartak.

A liberálisok is ugyanolyan idealisták, mint Marx volt azzal a különbséggel, hogy számukra miden kultúra, minden fejletségi szintjén a boldogulás első feltétele a politikai demokrácia. Azt, hogy mit mutatnak a tények, ők is mellékesnek tartják.

Mit mutatnak a tények.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor társadalmait hatékonyan csak a puritán népek képesek működtetni. Ez a nyugati kultúrán belül már a 20. század utolsó harmadában bebizonyosodott. A puritán népek mind Európában, mind az óceánokon túli angolszász államokban egyértelműen bebizonyosodott. A Nyugat minden puritán népe, az angolszászok, a germánok és a skandinávok nemcsak össznépi demokráciák lettek, de meggazdagodtak, iskolázottak és sokáig élők lettek.

A Távol-Keleten az második világháború után, a győztes Egyesült Államok nyomására, először Japánok, szinte a puritán nyugati népekkel párhuzamosan, nemcsak meggazdagodott, de demokratikus felépítményű is lett. A hidegháború alatt a két volt japán gyarmat, Dél-Korea és Tajvan is gyorsan meggazdagodott és demokrata lett. A kommunista Kína csak 1990-ben ismerte fel, hogy mit kell tenni a gyorsa fejődés érdekében. Piacosította a gazdaságát és leállította a túlnépesedését, de fenntartotta a kemény politikai diktatúrát. Az eredmény a világtörténelem páratan gazdasági csodája. 26 év alatt harmincszorosra nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme, példátlan mértékben nőtt az iskolázottság és várható élekor.

A Kínai Csoda azt bizonyítja, hogy a másoknál hatékonyabb felépítménynek feltételei vannak, amik részben adottak, részben erőszakkal is megteremthetők.

Melyek ezek?

A lakosság viselkedése puritán legyen. Vagyis az, amit Weber jó száz élve felismert. Az elmúlt száz év egyértelmű tanulsága nemcsak az, hogy csak a puritán népek igazán sikeresek, de a nem puritán népek eleve képtelenek a társadalmi sikerre.

Ezt bizonyította a Szovjetunió szétesése, a marxista kalandjának a csődje. A történészek máig számos okát feltárták annak, hogy miért esett szét a Szovjetunió. Csak azt nem veszik tudomásul, hogy a lakosságának a viselkedése messze volt a puritánságtól. Minden más oka a kudarcnak ebből táplálkozott. Oroszországban a forradalom idején csak három etnikum volt puritán, a zsidó, a finn és az észt. A lakosság óriási többsége, maguk az oroszok is messze voltak a puritánságtól.

A zsidóságnak kezdettől fogva komoly szerepe volt az elért eredményekben. Máig nem olvastam olyan történészi munkát, ami rámutatott volna arra, hogy a forradalom győzelmében milyen fontos szerepe volt a zsidó értelmiségnek. Lenin zsenialitása nem lett volna elég, ha a csaptában nincs erős zsidó értelmiség. Ezt a zsidóságot aztán a második világháború után vagy csak félre állították, vagy eladták Izraelnek.

A puritán finnek, mennyit érnek már abban jelentkezett, hogy sikeresen kiszakadtak a Szovjetunióból. Ráadásul, az egyetlen csatlós sorsra ítélt ország voltak, amelyik azonnal megállapodott Sztálinnal, hogy mint jelentsen számura a Jaltai Egyezmény. Ezt aztán betartották, és élvezhették a nagy szomszéddal történő külkereskedelem előnyeit.

Az észtek nem kerülhették el, hogy őket Hitler Sztálinnak adja őket. Annak ellenére, hogy a hatalmas Szovjetuniónak csak egy kis tagköztársaság voltak, nálunk volt a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelem. A Szovjetunió szétesése után az egyetlen tagország, amelyik joggal számíthat arra, hogy a skandinávok közé emelkedik.

Törökország eltávolodott az EU demokrataságától.

Ezt a néhány oldalt annak a felvezetésére írtam, hogyan kell fogadni a legújabb törökországi eseményeket. A liberális EU egyértelműen negatívan ítéli meg, hogy Törökország jelentős lépést tett az elnöki diktatúra felé. Ez ugyan tagadhatatlan, csak abban van kéltségem, hogy ezt negatívan kell-e megítélni. A Nyugat társadalomtudománya nem jutott el odáig, hogy minden olyan társadalom önpusztítóvá, halálokozóvá válik, aminek a lakossága évente 1-2 ezreléknél gyorsabban szaporodik.

Az emberiség azért élt az előző ötezer évben halálokozás fokozó társadalmakban, mert a spontán szaporodása százalékos nagyságrendű lett volna. Európa két és fél ezer éves történelmében nem volt olyan század, amiben az átlagos népesség növekedés elérte volna a 2 ezreléket.

A Nyugat puritán népei azért léphettek túl a szervezett halálokozáson, mert a 20. században leállt a népszaporulat. A Távol-Keleten is csak azok a népek gazdagodtak meg, és számolhatták fel a halálokozást, amelyikeknél spontán, társadalmi halálokozás nélkül is leállt a túlnépesedés. Ez a tény sem volt elég ahhoz, hogy a Nyugat társadalomtudósai felismerjék, hogy az osztálytársadalmakra egyaránt jellemző halálokozást nem emberi akart, hanem objektív társadalmi érdek hozta létre.

A Nyugaton leállt a túlnépesedési nyomás.

A 20. században berobbant tudományos és technikai forradalom spontán leállította a gyermekvállalást a létszám tartásához közeli szintre. Ez tette lehetővé, hogy létrejöttek olyan társadalmak, amelyekben megszűntek a halálozást fokozó osztálytársadalmak.

Ezzel párhuzamosan azonban az emberiség négyötödében ugyan leállt a szervezett halálokozás, de ennek következtében elszabadult a túlnépesedés. A jelenkori emberiség két egymástól alapvetően eltérő társadalmi felépítményűvé szakadt.

1990-ig a fejlett társadalmakban, az emberiség egyötödében ugyan spontán leállt a túlnépesedés, a négyötöde azonban a történelmi átlagánál tízszer, hússzor gyorsabban szaporodóvá vált. Ennek az lett a következménye, hogy fajunk az előző száz év alatt ötszörösére szaporodott.

A túlnépesedés leállása nélkül azonban az ötöd sem lehetett volna közel olyan gazdag, amilyen lett.

A túlnépesedés leállásának a feltételei.

A tudomány megoldotta a fogamzásmenetes szexuális életet. Számomra máig érthetetlen maradt, hogy a történészek sem ismerték fel a vitathatatlan tényt, hogy minden osztálytársadalomban, lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ez önmagában azonban ugyan aligha jelentette volna azt, hogy a szülők csak annyi gyermeket vállalnak, amennyi a létszám viszonylagos stagnálását jelentette volna, de azt minden bizonnyal, hogy lényegesen kevesebb halálokozás feladat hárul a társadalomra.

Azt sem mutatta ki senki, hogy a családok érdeke mennyi gyermekvállalás volt. Pedig ezt huszonévesen megélhettem Baranya-megyében. Ott a református falvak egykéztek. A református családok, mivel a gyermekvállalás kérdésében az ő vallásuk kevésbé szigorú volt, megtehették. A szülők azt látták, hogy a falu határában sokkal jobban élhetnének, ha kevesebben volnának. A gyermekeik jövője elsősorban attól függ, hogyan oszlik meg az eleve kicsi földjük. Ezt nemcsak a reformátusszülők ismerték fel, hanem a falusi lakosság, vallástól függetlenül is. Ezért minden falura jellemző volt a gyermekeik kiházasításánál, hogy a leendő párjuk mekkora földet örököl.

Én az életem húszas éveit a Nemzeti Parasztpárt elitjének közösségében éltem le, mégsem találkoztam olyannal, aki felismerte volna, hogy a falvak nyomorát nemcsak a földek igazságtalan, egyenlőtlen elosztása okozza, hanem a túlnépesedés is.

Az egykézéssel ugyan nem értettek egyet, de azt, hogy a falusi élet kegyetlensége a túlnépesedésből fakad, senki sem mondta.

Én a földosztás során éltem meg, hogy szinte minden család sokkal kisebb földet kapott, mint amennyit képes lett volna hatékonyan megművelni.

Megyei titkárként azt is láttam, hogy az egykéző református falvak lényegesen módosabban éltek, mint a katolikusok. Azért lettem a túlzott iparosítás híve, mert a falvak határát csak korlátolt mértékben lehet megnövelni azzal, hogy a legelőkből, árterekből szántók, a szántókból kertek lesznek. Ez a lehetőség azonban nagyon korlátozott volt ahhoz képest, amennyi munkaerő akart a falu határának a megműveléséből megélni. A parasztoknak legfeljebb ötödét lehet intenzíven gazdálkodó farmerekké átnevelni. A falusi munkaerő többségét csak a városok ipara és szolgáltatási képes foglakoztatni.

Az pedig meglepett, amikor arról találtam adatokat, hogy az egykéző falvak gyermeki még egyszer nagyobb arányban szereztek másodfokú képzettséget. Megállapíthattam, hogy az egyetlen gyermek iskolázottsága ígéretesebb.

Addig mégsem jutottam el, hogy a kínai egyetlen gyermeket engedélyező reform egyik mellék hozama lesz az oktatási rendszer sikere. Ezt csak a múlt évben tanultam meg, amikor az ENSZ felmérte Kína oktatási sikerét. Ezt megelőzően a távol-keleti sikert a mandarin hagyománnyal magyaráztam. Most döbbentem rá, hogy a távol-keleti oktatási siker nemcsak a mandarin rendszer gyümölcse, hanem annak is, hogy a még viszonylag szegény családok megengedhetik maguknak, hogy a gyermekeik iskoláztatására elegendő időt, és pénzt fordítsanak. Ezek többsége számára a két gyermek iskoláztatása is teljesíthetetlen feladat volt, még inkább az a több gyermek esetében.

Ezt látva bosszantott, hogy még a szaksajtó is a kínai gyermekvállalás korlátozásának a várható negatív következményeivel százszor annyit foglalkoztak, mint a számszerűségénél sokkal fontosabb minőségi előnyével. Pedig a hazai tapasztalataim is arra tanítottak, hogy a jelenkorban a következő generáció értéke már sokkal inkább a minőségen, mint a számán múlik.

Az Arab Tavasz.

A pár éve Egyiptomban történt demokratizálást sokan túlértékelték. Azonnal megállapítottam, hogy Egyiptomban a közel keleti kultúra, a lakosság viselkedése, a szegénység és a túlnépesedés okán illúzió a politikai demokrácia. Ott az eleve korlátozott lehetőségek legfeljebb a diktatúrát engedhetik meg.

Az arab tavasz nem kerülte el a nem arab Törökországot sem. Ez a legnépesebb közel-keleti ország több párti fél-demokráciaként élt, és a NATO tagállamok között a második legnagyobb hadserege, nagyobb, mint bármelyik európai nagyhatalomé.

2003-ban a demokrata választáson miniszterelnöknek választották meg az iszlámvalláshoz is szorosan kötődő párt jelöltjét, Tayyip Erdogant. Vezetése első hat éve alatt az Isztanbuli Tőzsde árfolyama hatszorosára emelkedtek. Ez azt mutatja, hogy világgazdaság példátlan sikernek tartotta a dinamikus politikus megjelenését. Komoly pénzügyi fórumok már azt emlegették, hogy Törökországot számolják ötödiknek a négy BRICs ország, Brazília, India, Oroszország és Kína mellé.

A pénzügyi világvállságot ugyan az Isztanbuli Tőzsde is megérintette, de 2011-ben már 600 felett állt a tőzsdei index, és jelenleg 800 felett van. A tavaszi alkotmánymódosítás után pedig tovább javult.

A liberális sajtó ugyan kétségbe esett a gyakorlatilag korlátlan elnöki hatalom jóváhagyása után, a pénzügyi befektetők nem remegtek. Én is velük értek egyet. Törökországban a demokrácia anarchiát szülne. A lakossága jelenlegi túlszaporodását demokratikus rendszer képtelen elviselni. Politikai demokrácia ugyanis csak olyan társadalmakban lehet hatékony, ahol a lakosság népszaporulata a néhány ezreléket nem haladja meg.

A jelenkor viszonyai között ugyanis a demokrácia általános és titkos választójogot, több párt szabad versengését, sajtószabadságot jelent. Azt még egyetlen liberális társadalomtudós sem közölte, hogy a mai értelemben vett demokrácia a tőkés osztálytársadalomban nem létezett, és a gyorsan szaporodó lakosságú államokban még soha sem működött.

A demokrácia lelkes hívei említést sem tesz senki arról, hogy a tőkés demokráciákban titkos választói joga csak a lakosság harmadánál is kevesebbnek volt. Azokban törvényhozásokban kivételnek számított az olyan törvényhozó, aki kétségbe vonta az uralkodó tőkésosztály hatalmát. Ez a politikai demokrácia is csak az olyan nyugati országokban volt, ahol a polgárság a saját területén autonóm volt.

Polgárság nélkül még tőkés demokrácia sem lehetséges.

Közel hetven éve jelentek meg Magyarországon a fiatal marxista történészek, és ők tették világossá, hogy a nyugat-európai országokban hatszor több városi polgár volt, mind földbirtokos, azaz a politikai uralkodó osztály tagja. Ezzel szemben a feudális Magyarországon a magyarságnak tizede volt nemes, magyar etnikumi polgár pedig nem is volt.

Ez csak a vasút századában módosult abban a tekintetben, hogy a lakosság mintegy 6 százalékát kitevő zsidóság nemcsak példátlanul gyorsan tőkés polgársággá nőtte ki magát, hanem ezt a szerepét magyar nyelven gyakorolta. Döntően ezeknek köszönhettük, hogy ezer év alatt először, és utoljára felzárkózók, vagyis a nyugat-európai polgári társadalmaknál gyorsabban fejlődtünk voltunk. Nem felzárkóztunk, de csökkentettük a nyugat-európai polgártársadalmakhoz viszonyított lemaradásunk.

Az elvesztett első világháború után azonban a magyar arisztokrácia, és a nemesek szerepét folytató, erős úri középosztály magához ragadta a hatalmat, és megtett minden annak érdekében, hogy a zsidóságtól megszabaduljon.

A polgárság hiányának figyelembe vétele a szovjet megszállás alatt gyorsan megtörtént, de egyre jobban elfelejtkeztünk róla.

Nekem azonban örökre bebizonyosodott, hogy polgárok nélkül nem lehetséges a politikai demokrácia. Ezek a számok tették számomra lehetővé, hogy a magyar történelmet tisztábban láthassam, megérthessem.

Márpedig, ha 1919-ben nem volt realitása Magyarországon a politikai demokráciának, akkor alig száz évvel később is még kevesebb lehetősége van ennek az évente közel kétmillió lakossal gyarapodó, mohamedán Törökországban.

Az élvonal harmadán sem álló társadalmak lehetőségei.

A Nyugat politikusai és társadalomtudósai képtelenek megérteni, hogy évente 2-3 százalékkal növekvő népességű társadalmak nem lehetnek demokráciák. Mániákusan hisznek abban, hogy politikai demokráciájú India lakossága ugyan évente 40 millióval gyarapodik, mégis képes lehet a kor igényeinek megfelelő mértékben a növekvő lakosságának jövedelmet, vagyont, munkahelyet biztosítani. Pedig Indiának van egy nagy kincse, az angol nyelven diplomázott értelmisége. Ez ugyan a fejlett nyugati társadalmakba is sikeresen beépülne, de tízszer annyian vannak, mint amennyit a puritán Nyugat országai képesek felvenni. Ennek Kína sem lehet a piaca, mert a kínai puritán morálba az indiaiak képtelenek beépülni. Kína azonban az értelmiség igényének kielégítésben is példátlanul sikeres. Egyébként minden távol-keleti társadalom értelmisége nagyon hatékonyan épül be a fejlett nyugati társadalmakba, de befogadni képtelen.

Ezt jól példázza Japán, ahol fogy a lakosság, de még a többi távol-keleti etnikumot sem képes befogadni. A japánok csak a saját országukban érzik otthon magukat. A második világháború alatt 5 millió dél-koreai munkás dolgozott az országban, de egyetlen vegyes házasságról sem tudnak, pedig Dél-Korea lett a második világháború óta legtöbbet fejlődő ország, ma már Japánnál is gazdagabbak, és szorgalmasabbak.

Jelenleg a világ társadalmi élvonalába az emberiség közel egy ötöde tartozik. Ezek közös jellemzője, hogy az egy lakosra jutó jövedelem eléri a 40 ezer, a vagyon pedig a 120 ezer dollárt a várható életkor meghaladja a 75 évet, az iskolázottság pedig a 15 évet.

Ezek a számok azt is bizonyítják, hogy a 2-3 százalékos népesdés melletti fejődést még a puritán és már gazdag társadalmak sem lennének képesek elviselni.

Mibe kerül a jelenkor fejlett társadalmainak egyetlen többlet lakos felnevelése?

Ahol az egy lakosra jutó 40 ezer dolláros jövedelemnek fele a gyermekek felnevelésére az évekként ráfordított családi és társadalmi költség. Ez 20 éves korig 4 millió dollár! Ennyibe kerül a fejlett országokban egyetlen többlet lakos felnevelése. Ehhez járul a vagyonigény mintegy 120 ezer dollár. Tehát egyetlen százalékos népességnövekedés évente egy laksora vetítve, évente mintegy 120 ezer dolláros felhalmozási igénnyel. Ez elviselhetetlen teher a 2 százalékos létszámnövekedés esetén!

Már sokszor írtam a könnyen beépülő, képzett munkaerő befogadásával járó előnyökről, mégis megdöbbentettek a fenti számok. Egy diplomásnak a befogadása is mintegy 4 millió dolláros, 25 éves korig való felnevelés megtakarítását jelenti.

Törökországban, ahol az egy laksora jutó jövedelem 20 ezer dollár közelében van, a fenti költségek felével kellene számolni. Ez lehetetlen, ezért a demokrácia működése anarchiát szül.

Ezek után csak botránkozni lehet azon, hogy az Egyesült Államok óriási költségű háborút viselt annak érdekében, hogy Vietnámban, Irakban, a demokráciát vezesse be. Ott ugyanis a népszaporulat meghaladta 3 százalékot.

Egy olyan felmérés is sokat mondana, hogy a munkaerő áramlás ennyi emberi tőkét hozott az Egyesült Államoknak és az EU gazdag országoknak, és mennyit vesztettek a kivándoroltakkal a szegényebb tagállamok. Megdöbbentő, hogy még a nyomát sem találtam annak, hogy ezt valaki kiszámolta volna. Magam is öt évet dolgoztam az Országos Tervhivatalban, de a lakosság növekedés felhalmozási igényével soha nem számoltunk. Megtehettük, mert nem volt számottevő a belső népszaporulat és a kivándorlás. De a Szovjetunióban voltak olyan közel-keleti országok, ahol a népszaporulat meghaladta a 3 százalékot. Ismereteim szerint, ott sem számoltak a népszaporulattal járó felhalmozási igénnyel.

Mao ugyan azt mondta, hogy nem fél az atombombától, mert Kína legfeljebb néhány tízmillió lakost elveszthet. Teng reformja előtt sem hallottam arról, hogy felmérték a túlnépesedéssel járó költséget. Pedig felmérték, nélküle nem fogtak volna bele a nagyon népszerűtlen gyermekvállalás korlátozásába.

Még nagyobb hiba, hogy a kínai gyermekvállalás korlátozását bíráló nyugati közgazdászok egyikének sem jutott az eszébe, hogy felmérje, amennyire elviselhetetlen volt Kínában az évenkénti 2 százalékos, 30 millió fős népesdés növekedés. Ennek költségéhez viszonyítva a munkaerő számának fogyása elhanyagolható. Ugyanakkor a kevesebb gyermek jobb felnevelésével megvalósult minőségjavulás a számszerű csökkenés okozta veszteség többszörösét hozó nyereséget hozott.

A demokráciák és a diktatúrák összevetése.

A gazdasági statisztika csak az országok nemzeti jövedeleminek a változásait követi nyomon. Ez is primitív hiba. Csak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon változása mutatná meg a lényeget. Kiderülne, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon csak a stagnáló lakosságú államokban növekszik. A várható életkor és az iskolázottság azonban még a lemaradó országokban is nő.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte csak Nyugaton az angolszász, germán és skandináv, a Távol-Keleten pedig a konfuciánus népek által lakott országokban növekszik. Egyetlen kivétel a latin Franciaország, de ott is lassul a növekedés.

1990 óta az egy lakosra vetített jövedelem és vagyon növekedésének is a négyötödét a kommunista Kína adja.

Ez történelmi fordulat, mert előtte ezer évig a világgazdaságban az ilyen mutatók alapján fejlődő társadalmak csak a Nyugaton voltak. A Nyugaton belül jelentős átrendeződést jelentett előbb az ipari forradalom, ennek köszönhetően a puritán Nyugat-Európa fölénye tovább nőtt. A 19. század végétől kezdve a négy óceánokon túli protestáns ország került fokozatosan a nyugat-európai gyarmattartók fölé.

Jelenleg pedig az egy főre jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és a végzett iskolai évek alapján az első tíz ország között a négy óceánokon túli és a négy skandináv ország, mellettük csak Svájc és Hollandia van. Ezek mindegyike protestáns keresztény ország. A lakosságuk négyötödét, az óceánokon túli négyek adják, a háromötödét egyedül az Egyesült Államok.

1990 előtt a marxista diktatúrák az egy főre jutó teljesítményben lemaradtak a puritán polgári demokráciáktól. Ezt némileg ellensúlyozta a magas foglalkoztatásuk. Ezt létrehozta az erőltetett iparosításuk. A munkajövedelmek arányánál is lejjebb szorította a bér kiáramlást fékező átlagbér állami szabályozása.

Jelenleg a munkateljesítmények egyre jobban differenciálódnak. Ez abból fakad, hogy minél kevésbé fizikai erő, és minél jobban a képesség, a hozzáállás számít annál nagyobbak a teljesítmények közti különbségek.

A jelenkor legnagyobb változása, hogy előtte ötezer évig a munkaerőtől egyre nagyobb arányban fizikai teljesítményt, a jelenkor fejlett társadalmaiban pedig egyre inkább képességet és képzettséget várnak. Márpedig a homo sapiens fizikai képességei viszonylag gyengék, és kevéssé eltérők. A szellemi képességekben pedig óriásiak a különbségek.

Falusi életemben megtanultam, hogy a kaszálásban, kapálásban, talicskázásban, fejésben még elmentek a közös fizetések. A parádés kocsis azonban már csak nagyon megválasztott ember lehetett. A mai kombájnokon nagyon nagy különbségek vannak a munkavégző képessége, hozzáállása alapján. Egyszer Bábolnán kiszámoltam, hogy a kukoricavető kombájnosok teljesítményében naponta egy havi bérnél is nagyobb lehet a teljesítményükben a különbség. Ehhez elég, ha a harminc csoroszlya egyike kihagy, és ezt azonnal nem korrigálja. Eztán olvastam, hogy az amerikai farmerek egyike megkapta a legjobb farmer címet. Ő mondta el, hogy a gépeit nem bízza bérmunkásra, mert ha a teljesítménye csak egyetlen százalékkal gyengébb annál, ahogyan ő maga végzi, rájön, hogy a jelenkori óriás gépeket nem szabad bérmunkásra bízni. Még nagyobb különbség van abban, hogy a nagyon drágagépre hogyan vigyáz, aki használja.

Ez olyan egyszerű, hogy a Trabantomat kölcsön adtam a barátomnak. Ezt nem teszi meg az, akinek százszor drágább kocsija van.

Ekkor értettem meg, hogy miért a családi farmok a leghatékonyabb üzemek. Mert a munkákat az érdekelt farmer, vagy a családtagjai végzik.

Ausztráliában pedig azt láttam, hogy a bányák kombájnjait mérnökökre bízzák, mert ez a tulajdonosnak a legolcsóbb megoldás.

A sok hasonló tapasztalat tanított meg arra, hogy ötezer éven keresztül azok a technikai eszközök jelentették a fejlődést, amelyek működése kevesebb szakértelmet kíván. A legalacsonyabb képzettségű munkaerőt a 19. század végén igényelt a gazdaság. Száz év alatt ez teljesen megfordult. A legmodernebb szerszámokat, gépeket hatékonyan csak a tehetséges és képzett munkaerő képes hatékonyan működtetni.

Ezt a változást legmarkánsabban az ipari forradalom hozta. A céhipari munkák végzéséhez több éves betanulásra volt szükség. Az első gyárakban a legtöbb munkát képzetlen gyerekek, rabszolgák is el tudták végezni. A jelenlegi fejlett ágazatokban a minél érékesebb, képzettebb, felelősség érzőbb a munkaerő, a béréhez viszonyítva annál hatékonyabb.

Összefoglaló.

A Távol-Kelet azért fejlődik gyorsabban nemcsak az EU tagállamainál, de a négy óceánon túli angolszász országnál is, mert többen, többet és lelkiismeretesebben dolgoznak.

Ezzel szemben, hozzájuk képest, az EU tagországokban alacsonyabb foglalkoztatási szinten és kevesebb órát dolgoznak. Ebben a tekintetben is a négy óceánon túli angolszász ország a középen van.

Ez a magyarázata annak, hogy a távol-keleti országokban az egylakosra jutó jövedelem és vagyon háromszor, Észak-Amerikában kétszer gyorsabban nő, mint az EU 27 országában.